lunablog

 személytelen hatalma előtt. Megnyilatkoztam Isten személyes hatalma előtt.

Megnyilatkoztam mozdulatok által. Megnyilatkoztam cselekedeteim által. Megnyilatkoztam mozdulatlanságom által. Megnyilatkoztam tétlenségem által.

Jelét adtam. Minden megnyilatkozásomban valaminek jelét adtam. Minden megnyilatkozásomban valamely szabály teljesítésének vagy nem teljesítésének jelét adtam.

Megnyilatkoztam úgy, hogy kiköptem. Megnyilatkoztam úgy, hogy fütyültem. Megnyilatkoztam úgy, hogy tapsoltam. Megnyilatkoztam úgy, hogy elvégeztem a szükségletemet. Megnyilatkoztam úgy, hogy elhajítottam használhatatlan és használt tárgyakat. Megnyilatkoztam úgy, hogy eleven lényeket megöltem. Megnyilatkoztam úgy, hogy tárgyakat összetörtem. Megnyilatkoztam úgy, hogy lélegeztem. Megnyilatkoztam úgy, hogy verítéket választottam ki. Megnyilatkoztam úgy, hogy taknyot és könnyet választottam ki.

Köptem. Kiköptem. Célba köptem. Szembeköptem. Köptem a földre, ahol a földre köpni nem illett. Köptem, ahol köpésemmel megsértettem az egészségügyi előírásokat. Emberek arcába köptem, akikre köpni Isten személyes megsértése volt. Tárgyakra köptem, melyekre köpni az emberek személyes megsértése volt. Nem köptem ki azok előtt, akik előtt kiköpni szerencsét hozna. Nem köptem ki nyomorékok előtt. Nem köptem ki jelenésükre váró színészek előtt. Nem használtam a köpőcsészét. Köptem várótermekben. Köptem szél ellenében.

Tapsoltam, ahol tapsolni tilos volt. Fütyültem, amikor fütyülni kívánatos nem volt. Fütyültem és tapsoltam ott és akkor, ahol és amikor fütty és taps kerülendő volt. Nem tapsoltam akkor, amikor a tapsot elvárták. Tapsoltam a cirkuszban egy nehéz trapézmutatvány alatt. Tapsoltam tetszésnyilvánításra alkalmatlan időben.

Eldobtam használhatatlan és használt tárgyakat, ahol tárgyakat eldobni szigorúan tilos volt. Odatettem tárgyakat, ahová tárgyakat helyezni büntetendő volt. Elraktároztam tárgyakat, ahol tárgyakat elraktározni megvetendő volt. Nem szolgáltattam be tárgyakat, melyeket beszolgáltatni előírt a törvény. Robogó vonat ablakából dobtam ki tárgyakat. A szemetet nem a szemétkosárba dobtam. A szemetet az erdőben hagytam. Égő cigarettát a szénába dobtam. Ellenséges röplapokat be nem szolgáltattam.

Megnyilatkoztam beszéd által. Megnyilatkoztam tárgyak elsajátítása által. Megnyilatkoztam élőlények nemzése által. Megnyilatkoztam tárgyak készítése által. Megnyilatkoztam tekintetem által. Megnyilatkoztam játék által. Megnyilatkoztam lépteim által.

Mentem. Céltalanul mentem. Céltudatosan mentem. Utakon mentem. Mentem utakon, hol mennem tilos volt. Nem mentem utakon, hol mennem előírás volt. Mentem utakon, hol céltalanul mennem bűn volt. Mentem céltudatosan, holott céltalanul kellett volna mennem. Mentem utakon, hol bizonyos cél felé tilos volt mennem. Mentem. Mentem, ha tilos volt mennem és a jó erkölcsökbe ütközött. Mentem passzázsokon át, hol mennem konformizmus volt. Léptem telkekre, hová lépnem szégyen volt. Léptem telkekre, hová igazolvány nélkül lépnem tilos volt. Elhagytam épületeket, melyeket elhagynom a szolidaritás elleni vétek volt. Beléptem épületekbe, hová fedett fővel belépnem illetlenség volt. Területekre léptem, hová lépnem meg nem engedett volt. Államok területére léptem, hová beutaznom tiltva volt. Kiutaztam egy állam területéről, honnan kiutaznom államellenes volt. Abba az irányba hajtottam, amerre hajtanom fegyelmezetlenség volt. Abba az irányba mentem, merre mennem helytelen volt. Oly messze mentem, hogy tovább mennem tanácsos nem volt. Állva maradtam, ha állva maradnom udvariatlanság volt. Emberek jobbján mentem, kiknek jobbján mennem meggondolatlanság volt. Helyekre ültem, hol ülni mások joga volt. Nem mentem tovább, amikor továbbmennem parancsolták. Lassan mentem, ha gyorsan mennem parancsolták. Nem keltem fel, ha felkelnem parancsolták. Lefeküdtem, hova lefeküdnöm tiltva volt. Csődületben megálltam. Megkívánt segélynyújtásnál továbbmentem. A senki földjére léptem. R betűvel végződő hónapokban a földre feküdtem. Sikátorokban lassan mentem, menekülőket így menekültükben akadályoztam. Villamosról menet közben leugrottam. A kupé ajtaját, mielőtt a vonat megállt volna, kinyitottam.

Beszéltem. Fecsegtem. Kimondtam, amit mások gondoltak. Csak azt gondoltam, amit mások már kimondtak. Hangot adtam a közvéleménynek. Meghamisítottam a közvéleményt. Beszéltem,ahol beszélnem kegyetlenség volt. Hangosan beszéltem, ahol hangosan beszélni tapintatlanság volt. Suttogtam, ha kérték, hangosan beszéljek. Hallgattam, amikor a hallgatás szégyen volt. Mint közéleti ember beszéltem, amikor csak mint magánember szólhattam. Emberekkel beszéltem, kikkel beszélni méltatlan volt. Embereket köszöntöttem, kiket köszönteni elvtelen árulás volt. Beszéltem egy nyelven, melyen beszélnem népellenes volt. Dolgokról beszéltem, melyekről beszélnem tapintatlan volt. Elhallgattam, hogy én is tudok egy gaztettről. A holtakról jót nem mondtam. Távollévőkről rosszat mondtam. Beszéltem, holott senki se kérdezett. Szolgálatban levő katonákat szólítottam meg. Menetközben a kocsivezetővel beszélgettem.

Nem törődtem a beszéd szabályaival. Vétettem szavak ellen. A szavakat meggondolatlanul használtam. A világ dolgait vaktában tulajdonságokkal ruháztam fel. A dolgok nevét vaktában a dolgok tulajdonságainak nevével ruháztam fel. A dolgokra ruházott tulajdonságok neve által vaktában néztem a világot. A dolgokat holtnak neveztem. A változatosságot tarkának neveztem. A szomorúságot mélának neveztem. Az őrültséget tisztának neveztem. A szenvedélyt forrónak neveztem. A dühöt elvakultnak neveztem. A végső dolgokat megnevezhetetlennek neveztem. A miliőt igazinak neveztem. A természetet szabadnak neveztem. A rémületet páni rémületnek neveztem. A nevetést felszabadítónak neveztem. A szabadságot nélkülözhetetlennek neveztem. A hűséget közmondásosnak neveztem. A ködöt tejfehérnek neveztem. A felszínt silánynak neveztem. A szigort ótestamentominak neveztem. A bűnöst szegénynek neveztem. A méltóságot veleszületettnek neveztem. A bombát fenyegetőnek neveztem. A tanítást üdvösnek neveztem. A sötétséget áthatolhatatlannak neveztem. Az erkölcsöt hazugnak neveztem. A határokat egybemosódottnak neveztem. A mutatóujjat figyelmeztetőnek neveztem. A gyanakvást termékenynek neveztem. A bizalmat vaknak neveztem. A légkört tárgyilagosnak neveztem. Az ellentmondást gyümölcsözőnek neveztem. A felismerést jövőbemutatónak neveztem. A jószándékot intellektuálisnak neveztem. A tőkét korruptnak neveztem. Az érzést tompának neveztem. A világképet eltorzultnak neveztem. Az ideológiát hamisnak neveztem. A világnézetet elmosódottnak neveztem. A bírálatot építőnek neveztem. A pontosságot tudományosnak neveztem. A bőrt bársonyosnak neveztem. Az eredményeket kézzelfoghatónak neveztem. A beszélgetést hasznosnak neveztem. A dogmát merevnek neveztem. A vitát szükségesnek neveztem. A véleményt szubjektívnak neveztem. A pátoszt üresnek neveztem. A misztikát zavarosnak neveztem. A gondolatokat kiérleletlennek neveztem. A lelkizést öncélúnak neveztem. A monotóniát fárasztónak neveztem. A jelenségeket áttetszőnek neveztem. A létet valónak neveztem. Az igazságot mélynek neveztem. A hazugságot silánynak neveztem. Az életet lüktetőnek neveztem. A pénzt mellékesnek neveztem. A tényeket kézenfekvőnek neveztem. A pillanatot felemelőnek neveztem. A háborút igazságosnak neveztem. A békét elpuhultnak neveztem. A ballasztot holtnak neveztem. Az ellentéteket öszszeegyeztethetetlennek neveztem. A frontokat merevnek neveztem. A világmindenséget összezsugorodottnak neveztem. A havat fehérnek neveztem. A vizet folyékonynak neveztem. A kormot feketének neveztem. A golyóbist gömbölyűnek neveztem. A Valamit biztosnak neveztem. A mértéket beteltnek neveztem.

