lunablog

Megnyilatkoztam úgy, hogy kiköptem. Megnyilatkoztam úgy, hogy fütyültem. Megnyilatkoztam úgy, hogy tapsoltam. Megnyilatkoztam úgy, hogy elvégeztem a szükségletemet. Megnyilatkoztam úgy, hogy elhajítottam használhatatlan és használt tárgyakat. Megnyilatkoztam úgy, hogy eleven lényeket megöltem. Megnyilatkoztam úgy, hogy tárgyakat összetörtem. Megnyilatkoztam úgy, hogy lélegeztem. Megnyilatkoztam úgy, hogy verítéket választottam ki. Megnyilatkoztam úgy, hogy taknyot és könnyet választottam ki.

Köptem. Kiköptem. Célba köptem. Szembeköptem. Köptem a földre, ahol a földre köpni nem illett. Köptem, ahol köpésemmel megsértettem az egészségügyi előírásokat. Emberek arcába köptem, akikre köpni Isten személyes megsértése volt. Tárgyakra köptem, melyekre köpni az emberek személyes megsértése volt. Nem köptem ki azok előtt, akik előtt kiköpni szerencsét hozna. Nem köptem ki nyomorékok előtt. Nem köptem ki jelenésükre váró színészek előtt. Nem használtam a köpőcsészét. Köptem várótermekben. Köptem szél ellenében.

Tapsoltam, ahol tapsolni tilos volt. Fütyültem, amikor fütyülni kívánatos nem volt. Fütyültem és tapsoltam ott és akkor, ahol és amikor fütty és taps kerülendő volt. Nem tapsoltam akkor, amikor a tapsot elvárták. Tapsoltam a cirkuszban egy nehéz trapézmutatvány alatt. Tapsoltam tetszésnyilvánításra alkalmatlan időben.

Eldobtam használhatatlan és használt tárgyakat, ahol tárgyakat eldobni szigorúan tilos volt. Odatettem tárgyakat, ahová tárgyakat helyezni büntetendő volt. Elraktároztam tárgyakat, ahol tárgyakat elraktározni megvetendő volt. Nem szolgáltattam be tárgyakat, melyeket beszolgáltatni előírt a törvény. Robogó vonat ablakából dobtam ki tárgyakat. A szemetet nem a szemétkosárba dobtam. A szemetet az erdőben hagytam. Égő cigarettát a szénába dobtam. Ellenséges röplapokat be nem szolgáltattam.

Megnyilatkoztam beszéd által. Megnyilatkoztam tárgyak elsajátítása által. Megnyilatkoztam élőlények nemzése által. Megnyilatkoztam tárgyak készítése által. Megnyilatkoztam tekintetem által. Megnyilatkoztam játék által. Megnyilatkoztam lépteim által.

Mentem. Céltalanul mentem. Céltudatosan mentem. Utakon mentem. Mentem utakon, hol mennem tilos volt. Nem mentem utakon, hol mennem előírás volt. Mentem utakon, hol céltalanul mennem bűn volt. Mentem céltudatosan, holott céltalanul kellett volna mennem. Mentem utakon, hol bizonyos cél felé tilos volt mennem. Mentem. Mentem, ha tilos volt mennem és a jó erkölcsökbe ütközött. Mentem passzázsokon át, hol mennem konformizmus volt. Léptem telkekre, hová lépnem szégyen volt. Léptem telkekre, hová igazolvány nélkül lépnem tilos volt. Elhagytam épületeket, melyeket elhagynom a szolidaritás elleni vétek volt. Beléptem épületekbe, hová fedett fővel belépnem illetlenség volt. Területekre léptem, hová lépnem meg nem engedett volt. Államok területére léptem, hová beutaznom tiltva volt. Kiutaztam egy állam területéről, honnan kiutaznom államellenes volt. Abba az irányba hajtottam, amerre hajtanom fegyelmezetlenség volt. Abba az irányba mentem, merre mennem helytelen volt. Oly messze mentem, hogy tovább mennem tanácsos nem volt. Állva maradtam, ha állva maradnom udvariatlanság volt. Emberek jobbján mentem, kiknek jobbján mennem meggondolatlanság volt. Helyekre ültem, hol ülni mások joga volt. Nem mentem tovább, amikor továbbmennem parancsolták. Lassan mentem, ha gyorsan mennem parancsolták. Nem keltem fel, ha felkelnem parancsolták. Lefeküdtem, hova lefeküdnöm tiltva volt. Csődületben megálltam. Megkívánt segélynyújtásnál továbbmentem. A senki földjére léptem. R betűvel végződő hónapokban a földre feküdtem. Sikátorokban lassan mentem, menekülőket így menekültükben akadályoztam. Villamosról menet közben leugrottam. A kupé ajtaját, mielőtt a vonat megállt volna, kinyitottam.

Beszéltem. Fecsegtem. Kimondtam, amit mások gondoltak. Csak azt gondoltam, amit mások már kimondtak. Hangot adtam a közvéleménynek. Meghamisítottam a közvéleményt. Beszéltem,ahol beszélnem kegyetlenség volt. Hangosan beszéltem, ahol hangosan beszélni tapintatlanság volt. Suttogtam, ha kérték, hangosan beszéljek. Hallgattam, amikor a hallgatás szégyen volt. Mint közéleti ember beszéltem, amikor csak mint magánember szólhattam. Emberekkel beszéltem, kikkel beszélni méltatlan volt. Embereket köszöntöttem, kiket köszönteni elvtelen árulás volt. Beszéltem egy nyelven, melyen beszélnem népellenes volt. Dolgokról beszéltem, melyekről beszélnem tapintatlan volt. Elhallgattam, hogy én is tudok egy gaztettről. A holtakról jót nem mondtam. Távollévőkről rosszat mondtam. Beszéltem, holott senki se kérdezett. Szolgálatban levő katonákat szólítottam meg. Menetközben a kocsivezetővel beszélgettem.

Nem törődtem a beszéd szabályaival. Vétettem szavak ellen. A szavakat meggondolatlanul használtam. A világ dolgait vaktában tulajdonságokkal ruháztam fel. A dolgok nevét vaktában a dolgok tulajdonságainak nevével ruháztam fel. A dolgokra ruházott tulajdonságok neve által vaktában néztem a világot. A dolgokat holtnak neveztem. A változatosságot tarkának neveztem. A szomorúságot mélának neveztem. Az őrültséget tisztának neveztem. A szenvedélyt forrónak neveztem. A dühöt elvakultnak neveztem. A végső dolgokat megnevezhetetlennek neveztem. A miliőt igazinak neveztem. A természetet szabadnak neveztem. A rémületet páni rémületnek neveztem. A nevetést felszabadítónak neveztem. A szabadságot nélkülözhetetlennek neveztem. A hűséget közmondásosnak neveztem. A ködöt tejfehérnek neveztem. A felszínt silánynak neveztem. A szigort ótestamentominak neveztem. A bűnöst szegénynek neveztem. A méltóságot veleszületettnek neveztem. A bombát fenyegetőnek neveztem. A tanítást üdvösnek neveztem. A sötétséget áthatolhatatlannak neveztem. Az erkölcsöt hazugnak neveztem. A határokat egybemosódottnak neveztem. A mutatóujjat figyelmeztetőnek neveztem. A gyanakvást termékenynek neveztem. A bizalmat vaknak neveztem. A légkört tárgyilagosnak neveztem. Az ellentmondást gyümölcsözőnek neveztem. A felismerést jövőbemutatónak neveztem. A jószándékot intellektuálisnak neveztem. A tőkét korruptnak neveztem. Az érzést tompának neveztem. A világképet eltorzultnak neveztem. Az ideológiát hamisnak neveztem. A világnézetet elmosódottnak neveztem. A bírálatot építőnek neveztem. A pontosságot tudományosnak neveztem. A bőrt bársonyosnak neveztem. Az eredményeket kézzelfoghatónak neveztem. A beszélgetést hasznosnak neveztem. A dogmát merevnek neveztem. A vitát szükségesnek neveztem. A véleményt szubjektívnak neveztem. A pátoszt üresnek neveztem. A misztikát zavarosnak neveztem. A gondolatokat kiérleletlennek neveztem. A lelkizést öncélúnak neveztem. A monotóniát fárasztónak neveztem. A jelenségeket áttetszőnek neveztem. A létet valónak neveztem. Az igazságot mélynek neveztem. A hazugságot silánynak neveztem. Az életet lüktetőnek neveztem. A pénzt mellékesnek neveztem. A tényeket kézenfekvőnek neveztem. A pillanatot felemelőnek neveztem. A háborút igazságosnak neveztem. A békét elpuhultnak neveztem. A ballasztot holtnak neveztem. Az ellentéteket öszszeegyeztethetetlennek neveztem. A frontokat merevnek neveztem. A világmindenséget összezsugorodottnak neveztem. A havat fehérnek neveztem. A vizet folyékonynak neveztem. A kormot feketének neveztem. A golyóbist gömbölyűnek neveztem. A Valamit biztosnak neveztem. A mértéket beteltnek neveztem.

Eltulajdonítottam tárgyakat. Magaménak és tulajdonomnak szereztem meg tárgyakat. Tárgyakra tettem szert, ahol tárgyakra szert tenni elvek tilalmazták. Tárgyakra tettem szert, holott azokra szert tennem társadalomellenes volt. Tárgyakat magántulajdonommá, holott magántulajdonná tenni őket időszerűtlen volt. Tárgyakat köztulajdonná nyilvánítottam. holott azokat a magántulajdonból kivonni erkölcstelen volt. Tárgyakat óvatlanul kezeltem, melyek óvatosan kezelendők voltak. Tárgyakat érintettem, holott azokat érinteni tisztátalan és bűnös volt. Tárgyat tárgytól elválasztottam, holott azokat egymástól elválasztani tanácsos nem volt. Tárgyakkal szemben nem tartottam be az illendő távolságot, holott azt betartani parancs volt. Tárgyként kezeltem az embereket. Emberként kezeltem az állatokat. Élőlényekkel kerültem kapcsolatba, holott azokkal kapcsolatba kerülni erkölcstelen volt. Tárgyhoz tárgyat érintettem, holott azokat egymással érinteni felesleges volt. Tárgyakkal és élőlényekkel kereskedtem, holott velük kereskedni embertelen volt. Törékeny árut gondatlanul kezeltem. Pozitív pólust a pozitív pólussal kötöttem össze. Külsőleg használandó orvosságokat belsőleg használtam. Kiállított tárgyakat érintettem. A heget féliggyógyult sebekről leszedtem. Lecsüngő áramvezetéket érintettem. Ajánlott leveleket ajánlottan fel nem adtam. Illeték-köteles beadványokat fel nem bélyegeztem. Gyász esetén sötét ruhát nem viseltem. Arcomat a nap ellen krémmel nem védtem. Rabszolgákkal kereskedtem. Ellenőrizetlen hússal kereskedtem. Alkalmatlan cipőkben másztam hegyeket. A gyümölcsöt nem mostam meg. Pestisben elhaltak ruháját nem fertőtlenítettem. A hajszeszt használat előtt nem ráztam fel.

Hallottam és néztem. Megnéztem. Megnéztem tárgyakat, melyeket megnézni szemérmetlen volt. Nem néztem meg tárgyakat, melyeket megnézni kötelességem volt. Nem néztem meg eseményeket, melyeket meg nem nézni nyárspolgáriság volt. Más magatartással néztem meg eseményeket, mint ahogy megnéznem előíratott. Nem fordultam el eseményektől, melyeket megnéznem árulás volt. Visszanéztem, ha viszszanéznem rossz nevelésem bizonyítéka volt. Elfordultam, ha elfordulnom gyávaság volt. Embereket hallgattam meg, kiket meghallgatnom elvtelenség volt. Tiltott területeket néztem meg. Beomlással fenyegető épületeket néztem meg. Nem néztem azokra, kikkel beszéltem. Megnéztem nem javasolt és elutasítandó filmeket. Államellenes közleményeket tömegtájékoztató eszközökön meghallgattam. Belépőjegy nélkül játékokat néztem. Idegen emberekre meredtem. Napszemüveg nélkül meredtem a napba. Nemi aktus közben szememet nyitva tartottam.

Ettem. Többet ettem, mint amennyire éhes voltam. Többet ittam, mint amennyire szomjas voltam. Ételt és italt kebeleztem be. Mind a négy elemet bekebeleztem. Mind a négy elemet be-és kilélegeztem. Ettem, amikor enni féktelenség volt. Lélegeztem, ahogy lélegezni egészségtelen volt. Levegőt lélegeztem be, melyet belélegeznem rangomon aluli volt. Belélegeztem, amikor belélegezni káros volt. Böjti napokon húst ettem. Gázmaszk nélkül lélegeztem. Nyílt utcán ettem. Kipufogó gázt lélegeztem. Kés, villa nélkül ettem. Lélegzetvételre magamnak időt nem engedtem. A szentelt ostyát fogammal ettem. Az orromon át nem lélegeztem.

Játszottam. Hamisan játszottam. A konvenció fennálló szabályaival ellentétes szabályok szerint játszottam. Ott és akkor játszottam, ahol és amikor játszani aszociális és a világról megfeledkezés volt. Játszottam, akikkel játszani becstelenség volt. Játszottam, amivel játszani a szertartás-rendbe ütközött. Nem játszottam ott és akkor, ahol nem játszani udvariatlanság volt. Szabályok szerint játszottam, holott szabályok nélkül játszani lett volna individuális. Önmagammal játszottam, holott másokkal játszani volt az emberiesség parancsolata. Hatalmakkal játszottam, melyekkel játszani arcátlanság volt. A játékot komolyan nem vetem. A játékot túlságosan komolyan vettem. Játszottam a tűzzel. Játszottam a tűzszerszámokkal. Játszottam cinkelt kártyákkal. Játszottam emberélettel. Játszottam vécészagtalanítóval. Játszottam az élettel. Az érzelmekkel játszottam. Önmagamat megjátszottam. Zsetonok nélkül játszottam. A játék idején nem játszottam. A rosszravaló hajlammal játszottam. A gondolatokkal játszottam. Öngyilkossági gondolatokkal játszottam. Vékony jégen játszottam. Idegen grundon játszottam. A nemi szervemmel játszottam. A szavakkal játszottam. Az ujjaimmal játszottam.

