lunablog

Az utca teljesen kihalt volt, amikor az idősebb Seidlerné izgatottan kiszaladt. Már tíz óra is elmúlt. Bécs felett kövér játékmackóra emlékeztető, sötétszürke felhők úsztak; a közeli bécsi erdő csúcsai körül orgonált az éjszakai szél, s a házak ablakaiban sok kis lobogó lángocska fénye látszott. A karácsonyfák égő gyertyái világítottak. Bécsben ugyanis épp karácsony estéjét ünnepelték. December huszonnegyedike volt.

Valahol messze gyerekek énekeltek, a közelben almát sütöttek; illata kiszállt az elhagyott utcára. Seidlerné nem vette észre sem a gyermekhangokat, sem az almaillatot. Annyira izgatott volt. Aggódott a menye miatt! A fia meg épp most nem volt otthon!

Az idősebb Seidlerné fia szeretett pipázni, vasárnap szívesen futballozott, és hétköznap az Elektromos Műveknél dolgozott. Rendkívül felelősségteljes állása volt. Egy nagy csarnokban hatalmas, titokzatos rendeltetésű, mérőműszerekkel és kallantyúkkal ellátott kapcsolótábla előtt ült, és gondoskodott arról, hogy Bécs lakásaiban mindenütt legyen áram. Az idősebb és a fiatal Seidlerné nagyon büszke volt rá.

Seidlerék messze a város szélén, Hütteldorfban laktak, hárman egy kis házacskában. A távolság nem zavarta őket. Szívesen éltek ott kint. A házacskához tartozott egy kis kert is, a fiatal Seidlerné konyhakertje; kétszáz méterrel arrébb már az erdő kezdődött, és éjszaka remekül lehetett aludni, olyan jó csönd volt.

Mindhárman igen megörültek, mikor kiderült, hogy a fiatal Seidlernének kisbabája lesz. Most éri meg igazán, hogy kertjük van – mondták. A doktor, aki a fiatal Seidlernét megvizsgálta, azt mondta:

„Gratulálok, Seidlerné! Emberi számítások szerint a babának január elseje és ötödike közt kell a világra jönnie!”

Emberi számítás szerint!

Szegény doktor! Honnan sejthette volna, hogy a fiatal Seidlerné december 24-én úgy felizgatja magát. Nem, ezt nem sejthette. Még maga a fiatal Seidlerné sem. Mégis felizgatta magát. Akkor történt, mikor a férje felhívta…

Este negyed tíz volt. A kis házban fenyő és frissen sült sütemény illata terjengett. A lakószobában kis asztalon karácsonyfa állt. Alatta feküdtek az ajándékok, szépen becsomagolva. A konyhában sistergett a liba, és az ablakban borospalackok sorakoztak. A gyufa gyertyagyújtáshoz odakészítve. Az idősebb és a fiatal Seidlerné mondhatni csak a startpisztoly eldördülésére várt, hogy rekordsebességgel bevesse magát a seidleri karácsonyestébe.

Startlövésként a Seidler úr hazaérkezését jelző kapucsengőnek kellett volna felhangzania. A csengő azonban csak nem szólalt meg. Helyette viszont csöngött a telefon. A fiatal Seidlerné vette fel. Seidler úr jelentkezett; hangja szomorú volt:

„Kedvesem, ne haragudj…”

„Egyáltalán nem haragszom. Mikor jössz végre haza?”

„Hát épp ez az, drágám. Egyáltalán nem jövök haza.”

„Egyál…” A fiatal Seidlerné az „egyáltalán” szót akarta mondani, de nem jött ki több hang a torkán. A szíve iszonyúan elkezdett dobogni.

„Nem, drágám! Én is olyan boldogtalan vagyok! De mit tehetünk? A tizedik kerületben valaki elektromos karácsonyfaégőt szerelt fel, és rövidzárlatot okozott; átolvadt egy utcai kábel. Most ott az egész körzetben nincs villany. Azonnal oda kell mennünk!”

„Neked kell odamenned? Miért neked? Ez nem a te feladatod!”

„Persze, hogy nem, kedvesem! De most karácsonyeste van, és csak nagyon kevés ember van itt bent. Ezért nekem is be kell ugranom.”

„Akkor be kell ugranod…”

„Kedvesem, értsd már meg…”

„Értem már” – mondta bátran a fiatal Seidlerné. Erősen elhatározta, hogy bátor lesz. Csak nem tudta egészen megvalósítani. Hirtelen zokogni kezdett. „Ó, Istenem, Istenem, ez szörnyű! A szép liba! És a sütemény! Annyira vártunk! És most nem jössz!”

„Kezdjétek el nélkülem a libát!”

„Nélküled? Egy falat nem megy le a torkomon!”

„Drágám, légy megértő!”

„Nem akarok megértő lenni! Nem tudok megértő lenni! Olyan szép az a liba…” A fiatal Seidlerné megint elsírta magát.

„Nagyon hamar megjövök, kedvesem” – mondta idegesen a férj.

„Mi az a nagyon hamar?”

„Legkésőbb két-három óra múlva” – felelte, és gyorsan letette a kagylót.

A fiatal Seidlerné is letette. Ahogy a kagylót a villába akasztotta, olyan érzése támadt, mintha valaki az ujja hegyét gyengéden végighúzná a hátán. Először egészen kellemes volt. De aztán nem maradt az. A simításból nyomás lett, a nyomásból szorítás, és a szorításból hirtelen lélegzetelállító fájdalom. A fiatal Seidlerné röviden felsikoltott, és a fotelba roskadt.

„Mi történt?” – sietett hozzá az idősebb Seidlerné.

„Elmúlt már, mama” – mondta a fiatal Seidlerné, és a homlokán hirtelen apró izzadságcseppek jelentek meg. Aztán halkan kérte: „Hívd fel a kórházat, hogy gyorsan küldjenek egy betegszállító kocsit.”

„Azt hiszed…”

A fiatal Seidlerné bólintott:

„Igen. Azt hiszem, hogy a telefon miatt túlságosan felizgattam magam. Jön a baba. Egy kicsit hamarabb jön, mint ahogy számítottuk…”

A következő negyedóra rettenetes volt szegény idősebb Seidlerné számára. Telefonált a kórházba. Ott megígérték, hogy azonnal küldenek egy kocsit. Azután az idősebb Seidlerné megpróbálta elérni a fiát. Az viszont már nem volt bent. Akkor a fiatal Seidlerné tompán felsóhajtott, mert jött a következő fájás. Az idősebb Seidlerné imádkozott:

„Jóisten, add, hogy jöjjön már az a betegszállító!”

A betegszállító viszont nem jött. Hátránya is van annak, ha az ember a világ végén lakik. A fiatal Seidlerné suttogott:

„Mama, ne légy olyan türelmetlen… talán a sofőr nem találja meg rögtön a házat…”

„Hülyeség!” – kiáltott az idősebb Seidlerné. – „Még egyszer felhívom őket!”

