lunablog

Az irgalom az emberi szív egyik legnagyobb cselekedete. Forrása a szeretet. Ha a szeretet egy emberben igazán,mély’ lett, azaz egész testi-lelki létét birtokába vette, akkor egyúttal kiszolgáltatta a szenvedésnek. Meglepő gyorsan veszik észre az emberek a szív önzetlenségét és nyíltságát. Az önzetlen szeretetnél segítséget és főleg emberi meleget keresnek: az éhesek táplálékot, a szomjasok italt, a mezítelenek ruházatot, az idegenek hazát, a rabok kiváltást, a betegek támaszt, a haldoklók segítséget, az igazságtalanok türelmet, a tudatlanok tanítást, a szomorúak vigasztalást és minden ember, élők és holtak, imát. Általában így nevezik meg az irgalmasság hét cselekedetét. Bennük láthatóvá válik egzisztenciánk minden ínsége^[37].

Ezt a nyomorúságot magunkra venni szenvedéssel, néha elviselhetetlenül nehéz szenvedéssel jár. Mások ínsége jobban felőröl minket, mint a saját szenvedésünk. Létünket jobban veszélyezteti mások gyengesége, mint a saját magunké. A szenvedő ember tehetetlensége néha túlságosan nagy. Fájdalomszántotta arccal jön hozzánk valaki, és mi tehetetlenül állunk vele szemben, anélkül, hogy segíteni tudnánk. Hátra van még ekkor az irgalmasság legvégső cselekedete, amelyet nem lehet egyszerűen a többi hét mellé állítani, mert ez maga minden irgalomnak alapja: ha a fájdalom valóban mélyre hatol, sokszor nem lehet másként segíteni, mint hogy az ember egyszerűen ’együttszenved’ a másikkal. Az egyetlen, amit még tenni lehet: szélesre tárni a szívet, hagyni, hadd áradjon bele a más fajdalma, és kitartani ebben az együttszenvedésben mindaddig, míg a szenvedő megkönnyebbültnek érzi magát, mert egy szerető szív együtt viseli vele kínját. Aki azt hiszi, könnyű kitartani a szeretetben eddig a keserű végig, vagyis a szeretetet legsajátosabb cselekedetünkké tenni, annak még nincs fogalma az emberi szeretet legmélyéről. Szeretnénk most először fenomenológiailag megvilágítani az irgalom lényegi alkatát, és azután a második részben felfedezni a názáreti Jézusban ezt az irgalmat. Eközben felragyog majd előttünk Jézus teljesen más-volta.

Az ’irgalom’ szó, mint mindazok, amelyek valami végsőre utalnak, vallási eredetű. Ezért nagyon hasznos, ha visszanyúlunk gyökereihez és feltesszük a kérdést: milyen emberi tapasztalatok sűrűsödtek össze a különböző szóalakzatokban a vallástörténet évezredei alatt. A héberben elég gyakran használták az irgalomra a ’rahamim’ kifejezést. Ez a szó nyilvánvalóan az anyaölt jelent ’rehem’ többes száma. ’Rahamim’ tehát azt az összetartozást jelöli, amely az anyaság birodalmában terem: összetartozás egy tehetetlen lénnyel, akinek élete teljesen tőlünk függ. Arra az érzésre utal, amelyet az anya érez teste gyümölcsével szemben, tehát olyan szeretetre, amely lényegileg gyengéd. Melegség, közellét, bizalmasság, létközösség: ilyen fogalmak járnak együtt ezzel a szóval. A késő zsidó és őskeresztény irodalom görög szövegeiben sokszor használják a bensőbő1 fakadó irgalmasságra a ’splagchna’ szóképet, amely a test belsejét, a zsigereket jelenti. Ebben a szóban hasonló jelentés csillog, mint a héber ’rahamim’- ban. A ’splagchna’ az egész emberi személyiséget jelöli, a legmélyebb meghatottság és megragadottság állapotában. Pálnál ugyanez a szó az embernek azt a képességét jelenti, amellyel saját magát át tudja engedni a szeretet elragadtatásának, vagy egyszerűen a szerető embert^[38]. A latin szó: ’misericordia’ és annak germán tükörfordítása: ’Barmherzigkeit’, az irgalom megjelölésére egy kissé különböző képet, a szívét használja. ’Irgalmas szívű’ az, akinek ’szíve van’ a másik baja, nyomorúsága és ínsége iránt. Az összemberiség ősszava: a ’szív’, a személy legősibb és legbenső központját jelöli, a lénynek végső egységét, forrását mindannak, ami az ember és amit cselekszik. A ’szív’ tehát nemcsak a konkrét ember összfoglalata, hanem cselekvésének, egzisztenciális alapmagatartásának eredete is. Az ember érzületét jelzi: hogyan vélekedik egyáltalában más emberekről, az életről és a létről. Eszerint tehát ’irgalmas’ az, aki személyének ezt a legbenső középpontját kitárja a másik fájdalmának és nyomorának – és ezt az egzisztenciális nyiltságot mint maradandó érzületet hűségesen megvalósítja.

Már ezekből a gyér utalásokból is az emberi irgalom három lényeges tulajdonsága mutatkozik meg. Az irgalom (először) a szeretet képessége arra, hogy a másik baja bensőleg megragadjon minket; (másodszor) az a készség, hogy a szenvedő lénnyel létegységre lépjünk és (harmadszor) az az akarat, hogy a szenvedővel ebben a létegységben tevékeny hűségben kitartsunk. Próbáljuk meg az irgalomnak ezt a három tulajdonságát a megadott sorrendben röviden kommentálni.

Az irgalom a szeretet képessége arra, hogy a másik baja bensőleg megragadjon minket. Az emberi szeretet mélyén lényegként lakozik valami bensőség; ebből kiindulva találkozunk a tehetetlennel, ebben visszhangzanak mintegy a szenvedők segélykiáltásai. A más fájdalma saját lényünkben ott érint minket, ahol az ’lényegivé’ lesz, azaz legősibb középpontjában. Ha az önzetlen szeretet szemével nézünk az emberekre, akikkel találkozunk, akkor hétköznapi biztonságuk álarca mögött leleplezik valódi arcukat. Elhatalmasodik fölöttünk minden ember minden fájdalmának megsejtése; megérezzük életük mélyén a súlyos gondot, a csalódást, a keserűséget; összetörtségüket és kicsinységüket hordják magukban, és valami halk, csodálkozó sírást, azoknak a gyermekeknek sírását, akik nem tudják felfogni, hogy az ember fájdalmat okozhat nekik. Az ilyen pillanatokban hirtelen ijedség támad reánk: Mi lenne akkor, ha ezek az emberek ránk akarnák rakni terhüket; ha a mi kezünkön akarnák magukat felhúzni sötét mélységeikből! Ezt nem bírnánk elviselni, tönkremennénk bele. Hiszen micsoda szörnyű terhet képviselnek az emberek! És milyen rémes veszélynek teszi ki magát szeretetével az ember! A szeretet boldogtalansága az, hogy magával ragad minket minden szenvedés. Itt megsejtjük Louis Aragon híres költeményének mélyen emberi értelmét: „Il n ’y a pas d’amour heureux” (nincs boldog szeretet). Nem létezhetik boldog szeretet olyan világban, ahol a szeretetnek és a szenvedésnek együtt kell élnie, hiszen a szeretetnek lényegénél fogva készen kell lennie arra, hogy megragadja a másik szenvedése. A szerető szívnek barát minden idegen, kitaszított és hazátlan. A görög nyelv világosan kifejezésre juttatja ezeket a titokzatos összefüggéseket: ’xenos’ jelentése egyszerre ’az idegen’ és ’a barát’. Az emberek iránti igazi szeretetet mérhetetlenül felháborítja a szenvedés és minden, ami szenvedést okoz: az embernek ember általi kizsákmányolása, az az állapot, amelyben saját maguktól elidegenített, nyomorult sorsban tartott embereket megfosztanak igazi valójuktól, sőt még álmaiktól is. A szeretet ismeri a szent haragot: haragszunk a szenvedésre és arra, ami szenvedést okoz..

