világbajnokság döntőjében Németország megverte az előző világbajnokot, Argentínát. Amikor Diego Maradona, a vesztes csapat kapitánya fölállt a dobogóra, hogy a szervezőbizottság képviselőjétől átvegye az ezüstérmet, teljesen össze volt törve. Arcvonásai össze-összerándultak, újból és újból sírásra fakadt. Úgy becsülték, hogy világszerte 1,2 milliárd ember követte a TV-ben a játékot. Köztük a legtöbben férfiak. A futball „férfiak dolga”. A futballozó nők éppolyan egzotikus jelenségek, mint a bokszoló nők. A teológusok és egyházi férfiak vagy ingujjban, hivatásbeli szerepüket szimpatikus módon félretéve, egyszerűen csak férfiként szintén odaülnek a képernyő elé, vagy úgy érzik, hogy toronymagasan fölötte állnak az ilyen plebejusi-profán élvezeteknek.
Nincs szükség nagy vallástörténeti jártasságra ahhoz, hogy tudjuk: itt elementáris és eredeti módon vallást gyakorolnak. Hogyan álljon helyt a keresztény hit, ha „toronymagasan” elkülönül az ilyen történésektől, és sem nem kész, sem nem képes arra, hogy párbeszédbe kezdjen az ilyen elementáris vallási megnyilatkozásokkal? Minden versenysportra érvényes az, amit Coubertin báró, az újkori olimpiai játékok megalapítója „mind a régi, mind az új olimpizmus első és leglényegesebb ismertetőjegyének” nevezett, ti. hogy az vallás. Aki valóban meg akarja érteni a stadionokon belüli és kívüli történéseket, annak nem szabad becsuknia szemét ama történelem előtt, amelyen minden életmegnyilvánulásunk, a modern sporttevékenység is nyugszik.
Az „ógörög áldozati rítusok és mítoszok értelmezéseit” tartalmazó könyvének, mely az olimpiai küzdősport eredetét is tárgyalja, Walter Burkert ezt a címet adta: Homo necans – Az ember mint gyilkos (Berlin-New York, 1972). Az olimpiai terepnek, amint leírja, két kultikus központja volt: a Pelopsz-szentély és a Zeusz-oltár. A kettő között feküdt a stadion. Pelopsz egy sötét istenség, aki az emberáldozatok gyakorlatára utal vissza. A monda szerint apja, Tantalosz leölte őt, ételül tálalta föl az isteneknek, amikor azok, Zeusszal az élükön, lakomára jöttek hozzá. A szentély egy kövekkel szegélyezett áldozati árokból áll, ahová a vért folyatták. Ez eredetileg embervér volt. A Zeusz-oltár, a másik kultikus hely, egy alsó részből állt, ahol leölték az állatokat, és egy magas hamurakásból, amelynek a tetejére helyezték az állati combdarabokat, hogy elégessék őket. Ez az oltár jelentette a célt a stadion futói számára. A vérnyelő Pelopsz-sírtól rohantak, a haláltól menekülve, a Zeusz-oltárhoz, és aki elsőként érkezett oda, meggyújthatta rajta a tüzet: részesült a fényes, olimposzi isten győzelmében a vér, a sötétség és a sír fölött. Burkert azt mondja: „A futás az átmenetet hangsúlyozza a vértől a megtisztító tűzhöz, a halállal való találkozástól a túlélés tudatához, ami a győzelem erejében nyilvánul meg.”
Az újvilágban végzett kutatások azt mutatják, hogy a labdával folytatott versenyjáték is az áldozatok leölésében gyökerezik. A gömbölyű és világos labda a napot szimbolizálja. Az ember, akit létrejötte óta elbűvöltek a harc és az ölés történései, a napnak – annak a hatalomnak, amely fényével és melegével lehetővé teszi számára az életet – a működését is az agón, a halálos harc kategóriáiban érzékeli. Amikor este, naplemente után az ég és a tenger vörösre színeződik, akkor az erőszak szimbolikájától meghatározott ember azt látja, hogy az a hatalom, amely az életét garantálja, most halálos harcba bocsátkozott az alvilági hatalmakkal. Az aztékoknál emberek ezreinek kellett – az áldozatbemutató papok által testükből élve kitépett – remegő-rángó szívük erejével támogatniuk a napot az alvilági erők ellen folytatott harcában, és így garantálniuk, hogy újból és újból fölkeljen. Az emberiség történetének eddigi legrégebbi labdajátékterét Mexikóban, a Yucatan-félszigeten fekvő ősi Maya-városban, Chichen-Itzában fedezték föl. A mintegy 36 méter széles teret 75 méter hosszú, masszív kockakövekből álló fal fogja körül. A szemben álló oldalfalak közepén, 7 méteres magasságban súlyos kőgyűrűt helyeztek el. Könyökkel vagy térddel kellett a naplabdát átdobni a kőgyűrűn, és ezáltal támogatni futásában a napot. A játékosoknak a papi kasztba kellett tartozniuk. A játék veszteseit a győztesek leölték, és remegő szívüket föláldozták a napnak (G. Becker, Die Ursymbole der Religionen, 1987).