A nővér, aki felvette a telefont, maga is el volt keseredve.

„Seidlerné, borzasztó, de épp most hallottam, hogy az önökhöz kiküldött autó kerékabroncsa útközben megsérült, és pillanatnyilag nincs másik kocsink. Kérem, legyen türelemmel! Minden pillanatban jöhet már vissza egy másik, és akkor azonnal küldjük önökhöz!”

A fiatal Seidlerné sóhajtott. Az idősebb Seidlerné elvesztette a fejét. Visszaejtette a telefonkagylót, és kétségbeesve felkiáltott:

„Nem várok tovább! Most már minden mindegy! Kimegyek az utcára, és leállítom az első erre jövő autót!”

„De hát az nem megy!” – mondta kínlódva a fiatal Seidlerné.

„Neeem? – nevetett bőszen idősebb Seidlerné. – De még mennyire, hogy megy! A férjedtől joggal kapnám a legharagosabb szemrehányásokat, ha nem tenném!”

Ezzel eltűnt. Igen, kiment, és ott állt, idegességtől és hidegtől reszketve, és imádkozott: „Édes Istenem, egy autót, küldj erre egy autót!”

Hirtelen összerezzent, és abbahagyta az imádkozást, mert a távolból motorzúgás hallatszott. Először csak halkan, aztán egyre erősödve. Valóban: jött egy autó. Idősebb Seidlerné kitárt karokkal rohant a reflektor vakító fénye felé. Az autó megállt. Seidlerné nem tudta azonnal megállapítani, hogy ki ül a kormánynál. Csak egy férfihangot hallott:

„What is the matter?”

A nemzetközi katonai rendőrség kocsija volt.

Nemzetközi katonai rendőrség csak Bécsben volt. Bécsben a franciák, angolok, amerikaiak és szovjetek mindjárt a háború után leültek a nagyasztalhoz, és elhatározták, hogy közös rendőri alakulatot hoznak létre, amely a város mind a négy szektoráért felelős lesz. Az alakulat nagy hatótávolságú, rövidhullámú adóvevő-készülékkel felszerelt autókat kapott. Az Auersperg palotában volt a központ; néhány katona onnan irányította az autókat rádión keresztül. Minden kocsiban egy francia, egy angol, egy orosz és egy amerikai katona ült. A legénység minden tagja beszélt angolul.

Az idősebb Seidlerné egy ilyen autót állított meg.

Ahogy az első meglepetésből felocsúdott, hangosan kiabált: „Ott, abban a házban! Asszony! Gyereke lesz! Gyorsan, kórházba! Értve?”

Törve beszélt németül, attól a széles körben elterjedt, de hibás feltételezéstől vezérelve, hogy így a külföldiek jobban megértik. Szerencséje volt. Van néhány német szó, amit minden katona megért. Ilyen a ház, az asszony, a gyerek és a kórház.

A kormánynál ülő amerikai ránézett a mellette ülő oroszra. Az orosz bólintott. Mindketten szó nélkül kiugrottak a kocsiból. A hátsó ülésről az égimeszelő angol meg az apró francia követte őket. Beszaladtak a kis házacskába az idősebb Seidlerné után: négy különböző országból származó négy fiatal katona, négyféle egyenruhában – és háromféle nyelven beszéltek.

Közben a kis házban a liba odaégett, érezni lehetett a szagát. Nem volt kellemes. Senki sem törődött vele.

Amikor a négy férfi berontott, a fiatal Seidlerné halványan elmosolyodott, és keskenyre szorított ajakkal mondta: „Helló!” Üdvözölni akarta az urakat. Az urak gyorsan és céltudatosan cselekedtek. Az amerikai a hóna alatt átkarolta a fiatalasszonyt. Az orosz a lábait fogta át. Megemelték a fiatal Seidlernét, és óvatosan kivitték. A francia meg az angol arra vigyáztak, hogy a másik kettő óvatos legyen. A hátsó ülésre fektették. Feje az angol ölében feküdt. A francia takarót borított a lábára. Az amerikai gázt adott. Közte meg az orosz közt ült az idősebb Seidlerné. „Minden minyá’ egész jó leszel, mamuska!” – mondta az orosz.

Az angol a fiatal Seidlernét biztatta: „Take it easy. Semmi baj.” A francia erősen fogta az asszony lábait, és a saját feleségére gondolt, aki most Párizsban van. Az amerikai az utcát figyelte, és nagy felelősségérzet töltötte el…

A kórházban minden nagyon gyorsan ment. A fiatal Seidlernét hordágyon bevitték a szülőszobára. Legfőbb ideje volt, mert a baba mindenáron azonnal meg akart születni. A négy katona a kórház hideg halljában várakozott, és hallgatta, ahogy az idősebb Seidlerné bemondta a fiatalabb Seidlerné és férje nevét és adatait. Ezeket egy ápolónő írta fel. A hallban állt egy karácsonyfa. Ezen is égtek a gyertyák. A négy katona ránézett a karácsonyfára, aztán a nővérre, végül az idősebb Seidlernére. Furcsán zavarban érezték magukat, és szomorúak voltak. Olyan messze az otthonuktól…

„Mi menni muszáj” – mondta végül az orosz. Az idősebb Seidlerné kezet fogott velük, és halkan mondta:

„Köszönöm szépen! Ti jó fiúk vagytok! Boldog karácsonyt kívánok!”

„Mi is hozzád, mamuska” – mondta az orosz. Aztán visszamentek a kocsihoz.

A rövidhullámú rádión türelmetlenül szólította őket egy hang.”

„Baker, alpha two! Baker, alpha two! Jelentkezzenek!”

Az amerikai adásra állította a készüléket, és jelentkezett:

„Itt Baker, alpha two!”

Az Auersperg-palotában lévő centrumban a szolgálatos tiszt tombolt.

„Hol bujkálnak, Baker, alpha two? Már az egész városban keressük magukat! Hol csavarognak?”

„Egy terhes asszonyt vittünk kórházba, őrmester!”

„Ugyan már! – kiáltott vissza a hang. – Terhes asszony! Jobb nem jut az eszetekbe, mi? Nem inkább egy kis sört ittatok – a kórházatokban?”

„Őrmester – bizonygatta az amerikai a mikrofonba – mi tényleg kórházba vittünk egy asszonyt!”

„Hogy hívták a nőt? Mi volt a férje neve?”

„Pillanat – mondta az amerikai. Odafordult a többiekhez. – Figyeljetek ide – mondta –, nem emlékeztek véletlenül, hogy az öregasszony milyen nevet mondott a nővérnek? Én elfelejtettem!”

A többiek gondolkodtak. Aztán a fejüket rázták. Anynyira izgatottak voltak, hogy semmire sem emlékeztek. Az orosz levette prémsapkáját, és megvakarta a fejét. Erőlködve gondolt vissza a hallban történtekre. Hirtelen eszébe jutott valami, és rémülten keresztet vetett. Azt mondta:

„Nagy Isten, tudom már! Nem vezetéknév, keresztnevek!”