Eltulajdonítottam tárgyakat. Magaménak és tulajdonomnak szereztem meg tárgyakat. Tárgyakra tettem szert, ahol tárgyakra szert tenni elvek tilalmazták. Tárgyakra tettem szert, holott azokra szert tennem társadalomellenes volt. Tárgyakat magántulajdonommá, holott magántulajdonná tenni őket időszerűtlen volt. Tárgyakat köztulajdonná nyilvánítottam. holott azokat a magántulajdonból kivonni erkölcstelen volt. Tárgyakat óvatlanul kezeltem, melyek óvatosan kezelendők voltak. Tárgyakat érintettem, holott azokat érinteni tisztátalan és bűnös volt. Tárgyat tárgytól elválasztottam, holott azokat egymástól elválasztani tanácsos nem volt. Tárgyakkal szemben nem tartottam be az illendő távolságot, holott azt betartani parancs volt. Tárgyként kezeltem az embereket. Emberként kezeltem az állatokat. Élőlényekkel kerültem kapcsolatba, holott azokkal kapcsolatba kerülni erkölcstelen volt. Tárgyhoz tárgyat érintettem, holott azokat egymással érinteni felesleges volt. Tárgyakkal és élőlényekkel kereskedtem, holott velük kereskedni embertelen volt. Törékeny árut gondatlanul kezeltem. Pozitív pólust a pozitív pólussal kötöttem össze. Külsőleg használandó orvosságokat belsőleg használtam. Kiállított tárgyakat érintettem. A heget féliggyógyult sebekről leszedtem. Lecsüngő áramvezetéket érintettem. Ajánlott leveleket ajánlottan fel nem adtam. Illeték-köteles beadványokat fel nem bélyegeztem. Gyász esetén sötét ruhát nem viseltem. Arcomat a nap ellen krémmel nem védtem. Rabszolgákkal kereskedtem. Ellenőrizetlen hússal kereskedtem. Alkalmatlan cipőkben másztam hegyeket. A gyümölcsöt nem mostam meg. Pestisben elhaltak ruháját nem fertőtlenítettem. A hajszeszt használat előtt nem ráztam fel.

Hallottam és néztem. Megnéztem. Megnéztem tárgyakat, melyeket megnézni szemérmetlen volt. Nem néztem meg tárgyakat, melyeket megnézni kötelességem volt. Nem néztem meg eseményeket, melyeket meg nem nézni nyárspolgáriság volt. Más magatartással néztem meg eseményeket, mint ahogy megnéznem előíratott. Nem fordultam el eseményektől, melyeket megnéznem árulás volt. Visszanéztem, ha viszszanéznem rossz nevelésem bizonyítéka volt. Elfordultam, ha elfordulnom gyávaság volt. Embereket hallgattam meg, kiket meghallgatnom elvtelenség volt. Tiltott területeket néztem meg. Beomlással fenyegető épületeket néztem meg. Nem néztem azokra, kikkel beszéltem. Megnéztem nem javasolt és elutasítandó filmeket. Államellenes közleményeket tömegtájékoztató eszközökön meghallgattam. Belépőjegy nélkül játékokat néztem. Idegen emberekre meredtem. Napszemüveg nélkül meredtem a napba. Nemi aktus közben szememet nyitva tartottam.

Ettem. Többet ettem, mint amennyire éhes voltam. Többet ittam, mint amennyire szomjas voltam. Ételt és italt kebeleztem be. Mind a négy elemet bekebeleztem. Mind a négy elemet be-és kilélegeztem. Ettem, amikor enni féktelenség volt. Lélegeztem, ahogy lélegezni egészségtelen volt. Levegőt lélegeztem be, melyet belélegeznem rangomon aluli volt. Belélegeztem, amikor belélegezni káros volt. Böjti napokon húst ettem. Gázmaszk nélkül lélegeztem. Nyílt utcán ettem. Kipufogó gázt lélegeztem. Kés, villa nélkül ettem. Lélegzetvételre magamnak időt nem engedtem. A szentelt ostyát fogammal ettem. Az orromon át nem lélegeztem.

Játszottam. Hamisan játszottam. A konvenció fennálló szabályaival ellentétes szabályok szerint játszottam. Ott és akkor játszottam, ahol és amikor játszani aszociális és a világról megfeledkezés volt. Játszottam, akikkel játszani becstelenség volt. Játszottam, amivel játszani a szertartás-rendbe ütközött. Nem játszottam ott és akkor, ahol nem játszani udvariatlanság volt. Szabályok szerint játszottam, holott szabályok nélkül játszani lett volna individuális. Önmagammal játszottam, holott másokkal játszani volt az emberiesség parancsolata. Hatalmakkal játszottam, melyekkel játszani arcátlanság volt. A játékot komolyan nem vetem. A játékot túlságosan komolyan vettem. Játszottam a tűzzel. Játszottam a tűzszerszámokkal. Játszottam cinkelt kártyákkal. Játszottam emberélettel. Játszottam vécészagtalanítóval. Játszottam az élettel. Az érzelmekkel játszottam. Önmagamat megjátszottam. Zsetonok nélkül játszottam. A játék idején nem játszottam. A rosszravaló hajlammal játszottam. A gondolatokkal játszottam. Öngyilkossági gondolatokkal játszottam. Vékony jégen játszottam. Idegen grundon játszottam. A nemi szervemmel játszottam. A szavakkal játszottam. Az ujjaimmal játszottam.

