Valami rágja a krumplit – jött be feleségem dühösen egyik reggel a sufniból, ahol a tüzelőn kívül nyáron a zöldséget és a gyümölcsöt is tartjuk.
– A krumplit? – kérdeztem hitetlenkedve. – Hiszen ott van még az a darab szalonna is. Az már nem is jó nekik? Fura egy szerzet lehet, ha szalonna helyett krumplit eszik! Aztán eszembe jutott, hogy ha időnként a kelleténél több hús jut az asztalra, egy idő után én is szívesen felcserélem héjában sült krumplira, párolt zöldségre vagy fokhagymás pirítósra.
A darab szalonna tévedésből maradt kinn még tavasszal, amikor már azt hittem, senki sem éhezik annyira, hogy egy sufniban kelljen keresgélnie. Nem így történt. A koma, úgy látszik, még éhes volt, a szalonna pedig ingerlően lógott a gerendán, így aztán egymásra találtak. Ha már egyszer így alakult, hagytuk a dolgot, s megint tévedtünk. A természetben a dolgok nem az ember, hanem a természet logikája szerint történnek. A természet logikája pedig azt mondja, hogy akkor kell enni, amikor van mit, és azt kell enni, ami a legkevesebb fáradsággal elérhető. Így esett a választás a szalonnára, majd a krumplira. A szalonnával nem is lett volna baj, mert a megrágott darabra már úgysem tartottunk igényt, de a krumplival még számoltunk. Azért le kell buszozni Szentkeresztre, haza kell cipelni, meg egyáltalán, ki az ördög hallott olyat, hogy krumplit egyen egy egér!
Konfliktus keletkezett. Belső konfliktus, kétféle szeretet között. Mert hát a szeretet is kétféle. Az egyik a hétköznapi, és azokra vonatkozik, amikre és akikre szüksége van az embernek – ilyenek például az említett párolt zöldség, a diós palacsinta, de sokszor a feleség, a férj, az anyós, a szomszéd, vagy fizetésemelés előtt a főnök – és az ember éppen nem olyan állapotban van, hogy nem szereti őket. Ezt az állapotot Gurdjieff szolgai szeretetnek nevezi, mert automatikus, nem függ tőlünk, csak pillanatnyi érzelmi, fizikai vagy szellemi állapotunktól. A másik viszont egy nagyon is tudatos fajta. Ez az, amit Gurdjieff keresztényinek nevez, s olyannak, amivel az ember nem születik együtt. Ezért a fajtáért keményen, akár egy életen keresztül küzdeni kell, hogy kialakuljon. Ez az, amit nehéz megtanulni, mert nem tanulható másoktól, mint általában mindennek a lényege. Ez az, amikor azokat és olyanokat tanulok meg szeretni, akik ellenségeim, akik untatnak, akik erőszakot alkalmaznak velem vagy szeretteimmel, akik vagy amik uralkodnak rajtam, elnyomnak, vagy egyszerűen csak nem értékelnek, vagy irigylem őket valamiért. Ezt a szeretetet, ha meg akarom szerezni, nincs más lehetőségem, mint általában bárminek az elsajátításakor. Egészen kicsi dolgokkal kell elkezdeni edzeni, gyakorolni. Például, ha utálom a szomszédomat, nem kezdhetem mindjárt vele. Először a pázsitomban növő pitypangokkal kell kezdenem, vagy a konyhában mászkáló hangyákkal, mert ők nem tudnak beszélni, és közömbösek is a szeretetem vagy utálatom iránt, így könnyebb rajtuk gyakorolni. Csak később jöhetnek a nagyobb dolgok, ha már edzésben vagyok, és csak a legvégén, egyszer, talán az ellenségem.
Ott volt először is a krumpli. Szerettem. Leginkább héjában sütve, de rósejbninek és pürének is, krokettban és gombócban, nem is beszélve a karácsonyi rántott halhoz készített krumplisalátáról. Másik oldalról viszont ott volt az egér szeretete. Régi történet ez. Még serdülőkoromban történt, hogy Misivel, az unokabátyámmal egyszer egy parasztházban éjszakáztunk Szigligeten, és a petróleumlámpa fényénél este órákon át tanulmányoztuk az egereket, amelyek úgy mászkáltak, kergetőztek, vadásztak az asztalon és a polcokon, mint a kisgyerekek a játszótéren, vagy a felnőttek szilveszterkor a Nagykörúton. A természetfotózás csak kiteljesítette a kezdeti élményeket és vonzalmat.
A helyzet kritikussá vált, amikor kiderült, hogy a répa, a zeller és a nejlonzacskók is mind össze vannak rágcsálva, s a sufni padlóját és a polcokat is sűrűn belepte a mákhoz ugyan hasonlító, de egész más eredetű fekete aprólék. Szereztem héjas diót, és este felállítottam a csapdát. Legnagyobb megdöbbenésemre reggel már le is volt csapódva. A belső konfliktus a tetőfokára hágott. Dönteni kellett, mi legyen az egérrel. A krumplival szimpatizáló és automatikus szeretetem azt mondta: Fojtsd egy vödör vízbe, ahogy gyerekkorodban apádtól láttad. Az egér iránti szeretetem viszont azt mondta: Ne öld meg, hisz olyan, mint te; kicsi, szürke, s ha nem bántják, ő sem bánt senkit. Az első azt mondta: ha nem ölöd meg, viszszajön, és kezdheted elölről az egészet. A másik: csak vidd ki az erdő szélére, és engedd el, talál ott magának búvóhelyet, társat és élelmet is bőven. Ez utóbbi hatott. Kiballagtam vele az erdőszélre, és a cserepet kicsit megbillentve vártam. Egy pillanatig azt hittem, nem is fogtam semmit, mert semmi sem mozdult. Aztán egy szürke kis golyó repült ki a cserép alól, s jó két méterrel odébb eltűnt a kankalinos erdőszél avarában. Könnyű szívvel lépkedtem hazafelé. No lám, csak megmentettem a krumplit és az egeret is. A sufnit kitakarítottam, a megrágott krumplikat kidobtam, de biztonság kedvéért még egyszer megtöltöttem a dióhéjat, és felállítottam a cserepet. Szívem még mindig tele volt a krumpli és az egér iránti szeretettel.