„És mik voltak a keresztnevek?” – kérdezte az amerikai.

Az orosz felnézett a sötét égre. Aztán lenézett a sötét földre. Halkan mondta: „Nekik nevek Mária és József.”

Az Írásoknak be kellett teljesedniük. Már az Ószövetségben sok messiási szövegrészlet utalt Isten eljövendő Fölkentjének szenvedésére. Valamennyi közül különösen megragadó az, amelyet általában a Jahve Szolgájáról szóló negyedik éneknek neveznek és Izajás könyvében található. A próféta, akit joggal neveznek az „ötödik evangélistának”, oly éles realizmussal festi meg a szenvedő Szolga képét, mintha saját testi és lelki szemével látta volna. Izajás verssorainak fényében Krisztus szenvedése szinte még kifejezőbbé, még megrendítőbbé válik, mint maguknak az evangélistáknak leírásában. Így jelenik meg előttünk a fájdalmak igaz Férfia:„Nem volt szép, sem ékes,a külsejére nézve nem volt vonzó.Megvetett volt, utolsó az emberek között,a fájdalmak férfia, aki tudta, mi a szenvedés;olyan, aki elől iszonyattal eltakarjuk arcunkat,megvetett, akit bizony nem becsültünk sokra.Bár a mi betegségeinket viselte,és a mi fájdalmaink nehezedtek rá,mégis Istentől megvertnek néztük,olyannak, akire lesújtott az Isten, és akit megalázott.Igen, a mi bűneinkért szúrták át,a mi gonoszságainkért törték össze;a mi békességünkért érte utol a büntetés,az ő sebei szereztek nekünk gyógyulást.Mi mindnyájan, mint a juhok, tévelyegtünk,ki-ki a maga útjára tért,és az Úr mégis az ő vállára rakta mindnyájunk gonoszságát

Isten és ember nem szinonimák, mégis fölbonthatatlan egységben vannak. Hogyan? Úgy, hogy az ember belőle indul ki, feléje lépdel s útja közben is ,,benne” él, vele haladja meg emberi határait. Amikor az ember az istenihez ,,nyúl”, nem menekül, hanem vakmerőségre szánja el magát, ha tudja, mit cselekszik.

Milyen az ember szeretetkapcsolata az emberrel? Nem mondhatom a társamnak: ,,majd akkor szeretlek, ha… Tedd meg ezt és ezt, hogy szerethesselek.” Még azt sem mondhatom: ,,Ha megváltozol, szeretni foglak.” De kérhetem őt, kérlelnem kell őt: ,,Változtasd meg életedet!” Hogyan kérlelhetem?

Erőszakra a válasz sohasem az igazi változás. Erőszakkal meg lehet valamit változtatni. De megváltozni és megváltoztatni két különböző dolog. Amikor a szeretet változásra hív fel, leteszi a fegyvert. Ha valóban hisz a változásban, ez az egyetlen következetes mozdulata. Nem mondani kell, hogy változz meg. Sugallnunk kell megváltozott jelenlétünkkel mások megváltozását. Szeretek – azaz változni akarok. Magamat szeretem; azt, hogy változom. Szeretlek – szeretném, ha meg tudnál változni.

Ki látja, hogy változom? Láthatja-e valaki azt, ami bennem történik, a saját törvényei szerint? S mégis, minden velem történik. Tekinthetem a szeretetet talajnak, amelybe belegyökereztettek. Eszköz, ugyanakkor cél. Benne, miatta élek, de el is kell érnem. A meg nem ragadható létnek vannak ilyen indirekt jellemzi. Ma még iránytalan sodródásnak érezzük. De van egy fix pontja: Jézus Krisztus.

Jézus ,,mindenen túl” szeret. Minden áron, a legnagyobb áron, Isten árán is. Az ember ,,mindenen innen” szeret. Szeretünk, mégis megtapasztaljuk magányosságunkat. Az elérkezett órában magunkra maradunk, mert meg kell közelítenünk az emberi egzisztencia határvidékét; a ,,végeket” cimborák nélkül lépjük át.

Jézus ideje éppen ez. Ahogyan az igazi ima a gondolkodás apálya után támad föl bennünk, úgy az igazi ,,távolodás” az, amikor már nem megyünk, hanem vitetünk. Elhagyva mindent, mégis ,,fönnmaradunk” a Mindenben. Jézus az emberi lét háttere.

Szavaiból és életéből olyannak ismertük meg a szeretetet, hogy az nem kellemes viszonyok szövevénye, hanem tűz, ami éget. Életet kíván, nem engedményeket. Elhatározást, nem alkudozásokat. Mintha megsemmisítő ,,támadás” érné életünk középpontját a szeretet irányából. Talán ezért van, hogy mi nem szeretni akarunk mindenáron, hanem élni. S. Weil szavával ez is a büntetésünk.

Mit látunk? A legtisztább emberi törekvéseken a hiúság, az önmentés, az olcsó érdekek hajszálrepedéseit. Az önmutogatás kamaszos zavarait a nagy műveken. A sérthetőség eszméket változtat meg, nagy jellemeken ejt foltokat. Egyszóval, együttél az emberben a szent és a kikiáltó, aki el akarja adni portékáit.

Az ember Jézus szeretetének foglalatában önmaga alól fölszabadult, magasra értékelt, s ki van választva a paradicsomra. Az ember képessé vált a kisebbedésre, ami paradox módon igazi növekedésének iránya. Mit mondhat a tanítvány gyöngeségében, amikor a mester eléje térdel és mosni kezdi a lábát? Míg Jézus leszállt az égből, a Sátán lebukott. S mind a ketten az emberek közé érkeztek.

Nem elég tehát az embert objektíve szemlélni s kijelölni a helyét; igazi megismerésére ,,karizmatikus optikára” van szükségünk, s ez a legobjektívabb. Csakis az érdektelen végtelen oldalától lehet fölismerni és értékelni a kicsiny, vagy látszólag jelentéktelen cselekedeteket. Amit a szerető pillantás fed föl az emberben, soha nem fordítja ellene. Így szemlélve az embernek nem a gonoszsága nagy, hanem az ereje csekély.

Mégis, csak az irgalom tudja túlszárnyalni a gonoszságot, nem pedig az erő.

Ismerni az embert: elébe menni, előlegezett szeretettel. Megismerni, azaz mégis szeretni. Tudni kell róla, hogy számtalan vágya van, de csak egy Istene. Sokfajta érdeke, de csak egy szíve. Megújuló válságai, de csak egyetlen Földje. Az ember tudása nem fegyver Isten ellen, hanem egyik rendeltetése. Talán a paradicsom utáni kirekesztettségében emelte maga elé tudását pajzsként, s azóta ellenőrzi benne magát, mint a tükörben. Isten azonban látja az embert pajzsa s tükre között is.

