lunablog

Elhatározták, hogy megpróbálják a dolgot. A legrosszabb esetben se lehet belőle nagy baj. Hányszor megtörtént már, hogy az emberek a legveszedelmesebb szellemeket is becsapták, s ha nem boldogulnak vele maguk, még mindig ott a pap, az majd eligazítja a dolgot. Egyesek már azt forgatták sötét lelkükben – mint ezt később beismerték – hogy egy kereszteletlen újszülött dehogy ér annyi pénzt, fáradalmat…

Alig fejezték be a tanácskozást, melyen Christine elgondolása győzött, odakint megerősödött a vihar. Mintha a világ összes forgószele tombolna fejük felett, megbolydult vadászok seregei csapnának össze odakinn: a házat tartó cölöpök meginogtak, a gerendák meghajoltak, fák csapódtak a házhoz, s úgy pattantak le róla, mint lándzsák a lovag páncéljáról. Az emberek elsápadtak, megborzongtak, de a határozatot nem másították meg: szürkületkor nekiláttak a munkának.

Reggelre gyönyörű, ragyogó idő lett: nyoma se volt viharnak, ítéletidőnek. A fejszék élesebben vágtak, mint máskor, a talaj egyszerre fellazult, s a bükkfák szinte parancsszóra dőltek, a szekerek nem törtek össze, az igavonó barom egyszerre kezessé vált, és mintha titkos kéz óvta volna az embereket a szerencsétlenségtől. Csak egyvalami volt különös. Sumiswald alatt akkor még nem vitt út a hátsó völgybe, ott akkor még mocsár volt, melyet a zabolátlan Grüne-patak táplált, s a Staldenre csak a falut érintve, a templom mellett vitt az út.

Mint az előző napokon, most is három-három fogat indult egyszerre, hogy egymást segítsék tanáccsal, erővel, igával, de most csak Sumiswaldon hajtottak át, s a falu mellett le a Kilchstaldenig. Ott egy kis kápolna állt, az alatt kellett a lapályon lerakodniuk. Ahogy a Staldenről leereszkedtek a völgybe, s a síkságon a templom felé közeledtek, szekereik nemhogy könnyebben gurultak volna: egyszerre mind nehezebbé és nehezebbé váltak. Barmokat kellett még eléjük fogni, pogányul ütötték-verték a jószágot, maguk is nekirugaszkodtak a küllőknek… Hozzá a legszelídebb lovak is megbokrosodtak, mintha a temető felől valami láthatatlan veszedelem állná el útjukat… A templomból tompa harangkongás hallatszott, mint a lélekharang messziről szálló elhaló éneke, melynek hallatára a legerősebb ember is megborzongott. Valahányszor a templom közelébe értek, ember és állat egyaránt reszketett. A templomon túl ismét nyugodtan haladhattak, rakodhattak le, fordulhattak vissza újabb rakományért.

Még aznap hat bükkfát raktak le a megbeszélt helyen, s másnap reggelre mind a hat el volt ültetve odafenn a Bärhegeni várban. Az egész völgyben senki se hallott szekérnyikorgást, amit a tengely forog az agyban, senki sem hallotta a szállítók szokásos lármáját, a lovak nyerítését, az ökrök egyhangú bőgését. És a hat bükkfa mégis állt, bárki megnézhette, s ugyanaz a hat bükkfa volt, amit a Stalden lábához hordtak.

Az egész völgyben híre ment ennek, s nagy volt a csodálkozás, az emberek kíváncsisága nőttön-nőtt. Legjobban a lovagok ámuldoztak, s találgatták, miféle szerződést köthettek a parasztok, s mi módon szállítják fel a fákat a várba. Szerették volna pogány módon kicsikarni belőlük a titkot, de hamarosan belátták, hogy a parasztok se tudnak többet, s maguk is meg vannak neszűdve. Különben is védte őket von Stoffeln lovag. Neki édesmindegy volt, hogyan kerülnek a fák fel a várba, s ha egyszer fönn voltak, csak örült, hogy a parasztok nem gyötrik halálra magukat. Közben belátta, hogy a lovagok csúfolódására meggondolatlanságot követett el, mert ha a parasztok tönkremennek, s a földek parlagon maradnak, abból elsősorban az uraságnak lesz kára. Viszont ha egyszer kimondott valamit, attól nem tágított. Most örült, hogy a parasztok könnyítettek helyzetükön, mit bánta ő, hogy eladták a lelküket. Mi köze neki a pórok lelkéhez, ha egyszer a halál elragadja a testüket! Csak nevetett a lovagokon és megvédte a jobbágyokat túlkapásaiktól. De a lovagok mégis szerették volna megtudni a dolog nyitját, és apródokat küldtek, hogy lessék meg. Reggelre azonban félholtan találták az apródokat az árokban, ahova éjszaka egy láthatatlan kéz bedobta őket.

Következő alkalommal két lovag vonult ki a Bärhegenre, merész harcosok voltak, a pogányok közt a legvakmerőbb kalandban is megállták a helyüket. Reggel dermedten feküdtek a földön, s mikor végre ismét szólni tudtak, elmondták, hogy egy vörös lovag tüzes lándzsával teperte le őket. Egy-egy kíváncsi asszonyi állat nem tudta magát megtartóztatni, hogy éjfélkor ne kukucskáljon ki valahol egy résen a völgyben vezető útra. Nyomban mérges fuvallat csapott rájuk, s úgy megdagadt az arcuk, hogy hetekig nem látszott szemük, orruk, és csak nagy üggyel-bajjal találták meg a szájukat. Egyszeribe elment az emberek kedve a kíváncsiságtól, s ezentúl, ha eljött az éjfél, egyetlen szem se kémlelt le a sötét völgybe.

Egyszer egy embernek elközelgett a halála, fel akarta venni az utolsó kenetet, de senki sem mert a papért menni, mert éjfél volt, és a Kilchstalden mellett kellett elhaladni. Ekkor a haldokló ártatlan kisfia, aki kedves volt Isten és emberek előtt, apjáért való félelmében, küldetlen is elindult Sumiswald felé. Mikor a Kilchstalden közelébe ért, hát látta, hogy a bükkfák felemelkednek a földről, mindegyiket egy-egy tüzes gyík húzza, mellettük fekete bakkecskén egy zöldruhás ember lovagol, tüzes ostor a kezében, arcán tüzes szakáll, s a kalapján izzó tűzpiros toll lobog. Így vonult a menet fönn az égen, magasan a hegycsúcsok felett, gondolatnál is sebesebben. Ezt látta a fiú, s nem bántotta senki.

Még három hét sem telt el, már kilencven bükkfa állt a Bärhegenen, gyönyörű, árnyas út volt alattuk, mindegyik dús lombot hajtott, egy se száradt el. De a lovagok és maga von Stoffeln is ritkán sétáltak alattuk, mert valami titkos borzongás fogta el ott őket. Legszívesebben tudni se szerettek volna róla, egyik sem akart a végére járni, mindegyik azzal vigasztalta magát: ha baj lesz, a másik bűnhődjék érte.

A válás, a leválás és az elengedés embert próbáló életleckék. Ezeken keresztül számos dolog tisztulhat le bennünk, de az is kiderülhet, hogy az önmagunkra találást és a boldogságot nem érdemes mástól elvárnunk. Miért is? Mert azok a személyes feladataink!

Ebben a bejegyzésben először a “sikeres” válásról fogok írni, majd azoknak a házaspároknak szeretnék segítséget adni, akik korábban egyszer vagy többször már elváltak, jelenleg pedig egy új élettársi kapcsolatban vagy házasságban élnek (szándékoznak élni).

Elvált, majd mással újraházasodott személyek alkotta családot mozaikcsaládnak hívja a pszichológia. Más kifejezéséket is használunk: vegyes család, patchwork család, stepfamily. A köznapi értelemben ezt a családmodellt úgy hívhatom, hogy „Én gyermekem, te gyermeked, mi gyermekünk”. A definíció azt szimbolizálja, hogy egy mozaikcsaládban lehetnek gyermekek valakinek az előző házasságából, a párjának ugyanúgy, és közös is az új kapcsolatból.