Az eredeti bűnnel terhelten jöttem e világra. Természetemnél fogva hajlottam a rosszra. Gonoszságomat már azzal kinyilvánítottam, hogy tejtestvéremre irigy voltam. Egy napig se éltem még, s már bűntől mentes nem voltam. Anyám melle után nyafogva vágyakoztam. Egyedül csak szopni tudtam. Egyedül csak vágyamat csillapítani tudtam. Eszem a világmindenségbe és az önnön természetembe rejtett törvényeket felismerni nem akarta. Gonoszságban fogantattam. Gonoszságban nemzettek. Gonoszságomat szabadjára engedtem, és tárgyakat szétromboltam. Gonoszságomat szabadjára engedtem, és élőlényeket széttiportam. A játékot szerettem, tehát engedetlen voltam. A játékban a győzelmet szerettem. A fantasztikus történetekben a hátam borsódzását szerettem. Embereket istenítettem. A költői semmiségekben a hasznos tudnivalóknál több örömöt leltem. A bakizástól az örök törvényeknél jobban féltem. Csak az ínyem parancsolhatott nekem. Csak az érzékeimben bíztam. Csepp valóságérzéket nem tanúsítottam. Nemcsak a gaztetteket szerettem, hanem elkövetni is szerettem őket. Gonoszat legszívesebben többedmagammal műveltem. A bűntársakat szerettem. A bűnrészességet szerettem. A bűnben a veszélyt szerettem. Az igazságot nem kerestem. A művészetben a magam fájdalmának és a magam iránti részvétnek gyönyörét éreztem. A szemem gyönyörének éltem. A történelem célját fel nem ismertem. Istenről megfeledkeztem. A világról megfeledkeztem. A világot nem eviláginak tekintettem. Az égitesteket is a világhoz számítottam. Elég voltam önmagamnak. Csak a földi dolgokkal törődtem. A szomorúság ellen hideg fürdőt nem vettem. A szenvedély ellen forró fürdőt nem vettem. A testemet céljától megfosztottam. A tényeket tudomásul nem vettem. Fizikai természetemet szellemi természetem alá nem rendeltem. A természetemet megtagadtam. A dolgok természete ellen törtem. Tervszerűtlenül a hatalomra vágytam. Tervszerűtlenül a pénzre vágytam. A pénzzel való bánásmódra magamat nem neveltem. Körülményeimen felül éltem. Körülményeimbe belenyugodni nem tudtam. Életemet önhatalmúlag rendeztem be. Magamon erőt venni nem tudtam. Sehová beilleszkedni nem tudtam. Az örök rendet megzavartam. Hogy a Gonosz csak a Jó távolléte, fel nem ismertem. Hogy a Gonosz szörnyeteg, fel nem ismertem. Bűneimben a halálra születtem. Bűneim egyenlővé tettek a barommal, akit a vágóhídon levágnak, de azt a vasat szaglássza, mellyel levágják. A kezdeteknek ellen nem álltam. Abbahagyni alkalmas időpontban nem tudtam. Faragott képet csináltam a Legfőbb Lényből. A Legfőbb Lényről képet alkotni magamnak nem akartam. A Legfőbb Lény nevét mélyen elhallgattam. Csak a grammatika három személyében hittem. Elhitettem magammal, hogy nincs Legfőbb Lény, nehogy félnem kelljen tőle. Az alkalmat kerestem. A lehetőséget ki nem használtam. A szükségesség szavára nem hallgattam. A véletlennel nem számoltam. A rossz példákból nem tanultam. A múltból nem tanultam. Az erők szabad játékának játékszere lettem. A szabadságot a szabadossággal tévesztettem össze. A becsületességet az önlemeztelenítéssel tévesztettem össze. Az obszcenitást az originalitással tévesztettem össze. Az álmot a valósággal tévesztettem össze. Az életet a klisével tévesztettem össze. A kényszert a szükséges irányítással tévesztettem össze. A szerelmet az ösztönnel tévesztettem össze. Az okot az okozattal tévesztettem össze. A gondolat és a cselekvés egységét figyelembe nem vettem. A dolgokat nem olyannak láttam, amilyenek. A pillanat varázsának adtam át magam. A létet nem mint kölcsönt tekintettem. Szószegő lettem. Szavaimon uralkodni nem tudtam. A világot meg nem tagadtam. A felsőbbségnek nem helyeseltem. Tekintélytisztelővé lettem. Nemi képességeimmel rosszul gazdálkodtam. A gyönyört öncélként hajszoltam. Magamban biztos soha nem voltam. Magam számára kérdőjellé váltam. Az időmet eltékozoltam. Az időmet elaludtam. Az időt feltartóztatni akartam. Az időt meglódítani akartam. Az idővel ellentmondásba kerültem. Öregedni nem akartam. Meghalni nem akartam. A dolgokat magamra hatni nem engedtem. Önmagamnak gátat vetni nem tudtam. Türelmetlen voltam. Várni nem tudtam. A jövőre nem gondoltam. A magam jövőjére nem gondoltam. Egyik percről a másikra éltem. Önfejű voltam. Éltem, mintha egyedül lennék a világon. Neveletlen voltam. Csökönyös voltam. Akaratgyenge voltam. Önmagamon nem munkálkodtam. Munkámmal létfeltételeimet meg nem teremtettem. A szegényekben Isten nem láttam. A rosszat gyökerestül ki nem irtottam. Felelőtlenül gyereket csináltam a világba. Élvezeteimet szociális feltételeimhez nem pászintottam. Kerestem a rossz társaságot. Mindig a központ akartam lenni. Túl sokat voltam egyedül. Túl keveset voltam egyedül. Túlságosan a magam útját jártam. Az értelmét annak, hogy “másik”, fel nem ismertem. A többi ember boldogságát legfőbb célomnak nem tekintettem. Egyéni érdekeimet nem rendeltem alá a közös érdeknek. Vitába nem szálltam. Bölcs tanácsokat semmibe vettem. Jogtalan utasításokra a parancsot meg nem tagadtam. Határaimat fel nem ismertem. A dolgokat nem másokkal való összefüggésükben láttam. A szükségből erényt nem csináltam. Meggyőződésemet váltogattam. Megátalkodott voltam. Magamat az ügy szolgálatába állítani nem tudtam. Amit elértem, azzal megelégedtem. Egyedül csak önmagamat tekintettem. Sugalmazásoknak engedtem. Sem az egyik, sem a másik mellett nem döntöttem. Állást nem foglaltam. Az erők egyensúlyát megzavartam. Az egyetemlegesen elfogadott alapelveket megszegtem. A követelményeknek eleget nem tettem. A kitűzött cél előtt megtorpantam. Magamnak egyetlen mindene én voltam. Friss levegőn igen keveset voltam. Ébredni későn ébredtem. A járdát le nem sepertem. Az ajtókat be nem zártam. A ketrecekhez túl közel merészkedtem. A bejáratot szabadon nem hagytam. A kijáratot szabadon nem hagytam. Kényszerítő ok nélkül a vészféket meghúztam. Kerékpáromat tiltott fal mellé állítottam. Koldultam és házaltam. Az utakat tisztán nem tartottam. A cipőmet le nem töröltem. Vonat ablakából menetközben kihajoltam. Tűzveszélyes helyeken nyílt lángot gyújtottam. Látogatást bejelentés nélkül tettem. Helyemet a rokkantaknak át nem adtam. Égő cigarettával hotelágyba feküdtem. A vízcsapot el nem zártam. Parkok padjain éjszakáztam. Kutyákat póráz nélkül vezettem. Harapós kutyára szájkosarat nem tettem. Botot és ernyőt a ruhatárban le nem adtam. Az árut vásárlás előtt megfogdostam. Tartályokat tartalmuk felhasználása után újra be nem zártam. Tűzveszélyes vécészagtalanítóval nyílt lángba freccsentettem. A kereszteződéseken vörös fénynél mentem át. Az autósztrádákon gyalogoltam. A pályatesten gyalogoltam. A gyalogjárón nem gyalogoltam. A villamosokon előre a kocsiba nem mentem. A fogódzót nem használtam. Míg a vonat az állomásokon állt, a vécét használtam. A személyzet utasításait nem követtem. Tiltott helyeken motorkerékpárokat indítottam. Nem nyomtam meg gombokat. Pályaudvarokon átjártam a vágányokon. Vonatérkezéskor hátrább nem léptem. Liftek teherbíróképességét túlléptem. Az éjszakai nyugalmat zavartam. Tilos helyeken a falra plakátokat ragasztottam. Hol az ajtót húzni kellett, tolni akartam. Hol az ajtót tolni kellett, húzni akartam. Az éjszaka beálltakor az utcán csavarogtam. Parancsolt elsötétítéskor lámpát gyújtottam. Szerencsétlenség esetén nyugalmamat meg nem őriztem. A házból kijárási tilalomkor kimentem. Katasztrófánál helyemen nem maradtam. Először önmagamra gondoltam. Tolongva hagytam el helyiségeket. Illetéktelenül vészjelzőket hoztam működésbe. A vészkijáratot nem vettem igénybe. Tolakodtam. Lábammal dobogtam. Nem törtem be kalapáccsal az ablakot. Az utat elálltam. Jogtalanul ellenálltam. Felhívásra állva nem maradtam. Kezemet fejem fölé nem tartottam. Nem a lábakra céloztam. Felhúzott ravasznál a ravasszal játszottam. Először nem az asszonyokat és gyerekeket mentettem meg. Fuldoklóhoz nem hátulról közeledtem. Kezemet zsebre vágtam. Vigyázzba nem álltam. A szememet bekötni nem engedtem. Fedezéket nem kerestem. könnyű célponttá lettem. Nagyon lassú voltam. Nagyon gyors voltam. Mozogtam. Mozdultam.

Árnyékom mozgását nem tekintettem a föld mozgása bizonyítékának. Hogy féltem a sötétben, nem tekintettem létem bizonyítékának. Halhatatlanságot követelő értelmemet nem tekintettem holtom utáni létem bizonyítékának. Undoromat a jövő iránt nem tekintettem holtom utáni nemlétem bizonyítékának. A csituló fájdalmat nem tekintettem az időmúlás bizonyítékának. Életörömömet nem tekintettem az idő megtorpanása bizonyítékának.

Nem az vagyok, ami voltam. Nem az voltam, amilyennek lennem kellett volna. Nem az lettem, akivé lennem kellett volna. Nem tartottam meg, amit megtartanom kellett volna.

Színházba mentem. Hallottam ezt a darabot. Mondtam ezt a darabot. Írtam ezt a darabot.

Soha többé tenni nem fogom.

A latin eredetű és a magyarban is meghonosodott formáció szó alapjelentése (alakítás) mellett sok nyelvben a következő értelmet is hordozza: nevelés. Tanulságos eltöprengeni azon, hogy ezek a szavak, formáció és nevelés kapcsolatban vannak egymással. Ha a nevelés – amely nyelvünkben a növelés és növekedés felhangjait tartalmazza – formálás is, akkor nem mindenestül önműködő folyamat, mert külső beavatkozást, alakítást igényel. S ha formáció növekedés is, akkor eredménye nemcsak az alakot megálmodó leleményességen múlik. Az is említésre méltó, hogy a latin forma szó – immár a magyartól eltérően – nemcsak a dolog külső vonalait, a „huzatát” jelenti, hanem olykor lényegként is magyarítható. Így a nevelő, aki formát ad, nemcsak szabdal valamit, hanem valamivé tesz. Aki pedig növekszik, nemcsak ilyen-olyan alakot ölt, hanem magamagát tárja föl.

Minden oktatási intézmény határozott (nevelési) célokkal rendelkezik. Úgy rendezkedik be, hogy minden mozzanatában ezek felé a célok felé segítse azokat, akiket tagjaiként tart számon. Medret kínál az életnek: nemcsak küld valamely irányban, hanem ő maga a meder.

Nagy merészség kell manapság ahhoz, hogy egy intézmény partok közé fogja az életet. Az inkább szétterülni vágyó élet természetes ellenállásán túl ugyanis meg kell küzdenie saját bizonytalanságával is. Ez utóbbi pedig azért is különösen nehéz feladat, mert ez a bizonytalanság nem egyszerűen legyűrni való tétovaság. Olyan korban élünk, amely gyanúval tekint mindenféle határozott mederalakításra, s nem is ok nélkül.

Mi, egyházi iskolákban élők, piaristák is nap nap után tapasztaljuk, hogy elfogy alólunk az út, hogy valóban „aporoúmenoi” – ahogy Szent Pál írja a korintusiaknak (vö. 2Kor 4,8) -, de él bennünk a meggyőződés, hogy mégsem útvesztőben járunk („exaporoúmenoi”). Ha nem látjuk is határozottan, miféle formában kell megjelennünk, nem esünk kétségbe. Mert igaz ugyan, hogy a hitünk szavakba és tettekbe öntése, a hit megvallása vált mára problematikussá, a hitünkben nem inogtunk meg. S ez a hit nem csupán valamiféle tiszteletre méltó, de megfoghatatlan tartást jelent, a hitben való kitartás pedig nem a hajdan volt bizonyosság lendülete. A hit – Szent Pállal élve ismét – engedelmesség, „szófogadás”: befogadása annak a szónak, amely az Igéről szól. A hit átadatás a Krisztusról szóló tanítás formájának (vö. Róm 6,17), amely utat nyit gondolkodásunk számára, és formát ad az életünknek (J. Ratzinger).

Azok az oktatási intézmények, amelyeket egyházi iskoláknak nevezünk, egyházi közösségként akarnak formálni. Olyan közösségként, amelyben elér minket az Igéről szóló szó, és ahol magunkba fogadhatjuk az Igét a vele való közösség révén. Az egyházi iskolák tehát Krisztust, az Életet hordozó formák, szentségek a szó eredeti értelmében: a Jézus Krisztussal való találkozás alkalmai. Méghozzá nem önerőből, hanem engedelmességből, nem magukat teszik szentséggé, hanem átadatnak az egyházban megformált tanításnak, és így válnak Szó-fogadókká.

Az egyházi iskola formákba terelt élete a formatio, a nevelés, amelynek célja az, hogy az Életnek adja át növendékeit.

Itt most nem foglalkozhatunk a regényíró Saint-Exupéryvel – s így A kis herceg írójával sem -, művének e részéből csupán arra hívjuk fel a figyelmet, ami a Citadella szempontjából érdekel bennünket. Mindenek előtt arra, hogy bár csak 1948-ban jelent meg, tehát az író halála után négy évvel, amikor regényeit nemcsak hazájában olvasták, hanem úgyszólván a világ minden jelentős nyelvén, a Citadella korábban keletkezett, mint írói munkásságának a dandárja. Valóban, ha a mű megírásának a kezdetét tekintjük (kb. 1936!), akkor azt láthatjuk, hogy időrendben csupán a Courrier du Sud (Déli futárgép, 1928) és a Vol de Nuit (Éjszakai repülés, 1931) előzte meg. S ezt fontos tudnunk, mert megvilágítja Saint-Exupéry regényírói arcának egyik igen fontos, a kritika által már nagyon korán kiemelt vonását, az író moralizáló hajlamát.

Kritikusai általában erősen hangsúlyozzák azt az állhatatos, szinte megszakítatlan fejlődést, amely a Déli futárgép regényformájától egyenes vonalban vezet el a Citadellához. Anélkül, hogy vitába kívánnánk szállni életének és művének nálunk avatottabb ismerőivel, szeretnénk a magunk részéről hangsúlyozni az előbb említett 1936-os év jelentőségét; sőt úgy érezzük, hogy talán még korábbra is visszamehetnénk, hiszen egyáltalán nem bizonyos, hogy valamely mű megírásának a kezdete egybeesik e mű koncepciójának a megszületésével. Jelen esetben már csak azért sem, mert tudjuk, hogy a Citadella nem eleve kész, határozott terv alapján született, hanem – hogy egy másik francia és egyúttal világirodalmi párhuzamra hivatkozzunk – Pascal Gondolataihoz hasonlóan jórészt sebtében odavetett, legnagyobb részben kidolgozatlan feljegyzések, gondolatok formájában, amelyekre még hosszú átdolgozás és szerkesztés, az író életének utolsó évében tett kijelentései alapján legalább három-négy esztendő várt. a Citadella csupán megjelénésének évét (1948) tekintve későbbi mű, mint a regényei; alakulását tekintve egyidős a legtöbb regényével, sőt – legalább részleteiben – bizonnyal régebbi némelyiknél. Vagyis az a bizonyos fejlődés, amelynek állítólagos betetőződése, az egyre moralizálóbb regények után a nagy elmélkedő, erkölcsi és életelveket nyújtó, szinte minden cselekménytől mentes mű lenne a Citadella, a valóságban párhuzamos a regényeivel, mondhatnánk kíséretéül szolgál e regények sorának.

És valóban: ha jól olvassuk Saint-Exupéry regényeit, azt látjuk, hogy a morális érdeklődés, a moralizáló, gyakran didaktikus szándék elejétől végig fellelhető minden művében. Első kritikusainak egyike, Gide már nagyon korán észrevette, hogy itt valami új felfogásról van szó, a cselekvés előtérbe állításáról, arról, hogy “nekünk főképp arra van szükségünk, hogy megmutassák: mint vagyunk képesek arra, hogy önmagunkat is felülmúljük a megfeszített akarat segítségével.” Az író minden hőse végeredményben az élet értelmét keresi, Gide szerint azt bizonyítja, hogy “az ember nem a szabadságban, hanem egy feladat elfogadásában találja meg a boldogságát.” Ez a feladat végül is a métier, a mesterség fogalmába sűrítődik: legyen bármilyen szerény vagy fontos ez a mesterség, benne teljesedik ki az ember, nyeri el teljes szabadságát. Ez a felfogása regényei közül a Terre des Hommes-ban (Az ember földje, 1939) fogalmazódik meg a legtisztábban; de ha a Citadella számtalan, erről szóló fejezetét olvassuk, akkor itt is, mint a rengeteg egyéb, ismétlődő motívumban és gondolatban, félreismerhetetlen az időbeli párhuzam. Mi azt hisszük, hogy valóban lehetetlen egymástól elválasztani Saint-Exupéry regényírói és moralista-esszéírói működését, legalábbis ami a Citadellát illeti; csak a későbbi, posztumusz megjelenése mondathatta számtalan kritikusával azt, hogy a Citadella mintegy betetőzése, végső konklúziója regényírói működésének. Mi szinte azt mernénk kimondani, hogy a regények a Citadella gondolatainak az illusztrációja. Egy kis túlzással a posztumusz mű amolyan “vezérkönyv”, amely megoldja, megmagyarázza, didaktikus módszerrel érthetővé teszi ennek a mélyenszántó és mélyen etikus műnek a végső mondanivalóját.