Az eredeti bűnnel terhelten jöttem e világra. Természetemnél fogva hajlottam a rosszra. Gonoszságomat már azzal kinyilvánítottam, hogy tejtestvéremre irigy voltam. Egy napig se éltem még, s már bűntől mentes nem voltam. Anyám melle után nyafogva vágyakoztam. Egyedül csak szopni tudtam. Egyedül csak vágyamat csillapítani tudtam. Eszem a világmindenségbe és az önnön természetembe rejtett törvényeket felismerni nem akarta. Gonoszságban fogantattam. Gonoszságban nemzettek. Gonoszságomat szabadjára engedtem, és tárgyakat szétromboltam. Gonoszságomat szabadjára engedtem, és élőlényeket széttiportam. A játékot szerettem, tehát engedetlen voltam. A játékban a győzelmet szerettem. A fantasztikus történetekben a hátam borsódzását szerettem. Embereket istenítettem. A költői semmiségekben a hasznos tudnivalóknál több örömöt leltem. A bakizástól az örök törvényeknél jobban féltem. Csak az ínyem parancsolhatott nekem. Csak az érzékeimben bíztam. Csepp valóságérzéket nem tanúsítottam. Nemcsak a gaztetteket szerettem, hanem elkövetni is szerettem őket. Gonoszat legszívesebben többedmagammal műveltem. A bűntársakat szerettem. A bűnrészességet szerettem. A bűnben a veszélyt szerettem. Az igazságot nem kerestem. A művészetben a magam fájdalmának és a magam iránti részvétnek gyönyörét éreztem. A szemem gyönyörének éltem. A történelem célját fel nem ismertem. Istenről megfeledkeztem. A világról megfeledkeztem. A világot nem eviláginak tekintettem. Az égitesteket is a világhoz számítottam. Elég voltam önmagamnak. Csak a földi dolgokkal törődtem. A szomorúság ellen hideg fürdőt nem vettem. A szenvedély ellen forró fürdőt nem vettem. A testemet céljától megfosztottam. A tényeket tudomásul nem vettem. Fizikai természetemet szellemi természetem alá nem rendeltem. A természetemet megtagadtam. A dolgok természete ellen törtem. Tervszerűtlenül a hatalomra vágytam. Tervszerűtlenül a pénzre vágytam. A pénzzel való bánásmódra magamat nem neveltem. Körülményeimen felül éltem. Körülményeimbe belenyugodni nem tudtam. Életemet önhatalmúlag rendeztem be. Magamon erőt venni nem tudtam. Sehová beilleszkedni nem tudtam. Az örök rendet megzavartam. Hogy a Gonosz csak a Jó távolléte, fel nem ismertem. Hogy a Gonosz szörnyeteg, fel nem ismertem. Bűneimben a halálra születtem. Bűneim egyenlővé tettek a barommal, akit a vágóhídon levágnak, de azt a vasat szaglássza, mellyel levágják. A kezdeteknek ellen nem álltam. Abbahagyni alkalmas időpontban nem tudtam. Faragott képet csináltam a Legfőbb Lényből. A Legfőbb Lényről képet alkotni magamnak nem akartam. A Legfőbb Lény nevét mélyen elhallgattam. Csak a grammatika három személyében hittem. Elhitettem magammal, hogy nincs Legfőbb Lény, nehogy félnem kelljen tőle. Az alkalmat kerestem. A lehetőséget ki nem használtam. A szükségesség szavára nem hallgattam. A véletlennel nem számoltam. A rossz példákból nem tanultam. A múltból nem tanultam. Az erők szabad játékának játékszere lettem. A szabadságot a szabadossággal tévesztettem össze. A becsületességet az önlemeztelenítéssel tévesztettem össze. Az obszcenitást az originalitással tévesztettem össze. Az álmot a valósággal tévesztettem össze. Az életet a klisével tévesztettem össze. A kényszert a szükséges irányítással tévesztettem össze. A szerelmet az ösztönnel tévesztettem össze. Az okot az okozattal tévesztettem össze. A gondolat és a cselekvés egységét figyelembe nem vettem. A dolgokat nem olyannak láttam, amilyenek. A pillanat varázsának adtam át magam. A létet nem mint kölcsönt tekintettem. Szószegő lettem. Szavaimon uralkodni nem tudtam. A világot meg nem tagadtam. A felsőbbségnek nem helyeseltem. Tekintélytisztelővé lettem. Nemi képességeimmel rosszul gazdálkodtam. A gyönyört öncélként hajszoltam. Magamban biztos soha nem voltam. Magam számára kérdőjellé váltam. Az időmet eltékozoltam. Az időmet elaludtam. Az időt feltartóztatni akartam. Az időt meglódítani akartam. Az idővel ellentmondásba kerültem. Öregedni nem akartam. Meghalni nem akartam. A dolgokat magamra hatni nem engedtem. Önmagamnak gátat vetni nem tudtam. Türelmetlen voltam. Várni nem tudtam. A jövőre nem gondoltam. A magam jövőjére nem gondoltam. Egyik percről a másikra éltem. Önfejű voltam. Éltem, mintha egyedül lennék a világon. Neveletlen voltam. Csökönyös voltam. Akaratgyenge voltam. Önmagamon nem munkálkodtam. Munkámmal létfeltételeimet meg nem teremtettem. A szegényekben Isten nem láttam. A rosszat gyökerestül ki nem irtottam. Felelőtlenül gyereket csináltam a világba. Élvezeteimet szociális feltételeimhez nem pászintottam. Kerestem a rossz társaságot. Mindig a központ akartam lenni. Túl sokat voltam egyedül. Túl keveset voltam egyedül. Túlságosan a magam útját jártam. Az értelmét annak, hogy “másik”, fel nem ismertem. A többi ember boldogságát legfőbb célomnak nem tekintettem. Egyéni érdekeimet nem rendeltem alá a közös érdeknek. Vitába nem szálltam. Bölcs tanácsokat semmibe vettem. Jogtalan utasításokra a parancsot meg nem tagadtam. Határaimat fel nem ismertem. A dolgokat nem másokkal való összefüggésükben láttam. A szükségből erényt nem csináltam. Meggyőződésemet váltogattam. Megátalkodott voltam. Magamat az ügy szolgálatába állítani nem tudtam. Amit elértem, azzal megelégedtem. Egyedül csak önmagamat tekintettem. Sugalmazásoknak engedtem. Sem az egyik, sem a másik mellett nem döntöttem. Állást nem foglaltam. Az erők egyensúlyát megzavartam. Az egyetemlegesen elfogadott alapelveket megszegtem. A követelményeknek eleget nem tettem. A kitűzött cél előtt megtorpantam. Magamnak egyetlen mindene én voltam. Friss levegőn igen keveset voltam. Ébredni későn ébredtem. A járdát le nem sepertem. Az ajtókat be nem zártam. A ketrecekhez túl közel merészkedtem. A bejáratot szabadon nem hagytam. A kijáratot szabadon nem hagytam. Kényszerítő ok nélkül a vészféket meghúztam. Kerékpáromat tiltott fal mellé állítottam. Koldultam és házaltam. Az utakat tisztán nem tartottam. A cipőmet le nem töröltem. Vonat ablakából menetközben kihajoltam. Tűzveszélyes helyeken nyílt lángot gyújtottam. Látogatást bejelentés nélkül tettem. Helyemet a rokkantaknak át nem adtam. Égő cigarettával hotelágyba feküdtem. A vízcsapot el nem zártam. Parkok padjain éjszakáztam. Kutyákat póráz nélkül vezettem. Harapós kutyára szájkosarat nem tettem. Botot és ernyőt a ruhatárban le nem adtam. Az árut vásárlás előtt megfogdostam. Tartályokat tartalmuk felhasználása után újra be nem zártam. Tűzveszélyes vécészagtalanítóval nyílt lángba freccsentettem. A kereszteződéseken vörös fénynél mentem át. Az autósztrádákon gyalogoltam. A pályatesten gyalogoltam. A gyalogjárón nem gyalogoltam. A villamosokon előre a kocsiba nem mentem. A fogódzót nem használtam. Míg a vonat az állomásokon állt, a vécét használtam. A személyzet utasításait nem követtem. Tiltott helyeken motorkerékpárokat indítottam. Nem nyomtam meg gombokat. Pályaudvarokon átjártam a vágányokon. Vonatérkezéskor hátrább nem léptem. Liftek teherbíróképességét túlléptem. Az éjszakai nyugalmat zavartam. Tilos helyeken a falra plakátokat ragasztottam. Hol az ajtót húzni kellett, tolni akartam. Hol az ajtót tolni kellett, húzni akartam. Az éjszaka beálltakor az utcán csavarogtam. Parancsolt elsötétítéskor lámpát gyújtottam. Szerencsétlenség esetén nyugalmamat meg nem őriztem. A házból kijárási tilalomkor kimentem. Katasztrófánál helyemen nem maradtam. Először önmagamra gondoltam. Tolongva hagytam el helyiségeket. Illetéktelenül vészjelzőket hoztam működésbe. A vészkijáratot nem vettem igénybe. Tolakodtam. Lábammal dobogtam. Nem törtem be kalapáccsal az ablakot. Az utat elálltam. Jogtalanul ellenálltam. Felhívásra állva nem maradtam. Kezemet fejem fölé nem tartottam. Nem a lábakra céloztam. Felhúzott ravasznál a ravasszal játszottam. Először nem az asszonyokat és gyerekeket mentettem meg. Fuldoklóhoz nem hátulról közeledtem. Kezemet zsebre vágtam. Vigyázzba nem álltam. A szememet bekötni nem engedtem. Fedezéket nem kerestem. könnyű célponttá lettem. Nagyon lassú voltam. Nagyon gyors voltam. Mozogtam. Mozdultam.

Árnyékom mozgását nem tekintettem a föld mozgása bizonyítékának. Hogy féltem a sötétben, nem tekintettem létem bizonyítékának. Halhatatlanságot követelő értelmemet nem tekintettem holtom utáni létem bizonyítékának. Undoromat a jövő iránt nem tekintettem holtom utáni nemlétem bizonyítékának. A csituló fájdalmat nem tekintettem az időmúlás bizonyítékának. Életörömömet nem tekintettem az idő megtorpanása bizonyítékának.

Nem az vagyok, ami voltam. Nem az voltam, amilyennek lennem kellett volna. Nem az lettem, akivé lennem kellett volna. Nem tartottam meg, amit megtartanom kellett volna.

Színházba mentem. Hallottam ezt a darabot. Mondtam ezt a darabot. Írtam ezt a darabot.

Soha többé tenni nem fogom.

Igen, pontosan erre van szüksége! Miután elolvassa ezt a cikket, örömmel fog elindulni reggel a munkába, mert ezek a sikerhez kapcsolódó motivációs idézetek az életből merítenek! Ezek az idézetek motiválnak mindenkit, legyen szó sportolóról, vállalkozóról vagy akár valakiről, aki csak lendületre vágyik. Az ilyen idézetek erejét az évek és a tapasztalatok bizonyítják, mégis sokan nem ismerik őket. Olyan inspirációt hozunk, amit még tovább fog osztani a barátaival és ismerőseivel, mert biztos lehet benne, hogy ezek az idézetek újdonságként hatnak majd!

• „Ha valamit igazán akarsz, az egész univerzum összeesküszik, hogy elérd.” Paulo Coelho
• „Az elmúlt 33 évben minden reggel belenéztem a tükörbe és megkérdeztem magamtól: Ha a mai nap lenne az utolsó, amit élek, azt csinálnám, amit ma fogok? Ha a válasz több napon keresztül is nem volt, tudtam, hogy valamit meg kell változtatnom.” Steve Jobs
• „A tanulás olyan, mint egy nagy ház, amely folyamatos javításokat igényel, hogy fennmaradjon.” Butler Samuel
• Add meg minden napnak az esélyt, hogy életed legszebb napja legyen! Mark Twain

Az életünk tele van izgalmas kalandokkal, nehézségekkel és örömökkel. Mindannyian tapasztaljuk a felfelé és lefelé ívelő pillanatokat, a változások hullámait és az új lehetőségeket. Az életnek ez az elképesztő utazása néha kihívásokat hoz, de inspirációra és motivációra van szükségünk ahhoz, hogy továbbra is lelkesedéssel és érdeklődéssel nézzünk szembe minden napunkkal.

Az inspiráló idézetek az életről rendkívül erőteljes eszközök, amelyek képesek megszólítani a szívünket és megérinteni a lelkünket. Azok a gondolatok és bölcsességek, amelyeket híres emberek hagynak ránk, képesek átformálni gondolkodásunkat, és új perspektívába helyezni az életünket. Az idézetek olyan pillanatok, amikor az elme megáll, és elmerengünk azon az egyetlen mondaton, amely megragad bennünk valamit.

Az inspiráló idézetek az életről nemcsak lelki támaszt nyújtanak nekünk, hanem átjárják a mindennapjainkat a szépség, a motiváció és a céltudatosság érzésével. Az idézetek nemzetek határain ívelnek át, és minden kultúrában megtalálhatók, minden nyelven megfogalmazva. A magyar nyelv sem marad el az inspirációtól, és lenyűgöző idézetekkel rendelkezik, amelyek segítenek nekünk új szemmel tekinteni az életre.