Az irgalom készség arra, hogy a szenvedő lénnyel létegységre lépjünk. Saját létünkben mintegy szakadás keletkezik a szeretet által. Felrobbantja önmagunk határát és engedi, hogy a másik belépjen benső szféránkba. A másik ember a szeretetben énemmé lesz. így az ő baja is saját létemmé válik. Saját nyomorúságom mellett az ő törékenységét is viselnem kell. Minden ütés, amely őt éri, az én szívemet is találja. Ez a legalapvetőbb segítség, amelyet a szerető ember a szenvedőnek nyújtani tud: magára vállalja a létközösséget vele, és ezzel az idegen szenvedés minden ínségét. A másik sikertelenségét, betegségét fáradtságát, mindent elszíntelenítő kedvetlenségét, a ránehezedő gondokat, a vesződést, amely kiüresíti. A szerető ember egyesül mindazzal, ami a szenvedőben a szenvedés hatására történik. Szorongatottságával, kiúttalanságával és a sötétséggel, amely létére borul. Bizonytalanságával, elhagyatottságával, sőt tompultságával, megzavarodottságával. Belső feloszlásával: azzal az állapottal, amelyben már nem tudja az ember, hová forduljon; a lét legbenseje szinte csupasz és védtelen lesz; a világnak eddig oly biztos vonatkozásai meglazulnak; a kétségbeesés tompa kiáltással térdre rogy; az ember a pillanat sodrásába és a szétszórtságba menekül, hogy megszabaduljon saját magától; nagy erővel érvényesül létünk szívszorongató szűkössége, határoltsága, gyöngeségei és hibái, és a lét ereje szinte megtörik. A szenvedésnek ezt az állapotát a szerető ember sokszor teszi saját szituációjává. Sőt sokszor úgy tűnik, mintha a szeretőnek még többet kellene viselnie a fájdalomból, mint magának a szenvedőnek, mivel ő világos öntudattal szenved, míg a másik, a szenvedéstől már elfásulva és szinte érzéketlenné válva, csak elvisel. A szerető ember sokszor éppen az alatt szenved, amit a másik már meg sem tud érezni. Csak később fedezi fel a másik, hogy mit tűrtünk el érte, hogy feldúlta lelkünket és mintegy kiszolgáltatott a halálnak. Ezeket az összefüggéseket különösen szépen ábrázolja Gertrud von Le Fort csodálatos regényében: ’Der Kranz der Engel’ (Az angyalok koszorúja). Veronika kedvesének, Enzionak egész Istentől való elhagyatottságát átszenvedi, míg az utóbbi ezt már nem is érzi. „Egész benső emberségemnek pusztulása zúdult rám feltartóztathatatlanul. Mint értéktelenné vált pénz darab olyan silánynak tűnt hirtelen benső birtokom minden kincse. Keresztény hitemet szörnyűségesen tehetetlennek éreztem; átéltem névtelen egyedüllétét, sőt elveszettségét, és mindenütt ennek az egyedüllétnek és elveszettségnek bebizonyosodását láttam…. Úgy éreztem, mintha idegen szívet hordanék keblemben, amelyen sem Istennek, sem magamnak nincs hatalma: ki voltam szolgáltatva ennek az idegen szívnek… Olyan volt ez, mintha most minden, de minden ellenállás nélkül belém hatolhatna. Éreztem, ahogy személyem határai mindinkább roskataggá lettek. Bensőmben mindenütt hasadékok nyíltak, már semmi sem maradt bennem szilárd. Úgy tűnt, mintha létem csupa apró darabkára törne szét, puszta észrevételek halmazának láttam magam, mintha nem lennék egyéb, mint egy számomra idegen és ellenséges világnak mezítelen, védtelen tükre… Mintha megszámlálhatatlan felbomlott lény hangtalan áradata töltene be és borítana el mindent. A világ mintegy eloldódott az embertől, vad, névtelen erők szédítő játéka velem… Ledőltek személyiségemnek utolsó védőbástyái, a gonosz hatalmak gátlás nélkül törtek rám és testem-lelkem egyformán pusztulásba rántották. Természetes, hogy az orvosok tehetetlenek voltak – hogyan is menthetett volna meg emberkéz? Hiszen már nem ott voltam, ahol embernek még hatalma van; az ember uralmának vége szakadt… Hallottam, amint mind közelebb hullámzott a tűz lángja és moraja. Senki sem tartóztatta föl – senki nem tudta föltartóztatni, mert már nem volt ember a földön. Már csak a végső, borzasztó egyedüllét volt”^[39]. Ennek a nagy költeménynek egyedülálló szépsége talán éppen abban rejlik, hogy azt a legvégsőt és legkeserűbbet mutatja meg nekünk, amit egy szerető a szeretett lényért magára tud venni: Veronika Enzioval létegységre lép, magába engedi hatolni annak sötét zavartságát, ő maga szenvedi végig szenvedését, és így megváltja mintegy saját akarata ellenére. Az emberi irgalmasságnak hallatlan csúcspontját festi meg ez a költemény.

Az irgalom az az akarat, hogy a szenvedővel való létegységben tevékeny hűséggel kitartsunk. Csak az imént ábrázolt létegység teszi lehetővé a vigasztalást. Az a beteglátogató, aki csak ’kívülről’ vígasztal, azaz a betegnek épületes és sztereotip beszédeket tart, még súlyosabbá teheti a beteg állapotát, lázadásra és ellenállásra ingerelheti. A beteg az ilyen vigaszt sokszor gúnynak érzi: „Azért mondod ezt nekem, mert el sem tudod képzelni, milyen rettenetesen szenvedek, mert fájdalmam nem a tiéd. Csak akkor lenne jogod vigasztalásomra, ha úgy szenvednél, mint én, vagy ha legalább velem együtt tudnál szenvedni” A szenvedő vigasztalójának tehát először magává a szenvedővé kell válnia^[40]. És ha ekkor mondja a vígasz szavait, akkor azok már nem kívülről jönnek, hanem ’belülről’. A vigasztaló beszédet csak igazi létegység alapján lehet elviselni. Akkor nem egyszerűen ’a szenvedés’-ről beszél az ember, hanem ’a te szenvedésed’-ről, amely kölcsönös szeretetünk által ’az én szenvedésemmé’ lett. És egyáltalán sokszor elég már az, ha a szerető ember a szenvedőre tekint, megfogja kezét, vagy csak mellette marad, tolakodás nélkül és egyszerűen. Jelenlétében nyomorúságom nem emésztő többé; új támasztékot találok a létben, átváltozik a világ körülöttem; sorsom hirtelen más lett, nem vagyok többé bezárva kiúttalan helyzetem szűk határai közé; új világot teremtett számomra, igen, új életre támasztott, annak ellenére, hogy állapotomban talán nem is változott semmi. Ez ’teremtő jelenlét’, ebben valósul meg az igazi vigasz. Aki azonban ilyen módon mer vigasztalni, annak vállalnia kell odaadásának következményeit: azt, hogy teremtő jelenlétét mindig megismétli, vagyis megköti azt a kemény és magát létünket felemésztő emberi kapcsolatot, amelyet hűségnek hívnak. Nem vállaltuk magunkra a más szenvedését, ha csak egyszer hordoztuk vele együtt. Ha mégis így cselekszünk, akkor nem vigasztaljuk meg, hanem becsapjuk és csak növeljük kínját. A szenvedés csupán az életben való időbeli kiterjedése által lesz valódi. Csak akkor kezd hatni egész romboló erejével, akkor kezd benyomulni a létezés mélységeibe, megmérgezni az élet forrásait és szétmorzsolni az egzisztencia minden rostját. Az embernek ezt a lassú felbomlását megélni vele együtt, és közben mindig újonnan teremtő jelenlétet ajándékozni neki: bizonyára ez az irgalom legkeményebb követelménye. Megtenni ezt, akkor is, ha már belső lendületünk nem ragad magával, a legvégső fáradtság és kedvetlenség állapotában, akkor is, ha lelkünk mélyén lassan undor gyülemlik fel, ha létünk a szeretet állandó erőfeszítése miatt mindjobban elszíntelenedik, ha szívünk elbágyad, mivel a szenvedő már nem képes a viszontszeretetre és életünket sértésekkel mérgezi, sőt lassan tönkreteszi, – mindezt már nem teremtő jelenlétnek hanem ’teremtő hűségnek’, az irgalmasság teljességének hívják. Ez a hűség végtelenül túlhaladja az előírhatóság határát. Nagy türelmet, végső önzetlenséget, tévedhetetlen szeretetet és mindenekelőtt csendes, szelíd alázatot követel. A leghűségesebb szívek egyúttal a legalázatosabbak. Elajándékozzák saját létüket, egészen addig, míg végül nem marad szinte semmijük.