Bár lehet, hogy az előző sorok után azt érzed, minek olvasnál a mozaikcsaládokról, hiszen még nem tartotok ott. Elhiszem! Mindezek mellett mégis ajánlom a figyelmedbe, mert rengeteget tudnál belőle tanulni. Ha pedig inkább köszönöd, de a “megmentés” érdekel, akkor a “Minőségi idő a családban” című bejegyzésemet ajánlom a figyelmedbe!  

Következzen pár gondolat a “sikeres” válásról!

Sokszor elmegyünk egymás mellett, nem becsüljük meg azt, aki mellettünk van. Másra vágyunk. Az igazi szerelem egy egyenrangú kapcsolat, nehéz, küzdelmes munka, hiszen el kellene fogadnunk a másik árnyoldalát is, ami üzenet saját magunk árnyoldalainak elfogadására is

meg bocsátás másik ember   felé   sok sor milyen

nehéz  másik  ember felé . mondjuk egyik  ember

meg   bántja az  illetőt valamivel  annyira   nagyon

meg  sértődik nem is törekedik arra ő  szívből úgy

mondva  meg  bocsásson neki  amivel őt meg

bántotta pedig  meg bocsátás másik  ember felé

nagyon  szép   dolog  úgy  mondva meg bocsátok

elennem vétkezőnek aki ő véletlen meg bántott

rossz szóval és  mondjuk nem  is sejtetette őt meg

bántja azzal dologgal így tovább  tart két ember

közt az bizonyos gyűlölet 2ember közt és csak

későn jönnek rá  életbe amikor nincsen aki 

segítsen rajta éltbe így  milyen káoszt csinált

nekem az nem bocsátottam meg elennem

vétkezőnek  mindig meg kel  bocsátanunk

elennem vétkezőnek harag  mindenkora

embereknek  mindig rossz  akarója harag

ezért kel mindig  meg bocsátani. nem

szabad hinni tévébe sugározok 2   nagy emberek

közt gyűlöletet ők se vezetnek  jó úton  meg kel

bocsátani  mindig

Találkozunk valakivel, akit vonzónak találunk. A külalakja, a személyisége varázsütésként ér minket. Kezdünk megismerkedni vele. Előfordul, hogy a bizsergés már az első randevún elmúlik. Kiderül róla valami, ami miatt nem akarunk többet találkozni vele. De az is lehet, hogy a végén már az egész testünket átjárja egy kellemes, bizsergető érzés. Alig várjuk, hogy újra együtt lehessünk, és az érzéseink felerősödnek, boldogok vagyunk és reméljük, hogy az érzés kölcsönös. Ő az utolsó gondolatunk elalvás előtt, és mihelyt felébredünk, ő jut eszünkbe elsőként. Egész lényünk az ő varázsa alatt áll. Tökéletesnek érezzük és azt hisszük, ez az igazi szerelem, ami örökké tart. Semmi nem állhat közénk.

A szerelem maradandóságának vágya azonban csak ábránd, nincs sok köze a valósághoz. A szerelem átlagos élettartama két év. Ezután kezdődik a lényegi feladat. Mert miután leszállunk a fellegekből, akkor kezdjük meglátni valójában, milyen is a másik. Míg korábban a kevésbé szimpatikus vonásait is szeretni tudtuk, a lila köd nélkül már lehet, hogy bosszantónak érezzük. Kinyílt a szemünk és meglátjuk a hibáit. Ami fölött elsiklottunk, míg szerelmesek voltunk, most előtérbe kerül. És döbbenten kérdezzük magunktól: ki ez az ember, hogy is tudtam beleszeretni?

Amikor szerelmesek vagyunk, akkor nem látunk tisztán. Bármikor, amikor felbukkan egy erőteljes érzés, akár pozitív, akár negatív, nem látjuk tisztán a másikat. Az érzelem elhomályosítja a látásunkat. A saját szükségletünket vetítjük ki rá.

A szerelem gyönyörű érzés. Öt méterrel a talaj fölött lebegünk, minden szép, rózsaszín felhőben úszunk. Ilyenkor a hormonok is közrejátszanak. Amikor szerelmesek vagyunk, fenil-etil-amin hormon, „szerelemhormon” termelődik, ami az agyunkat stimulálja. Olyan hatású, mint a kábítószer, elbódít, a szerelem mámorába kerül az ember. Emiatt érezzük magunkat rózsaszín felhőben, és csak azt látjuk a másikban, akibe szerelmesek vagyunk, akit látni akarunk. Nem vesszük észre a hibáit, vagy ha meg is látjuk, abba is szerelmesek tudunk lenni. Boldogok vagyunk. Amikor szerelmesek vagyunk, mindenről megfeledkezünk. Nem vagyunk éhesek, elfelejtünk inni, nem tudunk aludni se a szerelemtől, dolgozni sincs kedvünk, mert legszívesebben csak álmodoznánk. Ha egy szerelemnek úgy van vége, hogy mi szerelmesek vagyunk, de a másik elhagy, akkor egy idő után leáll a szerelemhormon termelődése, mély depresszió követheti ezt az időszakot. A szerelemhormon termelésébe egy idő után belefárad az agy és leállítja a termelődését. A pszichológiai kutatások szerint két év után az agy leállítja a fenil-etil-amin hormon termelését. Ekkor már nem lebegünk, és ilyenkor szembesülünk azzal, hogy ki is valójában a másik ember, akibe beleszerettünk.

Megígérem magamnak…
Hogy elfelejtem a múlt hibáit és a jövőbeli sikerekre törekszem.
Hogy vidám leszek, és mosollyal fordulok minden egyes ember felé, akivel találkozok.
Hogy annyi időt fordítok saját magam jobbítására, hogy mások kritizálására már nem is marad időm.
Hogy túl nagy leszek az aggódásra, túl nemes a haragra, túl erős a félelemre, és túl boldog ahhoz, hogy a gondot engedjek a jelenembe.
Hogy jót gondolok magamról és ezt a tényt a világ számára is nyilvánvalóvá teszem, nem hangos szavakkal, hanem nagyszerű tettekkel.
Hogy abban a hitben élek, hogy a világ az én oldalamon áll, amíg a bennem lévő legjobbhoz tartom magamat.

Megígérem magamnak…
Hogy erős leszek, és semmi sem zavarhatja meg a lelki békémet.
Hogy egészségről, boldogságról és bőségről beszélek mindenkinek, akivel találkozok.
Hogy minden barátommal éreztetem, van bennük valami értékes.
Hogy mindennek a pozitív oldalát nézem és valóra váltom az optimizmusomat.
Hogy csak a legjobbra gondolok, a legjobbért munkálkodok, a legjobbat fogadom el.
Hogy ugyanolyan lelkesedéssel fordulok mások sikerei felé, mint a sajátom felé.”

——————————————————————————————-

“Reggeli napfény, adj erőt szívemnek, lelkemnek,
Adj reményt a mindennapi küzdelmekhez,
Melegítsd meg háborgó lelkem,
Mely kiált hozzád: Segíts!

Vezess a remény útjára,
Ahonnan többé le nem térhetek.
Napocska mutasd az igaz utat,
Világítsd, merre van.

Szenvedéseim, letörték bennem a reményt,
Kérlek, vezess oda vissza,
Az út reményéhez, melyről letérni nem lehet, és
Ígérem, nem adom fel soha, a küzdelmet.”

Különös ez a puszta. A nyáron hallhattuk, hogy sivatagi konferenciát tartottak, mert sivatagosodik a Föld. A szárazföld egyharmad része sivatag. Benne van Isten titokzatos terveiben a sivatag is. Az embereknek minden tudományukat össze kell szedni, hogy azzal a sivataggal mit tudnak kezdeni. De egész más, amit a konferencián a sivatagról kisütöttek, és egész más a sivatag értelme a Szentírásban. Ott a sivatag Isten üdvösségtervéhez szorosan hozzátartozik. Az a hely, az az állapot, amelybe az ember bekerül, amelyen Isten átviszi népét. Olyan állapot, amelyben az ember kiszolgáltatott. Ahol nincs víz, nincs kenyér. Ahol félelem, ellenség, halál leselkedik a választott népre. Nincsenek kutak. Ahol kiszolgáltatva megy az ember abban a reményben, hogy majd oázist talál. Vagy ha végigjárta a sivatagot, akkor lakható országot talál, mert a sivatag nem lakható.