Mondd, mit teszel, ha nem lesz holnap, hogy elmondd, amit el kell mondanod? Mondd, mit teszel, ha nem lesz holnap, hogy megtedd, amit meg kellett volna tenned? Mondd, mondd, mit teszel, ha hibázol, újra és újra, és nem lesz rá lehetőséged, hogy jóvá tedd? Mondd el, mire vársz, hogy lépj, hogy boldog légy? Miért élsz tovább úgy, ahogy soha nem akartál? Mondd, mit ér az élet, ha a boldogság messze jár? Mit érnek az évek, ha nem hiányzik, aki vár? Mondd el, mit kellett volna tenned, és mondanod, ha lett volna még egy holnapod?

–Az álom valami,amire igazán vágysz,ami igazán fontos neked.Az álom valami,amit elképzeltél,és amiről nem szabad lemondanod.Mindegy, hogy nem érti senki,mindegy, hogy mit gondolnak róla.Ez a Te álmod,és mindet meg kell tenned érte,hogy valóra váltsd!Mindent.Nem szabad, hogy érdekeljen,mit gondolnak róla az emberek,nem szabad, hogy hagyd elrabolni álmaid.Ha a szíved szólít, követned kell szavát.

–Inkább megéri merészen dönteni, és vállalni a hibázás kockázatát, mint hosszasan habozni, és túl későn megtalálni a jó megoldást.

–Inkább vállalkozzak valami nagyra és valljak kudarcot, mint vállalkozzak a semmire és legyek sikeres. Rendkívüli emberek olyan átlagemberekből lesznek, akikben az elkötelezettségnek egy rendkívüli mértéke van meg.

–Egy mondás szerint, onnan tudhatod, hogy fontos dolog történt az életedben, hogy utána már nem tudsz úgy élni, mint azelőtt. Kaptál valakit, vagy éppen elveszítetted, nagyon megbántottak, vagy te tetted, aztán pár pillanatra kívülről láthatod az életed. Érzed, valami végérvényesen megváltozott. Mélységeid kékje, magasságaid zöldje egymásra borul a távolból, apró pontok az emberek. Aztán belekortyolsz a kávédba, visszarepülsz a földi reggeledbe. Érzed a szemetelő esőt, de ma valahogy még ennek is örülsz. Mert változol.

 –A sors akkor állít minket nagy döntések elé, amikor a legkevésbé sem számítunk rá. Ilyenkor derül ki, elég bátrak vagyunk-e, hogy megváltoztassuk az életünket. Ilyenkor nem tehetünk úgy, mintha mi sem történt volna, és nem hivatkozhatunk arra, hogy még nem vagyunk felkészülve a döntésre. A próba nem vár. Az élet nem néz hátra.

–Néha elég egy perc, ahhoz hogy az egész életed megváltozzon.

–Mondd, mit teszel, ha nem lesz holnap, hogy elmondd, amit el kell mondanod? Mondd, mit teszel, ha nem lesz holnap, hogy megtedd, amit meg kellett volna tenned? Mondd, mit teszel, ha hibázol, újra és újra, és nem lesz rá lehetőséged, hogy jóvá tedd? Mondd el, mire vársz, hogy lépj, hogy boldog légy? Miért élsz tovább úgy, ahogy soha nem akartál? Mondd, mit ér az élet, ha a boldogság messze jár? Mit érnek az évek, ha nem hiányzik, aki vár? Mondd el, mit kellett volna tenned, és mondanod, ha lett volna még egy holnapod?

 — Ha összetörik a szíved, ne emészd a múltat, nézz a szebb jövő felé, és a szíved újra összetapad.

 –Az élet egy játék, de ügyelj arra, hogy hol rontod el, mert olykor pont ott sérül meg, ahol a legjobban nem szerettük volna.

 — Elmúlt, mint száz pillanat, s tudjuk mégis múlhatatlan, mert szívek őrzik nem szavak.

 — Ne vádoljunk senkit a múltért,
a vád már úgyis hasztalan.
Talán másképp is lehetett volna,
most már mindennek vége van!

–Ha azt tartod, elveszett vagy, akkor el is vesztél.
Ha azt hiszed, nem mered megtenni, akkor nem is mered majd megtenni.
Ha nyerni szeretnél, de úgy véled, nem tudsz nyerni, majdnem lehetetlen, hogy sikerüljön.
Ha azt tartod, hogy veszíteni fogsz, veszítettél.
Mert odakinn a világban látni fogod, hogy a siker az ember akaratával kezdődik.

–Már most is bennünk van az az erő, ami ahhoz kell, hogy megtegyük azokat a dolgokat, amelyekről el sem tudtuk képzelni, hogy lehetségesek. Ez az erő rögtön elérhetővé válik, amint a gondolkodásunkat/hitünket megváltoztatjuk.” (Maxwell Maltz)

 –Minden este elalvás előtt hazudunk magunknak és várjuk a reggelt, amikor naivan azt hisszük, hogy minden valóra vált.

 –Néha, megáll egy pillanatra az idő, egy-egy jelenet úgy marad meg bennünk, mint egy kimerevített kép, elhalkuló hangok, lelassult mozdulatok, semmi sem változik, aztán elmúlik a pillanat.

–Ha majd belefáradsz abba, hogy az legyél, aki nem vagy, akkor majd végre élvezheted az életet. Idővel rájössz, hogy ez nemcsak örömet szerez, hanem valami sokkal mélyebbet ad: értelmet az életednek.

–Sokszor és sokat nevetni; elnyerni az intelligens emberek megbecsülését, a gyermekek ragaszkodását; kivívni az őszinte kritikusok elismerését és elviselni a hamis barátok árulásait; örülni a szépnek, megtalálni másokban a jót; jobbítani egy kicsit a világon – egy egészséges gyerekkel, egy parányi kerttel vagy azzal, hogy biztos lábon állva élsz; tudni, hogy legalább egyvalaki könnyebben lélegzik, mert te voltál. Ez a boldogulás, ez a siker.

 –Többet jelent az, hogy kik vagyunk valójában, mint az, hogy mások minek hisznek minket.

 –Te magad vagy az az erő, amely életre hívja a történéseket – a jót, a rosszat egyaránt. Rajtad áll, melyikre tartod magad érdemesnek: helyes gondolkodással a szerencsét idézed meg, vagy gondolkodás nélkül cselekszel, és bajokat zúdítasz az életedre. Rajtad múlik, bearanyozod-e napjaidat vagy feketére fested magad körül a világot.

–Az életnek csak akkor van értelme, ha van kivel megosztani az érzéseinket.

–Mindegy, mi változik, a múlt mindig velem marad

Jól összevág a vasárnapi evangélium a missziós gondolattal, a missziók világnapjával. Adjátok meg Istennek, ami Istené! Elmélkedjünk egy kicsit erről! Ha magunkat megfigyeljük, talán azt vesszük észre, hogy napról-napra, reggeltől estig és estétől reggelig arra irányul a figyelmünk, arra megy az időnk, az erőnk – olyan természetesnek vesszük –, hogy biztosítjuk magunknak, ami kell. Ami valahogy nekünk jár. Meglegyen a helyünk, megfelelő ruhánk, öltözetünk, ennivalónk, foglalkozásunk, bizonyos kényelmünk. Ez egy olthatatlan törekvés mindnyájunkban.

Sőt, az ember hajlandó annyira menni ezért a saját, neki járó, vagy a véleménye szerint neki járó dolgokért, hogy a mellette lévőket már észre se veszi, hogy azoknak mi járna. Legalább annyi, mint neki. Az ember még kiverekedni, kikényszeríteni is hajlandó a másikból azt, ami az övé, ami neki jár.

Ez nem csak az egyesekben van így, hanem családokban, közösségekben, vállalatokban, népekben, országokban, hatalmakban.

Az egész történelem végeredményben ezzel a mozgatóerővel van fölhúzva, mint rugóval. Minden nép azt keresi, ami véleménye szerint neki jár. A másik nép eltiprásával is, vakon, vadul, erőszakosan. Döbbenetes rövidlátással tudja keresni az ember azt, ami neki jár. Ez az első, ami talán eszünkbe ötlik, mikor azt halljuk, Isten azt mondja: Adjátok meg Istennek, ami Istené!

Az Egyesült Nemzetek Szövetsége kihirdette az emberi jogokat. Az jó hosszú lista ám! Hogy mi mindenhez van nekünk, embereknek jogunk. Ott rejtőzködik a jogaink között, hogy Istent is tiszteljük, vallásunkat is gyakoroljuk… de ez nagyon meghúzódik. Mindezek láttára szembeötlő az aránytalanság: Isten milyen csöndesen mondja, és milyen ritkán, hogy azért neki is jár valami. Adjuk meg, ami neki jár! Csodálom ezt a bámulatos szerénységét, csöndjét Istennek a mi nagy emberi zajunkban, tülekedésünkben.

Sőt, mikor a tízparancsolat elejére betette: Én vagyok a te Urad, Istened. Uradat, Istened imádd, és csak neki szolgálj! Isten nevét hiába ne vedd! Vagyis: ne vedd semmibe! Isten kénytelen parancsba adni, hogy ne vegyük semmibe. Mindjárt utána ott van az utasítás, hogy az Úr napját megszenteld! Ez már olyan utasítás, ami inkább a mi javunkat tartja szem előtt, mint az övét.

Az Úr Jézus az evangéliumban csak egyszer mondja ezt: Meg kell adni Istennek, ami Istené! Aránytalanul kis helyet foglal el ez.