Még mindig kutyák után vizslatva indultam az ajtó felé, bár lelkem legmélyén megnyugodtam, tudhattam, hogy a vendégfogadó kutyái nem hamisak. De kutyát nem láttam sehol.

Benyitottam a mélybarnára vénült ajtón. Érdekes, akkor föl se tűnt, hogy bár kint még javában sütött a nap, odabent egy mennyezetről lógó petróleumlámpa világított, s bár három ablaka is volt a földes, gerendás szobácskának, természetesnek tűnt, hogy ég a lámpa.

A köszönésemet nem fogadta senki, a pult mögött álló fehér kötényes kocsmáros karba font kézzel elnézett a fejem mellett.

A kis helyiség x-lábú asztalai mellett tizenöt-húsz ember szorongott – valamennyien férfiak –, csupán a legtávolabbi asztalnál ült egymagában egy ember, háttal a többieknek.

Egyetlen arc sem fordult felém. Ez szorongással töltött el – ismerhetik a falusi kocsmázók az idegenre vetett mohó tekintetét –, s egy pillanatra megtorpantam. Ez a váratlan mozdulatlanság sem csikarta ki érdeklődésüket, ismerőst keresve akartam végigpásztázni rajtuk, de már az első profil láttán valami megmagyarázhatatlan szégyenkezés fogott el, mintha az arcukat nézni szemérmetlen beavatkozás lenne a magánéletükbe. Azonnal elfordítottam a fejem, s bár egyetlen arcot láttam csak, tudtam, hogy nem lehet köztük ismerősöm.

Megindultam a legtávolabbi asztal felé, ott még bőven volt hely az egyedül ülő férfi mellett.

Próbáltam könnyed lenni, de azért sutának éreztem a megoldást, a köszönésnek szánt biccentést.

– Megengedi?

Ekkor, mintha késsel vágták volna el a monoton zsongást, torokszorító csend telepedett a kocsmára.

Minden erőmet beleadva bámultam az előttem ülő embert, de nem láttam belőle semmit, csak a hátamba szúró tekinteteket éreztem.

A férfi zavartan, szinte segélykérően bólintott, s egyben odébb húzódott, holott a hosszú padon bőven elfértek volna mellette hárman is.

Leültem. Látószögembe került a kocsmáros fehér kötényes foltja, láttam, hogy felém mozdul, s mozdulatával, mintha jelt adott volna, újra megzendült a halk, korábbi zsongás.

A kocsmáros ott tornyosult mellettem, akkor éreztem meg, hogy milyen hatalmas ember, tekintetem lassan futott fel kovácsfújtatónyi mellén karba tett kezéről az arcára. Az arca meghökkentett. Elképzelhetetlen számomra, hogy amikor beléptem, miért nem vágott mellbe ennek a kősziklából faragott arcnak a szépsége, miért csak most vettem észre, amikor a robusztus ember két lépésre állt tőlem. Nem vagyok különösebben érzékeny a férfiszépségre, de ilyen vonzó, a durvaságnak és a finomságnak különös elegyéből kikalapált arcot még nem láttam.

A hangja méltó volt termetéhez, úgy éreztem, nem is a fülemmel, de rezonáló csontjaimmal hallom rekedtes basszusát:

– Ön idegen itt?

Nem volt ellenséges a hangja, inkább mintha kérdésével feloldott volna valami alól, vagy legalábbis megbocsátotta volna egy szarvashibámat.

Bólintottam, s lenyűgözve, szótlanul néztem.

– Éhes? Szomjas? – éreztem megint a csontjaimban.

– Mikor épült a fogadó? – kérdeztem válasz helyett.

– Régen – mondta egyszerűen, hogy felkaptam rá a fejem, hozzátette –, nagyon régen.

A hangjában most csengett egy kis idegenség, mint aki nem szívesen beszél erről a témáról.

– Egy fröccsöt kérek – mondtam gyorsan.

– Csak tiszta borom van.

– Akkor azt.

Ijedt, könyörgő suttogás ütötte meg a fülemet. Alig hallható, egércincogás-szerű hang:

– Nekem is.

Újdonsült asztaltársam felé kaptam a tekintetem, de ő lehajtott fejjel maga elé bámulva ült, a pad szélére húzódva. A suttogás mégiscsak tőle eredhetett, mert a kocsmáros jól érezhető megvetéssel kérdezte:

– Neki is?

A kérdésre megint mintha elvágták volna a kocsmazsivajt. Újra a hátamban éreztem a tekinteteket. Pillantásom lassan kúszott a kocsmárosról asztaltársamra. Görnyedten, szemmel láthatóan görcsbe rándult izmokkal ült mellettem, mintha válaszomtól az élete függne.

– Neki is – hebegtem.

A kocsmáros bólintott, felzengett újra a kocsmazaj, asztaltársam izmai ellazultak, sóhajtásszerűt szusszantott, de nem nézett rám.

Pár pillanat múlva előttünk volt a bor – egy furcsa, antiknak tűnő feketére égett kancsóban hozta a kocsmáros, és két közönséges kocsmai poharat tett mellé.

– Enne valamit? – kérdezte barátságosan.

– Nem kívánok hideg ételt – mondtam, miközben mindkét poharat teletöltöttem olajos csurgású, sárgás borral.

– Van vad, hal – mondta a kocsmáros –, mit kíván?

– Nincs sok időm, sietek.

– Öt perc alatt bármit elkészítünk – mosolyodott el.

Ettől a mosolytól jókedvem kerekedett, nagyon bántam volna, ha a kocsmáros főztje nélkül kellene továbbállnom.

– Milyen hal van?

– Ami a Sédben, az mind.

– Törpeharcsa is?

– Amennyit akar.

– Ha abból sütnének…

Már fordult is.

Az egyik poharat odatoltam asztaltársam elé.

– Egészségére – emeltem meg a magamét, s csodálkozva vettem észre, hogy úgy szólok hozzá, mintha alacsonyabb rendű lenne nálam.

Mohón kapott a pohárért, most láttam először az arcát. Vörhenyes hajú, vékony ember volt, ráncos arcbőre a rágóizmok feszes dudorain kívül mindenütt csontra tapadt. Jobb arcát egy valamikori robbanás puskaporszemcséi fekete lyukacsosra égették – különösen a homlokán és a szeme körül rajzottak sűrűn a pöttyök, sőt egy jutott a szeme fehérjére is, s ez a szemfehérben égő fekete folt egyszerre ébresztett szánalmat és szorongást.

– Radám Lajos vagyok – mondta –, köszönöm.

Egy hajtásra kiitta a bort.

Nem volt időm fura nevén tűnődni, a borral kellett foglalkoznom. Ha valaki korábban azt állítja, hogy egy isten háta mögötti vacak kocsmában iszom életem legjobb borát, kinevetem. Most pedig ezeken a másokon a sor, mert kinevethetnek, de én itt, ebben az isten háta mögötti vacak kis kocsmában ittam életem legjobb borát.

– Hát ez óriási! – fordultam lelkesülten Radám Lajos felé.