Ha a lelkünkbe nézünk, akkor magunkban is sivatagot találunk. Nem vagyunk még végleges állapotban, hogy lakható földnek mondhassuk magunkat. Jó lenne magunkban lenni? Valaki azt mondta, hogy a pokol az, ha az ember maga marad, magába bezárva. Ha megnézzük az ösztöneink, szenvedélyeink, hibáink, vétkeink dzsungelét, látjuk, hogy borzalmas lenne ebben a sivatagban magunkra maradva élni. A legrosszabb társaság lennénk önmagunknak. A pszichológusok szerint egy ember idegbetegségének az a biztos jele, ha bezárkózik önmagába, ha monomániás lesz. Elviselhetetlenek az ilyen emberek. A Jóisten mentsen meg bennünket attól, hogy ilyen idegbeteg bolondok legyünk!

A sivatagban jön felszínre, hogy mi van bennünk, emberekben. Mik vagyunk mi? A választott népről is a sivatagban tűnt ki, hogy milyen állhatatlan, nyakas, hűtlenül lázadozó nép. Amelyik végül mégsem hisz, sohasem hisz igazán Istennek. Visszakívánkozik még a rabszolgaságba is, csak meglegyen a hús, a húsos fazeka. Nem valami eszményi kép az emberről.

A mai embervilágot is lehetne sivatagnak mondani, amelyet az ember kialakított magának a maga borzasztó okos tudományával és technikájával. Hiszen megmérgezzük a világot. A fegyverkezésről sem akar az ember letenni. Vadállatok ebben a sivatagban is fölbukkannak váratlanul: terroristák, belháborúk, amiket az ember csinál. Éhhalál fenyeget egész földrészeket, vagy egész hatalmas területeket, ha nem sietünk egymás segítségére. Önző, kegyetlen emberek laknak a sivatagban. Isten ments, hogy ebben maradjunk. Isten ki akar mindenkit vezetni; át akar vezetni.

A sivatagnak az a rendeltetése, hogy rájöjjünk, mi magunkban mit érünk. Rájöjjünk, hogy magunkban tarthatatlan ez az állapot. Amikor rájövünk, akkor meghalljuk azt a hangot, a sivatagban kiáltó hangot. Mert az a hang egyet mond: tartsatok bűnbánatot! Vagyis ne tévelyegjünk a sivatagunkban. Ott emberi út nincs – de az Úrnak ott is vannak ösvényei, amelyeken ő jár a maga csodálatos önállóságában és szabadságában. Ezekre az ösvényekre bukkanjunk rá mi is! Vegyük észre életünkben az Úr ösvényeit, mert azokon vele találkozunk!

Ha vele találkozunk, hallgatunk rá, akkor egész biztosan megjelenik az a Jessze törzsén sarjadó hajtás, kinyíló, kivirágzó ág, a mi Urunk, Jézus Krisztus. Akin az Úr lelke megnyugszik, a bölcsesség, tudomány, értelem, tanács lelke, istenfélelem, erősség, jámborság lelke. Nem a látszat szerint ítél. Nem a szóbeszéd után megy, hanem az Isten lelke vezeti őt, és mindazokat, akik rá hallgatnak. Az ő vezetése nyomán, Isten Szentlelke nyomán a paradicsom jelenik meg.

Ezt mondja az első olvasmány ma. Ezt a paradicsomi állapotot írja le, hogy együtt lakik az őzgida az oroszlánnal. A kecskegida a medvével és a farkassal. Parányi gyermek tereli az egykori vadakat. Viperafészekbe lehet nyúlni, és nem kell félni semmitől. Istennek átadott embereknél már nincs félnivaló. A mai első olvasmányban a prófétai látomás a sivatagba behozza a paradicsom képét; amikor az Isten újra együtt van az emberrel. Hiszen ez a paradicsom! Emmánuel: velünk az Isten! Ezt jelenti nekünk az Úr Jézus.

Akkor, ha vele vagyunk, és hallgatunk rá, mint Szent Pál a római levélben mondja, ha igazán rá hallgatunk, akkor már nem kell meghasonlottan, egymással veszekedve élnünk. Akkor éljünk egymással egyetértésben! Ha rá hallgatunk, kölcsönösségben élünk egymással. Nem mint a vadak, támadva, harapva egymást. Nem hatalmaskodva egymás fölött, ahogy az emberi természet szeretne a másik fölé kerekedni. Kiállhatatlankodik a másikkal szemben. Ne így, ne úgy! Parancsolgatni akar a másiknak.

Az Isten szava egészen másra segít. Megjelenik előttünk tulajdonképpen az a kép, amit az Oltáriszentségnek kell kialakítania a mi házunkból is. A titokban jelen lévő Jessze hajtásának, az Úr Jézusnak; hisz miatta paradicsom a mi házunk. Ha ő itt van, a puszta már nem puszta többé. Ha őrá hallgatunk itt, akkor bármi történik is köztünk, bárhogy botladozunk vagy hibázunk, bármilyen nyomorúság vagy testi gyöngeség szakadjon is ránk, az ember odamegy hozzá, és nem marad meg a maga nyavalygásaiban, szomorúságaiban bezárkózva, hanem Ő kiszabadít minket a pusztánkból. Elvezet az Ő ígérete földjére. Megnyugtat: jöjjetek hozzám! Víz fakad ott nekünk, élő vízforrás. Mennyei kenyér minden nap. A Mennyei Atyától érkező kenyér a pusztában vándorlóknak. Nem kell a haláltól sem félnünk. Azon is átvezet bennünket, és legyőzi minden ellenségünket. Elég egy látogatás nála, és fölkelünk bátran, újra. Hibáinktól megtisztulva megyünk tovább. Áldjuk, magasztaljuk, mint Szent Pál is mondja: legyetek egyetértők, és magasztaljátok Istent!

Jézus e cselekedetének teljes értelmét nem tudjuk felmérni filozófiai vizsgálódással. Ezért tegyük zárójelbe azt a kérdést, létre tud-e jönni ilyen egyesülés (kommunikáció és kommunió), és ha igen, miként. Ez a teológia kérdése. Filozófiailag minket itt Jézus lelki magatartása foglalkoztat, amely ennek a követelésnek az alapja. Kérdésünk így hangzik: Akarhat-e egy ember egyáltalán ilyesmit? Kimondhatja-e ember: „Úgy szeretlek téged, hogy azt kívánom, bárcsak mint táplálékból, egészen belőlem élnél? Lehet-e ilyet emberileg kívánni, sőt követelni? Vegyük fontolóra ezt a kérdést”^[4].

Romano Guardini értékes útmutatást ad nekünk erre vonatkozólag: „Krisztusból éljen a hivő, sőt még ’egye is őt’. Az ő lénye tehát az örök élet szubsztanciája. Micsoda tudata ez a lényegiségnek! És micsoda tudata a tisztaságnak! Ha megkérdeznénk egy szerető embert: ”Oda akarod-e adni annak, aki neked drága, azt, amid van?„ – minden további nélkül beleegyeznék. ”Fel akarod magad érte áldozni?„ – Erre is, szeretetének mértéke szerint, igennel felelne. ”Akarod-e, hogy téged, a te konkrét létedet, mint élete táplálékát felvegye magába?„ – Itt meg kellene hőkölnie. Igazán nagylelkű emberről beszélünk, aki sem gyávaságot, sem önzést nem ismer; éppen az ilyennek jutna szükségképpen eszébe a kérdés: ”Olyan vagyok-e én, hogy szabad magammal betöltenem azt, akit annyira szeretek?„ Nem érezné-e ebben a pillanatban bensejének minden ziláltságát, gonoszságát, tisztátalanságát, nem védekeznék-e az ellen, hogy mindez átkerüljön a másikba? Nem félne-e attól, hogy méreggé válik számára? Jézus azonban azt mondja: ”Ha nem eszitek az én testemet és nem isszátok az én véremet, nem lesz élet tibennetek”^[5].