Az érem másik oldala azonban az, hogy ha visszautasítjuk a hitet és a kegyelemben bízó reményt, az egzisztenciális félelem és rettegés fogja azok helyét elfoglalni és ugyanakkor gúzsba kötni. Aquinói Szent Tamás egy példával írja le, hogy a félelem miképpen korlátozza a szabad akaratot^[5].

Amikor egy hajó viharba kerül, és már-már süllyedés fenyegeti, a legénység a rakományt a tengerbe dobja. A kérdés az, hogy vajon szabadon teszi-e ezt a radikális lépést? – A felelet az, hogy ugyan maga a cselekedet akarati elhatározásból fakad, amely választási szabadsággal rendelkezik: vagy elveszíteni a rakományt, de megmenteni a hajót és személyzetét, vagy pedig elsüllyedni rakományostól. A halálfélelem azonban nem hagy helyet az elméleti szabad választásnak.

De vajon nem így történik-e minden elhatározásunkban, hogy a tudatalatti félelem már előre befolyásolja cselekedeteink kivitelezését? Freud maga úgy gondolta, hogy a libidónak, vagyis a nemi ösztönöknek meghiúsulása nyomot hagy lelkivilágunk kialakulásában. Vagy inhibíciót eredményez, amely a Szuperegót határozza meg, vagy traumatikus sebet ejtve patologikus jelenségeket idézhet elő. De a háttérben ott van a félelem a további frusztrációtól, sikertelenségtől, létünk elszegényedésétől. Önvád és akaratunk elégtelenségének tudata e félelem következménye.

A keresztény magyarázat szerint az eredeti bűn folytán értelmünk világa részben elhomályosodott, akaratunk pedig meggyengült. Ez a megsebzett természet aztán ki van téve létünk folyamán a mindent átható félelemnek, hogy létünket elveszítjük. Az egyén lelkivilágának eseményei, tudatalatti traumái nagyban hasonlíthatók a pszichoanalízis meglátásához. Gondoljunk csak Szent Ágoston vallomására^[6], ahol leírva csecsemőkori frusztrációit, fölkiált: „Kérdezlek, Uram és Istenem, hol vagy, mikor is volt a te szolgád ártatlan?” Így már legkorábbi tapasztalatainkat az eredeti bűn uralja.

De bármiképpen magyarázzuk is lelki gyötrődéseinket, kudarcainkat ún. szabad elhatározásainkban, mindenképpen Péter tapasztalatára jutunk. Ha hitünk meggyengül, reményünk elhomályosodik, akkor süllyedni kezdünk, és a viharos hullámok átcsapnak szabadságunk felett, és kényszerítve érezzük magunkat azt tenni, amit nem akarunk. Csak később emlékszünk bűnbánóan Krisztus szavaira: „nélkülem semmit sem tehettek.” Jóllehet Isten kegyelmét mindig fölajánlja, de ha hitetlenségünkben elzárkózunk előle, ha helyet adunk a kétségbeesés keserű, de az Ént, az Egót valamiképpen mégis kielégítő érzelmének, akkor a habok alá merülünk, és azt tesszük, amit nem akarunk – mint Szent Pál mondja. Az Ego ilyen esetben magára marad, akarata meggyengül, és önmagára hajolva az egoizmus nárcisztikus éretlenségébe süllyed. Ennek ellenében a hit és remény az egót nemcsak erejét meghaladó tettekre vezetheti, hanem Krisztus létének teljességére viheti, amely a személy végleges megérésével azonos.

Összefoglalva röviden a mondottakat: A hit nem illúzió vagy önbecsapás, mint azt Freud tanította. A hit mint mindenható Szuperego fokozatosan átalakítja személyiségünket, és a bűn választása következtében rosszra hajló akaratunk rabságából, bár lassan, de ellenállhatatlanul a „választott nép” szabadságára vezethet. Ez volt millió és millió ember tapasztalata. Ez volt Mózes tapasztalata: Ő meghallotta az Örök Létezőnek szavát a csipkebokorból, amely túlharsogta az egyiptomiaktól való félelmét, szétoszlatta a nemzete fölé halmozódó reménytelenség felhőit, hogy biztosítsa őt a végtelen Létről, teljes szabadságról és az Ígéret Földjéről. Vagy E.B. Browing szavaival élve:Földünket áthatja a mennyei hívó szó,
és minden út menti bokorból Isten jelenléte világi…
De csak az, akinek szeme van, oldja meg saruját hivő imában,
A többi inkább földre telepedve kökénybogyót majszol…

Reggel volt, és az új nap aranylóan csillogott a szelíd tenger fodrozódásain. Egy mérföldnyire a parttól egy halászhajó csónakázott a vízen. A Reggeliző Raj neve pedig felvillant a levegőben, mígnem ezernyi sirály érkezett, hogy kikerüljék az előlük igyekvő embereket és megküzdjenek az élelemdarabokért. Egy újabb mozgalmas nap kezdődött.

De messze, egyedül, a csónakon és a parton túl, Jonathan Livingston Sirály gyakorolt. Száz láb magasan az égben leengedte úszóhártyás lábait, felemelte csőrét, és erőlködve egy fájdalmas, kemény, csavaró ívet tartott a szárnyai között. Az ív azt jelentette, hogy lassan fog repülni, és most addig lassított, amíg a szél csak suttogás volt az arcában, míg az óceán meg nem állt alatta. Heves koncentrációban összehúzta a szemét, visszatartotta a lélegzetét, erőltetett egy… egyetlen… több… hüvelyknyi… ívet… Aztán szárnyai felborzolódtak, megállt és zuhant.

A sirályok, mint tudják, soha nem tétováznak, soha nem imbolyognak. A levegőben ácsorogni szégyen és becstelenség számukra.

De Jonathan Livingston sirály, aki szégyenkezés nélkül ismét kiterjesztette szárnyait abban a remegő, kemény ívben – lassítva, lassítva, majd ismét lelassulva –, nem mindennapi madár volt.

A legtöbb sirály nem veszi a fáradságot, hogy többet tanuljon a repülés legegyszerűbb alapjainál – hogyan jut el a partról az élelemhez és vissza. A legtöbb sirály számára nem a repülés a fontos, hanem az evés. Ennek a sirálynak azonban nem az evés volt a fontos, hanem a repülés. Minden másnál jobban. Jonathan Livingston sirály imádott repülni.

Rájött, hogy az ilyen gondolkodásmód nem a módja annak, hogy az ember népszerűvé váljon a többi madár körében. Még a szülei is megdöbbentek, amikor Jonathan egész napokat töltött egyedül, több száz alacsonyan siklórepülést hajtott végre kísérletezve.

Nem tudta például, miért, de amikor szárnyfesztávolsága felénél kisebb magasságban repült a víz felett, kevesebb erőfeszítéssel tovább tudott a levegőben maradni. Siklórepülései nem a szokásos, lábbal lefelé csobbanással értek véget a tengerbe, hanem egy hosszú, lapos hullámzással, ahogy szorosan a testéhez simulva érintette a felszínt. Amikor elkezdett csúszkálni, lábbal felfelé landolni a parton, majd a homokban végigcsúszott a csúszdáján, szülei nagyon elkeseredtek.

– Miért, Jon, miért? – kérdezte az anyja. – Miért olyan nehéz olyannak lenni, mint a többiek, Jon? Miért nem tudod átengedni az alacsony repülést a pelikánoknak, az alhatrossoknak? Miért nem eszel? Fiam, csak csont és toll vagy!

„Nem bánom, hogy csontból és tollakból álló anya lehetek. Csak azt akarom tudni, hogy mit tudok csinálni a levegőben, és mit nem, ennyi az egész. Csak tudni akarom.”

– Figyelj ide, Jonathan – mondta az apja nem rosszindulatúan. – Nincs messze a tél. Kevés lesz a csónak, és a felszíni halak is mélyen úszkálnak majd. Ha tanulnod kell, akkor tanulj az élelemről, és arról, hogyan szerezz be hozzá. Ez a repülés dolog nagyon szép, de tudod, egy siklót nem lehet megenni. Ne felejtsd el, hogy a repülés célja az evés.

Jonathan engedelmesen bólintott. A következő néhány napban megpróbált úgy viselkedni, mint a többi sirály; nagyon is próbálkozott, visítva és a mólók és halászhajók körüli csapattal verekedve, hal- és kenyérmaradékokra vetve magát. De nem sikerült neki.