Ez az időbeli párhuzamosság lépten-nyomon szemébe tűnik a regényeket már ismerő olvasónak, amikor belemélyed a Citadella olvasásába. Megtalálja benne az író minden nagy témáját, amelyeket már ismer a regényekből. Persze, az újszerűség eleinte meglepő, sőt talán félrevezető, a mű koncepciója és hangneme ugyanis erősen eltér az előzőktől, didaktikussá válik, minduntalan bibliai rezonanciák ütik meg a fülünket, cselekmény nincs, csak példázatok és elmélkedések. De az alapgondolat és a cél ugyanaz: megkeresni az emberi élet értelmét a családban, az igazságban, az otthonban, a mesterségben, a szeretetben, a boldogságban, a testvériségben, a szabadságban, az emberi közösségben s mindezek túlhaladásában egy náluk is magasabb rendű nagyságba emelő erőfeszítés segítségével. Ez az erőfeszítés, ez az igyekezet azonban nem feltétlenül a legnagyobb dolgokban nyilvánul meg. A lényeg: veszendő létünk elcserélése valamire, aminek értelme van. A hímzőrámájuk felett vakoskodó asszonyok gyonyörű, Isten házát ékesítő hímzett terítőkre cserélik el magukat, a gyermekét ápoló anya egy édes mosolyra, a szegkovács meg a deszkát fűrészelő asztalos hajóra, az építész templomra, az uralkodó népe boldogságára. Mindenkinek megadatik a csere lehetősége: az élet elpusztulhat, de amit másokért alkottunk, az megmarad, mint a hímzőnők elpusztíthatatlan remeke vagy az építész évszázadokkal dacoló temploma. Az elcserélődés a mesterségben, mások, a közösség szolgálatában: minduntalan visszatérő témája a Citadellának, de egyúttal alapgondolata Saint-Exupéry egész írói működésének is.

Mindez nagyon szép és emberi. Ám az olvasó joggal teheti fel a kérdést: miért kellett ezt a művet katolikus kiadónak kiadnia? Hiszen úgyszólván egyetlen sorában sem lelhetünk közvetlen hivatkozást az író katolikus felfogására. Már maga a keret is – egy berber fejedelem beszélgetése fiával, majd a fefedelemmé cseperedett s lassan az öregség felé haladó utód elmélkedései – egészen mást enged sejtetni. Ám a keretül szolgáló sivatag, sivatagi erkölcsök, szokások légköre meglepő. Bibliai levegő lengi át ezt a hosszú elmélkedést, az író stílusa helyenként ószövetségi, ódon erővel telített, máshol mintha az Újszövetség, a Hegyi Beszéd visszhangoznék a líraian szép részletekben. Hogyan lehetséges, hogy ez az aktív, harcos életet élt és katona-halált halt író ilyen bibliai hangú művet írt, helyesebben, ilyen mű megírására készült (hiszen a Citadella tulajdonképpen nem készült el!), holott egész életében úgyszólván semmi nyomát nem leljük annak, hogy vallásos, katolikus módon élt volna? Azt tudjuk, hogy mélyen katolikus környezetben nevelkedett, katolikus iskolában végezte tanulmányait, de felnőtt élete folyamán eltávolodott ettől a környezettől, egészen más világban és világfelfogásban élt (?!). Hogy a Biblia rendkívül nagy hatással volt rá, azt egy percig sem lehet tagadni: ezt bizonyítják veretes mondatai, stílusreminiszcenciái, példázatai, a mű egész atmoszférája. De ismerjük egy ifjúkori mondását is: “Helyettesíteni a vallást: nem haszontalan beszéd.” Aki ilyet mond, az bizonnyal nem hívő katolikus. Vagy tévedünk, s mégis az? Talán csak túl sok keserűség gyűlt benne össze, vagy saját gyengeségei elől menekült bele egy új morál keresésébe, amely végül mégis azonos lett – ezt a következtetést nyugodtan levonhatjuk a Citadella végső kicsengéséből – a keresztény morállal, annak legtisztább megfogalmazásával? Már említettük, hogy Saint-Exupéry hosszú időn át a francia szellemi élet egyik irányítója volt, Camus és Sartre oldalán. Hivatkozzunk hát Camus-re, aki megkérdezte, lehet-e, és hogyan lehet szent egy ateista? Saint-Exupéry, úgy érezzük, erre a kérdésre kíván feleletet adni. Eltávolodott a keresztény hittől, élte kora emberének izgalmas, tevékeny életét, de mintha folyton ez a kérdés nyugtalanítaná: lehet-e szent, hogyan tudhat szentté lenni egy ateista? S akit ez a kérdés nem hagy nyugton, aki erre keresi a választ, s nemcsak írásaiban, hanem azzal is, ahogyan életében számtalanszor vállalta a veszélyt, az áldozatot s a végén – önszántából – a halált másokért, egy eszméért, a közösségért, az élet értelméért, azért, amit akkor a legnagyobbnak érzett, az az ember elszakíthatatlanul kötődik a keresztény morálhoz. Tudjuk, hogy amikor ő élt, Franciaország már jó évszázada a dekrisztianizálódás állapotában volt, ám ez mit sem jelent: a kereszténység eszmevilága, vagy ahogyan ma szokták mondani: a zsidó-keresztény életforma, eltörölhetetlen nyomokat hagyott az európai s így a francia gondolkodásban is. A keresztény etika a levegőben volt és maradt, és az irjúkorban magába szívott erkölcsi ideálok tovább éltek, dolgoztak Saint-Exupéryben is, mint e kor annyi más fiában. A Bibliát mindig csodálta, s úgy látszik, alaposan ismerte is. Az erkölcsnek, az erkölcsi törvényeknek gyönyörű foglalatát látta benne. Már említettük, hogy kritikusai folyamatos, megszakítatlan felfelé haladást látnak művében az első regényektől a Citadelláig. Nos, valami effélét láthatunk morális fejlődésében is. Aki jól olvassa a Citadellát, észre fogja venni, hogyan fejlődik – és érdekes módon a Bibliával párhuzamosan – az író etikai rendszere az Ószövetség zordonabb, keményebb, majdnem kíméletlen erkölcsi világától az Újszövetség enyhültebb, megértőbb és az emberi gyengeségeket szeretettel gyomlálgató, javítgató, hozzánk közelebb álló, megértőbb világa felé. Elég csak az első fejezetekre gondolnunk, a megtévedt és sivatagba kitett asszony halálára, s vele kapcsolatban a szigorú fejedelem fejtegetéseire, vagy az alvó őrrel szemben tanúsított igazságos, de kegyetlen szigorra, s aztán az élete végén palotájában sétálgató utódnak hasonló szituációban, az ugyancsak elbóbiskoló őrökkel szemben mutatott elnézésére, szelíd megértésére, vagy a befejező kertész-történet már-már Hegyi Beszéd-szerű, szeretettől átforrósodott hangjára, amely mintha azt mondaná: boldogok az együgyűek… Valóban van fejlődés Saint-Exupéry írói művében, de nem a regénytől a moralizáló esszé felé, hanem a cselekvő embertől a cselekvés értelmét a szeretetben, az emberiség szolgálatában meglelő szabad ember felé, s ez párhuzamosan, egyszerre nyilatkozik meg mind regényeiben, mind esszéiben. De ennek a keresztény etikának tragikus nagyságot kölcsönöz Saint-Exupéry kitartó, makacs Isten-keresése, amelynek láttán az ember kénytelen Pascalra gondolni, s Pascalon túl az arcát elrejtő Istent állhatatosan kereső prófétára, aki tudja, hogy Isten nem mutatja meg magát – vere tu es Deus absconditus -, de mégsem mond le a megtalálásáról. A francia irodalomnak kevés oly megrázó passzusát ismerjük, mint a Citadellának az a fejezete, amelyben a berber fejedelem felhág a hegyre, hogy kérdéseire feleletet kapjon Istentől, ám a sötét éjszakában csupán hallgatag, fekete gránitszikla meredezik előtte, amelyet nem képes szóra bírni. Még a fákon ülő holló sem szólal meg – pedig ő már ennek a szavával is beérné -, s ekkor érti meg, hogy ha szólna hozzá, akkor nem Isten szólna. Tragikus magára hagyatottságának az érzésével szívében száll le a városba, de tudja, hogy a feleletet mégis keresnie kell, s egyszer majd meg is találja, amikor élete eljut a beteljesedéshet, a halálban, amikor már nem lesz többé kérdés…

Pascal nevét többször idéztük ebben a rövid bevezetésben. Nem véletlenül: a befejezetlen mű át nem dolgozott fejezetei határozottan Pascalt idézik emlékezetünkbe. Saint-Exupéry is ugyanúgy készítette jegyzeteit, mint nagy elődje, ő is egy nagyszabású mű megírását tervezte hasonló didaktikus céllal, s az ő művének is majdnem ugyanaz lett a sorsa, mint amazénak: nem jutott rá ideje, hogy befejezze, átdolgozza, végleges formába öntse. S alapgondolata, az Isten keresése, a megtalálás lehetetlenségének tragikus tudata is egyezik náluk.

A Citadella kézirata szinte olvashatatlan, zavaros jegyzettömegkénk maradt ránk. Az író rendszeresen dolgozott rajta esténként, aztán diktafonba mondva újra fogalmazta a kézírásos jegyzetanyagot, s másnap az egészet lemásolta a gépírója. Ez a másolat azonban rengeteg hibát, következetlenséget, helytelen olvasatot tartalmaz, Saint-Exupéry ugyanis gyorsan mondta a szöveget, sokszor tévedett, homonimákat összezavart, s az elkészült anyagot nem mindig, sőt csak nagyon ritkán tudta átolvasni. A fennmaradt kilencszázkilencvenöt oldalnyi kézírásos jegyzethez viszonyítva a gépírásos szöveg rengeteg eltérést tartalmaz, helyenként alig hasonlít hozzá, s mivel a kézírás szinte olvashatatlan, nagyon nehéz, sőt helyenként teljesen lehetetlen volt kijavítani a hibákat. Az író azt tervezte, hogy az anyagot majd megszerkeszti, végleges formába önti, de ebben megakadályozta a halála. Ez magyarázza a jelenlegi szövegben a rengeteg ismétlést, átfedést, itt-ott ellentmondást. Egyes fejezetekkel szemben, amelyek úgyszólván véglegesnek tekinthetők (például az atya palotájáról, a kivégzett asszonyról, a gránitszikláról szóló parabolák), mások nem többek odavetett, alapos átdolgozásra szoruló nyersanyagnál. Ez, sajnos, nagyon nehezen olvashatóvá teszi ezt a rengeteg mélységet és szépséget tartalmazó, poétikusan didaktikus művet. Az olvasó ezért sokszor homályosnak fogja tartani a szöveget. A fordító elnézést kér mindezért: nem mindig az ő hibája, ha ez így van: számtalan esetben még az alany és állítmány egyezését sem lehetett megállapítani, nem beszélve arról, hogy sokszor nincs is alany vagy állítmány. De megtettünk mindent azért, hogy élvezhetővé tegyük a magyar változatot. Arra kérjük tehát az olvasót, hogy a Citadellát ne tekintse kész műnek, s főleg ne folyamatos olvasmánynak. Lásson benne gondolatgyűjteményt, s ha részletekben, breviárium-szerűen olvassa, rengeteg szépséget fog benne felfedezni, és eltörölhetetlen, megragadó költőiségű képekbe sűrítve maradnak meg benne az író elmélkedései életről, halálról, a dolgok értelméről…

Pár kilométerre a várostól, a dombon, a nagy lepratelepet magas kőfal vette körül, s tetején az őrszemek fel-alá járkáltak. Akadt köztük fennhéjázó, goromba, de többnyire megértőek voltak. Szürkületkor a leprások összeverődtek a bástya aljánál, és kérdezgették a barátságosabb katonákat.

– Gaspare – mondták például –, mit látsz ma este? Van valami az úton? Azt mondod, szekér? És milyen az a szekér? És a királyi palota ki van világítva? Meggyújtották a fáklyákat a toronyban? A herceg visszajött? – Ez így ment órákig, soha nem fáradtak bele, s bár a szabályzat tiltotta, a jólelkű örök válaszoltak, gyakran nem létező dolgokat találtak ki, elhaladó embereket, ünnepi kivilágítást, tüzeket, még az Ermac vulkán kitörését is, mert tudták, hogy minden hír kellemes szórakozást jelent ezeknek a bezártságra ítélt embereknek. A súlyos betegek, a haldoklók is részt vettek az ilyen összejöveteleken, a még jó erőben levő leprások hozták ide őket hordágyon.

Csak egyvalaki nem jött, egy fiatalember, nemes lovag, aki két hónapja került a leprakórházba. Nagyon szép férfi lehetett, már amennyire ki lehetett venni, mert a lepra elképesztő gyorsasággal fertőzte meg, rövid idő alatt teljesen elcsúfította az arcát. Mseridonnak hívták. – Miért nem jössz? – kérdezték, mikor elmentek a kunyhója előtt.

– Miért nem jössz te is hallgatni a híreket? Ma este biztosan tűzijáték lesz, és Gaspare megígérte, hogy leírja nekünk. Nagyon szép lesz, meglátod.

– Barátaim – válaszolta szelíden, egy fehér ruhával eltakarta oroszlánarcát, és kihajolt az ajtón –, megértem, hogy nektek vigasztalást jelentenek az őr hírei. Ez az egyetlen szál maradt számotokra, ami a külvilághoz, az élők birodalmához fűz benneteket. Igaz, vagy nem?

– Hát persze hogy igaz.

– Ez azt jelenti, ti már beletörődtetek, hogy soha nem kerültök ki innét. Én pedig…

– Te?

– Én pedig meg fogok gyógyulni, nem mondtam le, én olyan… értsétek meg, olyan akarok lenni, mint régen.

Ott ment el a többiekkel együtt Mseridon kunyhója előtt a bölcs, öreg Giacomo, a telep patriarchája. Legalább száztíz éves volt, és majdnem egy évszázada emésztette a lepra. Nem volt már felismerhető testrésze, nem lehetett megkülönböztetni rajta sem a fejet, sem a karokat, sem a lábakat, a teste egy három-négy centiméter átmérőjű póznává alakult, amit nem lehet tudni, hogyan egyensúlyozott; a tetején levő fehér hajcsomóval olyan volt nagyban, mint azok a légycsapók, amiket az abesszin nemesek használnak. Talány, hogy hogyan látott, beszélt, táplálkozott, mert az arca teljesen szétmállott, nyílások sem látszottak a fehér, nyírfakéreghez hasonló varon, ami borította. De ezek a leprások rejtélyei. Ami a járását illeti, mivel ízületei sem voltak, egyetlen lábon ugrálva vonszolta magát, az is olyan volt, mint egy bot, aminek lekopott a vége. De nemhogy borzalmas nem volt, hanem egészében véve kedves jelenség volt. Tulajdonképpen növénnyé változott ember. És jóságáért, okosságáért mindenki tisztelte.

Mikor az öreg Giacomo meghallotta Mseridon szavait, megállt, s ezt mondta:

– Mseridon, szegény fiú, én már majdnem száz év óta vagyok itt, és azok közül, akiket itt találtam, vagy később jöttek ide, senki sem került ki soha. Ilyen a mi betegségünk. De meglátod, itt is lehet élni. Van, aki dolgozik, van, aki szeret, van, aki verset ír, van szabónk, van borbélyunk. Boldog is lehet az ember, legalábbis nem sokkal boldogtalanabb, mint a kint élők. Minden azon múlik, hogy beletörődjünk. De jaj akkor, Mseridon, ha a lélek lázadozik, és nem nyugszik bele sorsába, ha a lehetetlen gyógyulásra vágyik, akkor az megmérgezi a szívet. – Mikor ezt elmondta az öreg, megrázta szép fehér bóbitáját.

– De nekem – vágta rá Mseridon –, nekem meg kell gyógyulnom, én gazdag vagyok, ha felmásznál a falakra, láthatnád a palotámat, két csillogó ezüsttornya van. Lent várnak rám a lovaim, a kutyáim, a vadászaim, és a fiatal kis rabszolgalányok is várják visszatérésemet. Érted, kedves bölcs pózna, én meg akarok gyógyulni.

– Ha a gyógyulás csak az akaráson múlna, nagyon egyszerű lenne a dolog – nevette el magát jóságosan Giacomo –, többé-kevésbé mindenki meggyógyult volna.

– De én ismerem a gyógyulás módját, amit a többiek nem – makacskodott a fiatalember.

– Ó, gondolom – mondta Giacomo –, mindig akad egykét csirkefogó, aki drága pénzért titkos és csodálatos kenőcsöket ajánl az újonnan érkezőknek. Én is beleestem a csapdába, mikor fiatal voltam.

– Nem, én semmiféle kenőcsöt nem használok, csupán imádkozom.