– Igen, jó boruk van – mondta, és mindkét kezét a pohárnak tapasztotta, mintha attól félne, valaki kikapja a kezéből.

Ajtócsukódást hallottam, majd a kocsmáros döngő lépteit, s ezzel egy időben kellemes sült illata csapta meg az orrom. Tepsinyi ezüsttálon tette elém a sült halakat. Evőeszközt nem hozott.

– Kézzel egye – mondta –, úgy a legjobb.

A törpeharcsát különben is nagyon szeretem, de ehhez foghatót soha nem ettem.

– Ki sütötte ezt? – kérdeztem Radám Lajost.

– A felesége. Hát még ha az őzgerincéből enne! Ajaj, őzgerinc! – mondta, és csettintett.

– Éhes? – kérdeztem, és önkéntelenül feléje toltam a tálat.

– Nem, nem! – tiltakozott ijedten, kezét maga elé kapva, s riadtan körülkémlelt, mintha tiltott dolgot cselekedett volna.

Elmélyülten boncoltam ujjaimmal egy törpeharcsa gerincéről a húst, s szinte csak úgy mellékesen vetettem oda asztaltársamnak:

– Magát miért nem szeretik itt?

Meglepően reagált a kérdésre: elmosolyodott. Most láttam, a kora tulajdonképpen megállapíthatatlan. Ez a száraz, barázdált arc éppen úgy lehetett egy hetvenéves emberé, mint egy negyvenévesé.

– Tudja, mi az a guvat? – kérdezte.

– Nem.

– Áháh, nem tudja. Egy madár.

– Nem hallottam még.

– Szereti maga a madarakat?

– Hát… nem jobban, mint a fákat. Vagy a lovakat.

– Áháh, gyurgyókát látott már?

– Micsodát?

– Gyurgyókát.

– Az is egy madár?

– Az.

– Nem, nem hiszem, hogy láttam volna. Vagy ha láttam is, nem tudtam, hogy az.

– És kormos szerkőt?

– Azt se.

Elfordult, a falat bámulta. Jó sokáig. Mire újra felém fordult, csordultig volt a szeme bánattal.

– Látja – mondta –, én a röptiről is megismerem a madarat. Akármelyiket.

– Igen… ez szép – bólogattam sután.

Most résnyire szűkült a szeme, ahogy se ilyen, se olyan válaszomra rá se hederítve, felém fordult.

– Olvasta az újságban?

– Micsodát?

– A nagy madarat.

Néztem rá bután.

– Pedig az újságok is írták, állítólag még külföldiek is.

Végeztem az utolsó törpeharcsával, zsíros kezemet a nadrágom szárába töröltem. Radám felém tolta a poharát. Automatikusan töltöttem mindkettőnknek. Mohón ivott.

– Állítólag egy garmospusztai gyerek látta először. A Sédben fürdött, s egyszer csak látja ám, hogy a folyóra lecsap egy óriási madár. Azt mondta, a két kiterjesztett szárnya szélesebb volt, mint a Séd.

– Lehetetlen – mondtam.

– Ugyan – legyintett ingerülten Radám –, miért lett volna lehetetlen? Másnap a szikorói kanász is mondta, hogy látott egy igen nagy madarat. De elég messziről, az Ókúttól látta, ahogy a Boszorkánydomb felett röpült, ha ugyan ismerős erre – pillantott rám.

Bólintottam.

– Na és harmadnap én is megláttam. Irdatlan magasságban keringett, mozdulatlan szárnyakkal, de énnékem ez elég volt, tudtam, ilyen madarat én még sohasem láttam. Tudja, gátőr vagyok, nem sok a dolgom, én attól a naptól kezdve mást se csináltam, csak a madarat lestem. De közelről soha nem sikerült megnéznem. Vagy igen magasan röpködött, ha meg alacsonyan, akkor messzire. Valahogy tudomást szerzett a madárról az Ornitológiai Intézet is. Tőlem nem, az biztos, mert én senkinek se említettem. Még tagadtam is, hogy volna. Ha szóba hozták – mert látták mások is –, csak nevettem: mesebeszéd. De én tudtam, hogy az a madár van. A fészkire vagy a tanyájára szerettem volna rálelni. De nem sikerült sehogy. Jött aztán ide egy vékony, szemüveges ember a Madártani Intézettől. Tőlem is kérdezte, láttam-e a madarat. Én aztán soha – mondtam neki. De azért itt kuksolt egy hétig. Egy este látta is jó messziről. Azt mondja: fakókeselyű. Ritkán, de elkóborol erre is. Még hogy fakókeselyű! De aztán csak nem hagyta nyugodni a lelkiismeret, mert egy egész bizottsággal jött le ide újra, fényképezőgéppel, távcsővel, fityfenével. Akkor már írták az újságok is a madarat, azért gondoltam, hogy olvasta. Szóval ez a bizottság itt egész nap leste az eget, másnap meg híre jött, hogy ide háromszáz kilométerre láttak egy óriási madarat. Nosza az egész bizottság autóba vágta magát. Mert biztos volt, hogy csakis a mi madarunk lehet. Vágtattak utána. Csakhogy a madár másnap oda ötszáz kilométerre tűnt fel.

Valami ekkor megvillant bennem.

– Várjon csak! Repülőt béreltek… ez az?

– Na látja, hogy tud róla.

– De ahogy a madár meglátta a közelítő gépet, zuhanórepüléssel eltűnt az erdő fái között.

– Ez az, na látja, az egész ország lázban égett. Még a külországok is. Még fekete képű madarász is járt erre akkor.

– De azt a madarat még lefényképezni sem sikerült – vetettem közbe.

– Nem bizony! – kiáltott fel Radám szinte büszkén, aztán ijedten a válla közé kapta a fejét, mint aki túl hangosan szólt. Aztán elült a lárma, a madarászok hazamentek. Azt mondták, mégiscsak egy kódorgó fakókeselyű. Én se láttam vagy egy hónapig. Aztán egyszer csak megint itt körözött. Olyan magasan, hogy alig látszott nagyobbnak egy szúnyognál. Napokig rejtőztem a remészben meg a nádasban. Takarásban. Ott volt velem a golyós puskám is.

– Lelőtte?

Ellenségesen rám pillantott, a szeme fehérjéből sütött a fekete pötty.

– Jó ősz volt már akkor, sokat vacogtam. A madár egyszer csak ereszkedni kezdett lefelé. Nem várhattam tovább. Máig se tudom, hogyan találtam el, mert igen messze volt, és a kezem is remegett. Emlékszek, ahogy megláttam a nagy szárnyakat a céltávcsőben… A lövés pillanatában még reménykedtem is, hogy nem találtam el.

– Eltalálta.