Csak ennek az eredetnek az alapján lehet megérteni a játékosok és edzőik szinte halálos komolyságát, a stadionok pattanásig feszült légkörét és az egymás ellen harcoló férfiak végsőkig menő elszántságát. Tevékenységük bizonyára játék, játék a világos és gömbölyű bőrlabdával, de a „homo ludens”, a játékos ember egyúttal és éppen mint játékos ember „homo necans”, gyilkos ember is. A verseny-játékban, amelyben csak az egyik győzhet, és a másikat szükségképpen megverik, ősrégi, évmilliókra, az emberlét kezdetére visszanyúló élet- és magatartásminták támadnak föl: Azóta, hogy mintegy 1,7 millió évvel ezelőtt a „homo erectus”, a korai ember kilépett a gyűjtögető- és dögevő lét fülkéjéből, és a nagyvad-vadászattal a vadállatok versenytársa lett, magatartását és életérzését az agón, a halálos harc határozza meg. Ez mindenekelőtt a férfire érvényes. Már az állati viselkedésből is tudjuk, hogy a megmerevedett fallosz és a hágás az agresszivitás és a fenyegetés kifejeződése is lehet. A lándzsa, amellyel az ember fölébe emelkedett a vele élő nagy állatnak – mint Káin a testvérének, Ábelnek – és azt halálra döfte, fallikus erejének szimbóluma.
Ezek az őskori minták ott vannak bennünk. Végső okát adják annak a könny- és vérfolyamnak, melyet az emberiség történelme folyamán az emberek okoztak egymásnak. Az ember mind a magánélet, mind a politika területén mindig kész arra, hogy power-jét, ölési potenciáját fenyegetően megmutassa és kiélje. Még nem sokkal ez előttig csak azáltal tűnt lehetségesnek az emberiség fennmaradása, hogy a két ellenséges blokk, a keleti és a nyugati olyan gigantikus ölési potenciát állított egymással szembe, hogy az megbénította ennek az erőnek a kiélését.
Amikor a vb-döntőn két futballcsapat kifut a gyepre, a két térfél egy-egy világot jelenít meg. Tizenegy edzett, a legjobb éveiben járó férfi áll szemben egymással. Labdázni akarnak a füvön – egymással és egymás ellen. De miért ül sűrűn egymás mellett és nemzeti zászlókat lobogtatva 80.000 ember a stadion karéjában, és szerte a világon 1,2 milliárd ember a képernyők előtt, hogy megnézze ezt a labdajátékot a zöld füvön? Miért utazott ide külön ezért a határidők szorításában élő szövetségi kancellár és az államelnök? Az ember nemigen gondol ilyesmire, de ha belegondol, nyilvánvaló: Az emberlét ős-forgatókönyve, az agón, győzelemre vagy vereségre, diadalra vagy könnyekre, szimbolikusan életre vagy halálra menő harc ismétlődik meg.
Nem panaszra, hanem örömre és reményre ad okot, hogy ez ilyen módon történik. Hiszen a játékosok, és általában a nézők is egyetértenek azokkal a szabályokkal, amelyek ellenőrzik az erőszak kiélését a stadionban, és megakadályozzák az emberek komoly megsebesítését. Az, hogy emberek ölési erőszakuk kiélése közben alávetik magukat ilyen szabályoknak, azt mutatja, hogy az ember alapvetően képes arra, hogy kinőjön eredetileg messzemenően vak elbűvöltségéből, melyet a felágaskodó, férfi ölési erőszak váltott ki benne, más értékeket – az életet és a test sérthetetlenségét – elébe helyezzen ennek a bűvöletnek, és így korlátok közé szorítsa azt.