– Te Istenhez könyörögsz, hogy gyógyítson meg? És meg vagy győződve, hogy meg fogsz gyógyulni? De mit képzelsz? Mi mindannyian imádkozunk; nem múlik el egyetlen este sem anélkül, hogy ne fohászkodnánk Istenhez. Mégis, aki…

– Mind imádkoztok, ez igaz, de nem úgy, mint én. Ti esténként kimentek, hogy meghallgassátok az őr híreit, én azalatt imádkozom. Ti dolgoztok, tanultok, kártyáztok, ti úgy éltek körülbelül, mint a többi ember, én meg mindig imádkozom, kivéve azt az időt, ami feltétlenül szükséges az evéshez, egyébként még evés közben is, még alvás közben is; olyan nagy az akaraterőm, hogy egy idő óta azt álmodom, hogy térdelek és imádkozom. A ti imátok csak játék. Az igazi ima mérhetetlen erőfeszítés, és én estére teljesen kimerült vagyok. És milyen kínszenvedés hajnalban, alighogy felébredek, rögtön imába kezdeni; ilyenkor még a halál is elviselhetőbbnek tűnik. De aztán erőt veszek magamon, és letérdelek. Giacomo, te öreg és bölcs vagy, tudhatnád ezt.

Ekkor Giacomo imbolyogni kezdett, mintha elveszítené az egyensúlyát, és forró könnyek futottak végig a hamuszínű varon.

– Igaz, igaz – zokogta az öreg –, a te korodban én is… én is az imába menekültem, és hét hónapig kitartottam, a sebek már összeforrtak, a bőröm kezdett kisimulni… már-már meggyógyultam… de egyszer csak nem bírtam tovább, és az egész fáradság kárba veszett… látod, milyen állapotba kerültem.

– Tehát – mondta Mseridon – te nem hiszed, hogy én…

– Isten segítsen, nem tudok mást mondani, mint hogy a Mindenható adjon erőt neked – suttogta az öreg, és apró ugrásokkal elindult a falak felé, ahol már egybegyűlt a tömeg.

Mseridon bezárkózott kunyhójába, és imádkozott; érzéketlen maradt a leprások hívására. Összeszorított fogakkal, Istenre összpontosított elmével, az erőlködéstől átizzadva harcolt a betegség ellen, és lassan-lassan a piszkos var hámlani kezdett, aztán lehullott, a helyén egészséges hús nőtt. Közben elterjedt a híre, a kunyhó körül kíváncsi csoportok verődtek össze. Mseridon már szent hírében állt.

Győzni fog, vagy semmit sem ér a sok fáradozás? Két párt alakult, a kitartó fiatalember mellett és ellen. Mígnem aztán majdnem kétéves elzárkózás után Mseridon egyszer előjött a kunyhóból. A nap végre megvilágította az arcát, melyen már nem látszott a lepra nyoma, nem hasonlított az oroszlán képéhez, hanem szépségtől ragyogott.

– Meggyógyult, meggyógyult! – kiabálták mind, és nem tudták, hogy sírjanak-e örömükben, vagy irigyeljék. Mseridon tényleg meggyógyult, de ahhoz, hogy elhagyhassa a leprakórházat, igazolást kellett szereznie. Elment az orvoshoz, aki minden héten felülvizsgálta a betegeket, levetkőzött, és megvizsgáltatta magát. – Fiam, szerencsésnek mondhatod magad – volt a válasz –, meg kell vallanom, hogy majdnem meggyógyultál.

– Majdnem? Miért? – kérdezte a fiatalember keserű csalódással.

– Nézd, nézd ezt a csúnya kis vart – s hogy ne kelljen megérintenie, pálcájával mutatott rá az egyik lába kisujján levő hamuszínű pici pontra; nem volt nagyobb egy tetűnél.

– Ezt is el kell távolítanod, ha azt akarod, hogy kiengedjelek. Mseridon visszament a kunyhójába, és maga sem tudja, hogyan volt képes leküzdeni csüggedését. Azt hitte, hogy már egészséges, erejét ellazította, felkészült a jutalomra, és most elölről kezdődött a szenvedés.

– Föl a fejjel – buzdította az öreg Giacomo –, még egy kis erőfeszítés, a nagyja már megvan, örültség lenne éppen most lemondani.

Egy parányi ránc volt a kisujján, de mintha nem akarta volna megadni magát. Egy hónap, aztán két hónap megszakítás nélküli, kitartó imádkozás. Semmi. Harmadik, negyedik, ötödik hónap. Semmi.

Mseridon már-már fel akarta adni, mikor egy éjszaka, ahogy megszokta, a kezét gépiesen beteg lábára tette, s nem találta ott a kis vart.

A leprások ujjongva körülhordozták. Immár szabad volt. Az őrség előtt zajlott le a búcsúztatás. Aztán csak az öreg Giacomo kísérte ugrálva a külső kapuig. Ellenőrizték az iratait, a kulcs megcsikordult a zárban, az őrszem kitárta a kaput.

Elé tárult a világ a reményteljes, hűvös reggeli napsütésben. Az erdők, a zöld rétek, az éneklő madarak, és ott a távolban fehérlett a város csillogó tornyaival, kertekkel szegélyezett teraszok, lobogó zászlók, hatalmas, különböző alakú papírsárkányok, és ott lenn, ahová már nem lehet ellátni, ezernyi élet és lehetőség, nők, mámor, fényűzés, kalandok, az udvar, az intrikák, hatalom és fegyverek – az ember birodalma!

Az öreg Giacomo kíváncsian figyelte a fiatalember örömtől sugárzó arcát. Mseridon elmosolyodott a szabadság látványán. De csak egy pillanatig tartott, a fiatal lovag rögtön elsápadt.

– Mi bajod? – kérdezte az öreg; gondolván, hogy az izgalom miatt akadt el a lélegzete. Az őr meg:

– Na gyerünk, fiatalember, menj már, mert nekem azonnal be kell csuknom a kaput, remélem, nem fogsz könyörögtetni magadnak!

De Mseridon egy lépést hátrált, és kezével eltakarta szemeit:

– Jaj, de borzalmas!

– Mi bajod – ismételte Giacomo –, rosszul vagy?

– Nem bírom ki! – mondta Mseridon. Egy csapásra megváltozott előtte a kép. A tornyok és kupolák helyén most düledező viskók mocskos összevisszasága, trágyalé és nyomor özöne, a háztetőkön lobogók helyett sötét bögölyrajok, mint kórt árasztó porfelhők.

Az öreg faggatta:

– Mit látsz, Mseridon? Mondd: rothadást és szennyet látsz ott, ahol eddig minden csodálatos volt? A paloták helyén hitvány kunyhókat látsz? Így van, Mseridon?

– Igen, igen, minden borzalmas lett. Miért? Mi történt?

– Én tudtam – válaszolta az öreg. – Tudtam, de nem mertem megmondani neked. Ez a mi sorsunk, embereké. Mindenért drága árat fizetünk. Soha nem kérdezted önmagadtól, mi adta az erőt az imádkozáshoz? A te imáidnak az ég haragja sem tudott ellenállni. Győztél, meggyógyultál. És most fizetsz.

– Fizetek? Miért?

– Mert a kegyelem oltalmazott. És a Mindenható kegyelme nem fukarkodik. Meggyógyultál, de már nem vagy az, aki valaha voltál. Miközben eltöltött a kegyelem, lassan-lassan, észrevétlenül kihalt belőled a magad életének a szeretete. Meggyógyultál, de mindaz, amiért te a gyógyulást áhítottad, egyre távolodott tőled, álomkép lett, papírhajó az évek tengerén. Én tudtam ezt. Azt hitted, legyőzöd Istent, pedig ő győzött le téged. Így örökre elveszítetted önző vágyaidat. Gazdag vagy, de nem érdekel már a pénz, fiatal vagy, de nem érdekelnek a nők. A várost trágyadombnak látod. Nemes voltál, most szent vagy; érted, hogy billen át a mérleg? Végre a mienk vagy, Mseridon! Egyedül abban lelheted meg boldogságodat, hogy itt maradsz köztünk, s vigasztalsz bennünket, leprásokat… Őr, zárd be az ajtót, mi visszajövünk.

Az őr behúzta a kaput.

Kezdetben volt egy barlang. Ebben a barlangban élt Káin és Ábel.

Együtt laktak és együtt jártak vadászni: tucatszám vonszolták haza az elejtett antilopokat. A sípcsontjukból késeket csináltak: ezekkel a késekkel osztották meg egymás között testvériesen a hatalmas húshegyeket; ezekkel tisztították a bőrt, amelyet azután bekentek csontvelővel, hogy sima legyen: Így nem volt gond az öltözködéssel sem.

Igen ám; csakhogy az asszonyokat is az Úr áldása kísérte: a kis család nagycsaláddá gyarapodott. A barlang egyre szűkebbnek bizonyult. De sebaj: volt a közelben egy másik is.

Ennek a szomszéd barlangnak azonban volt már egy lakója: itt élt a rettegett kardfogú tigris. Ezért aztán egy szép napon a Káin-család és az Ábel-família apraja-nagyja fölkerekedett. A bátrabbak a barlang nyílásához kúsztak és hatalmas tüzet gyújtottak előtte. Amikor pedig a tigris riadtan felugrott a vackáról, fergeteges kő- és lándzsazápor fogadta. Ebben az egyenlőtlen küzdelemben ott is hagyta a kardfogát. Így aztán a megüresedett odúba beköltözhetett Káin és népes családja.

E sikeres akcióból megtanulták, hogy eredményesebben fognak vadászni, ha a jövőben is összedolgoznak. Hiszen például a két nemzetség együttesen már körülállhatott egy vadlóménest, fölkergethette a hegyre, ott aztán a megrémült őslovak egymás után vetették magukat a szakadékba. Káin és Ábel testvériesen megosztozott a zsákmányon. Később már a mamutot is megtámadták.

Arra is rájöttek, hogy a gyapjas teve zsírjával, melyet a púpjában találtak, meg lehet világítani a barlangot. De hogy az odúk még otthonosabbak legyenek, az ügyesebbek pattintott tűzkővel csodálatos vadászjeleneteket véstek a rideg barlangfalakra. Egy szó mint száz: az élet napról napra kellemesebbé vált. Áldották is érte az Úr nevét: hogy megadta azt a testvéri egyetértést, azt a békét, amelynek mindezt köszönhetik.

Ebben az időben történt, hogy a Sátán elunta magányos életét az elnéptelenedett Paradicsomban. Fölkerekedett hát, hogy megkeresse az embereket. Így bukkant rá Káin barlangjára.

– Mondd, Káin – szólította meg a patriarchát –, nem félsz te Ábeltől?

– Ugyan, miért félnék az én atyámfiától?

– Hát… te tudod… de napról napra növekszik a kőhegyűdárda-készlete… A nyílhegyeit meg szarvasagancsból készíti, és olyan erősek, hogy akár a hegyi elefánt bőrét is átlyukasztják.

– Ez csak természetes? Hisz nem lehet akármilyen nyílvesszővel elefántra vadászni!

– Igazad van – válaszolta a Kígyó –, csak úgy eszembe jutott. Aztán az Ábel-barlang felé vette az útját és elmondta ugyanezt Káinról.

Káinnak és Ábelnek aznap éjjel nehezen jött álom a szemére. Másnap reggel Káin összehívta fiait, és e szavakat intézte hozzájuk:

– Gyermekeim! Nincs a világon átkozottabb dolog, mint a széthúzás és pártoskodás. És nincs nagyobb kincs annál, mint amikor az emberek között egyetértés és béke uralkodik. Aki nem a békét szolgálja, az ellensége az életnek, ellensége az emberi boldogságnak.

– Úgy van! Jól beszélsz! – helyeselt a családi tanács.

– Mert képzeljétek csak – folytatta –, mi történne, ha az emberek háborúzni kezdenének. Ha munkájuk jelentős részét arra kellene fordítaniuk, hogy a másik nemzetséggel szemben nyilakkal és lándzsákkal fegyverkezzenek fel? Egyeseknek éjjel-nappal talpon kellene lenniük, hogy az esetleges támadások ellen őrizzék a barlangot. Nem is szólva arról, hogy ha két pártra szakadnánk és külön-külön járnánk vadászni, tetemes hátvédet kellene hagynunk, hogy az ellenség hadműveleteit is figyelemmel kísérhessük. llyen körülmények között bizony alaposan megcsappanna a zsákmány.

– Éhen pusztulnánk – tette hozzá az egyik fiú.

– És közben kiirtana bennünket a kardfogú tigris – tódította a másik.

– Nos – folytatta Káin –, sajnálatos értesüléseket szereztem arról, hogy Ábelék ilyesmiben sántikálnak. Úgy hírlik, nagy mennyiségű fegyvert halmoztak fel…

– Micsoda? – hördült fel a család, – Tűrhetetlen! Nem hagyhatjuk, hogy lábbal tiporják a békét! Akár az életünk árán is megvédjük!

– Én is így gondoltam – vette át ismét Káin a szót. Ez minden békeszerető család kötelessége. Mi azonban semmi esetre sem fogunk háborút kezdeményezni, sőt azon leszünk, hogy családunk egyetlen tagja se keveredjék ellenséges viszályba Ábel fiaival. Nagyon sajnálnám, ha Ábelék ennek ellenére megtámadnának bennünket, mert ebben az esetben csak fegyverrel tudnánk helyreállítani a békét. Az ilyen eljárás pedig már a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető békének. De bárhogy töröm is a fejem, ennél jobb módszert nem tudok kitalálni. Si vis pacem, para bellum: aki komolyan békét akar, időnként kénytelen keményebb eszközökhöz nyúlni, hogy az izgágákat megrendszabályozza. Mindenesetre nagyon elszomorítana, kedveseim, ha a dolog idáig fajulna.

Bizony, ezek a kilátások nemcsak Káin patriarchát, hanem egész házanépét is lehangolták. Néhányan építő ötlettel álltak elő: mi lenne, ha összejönnének Ábelékkal, hogy békésen elrendezzék az ügyet? Mások viszont kételkedtek az effajta tárgyalások sikerében:

– Mivel – úgymond – ha Ábelék tényleg ellenünk fegyverkeznek, ez esetben okvetlenül tagadni fogják. Azt mondják majd, hogy a kardfogú tigris ellen készülődnek. És ha mi arra kérnénk őket, hogy ne tegyék ezt, azt gondolnák, hogy biztosan épp azért kérünk ilyesmit, mert mi magunk akarjuk őket megtámadni; tehát annál inkább készülnének a háborúra, még ha eddig eszük ágában sem lett vgolna erre gondolni. Alighanem az lesz tehát a leghelyesebb, ha senkinek sem kszólunk a dologról, titokban azonban mennyiségileg is, minőségileg is bővítjük az arzenált, hogy népünk békéjét minden eshetőségre készen biztosítsuk.

Ebben aztán megállapodtak.

Ez idő tájt az egyik fiú fölfedezte a sisakvirág mérgét. Ha ezzel a méreggel bekeni az ember a nyilhegyét, a legjelentéktelenebb sebtől is perceken belül elpusztul akármelyik vadállat. Micsoda nagyszerű fegyver: ezentúl már nem kell tartani a kardfogú tigristől!

Az első pillanatban nagy volt az öröm: annyi bunda lesz ezentúl, hogy akár az egész barlangot kibélelhetik vele, a mécsesből pedig soha nem fogy ki az olaj! Káin azonban az öregek bölcsességével rögtön átlátta a helyzetet és következményeit.

Elrendelte, hogy a dolgot szigorúan titokban kell tartani. A közös vadászatokon tilos a mérget használni, nehogy Ábelék és is megismerjék. Viszont a barlangnak egy félreeső zugában mindig legyen egy fazék, amelyet megtöltenek vele, hogy szükség esetén kéznél legyen: ez a legjobb biztosíték arra, hogy mindenféle jogtalan támadásnak elejét vegyék.

A rendeletet mindenki helyeselte, csupán az egyik fiú, Hénoch csóválta a fejét:

– Hogy mi lesz ennek a vége? Egyre aggasztóbbá válik ez az egész ügy.

Addig-addig, hogy éppen erre a nagy biztonságosdira fázunk rá. A sisakvirág titka természetesen előbb-utóbb kiszivárgott. Ábelnek szöget ütött a fejébe. Egyszer aztán négyszemközt is megkérdezte Káintól, miért halmoznak fel ennyi veszélyes mérget.

– Jól tudod – felelte Káin –, hogy valamikor ebben a barlangban lakott a kardfogú. Ki tudja, hátha egyszer visszatér a fajtája.

Ábel mélyen elszomorodott: mégis igaza lenne a Kígyónak? Pedig annak idején rá se hederített!

Sürgősen összehívta házanépét, és beszámolt nekik a helyzetről. Többen azt javasolták, hogy biztonság kedvéért fokozzák a nyílvesszőtermelést. Mások viszont attól tartottak, hogy ez rossz vért szül, mert Káinék félreérthetik, s azt gondolják majd, hogy az Ábel-család akarja megtámadni őket. Elsősorban maga Ábel patriarcha hangsúlyozta, hogy továbbra is föltétlenül ápolni kell a jóviszonyt a Káin-atyafisággal, a légkör megromlásának még a látszatát is kerülve.

Ezt az álláspontot mindannyian fenntartás nélkül elfogadták. Valamennyien felindították magukban a testvéri szeretet érzését a Káin-család iránt.