– El. Mint egy kő, úgy zuhant a föld felé, s akkor láttam csak, pedig csukva volt a szárnya, hogy milyen iszonyúan nagy. A Káplányosba esett, tudja, az a mocsaras rész, jól megjegyeztem a helyet, órákig gázoltam feléje a combtőig érő hideg iszapban. Egyszerre csak látok valami vörösséget. Egy óriási szárny. Mit mondjak magának? Többméteres. Nagyot kiáltottam örömömben, ugráltam feléje a zsombékokon. Megfogtam a szárnyát, én még olyan pompázatos vörös színt nem láttam, és a hátára fordítottam… – elhallgatott.

– És?

Eszelős tekintettel nézett rám. Megragadta a karomat.

– Nem madár volt. Az a két szárny egy emberé volt. Érti? Üveges szemmel nézett rám egy szép emberarc. Élesztgettem, de hiába. A golyó épp a szívébe ment.

Fölugrottam. A pad és az asztal közel volt, csak megrogyott térddel tudtam állni.

Radám Lajos arca gonosszá vált, nem engedte el a karomat.

– A nyakán aranyláncon egy medál függött. Az volt ráírva: Ikarosz.

Harsányan felnevetett.

– Ikarosz! – ordította.

Kirántottam a kezéből a karom, átléptem a padot. Megálltam a pult előtt.

– Mennyivel tartozom?

– Semmivel – mondta a kocsmáros. A mi vendégünk volt. – Körültekintett az ivóban, és keserűen mosolygott.

Köszönés nélkül mentem ki, de a bentiek kórusban zengtek: jó utat! Mintha barátjukká avattak volna.

Besötétedett már, majdhogynem futva tettem meg az utat Ivrenig. A barátom agronómus itt, nála szálltam meg.

– Hol a francba voltál ilyen sokáig? – kérdezte.

– Mondd, mikor épült ez a kocsma a Csötönyi-dombnál?

– Csötönyi-dombnál? Kocsma? Megőrültél? – nevetett harsányan.

– Egy magas, igen szép ember a kocsmáros.

– Valaki mást rázz át – mondta –, én mindennap arra járok. Nincs ott semmiféle kocsma.

Úgy éreztem, láncok tekergőznek körém.

– Ismersz egy Radám Lajos nevű embert?

– Igen, a gátőr.

– A jobb arca égésfoltos.

– Igen.

– Lelőtt egyszer egy piros szárnyú, óriási madarat.

– Nem tudok róla. Különben nincs piros szárnyú, óriási madár. És hagyd a fenébe a hülyéskedést. Gyere, egyél.

– Már ettem.

– Hol?

– Útközben – mondtam.

Lopva még mindig zsíros tenyeremre pillantottam, számban még éreztem a csodálatos bor aromáját,

Szegény Ikarosz, hát lepuffantottak, mint egy kutyát.

hányszor van úgy az  ember életébe hogy kel

bizonyos segítsége olyan emberhez tud fordulni

aki igen csak közel áll hozzád  rajtad tud  is 

segíteni amikor olyan helyzet lenne rajtad kéne

a  bizonyos segítség  ép  ilyen helyzet alakult  ki

nálunk nagy  gond  volt  gyerek úgy  mondva beteg

lett és  tesóm olyan helyzetbe került nincsen

akihez  forduljon ilyenkor nem  volt más lehetőség

akihez tudott fordulni ebbe helyzetbe mint tesóm

anyukájához  meg engem  szeretet  volna

 lemegyek  neki segíteni  vigyázni a gyerekre 

közbe ott lent folyamatosan zajlott  készülődés

jönnek anya  fia segíteni rajtam gyerekre  vigyázni

de  a  gyerek amennyire   beteg volt  meg akarta

lepni  Sanyit aki jön majd vigyázni rám le takarom

ágyát meg  lepem azzal  azt  felnőttet én amikor

meg halottam nagyon örültem neki  legközelebb

le megyek segíteni meg vár most betegségem

miatt nem tudtam  meg ejteni várnak azóta

engem mikor jövök szeretnek ha  lemegyek

hozzájuk segíteni

Szent Pál viszont egészen más. Tele van az élete az evangélium hirdetésének a lendületével. Hogy lehetőleg ingyen, önmagáért, szabadon hirdesse az evangéliumot.

Az Úr Jézus meg élő folyama az evangélium hirdetésének: Tőle indul ki, Belőle forrásozik az egész, hiszen mint Isten Báránya Ő hozta létre az új helyzetet: már örömet lehet hirdetni, kibékülést Istennel. Isten Bárányaként Ő a titka ennek a kibékülésnek.

Úgy tanultuk: „Azért vagyunk a világon, hogy Istent megismerjük, szeressük, Neki szolgáljunk, és ezáltal üdvözüljünk.” Itt egy kicsit módosul ez. A mai evangélium alapján egyszerűen azt mondhatjuk: „Azért vagyunk a világon, hogy az evangéliumot megismerjük és hirdessük.”

Nem csupán fölismerni valamit, passzíve befogadni valamit, valamit tudomásul venni, hanem egész lélekkel, cselekvőleg átvenni. Hogyha erre rátalálunk úgy igazán, akkor oldódik meg az életünk. Mindnyájunké. Még ha idős korban talál is valaki rá élete ilyen értelmére, akkor is meg van oldva az élete.

Az újabb kor Egyházának egyik leggyönyörűbb írásbeli dokumentuma VI. Pál pápa csodálatosan szép és gazdag levele, az Evangelium nunciandi. Ha most megkérdezném, hányan olvastuk, talán sokunknak kellene szégyenkezni: „Jaj, még nem is olvastam el. Hol is lehet az? Hol találhatom?” Abban a kötetben, amelyben a zsinati akták, döntések. Ahhoz csatolták ezt a körlevelet. Nagyon gazdag, teljes képet ad a föladatról, ami minden keresztény előtt áll.

Azt mondja mindjárt az elején: „Az evangélium hirdetése korunkban nem csak a keresztény világ számára fontos, de az egész emberiség javát is szolgálja. Azokhoz a mai emberekhez is szól, akik tele vannak ugyan reménykedéssel, de mégis félnek, és szorongattatások között élnek.” Aztán kifejti, hogy az Úr Jézusnak mennyire ez töltötte ki az életét: az evangélium örömhírének a hirdetése. És hogy mennyire azonos az Úr Jézussal ebben az Egyház. Aztán rátér, hogy az evangélium hirdetése az evangéliumi élettől elszakíthatatlan. És minél inkább az evangéliumot éljük, annál dinamikusabb az életünk, annál inkább hirdeti is az életünk az evangéliumot.

Azt mondja: „Elképzelhetetlen, hogy aki befogadta Isten szavát, és csatlakozott Isten országához, ne kívánna szólni róla, tanúskodni, és azt másokhoz elvinni.” Ez is ad a mai szentségimádási vasárnapon sok-sok föladatot mindnyájunknak: hogy úgy átivódjunk, fölújuljon bennünk az evangélium örömhíre, a küldetés ezt hirdetni.