Ez az utalás még jobban kiélezte kérdésünket: Képes-e egy ember – aki igazán és éretten szeret – kimondani és akarni azt, amit Jézus az élet kenyeréről szóló beszédében és az eucharisztia alapításakor kimondott és akart? És megfordítva: lehet-e Jézust, ha tényleg szeret és mégis világosan kimondja és akarja ezt, pusztán embernek tekinteni? Mégegyszer: kérdésfeltevésünk nem az eucharisztia alapításának teológiai igazságát akarja lemérni. Itt csak azt kérdezzük: egy szerető ember egyáltalán kívánhat-e és követelhet-e komolyan ilyesmit? A felelet kétszeres megfontolást feltételez: először is az emberi szeretet fogalmát kell tisztáznunk, aztán meg kell vizsgálnunk, tényleg szeretett-e Jézus. Elmélkedésünk első lépése, az első megfontolás tehát az emberi szeretet fenomenológiai megvilágítása^[6].

Az emberi szeretetről nem is olyan könnyű tiszta és egyértelmű képet rajzolni. Már csak azért is igen nehéz, mert a szeretet nagyon közel áll szívünkhöz. És a legközelebbi a legnehezebben látható. Ráadásul megjelenési képe rendkívül sokoldalú, és végül is a legkülönbözőbb magyarázatokat teszi lehetővé. Itt csak az segít, ha az ember teljes egyszerűséggel halad előre és megkérdezi: alapjában véve mi történik ott, ahol szeretnek? Pontosabban: Mit akar a szerető ember szeretetével – szeretettudatának minden sötétsége és zavarossága ellenére?

A szeretet jelenségében az első meglepetés az a különös tisztázatlanság, hogy valaki miért éppen ezt az embert szereti. Adva van két ember, mindegyik önmagában zárt egész. Különböző előfeltételekből nőttek ki, más sorsot hordoznak, más hivatásban élnek és bensőleg is különbözőek. Kettejük között a más-jelleg az uralkodó. De hirtelen valami új jelenik meg: a szeretet lényegi egysége. Hogy történt ez az átmenet? Valószínűleg egyik sem tudna rá válaszolni. Talán beszélgettek egymással; alkalmasint jelentéktelen dolgokról. És egyszercsak ott volt ’ez a valami’. Azelőtt ’egymás mellett’, vagy egyszerűen ’együtt’ voltak. Most ’egymással’ vannak. Hogyan történt mindez? Valami külső tulajdonságon múlott? A másiknak a hangján, külső megjelenésén, emberi melegségén? Bizonyára azon is, de nemcsak azon. Hiszen mások, pusztán külsőleg nézve, kellemesebbek, vonzóbbak és szebbek. A külső megjelenés is belejátszik: közelebb viszi egymáshoz az embereket. De a szeretet lényegét nem tudja megteremteni. Min múlott tehát? Talán inkább a másiknak lelki tulajdonságain, nagylelkűségén, belső báján, érdekes beszédén, vagy megkapó hallgatásán? De mások intelligensebbek, nagylelkűbbek, érdekesebbek és megkapóbbak. Mindezek ellenére ez az ember éppen ezt a ’másikat’ szereti, éspedig úgy, ahogy van. És szeretni fogja akkor is, hogyha egy baleset tönkreteszi szépségét, akkor is, ha súlyos betegség vagy szerencsétlenség megsemmisíti emlékezőtehetségét, intelligenciáját, beszámíthatóságát. Szeretni fogja akkor is, ha rossz lesz és bűntettet követ el. Sőt szeretete így talán még nagyobb lesz, tisztább, feltétlenebb, ragaszkodóbb. Mi hát a szeretet tulajdonképpeni alapja?

A mondottakból világos: a tulajdonságok felszínén történő pszichológiai indokolással nem lehet megfelelni erre a kérdésre. A szeretet nyilvánvalóan a létnek nem egy részterületét fogja át, hanem a szeretett lény létének egészét. A szeretetben azt a végsőt ragadja meg az ember, amit semmiképpen sem lehet ismertetőjelekből, tulajdonságokból és tevékenységekből összeállítani. Igaz, sokszor fölsorolnak ilyen okokat, hogy a szeretet ’motivációját’ megmagyarázzák. Mivel a lényegét nem tudjuk megragadni, okokat keresünk, és más lelki megmozdulások hasonlóságára akarjuk elképzelni. De amíg egy személyi kapcsolat a tulajdonságok felszínén marad, nevezhetjük szimpátiának, csodálatnak, tiszteletnek, vagy akármi másnak, ám soha nem fogja megilletni ez a megnevezés: ’szeretet’. Összegezhetjük a szeretett lény különböző tulajdonságai iránt érzett minden vonzódásunkat, az összegből sohasem adódik ki valódi ’szeretet’. A szeretetben nyilvánvalóan áttörjük a tulajdonságok felületét és elérjük azt a helyet, ahol a személy mint személy létezik. Nincs más felelet kérdésünkre: Ez az ember azért szereti a másik személyt, mert az ’ő’; keresi annak ’én’-jét, éppen azt keresi benne, amiben sajátos, egyedülálló személy. Szeretni annyit jelent, mint kimondani: jó, hogy te – Te vagy. Igen, jó. Miért? Gazdagabb lesz ezzel a szerető ember, kiegészül, előnyökhöz jut; talán gyorsabban fog előrehaladni karrierjében? Nem, nem erről van szó. Nem ilyen módon jó az, hogy a másik van. Hát akkor hogyan? Azért jó annak, aki szeret, hogy a másik van, mert megmutathatja neki önmagát, úgy amint van, mert az nem akar tőle semmit, mert szabadon hagyja? Ez sem lényege a szeretetnek. Nem kap tőle semmi tárgyszerűt, semmi ’dolgot’: saját magát kapja benne. Mielőtt elkezdett szeretni, mintegy nem volt ’saját maga’. Csak éppen ’volt’, azok szerint a szerepek szerint, amelyeket játszania kellett a világ és saját maga előtt. Amióta azonban szeret, azóta van. Szeret, és ezért van. És a másik személy ugyanezt tapasztalja vele kapcsolatban. Ő is azóta ’ő maga’, teljes biztonságban, amióta egymást szeretik. Felbecsülhetetlen ennek jelentősége: az egyik megkapja magát a másiktól, kölcsönös ajándékként. Mindketten annyiban ’vannak’, amennyiben ’egymással’, a,Mi’ létközösségében vannak. Létük neve ’együtt-lét’, ’egymással-lét’.

Szeretetről tehát csak akkor van szó, amikor két személy létszerűen kimondja: „mi”. Ebben a ’mi’-ben végleges elkötelezettség jut kifejezésre: én ’veled’ akarok lenni és azt szeretném, hogy te is ’velem’ légy. Ettől a pillanattól hozzád tartozom és ’rendelkezésedre’ állok. Mostantól kezdve soha többé nem leszel egyedül; ha távoli terek választanak is el egymástól, ha akár a halál szakít is széjjel, én ’veled’ maradok. Rendelkezz mindennel, ami az enyém, és ami vagyok. És én is tudom, hogy mindig benned maradok, és személyem kezedben biztosabb helyen van, mint a sajátomban.