Mindez annyira értelmetlen, gondolta, miközben szándékosan odadobott egy nehezen megszerzett szardellát egy üldözőbe vett éhes vén sirálynak. Eltölthetném az egész időmet azzal, hogy repülni tanuljak. Annyi mindent kell még tanulnom!

Nem telt bele sok idő, és Jonathan Gull ismét egyedül volt, messze kint a tengeren, éhesen, boldogan, tanulva.

A téma a sebesség volt, és egy hét gyakorlás alatt többet tanult róla, mint a leggyorsabb sirály a világon.

Ezer láb magasból, teljes erőből csapkodva szárnyaival, meredek zuhanásba kezdett a hullámok felé, és megtudta, miért nem vetnek be a sirályok ilyen meredek zuhanásokat. Mindössze hat másodperc alatt már hetven mérföld/órás sebességgel száguldott, amivel az ember szárnya felfelé lendüléskor instabillá válik.

Újra és újra megtörtént. Bármennyire is óvatos volt, és a képességei csúcsán dolgozott, nagy sebességnél elvesztette az uralmát a jármű felett.

Emelkedj ezer méter magasra. Először teljes erővel egyenesen előre, majd lökdösődj át, csapkodva, függőleges zuhanásba. Aztán minden alkalommal, amikor a bal szárnya leállt egy felfelé irányuló csapásnál, hevesen balra gurult, a jobb szárnya leállt, majd tűz módjára vad pörgésbe kezdett jobbra.

Nem lehetett elég óvatos azzal a felfelé irányuló csapással. Tízszer próbálkozott, és mind a tízszer, miközben óránként száz kilométeres sebességgel haladt, kavargó tolltömeggé változott, irányíthatatlanul a vízbe zuhant.

A kulcs, gondolta végül csuromvizesen, az, hogy nagy sebességnél mozdulatlanul kell tartani a szárnyakat – ötvennel csapkodni, majd mozdulatlanul tartani a szárnyakat.

Kétezer lábról újra próbálkozott, zuhanórepülésbe kezdett, csőrrel lefelé, szárnyaival teljesen kitárva, stabilan attól a pillanattól kezdve, hogy átlépte az ötven mérföldes óránkénti sebességet. Hatalmas erő kellett hozzá, de működött. Tíz másodperc alatt átszelte a kilencven mérföldes órát. Jonathan világsebességi rekordot állított fel a sirályok között!

De a győzelem rövid életű volt. Abban a pillanatban, hogy megkezdte a kivonulást, abban a pillanatban, hogy megváltoztatta szárnyai szögét, belecsapódott ugyanabba a szörnyű, ellenőrizetlen katasztrófába, és óránként 145 kilométeres sebességgel úgy csapódott be, mint a dinamit. Jonathan Seagull a levegőben felrobbant, és a téglakemény tengerbe zuhant.

Mire magához tért, már jócskán besötétedett, és holdfényben lebegett az óceán felszínén. Szárnyai rongyos ólomrudak voltak, de a kudarc súlya még nehezebb volt a hátán. Gyengén kívánta, bárcsak a súly elég lenne ahhoz, hogy gyengéden lenyomja a fenékre, és véget vessen mindennek.

Ahogy mélyen elmerült a vízben, egy furcsa, üres hang szólalt meg benne. Nincs más választás. Sirály vagyok. Természetem korlátoz. Ha ennyit kellene tanulnom a repülésről, agyam helyett térképeket használnék. Ha gyorsan repülhetnék, sólyom rövid szárnyai lennének, és egereken élnék halak helyett. Apámnak igaza volt. El kell felejtenem ezt az ostobaságot. Haza kell repülnöm a Rajhoz, és elégedettnek kell lennem úgy, ahogy vagyok, mint egy szegény, korlátolt sirály.

A hang elhalkult, és Jonathan beleegyezett. Egy sirálynak éjszaka a part a helye, és ettől a pillanattól kezdve, fogadkozott, normális sirály lesz. Ettől mindenki boldogabb lesz.

Fáradtan ellökte magát a sötét víztől, és a szárazföld felé repült, hálásan azért, amit a munkát megspóroló alacsony magasságú repülésről tanult.

De nem, gondolta. Elegem van abból, amilyen voltam, elegem van mindenből, amit tanultam. Sirály vagyok, mint bármelyik másik sirály, és úgy is fogok repülni. Így hát fájdalmasan felkapaszkodott száz láb magasra, és erősebben csapkodott szárnyaival, a part felé igyekezve.

Jobban érezte magát, amiért úgy döntött, hogy csak egy a Rajból. Nem lesz többé semmi köze ahhoz az erőhöz, ami a tanulásra hajtotta, nem lesz többé kihívás és kudarc. És milyen jó érzés volt abbahagyni a gondolkodást, és átrepülni a sötéten, a tengerpart feletti fények felé.

Sötét! – csattant fel riadtan az üreges hang. – A sirályok sosem repülnek sötétben!

Jonathan nem figyelt oda. Gyönyörű, gondolta. A hold és a fények csillognak a vízen, kis jelzőfény-csíkokat hagyva maguk után az éjszakában, és minden olyan békés és csendes…

Feküdj le! A sirályok sosem repülnek sötétben! Ha sötétben kellene repülnöd, olyan szemed lenne, mint egy bagolynak! Táblázatokkal az agyad helyett! Rövid szárnyaid lennének, mint egy sólyomnak!

Ott az éjszakában, száz láb magasan a levegőben, Jonathan Livingston Sirály – pislogott. Fájdalma, elhatározása eltűnt.

Rövid szárnyak. Sólyom rövid szárnyai!

Ez a válasz! Micsoda bolond voltam! Csak egy apró kis szárnyra van szükségem, csak össze kell hajtanom a szárnyaim nagy részét, és csak a végeikkel kell repülnöm! Rövid szárnyak!

Kétezer lábbal felmászott a Fekete Tenger fölé, és anélkül, hogy egy pillanatig is a kudarcra vagy a halálra gondolt volna, elülső szárnyait szorosan a testéhez szorította, csak szárnyvégeinek keskeny, tőrszerű végeit hagyta a szél felé tárva, majd függőleges zuhanásba kezdett.

A szél szörnyetegként süvített a feje felé. Hetven mérföld per óra, kilencven, százhúsz, és még gyorsabb. A szárnyfeszülés most, száznegyven mérföld per óra sebességgel, közel sem volt olyan erős, mint korábban, hetvenen, és szárnyvégeinek legkisebb mozdulatával kiszabadult a zuhanásból, és a hullámok fölé siklott, mint egy szürke ágyúgolyó a holdfényben.

Résnyire lehunyta a szemét a szél ellen, és örült. Száznegyven mérföld óránként! És kontroll alatt! Vajon milyen gyorsan zuhanok le ötezer lábról kétezer helyett…

Az egy pillanattal korábbi fogadalmai feledésbe merültek, elsodorta őket a nagy, sebes szél. Mégis bűntudat nélkül érezte magát, amiért megszegte az önmagának tett ígéreteit. Az ilyen ígéretek csak a hétköznapiakat elfogadó sirályoknak valók. Aki a tudásában elérte a kiválóságot, annak nincs szüksége ilyen ígéretre.

Napkeltekor Jonathan Gull újra gyakorolt. Ötezer méterről a halászhajók csak foltok voltak a sík, kék vízben, a Reggeliző Raj pedig halvány porfelhőként keringett.

Élt, csak enyhén remegett az örömtől, büszke volt, hogy félelmét sikerült kordában tartania. Aztán minden ceremónia nélkül összekulcsolta elülső szárnyait, kiterjesztette rövid, szögletes szárnyvégeit, és egyenesen a tenger felé vetette magát. Mire átlépte a négyezer lábat, elérte a végsebességét, a szél pedig egy tömör, dübörgő hangfallá változott, amelyhez képest gyorsabban nem tudott mozogni. Most egyenesen lefelé repült, 321 kilométer per órás sebességgel. Nyelt egyet, tudván, hogy ha ilyen sebességgel tárulnak ki a szárnyai, millió apró sirályfoszlányra hullanak. De a sebesség erő volt, a sebesség öröm, és a sebesség tiszta szépség.

Ezer láb magasan kezdte meg a kivonulást, szárnyvégei dübörögtek és elmosódtak az óriási szélben, a csónak és a sirályok csapata dőlt és meteorsebességgel nőtt, közvetlenül az útjában.