Azt mondja: „Nem valami evilági dolog az evangélium híre” – amit végső fokon hirdet –, „fölülemelkedik a földi lét keretein”, és végsősorban az Istennel való egyesülésünkben valósul meg. És igazi szabadság, igazi fölszabadulás üzenete ez az ember számára.

A szabadság, a jólét, a fejlődés egymagában még nem elegendő arra, hogy eljöjjön Isten országa. Az ember hiába szegődik a legnagyszerűbb emberi eszmék szolgálatába: szabadság, fejlődés, tudomány, jólét… ha meg nem tér ez az ember. Ha bűnös, meg nem tért emberek szegődnek a legszebb eszmék szolgálatába, előbb-utóbb a bűnök posványába fullad az egész vállalkozás. Mint annyiféleképp látjuk az emberi történelem legnagyszerűbb mozgalmainál is: ha bűnös emberek fognak valamihez, akkor abból bizony keserves rossz termés lesz.

Az evangéliumnak ezért az első, legnagyobb föladata az, hogy megtérjünk, mint az Úr Jézus is hirdette. „Térjetek meg! Akkor eljön hozzátok Isten országa.”

Aztán látjuk ebből a körlevélből, hogy mennyiféleképp történt az evangélium hirdetése. Megvan ennek a 2000 éves történelme most már: csodálatos, dicsőséges történelem. A legszebb emberi küzdelmek történelme.

Majd azt mutatja meg, hogy mennyire mindenkinek szól az evangélium örömhíre: minden embernek. És hogy mennyire mindenki föladata, hogy hirdessük, hogy ahol már hirdetve van, ahol már befogadták, ott megőrizzük.

Aztán csoportokba bontva megmutatja az egész emberiséget, hogy kiknek szól az evangélium. Elsősorban nekünk, magunknak, keresztényeknek szól. Állandóan hirdetünk kell. És meg is teszi ezt az Egyház. De bemutatja aztán a hit nélkülieknek a növekvő táborát. Ateistákét, a nem hívőkét… Aztán a hitüket már nem gyakorlók táborát…

Nekünk most talán főleg az az újszerű, hogy az evangéliumot sohasem egyedül hirdeti az ember, elkülönülve, saját szakállára. Csak közösségben, összefogva lehet hirdetni. Most jövünk rá, hogy mit jelent, amit az Úr Jézus mondott, hogy „kettesével menjetek!” Legalább kettesével

Mindenki vágyakozik a boldogságra. Ha valakit megkérdezünk: „Boldog akarsz lenni vagy boldogtalan?”, egész biztosan azt válaszolja: „Boldog!” Ebben egyetért mindenki.

Azonban arra vonatkozólag, hogy miképp lehetünk boldogok, nagyon eltérő az emberek véleménye. Van, aki a jó keresetben, van, aki a vagyongyűjtésben, van, aki a hatalmi állás elnyerésében, van, aki a művészi alkotásban, van, aki a szesz élvezetében, van, aki a nemi gyönyörben, van, aki a sportolásban, van, aki egészsége ápolásában, van, aki a motorozásban, van, aki békés családi életben keresi boldogságát. Mindez örömmel jár ugyan, de vajon elégséges-e az igazi boldogsághoz? Sok ember megtapasztalta már, hogy elúszott a nagy fáradsággal megszerzett vagyon, elveszett a kiharcolt jó állás, csömör lett a gyönyörből, elveszett a nagy gonddal őrzött egészség. Még a kis családi boldogságot is megrontja néha a hűtlenség vagy a halál. Mindenki boldog szeretne lenni, de úgy látszik, hogy nehéz megtalálnia boldogsághoz vezető utat. A földi paradicsomot és minden vágyunk evilági kielégítését ígérgető álbölcsek tanácsainak kudarcát pedig a magunk bőrén tapasztaltuk meg. Így hát kérdezzük meg Jézust: mit tanácsol ő a boldogság elnyerésére.

Jézus tanácsát világosan olvashatjuk a Szentírásban. Híres hegyi beszéde azzal kezdődik, hogy nyolcféle embert boldognak hirdet (Mt 5,3-10). De Jézusnak e szavai megdöbbentőek. Olyanokat mond boldognak, akiket józan ember soha szerencsésnek sem nevezne. Boldogok a szegények, a szomorkodók, az éhezők, az üldözöttek… Ki mondana ilyet? Nem inkább azt mondjuk, hogy boldogok a gazdagok, a vigadozók, a jóllakottak, a hatalmasok? Jézus állításai merőben ellenkeznek minden idők közvéleményével.

Jézus maga is tudta ezt. És ezért fezi hozzá a nyolcféle ember boldogságának meghirdetéséhez annak okát is. Boldogok ezek az emberek, „mert övék a mennyek országa, mert majd megvigasztaltatnak, mert majd övék lesz a föld, mert majd kielégíttetnek, mert majd irgalmat nyernek, mert majd meglátják az Istent, mert övék a mennyek országa.”

Hétféle kifejezést használva okolja meg Jézus a nyolcféle ember boldogságát, de ezen hétféle kifejezés értelme voltaképpen azonos. Jól megértjük ezt, ha figyelembe vesszük a Jézus korabeli izraeliták szóhasználatát. Ők tiszteletből elkerülték azt, hogy gyakran vegyék ajkukra az Isten nevét. Ezért az Isten működésének kifejezésére különböző körülírásokat használtak. Egyik ezek közül a szenvedő igealak. Jézus négyszer használ szenvedő igealakot: „megvigasztaltatnak, kielégíttetnek, megirgalmaztatnak, hívatnak”. Hogy e kifejezések értelmét a mai ember megértse, nem helyes úgy fordítani, ahogy a Szent István Társulat magyar Biblia-kiadása teszi: „megvigasztalják őket, eltelnek vele, nekik is irgalmaznak, hívják őket”; hanem így: „az Isten megvigasztalja őket, az Isten kielégíti őket, az Isten irgalmaz nekik, az Isten saját fiainak hívja őket”. Így már értjük Jézus mondását. Jézus számára az Isten minden. Senki és semmi nem tudja az embert igazán megvigasztalni, kielégíteni, csak az Isten. Senki nem tud a bűnös embernek irgalmazni, csak az Isten. Nincs biztosítva a boldogsága annak, akit valami földi király vagy nábob mond fiának, csak az lesz igazán boldog, akinek az Isten mondja: „Te vagy az én édes fiam.” Ez az Isten országa, mely hozzánk jön; ez az örök élet ígéretének földje, mely megnyílik számunkra. Így jutunk el Isten színelátására, mely örökéletünk és boldogságunk forrása.

Csak az olyan ember lesz képes elfogadni Jézus tanácsát az igazi boldogságról, aki Jézus módjára teljes szívével, teljes lelkével és minden erejével szereti az Istent, és megnyílik Isten felé. Ez nem néhány jámbor léleknek való elgondolás, hanem az ember legmélyebb lényegéből származó igazság. Helyesen mondja Szent Ágoston: „Isten, te tefeléd irányulónak teremtettél minket. Ezért nem lel nyugodalmat szívünk, míg benned meg nem nyugszik.”