A szeretetnek ebben a létszerű ’mi’ szavában az ember lénye új teret kap. Az egész világ mélységi dimenziót. Ez az új tér nincs egyszerűen ’adva’. A szabad önátadás funkciójaként jön létre. Abból a magatartásból és törekvésből ered, hogy nem akarjuk a másik személyt birtokba venni, tárgyként kezelni. A ’tehetetlenség’ jegyében valósul meg a szeretet. Lemond minden megragadásról és kényesen kerül minden erőszakos törekvést, ami a másikat rabszolgává akarná tenni. Ellenkezőleg: ő akar adni. És amit felkínál, az nem ez vagy az, hanem ’ő saját maga’; alapjában véve nem a testét vagy tulajdonságait, tehetségeit, gazdagságát adja ajándékul, vagy más valamit, ’amije van’, hanem a személyiség leglényegét: én-jét. Ebben a tiszta ajándékozásban azután az ember megajándékozottá válik. A másik ugyanúgy adja és feltárja magát, és ez kegyelem. Mindkettő felismeri, hogy ezt a megajándékozottságot, amelyben a másik legsajátosabb önmagát tárja fel neki sohasem tudja megszolgálni. És ez adja a szeretet lényét és csodálatosságát. Amit itt ajándékozunk, az a legmélyén mindig az ajándékozó maga. Minden más ajándék, amelyet az ember a szeretetben kaphat, ennek az önátadásnak a fényében fürdik. A szeretet tulajdonképpeni ajándékozása nem a bírás és a birtoklás szintjén, hanem a lét magaslatán történik. A másiknak a léte közeledik felénk ajándékok alakjában, bármilyen kicsinyek is azok; a szeretet megdicsőíti ezeket az ajándékokat és a személyes együttlét eszközeit teremti belőlük; az önmagát adó szeretet ajándékai hullámokként áradnak felénk a szeretett személyből. Ezért tapasztalja a szerető még a legjelentéktelenebb szeretet-találkozásban is az örömet és a léttér megvilágosodását. Ez az öröm, ez a fény a szeretet kísérőjelensége, és egyben megnyilvánulása annak, hogy a szerető ember közeljutott minden lét ősi eredetéhez.

Ezzel megérintettük a szeretet végső lényegét. Úgy tűnik: amit a szeretet jelent, az felülmúl minden egzisztenciális megvalósulást. Benne elébevágunk a lét egészének, a végleges beteljesülésnek. Így a szeretet jellemzője a fölülemelkedés. Végső célja lényegesen több, mint mindaz, amit ’most’ megvalósíthat. Odaadás egy véges létezőnek: ez már maga is fölülemelkedés a körülhatárolton, valami feltétlenre céloz. Az odaadás szeretetmozgása csak akkor lehetséges és érthető, ha már eleve az egy, abszolút és feltétlen létre, mint saját beteljesedésének és fennállásának feltétlen feltételére irányul. Az ember szeretetében egy minden feltételesen túli feltétlent keres, a minden végsőn túli Végtelent^[7].

A szeretet odaadásában először is véges egzisztenciánk boldogító igazolását éljük meg. A ’te’ szeretetében úgy érezzük: olyan világban élünk, amely elérkezett önmaga kibontakozásáig. A világgal való kapcsolataink, még a legközelebbiek, az unalomig ismertek is, megváltoznak a is szeretet fényében; sok esetben az az érzésünk, mintha először élnénk át; a régi új értelmet kap. Ez a szeretet egyik oldala: „Amo (et amor), ergo sum”, szeretek (és szeretnek), tehát vagyok; sőt annyiban vagyok ’én’, amennyiben szeretek és szeretnek. Ugyanakkor saját létünk megerősödésén túl kibontakozik a szeretet másik oldala: az az alapvető követelés, hogy túllépjen a maga konkrét megvalósításán. Szeretetvágyunk benső szükségszerűséggel túlszárnyalja a konkrét alakot, amelyet szeretetünknek adtunk. Soha nincs vége. Maga a nyelv a ’szeretet’ szóval valami statikusat és ugyanakkor dinamikusat jelöl. Philipp Lersch ezt így magyarázza: „Ez nem véletlen, és semmiesetre sem a nyelv fantáziahiányán alapszik, hanem azon a tényen… hogy a szeretet lényege szerint sohasem ér véget, és még a beteljesülésben is mint törekvés él” ^[8].

A szeretet élménye egyértelműen ezt a dialektikát mutatja: nem tudunk megbirkózni azzal az emberrel, akit szeretünk, és a világgal, amelyben él. Hallgassuk a költőket: szétrobbantják tapasztalataik világát, hasonlatokat keresnek, ellentétekhez folyamodnak, a mindenség minden eleme után nyúlnak, hogy leírják a szeretett ’Te’ személyét és az ő szeretetében felragyogó világot. Egy harmadik sokszor nem érti, mi olyan különös azon az emberen, ha a szerető kedvéért hallgat is erről. A szeretett lény különlegessége ez: Amint a mindenség, a világ felmérhetetlen térsége korlátlan és tele van titkokkal, ugyanúgy megfoghatatlan az az ember is, akit szeretünk; nem azért, mintha sajátmagában véve olyan gazdag lenne, hanem azért, mert számunkra több, mint a valóságban. Jelenlevő lénye előfutár; véges-befejezetlen életében transzcendens többlet tárul fel^[9]. Ezzel egyúttal azt állítjuk, hogy a szeretett lény ’dinamikusan határtalan’ a szeretetben, és megértünk még egy új kijelentést: határtalanul szeretlek téged, ezért határtalanná kell válnod. Vagyis az emberi szeretet minden mozzanatába belezárjuk a halhatatlanságot, feltételezzük vele, igent mondunk rá^[10].

A szeretetnek ez a nagysága azonban egyúttal fenyegetettsége is. A teremtmény véges törékenységében, mulandó lényében a szeretet révén a végtelenbe való törekvésünk ’tárgyává’ válik. Olyan követelmény ez, amelyet egy ember sem tud igazán beteljesíteni. Szükségszerűen csalódást kell okoznia a feléje áradó szeretetnek, és metafizikai lényegében nem is bírhatja ki az ilyen szeretetet. A szeretetnek ezt a csalódását kibírni és mégis kitartani benne, megélni a szeretett lény határait és mégis kimondani a szeretet legjellegzetesebb szavát: ’határtalan vagy’ – ez az emberi szív legnagyobb tette. A neve hűség. És ezt meg kell tennie egészen a halálig, – hiszen ez a hűség lényege. Ez a követelés a szívnek szorongás, az érzelemvilágnak sötét összevisszaság, – különösen ha a viszontszeretet elmaradása kegyetlenül érezteti velünk, hogy a szeretett lény nem emelkedik arra a magaslatra, amivé lehetne és kellene lennie. Minden igazán szerető szív átszenvedte ezt a fájdalmas tapasztalatot. Azért megpróbálja, naponta új meg új küzdelemben, az evidens tapasztalat meggyőző ereje ellenére (határolt vagy), mindennap, sőt minden órában hűségesen mindig újból megépíteni szeretetét (és mondani: határtalan vagy). Ha az, aki szeret, elmulasztja szívének ezt a folyvást megújuló legyőzését, megtörténhetik, hogy azt az embert, akit egyszer valóban és becsületesen szeretett, hirtelen nem látja többé. Éveken, évtizedeken át elmegy mellette (a legjobb esetben udvarias érdektelenséggel), anélkül, hogy észrevenné tehetetlen pillantásait, esdeklő könyörgését. Valódi szeretet csak a hűségben valósul meg: csak a halálig kitartó közösségben.