Nem tudott megállni; még azt sem tudta, hogyan kell ekkora sebességgel fordulni.

Az ütközés azonnali halált okozna.

És így lehunyta a szemét.

A kegyelem aztán megszabadít bennünket az „id” zsarnoki uralmától, segít, hogy az igazi énünket – amit Freud egónak nevez – kialakíthassuk, és így megtaláljuk igazi személyazonosságunkat, a nekünk illő és ránk szabott boldogságban.

A hit általi fölszabadulásban igaz Szuperegónk maga az Isten lesz. „Legyetek tökéletesek, mint ahogy mennyei Atyátok tökéletes” – mondja Krisztus. Meglepő módon Freud a hitet minden vallással együtt csak önámításnak, illúziónak ítéli, amelynek tudományos világunkban nincsen helye^[3]. Meglepő ez az álláspont, de talán jobban érthetővé válik, ha meggondoljuk, hogy Freud praxisa főleg neurotikus betegekre terjedt, és sajátos logikával ő aztán minden hívő embert neurotikus betegnek tartott. Figyelmen kívül hagyta azt a tényt, hogy a hit a szeretet és remény erényeivel együtt annyi embernek az életét tette elviselhetővé, sőt dinamikus alkotásra késztette, vagy éppen ragyogóan boldoggá tett. Ha egy pszichológus ezeket a tényeket figyelmen kívül hagyja, nehezen kerülheti el, hogy saját előítéletének áldozatává ne essék. A Végtelen Lét és Jó a hit által fölszabadít az „id” zsarnokságától, mint az izraelitákat fölszabadította nemcsak a szolgai lemondás, hanem a konyha élvezeteinek (az egyiptomi hagymás, húsos fazék) és a pénz aranyborjújának zsarnoksága alól is.

Mindez lehetetlen volna, ha a hitből fakadó Libertas nem tenne bennünket Isten terveinek munkatársaivá. Mert ha igaz, hogy nincs szeretet anélkül, hogy ne ismernők szeretetünk tárgyát, az is igaz, hogy mindig jobban szerethetünk, mint amennyire ismerjük azt, akit szeretünk. Ez a „nagyobb” szeretet a hitből fakad, és Istenre irányul.

Továbbá a szeretet nemcsak annyit jelent, mint birtokba venni a szeretett lényt, hanem önmagunkat is a szeretett lénynek adni. Így a szeretet egyesülésre vezet, mint azt már Platón vallotta^[4]. Amikor pedig Istent vesszük birtokunkba, és ugyanakkor önmagunkat adjuk át neki akkor a véges teremtmény valamiképpen a Végtelen Teremtő nívójára emelkedik. Értelmünk, akaratunk, szeretetünk így Istenben találja kielégülését, boldogságát.

A kegyelem adta szabadság, a Libertas tehát a választási szabadságot meghaladó erő bennünk, amely képessé tesz, hogy mindig a jót válasszuk, amely létünk teljes kifejlődéséhez vezet, amit boldogságnak hívunk. Eredete, valamint célja is abban található, akinek neve „Az, aki van, vagyis maga a Végtelen Lét.

2. A szabadság két síkja közti különbség és hasonlóság

Összefoglalva tehát a választási szabadság és az erkölcsi szabadság közti különbséget és összefüggést:

Természetünk velünk született szabadsága képessé tesz, hogy a jó és rossz között válasszunk, amíg a hitben biztosított Libertas képessé tesz bennünket, hogy mindig a boldogságra vezető jót válasszuk.

A választási szabadság önmagában hordja megsemmisülésének csíráját, míg a hitből fakadó Libertas az állandó jó választása következtében csak mindig erősödik.

A kettő úgy viszonylik egymáshoz, mint a merő teremtett természet és a megváltĺs ajándéka, a kegyelem.

Végül a választási szabadság önmagára hagyva előbb-utóbb a rossz rabszolgaságába süllyed. De ha a kegyelmi szabadság hatja át, akkor csalatkozhatatlanul a boldogságra, vagyis személyiségünk teljes megvalósulására vezet, és ezzel Istenhez. Megint Babits szavaival élve:„Vezessen Hozzád a szabadság!”
így kérem olykor aki vár,
mert nem annak kell az imádság,
ki Istent megtalálta már.”

(Az elbocsátott vad)

A fenti példa azt mutatta, hogy egy „véges mennyiségen belül” is eljuthatunk a végtelen fogalmához. Persze a másik irány is kézenfekvő, sőt a „végtelen kicsi” helyett talán gyakran előbb gondolunk a „végtelen nagy” fogalmára. Képzeljük el hogy a már emlegetett botból nem csak egy van, hanem hozzá tudunk ragasztani egy második, harmadik, negyedik stb. ugyanilyen hosszú botot. Vagyis a „végtelenségig meghosszabbítjuk”. S ha most az ideális eszközök helyett az ideillő ideális geometriai alakzatot, az egyenest képzeljük el, akkor eszünkbe juthat a köznyelvbe már közhelyként bevett szólás a végtelenben találkozó párhuzamosokról.

A matematikai analízis a végtelen kicsi és végtelen nagy fogalmát a maga számára a határértékkel tette megfoghatóvá, a geometria egyes fejezeteiben pedig dolgozni tudnak a végtelen távoli ponttal, végtelen távoli egyenessel. A matematika elérte azt, hogy többféle összefüggésben is értelmesen tudjon beszélni a végtelenről. Mindeközben alapvető fontosságú lett a „végtelen sok” problémájának vizsgálata is. Ezt talán könnyebben elintézhetőnek vélnénk, hiszen meg is említettük már, hogy a „véges sok” ellentétéről van szó. Ez azonban nem azt jelenti, hogy minden végtelen halmaznak (ugye a halmaz fogalmáról mindenkinek van valamilyen használható emléke?) „ugyanannyi” eleme van, vagyis hogy a „végtelen sok” egyértelműen meghatározott lenne. Két halmaznak akkor van „ugyanannyi eleme”, vagy másképp fogalmazva akkor mondjuk, hogy két halmaz számossága azonos, ha az egyik elemei összepárosíthatók a másik elemeivel úgy, hogy minden elem csak egyszer szerepel és semmi nem marad ki.

Megmutatható például, hogy a természetes (nemnegatív egész) számok halmaza és a valós számok halmaza, amit a számegyenessel szoktunk ábrázolni, különböző számosságú, tehát tényleg nem egyféle végtelen van, különböző „fokozat”-okról beszélhetünk! A halmazok számosságának fogalmával felépíthető a végtelenek egész rendszere. A végtelen halmazok világában azonban elsőre furcsának tűnő összefüggések is igazak. Például az, hogy a rész nem mindig kisebb az egésznél!

Próbáljuk belátni ezt az állítást, nem reménytelen! Gondoljunk a természetes és a pozitív egész számok halmazára! A második nyilván valódi része az elsőnek, hiszen úgy kapjuk, hogy kihagyjuk a természetes számok közül a 0-t. Ha meg akarjuk mutatni, hogy mégis ugyanakkora a számosságuk, akkor meg kell adni egy olyan párosítást a két halmaz elemei között, ami kielégíti a már megfogalmazott feltételeket. Ezt pedig most könnyen meg tudjuk tenni: minden természetes számot párosítsunk össze a nála eggyel nagyobb – pozitív egész – számmal! Így tényleg minden természetes számnak más lesz a pária, és valóban nem marad ki egy pozitív egész sem a párok második tagjai közül. Egyébként kicsit ötletesebb, de még mindig nem túl bonyolult bizonyítással az is megmutatható, hogy az egész számok halmazának, sőt az egészek hányadosaiként előállítható racionális számok „sűrű” halmazának is ugyanennyi a számossága.