Végül is úgy döntöttek, hogy biztonság kedvéért azért ők is megtöltenek egy fazekat méreggel, és a nyilakra is több gondot fordítanak, mint eddig, de a dolgot szigorúan titokban tartják, hiszen ők végeredményben a testvéri jóviszonyt ápolják, s ez az egész fegyverkezési história csak arra való, hogy senki meg ne bonthassa a testvéri egyetértést.

És Ábel arzenálja rövid időn belül a Káinét is túlszárnyalta.

Amikor Káin erről tudomást szerzett, megbizonyosodott régi félelméről. A család tanácskozásra gyűlt össze, és megállapította, hogy az Ábel-nemzetség valóban a béke ellen tör, s alighanem támadásra készül. Ezért be kell szüntetni a közös vadászatokat, hogy az esetleges incidensnek még a lehetőségét is kizárják. Ezentúl Káin fiai egyedül jártak vadászni, de csak a család egyik fele, mert a többiek a barlangot őrizték és fegyvereket készítettek, hogy a békét biztosíthassák. És mindannyian kínosan ügyeltek arra, nehogy valamelyik izgága fráter hajba kapjon egy Ábel-törzsbélivel, s ezzel a testvéri jóviszonyt megbontsa.

Hát így történt. A zsákmány természetesen megcsappant, az osztozkodásnál szükségszerűség, hiszen máskülönben veszélybe kerülne a családi tűzhely és a mindennapi antilophús.

Ezt mindenki megértette és helyeselte is, csupán Hénoch morgolódott.

– Nem megmondtam, hogy egyre jobban belegabalyodunk ebbe a nyomorult ügybe? Lényegében Káin is, Ábel is egymás ellen uszítja a fiait. Mindketten emberbőrbe bújtatott farkasok, akik szennyes érdekeikért még a fiaikat is készek lemészároltatni.

Hénochhal többen egyetértettek, és Káin vérző szívvel látta, hogy fiainak ereje gyöngül a külső veszéllyel szemben. Ezért kezdetben szelíden figyelmeztette Hénochot tévedéseire, később azonban már kénytelen volt keményebb eszközökhöz is nyúlni, mivel a jó szó nem használt.

Hénoch barátai ennek láttán mindinkább megbizonyosodtak arról: hogy Káin annyira görcsösen ragaszkodik a hatalomhoz, hogy ha a helyzet úgy hozná, hajlandó lenne érte akár a családját is kiirtani.

Ugyanez történt Ábeléknál is: a család fele vadászott a többiek meg a békét őrizték. Az elégedetlenkedőket itt is megbüntették.

Káin és Ábel végül is belátták, hogy ők maguk hiába törekszenek a békés egymás mellett élésre, ha az a másik állandóan új fegyvereken töri a fejét. Még ha szemtől szembe jószándékát bizonygatja is, talán csak azért teszi, hogy titkos terveiről elterelje a figyelmet. Mély szomorúsággal kellett megállapítaniuk, hogy a békét már csak úgy lehet megmenteni, hogyha kedvét szegik a békebontónak. Sőt titokban egy kicsit már várták is az alkalmat, amely végre kenyértörésre viszi a dolgot. Annál is inkább, mert sokan nem veszik elég komolyan a külső veszélyt, és ezzel belülről gyengítik a család ütőképességét. Ezeket csak akkor lehet felrázni, ha saját bőrükön apasztalják a helyzet komolyságát.

De mert mindketten szerették egymást, ehhez az eszközhöz csak a legvégső esetben akartak nyúlni. Másrészt azonban szerettek volna már tiszta vizet önteni a pohárba.

Nem kellett sokáig várniuk. Egy szép napon Ábel fiai megsebesítettek egy vadlovat, és ez a Káinék vadászterületére menekült. Ők aztán megölték és hazavitték. Egyszer csak megjelentek Ábelék, és követelni kezdték a zsákmányt. A Káin-törzs védekezésül néhány nyilat lőtt a jogtalan betolakodók felé, és így mindkét család megkezdte a másiktól ráerőszakolt háborút.

– Látjátok – szólalt meg Hénoch –, nem megmondtam? Emberek, akik sohasem ártottak egymásnak, most arra kényszerülnek, hogy kölcsönösen egymást kaszabolják. S mindez miért? Csak hogy atyáink véreskezű uralmát biztosítsuk!

Jól ismerjük a harc végeredményét: Ábel elesett. A győztes Káin hamut hintett a fejére, keservesen megsiratta öccsét, aztán fennhangon szózatot intézett a két családhoz. Ebben kijelentette, hogy az ellenségeskedés kora lejárt, hiszen a békebontó már nem él. Ezentúl mindig együtt fognak vadászni, s így mindkét család asztalára bőven jut majd hús és vadméz. A széthúzásnak egyszer s mindenkorra vége: a világ az örök béke időszakába érkezett.

– Ám a múltból megtanultuk – folytatta –, hogy a béke nagy kincs, és jobban kell rá vigyáznunk, mint eddig. Nem engedhetjük meg többé magunknak, hogy két pártra szakadjunk: aki tehát nem hajlandó magát az új barlangkormánynak alávetni, azzal szemben hatékony intézkedéseket foganatosítunk.

– Lám csak! – hirdette Hénoch. – Előre megmondtam, hogy ez az egész cirkusz csak arra jó, hogy a zsarnokságát megszilárdítsa. Vér és rabbilincs: ez lett a sorsunk. Addig itt nem lesz béke, amig ez a véres zsarnok ül a nyakunkon.

Véleményét teljes mértékben osztották barátai, akik most még csak szaporodtak, hiszen érthető okokból Ábel fiai is velük rokonszenveztek. Némelyek nyilvánosan becsmérelték a Káin-pártiakat, ezért Káin hívei kijelentették, hogy aki Hénochhal cimborál, az a béke ellensége, s többet közülük agyonvertek.

Ez az igazságtalanság úgy felbőszítette Hénoch barátait, hogy egy alkalmas pillanatban megkaparintották a mérgesfazeket, és halálra nyilazták a zsarnokot és társait.

Hénoch vette át a kormánypálcát. Összedoboltatta a népet és bejelentette, hogy a hosszú és véres torzsalkodásnak vége, és annyi szenvedés után végre felvöröslött az örök béke hajnala.

– A zsarnokságot szétzúztuk – folytatta. – Ezzel egyszer s mindenkorra felszámoltuk az okot, amely a testvért testvérével szembeállította. Az emberiség végre nyugalmas kikötőbe érkezett, és így megmenekült a történelem vad viharaitól. Most már csak az a feladatunk, hogy a békét, a kölcsönös szeretetet megszilárdítsuk. Nekünk már csak egyetlen ellenségünk maradt: éppen az, aki ezt a testvéri szeretetet lábbal tiporja. De az ilyet még a Föld színéről is el fogjuk törölni: elejét kell vennünk, hogy a zsarnokság bérencei megbontsák sorainkat, békétlenséget hintsenek közöttünk! Az effajta próbálkozásokat csírájukban el kell fojtani, mielőtt kikezdhetnék testvéri egyetértésünket!

Beszéde nagy sikert aratott: valamennyiünk érzését megfogalmazta. Mindössze Hénoch egyik régi szövetségese csóválta a fejét:

– Az a gyanúm – mormogta –, hogy lényegében csak zsarnokot váltottunk, tulajdonképpen azonban minden maradt a régiben. Hiszen ez a Hénoch is arról szónokol, hogy egyeseket le kell győzni, el kell hallgattatni. Eddig minden vezérünk azt képzelte, hogy az ő kezében van a csodaszer, amely az örök békét elhozza. De ez a csodaszer mindig valamiféle győzelem, amelyet másokon kell aratnunk. De ahhoz, hogy győzzünk, ellenségre van szükség. Lényegében tehát az ellenséget mi magunk teremtjük, hogy legyen kit legyőznünk. Ha a fölszínt egy kicsit megvakarjuk, a külső csillogás alatt mindig ott a belső rothadás. Még hogy örök béke? Naiv agyrém!

– És nincs kiút? – kérdezték a körülállók.

Immár lehetetlen nem észrevennünk azt a krízist, amely a katolikus egyházban mindenütt sújtja mind a szerzetesi fogadalmakban megélt megszentelt élet különféle formáit, mind a szolgálati papság életformáját. Átmeneti krízis ez, amelynek a végén visszatérünk a tegnapi, esetleg újjáalakított formákhoz? Avagy a krízis egyre radikálisabbá válik, mígnem lényegileg megváltoznak ezek a formák? Az a hipotézis, amelyet itt vázolok, a következő: a holnap egyházában a megszentelt élet és a szolgálati papság strukturálisan más lesz, mint ma.

Ennek a hipotézisnek az elfogadása nem jelenti, hogy hűtlenek lennénk a szerzetesség vagy a papság jelenlegi létmódjaihoz. Pusztán arról van szó, hogy objektívan olvasnunk kell az idők jeleit mint Isten akaratának jelzéseit, és a fokozatosság kritériumát alkalmazva elővételeznünk kell azokat a változásokat, amelyek történelmileg már lehetségesek, és amelyek a fiziológiai folytonosság módjára segíthetik a szükségesnek ítélet fejlődést. A változásnak ellenállni nagyon gyakran az elkeseredés tünete és oka. Vannak történelmi idők – a mienk is ilyen -, amelyekben az, aki a szeretet örve alatt az intézmény változásának kerékkötője, az valójában gyűlöli azt, és a halálát készíti elő. Engem nagyon gyakran – hol csodálattal, hol rosszallóan – újítónak mondanak. Most, hogy túlvagyok a hatvanon, jogom van feltenni a kérdést: állásfoglalásaimat a hűség megnyilvánulásainak ítélik? Egy olyan hűségének, amely sok olyan szerzetes- és paptársam szemében, akik a múlttal való szakítás útját választották, hamisnak tetszik, mert szerintük az általuk elítélt intézmények megbecsülését szolgálta. A magam részéről meg vagyok győződve arról, hogy az igazi hűség a maga megnyilvánulási módjait és ritmusát Isten népének útja, a saját tudatának szintjei, és végül saját késlekedései alapján határozza meg. A hűség nem teológiai, nem is jogi valóság, hanem vitális.

Éppen ezért a modellek krízisét a tudatunkban úgy éljük meg, hogy ezek a múltban is, a jövőben is relatívak, és ezért csak akkor érvényesek, ha szeretettel és ugyanakkor távolságtartással, a hűtlenségre nyitott hűséggel éljük meg. ,,Csak egyvalami fontos: az Isten országa.”

2. Az említett krízis oka nem egyszerűen a társadalom változása, hanem sokkal inkább az egyház önmagáról alkotott felfogásának megváltozása, amelynek utolsó, pünkösdi pillanata a zsinat volt. Ezt a változást röviden így lehetne megfogalmazni: a hívő felfogás az aszkétikus-vallási tengelyről az etikai-messiási tengelyre vált. Az egyház megváltoztathatatlan célja a világ teljes megváltása mindenféle szolgaságtól, melyek eltorzítják a teremtésnek a teremtő által elgondolt arcát. Az egyház nem cél, hanem eszköz. A cél az Isten országa, amelyet az ,,ember országának” is nevezhetünk abban az értelemben, hogy az minden emberi várakozást betölt. Következésképpen az emberi felszabadulás és növekedés minden mozzanata, amely társadalmilag felfogható módon az ,,emberi jogokban” nyilvánul meg, lényegi része az evangélium hirdetésének és a róla szóló tanúságtételnek. Ezért mondta II. János Pál, hogy az ember ,,az egyház elsődleges útja”. Ezt ki lehet egészíteni azzal, hogy nemcsak az útja, hanem a célja is, természetesen hangsúlyozva azt, hogy ezt a célt az egyház a maga teljességében tekinti, amely magában foglalja az ember és Isten közösségét is. Mindenesetre elvesztette értelmét az a régi pasztorációs stratégia, amely az egyházat ,,Isten jogainak” védelmezésére kötelezte. Történelmi- politikai síkon ugyanis Isten jogai az ember jogaiként jelennek meg.

Ebből a változásból következik egy olyan tény, amelyet már mindenki lát: az ember reményeinek evangéliumi minősítése, még azoké a reményeké is, amelyek forradalmi alakot öltenek. Nagyon is természetes, hogy a fiatalokban az evangélium radikális megélésének szándéka ma nem úgy nyilvánul meg, mint a múltban: nem mint fuga mundi, hanem mint az ember másféle jövőéért való odaadottság. Egyébiránt miféle célt állított maga elé Kalazancius, amikor első társaival Róma külvárosában az elhagyatott gyerekek tanítójává lett? Talán nem arra törekedett, hogy egy másfajta jövőt biztosítson ezeknek a gyerekeknek, mint amelyre a társadalom peremére szorítottságuk kárhoztatta őket?

3. Az egyház a maga prófétai-messiási természetét akkor fejezi ki teljességgel, amikor a hívő közösség az eukarisztiát ünnepli. Teljes jogon az eukarisztikus közösség az egyház, amikor is kifejező módon egész: Pál teológiája szerint a különféle karizmák éppen az eukarisztiában találják meg értelmüket, és itt épülnek egésszé. A megszentelt élet és a szolgálati papság értelmét is az eukarisztia tárja fel. A hierarchia ugyancsak itt nyeri el értelmét mint a közösség ,,diakoniá”-ja. Igaz, hogy a közösség nem lehet in actu perfecto a pap, a püspök és a pápa nélkül, de a pápának, a püspöknek és a papnak csak a közösség miatt és a közösségben van értelme. A szerzetesi közösségek hierarchiájának is (a házfőnöknek, a provinciálisnak, a generálisnak) sajátos értelmét az ekarisztia- egyházzal való élő kapcsolatban kell megtalálnia.

Ugyancsak itt, az egyház életének csúcsán és forrásánál érthető meg és fejeződik ki a legősibb keresztény erény, az oboedientia fidei. Az a kór, amely beteggé teszi az egyházat és – sőt, legelsősorban – – a szerzetesi életet, az oboedientia juris szakralizálása, azaz a jogi engedelmességnek az üdvösség útjává való átformálása. Ehelyett a hívő engedelmességnek, illetve minden olyan engedelmességnek, amely keresztény akar lenni, az a lényege, hogy meghallgatja és alázatosan befogadja Istennek a közösségben hirdetett Igéjét. Biztos, hogy Isten Igéjét az eukarisztikus közösségen kívül is meg kell hallani, a cella csöndjében is, a szerzetesi közösség találkozásaiban is, de mindig azzal a feltétellel, hogy a hallgatásnak ezek a formái kapcsolatban legyenek az eukarisztikus közösséggel, ahol egyetlen valaki a Mester.

A szerzetesi életet azért is jellemzi ma zavarodottság, mert elszigetelődött az egyháztól mint hivő közösségtől, amelynek egységét a püspök jelzi és biztosítja. A szerzetesi odaszentelődés karizmája csak akkor fogja megtalálni teljes értelmét, ha a helyi egyházzal teljes és elismert közösségben lehet megélni. Amíg a helyi egyházak jogi-adminisztratív valóságok lesznek, a szerzetesi élet képtelen lesz megtalálni tengelyét és tápláló környezetét.

4. Az az egyházi alak, akit az átalakulás folyamatai leginkább érintettek, a pap. A zsinat elvetette a ,,De sacerdotibus” című tervezetet, amelyet az előkészítő bizottság készített. Az új javaslat vezette be a ,,presbiter”-t a sacerdos helyett. Ez a szócsere két olyan teológiai igyekezetnek engedett, amelyet a más egyházak megfigyelőinek jelenléte még elevenebbé tett: az egyik az új törvény egyetlen papságát, Krisztus papságát érintette, a másik Isten egész népének kiváltságával, az általános papsággal kapcsolatos. Mint ismeretes, a szent megjelölést a közösség szolgálattevőire (minister) akkor vitték át, amikor a pogány ,,sacerdotes” szerepét átvették az egyház tisztségviselői. Ekkor torzult a szolgálattevő és a közösség közötti szerves kapcsolat a pap szakrális előjogainak javára, aki ettől fogva a vallási kultusz embere lett. A zsinat eleven lendülete azonban ellentétes irányú volt, az volt a célja, hogy helyreállítsa Isten népének krisztológiai előjogait: királyi, papi és prófétai jellegét. Emiatt a tendencia miatt került krízishelyzetbe a szerzetességre való férfi hivatásnak és a papi rend szentsége fölvételének összekapcsolása. Ugyanis:

A szerzetesi hivatás az Isten és a hívő közötti kapcsolat belső eseménye: az egyház jóváhagyhatja, de nem tudja sem előidézni, sem megakadályozni. Laikusi karizma, amelyben a hívő szabadsága és a Szentlélek szabadsága közötti találkozás termékenysége nyilvánul meg. Ezzel szemben a szolgálatra szóló meghívás az egyházi közösségtől származik, és a közösség igénye az, hogy a szolgálattevőben szerves és állandó kapcsolatot alakítson ki önmagával. A közösségnek ez az előjoga történelmileg a hierarchia intézményének abban a kompetenciájában kristályosodott ki, hogy nemcsak felszenteli, de ki is választja a szolgálattevőket. Történelmi jelentőségű, súlyos kérdés vetődik fel: kivel szemben van felelőssége a szolgálattevőnek, a közösségével szemben, vagy a püspökkel szemben? A szerzetest illetően pedig az a kérdés: ki választja ki őt a szolgálatra?