A valóságban még kiáltóbb az aránytalanság. Ha jól meggondoljuk, elképesztő igazságtalanság rejlik ám itt! Ahogy mi Istennel bánunk, és ahogy mi ezt az aránytalanságot szépen eltűrjük. Természetesnek tartjuk, hogy csak mi, mi, mivelünk van tele a világ. Az emberi dolgokkal. Elképesztő igazságtalanság, hogy aki olyan nagyszerű, olyan szép, olyan tiszta, igaz, jó, szerető, annak milyen kevés jut!

A másik dolog, ami okvetlenül kínálkozik: a kérdés, hogy mi is lenne Istené? A mi emberi jogainkat elég szépen fölsoroljuk. Hát mi lenne Istené? Mi az, ami neki jár? Itt találjuk a missziós ügyet.

Ahogy az Úr Jézus ezt szavakba foglalta: talán a miatyánkban látni legjobban, hogy az Úr Jézus szemével, szívével nézve mi járna Istennek. Mert az Úr Jézus a legnagyobb misszionárius a földön. Az Úr Jézus szíve van a legjobban tele azzal, ami az Istennek jár. Szerinte az jár, hogy szenteltessék meg a te neved! Ő látva ezt az emberi zajt, tülekedést, emberi világot, így fogalmazta ezt meg: szenteltessék meg a te neved! Biztosítsd, Atyám, azt, hogy ne legyél annyira utolsó a földön, annyira semmibe véve. Mert az én szívem ezt nagyon nehezen viseli. Nagyon fáj nekem ez. Ez volt az első kérése. Ez járna Istennek!

A mi életünkben is ez járna, hogy első helyen ott legyen az igazi, őszinte törekvés. Nem a magunk érvényesítése, hanem: szenteltessék meg a te neved. Nem az, hogy rólunk mit mondanak, hogy a közvéleményben milyen hibátlanul szerepeljünk, ne szóljon senki ránk semmit… Szenteltessék meg a te neved! Az legyen meg a közvéleményben!

Már a föltámadt Úr Jézus mondja: „Menjetek az egész világra! Hirdessétek az evangéliumot!” Amiben az is benne van, hogy szenteltessék meg a te neved. Ha az Úr Jézus szíve föltárulna előttünk! Ha az ő nagy vágyai, törekvései, missziós igyekezete, izzása, lüktetése egy kicsit is átszármazna a mi szívünkbe, akkor teljesülne ennek a missziós vasárnapnak a szándéka! Jöjjön el a te országod! Így foglalja össze az Úr Jézus. Mindjárt az az első, amit mond: velem elérkezett közétek Isten országa. Itt van.

Minden földi ország érvényesülni akar. Isten országa is érvényesülni akar. Ez jár Istennek! Meg is alapítja, meg is gyökerezteti ezt az országot itt a földön. Az ország ügyét rábízza az egyházra. Rábízza mindnyájunkra.

A szentatya első mondanivalója üzenetében az, hogy mi, keresztények, missziósok vagyunk. Ha nem vagyunk missziósok, akkor nem is vagyunk keresztények. Mert kereszténynek lenni azt jelenti, hogy átérezni, átvenni Isten ügyét a földön. Isten országát hordozni. Egyénenként, közösen, együtt és külön-külön a földön. Ez, ami Istené, az ő országa, az igazság ügye. A borzasztó hazugsággal szemben. A rágalomrengeteggel szemben. Az élet a sok gyilkossággal szemben. A sok erőszakoskodással szemben a kegyelem, irgalom. Az irgalmatlan kegyetlenségekkel szemben.

A szeretet, igazságosság, béke, ez jár Istennek. És végül is mennyire azonosul az, ami Istennek jár, a mi javunkkal! Ilyen az Isten. Még amikor azt akarja kikövetelni – ha szabad ezt mondani, mert nem követelőző, de mégis: azt akarja biztosítani –, ami neki jár, akkor az is a mi javunk.

Egészen olyan, mint a szülő a gyerekekkel szemben. A gyerek micsoda követelő, kicsi korától kezdve. Csak ő létezik, ő, ő! A fiatalok is: észre sem veszik maguk mellett a szülőket. A szülők mégis olyan csöndben, magától értetődően a gyerekek javát tartják szem előtt.

Ez az, ami Istené! Adjátok meg Istennek, ami Istené! A végén kiderül, hogy azt kell megadni Istennek, ami az ember java! Ezt akarja biztosítani a missziók ügye is. Az evangelizáció, amikor egy néphez bejut valahogy az evangélium, akkor mindjárt a kórházak létesítése az első, az iskolák létesítése, az oktatás, a tanítás, ami az ember java.

Kedves testvéreim!

Ha a missziós vasárnapon a szívünkbe akarjuk venni, hogy az Úr Jézussal, az apostolokkal, a Szűzanyával, akik olyan természetszerűleg másoké lettek, mások javát, az emberek javát, azonosan Isten javával, Isten kívánságával, örömhírével magukévá tették. Ezeket kell befogadnunk! Belső fordulatra van szükség, hogy a magunk javán túllépve befogadjuk, ami Istené! Ami egybeesik az ember igazi javával.

Hogy fogadjuk be? Olyan öröm volt a múlt évben, mikor nekibuzdulva egyszerre tízezer forintot elküldtünk a gyógyszer akcióra. Nem aludt ez el közöttünk? Ez az egyetlen kis utacska Magyarországon, amelyen a missziók felé folydogálhat valami a mi bőségünkből.

A másik terület pedig – szinte az egyetlen maradék terület – az ima. De ez a legnagyobb. Kis Terézzel, a missziók ügyét így befogadva. A misszionáriusokat testvéreinknek választva. Ez a lehetőség is nyitva van ám! Lehet kérni akármelyik missziós rendből egy-egy nevet, vagy címet csak. Ez nagyon alkalmas mód lenne arra, hogy a világmisszió napjának a hatása ne röppenjen el, hanem átmenjen az életünkbe. Ima, de ilyen konkrét, egy-egy misszionárius mellé álló ima. Ez lehetne a missziós vasárnapunknak a fölajánlása, hogy együtt dobogjon a szívünk az Úr Jézussal, az apostolokkal, a Szűz Anyával és minden igaz kereszténnyel.

A misszionáriusok olyan emberek, akik nem azt keresik, ami a maguk kényelme, igénye, érvényesülése, hanem igazán, ami Istené. Az Isten ügye a földön. Az Isten országa és az evangelizáció. Ez a mi feladatunk is, hogy túljussunk a magunk kis énjének, egyéni igényének körén, és fölemelkedjünk Isten ügyéig; átvegyük Isten nagy ügyét a földön. Ahogy tudjuk, úgy álljunk szolgálatába.

De mert mindketten szerették egymást, ehhez az eszközhöz csak a legvégső esetben akartak nyúlni. Másrészt azonban szerettek volna már tiszta vizet önteni a pohárba.

Nem kellett sokáig várniuk. Egy szép napon Ábel fiai megsebesítettek egy vadlovat, és ez a Káinék vadászterületére menekült. Ők aztán megölték és hazavitték. Egyszer csak megjelentek Ábelék, és követelni kezdték a zsákmányt. A Káin-törzs védekezésül néhány nyilat lőtt a jogtalan betolakodók felé, és így mindkét család megkezdte a másiktól ráerőszakolt háborút.

– Látjátok – szólalt meg Hénoch –, nem megmondtam? Emberek, akik sohasem ártottak egymásnak, most arra kényszerülnek, hogy kölcsönösen egymást kaszabolják. S mindez miért? Csak hogy atyáink véreskezű uralmát biztosítsuk!

Jól ismerjük a harc végeredményét: Ábel elesett. A győztes Káin hamut hintett a fejére, keservesen megsiratta öccsét, aztán fennhangon szózatot intézett a két családhoz. Ebben kijelentette, hogy az ellenségeskedés kora lejárt, hiszen a békebontó már nem él. Ezentúl mindig együtt fognak vadászni, s így mindkét család asztalára bőven jut majd hús és vadméz. A széthúzásnak egyszer s mindenkorra vége: a világ az örök béke időszakába érkezett.

– Ám a múltból megtanultuk – folytatta –, hogy a béke nagy kincs, és jobban kell rá vigyáznunk, mint eddig. Nem engedhetjük meg többé magunknak, hogy két pártra szakadjunk: aki tehát nem hajlandó magát az új barlangkormánynak alávetni, azzal szemben hatékony intézkedéseket foganatosítunk.

– Lám csak! – hirdette Hénoch. – Előre megmondtam, hogy ez az egész cirkusz csak arra jó, hogy a zsarnokságát megszilárdítsa. Vér és rabbilincs: ez lett a sorsunk. Addig itt nem lesz béke, amig ez a véres zsarnok ül a nyakunkon.

Véleményét teljes mértékben osztották barátai, akik most még csak szaporodtak, hiszen érthető okokból Ábel fiai is velük rokonszenveztek. Némelyek nyilvánosan becsmérelték a Káin-pártiakat, ezért Káin hívei kijelentették, hogy aki Hénochhal cimborál, az a béke ellensége, s többet közülük agyonvertek.

Ez az igazságtalanság úgy felbőszítette Hénoch barátait, hogy egy alkalmas pillanatban megkaparintották a mérgesfazeket, és halálra nyilazták a zsarnokot és társait.

Hénoch vette át a kormánypálcát. Összedoboltatta a népet és bejelentette, hogy a hosszú és véres torzsalkodásnak vége, és annyi szenvedés után végre felvöröslött az örök béke hajnala.