Ezeket a halmazokat, amelyek tehát a természetes számok halmazával azonos számosságúak, megszámlálhatóan végtelen halmazoknak nevezzük. Ezek számossága a legkisebb a sokféle, pontosabban végtelen sokféle végtelen számosság között. Jelölésére hagyományosan a héber ábécé első betűjét, az alefet használják: ℵ Ez a jelölés a múlt század második felében alkotó hallei matematikustól, Georg Cantortól származik, akit a halmazelmélet megalkotójaként szoktak emlegetni. A századfordulóra kiderült azonban, hogy ez is olyan terület, ahol ellentmondásokra bukkanhatunk, ha például be akarjuk vezetni a „minden halmazok halmazának” fogalmát. Többek között ezek az ellentmondások tették szükségessé, hogy itt is megállapodjunk olyan bizonyítás nélkül elfogadott alapállításokban, axiómákban, amelyekből adott logikai szabályok szerint bizonyíthatóak a további állítások. A halmazelmélet ma általánosan elfogadott ún. Zermelo-Fraenkel-féle axiómarendszere viszont – nem-matemetikusoknak talán meglepő módon – tartalmazza a végtelen halmaz axiómáját is. Ez azt jelenti, hogy nem tudjuk bizonyítani végtelen számosságú halmaz „létezését”, ezt fel kell tételeznünk! És azzal hogy az elvont matematika tárgyainak, a halmazoknak, pontoknak, egyeneseknek, számoknak a létezésén kezdünk gondolkodni, eljutottunk a matematika és a filozófia határára.

Ha a matematika sokmindent tisztázott is a maga szempontjából a végtelenről, ez sem azt nem jelenti, hogy a már felvetett kérdései mind meg lennének válaszolva, sem azt, hogy nem merülnének fel újabb és újabb problémák. De ha ezeket sorra meg is tudnánk oldani, ami egyébként adott axiómarendszeren belül egyáltalán nem biztos, a matematika válaszai valószínűleg nem nyugtatnák meg a nem csak matematikai absztrakciókban gondolkodó embert. Biztosan mindenkit elfogott már nyugtalanság a csillagos eget nézve: van-e határ, meddig tart térben, mióta és meddig időben? A modern fizika tudja, hogy térről és időről csak az anyaghoz kapcsoltan beszélhet. A matematika szeretne az anyagtól függetlenül létezni, s bár nyilvánvalóan sem a filozófusok által a „határtalanság” és „korlátozottságnélküliség” fogalmaival leírni próbált végtelent, sem az általunk elérni vágyott Végtelent meg nem ragadhatja, a róluk való gondolkodásunkat mégis alakíthatja.

– és ez végig az egész evangéliumban így van –, mindig mi, emberek állunk az Úr Jézus előtt. A legkülönbözőbb változatban.

És az evangéliumok, vagyis Isten kinyilatkoztatása, Isten Szentlelke bennünket, embereket bizony úgy lát, mint akik szegények, mint akik leprások. A múlt vasárnap láttuk, hogy ez a bűnünk, az emberiség bűnének a képe, amely kitaszít az emberek közül, elválaszt Istentől és önmagunk előtt is iszonyatossá tesz bennünket. Aztán mint vakok állunk az Úr Jézus előtt, sötétség van a szemünkön… Vagy süketek az Isten felé…

És most, a mai vasárnap úgy állunk szemben az Úr Jézussal, vagyis az emberré lett Istennel, mint tehetetlenek – és megint csak a bűneink miatt. Mert az emberi közvélemény sok mindent fölhoz, hogy mik a jelen állapotoknak az okai az emberiség életében. Mindent nagyon jól kiokoskodunk: el vagyunk még maradva, a termelés nem áll elegendő fokon, még nem fedezték föl az orvosok vagy a tudomány, még nem tartunk ott, hogy…

De nemigen említik meg, hogy az összes emberi bajok gyökerében a bűn áll. Az evangélium pedig következetesen így mutat be bennünket: eredeti, döbbenetes betegségben szenvedünk. Figyeljük meg, mikor az Úr Jézus meggyógyítja az eléje hozott tehetetlen embert, éppen azt akarja kiemelni: nem az az igazi baj, hogy az inak szakadtak – mint mondták akkor –, az idegzet tönkrement. Hanem: „Bízzál, fiacskám!” – mondja neki biztatóan. „A bűneid meg vannak bocsátva.”

Ezzel élesen kimondja az evangélium minden ember összes bajainak az igazi okát. Az egész Szentírás nagyon nagy hangsúlyt tesz erre. Már a Teremtés könyvének elején is: igazi bajaink mindig a bűneinkben vannak. Legyen az a leghaladóbb emberi rendszer is. Ha bűnös emberek csinálják, akkor a szabadság jelszava alatt rabszolgaság és kegyetlenkedés lesz abból a nagyszerű rendszerből.

Viszont, ha mi emberek így állunk az Úr Jézus előtt, akkor Velünk szemben az Úr Jézus úgy áll, mint mindennek az ellentéte. Mintha az evangéliumban ezek a bűneinkből eredő emberi nyomorúságok mind arra volnának jók, hogy a mi Megváltónkat, a mi Istenünket a maga igazi titokzatos, csodálatos, végtelen jó valóságában megmutassák előttünk: „Íme Isten, Maga Isten Báránya, Aki elveszi rólunk a bűnt, a világ bűnét!”

Végtelen titokzatos az Isten. Úgy tűnik föl, mintha azért kalkulálta volna bele az egész világtörténelembe, az emberrel való bajlódásába a bűnt, mert másképp nem tudta volna megmutatni az Ő isteni legmagát, a szívét. Hogy Ő ilyen végtelenül irgalmas. Hogyan mutathatná meg, ha nem állna vele szemben az emberi bajoknak ez a végtelensége, a bűnöknek ez a titokzatos mínusza, mínusz végtelenje?

Ez az, ami ma az evangéliumban kidomborodik. Ez az isteni hatalom az Úr Jézusban a bűnök megbocsátására a földön, amiért mindnyájan Isten Bárányát kell hogy valami egészen személyes szeretettel szeressük, mert mindnyájunkkal szemben ilyen.

Még egy valamire szabadjon fölhívnom a kedves testvérek figyelmét!

Most nagyon világosan, nagyon határozottan ott van az evangéliumban az Úr Jézus és a tehetetlen béna, bűnös ember között négy férfi. S úgy látszik – a mostani szentírás-magyarázók legalábbis erre utalnak –, hogy ez a négy férfi az a két testvérpár, akit az evangélista az elején említ, hogy Jézus meghívta őket. Péter és András, Jakab és János.

De nemcsak személyesen ők négyen, hanem mindazok, akik az Úr Jézus szolgálatába szegődtek és tanítványai lettek. Mert a bűnös ember maga tehetetlen, de Isten gondoskodott a földön olyan közösségről, akik a maguk gyöngesége mellett, amit nekik megbocsát az Isten Báránya, most hálából vállalkoznak arra, hogy vállukra vegyék a tehetetlen embertestvéreket, akik arra se képesek, hogy Jézus elé menjenek.

Most Afrikában óriási dolgok történnek a hit szempontjából. Ezt is emeli ki a Szentatya látogatása. Itt látjuk, történelmi távlatban megvilágítva, hogy ezek a tehetetlen embert vállukra venni képes férfiak ott a misszióban elérték, hogy ez a földrész most Jézushoz megy. És ezerszámra állnak be katekumeneknek, hittanulóknak, és kérik a keresztséget, hogy „Jézus, Dávid fia! Könyörülj rajtunk!” „Ha akarod, megtisztíthatsz minket!” Így akarja Jézus, hogy megtisztuljanak. Hogy közülünk is választ segítőket.

És azt hiszem, az a legszebb, ha magunkkal visszük ebből a vasárnapból, hogy a következő héten álljanak előttünk azok az embertestvéreink, akik valamiképpen már tehetetlenné váltak. Akik nem képesek maguktól Jézus elé járulni. Ezeket segítsük ezen a héten különösen is! Az imánkkal. Legyenek, akik vállukra emelik őket, és Jézus elé viszik. Akkor tesszük teljessé az evangéliumban ábrázolt képet, amely különben hiányos lenne.

A múlt vasárnap a fő törvényről: a mindenség, az egész élet, az egész teremtés, a lelkünk fő törvényéről, Isten fő törvényéről volt szó. A szeretet nagy törvényéről. És láttuk, hogy teljes szívből, teljes lélekből csak úgy lehet szeretni, ha bekapcsolódunk az Úr Jézus szívébe, a Szentlélek működésébe. Magunk képtelenek vagyunk erre.

A mai olvasmányok a főparancsnak, a szeretet nagy törvényének egy másik oldalát világítják meg. Ugyanazt másik oldalról, az adás oldaláról.

Két özvegyasszony is szerepel. Az egyik a sareptai özvegy. Története mélységes szimbolikus értelmet rejt. Nagy szárazság van, kifogy az ember minden tartaléka, az özvegynek már csak egy maroknyi lisztje maradt.