A szolgálattevőt az egyház egy konkrét közösséghez küldi. A szerzetes ,,pap”-nak is megvan ugyan a szolgálata, de általában nincs közössége. Az egyházatyák szívesen állították párhuzamba a szolgálattevők és a közösség közötti viszonyt a vőlegény és a menyasszony kapcsolatával. Ez alapján mondhatjuk: sok esetben a szerzetes szolgálata olyan, mint a megkötött, de nem konszummált házasság, vagy mint egy valós vőlegény és egy elméleti menyasszony közötti házasság. Ennek az anomáliának beszédes és elgondolkodtató szimptómája volt (vagy még ma is?) a konventekben mondott magánmise: minden egyes szerzetes egy mellékoltárnál mondja a saját miséjét látható közösség nélkül. Ha az egyházról mint szentségről gondolkodunk, a láthatóság nem mellékes szempont, hanem a láthatatlan titok érzékelhető jele. Milyen misztériumnak jelei a magánmisék?

A felszenteléssel a szerzetes ontológiailag része lesz a helyi egyház corpus presbyteraléjának, minthogy papsága lényegileg kapcsolódik a püspökéhez. Ez a közösség és a belőle következő pasztorális felelősség még mindig elégtelenül jelentkezik a gyakorlatban. A szerzetespapok az egyházmegyékben mintegy külön testként élnek, nem bízik meg bennük a világi papság, és csak mint kiegészítő csapatot veszik őket igénybe.

5. A zsinat az apostoli hagyományhoz visszatérve módosította a szolgálati papság sajátos szolgálatának értelmezését. A presbiter nem annyira a kultusz embere, mint inkább a Szóé. A kultusz embere a religio societatis lényegi (és pogány!) alakja, és ekként tartja számon a politikai hatalom, amely a klérusban mindig a hatalom gyakorlásának ideológiai apparátusát, a legitimáció és az egyetértés eszközét látta. A Szó embere szükségszerűen prófétikus személy, természetes dialektikában áll a fennálló hatalommal.

Ennek a változásnak a következtében a szolgálattevő kilökődik a szentnek az egyéni és társadalmi elidegenedéstől burjánzó teréből a prófétikus terek felé, amelyek mindig azon ellentéteken belül találhatók, amelyekből él a történelem, és amelyekben kifejeződik a gyengéket elnyomó és megalázó világ örök gonoszsága.

6. A fentebb leírt változások alapján megfogalmazható egy olyan hipotézis, amelyet a tanítóhivatal még nem fogadott el, de amelyet megosztok az Olvasóval, hangsúlyozva, hogy hipotézisről van szó. A jövőben két kategóriája lesz a szolgálattevőknek. Az elsőbe tartoznak a helyi közösségek vezetői, akiket a közösségek választanak ki, és a püspökök fölszentelnek. Ezek élete nem fog eltérni a hívőkétől, a házasságot is beleértve.

A másik kategóriát azoknak a szolgálattevőknek kellene alkotniuk, akik teljes időben odaadják magukat nem egy konkrét egyház, hanem a teljes helyi egyház, vagy még általánosabban az egyetemes egyház szolgálatára. Teljes rendelkezésre állásukat ,,az evangéliumért való szabadság” objektív állapotával kellene kifejezniük, tehát a celibátussal is. Bizonyos módon pontosan ők lehetnének a holnap ,,szerzetespapjai”, akik tagjai egy olyan közösségnek, amelyet sajátos karizmája szerinti fogadalmak kötnek, és ugyanakkor teljesen a helyi és az egyetemes egyház rendelkezésére állnak. Mint a Szó szolgáinak Isten Igéjét ki kellene fejezniük életformájukkal is, amely vállalja az evangélium prófétai feszültségének lefordítását. A monachus életnek, illetve utóbb a különféle szerzetesi családoknak az eredeténél az a cél jelentkezik, hogy elővételezzék az időben az eljövendő Országot, főként pedig hogy elismerjék: az Ország abszolút voltát mostantól fogva élni nem jelent a világból való menekülést, hanem a teremtés legmélyebb vágyainak teljességükben való megvalósítását. A szerzetesi élet tehát már önmagában az evangélium erőteljes hirdetése. A papi szolgálat propriuma pedig, ahogyan a zsinat újra föltárta, ugyanez, azaz a Szó szolgálata: a kenyér és a bor konszekrációja csak egy – a legfőbb – mozzanata az Ige hirdetésének. Itt derül ki, hogy a két karizma ugyanazon szolgálatban gyökerezik.

7. Ezek a változások teljes mértékben érintik a piaristát, aki szerzetespap, negyedik fogadalma miatt ráadásul nevelő is. Rendünkben általában az iskolai szolgálat elnyomta – ha nem szüntette is meg – a papi szolgálatot. Azt hiszem, hogy az új piarista identitás kialakítása magával hozza a három karizmának – a szolgálatnak, a prófétai tanúságtételnek és a nevelésnek – az újra megtalálását mind a tudatban, mind a gyakorlatban, jelenleg ugyanis ezek még mindig elhatárolatlanok, olykor elsorvadtak. A zsinaton megszületett teológia már megrajzolta azokat a vonalakat, amelyek mentén újra fölfedezésük megtörténhet:

Itt most nem foglalkozhatunk a regényíró Saint-Exupéryvel – s így A kis herceg írójával sem -, művének e részéből csupán arra hívjuk fel a figyelmet, ami a Citadella szempontjából érdekel bennünket. Mindenek előtt arra, hogy bár csak 1948-ban jelent meg, tehát az író halála után négy évvel, amikor regényeit nemcsak hazájában olvasták, hanem úgyszólván a világ minden jelentős nyelvén, a Citadella korábban keletkezett, mint írói munkásságának a dandárja. Valóban, ha a mű megírásának a kezdetét tekintjük (kb. 1936!), akkor azt láthatjuk, hogy időrendben csupán a Courrier du Sud (Déli futárgép, 1928) és a Vol de Nuit (Éjszakai repülés, 1931) előzte meg. S ezt fontos tudnunk, mert megvilágítja Saint-Exupéry regényírói arcának egyik igen fontos, a kritika által már nagyon korán kiemelt vonását, az író moralizáló hajlamát.

Kritikusai általában erősen hangsúlyozzák azt az állhatatos, szinte megszakítatlan fejlődést, amely a Déli futárgép regényformájától egyenes vonalban vezet el a Citadellához. Anélkül, hogy vitába kívánnánk szállni életének és művének nálunk avatottabb ismerőivel, szeretnénk a magunk részéről hangsúlyozni az előbb említett 1936-os év jelentőségét; sőt úgy érezzük, hogy talán még korábbra is visszamehetnénk, hiszen egyáltalán nem bizonyos, hogy valamely mű megírásának a kezdete egybeesik e mű koncepciójának a megszületésével. Jelen esetben már csak azért sem, mert tudjuk, hogy a Citadella nem eleve kész, határozott terv alapján született, hanem – hogy egy másik francia és egyúttal világirodalmi párhuzamra hivatkozzunk – Pascal Gondolataihoz hasonlóan jórészt sebtében odavetett, legnagyobb részben kidolgozatlan feljegyzések, gondolatok formájában, amelyekre még hosszú átdolgozás és szerkesztés, az író életének utolsó évében tett kijelentései alapján legalább három-négy esztendő várt. a Citadella csupán megjelénésének évét (1948) tekintve későbbi mű, mint a regényei; alakulását tekintve egyidős a legtöbb regényével, sőt – legalább részleteiben – bizonnyal régebbi némelyiknél. Vagyis az a bizonyos fejlődés, amelynek állítólagos betetőződése, az egyre moralizálóbb regények után a nagy elmélkedő, erkölcsi és életelveket nyújtó, szinte minden cselekménytől mentes mű lenne a Citadella, a valóságban párhuzamos a regényeivel, mondhatnánk kíséretéül szolgál e regények sorának.

És valóban: ha jól olvassuk Saint-Exupéry regényeit, azt látjuk, hogy a morális érdeklődés, a moralizáló, gyakran didaktikus szándék elejétől végig fellelhető minden művében. Első kritikusainak egyike, Gide már nagyon korán észrevette, hogy itt valami új felfogásról van szó, a cselekvés előtérbe állításáról, arról, hogy “nekünk főképp arra van szükségünk, hogy megmutassák: mint vagyunk képesek arra, hogy önmagunkat is felülmúljük a megfeszített akarat segítségével.” Az író minden hőse végeredményben az élet értelmét keresi, Gide szerint azt bizonyítja, hogy “az ember nem a szabadságban, hanem egy feladat elfogadásában találja meg a boldogságát.” Ez a feladat végül is a métier, a mesterség fogalmába sűrítődik: legyen bármilyen szerény vagy fontos ez a mesterség, benne teljesedik ki az ember, nyeri el teljes szabadságát. Ez a felfogása regényei közül a Terre des Hommes-ban (Az ember földje, 1939) fogalmazódik meg a legtisztábban; de ha a Citadella számtalan, erről szóló fejezetét olvassuk, akkor itt is, mint a rengeteg egyéb, ismétlődő motívumban és gondolatban, félreismerhetetlen az időbeli párhuzam. Mi azt hisszük, hogy valóban lehetetlen egymástól elválasztani Saint-Exupéry regényírói és moralista-esszéírói működését, legalábbis ami a Citadellát illeti; csak a későbbi, posztumusz megjelenése mondathatta számtalan kritikusával azt, hogy a Citadella mintegy betetőzése, végső konklúziója regényírói működésének. Mi szinte azt mernénk kimondani, hogy a regények a Citadella gondolatainak az illusztrációja. Egy kis túlzással a posztumusz mű amolyan “vezérkönyv”, amely megoldja, megmagyarázza, didaktikus módszerrel érthetővé teszi ennek a mélyenszántó és mélyen etikus műnek a végső mondanivalóját.

Ez az időbeli párhuzamosság lépten-nyomon szemébe tűnik a regényeket már ismerő olvasónak, amikor belemélyed a Citadella olvasásába. Megtalálja benne az író minden nagy témáját, amelyeket már ismer a regényekből. Persze, az újszerűség eleinte meglepő, sőt talán félrevezető, a mű koncepciója és hangneme ugyanis erősen eltér az előzőktől, didaktikussá válik, minduntalan bibliai rezonanciák ütik meg a fülünket, cselekmény nincs, csak példázatok és elmélkedések. De az alapgondolat és a cél ugyanaz: megkeresni az emberi élet értelmét a családban, az igazságban, az otthonban, a mesterségben, a szeretetben, a boldogságban, a testvériségben, a szabadságban, az emberi közösségben s mindezek túlhaladásában egy náluk is magasabb rendű nagyságba emelő erőfeszítés segítségével. Ez az erőfeszítés, ez az igyekezet azonban nem feltétlenül a legnagyobb dolgokban nyilvánul meg. A lényeg: veszendő létünk elcserélése valamire, aminek értelme van. A hímzőrámájuk felett vakoskodó asszonyok gyonyörű, Isten házát ékesítő hímzett terítőkre cserélik el magukat, a gyermekét ápoló anya egy édes mosolyra, a szegkovács meg a deszkát fűrészelő asztalos hajóra, az építész templomra, az uralkodó népe boldogságára. Mindenkinek megadatik a csere lehetősége: az élet elpusztulhat, de amit másokért alkottunk, az megmarad, mint a hímzőnők elpusztíthatatlan remeke vagy az építész évszázadokkal dacoló temploma. Az elcserélődés a mesterségben, mások, a közösség szolgálatában: minduntalan visszatérő témája a Citadellának, de egyúttal alapgondolata Saint-Exupéry egész írói működésének is.

Mindez nagyon szép és emberi. Ám az olvasó joggal teheti fel a kérdést: miért kellett ezt a művet katolikus kiadónak kiadnia? Hiszen úgyszólván egyetlen sorában sem lelhetünk közvetlen hivatkozást az író katolikus felfogására. Már maga a keret is – egy berber fejedelem beszélgetése fiával, majd a fefedelemmé cseperedett s lassan az öregség felé haladó utód elmélkedései – egészen mást enged sejtetni. Ám a keretül szolgáló sivatag, sivatagi erkölcsök, szokások légköre meglepő. Bibliai levegő lengi át ezt a hosszú elmélkedést, az író stílusa helyenként ószövetségi, ódon erővel telített, máshol mintha az Újszövetség, a Hegyi Beszéd visszhangoznék a líraian szép részletekben. Hogyan lehetséges, hogy ez az aktív, harcos életet élt és katona-halált halt író ilyen bibliai hangú művet írt, helyesebben, ilyen mű megírására készült (hiszen a Citadella tulajdonképpen nem készült el!), holott egész életében úgyszólván semmi nyomát nem leljük annak, hogy vallásos, katolikus módon élt volna? Azt tudjuk, hogy mélyen katolikus környezetben nevelkedett, katolikus iskolában végezte tanulmányait, de felnőtt élete folyamán eltávolodott ettől a környezettől, egészen más világban és világfelfogásban élt (?!). Hogy a Biblia rendkívül nagy hatással volt rá, azt egy percig sem lehet tagadni: ezt bizonyítják veretes mondatai, stílusreminiszcenciái, példázatai, a mű egész atmoszférája. De ismerjük egy ifjúkori mondását is: “Helyettesíteni a vallást: nem haszontalan beszéd.” Aki ilyet mond, az bizonnyal nem hívő katolikus. Vagy tévedünk, s mégis az? Talán csak túl sok keserűség gyűlt benne össze, vagy saját gyengeségei elől menekült bele egy új morál keresésébe, amely végül mégis azonos lett – ezt a következtetést nyugodtan levonhatjuk a Citadella végső kicsengéséből – a keresztény morállal, annak legtisztább megfogalmazásával? Már említettük, hogy Saint-Exupéry hosszú időn át a francia szellemi élet egyik irányítója volt, Camus és Sartre oldalán. Hivatkozzunk hát Camus-re, aki megkérdezte, lehet-e, és hogyan lehet szent egy ateista? Saint-Exupéry, úgy érezzük, erre a kérdésre kíván feleletet adni. Eltávolodott a keresztény hittől, élte kora emberének izgalmas, tevékeny életét, de mintha folyton ez a kérdés nyugtalanítaná: lehet-e szent, hogyan tudhat szentté lenni egy ateista? S akit ez a kérdés nem hagy nyugton, aki erre keresi a választ, s nemcsak írásaiban, hanem azzal is, ahogyan életében számtalanszor vállalta a veszélyt, az áldozatot s a végén – önszántából – a halált másokért, egy eszméért, a közösségért, az élet értelméért, azért, amit akkor a legnagyobbnak érzett, az az ember elszakíthatatlanul kötődik a keresztény morálhoz. Tudjuk, hogy amikor ő élt, Franciaország már jó évszázada a dekrisztianizálódás állapotában volt, ám ez mit sem jelent: a kereszténység eszmevilága, vagy ahogyan ma szokták mondani: a zsidó-keresztény életforma, eltörölhetetlen nyomokat hagyott az európai s így a francia gondolkodásban is. A keresztény etika a levegőben volt és maradt, és az irjúkorban magába szívott erkölcsi ideálok tovább éltek, dolgoztak Saint-Exupéryben is, mint e kor annyi más fiában. A Bibliát mindig csodálta, s úgy látszik, alaposan ismerte is. Az erkölcsnek, az erkölcsi törvényeknek gyönyörű foglalatát látta benne. Már említettük, hogy kritikusai folyamatos, megszakítatlan felfelé haladást látnak művében az első regényektől a Citadelláig. Nos, valami effélét láthatunk morális fejlődésében is. Aki jól olvassa a Citadellát, észre fogja venni, hogyan fejlődik – és érdekes módon a Bibliával párhuzamosan – az író etikai rendszere az Ószövetség zordonabb, keményebb, majdnem kíméletlen erkölcsi világától az Újszövetség enyhültebb, megértőbb és az emberi gyengeségeket szeretettel gyomlálgató, javítgató, hozzánk közelebb álló, megértőbb világa felé. Elég csak az első fejezetekre gondolnunk, a megtévedt és sivatagba kitett asszony halálára, s vele kapcsolatban a szigorú fejedelem fejtegetéseire, vagy az alvó őrrel szemben tanúsított igazságos, de kegyetlen szigorra, s aztán az élete végén palotájában sétálgató utódnak hasonló szituációban, az ugyancsak elbóbiskoló őrökkel szemben mutatott elnézésére, szelíd megértésére, vagy a befejező kertész-történet már-már Hegyi Beszéd-szerű, szeretettől átforrósodott hangjára, amely mintha azt mondaná: boldogok az együgyűek… Valóban van fejlődés Saint-Exupéry írói művében, de nem a regénytől a moralizáló esszé felé, hanem a cselekvő embertől a cselekvés értelmét a szeretetben, az emberiség szolgálatában meglelő szabad ember felé, s ez párhuzamosan, egyszerre nyilatkozik meg mind regényeiben, mind esszéiben. De ennek a keresztény etikának tragikus nagyságot kölcsönöz Saint-Exupéry kitartó, makacs Isten-keresése, amelynek láttán az ember kénytelen Pascalra gondolni, s Pascalon túl az arcát elrejtő Istent állhatatosan kereső prófétára, aki tudja, hogy Isten nem mutatja meg magát – vere tu es Deus absconditus -, de mégsem mond le a megtalálásáról. A francia irodalomnak kevés oly megrázó passzusát ismerjük, mint a Citadellának az a fejezete, amelyben a berber fejedelem felhág a hegyre, hogy kérdéseire feleletet kapjon Istentől, ám a sötét éjszakában csupán hallgatag, fekete gránitszikla meredezik előtte, amelyet nem képes szóra bírni. Még a fákon ülő holló sem szólal meg – pedig ő már ennek a szavával is beérné -, s ekkor érti meg, hogy ha szólna hozzá, akkor nem Isten szólna. Tragikus magára hagyatottságának az érzésével szívében száll le a városba, de tudja, hogy a feleletet mégis keresnie kell, s egyszer majd meg is találja, amikor élete eljut a beteljesedéshet, a halálban, amikor már nem lesz többé kérdés…