– A zsarnokságot szétzúztuk – folytatta. – Ezzel egyszer s mindenkorra felszámoltuk az okot, amely a testvért testvérével szembeállította. Az emberiség végre nyugalmas kikötőbe érkezett, és így megmenekült a történelem vad viharaitól. Most már csak az a feladatunk, hogy a békét, a kölcsönös szeretetet megszilárdítsuk. Nekünk már csak egyetlen ellenségünk maradt: éppen az, aki ezt a testvéri szeretetet lábbal tiporja. De az ilyet még a Föld színéről is el fogjuk törölni: elejét kell vennünk, hogy a zsarnokság bérencei megbontsák sorainkat, békétlenséget hintsenek közöttünk! Az effajta próbálkozásokat csírájukban el kell fojtani, mielőtt kikezdhetnék testvéri egyetértésünket!

Beszéde nagy sikert aratott: valamennyiünk érzését megfogalmazta. Mindössze Hénoch egyik régi szövetségese csóválta a fejét:

– Az a gyanúm – mormogta –, hogy lényegében csak zsarnokot váltottunk, tulajdonképpen azonban minden maradt a régiben. Hiszen ez a Hénoch is arról szónokol, hogy egyeseket le kell győzni, el kell hallgattatni. Eddig minden vezérünk azt képzelte, hogy az ő kezében van a csodaszer, amely az örök békét elhozza. De ez a csodaszer mindig valamiféle győzelem, amelyet másokon kell aratnunk. De ahhoz, hogy győzzünk, ellenségre van szükség. Lényegében tehát az ellenséget mi magunk teremtjük, hogy legyen kit legyőznünk. Ha a fölszínt egy kicsit megvakarjuk, a külső csillogás alatt mindig ott a belső rothadás. Még hogy örök béke? Naiv agyrém!

– És nincs kiút? – kérdezték a körülállók.

– Nincs bizony. A háború az emberi természetben gyökerezik. Az emberi természetet kellene ahhoz megváltoztatni, hogy a gyűlölködés megszűnjék.

– És mégis: hogy képzeled a megoldást?

– Hallgassatok csak ide! Nem tűnt még föl nektek, hogy ezek a nagykutyák és bajkeverők mind szőkék?

– Tényleg!

– Nos, tapasztalhatjuk, hogy a gyűlöletet szőkék terjesztik. A megoldás? A barnáknak össze kell fogniuk, legyőzni ezt a szőke klikket: ez hozhatja csak meg az örök békét. Addig azonban sok hiú agyrém lép még föl a történelem színpadán. De csak rajta, barna barátaim! Minden percért kár: itt az idő, hogy összefogjunk, és kiharcoljuk a testvériség végső diadalát, hogy mindörökre megszűnjék a Földön a békétlenség szelleme!

De aznap még senki sem hallgatott rá.

A legfontosabb dolgokat a legnehezebb elmondani.

Ha ezekről beszélsz, nevetségesnek érzed magad,

hiszen szavakba öntve összezsugorodnak

– amíg a fejedben vannak, határtalannak tűnnek,

de kimondva jelentéktelenné válnak.

Ám azt hiszem, többről van itt szó.

A legfontosabb dolgok túl közel lapulnak ahhoz a helyhez,

ahol a lelked legféltettebb titkai vannak eltemetve,

irányjelzőként vezetnek a kincshez,

amit az ellenségeid oly szívesen lopnának el.

Ha mégis megpróbálsz beszélni róluk, a hallgatóságtól

csak furcsálló tekinteteket kapsz cserébe, egyáltalán nem értenek meg,

nem értik, miért olyan fontos ez neked, hogy közben majdnem sírva fakadsz.

És szerintem ez a legrosszabb.

Mindenki a maga baklövéseit nevezi tapasztalatnak.
     Oscar Wilde   

Az összevisszaságban találd meg az egyszerűséget,

a hangzavarban a harmóniát.

A nehézségek közt mindig ott van a lehetőség.
     Albert Einstein   

A kedves szavak rövidek és könnyen kiejthetőek,

de a visszhangjuk valóban végtelen.
     Teréz anya   

Élvezd a kis dolgokat, egy nap vissza fogsz tekinteni és rájössz,

hogy azok voltak a nagy dolgok.
     Robert Brault   

Bosszant, ha ló helyett paripát írnak, mert képmutatás.
     Stendhal   

Az ész a legmagasabb ítélőszék, amely legfelső fokon és fellebbezés nélkül dönt mindenről.
     Pierre Bayle   

Nádszál az ember, semmi több, a természet leggyengébbike.

(…) Nem kell az egész világmindenségnek összefognia ellene,

hogy összezúzza: egy kis pára, egyetlen csepp víz elegendő hozzá, hogy megölje.

De gondolkodó nádszál.

Még ha eltaposná is a mindenség, akkor is nemesebb lenne,

mint a gyilkosa, mert ő tudja, hogy meghal;

a mindenség azonban nem is sejti, hogy mennyivel erősebb nála.
    

Az igazságnak, melyet kimondasz múltja s jövője sincs. Létezik, s nincs is több dolga ennél.
  

Íme
próbája annak,
hogy földi küldetésed
Véget ért-e már:

Ha élsz:
még nem.
    

Azért szeretem a fákat, mert könnyebben belenyugszanak abba, hogyan kell élniük.
  

A tökéletesség hajszolása gyakran akadályozza megvalósítását.
    

Az ember csak a bajait szereti számon tartani, az örömeit nem.
    

Utólag már könnyű igazságosnak lenni.
    

Az öregkor hasonlít a hegymászáshoz.

Minél magasabbra hágsz, annál fáradtabb vagy,

nehezebben kapsz levegőt. De sokkal jobban átlátod a dolgokat.
  

Ha gondolatod helyes, tetteidben sem hibázhatsz.
    

–Ha azt tartod, elveszett vagy, akkor el is vesztél.
Ha azt hiszed, nem mered megtenni, akkor nem is mered majd megtenni.
Ha nyerni szeretnél, de úgy véled, nem tudsz nyerni, majdnem lehetetlen, hogy sikerüljön.
Ha azt tartod, hogy veszíteni fogsz, veszítettél.
Mert odakinn a világban látni fogod, hogy a siker az ember akaratával kezdődik.

–Már most is bennünk van az az erő, ami ahhoz kell, hogy megtegyük azokat a dolgokat, amelyekről el sem tudtuk képzelni, hogy lehetségesek. Ez az erő rögtön elérhetővé válik, amint a gondolkodásunkat/hitünket megváltoztatjuk.”

 –Minden este elalvás előtt hazudunk magunknak és várjuk a reggelt, amikor naivan azt hisszük, hogy minden valóra vált.

 –Néha, megáll egy pillanatra az idő, egy-egy jelenet úgy marad meg bennünk, mint egy kimerevített kép, elhalkuló hangok, lelassult mozdulatok, semmi sem változik, aztán elmúlik a pillanat.

–Ha majd belefáradsz abba, hogy az legyél, aki nem vagy, akkor majd végre élvezheted az életet. Idővel rájössz, hogy ez nemcsak örömet szerez, hanem valami sokkal mélyebbet ad: értelmet az életednek.

–Sokszor és sokat nevetni; elnyerni az intelligens emberek megbecsülését, a gyermekek ragaszkodását; kivívni az őszinte kritikusok elismerését és elviselni a hamis barátok árulásait; örülni a szépnek, megtalálni másokban a jót; jobbítani egy kicsit a világon – egy egészséges gyerekkel, egy parányi kerttel vagy azzal, hogy biztos lábon állva élsz; tudni, hogy legalább egyvalaki könnyebben lélegzik, mert te voltál. Ez a boldogulás, ez a siker.

 –Többet jelent az, hogy kik vagyunk valójában, mint az, hogy mások minek hisznek minket.

 –Te magad vagy az az erő, amely életre hívja a történéseket – a jót, a rosszat egyaránt. Rajtad áll, melyikre tartod magad érdemesnek: helyes gondolkodással a szerencsét idézed meg, vagy gondolkodás nélkül cselekszel, és bajokat zúdítasz az életedre. Rajtad múlik, bearanyozod-e napjaidat vagy feketére fested magad körül a világot.

–Az életnek csak akkor van értelme, ha van kivel megosztani az érzéseinket.

–Mindegy, mi változik, a múlt mindig velem marad.

 –Inkább utáljanak azért, mi vagyok, mint hogy szeressenek, azért ami nem vagyok

— Azzal töltjük az életünket, hogy olyan dolgokra várunk, amiket nem birtokolunk – sohasem szakítunk időt és látjuk meg azt, amink valójában van.

 — Mindig azt mondd, amire gondolsz. Ha szeretsz valakit, mondd meg neki. Ne félj kifejezni önmagad. Nyújtsd ki a kezed, és mondd meg a másiknak, hogy mit jelent a számodra. Mert mire eldöntöd, hogy melyik a megfelelő időpont, már túl késő lehet.

–Inkább megéri merészen dönteni, és vállalni a hibázás kockázatát, mint hosszasan habozni, és túl későn megtalálni a jó megoldást.

–Inkább vállalkozzak valami nagyra és valljak kudarcot, mint vállalkozzak a semmire és legyek sikeres. Rendkívüli emberek olyan átlagemberekből lesznek, akikben az elkötelezettségnek egy rendkívüli mértéke van meg.

–Egy mondás szerint, onnan tudhatod, hogy fontos dolog történt az életedben, hogy utána már nem tudsz úgy élni, mint azelőtt. Kaptál valakit, vagy éppen elveszítetted, nagyon megbántottak, vagy te tetted, aztán pár pillanatra kívülről láthatod az életed. Érzed, valami végérvényesen megváltozott. Mélységeid kékje, magasságaid zöldje egymásra borul a távolból, apró pontok az emberek. Aztán belekortyolsz a kávédba, visszarepülsz a földi reggeledbe. Érzed a szemetelő esőt, de ma valahogy még ennek is örülsz. Mert változol.