Ennek mély jelentése van: a mi oldalunkon, a teremtés oldalán véges minden. A mi emberi életünkben sokszor érezzük azt, hogy kifogytam, a határára érkeztem a képességeimnek, a lehetőségeimnek. De van egy titokzatos pont: jön egy próféta. Ez a próféta – Illés – az Úr Jézus előképe. És ha a próféta szavára megtesszük azt az emberileg értelmetlen valamit – csak bátran add oda az utolsót –, akkor történik valami.

A mi véges világunkból egyszerre minőségi változás történik. Ugrás a kifogyhatatlanba, a végtelenbe: ha megteszed azt a lépést, ha nem félsz semmitől, ha odaadod az utolsódat is. Ha adsz, akkor átmégy az isteni vonalára, a kifogyhatatlan térségbe, valóságba, életbe. Ott már nem kell félni attól, hogy nem lesz elég. Minden szeretet ilyen átmenetet jelent.

És itt van gyakorlatilag a mi életünk legnagyobb problémája is. Elérkeztünk a hétköznapi életünk legnagyobb kérdéséhez.
Az ember aggodalmaskodik: mi lesz, ha teljesen kiszolgáltatom magamat? Nem adhatom át a másik kénye-kedvére magamat! Mert az ember olyan, ha kicsit adok, akkor az egész kell. Jaj, mi lesz? Az egész életünk tele van ilyen dolgokkal: mindent… de azt már aztán nem. Azt már nem bírom, összeomlanak az idegeim stb.

Ez egy sajátos minden nap visszatérő problémája a szeretetnek. A főparancs itt bukhat meg: a mi kicsinyességünkön. Amikor nem megyünk át, mint az özvegy: az egyik is, meg a másik is.

A másik özvegynél ugyanazt látjuk. Az utolsója, amije volt az a két garas. Mégis odaadta – és mindenkinél többet adott.
A mai vasárnap ezt tárja föl: észre kell vennünk, hogy pontosan itt van az a titok, amit az Úr Jézus főpapként is megvalósított. Ameddig bőven van, ameddig gazdagok vagyunk, és sokat tudunk adni, addig nincs probléma. A probléma ott jön elő, amikor látszólag elfogy mindenünk. Ott köll a hit, ott köll a remény, ott van szükség a szeretetre, ott lehetünk nagyok. Ott tágul ki a nagy lehetősége az életünknek. Az öregségünk is ilyen, mikor már látszólag nem tudunk adni semmit, haszontalanok vagyunk, kifogy minden: éhség, szárazság.

A mai evangélium és az olvasmányok megmutatják, hogy nem fogyhat ki minden. Jön Jézus, a próféta és nemcsak a szavával, hanem az egész életével útbaigazítást ad, mond valamit. Azért van idetéve a két özvegyasszonyról szóló jelenet közé mintegy a harmadik olvasmány a főpapról, hogy egyszer s mindenkorra bement a nem kézzel épített szentélybe, megtanított bennünket mindent odaadni. Mert a fő törvény, a szeretetnek a titka itt kezdődik. Ez fejezi ki azt.

Más szóval az áldozat, itt van az áldozat. A mi főpapunknak nincs szüksége több áldozatra, mert Ő egyetlen áldozatával tökéletesen tudott adni, az adás legteljesebb művészetére jutott, mindent odaadott. Nem tett kikötéseket, hogy igen, de Júdást, azt nem… hát már mégse… hogy csókkal áruljon el, és úgy adjam oda az életemet? Vagy: ezeknek, a főpapoknak? Azt már nem! Nincs semmi kikötés az életében. Vagy: ilyen gyáva tanítványok között, akik megfutnak az ember mellől, pont, mikor a legnagyobb szükség volna rájuk? Látjuk, hogy ez teszi naggyá az áldozatát, ez jellemzi az Úr Jézus áldozatát. Itt van az az arany igazoló jegy, hogy ez isteni szeretet, ez végleges, teljes, maradéktalan, nincs szükség többre.
S az Úr Jézus a szentmise áldozatban napról-napra ide akar bennünket bevonni. A mi napi életünknek a nyikorgói, azok az elütő, disszonáns hangok mind itt vannak, itt jelennek meg: igen, odaadtam az életemet, de ezt már nem adom oda. Ezt már nem vagyok hajlandó elviselni, és ezt nem tűrhetem, nem bírom!

Ha sikerül a teljes halálugrás, a lesz ami lesz; ha Jézus Krisztusban teljes szívvel akarok szeretni, a Szentlélekben teljes lélekkel akarok szeretni, akkor megoldottuk a szeretet problémáját. A Rubiconon átmegyünk. A félelmekből – hogy: jaj, már csak ez a maroknyi van – itt van valami átmenet a hitéletbe, itt van a remény, és itt van az igazi szeretet.

Ezt az Úr Jézus most megadja nekünk: halljuk az átváltozás szavait, ez az én értetek odaadott testem, és értetek kiontott vérem.

A szentáldozásban és egész mennyei lényével minket, földieket át akar hatni. Engedjük át Neki magunkban minden félelmünket, minden aggodalmaskodásunkat, szűklátókörűségünket vagy reszketésünket a létünkért. S akkor átjutunk az Ő szeretetébe. Akkor szabadulunk föl, akkor oldjuk meg az életünk nagy titkát. A fogadalmaink odatorkollnak mind, arra szeretnének teljesen fölszabadítani bennünket. Ott a misztika is, az Istennek önmagát teljesen kiszolgáltató ember titka ott van, mert Isten ilyen. Így mutatkozott be előttünk: a teljes szeretet nyelvére fordította le magát Jézus Krisztusban.

Az adásnak mennyi módját látjuk a világon. Szülők a gyerekek felé, egymás felé. Dolgozó emberek, tudósok, pedagógusok, államférfiak – végső fokon mind adnak. Csak rátaláljunk az adás titkára, ahol az, amit adunk, már nem véges, kis korlátolt földi dolog lesz. A szeretet ereje, a hit ereje átalakítja azt örök értékké, és örök javunkra is fordítja.

Beállítja az adást az isteni, egyetemes áramlásba, szeretet-áramkörbe. Ez az adás titka. Így lesz az az adás bölcs, kiegyensúlyozott és igazságos, mértékletes és ugyanakkor mégis nagylelkű.

Függelék – a szentmise olvasmányai

1Kir 17,10–16
Erre útra kelt és elment Careftába. Amikor a város kapujához ért, épp ott volt egy özvegyasszony – rőzsét szedegetett. Megszólította és azt mondta neki: „Hozz nekem egy kis vizet korsóban, hadd igyam!”
Amikor elment hozni, utána szólt: „Hozz egy harapás kenyeret is!”
Azt felelte: „Amint igaz, hogy a te Istened él: nincs sütve semmim, csak egy marék lisztem van a szakajtóban, meg egy kis olajam a korsóban. Épp azon vagyok, hogy rőzsét szedjek, aztán megyek és elkészítem magamnak és fiamnak. Megesszük, aztán meghalunk.”
Illés azonban így válaszolt neki. „Ne félj! Menj, s tedd, amit mondtál; csak előbb csinálj belőle egy kis lángost, aztán hozd ki nekem; magadnak és fiadnak csak utána készíts.
Mert azt mondja az Úr, Izrael Istene: A szakajtó ne ürüljön ki, a korsó ne apadjon el addig, amíg az Úr esőt nem hullat a földre.”
Elment hát és úgy tett, amint Illés mondta. S volt mit ennie, neki is, fiának is.
A szakajtó nem ürült ki, és a korsó nem apadt ki az Úr szava szerint, amelyet Illés által hallatott.

a egy ember két pohárból issza a bort, megittasul,
de ha ketten isznak egy pohárból, még jobban megittasulnak.”



“A szerelem sok embert kényszerített már életrevalóvá lenni.”




“A Hit s a Remény összetörnek, meghalnak, de a Szerelem
még akkor is megmarad, túléli a testvérnemtőket.”





“Megcsalatni egy nő által, aki mást szeret, még csak
előérzete a pokolnak: de eldobatni egy nő által,
aki hű marad: az maga a pokol!”


“Allah lényét ne fürkészd, csak imádd!
S a csókot gyakorold s ne magyarázd.”