Pascal nevét többször idéztük ebben a rövid bevezetésben. Nem véletlenül: a befejezetlen mű át nem dolgozott fejezetei határozottan Pascalt idézik emlékezetünkbe. Saint-Exupéry is ugyanúgy készítette jegyzeteit, mint nagy elődje, ő is egy nagyszabású mű megírását tervezte hasonló didaktikus céllal, s az ő művének is majdnem ugyanaz lett a sorsa, mint amazénak: nem jutott rá ideje, hogy befejezze, átdolgozza, végleges formába öntse. S alapgondolata, az Isten keresése, a megtalálás lehetetlenségének tragikus tudata is egyezik náluk.

A Citadella kézirata szinte olvashatatlan, zavaros jegyzettömegkénk maradt ránk. Az író rendszeresen dolgozott rajta esténként, aztán diktafonba mondva újra fogalmazta a kézírásos jegyzetanyagot, s másnap az egészet lemásolta a gépírója. Ez a másolat azonban rengeteg hibát, következetlenséget, helytelen olvasatot tartalmaz, Saint-Exupéry ugyanis gyorsan mondta a szöveget, sokszor tévedett, homonimákat összezavart, s az elkészült anyagot nem mindig, sőt csak nagyon ritkán tudta átolvasni. A fennmaradt kilencszázkilencvenöt oldalnyi kézírásos jegyzethez viszonyítva a gépírásos szöveg rengeteg eltérést tartalmaz, helyenként alig hasonlít hozzá, s mivel a kézírás szinte olvashatatlan, nagyon nehéz, sőt helyenként teljesen lehetetlen volt kijavítani a hibákat. Az író azt tervezte, hogy az anyagot majd megszerkeszti, végleges formába önti, de ebben megakadályozta a halála. Ez magyarázza a jelenlegi szövegben a rengeteg ismétlést, átfedést, itt-ott ellentmondást. Egyes fejezetekkel szemben, amelyek úgyszólván véglegesnek tekinthetők (például az atya palotájáról, a kivégzett asszonyról, a gránitszikláról szóló parabolák), mások nem többek odavetett, alapos átdolgozásra szoruló nyersanyagnál. Ez, sajnos, nagyon nehezen olvashatóvá teszi ezt a rengeteg mélységet és szépséget tartalmazó, poétikusan didaktikus művet. Az olvasó ezért sokszor homályosnak fogja tartani a szöveget. A fordító elnézést kér mindezért: nem mindig az ő hibája, ha ez így van: számtalan esetben még az alany és állítmány egyezését sem lehetett megállapítani, nem beszélve arról, hogy sokszor nincs is alany vagy állítmány. De megtettünk mindent azért, hogy élvezhetővé tegyük a magyar változatot. Arra kérjük tehát az olvasót, hogy a Citadellát ne tekintse kész műnek, s főleg ne folyamatos olvasmánynak. Lásson benne gondolatgyűjteményt, s ha részletekben, breviárium-szerűen olvassa, rengeteg szépséget fog benne felfedezni, és eltörölhetetlen, megragadó költőiségű képekbe sűrítve maradnak meg benne az író elmélkedései életről, halálról, a dolgok értelméről

A mai emberre jellemző – mondja Jean Guitton -, hogy túl gyorsan, idő előtt akar remekműveket létrehozni. Ugyanez a mozzanat megvan a keresztény emberben is: hajlamos arra, hogy elsiesse tökéletességét.

A tökéletesség szó hallatán az Atyára gondolunk, nem ember fiára. Akkor ellentmondás rejlik ebben a szóban: tökéletességünk! S mégis, Jézus fölhívása óta beszélhetünk a reményéről: ,,Legyetek tökéletesek, mint a ti mennyei Atyátok.”

Annyit mindenesetre már tudunk, hogy – nem a tökéletességhez -, hanem magához az életben maradáshoz: kell szeretnünk.

Amikor az ember ezt a ,,kell”-t belátja, először fordul szembe tökéletességének távlatával. Kell: azaz teljes erőből járulj hozza, hogy életben maradj, s így másokat is életben tarts. Az élet a szeretet. Így kell tehát: senki sem állhat ki az emelő ránehezedő forgó pontja alól, mert ha kiáll, nem emelkednek, akiket emelnie kell. Mindenki támaszt, eltart, éltet, bíztat, visszafog, segít, előrelendít valakit, valakiket; családot, csoportot, nemzetet. Van, aki magát az emberiséget. ,,Világos, mint a nap”: kell szeretnünk.

,,Legyetek tökéletesek”: ezt jelentené?

A természetemmel ,,ellentétes” így lesz természetemmé. De nem literszám töltődöm fel, akár egy üres ballon. Nem úgy tökéletesedem, hogy egyre emelkedik bennem a ,,jóság szintje” hanem érzem, hogy áramlásban vagyok! És személyiségem megőrzött, sőt fölfokozott éberségével hagyom magam sodródni Valaki által, Valaki felé, aki így tökéletesít: s teljes fölépülésem pillanatában majd egy csapásra ,,leszerel”, hogy önmagával fölruházzon. Ez azonban az ő dolga; az enyém az, hogy tempózzam ebben az áramlásban, az Isten választotta pillanatnak kiszolgáltatva. Szabad-e ezt elsietnem?

Nem szabad, de lehetséges. Szentségre lehet törekedni becsvágyból is. A jellem gyöngeségeit elfedhetjük álcázó türelemmel. Ami – mert zsenge növény – lassan nő ki természetünk talajából, azt ki is rángathatjuk; így lesz a szelídségből álszelídség. Van olyan őszinteség, amit a megfontolt csalárdság tesz túl hangossá. Van olyan csend, amiben a lélek nem kíváncsi intim zavaraira, csupán unatkozik. A nyilvános megbánás olykor nem más, mint hencegés; belátás helyett gőgöt mutat.

Mielőtt ,,legbensőnk feneketlen hasadékába” pillantanánk (Teilhard de Chardin), hogy megértsük, mélye mérhetetlen, gyorsan magunkra ötjük a szenttéválás uniformizált sémáit; holott a kegyelem nem tűr sémát, méreteket s alkalmakat sem, keresztül-kasul át akar járni bennünket, beleértve sötétségeinket is, sőt azokat leginkább. Igen, ,,jó lenne” csipesszel kiszedegetni bűneinket, mint a szálkákat, szép sorjában, hogy minél előbb ,,az igaz ember” öltözetében tetszelegjünk; kisiskolás lelkületünknek van ínyére az a mohóság, amivel utána kapunk elképzelt tökéletességünknek.

A jóvátétel azonban Isten ,,életébe” került: érvényességét – más szóval a kegyelmet – nem lehet a lélek parttalanságából átterelni a ,,mennyiségek” világába, hogy nyugtatgassuk magunkat. Ne akarjunk nyugalmat mindenáron; hogyan szünetelhet a bűnbánat, ha nem szünetel a bűn sem? Jézus sem bíztatja gyors hegedésre nyitott sebeit.

Pascal írja: nem hiszek az egy-erényű embernek. Valóban: a szentet a képességek dialektikája teszi. Az igazi szent lehetett volna zseniális gonosztevő is; a nagy igazmondó páratlan hazudozó is – ha csak rajta múlik. A keresztény tökéletesség alighanem mindenfelé egyaránt tágul. Az elsietett tökéletesség a keresztény ember nagy kísértése, de nem tétlenkedünk. Írjuk, s íródik a sorsunk. A tökéletesedés: a tett és a várakozás – felső fokon.

Míg a siető kudarcaitól elcsügged, odavágja a haszontalannak bizonyult ,,gyakorlatot”, vagy makacsul erőlteti, addig a nem-sietőnek van ideje.

A tett önmagában nem elég. Várakozni is kell: ez az alázatosság. Szemben a siető ,,tüsténkedésével”, ez a várakozás ,,ácsorgásnak” tűnik. Nem baj; ettől lesz szigorúsága oldottabb, kedve játékosabb s ez különbözteti meg a siető feszes farizeizmusától.

A vágy a tökéletesedésre az ember szívgyökere; itt szenved a legtöbbet, de itt vannak a legjobb örömei is. Ezt becsüli másokban, ha megvalósulni látja, s a legkisebb eredmény láttán is tud csodálkozni. A tökéletesedés nem is törekszik másra, mint egyensúlyra, de halhatatlan egyensúlyra.

Immár lehetetlen nem észrevennünk azt a krízist, amely a katolikus egyházban mindenütt sújtja mind a szerzetesi fogadalmakban megélt megszentelt élet különféle formáit, mind a szolgálati papság életformáját. Átmeneti krízis ez, amelynek a végén visszatérünk a tegnapi, esetleg újjáalakított formákhoz? Avagy a krízis egyre radikálisabbá válik, mígnem lényegileg megváltoznak ezek a formák? Az a hipotézis, amelyet itt vázolok, a következő: a holnap egyházában a megszentelt élet és a szolgálati papság strukturálisan más lesz, mint ma.

Ennek a hipotézisnek az elfogadása nem jelenti, hogy hűtlenek lennénk a szerzetesség vagy a papság jelenlegi létmódjaihoz. Pusztán arról van szó, hogy objektívan olvasnunk kell az idők jeleit mint Isten akaratának jelzéseit, és a fokozatosság kritériumát alkalmazva elővételeznünk kell azokat a változásokat, amelyek történelmileg már lehetségesek, és amelyek a fiziológiai folytonosság módjára segíthetik a szükségesnek ítélet fejlődést. A változásnak ellenállni nagyon gyakran az elkeseredés tünete és oka. Vannak történelmi idők – a mienk is ilyen -, amelyekben az, aki a szeretet örve alatt az intézmény változásának kerékkötője, az valójában gyűlöli azt, és a halálát készíti elő. Engem nagyon gyakran – hol csodálattal, hol rosszallóan – újítónak mondanak. Most, hogy túlvagyok a hatvanon, jogom van feltenni a kérdést: állásfoglalásaimat a hűség megnyilvánulásainak ítélik? Egy olyan hűségének, amely sok olyan szerzetes- és paptársam szemében, akik a múlttal való szakítás útját választották, hamisnak tetszik, mert szerintük az általuk elítélt intézmények megbecsülését szolgálta. A magam részéről meg vagyok győződve arról, hogy az igazi hűség a maga megnyilvánulási módjait és ritmusát Isten népének útja, a saját tudatának szintjei, és végül saját késlekedései alapján határozza meg. A hűség nem teológiai, nem is jogi valóság, hanem vitális.

Éppen ezért a modellek krízisét a tudatunkban úgy éljük meg, hogy ezek a múltban is, a jövőben is relatívak, és ezért csak akkor érvényesek, ha szeretettel és ugyanakkor távolságtartással, a hűtlenségre nyitott hűséggel éljük meg. ,,Csak egyvalami fontos: az Isten országa.”

2. Az említett krízis oka nem egyszerűen a társadalom változása, hanem sokkal inkább az egyház önmagáról alkotott felfogásának megváltozása, amelynek utolsó, pünkösdi pillanata a zsinat volt. Ezt a változást röviden így lehetne megfogalmazni: a hívő felfogás az aszkétikus-vallási tengelyről az etikai-messiási tengelyre vált. Az egyház megváltoztathatatlan célja a világ teljes megváltása mindenféle szolgaságtól, melyek eltorzítják a teremtésnek a teremtő által elgondolt arcát. Az egyház nem cél, hanem eszköz. A cél az Isten országa, amelyet az ,,ember országának” is nevezhetünk abban az értelemben, hogy az minden emberi várakozást betölt. Következésképpen az emberi felszabadulás és növekedés minden mozzanata, amely társadalmilag felfogható módon az ,,emberi jogokban” nyilvánul meg, lényegi része az evangélium hirdetésének és a róla szóló tanúságtételnek. Ezért mondta II. János Pál, hogy az ember ,,az egyház elsődleges útja”. Ezt ki lehet egészíteni azzal, hogy nemcsak az útja, hanem a célja is, természetesen hangsúlyozva azt, hogy ezt a célt az egyház a maga teljességében tekinti, amely magában foglalja az ember és Isten közösségét is. Mindenesetre elvesztette értelmét az a régi pasztorációs stratégia, amely az egyházat ,,Isten jogainak” védelmezésére kötelezte. Történelmi- politikai síkon ugyanis Isten jogai az ember jogaiként jelennek meg.

Ebből a változásból következik egy olyan tény, amelyet már mindenki lát: az ember reményeinek evangéliumi minősítése, még azoké a reményeké is, amelyek forradalmi alakot öltenek. Nagyon is természetes, hogy a fiatalokban az evangélium radikális megélésének szándéka ma nem úgy nyilvánul meg, mint a múltban: nem mint fuga mundi, hanem mint az ember másféle jövőéért való odaadottság. Egyébiránt miféle célt állított maga elé Kalazancius, amikor első társaival Róma külvárosában az elhagyatott gyerekek tanítójává lett? Talán nem arra törekedett, hogy egy másfajta jövőt biztosítson ezeknek a gyerekeknek, mint amelyre a társadalom peremére szorítottságuk kárhoztatta őket?

3. Az egyház a maga prófétai-messiási természetét akkor fejezi ki teljességgel, amikor a hívő közösség az eukarisztiát ünnepli. Teljes jogon az eukarisztikus közösség az egyház, amikor is kifejező módon egész: Pál teológiája szerint a különféle karizmák éppen az eukarisztiában találják meg értelmüket, és itt épülnek egésszé. A megszentelt élet és a szolgálati papság értelmét is az eukarisztia tárja fel. A hierarchia ugyancsak itt nyeri el értelmét mint a közösség ,,diakoniá”-ja. Igaz, hogy a közösség nem lehet in actu perfecto a pap, a püspök és a pápa nélkül, de a pápának, a püspöknek és a papnak csak a közösség miatt és a közösségben van értelme. A szerzetesi közösségek hierarchiájának is (a házfőnöknek, a provinciálisnak, a generálisnak) sajátos értelmét az ekarisztia- egyházzal való élő kapcsolatban kell megtalálnia.

Ugyancsak itt, az egyház életének csúcsán és forrásánál érthető meg és fejeződik ki a legősibb keresztény erény, az oboedientia fidei. Az a kór, amely beteggé teszi az egyházat és – sőt, legelsősorban – – a szerzetesi életet, az oboedientia juris szakralizálása, azaz a jogi engedelmességnek az üdvösség útjává való átformálása. Ehelyett a hívő engedelmességnek, illetve minden olyan engedelmességnek, amely keresztény akar lenni, az a lényege, hogy meghallgatja és alázatosan befogadja Istennek a közösségben hirdetett Igéjét. Biztos, hogy Isten Igéjét az eukarisztikus közösségen kívül is meg kell hallani, a cella csöndjében is, a szerzetesi közösség találkozásaiban is, de mindig azzal a feltétellel, hogy a hallgatásnak ezek a formái kapcsolatban legyenek az eukarisztikus közösséggel, ahol egyetlen valaki a Mester.