A szeretetnek itt vázlatosan megrajzolt alakja lényegében megvalósul mindenütt, ahol komolyan és őszintén szeretnek. Bár sokszor nem fejeződik ki tisztán az emberi egzisztencia ziláltságában, mégis ott él a szerető ember szándéka mélyén. Nem minden, amit itt a szeretet titkáról kipuhatolni próbáltunk, tartozik közvetlen bizonyításmenetünkhöz. De meg kellett említenünk, hogy meglássuk a szeretet lényegét. Szeretet annyit jelent, mint létcsere. Az egyik ember léte a másik ’létanyagából’ épül fel. A szeretőnek magába kell szívnia a szeretett lényt egészen, belőle kell élnie. És ez olyan folyamat, ami nemcsak a pszichológia síkján játszódik le. Aki szeret, annak a léte metafizikailag ’együtt-levés’; a szeretett személy a szerető létének ontológiai társmegalapítója. És itt, egy végső fenyegetés láttán, az emberi szeretet új követelése áll elő: csak azt adni a szeretett lénynek, ami saját létünkben tiszta és világos. A szeretet által a szerető ember éleslátó lesz: nagyon mélyére lát saját egzisztenciájának. Látja romlottságát, önzését, hatalomvágyát, gyengeségét, léte szűkösségét, szíve restségét és a legmélyén a gonoszat. Teljes felelősségtudattal kell magát megkérdeznie, nem ad-e át az önajándékozásban a másiknak valamit saját lényének romlottságából. Annál jobban fél, mert hiszen mélységesen szereti a másikat, és nem akarja saját romlottságával megfertőzni vagy megmérgezni. A szeretett Te legyen mindig tiszta és fénylő; növekedjék benne állandóan mindaz, ami színtiszta. Az ember, ha szeret, természetesen továbbra is kitart önmaga ajándékozásában, a teremtő hűségben. De az önátadás tartózkodóbb lesz, és állandó megtisztulásra szorul. Csak a tisztát, a méltót, a létet építőt szabad átadnia a másiknak. Ezzel eljutottunk az emberi szeretet fenomenológiai megvilágításában oda, ahol fel kell tennünk ismét a kezdeti kérdést teljes élességében: Szabad-e az embernek, ha mélyen, őszintén és éretten szeret, kívánni és akarni, hogy a másik egészen belőle táplálja életét?

Tegyük félre azt a kérdést, lehetséges-e ezt a kívánságot ténylegesen megvalósítani, és ha igen, hogyan. Minket csak az ilyen akarás egzisztenciális lehetősége érdekel. Szabad-e egy embernek azt kívánnia, hogy ilyen kapcsolat álljon fenn közte és a másik között, akit szeret? Azt feleljük: Egyetlen igazán szerető ember sem merészelné ezt megtenni. De Jézus nyugodtan mondta ki ezt a szót és kötelezte mindazokat, akik szeretik, hogy felvegyék magukba életét, és belőle éljenek. Azt akarta, hogy barátai belső táplálékává váljék egész léte, minden érzésével, gondolatával, kívánságával, belátásával és érzelmével együtt. Tehát éppen azt kívánta és követelte, amiről az emberi szeretet általunk adott fenomenológiai megvilágításából kiderült, hogy bensőleg lehetetlen. Talán nem is gondolkodott mindezen, hanem pillanatnyi megzavarodottság ösztönzéséből cselekedett? Sok tanítványa elhagyta őt Kafarnaumban az élet kenyeréről szóló beszéde után. Hagyta őket elmenni, de nem vont vissza egy szót sem. Sőt halála előtt, az utolsó vacsorán ezt a követelést szentségi szférába emelte. Tehát nagyon is tudna kellett, mit csinál. Aki megvizsgálja a János-evangélium hatodik fejezetében lévő, az élet kenyeréről szóló beszédet, nem tud megszabadulni attól a benyomástól, hogy itt tiszta tudatú ember beszél, olyan ember, aki előtt nem titok beszédének és cselekvésének hallatlan volta. Így csak két lehetőség marad ennek a názáreti embernek a megértésére: vagy olyan mélységesen gyűlölte barátait, hogy ilyesmit tett, és akkor csak ember, rossz ember, vagy pedig szerette ’övéit’, éretten és bensőségesen, és akkor végtelenül több, mint pusztán ember. Így eljutunk a második kérdés megválaszolásáig: Valóban szeretett-e Jézus?

Az utca teljesen kihalt volt, amikor az idősebb Seidlerné izgatottan kiszaladt. Már tíz óra is elmúlt. Bécs felett kövér játékmackóra emlékeztető, sötétszürke felhők úsztak; a közeli bécsi erdő csúcsai körül orgonált az éjszakai szél, s a házak ablakaiban sok kis lobogó lángocska fénye látszott. A karácsonyfák égő gyertyái világítottak. Bécsben ugyanis épp karácsony estéjét ünnepelték. December huszonnegyedike volt.

Valahol messze gyerekek énekeltek, a közelben almát sütöttek; illata kiszállt az elhagyott utcára. Seidlerné nem vette észre sem a gyermekhangokat, sem az almaillatot. Annyira izgatott volt. Aggódott a menye miatt! A fia meg épp most nem volt otthon!

Az idősebb Seidlerné fia szeretett pipázni, vasárnap szívesen futballozott, és hétköznap az Elektromos Műveknél dolgozott. Rendkívül felelősségteljes állása volt. Egy nagy csarnokban hatalmas, titokzatos rendeltetésű, mérőműszerekkel és kallantyúkkal ellátott kapcsolótábla előtt ült, és gondoskodott arról, hogy Bécs lakásaiban mindenütt legyen áram. Az idősebb és a fiatal Seidlerné nagyon büszke volt rá.

Seidlerék messze a város szélén, Hütteldorfban laktak, hárman egy kis házacskában. A távolság nem zavarta őket. Szívesen éltek ott kint. A házacskához tartozott egy kis kert is, a fiatal Seidlerné konyhakertje; kétszáz méterrel arrébb már az erdő kezdődött, és éjszaka remekül lehetett aludni, olyan jó csönd volt.

Mindhárman igen megörültek, mikor kiderült, hogy a fiatal Seidlernének kisbabája lesz. Most éri meg igazán, hogy kertjük van – mondták. A doktor, aki a fiatal Seidlernét megvizsgálta, azt mondta:

„Gratulálok, Seidlerné! Emberi számítások szerint a babának január elseje és ötödike közt kell a világra jönnie!”

Emberi számítás szerint!

Szegény doktor! Honnan sejthette volna, hogy a fiatal Seidlerné december 24-én úgy felizgatja magát. Nem, ezt nem sejthette. Még maga a fiatal Seidlerné sem. Mégis felizgatta magát. Akkor történt, mikor a férje felhívta…

Este negyed tíz volt. A kis házban fenyő és frissen sült sütemény illata terjengett. A lakószobában kis asztalon karácsonyfa állt. Alatta feküdtek az ajándékok, szépen becsomagolva. A konyhában sistergett a liba, és az ablakban borospalackok sorakoztak. A gyufa gyertyagyújtáshoz odakészítve. Az idősebb és a fiatal Seidlerné mondhatni csak a startpisztoly eldördülésére várt, hogy rekordsebességgel bevesse magát a seidleri karácsonyestébe.

Startlövésként a Seidler úr hazaérkezését jelző kapucsengőnek kellett volna felhangzania. A csengő azonban csak nem szólalt meg. Helyette viszont csöngött a telefon. A fiatal Seidlerné vette fel. Seidler úr jelentkezett; hangja szomorú volt:

„Kedvesem, ne haragudj…”

„Egyáltalán nem haragszom. Mikor jössz végre haza?”

„Hát épp ez az, drágám. Egyáltalán nem jövök haza.”

„Egyál…” A fiatal Seidlerné az „egyáltalán” szót akarta mondani, de nem jött ki több hang a torkán. A szíve iszonyúan elkezdett dobogni.

„Nem, drágám! Én is olyan boldogtalan vagyok! De mit tehetünk? A tizedik kerületben valaki elektromos karácsonyfaégőt szerelt fel, és rövidzárlatot okozott; átolvadt egy utcai kábel. Most ott az egész körzetben nincs villany. Azonnal oda kell mennünk!”

„Neked kell odamenned? Miért neked? Ez nem a te feladatod!”

„Persze, hogy nem, kedvesem! De most karácsonyeste van, és csak nagyon kevés ember van itt bent. Ezért nekem is be kell ugranom.”

„Akkor be kell ugranod…”

„Kedvesem, értsd már meg…”

„Értem már” – mondta bátran a fiatal Seidlerné. Erősen elhatározta, hogy bátor lesz. Csak nem tudta egészen megvalósítani. Hirtelen zokogni kezdett. „Ó, Istenem, Istenem, ez szörnyű! A szép liba! És a sütemény! Annyira vártunk! És most nem jössz!”

„Kezdjétek el nélkülem a libát!”