 –A sors akkor állít minket nagy döntések elé, amikor a legkevésbé sem számítunk rá. Ilyenkor derül ki, elég bátrak vagyunk-e, hogy megváltoztassuk az életünket. Ilyenkor nem tehetünk úgy, mintha mi sem történt volna, és nem hivatkozhatunk arra, hogy még nem vagyunk felkészülve a döntésre. A próba nem vár. Az élet nem néz hátra.

–Néha elég egy perc, ahhoz hogy az egész életed megváltozzon.

–Mondd, mit teszel, ha nem lesz holnap, hogy elmondd, amit el kell mondanod? Mondd, mit teszel, ha nem lesz holnap, hogy megtedd, amit meg kellett volna tenned? Mondd, mit teszel, ha hibázol, újra és újra, és nem lesz rá lehetőséged, hogy jóvá tedd? Mondd el, mire vársz, hogy lépj, hogy boldog légy? Miért élsz tovább úgy, ahogy soha nem akartál? Mondd, mit ér az élet, ha a boldogság messze jár? Mit érnek az évek, ha nem hiányzik, aki vár? Mondd el, mit kellett volna tenned, és mondanod, ha lett volna még egy holnapod?

 — Ha összetörik a szíved, ne emészd a múltat, nézz a szebb jövő felé, és a szíved újra összetapad.

 –Az élet egy játék, de ügyelj arra, hogy hol rontod el, mert olykor pont ott sérül meg, ahol a legjobban nem szerettük volna.

 — Elmúlt, mint száz pillanat, s tudjuk mégis múlhatatlan, mert szívek őrzik nem szavak.

 — Ne vádoljunk senkit a múltért,
a vád már úgyis hasztalan.
Talán másképp is lehetett volna,
most már mindennek vége van!

–Ha azt tartod, elveszett vagy, akkor el is vesztél.
Ha azt hiszed, nem mered megtenni, akkor nem is mered majd megtenni.
Ha nyerni szeretnél, de úgy véled, nem tudsz nyerni, majdnem lehetetlen, hogy sikerüljön.
Ha azt tartod, hogy veszíteni fogsz, veszítettél.
Mert odakinn a világban látni fogod, hogy a siker az ember akaratával kezdődik.

–Már most is bennünk van az az erő, ami ahhoz kell, hogy megtegyük azokat a dolgokat, amelyekről el sem tudtuk képzelni, hogy lehetségesek. Ez az erő rögtön elérhetővé válik, amint a gondolkodásunkat/hitünket megváltoztatjuk.” (Maxwell Maltz)

 –Minden este elalvás előtt hazudunk magunknak és várjuk a reggelt, amikor naivan azt hisszük, hogy minden valóra vált.

 –Néha, megáll egy pillanatra az idő, egy-egy jelenet úgy marad meg bennünk, mint egy kimerevített kép, elhalkuló hangok, lelassult mozdulatok, semmi sem változik, aztán elmúlik a pillanat.

–Ha majd belefáradsz abba, hogy az legyél, aki nem vagy, akkor majd végre élvezheted az életet. Idővel rájössz, hogy ez nemcsak örömet szerez, hanem valami sokkal mélyebbet ad: értelmet az életednek.

–Sokszor és sokat nevetni; elnyerni az intelligens emberek megbecsülését, a gyermekek ragaszkodását; kivívni az őszinte kritikusok elismerését és elviselni a hamis barátok árulásait; örülni a szépnek, megtalálni másokban a jót; jobbítani egy kicsit a világon – egy egészséges gyerekkel, egy parányi kerttel vagy azzal, hogy biztos lábon állva élsz; tudni, hogy legalább egyvalaki könnyebben lélegzik, mert te voltál. Ez a boldogulás, ez a siker.

 –Többet jelent az, hogy kik vagyunk valójában, mint az, hogy mások minek hisznek minket.

 –Te magad vagy az az erő, amely életre hívja a történéseket – a jót, a rosszat egyaránt. Rajtad áll, melyikre tartod magad érdemesnek: helyes gondolkodással a szerencsét idézed meg, vagy gondolkodás nélkül cselekszel, és bajokat zúdítasz az életedre. Rajtad múlik, bearanyozod-e napjaidat vagy feketére fested magad körül a világot.

–Az életnek csak akkor van értelme, ha van kivel megosztani az érzéseinket.

–Mindegy, mi változik, a múlt mindig velem marad.

 –Inkább utáljanak azért, mi vagyok, mint hogy szeressenek, azért ami nem vagyok

— Azzal töltjük az életünket, hogy olyan dolgokra várunk, amiket nem birtokolunk – sohasem szakítunk időt és látjuk meg azt, amink valójában van.

 — Mindig azt mondd, amire gondolsz. Ha szeretsz valakit, mondd meg neki. Ne félj kifejezni önmagad. Nyújtsd ki a kezed, és mondd meg a másiknak, hogy mit jelent a számodra. Mert mire eldöntöd, hogy melyik a megfelelő időpont, már túl késő lehet.

Egy oszlop tetején, magasan a város fölött állt a Boldog Herceg szobra. Tetőtől talpig arany borította, vékony, finom levelekben, két ragyogó zafír volt a szeme, s hatalmas rubin piroslott a kardja markolatán.

Nemhiába csodálta mindenki.

– Legalább olyan szép, mint egy szélkakas – jegyezte meg az egyik városi tanácsos, aki szerette volna, ha híre megy művészi ízlésének –, csakhogy nincs annyi haszna – tette hozzá, nehogy az emberek még azt higgyék, hiányzik belőle a gyakorlati érzék, mert az aztán nem hiányzott.

– Bár olyan lennél, mint a Boldog Herceg! – sóhajtott fel a józan anya, mert kisfia nyafogott, hogy hozza le neki a csillagokat. – A Boldog Hercegnek még álmában sem jut eszébe, hogy nyafogjon valamiért.

– Örülök, hogy akad legalább egy lény a világon, aki tökéletesen boldog – dünnyögte a csalódott férfi, amint a csodálatos szobrot bámulta.

– Olyan, mint egy angyal – mondták az árva gyerekek, amikor kiléptek a székesegyházból ragyogó skarlátvörös kabátban és tiszta, fehér kötényben.

– Honnan tudjátok? – kérdezte a számtantanár. – Sose láttatok angyalt.

– Dehogynem, álmunkban – válaszolták a gyerekek, és a számtantanár összeráncolta a homlokát, és nagyon szigorú arcot vágott, mert nem helyeselte, ha a gyerekek álmodnak.

Egy éjszaka elszállt a város fölött egy kis fecske. Társai már hat hete útnak indultak Egyiptomba, de ő hátramaradt, mert szerelemes volt a legszebb nádszálba. Még a kora tavaszon ismerkedett meg vele, amint egy nagy, sárga pillét kergetett a folyó mentén, és a nádszál karcsú alakja úgy elbűvölte, hogy megállt és megszólította:

– Szeresselek? – kérdezte a fecske, mert kedvelte az egyenes beszédet, mire a nádszál mélyen meghajolt. Így aztán a fecske újra meg újra körülrepülte a nádszálat, a szárnya meg-megérintette és ezüstösen fodrozta a vizet. Ez volt a vallomása, és így udvarolt egész nyáron át.

– Micsoda nevetséges kapcsolat – csivitelte a többi fecske –, nincs a menyasszonynak pénze, és túlságos sok a rokona. – És csakugyan, a folyót szinte elborította a nád. Azután beköszöntött az ősz, és a fecskék elrepültek. Távozásuk után a kis fecske nagyon egyedül maradt, és unni kezdte kedvesét.

– Örökké csak hallgat – mondta –, és félek, hogy ingatag természet, mert szüntelenül kacérkodik a széllel. – És valóban, a nádszál a legkisebb szélre is a lehető legkecsesebben hajladozott. – Elismerem ugyan, hogy otthon ülő teremtés – folytatta a fecske –, én viszont szeretek utazni, szeressen hát utazni a feleségem is! – Eljössz-e velem? – kérdezte végül a nádszáltól; de az csak a fejét rázta, annyira ragaszkodott az otthonához. – Hitegettél csak! – kiáltotta a fecske. – Indulok a piramisokhoz. Isten veled! – És elrepült.

Szállt, szállt egész nap, és estére megérkezett a városba.

– Hol töltsem az éjszakát? – kérdezte. – Remélem, felkészültek a fogadásomra.

Ekkor megpillantotta a szobrot az oszlop tetején.

– Itt fogok megszállni – kiáltott fel –, pompás ez a hely, járja a friss levegő is! – És leereszkedett, egyenesen a Boldog Herceg lába elé. – Arany a hálószobám – mondta magának halkan, amint körülpillantott, és aludni készült; de alig dugta a fejecskéjét a szárnya alá, rápottyant egy nagy vízcsepp. – Milyen különös! – kiáltott fel. – Egyetlen felhő sincs az égen, tisztán ragyognak a csillagok, és mégis esik. Bizony szörnyű az éghajlat itt Észak-Európában. A nádszál ugyan szerette az esőt, de csak puszta önzésből.

Akkor ismét ráhullott egy csepp.

– Mi haszna van egy ilyen szobornak, ha még az esőtől sem véd meg? – kérdezte. – Keresnem kell egy jó, fedeles kéményt. – És elhatározta, hogy továbbszáll.