A szerzetesi életet azért is jellemzi ma zavarodottság, mert elszigetelődött az egyháztól mint hivő közösségtől, amelynek egységét a püspök jelzi és biztosítja. A szerzetesi odaszentelődés karizmája csak akkor fogja megtalálni teljes értelmét, ha a helyi egyházzal teljes és elismert közösségben lehet megélni. Amíg a helyi egyházak jogi-adminisztratív valóságok lesznek, a szerzetesi élet képtelen lesz megtalálni tengelyét és tápláló környezetét.

4. Az az egyházi alak, akit az átalakulás folyamatai leginkább érintettek, a pap. A zsinat elvetette a ,,De sacerdotibus” című tervezetet, amelyet az előkészítő bizottság készített. Az új javaslat vezette be a ,,presbiter”-t a sacerdos helyett. Ez a szócsere két olyan teológiai igyekezetnek engedett, amelyet a más egyházak megfigyelőinek jelenléte még elevenebbé tett: az egyik az új törvény egyetlen papságát, Krisztus papságát érintette, a másik Isten egész népének kiváltságával, az általános papsággal kapcsolatos. Mint ismeretes, a szent megjelölést a közösség szolgálattevőire (minister) akkor vitték át, amikor a pogány ,,sacerdotes” szerepét átvették az egyház tisztségviselői. Ekkor torzult a szolgálattevő és a közösség közötti szerves kapcsolat a pap szakrális előjogainak javára, aki ettől fogva a vallási kultusz embere lett. A zsinat eleven lendülete azonban ellentétes irányú volt, az volt a célja, hogy helyreállítsa Isten népének krisztológiai előjogait: királyi, papi és prófétai jellegét. Emiatt a tendencia miatt került krízishelyzetbe a szerzetességre való férfi hivatásnak és a papi rend szentsége fölvételének összekapcsolása. Ugyanis:

A szerzetesi hivatás az Isten és a hívő közötti kapcsolat belső eseménye: az egyház jóváhagyhatja, de nem tudja sem előidézni, sem megakadályozni. Laikusi karizma, amelyben a hívő szabadsága és a Szentlélek szabadsága közötti találkozás termékenysége nyilvánul meg. Ezzel szemben a szolgálatra szóló meghívás az egyházi közösségtől származik, és a közösség igénye az, hogy a szolgálattevőben szerves és állandó kapcsolatot alakítson ki önmagával. A közösségnek ez az előjoga történelmileg a hierarchia intézményének abban a kompetenciájában kristályosodott ki, hogy nemcsak felszenteli, de ki is választja a szolgálattevőket. Történelmi jelentőségű, súlyos kérdés vetődik fel: kivel szemben van felelőssége a szolgálattevőnek, a közösségével szemben, vagy a püspökkel szemben? A szerzetest illetően pedig az a kérdés: ki választja ki őt a szolgálatra?

A szolgálattevőt az egyház egy konkrét közösséghez küldi. A szerzetes ,,pap”-nak is megvan ugyan a szolgálata, de általában nincs közössége. Az egyházatyák szívesen állították párhuzamba a szolgálattevők és a közösség közötti viszonyt a vőlegény és a menyasszony kapcsolatával. Ez alapján mondhatjuk: sok esetben a szerzetes szolgálata olyan, mint a megkötött, de nem konszummált házasság, vagy mint egy valós vőlegény és egy elméleti menyasszony közötti házasság. Ennek az anomáliának beszédes és elgondolkodtató szimptómája volt (vagy még ma is?) a konventekben mondott magánmise: minden egyes szerzetes egy mellékoltárnál mondja a saját miséjét látható közösség nélkül. Ha az egyházról mint szentségről gondolkodunk, a láthatóság nem mellékes szempont, hanem a láthatatlan titok érzékelhető jele. Milyen misztériumnak jelei a magánmisék?

A felszenteléssel a szerzetes ontológiailag része lesz a helyi egyház corpus presbyteraléjának, minthogy papsága lényegileg kapcsolódik a püspökéhez. Ez a közösség és a belőle következő pasztorális felelősség még mindig elégtelenül jelentkezik a gyakorlatban. A szerzetespapok az egyházmegyékben mintegy külön testként élnek, nem bízik meg bennük a világi papság, és csak mint kiegészítő csapatot veszik őket igénybe.

5. A zsinat az apostoli hagyományhoz visszatérve módosította a szolgálati papság sajátos szolgálatának értelmezését. A presbiter nem annyira a kultusz embere, mint inkább a Szóé. A kultusz embere a religio societatis lényegi (és pogány!) alakja, és ekként tartja számon a politikai hatalom, amely a klérusban mindig a hatalom gyakorlásának ideológiai apparátusát, a legitimáció és az egyetértés eszközét látta. A Szó embere szükségszerűen prófétikus személy, természetes dialektikában áll a fennálló hatalommal.

Ennek a változásnak a következtében a szolgálattevő kilökődik a szentnek az egyéni és társadalmi elidegenedéstől burjánzó teréből a prófétikus terek felé, amelyek mindig azon ellentéteken belül találhatók, amelyekből él a történelem, és amelyekben kifejeződik a gyengéket elnyomó és megalázó világ örök gonoszsága.

6. A fentebb leírt változások alapján megfogalmazható egy olyan hipotézis, amelyet a tanítóhivatal még nem fogadott el, de amelyet megosztok az Olvasóval, hangsúlyozva, hogy hipotézisről van szó. A jövőben két kategóriája lesz a szolgálattevőknek. Az elsőbe tartoznak a helyi közösségek vezetői, akiket a közösségek választanak ki, és a püspökök fölszentelnek. Ezek élete nem fog eltérni a hívőkétől, a házasságot is beleértve.

A másik kategóriát azoknak a szolgálattevőknek kellene alkotniuk, akik teljes időben odaadják magukat nem egy konkrét egyház, hanem a teljes helyi egyház, vagy még általánosabban az egyetemes egyház szolgálatára. Teljes rendelkezésre állásukat ,,az evangéliumért való szabadság” objektív állapotával kellene kifejezniük, tehát a celibátussal is. Bizonyos módon pontosan ők lehetnének a holnap ,,szerzetespapjai”, akik tagjai egy olyan közösségnek, amelyet sajátos karizmája szerinti fogadalmak kötnek, és ugyanakkor teljesen a helyi és az egyetemes egyház rendelkezésére állnak. Mint a Szó szolgáinak Isten Igéjét ki kellene fejezniük életformájukkal is, amely vállalja az evangélium prófétai feszültségének lefordítását. A monachus életnek, illetve utóbb a különféle szerzetesi családoknak az eredeténél az a cél jelentkezik, hogy elővételezzék az időben az eljövendő Országot, főként pedig hogy elismerjék: az Ország abszolút voltát mostantól fogva élni nem jelent a világból való menekülést, hanem a teremtés legmélyebb vágyainak teljességükben való megvalósítását. A szerzetesi élet tehát már önmagában az evangélium erőteljes hirdetése. A papi szolgálat propriuma pedig, ahogyan a zsinat újra föltárta, ugyanez, azaz a Szó szolgálata: a kenyér és a bor konszekrációja csak egy – a legfőbb – mozzanata az Ige hirdetésének. Itt derül ki, hogy a két karizma ugyanazon szolgálatban gyökerezik.

7. Ezek a változások teljes mértékben érintik a piaristát, aki szerzetespap, negyedik fogadalma miatt ráadásul nevelő is. Rendünkben általában az iskolai szolgálat elnyomta – ha nem szüntette is meg – a papi szolgálatot. Azt hiszem, hogy az új piarista identitás kialakítása magával hozza a három karizmának – a szolgálatnak, a prófétai tanúságtételnek és a nevelésnek – az újra megtalálását mind a tudatban, mind a gyakorlatban, jelenleg ugyanis ezek még mindig elhatárolatlanok, olykor elsorvadtak. A zsinaton megszületett teológia már megrajzolta azokat a vonalakat, amelyek mentén újra fölfedezésük megtörténhet:

A nevelés önmagában véve laikusi, sőt laikus [profán] tevékenység, és ekként is élik, de amennyiben a célja a tudat felszabadítása és kibontakoztatása, önmagában már evangéliumi is. Aki azt mondja egy tudatnak: ,,Kelj fel, és járj!”, az ezzel már az Isten Országa szempontjából hatékony tettet hajtott végre. Azt lehet mondani, hogy a piarista olyan pap, aki felszabadító szolgálatát a nevelési folyamaton belül végzi.

 Induljunk – sürgetett bennünket Szigfrid –, elkésünk.

Már ötvenszer elmondtuk neki, hogy pontosan hét órakor kell elindulnunk, amikor az előadás elkezdődik.

– De én látni akarom az előadás elejét is – méltatlankodott Szigfrid.

– Ördögöt! Hát azt hiszed, szórakozni megyünk? Egyáltalán be sem megyünk a cirkuszba.

– Hogyhogy be sem megyünk?! És az előadásból nem látunk semmit?

– Pontosan azt tesszük, amit Arabella mondott, és Arabella azt mondta, hogy a cirkusz kerítésénél álljunk meg.

– Ki az az Arabella? Széttépem! – vicsorgott Szigfrid.

– Nem értem, hogy egy okos, tapasztalt oroszlán hogy lehet ilyen gyerekes! – szomorodott el a kisfiú.

– Á, te még sok mindent nem értesz – legyintett Szigfrid, de aztán csendben maradt.

Hét órakor végre elindultunk. Elöl loholt Szigfrid, utána a kisfiú, majd Gabriella, végül én.

Szigfrid főkönyvelőnek álcázta magát. Csokornyakkendőt kötött, egy aktatáska volt a hóna alatt, és a farkát a kabátja alatt spárgával a nyakába kötötte.

– Szigfrid, a főkönyvelők nem szoktak így rohanni. Rögtön ujjal mutogatnak rád, hogy itt megy egy oroszlán, és akkor mi lesz?

– Igaz, megfontoltan kell viselkedni – mondta Szigfrid, és könnyedén átugrott négy egymás mellé rakott szemetesládát.

– Szigfrid! – mondtuk valamennyien szemrehányóan.

– Milyen voltam? – kérdezte Szigfrid, ügyet sem vetve ránk. – Pompás ugrás volt, mi?!

– Legszívesebben visszaküldenélek – mondta haragosan Peti.

– Á, ez volt az utolsó – magyarázkodott Szigfrid, aztán hirtelen megállt, előrefigyelt. – Széttépem! – mordult fel.

– Szigfrid, mi az? Kit tépsz szét megint?

– Egy tigris – sziszegte átszellemült arccal.

– Hol?

– Ott – mutatott Szigfrid a szemben levő kerítésre.

Mindannyian arra fordultunk. A kerítésen egy macska ült, és süttette magát az esti nappal.

– De hiszen az egy macska!

– Nem számít. A tigrisek családjába tartozik. Széttépem!

– Fogjuk meg – javasolta Gabriella.

– Majd én! – kiáltott Szigfrid. – Megmutatom nektek hogy kell elfogni az ellenséget.

– Félreértettél, Szigfrid, téged kell megfogni!

Kétoldalt belekaroltunk. Le nem vette a szemét a macskáról, a végén már majdnem kicsavarodott a nyaka, s mikor pontosan a macska alá értünk, dühösen morgott egyet. A macska megijedt és eliramodott.

– Haha, láttátok? A szavannák ura egyet mordul, s a tigrisek menekülnek.

– Macska volt.

– Nem számít, de menekült. Ez a lényeg – mondta elégedetten Szigfrid.

Mikor a cirkuszhoz értünk, éppen tapsorkán zúgott odabent. Szigfrid a fülét hegyezte, és mi jó erősen megmarkoltuk a karját, nehogy elszaladjon.

– Nézni akarom az előadást – morogta Szigfrid. Nem volt időnk válaszolni, mert valaki föltűnt a bódék között. Lelapultunk a földre.

– Széttépjem? – kérdezte Szigfrid, aztán fölállt, és harsányan nevetni kezdett. – Dehogy tépem, hiszen ez Baltazár. Szervusz, Baltazár!

Baltazár és Szigfrid megölelték egymást.

– Örültem, mikor meghallottam, hogy élsz. Jó színben vagy, Szigfrid.

– Természetesen – mondta Szigfrid.

– Megváltozott a terv – fordult hozzánk Baltazár. – Arabella száma eggyel eltolódott. Addig várni kell. Elbújtatlak benneteket valahová.

– Az előadást… nem lehetne nézni az előadást? – kérdezte reménykedve Szigfrid.

Baltazár gondolkozott.

– De azt hiszem, igen. Gyertek!

A lakókocsik és az állatketrecek között osontunk. Baltazár kézen fogva vezette Szigfridet. Szigfrid mindent alaposan megnézett, és nagyokat sóhajtott. A tigrisek mellett is elmentünk, Szigfrid bevicsorgott a rácson, de a tigrisek ügyet sem vetettek rá. A művészbejáróhoz mentünk, a zenekari pódium állványzata alá.

– Innen mindent jól láthattok, titeket pedig nem láthat senki. Arabellának megmondom, hogy itt vagytok.

Baltazár elment.

A porondon éppen a lovak dolgoztak.

– Á, szolgalelkű népség – legyintett Szigfrid. – Még rácsot sem kell használni. Akkor inkább már a tigriseket nézem – és elfordult.

– Egész idő alatt az előadást akartad nézni. Most itt vagy, és elfordulsz.

– Ugyan, ez nem előadás – morogta. – Csak lovak.

A produkció szép volt. Nem törődtünk Szigfriddel. Mondjon, amit akar. A lovak mutatványa a közönségnek is tetszett, mert a szám végén óriási taps zúgott fel.

Légtornászok következtek. Libegtek, röppentek fent a szédítő magasban, a közönség lélegzet-visszafojtva figyelt, s egy-egy sikeres szaltó után megkönnyebbülten felsóhajtott. Gabriella rajongva nézte őket, lélekben ő is ott volt velük, és feszülő trikóban szállt a levegőben.

– Ez igen! – mondta Szigfrid. – Ezt nevezem. Nézzétek, háló nélkül csinálják. Ezt hajlandó vagyok nézni.

Olyan büszkén beszélt, mintha ő maga csinálta volna a dupla szaltókat.

Ezt a számot is nagy ünneplésben részesítette a közönség. Háromszor is kitapsolták az artistákat. A kikiáltó most igen ünnepélyes ábrázattal állt a közönség elé, és beszéde előtt sokat sejtető szünetet tartott.

– Igen tisztelt, nagyérdemű közönség! Most következő számunk egyedülálló a világon. Kérjük, tartózkodjanak a tetszésnyilvánítástól és egyáltalán minden hangoskodástól, mert a legkisebb pisszenés is a művésznő életébe kerülhet. Következik Arabella, a repülő tündér és Cecil, az oroszlán.

A személyzet rácsokkal vette körül a porondot, a közönség izgatottan morajlott.

Aztán felharsogott a zenekar, és csillogó ruhában belibegett Arabella. Öt labdát dobtak be neki gyors egymásutánban különböző helyekről. Valamennyit elkapta, de mert csak kettő fért a kezébe, labdázott velük, három mindig a levegőben repült.

– Ez semmi – mondta Szigfrid –, a Jefferson-féle cirkuszban, ahol fiatalkoromban dolgoztam, volt egy nő, aki ugyanezt tizenhárom labdával csinálta.

– Csönd! – sziszegte valaki a zenekari pódiumról.

De elhallgatott volna különben is, mert Arabella az öt repülő labdával megindult a kupola felé egy kötélen. Csodálatosan ügyesen csinálta. Mindig feljebb kapaszkodott, s közben a labdák egyre szálltak. Aztán ráült a trapézra, és hintázni kezdett a repülő labdákkal. Izgatottan figyeltük.

– Jaj, ha leesne – suttogta Gabriella.

– Csönd! – sziszegte Szigfrid.

Ebben a pillanatban egy oroszlán jelent meg a bejáratnál, idegesen körülnézett, és mély torokhangon morgott.

– Szilvia – suttogta meghatottan Szigfrid. Szilvia besompolygott a porondra, szemmel láthatóan zavarban volt, nem értette, miért kell neki fellépnie. Arabella csettintett, és lehajított Szilvia felé egy labdát. Ez volt az első számuk; Szilviának az lett volna a feladata, hogy míg az ötödik labdát is le nem dobja a lány, addig egyetlenegyet sem enged a földre esni. Cecil ezt nagyszerűen és imponáló könnyedséggel csinálta, de Cecilnek könnyű volt, hiszen nem lehetett több négyévesnél. De Szilvia már elszokott a mozgástól, bár valamikor ő is tudta ezt a számot, most csak bambán bámult maga elé, hagyta, hogy az első labda a földre essék. Szigfrid felszisszent, és beleüvöltött a síri csendbe:

– Szilvia, ne hagyd magad!