„Nélküled? Egy falat nem megy le a torkomon!”

„Drágám, légy megértő!”

„Nem akarok megértő lenni! Nem tudok megértő lenni! Olyan szép az a liba…” A fiatal Seidlerné megint elsírta magát.

„Nagyon hamar megjövök, kedvesem” – mondta idegesen a férj.

„Mi az a nagyon hamar?”

„Legkésőbb két-három óra múlva” – felelte, és gyorsan letette a kagylót.

A fiatal Seidlerné is letette. Ahogy a kagylót a villába akasztotta, olyan érzése támadt, mintha valaki az ujja hegyét gyengéden végighúzná a hátán. Először egészen kellemes volt. De aztán nem maradt az. A simításból nyomás lett, a nyomásból szorítás, és a szorításból hirtelen lélegzetelállító fájdalom. A fiatal Seidlerné röviden felsikoltott, és a fotelba roskadt.

„Mi történt?” – sietett hozzá az idősebb Seidlerné.

„Elmúlt már, mama” – mondta a fiatal Seidlerné, és a homlokán hirtelen apró izzadságcseppek jelentek meg. Aztán halkan kérte: „Hívd fel a kórházat, hogy gyorsan küldjenek egy betegszállító kocsit.”

„Azt hiszed…”

A fiatal Seidlerné bólintott:

„Igen. Azt hiszem, hogy a telefon miatt túlságosan felizgattam magam. Jön a baba. Egy kicsit hamarabb jön, mint ahogy számítottuk…”

A következő negyedóra rettenetes volt szegény idősebb Seidlerné számára. Telefonált a kórházba. Ott megígérték, hogy azonnal küldenek egy kocsit. Azután az idősebb Seidlerné megpróbálta elérni a fiát. Az viszont már nem volt bent. Akkor a fiatal Seidlerné tompán felsóhajtott, mert jött a következő fájás. Az idősebb Seidlerné imádkozott:

„Jóisten, add, hogy jöjjön már az a betegszállító!”

A betegszállító viszont nem jött. Hátránya is van annak, ha az ember a világ végén lakik. A fiatal Seidlerné suttogott:

„Mama, ne légy olyan türelmetlen… talán a sofőr nem találja meg rögtön a házat…”

„Hülyeség!” – kiáltott az idősebb Seidlerné. – „Még egyszer felhívom őket!”

A nővér, aki felvette a telefont, maga is el volt keseredve.

„Seidlerné, borzasztó, de épp most hallottam, hogy az önökhöz kiküldött autó kerékabroncsa útközben megsérült, és pillanatnyilag nincs másik kocsink. Kérem, legyen türelemmel! Minden pillanatban jöhet már vissza egy másik, és akkor azonnal küldjük önökhöz!”

A fiatal Seidlerné sóhajtott. Az idősebb Seidlerné elvesztette a fejét. Visszaejtette a telefonkagylót, és kétségbeesve felkiáltott:

„Nem várok tovább! Most már minden mindegy! Kimegyek az utcára, és leállítom az első erre jövő autót!”

„De hát az nem megy!” – mondta kínlódva a fiatal Seidlerné.

„Neeem? – nevetett bőszen idősebb Seidlerné. – De még mennyire, hogy megy! A férjedtől joggal kapnám a legharagosabb szemrehányásokat, ha nem tenném!”

Ezzel eltűnt. Igen, kiment, és ott állt, idegességtől és hidegtől reszketve, és imádkozott: „Édes Istenem, egy autót, küldj erre egy autót!”

Hirtelen összerezzent, és abbahagyta az imádkozást, mert a távolból motorzúgás hallatszott. Először csak halkan, aztán egyre erősödve. Valóban: jött egy autó. Idősebb Seidlerné kitárt karokkal rohant a reflektor vakító fénye felé. Az autó megállt. Seidlerné nem tudta azonnal megállapítani, hogy ki ül a kormánynál. Csak egy férfihangot hallott:

„What is the matter?”

A nemzetközi katonai rendőrség kocsija volt.

Nemzetközi katonai rendőrség csak Bécsben volt. Bécsben a franciák, angolok, amerikaiak és szovjetek mindjárt a háború után leültek a nagyasztalhoz, és elhatározták, hogy közös rendőri alakulatot hoznak létre, amely a város mind a négy szektoráért felelős lesz. Az alakulat nagy hatótávolságú, rövidhullámú adóvevő-készülékkel felszerelt autókat kapott. Az Auersperg palotában volt a központ; néhány katona onnan irányította az autókat rádión keresztül. Minden kocsiban egy francia, egy angol, egy orosz és egy amerikai katona ült. A legénység minden tagja beszélt angolul.

Az idősebb Seidlerné egy ilyen autót állított meg.

Ahogy az első meglepetésből felocsúdott, hangosan kiabált: „Ott, abban a házban! Asszony! Gyereke lesz! Gyorsan, kórházba! Értve?”

Törve beszélt németül, attól a széles körben elterjedt, de hibás feltételezéstől vezérelve, hogy így a külföldiek jobban megértik. Szerencséje volt. Van néhány német szó, amit minden katona megért. Ilyen a ház, az asszony, a gyerek és a kórház.

A kormánynál ülő amerikai ránézett a mellette ülő oroszra. Az orosz bólintott. Mindketten szó nélkül kiugrottak a kocsiból. A hátsó ülésről az égimeszelő angol meg az apró francia követte őket. Beszaladtak a kis házacskába az idősebb Seidlerné után: négy különböző országból származó négy fiatal katona, négyféle egyenruhában – és háromféle nyelven beszéltek.

Közben a kis házban a liba odaégett, érezni lehetett a szagát. Nem volt kellemes. Senki sem törődött vele.

Amikor a négy férfi berontott, a fiatal Seidlerné halványan elmosolyodott, és keskenyre szorított ajakkal mondta: „Helló!” Üdvözölni akarta az urakat. Az urak gyorsan és céltudatosan cselekedtek. Az amerikai a hóna alatt átkarolta a fiatalasszonyt. Az orosz a lábait fogta át. Megemelték a fiatal Seidlernét, és óvatosan kivitték. A francia meg az angol arra vigyáztak, hogy a másik kettő óvatos legyen. A hátsó ülésre fektették. Feje az angol ölében feküdt. A francia takarót borított a lábára. Az amerikai gázt adott. Közte meg az orosz közt ült az idősebb Seidlerné. „Minden minyá’ egész jó leszel, mamuska!” – mondta az orosz.

Az angol a fiatal Seidlernét biztatta: „Take it easy. Semmi baj.” A francia erősen fogta az asszony lábait, és a saját feleségére gondolt, aki most Párizsban van. Az amerikai az utcát figyelte, és nagy felelősségérzet töltötte el…

A kórházban minden nagyon gyorsan ment. A fiatal Seidlernét hordágyon bevitték a szülőszobára. Legfőbb ideje volt, mert a baba mindenáron azonnal meg akart születni. A négy katona a kórház hideg halljában várakozott, és hallgatta, ahogy az idősebb Seidlerné bemondta a fiatalabb Seidlerné és férje nevét és adatait. Ezeket egy ápolónő írta fel. A hallban állt egy karácsonyfa. Ezen is égtek a gyertyák. A négy katona ránézett a karácsonyfára, aztán a nővérre, végül az idősebb Seidlernére. Furcsán zavarban érezték magukat, és szomorúak voltak. Olyan messze az otthonuktól…

„Mi menni muszáj” – mondta végül az orosz. Az idősebb Seidlerné kezet fogott velük, és halkan mondta:

„Köszönöm szépen! Ti jó fiúk vagytok! Boldog karácsonyt kívánok!”

„Mi is hozzád, mamuska” – mondta az orosz. Aztán visszamentek a kocsihoz.

A rövidhullámú rádión türelmetlenül szólította őket egy hang.”

„Baker, alpha two! Baker, alpha two! Jelentkezzenek!”

Az amerikai adásra állította a készüléket, és jelentkezett:

„Itt Baker, alpha two!”