De a sportversenynek ez a fölbecsülhetetlenül pozitív értéke csak akkor juthat valóban érvényre, ha minden közvetlenül vagy közvetve érintett személy tisztában van azzal, végső soron mit játszanak a futballpályán: olyan játékot, amelyet férfiak rúgásokkal játszanak. A játék tisztességesebbé és erősebb gyógyító hatásúvá válik, ha minden résztvevő bevallja magának, hogy a szabály az, ami megköveteli, hogy a rúgás a labdára irányuljon, és ne az ellenfélre. Csak így lehet aztán azt is megérteni, hogy a rúgás – sajnos – viszonylag még mindig gyakran elkerüli a labdát, és az ellenfél sípcsontját éri. Érthetővé válik egészében a power is, az az agresszív erő, amely az emberlét följegyzett kezdetei óta tulajdonképpen az ellenfél halálra taposására van programozva. Ha egy játékos leköpi az ellenfelét, vagy röviddel a lefújás előtt a másik torkának ugrik, akkor ez ugyan durva áthágása a szabályoknak és szükségképpen kiállítást von maga után, de a felvázolt perspektívák alapján morálisan megérthető ez a magatartás: a tehetetlenség gesztusa, tekintettel a fenyegető vereségre, amely szimbolikájában a halált és a pusztulást hordozza.
Az ölési hatalom power-je mindenekelőtt a büntetőrúgásban válik érezhetővé. A tizenegyes előtt a lövő és a kapus úgy méregetik egymást, mint a párbajozók, akik halálos párviadalba kezdenek. A kapus félelme a tizenegyestől – Peter Handke egyik elbeszélésének a címe – magában foglalja a halálfélelmet. És amint Boris Becker sikereinek idején azt lehetett olvasni a sporthírekben, hogy „a Becker-power elsöpri Ivan Lendl-t”, az 1990-es német-argentin vb-döntő kimenetele alapján azt lehetne mondani a megsemmisítő tizenegyessel kapcsolatban: Brehme power-je elsöpörte az argentin kapust – és vele Maradonát és minden argentin játékost.
Ideje lenne, hogy végre az ilyen játékok szervezői is fölismerjék ezeket az összefüggéseket. Klaus Steffenhagen, a német rendőrszakszervezet szóvivője az ún. huligánok okozta zavargások kapcsán joggal panaszkodott, hogy a Német Futballszövetség felelőtlenül magára hagyja a rendőrséget abban a harcban, amelyet a futball kapcsán fellépő erőszakosságok ellen folytat: „Nekünk, rendőröknek hétről hétre be kell vetnünk a gumibotot a Német Futballszövetségért, miközben a szövetség urai ülve maradnak páholyaikban, és pezsgőjüket isszák.”
Aki megszervez egy ilyen játékot, annak tudnia kell, mire vállalkozik: nevezetesen arra a kísérletre, hogy az emberben keletkezése óta meglévő elbűvöltséget a power-től, az ölési erőszaktól, korlátozott térben és meghatározott szabályok között életi ki, úgy, hogy közben az emberek ne szenvedjenek komoly sérüléseket. Ez a kísérlet szelepet teremt az emberbe beleíródott őseredeti erőszakosságnak, és ezért jó; de nézők és rajongók is vannak azok között az emberek között, akiket meg kell óvni a sebesülésektől. Ezért e játékok felelőseinek gondoskodniuk kell arról, hogy a stadionban kiélt ölési erőszak ne csapjon ki a futballpályán és a stadionon túlra, és ne ragadja el az utcán is az embereket, ahol már nincs bíró, aki fölmutatja a piros lapot, hanem csak rendőrök és gumibotok állnak rendelkezésre. Központi jelentőségű lenne a széles körű felvilágosító munka mindazok számára, akik aktív vagy passzív részesei a versenysportnak. Csak aki tudja, mit csinál, az tűzheti ki a maga számára annak határait, amit szándékában áll tenni, és amit nem. Elképzelhető lenne például, hogy a nagy mérkőzések előtt és után rövid felhívást intéznek a közönséghez, és talán megfelelő zene sugárzása is gátat vethetne a megélénkülő agressziónak.
Teológiailag és valláspedagógiailag persze azon kell dolgozni, hogy megváltsuk az embert a power, az ölési erőszak bűvöletétől, „megváltsuk a Bikaistentől” (G. Baudler, Erlösung vom Stiergott, 1989). Erre elvileg nagyobb esélyünk van, mióta Jézus az Ószövetség erőszakos vonásokat is hordozó Jahve Istenében azt az Abbát ismerte föl, aki végtelenül szeret minden embert. Aki magáévá teszi az ő útját, abban átalakul az ölési erőszak által meghatározott emberi világ megtapasztalása: a bőrgolyóval űzött játékot többé nem olyan alkalomnak látja, amikor kiélheti a veszélyes, elbűvölő ölési erőszakot, hanem ez a power ugyan szükséges, de korlátozott és szervesen beépült eleme lesz a játéknak, amely önmagában okoz öröm