Isten és ember nem szinonimák, mégis fölbonthatatlan egységben vannak. Hogyan? Úgy, hogy az ember belőle indul ki, feléje lépdel s útja közben is ,,benne” él, vele haladja meg emberi határait. Amikor az ember az istenihez ,,nyúl”, nem menekül, hanem vakmerőségre szánja el magát, ha tudja, mit cselekszik.

Milyen az ember szeretetkapcsolata az emberrel? Nem mondhatom a társamnak: ,,majd akkor szeretlek, ha… Tedd meg ezt és ezt, hogy szerethesselek.” Még azt sem mondhatom: ,,Ha megváltozol, szeretni foglak.” De kérhetem őt, kérlelnem kell őt: ,,Változtasd meg életedet!” Hogyan kérlelhetem?

Erőszakra a válasz sohasem az igazi változás. Erőszakkal meg lehet valamit változtatni. De megváltozni és megváltoztatni két különböző dolog. Amikor a szeretet változásra hív fel, leteszi a fegyvert. Ha valóban hisz a változásban, ez az egyetlen következetes mozdulata. Nem mondani kell, hogy változz meg. Sugallnunk kell megváltozott jelenlétünkkel mások megváltozását. Szeretek – azaz változni akarok. Magamat szeretem; azt, hogy változom. Szeretlek – szeretném, ha meg tudnál változni.

Ki látja, hogy változom? Láthatja-e valaki azt, ami bennem történik, a saját törvényei szerint? S mégis, minden velem történik. Tekinthetem a szeretetet talajnak, amelybe belegyökereztettek. Eszköz, ugyanakkor cél. Benne, miatta élek, de el is kell érnem. A meg nem ragadható létnek vannak ilyen indirekt jellemzi. Ma még iránytalan sodródásnak érezzük. De van egy fix pontja: Jézus Krisztus.

Jézus ,,mindenen túl” szeret. Minden áron, a legnagyobb áron, Isten árán is. Az ember ,,mindenen innen” szeret. Szeretünk, mégis megtapasztaljuk magányosságunkat. Az elérkezett órában magunkra maradunk, mert meg kell közelítenünk az emberi egzisztencia határvidékét; a ,,végeket” cimborák nélkül lépjük át.

Jézus ideje éppen ez. Ahogyan az igazi ima a gondolkodás apálya után támad föl bennünk, úgy az igazi ,,távolodás” az, amikor már nem megyünk, hanem vitetünk. Elhagyva mindent, mégis ,,fönnmaradunk” a Mindenben. Jézus az emberi lét háttere.

Szavaiból és életéből olyannak ismertük meg a szeretetet, hogy az nem kellemes viszonyok szövevénye, hanem tűz, ami éget. Életet kíván, nem engedményeket. Elhatározást, nem alkudozásokat. Mintha megsemmisítő ,,támadás” érné életünk középpontját a szeretet irányából. Talán ezért van, hogy mi nem szeretni akarunk mindenáron, hanem élni. S. Weil szavával ez is a büntetésünk.

Mit látunk? A legtisztább emberi törekvéseken a hiúság, az önmentés, az olcsó érdekek hajszálrepedéseit. Az önmutogatás kamaszos zavarait a nagy műveken. A sérthetőség eszméket változtat meg, nagy jellemeken ejt foltokat. Egyszóval, együttél az emberben a szent és a kikiáltó, aki el akarja adni portékáit.

Az ember Jézus szeretetének foglalatában önmaga alól fölszabadult, magasra értékelt, s ki van választva a paradicsomra. Az ember képessé vált a kisebbedésre, ami paradox módon igazi növekedésének iránya. Mit mondhat a tanítvány gyöngeségében, amikor a mester eléje térdel és mosni kezdi a lábát? Míg Jézus leszállt az égből, a Sátán lebukott. S mind a ketten az emberek közé érkeztek.

Nem elég tehát az embert objektíve szemlélni s kijelölni a helyét; igazi megismerésére ,,karizmatikus optikára” van szükségünk, s ez a legobjektívabb. Csakis az érdektelen végtelen oldalától lehet fölismerni és értékelni a kicsiny, vagy látszólag jelentéktelen cselekedeteket. Amit a szerető pillantás fed föl az emberben, soha nem fordítja ellene. Így szemlélve az embernek nem a gonoszsága nagy, hanem az ereje csekély.

Mégis, csak az irgalom tudja túlszárnyalni a gonoszságot, nem pedig az erő.

Ismerni az embert: elébe menni, előlegezett szeretettel. Megismerni, azaz mégis szeretni. Tudni kell róla, hogy számtalan vágya van, de csak egy Istene. Sokfajta érdeke, de csak egy szíve. Megújuló válságai, de csak egyetlen Földje. Az ember tudása nem fegyver Isten ellen, hanem egyik rendeltetése. Talán a paradicsom utáni kirekesztettségében emelte maga elé tudását pajzsként, s azóta ellenőrzi benne magát, mint a tükörben. Isten azonban látja az embert pajzsa s tükre között is.

• hogy hited soha meg ne rendüljön a gyermek Atyjában, akié gyermeked, a teremtés és a megváltás jogán, akinek célja van vele – s veled. S hogy megértsd azt a célt, amit Ő tűz ki gyermeked elé – és nem te.
• Hogy hosszútűrő türelmed soha el ne fogyjon gyermekeddel szemben. Hiszen Ó is eltúr téged. Hogy tudj újrakezdeni, el nem fogyó szeretettel szeretve!
• Hogy tudj várni! Várni és újra várni: a megfelelő pillanatra a nevelésben. Olyan türelemmel, ahogy az Atya várakozott a tékozló fiúra.
• Hogy mindig megtaláld az Ő segítségével a megfelelő szót és cselekvést minden alkalommal, s éppen akkor, amikor kell! Hogy ne mondj, cselekedj se többet, se kevesebbet, mint kell. Nem később és nem előbb, mint amikor kell.
• Hogy soha ne ingadozz az Igében, ha szól gyermeked felől!
• Hogy mindig megtaláld a megfelelő büntetést s elkerülhessed azt, ami nemcsak többet árt, mint használ, de amit Ő sem cselekednék!
• Hogy tudj megbocsátani kevés szóval, vagy szó nélkül – bocsánatért esdve és bocsánatot nyerve.
• Hogy adjon isten elég időt gyermekedhez, s te ezt az időt ne használd másra. Hogy megismerd őt legalább úgy, mint földedet, állataidat, szerszámodat.
• Hogy a gyermek hibáit elsősorban magadban keresd, mert majd’ mindig bűntársak vagyunk, hiszen tőlünk örököl, lát, hall, és les el mindent.
• Hogy nevelés közben – te is nevelődjél. Ha kell, gyermeked által. Mert mindig az a nevelő gyermek és szülő közül, aki közelebb van Krisztushoz. S nemegyszer a gyermek áll, ér közelebb Őhozzá.
• Hogy megismervén a gyermeket, örömmondó, evangéliumhirdető szülője legyél. Mert az evangélium örömhír Csak így emelheted át testi-lelki nehézségein. Csak így gondot majd rád szeretettel, akkor is, ha már nem leszel e testben.
• Hogy a hosszútűrő türelem és szeretet mellé adjon megértő tapintatot, hogy megérezzed: fájdalomszerzésre nem szabad fájdalomszerzéssel, dacra dühvel, neveletlenségre gorombasággal, szívtelenségre hidegséggel válaszolnod. Mert a hasonló csak fokozza a hasonlót, míg a szeretet felold. Az öröm: gyógyít. A jóság: fölemel. Mert Jézus is így cselekednék!
• Hogy mindig le tudd győzni magad, amikor úr akarsz lenni az Úr helyett. Hogy bálvány ne légy otthonodban. Hogy soha el ne felejtsd: Néki növekednie kell, neked pedig alábbszállanod.
• Hogy vegye el a kaszárnyahangot és beszédet, hogy megtanulhass Jézustól röviden, világosan, melegen, szívvel beszélni gyermekeiddel.
• Hogy gyakran legyen erőd az 1. Korintusi levél 13. fejezetében leírt szeretet himnuszának mérlegére tenni szülői szeretetedet, mert ez az Ige. Jézus azonnal megmondja az így kérdezőnek: hol a baj. De azt is – újra és újra -, hogy a mi nevelésünk elsősorban: szolgálat. Mégpedig mentőszolgálat. Odamentés az Orvoshoz, Jézushoz, aki meg is tudja menteni gyermekünket. Erre és az örök életre, velünk együtt.