Az Auersperg-palotában lévő centrumban a szolgálatos tiszt tombolt.

„Hol bujkálnak, Baker, alpha two? Már az egész városban keressük magukat! Hol csavarognak?”

„Egy terhes asszonyt vittünk kórházba, őrmester!”

„Ugyan már! – kiáltott vissza a hang. – Terhes asszony! Jobb nem jut az eszetekbe, mi? Nem inkább egy kis sört ittatok – a kórházatokban?”

„Őrmester – bizonygatta az amerikai a mikrofonba – mi tényleg kórházba vittünk egy asszonyt!”

„Hogy hívták a nőt? Mi volt a férje neve?”

„Pillanat – mondta az amerikai. Odafordult a többiekhez. – Figyeljetek ide – mondta –, nem emlékeztek véletlenül, hogy az öregasszony milyen nevet mondott a nővérnek? Én elfelejtettem!”

A többiek gondolkodtak. Aztán a fejüket rázták. Anynyira izgatottak voltak, hogy semmire sem emlékeztek. Az orosz levette prémsapkáját, és megvakarta a fejét. Erőlködve gondolt vissza a hallban történtekre. Hirtelen eszébe jutott valami, és rémülten keresztet vetett. Azt mondta:

„Nagy Isten, tudom már! Nem vezetéknév, keresztnevek!”

„És mik voltak a keresztnevek?” – kérdezte az amerikai.

Az orosz felnézett a sötét égre. Aztán lenézett a sötét földre. Halkan mondta: „Nekik nevek Mária és József.”

Az Írásoknak be kellett teljesedniük. Már az Ószövetségben sok messiási szövegrészlet utalt Isten eljövendő Fölkentjének szenvedésére. Valamennyi közül különösen megragadó az, amelyet általában a Jahve Szolgájáról szóló negyedik éneknek neveznek és Izajás könyvében található. A próféta, akit joggal neveznek az „ötödik evangélistának”, oly éles realizmussal festi meg a szenvedő Szolga képét, mintha saját testi és lelki szemével látta volna. Izajás verssorainak fényében Krisztus szenvedése szinte még kifejezőbbé, még megrendítőbbé válik, mint maguknak az evangélistáknak leírásában. Így jelenik meg előttünk a fájdalmak igaz Férfia:„Nem volt szép, sem ékes,a külsejére nézve nem volt vonzó.Megvetett volt, utolsó az emberek között,a fájdalmak férfia, aki tudta, mi a szenvedés;olyan, aki elől iszonyattal eltakarjuk arcunkat,megvetett, akit bizony nem becsültünk sokra.Bár a mi betegségeinket viselte,és a mi fájdalmaink nehezedtek rá,mégis Istentől megvertnek néztük,olyannak, akire lesújtott az Isten, és akit megalázott.Igen, a mi bűneinkért szúrták át,a mi gonoszságainkért törték össze;a mi békességünkért érte utol a büntetés,az ő sebei szereztek nekünk gyógyulást.Mi mindnyájan, mint a juhok, tévelyegtünk,ki-ki a maga útjára tért,és az Úr mégis az ő vállára rakta mindnyájunk gonoszságát

Isten és ember nem szinonimák, mégis fölbonthatatlan egységben vannak. Hogyan? Úgy, hogy az ember belőle indul ki, feléje lépdel s útja közben is ,,benne” él, vele haladja meg emberi határait. Amikor az ember az istenihez ,,nyúl”, nem menekül, hanem vakmerőségre szánja el magát, ha tudja, mit cselekszik.

Milyen az ember szeretetkapcsolata az emberrel? Nem mondhatom a társamnak: ,,majd akkor szeretlek, ha… Tedd meg ezt és ezt, hogy szerethesselek.” Még azt sem mondhatom: ,,Ha megváltozol, szeretni foglak.” De kérhetem őt, kérlelnem kell őt: ,,Változtasd meg életedet!” Hogyan kérlelhetem?

Erőszakra a válasz sohasem az igazi változás. Erőszakkal meg lehet valamit változtatni. De megváltozni és megváltoztatni két különböző dolog. Amikor a szeretet változásra hív fel, leteszi a fegyvert. Ha valóban hisz a változásban, ez az egyetlen következetes mozdulata. Nem mondani kell, hogy változz meg. Sugallnunk kell megváltozott jelenlétünkkel mások megváltozását. Szeretek – azaz változni akarok. Magamat szeretem; azt, hogy változom. Szeretlek – szeretném, ha meg tudnál változni.

Ki látja, hogy változom? Láthatja-e valaki azt, ami bennem történik, a saját törvényei szerint? S mégis, minden velem történik. Tekinthetem a szeretetet talajnak, amelybe belegyökereztettek. Eszköz, ugyanakkor cél. Benne, miatta élek, de el is kell érnem. A meg nem ragadható létnek vannak ilyen indirekt jellemzi. Ma még iránytalan sodródásnak érezzük. De van egy fix pontja: Jézus Krisztus.

Jézus ,,mindenen túl” szeret. Minden áron, a legnagyobb áron, Isten árán is. Az ember ,,mindenen innen” szeret. Szeretünk, mégis megtapasztaljuk magányosságunkat. Az elérkezett órában magunkra maradunk, mert meg kell közelítenünk az emberi egzisztencia határvidékét; a ,,végeket” cimborák nélkül lépjük át.

Jézus ideje éppen ez. Ahogyan az igazi ima a gondolkodás apálya után támad föl bennünk, úgy az igazi ,,távolodás” az, amikor már nem megyünk, hanem vitetünk. Elhagyva mindent, mégis ,,fönnmaradunk” a Mindenben. Jézus az emberi lét háttere.

Szavaiból és életéből olyannak ismertük meg a szeretetet, hogy az nem kellemes viszonyok szövevénye, hanem tűz, ami éget. Életet kíván, nem engedményeket. Elhatározást, nem alkudozásokat. Mintha megsemmisítő ,,támadás” érné életünk középpontját a szeretet irányából. Talán ezért van, hogy mi nem szeretni akarunk mindenáron, hanem élni. S. Weil szavával ez is a büntetésünk.

Mit látunk? A legtisztább emberi törekvéseken a hiúság, az önmentés, az olcsó érdekek hajszálrepedéseit. Az önmutogatás kamaszos zavarait a nagy műveken. A sérthetőség eszméket változtat meg, nagy jellemeken ejt foltokat. Egyszóval, együttél az emberben a szent és a kikiáltó, aki el akarja adni portékáit.

Az ember Jézus szeretetének foglalatában önmaga alól fölszabadult, magasra értékelt, s ki van választva a paradicsomra. Az ember képessé vált a kisebbedésre, ami paradox módon igazi növekedésének iránya. Mit mondhat a tanítvány gyöngeségében, amikor a mester eléje térdel és mosni kezdi a lábát? Míg Jézus leszállt az égből, a Sátán lebukott. S mind a ketten az emberek közé érkeztek.

Nem elég tehát az embert objektíve szemlélni s kijelölni a helyét; igazi megismerésére ,,karizmatikus optikára” van szükségünk, s ez a legobjektívabb. Csakis az érdektelen végtelen oldalától lehet fölismerni és értékelni a kicsiny, vagy látszólag jelentéktelen cselekedeteket. Amit a szerető pillantás fed föl az emberben, soha nem fordítja ellene. Így szemlélve az embernek nem a gonoszsága nagy, hanem az ereje csekély.

Mégis, csak az irgalom tudja túlszárnyalni a gonoszságot, nem pedig az erő.

Ismerni az embert: elébe menni, előlegezett szeretettel. Megismerni, azaz mégis szeretni. Tudni kell róla, hogy számtalan vágya van, de csak egy Istene. Sokfajta érdeke, de csak egy szíve. Megújuló válságai, de csak egyetlen Földje. Az ember tudása nem fegyver Isten ellen, hanem egyik rendeltetése. Talán a paradicsom utáni kirekesztettségében emelte maga elé tudását pajzsként, s azóta ellenőrzi benne magát, mint a tükörben. Isten azonban látja az embert pajzsa s tükre között is.