De mielőtt szétnyitotta volna szárnyait, ráhullott a harmadik csepp. Ekkor felnézett és látta – de jaj, mit is látott?

A Boldog Herceg szeme könnyben úszott, és a könnyek végigcsorogtak aranyorcáján. És a holdfényben olyan gyönyörű volt az arca, hogy a kis fecskét elöntötte a szánalom.

– Ki vagy te? – kérdezte.

– Én vagyok a Boldog Herceg.

– Miért sírsz akkor? – kérdezte a fecske. – Teljesen átáztattak a könnyeid.

– Míg éltem, és emberi szívem volt – felelte a szobor –, azt se tudtam, mi a könny, mert a Gondtalanság Palotájában laktam, ahova nem léphet be a Szomorúság. Nappal a kertben játszottam társaimmal, este pedig a Nagy Teremben én nyitottam meg a táncot. A kertet magas fal vette körül, de nekem eszembe se jutott megkérdezni, hogy mi van a falon túl, olyan szép volt odabent minden. Az udvaroncaim Boldog Hercegnek neveztek, és én csakugyan boldog voltam, ha a gyönyör boldogság. Így éltem, és így haltam meg. És most, hogy holt vagyok, ide állítottak, olyan magasra, hogy látnom kell a város minden szörnyűségét és nyomorúságát, és bár a szívem ólomból van, mást sem csinálok, csak sírok.

„Úgy, hát belül nem is arany?” – jegyezte meg magában a fecske. De udvariasabb volt annál, semhogy kimondjon egy ilyen személyes természetű megjegyzést.

– Messze innen – folytatta mély, zengő hangon a szobor –, jó messze, valamelyik kis utcában áll egy szomorú házacska. Ablaka éppen nyitva, és én egy asszonyt látok odabent, amint az asztal mellett ül. Arca keskeny és megviselt, keze durva és vörös, telis-tele tűszúrással, mert az asszony varrónő. Golgotavirágokat hímez éppen egy atlaszruhára, amelyet a királyné legkedvesebb udvarhölgye visel majd a legközelebbi udvari bálon. A szoba sarkában, az ágyon betegen fekszik a kisfia. Lázas, és narancsot kér. De az édesanyja nem tud mást adni neki, csak vizet, s így a kisfiú sír. Fecském, fecském, kicsi fecském, nem vinnéd-e el neki a rubint a kardom markolatáról? Lábamat ehhez a talapzathoz erősítették, magam nem tudok mozdulni.

– Engem várnak már Egyiptomban – mondta a fecske. – Társaim föl-le cikáznak a Nílus fölött, és beszélgetnek a nagy lótuszvirágokkal. Hamarosan elpihennek a nagy király piramisában. Ott fekszik a király is festett koporsóban. Sárga vászonba burkolták, és bebalzsamozták fűszerekkel. A nyakában halványzöld jadelánc van, és a keze, mint a száraz levél.

– Fecském, fecském, kicsi fecském – mondta a Herceg –, várhatnál-e még egy éjszakát, lennél-e a követem? A kisfiú olyan szomjas, és az édesanyja olyan szomorú.

– Ha meggondolom, én nem is szeretem a fiúkat – felelte a fecske. – Múlt nyáron, amikor a folyó mellett tanyáztam, volt ott két durva kölyök, a molnár fiai, akik unos-untalan kővel hajigáltak. Persze, nem találtak el, mi fecskék sebesebben repülünk annál, és az én famíliám különösen híres a gyorsaságáról, hanem azért ez tiszteletlenség volt.

De a Boldog Herceg úgy elszomorodott, hogy a kis fecske megsajnálta.

– Bár nagyon hideg van – mondta –, egy éjszakára mégis maradok, és a követed leszek.

– Köszönöm kicsi fecske – mondta a Herceg.

Így aztán a fecske kicsípte a nagy rubint a Herceg kardjából, és a csőrébe fogva, a tetők fölé emelkedett.

Elszállt a székesegyház tornya mellett, ahol az angyalok fehér márványszobrai állnak. Elsuhant a palota fölött, és hallotta a tánc dobogását. Egy szép fiatal lány épp akkor lépett ki az erkélyre szerelmesével.

– Milyen csodálatosak a csillagok – mondta a férfi –, és milyen csodálatos a szerelem hatalma!

– Remélem, hogy idejében elkészül a ruhám az udvari bálra – felelte a lány –, golgotavirág-hímzést rendeltem rá, de a varrónők olyan lusták.

A fecske átsuhant a folyó felett, és látta a hajóárbocokon lengő lámpásokat. Elszállt a gettó fölött, és látta, amint az alkudozó öreg zsidók rézserpenyőben méregetik a pénzt. Végül elérkezett ahhoz a szomorú házhoz, és benézett. A kisfiú lázasan köhögött az ágyban, anyját pedig a fáradságtól elnyomta az álom. Beröpült hát a szobába, és letette az asztalra, az asszony gyűszűje mellé a nagy rubint. Aztán gyengéden körülrepülte az ágyat, és szárnyával legyezgette a kisfiú homlokát.

– Milyen jó hűvös van – mondta a kisfiú –, most már meg fogok gyógyulni! – És édes álomba merült.

Akkor a fecske visszaszállt a Boldog Herceghez, és elmondta, mit végzett.

– Furcsa – jegyezte meg –, csöppet se fázom, pedig meglehetősen hideg van.

– Mert jót cselekedtél, azért – mondta a Herceg.

A kis fecske elgondolkozott ezen, s azután elaludt. A gondolkozás ugyanis mindig elálmosította.

Hajnalban elszállt a folyóhoz, és megfürdött.

– Milyen rendkívüli jelenség – mondta a madártan professzora, amikor áthaladt a hídon. – Fecske télen! – És hosszú levelet írt az esetről a helybeli újságnak. Nagy feltűnést keltett vele, mivel teletűzdelte olyan szavakkal, amelyeket senki sem értett.

– Ma este indulok Egyiptomba – mondta a fecske, és előre örült az elkövetkezőknek. Meglátogatta sorra a műemlékeket, és sokáig elüldögélt a templomtorony csúcsán.

Amerre csak megfordult, a verebek felcsiripeltek.

– Nicsak, egy előkelő idegen! – mondogatták egymásnak. S így aztán a fecske nagyon jól érezte magát.

Amikor felkelt a hold, visszarepült a Boldog Herceghez.

– Nem üzensz semmit Egyiptomba? – kiáltotta. – Nyomban indulok.

– Fecském, fecském, kicsi fecském – mondta a Herceg –, maradj velem még egy éjszakára.

– Várnak már Egyiptomban – felelte a fecske. – Társaim holnap továbbrepülnek a második vízeséshez. Víziló hűsöl ott a sás között, és hatalmas gránittrónuson ül Memnon isten. Egész álló éjszaka a csillagokat bámulja, s amikor a hajnalcsillag feltűnik az égen, kiszakad belőle az örömkiáltás, és aztán megint elnémul. Délben sárga oroszlánok járnak inni a vízpartra. Szemük zöld, mint a legzöldebb berill, és ordításuk túlharsogja a vízesés zuhogását.

– Fecském, fecském, kicsi fecském – mondta a Herceg –, messze-messze, a város túlsó szélén látok egy fiatalembert egy padlásszobában. Asztala tele van kéziratlapokkal, föléjük hajlik, és mellette, egy talpas pohárban hervadozó ibolyák. Haja barna és hullámos, az ajka piros, mint a gránátalma, a szeme nagy és álmodozó. A darabját szeretné befejezni a színházigazgató számára, de nem tud írni, mert nagyon fázik. Kandallójában nincsen tűz, és az éhség elgyengítette.

– Itt maradok még egy éjszakára – mondta a fecske, mert igazán jó szíve volt. – Vigyek neki is egy rubint?

– Sajnos, nincs több rubinom – mondta a Herceg –, nincs egyebem már, csak a két szemem. Ritka zafírból valók, ezer évvel ezelőtt hozták őket Indiából. Vájd ki az egyiket, s vidd el neki. Majd eladja az ékszerésznek, eleséget és tüzelőt vesz érte, és befejezi a darabját.

– Drága herceg – mondta a fecske –, én ezt nem tudom megtenni! – És sírva fakadt.

– Fecském, fecském, kicsi fecském – mondta a Herceg –, tedd, ahogy parancsoltam!

A fecske hát kivájta a herceg fél szemét, és repült a diákhoz a padlásszobába.

Nem is volt nehéz bejutnia, mert a háztetőn lyuk tátongott, s azon besurranhatott egyenest a szobába. A fiatalember éppen tenyerébe temette az arcát, s meg sem hallotta a szárnyak suhogását; de amikor feltekintett, ott találta a gyönyörű zafírt a hervadt ibolyákon.

– Mégiscsak megbecsülnek – kiáltott fel –, ezt valamelyik tisztelőm küldte! Most már befejezhetem a darabomat! – És sugárzott a boldogságtól.

Másnap a fecske elrepült a kikötőbe. Megült egy nagy hajóárboc csúcsán, és elnézte, hogyan emelik ki a tengerészek köteleken a hatalmas ládákat a hajó gyomrából.

– Húzd meg! – kiáltották, valahányszor egy-egy láda előbukkant.

– Megyek Egyiptomba! – kiáltotta a fecske, de senki sem törődött vele, s így aztán amikor felkelt a hold, visszaszállt a Boldog Herceghez.

– Búcsúzni jöttem – szólt fel hozzá.