Az olyan ember, akinek számára az Isten a legvalódibb valóság, mindennél fontosabbnak fogja tartani az olyan állapotot, mely helyt ad életében az Istennek. Az a nyolc állapot, melyet Jézus boldognak hirdet, éppen ilyesféle állapot. Az ilyen állapotban levő ember szíve nincs teletömve lomokkal, nincs magába zárva, nincs magával eltelve, nincs gőggel pukkadásig felfuvalkodva. Ezért ömlik belé az Isten, és ömlik ő az Istenbe.

Jézus a nyolc boldogsággal saját életmódját írja le. Ő élt szegényként, ő sírt a sírókkal, ő volt szelíd és alázatos szívű, ő éhezett az Atya akaratának teljesítésére, az ő szíve volt átlátszóan tiszta, ő a békesség adója, őt üldözték és ölték meg az isteni igazságért. Szűk és tövises utat járt Jézus, és mégis boldog volt. Volt öröme, melyet senki tőle el nem vehetett, és ezt az örömet szánja nekünk is.

Jézus élre a nyolc boldogságot, és ezért tudta hirdetni is. Aki nem éli azt, annak voltaképpen nincs joga beszélni róla. Tiszta képmutatás, ha egy jólétben dúslakodó ember boldognak hirdeti a szegényeket, azzal a hátsó gondolattal, hogy nyugton maradjanak, és türelmesen viseljék nyomorukat. Nehéz a nyolc boldogságról beszélni, mert a beszélő nagyon is érzi, hogy még távol áll a jézusi életformától. De mégis újra és újra beszélni kell róla, mert itt fejeződik ki Jézus lelkületének lényege, mely még nem keresztények, például Gandhi lelkében is mély visszhangra talál. Ha mi elégtelenségünk tudatában mégis beszélünk a nyolc boldogságról, csak olyan lelkülettel tehetjük, mint Origenész, ki Jézusnak egy hasonló mondásáról szóló beszédében így szólt: „Amikor e szavakat olvasom, megremegek, mert érzem, hogy életemben nem váltottam valóra azokat. Mit tegyek hát? Titkoljam el Jézusnak szavait? Ha ezt tenném, kétszeres bűnt követnék el. Így hát inkább meghirdetem nektek Jézus szavát, és egyben őszintén megvallom, hogy még távol állok annak követésétől.” Ilyen lelkülettel fűzzünk hát néhány gondolatot a Jézus által hirdetett nyolc boldogsághoz.

1. Boldogok a lélekben szegények, mert övék a mennyek országa

Ez az első és legalapvetőbb boldogság. „A mennyek országa” Máté kedvelt kifejezése. Ugyanazt jelenti, mint „az Isten országa”. Nemcsak a jövendő mennyországról van tehát szó. Isten országa már itt kezdődik e földön, és ez az ország a szegényeké.

Jézusnak ezt az első boldogságát, Lukács evangéliuma is hozza ily formában: „Boldogok vagytok, ti, szegények, mert tiétek az Isten országa.” (6,20) A szentírástudósok véleménye szerint a „lélekben” szót Máté fűzte hozzá Jézus eredeti kijelentéséhez. Talán azért tette ezt, mert vannak anyagilag szegények, kik tele vannak pénzvággyal és kapzsisággal, és ha kilábalnak szegénységükből, ugyanolyan önzők lesznek, mint a mostani gazdagok. Az ilyen „szegényeket” persze Jézus sem akarta boldognak hirdetni. Jézus szerint boldog az, aki nem gyűjt magának kincset a földön, ahol moly rágja és rozsda marja, hanem a mennyben, ahová moly, rozsda és tolvaj oda nem férhet. Mert ahol az ember kincse van, ott a szíve is. (Mt 6,19-20)

Teljesen félreértené Jézus e szavát, aki ebből azt következtetné, hogy nem kell a társadalmi igazságosság megvalósításáért és a nyomor kiküszöböléséért küzdenünk. Az ilyen küzdelem az igazságosság és a szeretet követelménye. De csak akkor lesz ennek a törekvésnek jó eredménye, ha olyan emberek küzdenek érte, kiknek kincse és szíve a mennyben, az Istennél van.

Erich Fromm és sokan mások kifejtették, hogy az ember nem „birtoklás”, hanem „létezés” által lesz boldog. Aki mindent birtoklandó kincsnek tekint, és mindent harácsol, az elveszíti önmagát és lelkének szabadságát. Az ilyen ember állandóan összeütközésben él más hasonlóan harácsoló emberekkel. Az embernek „léteznie” kell, és akkor létezik igazán, ha önzetlen szeretettel egyesül valamivel vagy valakivel. Szeretettel megnyílni valaki iránt: ez teszi az embert Isten képmásává. Szeretek és szeretnek: ez az igazi élet. Az, aki iránt szeretettel megnyílunk, maga a szerető Isten, és az emberek, kiket Isten szeretetével egyesülve szeretünk.

Az ilyen életnek legnagyobb akadálya a pénz imádata. Aki a pénz istenének, a Mammonnak szolgál, az nem lehet az Isten szolgája (Mt 6,4), és nem lesz képes önzetlenül szolgálni az embereknek sem. A vagyon imádata gőgössé és érzéketlenné teszi az embert. A gőgös, öntelt ember pedig nem tud szeretni, mert az önközpontiságot feladó alázat a szeretet alapja.

A birtokló ember és a létező ember különbségét Fromm két vers összehasonlításával világítja meg. Az angol költő Tennyson egy versében leírja, hogy miként látott meg egy szép kis virágot, megkedvelte, letépte, és szobájában vázába állította. Ő birtokolni akarta a virágot, és ezzel elrabolta a virágocska életét. A másik költő a japán Macuó Basó. Az ő rövid „haiku”-verse így szól: „Nézd csak, ha jól látom, pásztortáska virágzik a sövénynél.” Basó a világért sem tépné le a mosolyogva nyiladozó virágocskát. Meglátta, szívében egyesült vele, örvendezett, és dicsérte az alkotó Eletet. Ez az igazi élet.

Aki pénznek szolgál, szolga lesz. Aki az Istennek és a szeretetnek szolgál, szívében szabad, és megtapasztalja az igazi boldogságot e világon és az örökkévalóságban.

2. Boldogok a szomorkodók, mert az Isten majd megvigasztalja őket

Jézus nem búskomorságot ajánl. Hiszen Jézus így is szólt: „Az én örömöm legyen bennetek is, és teljes legyen az örömötök!” (Jn 15,11.) Mikor szomorkodott, mikor sírt Jézus? Sírt a hitetlen jeruzsálemieket sajnálva (Lk 19,41), sírt Lázár sírjánál (Jn 11,33- 35), szomorkodott a Getszemáni majorban szenvedése előestéjén (Mk 14,34). A Jeruzsálembe való bevonulásnál és Lázár sírjánál másokért és másokkal sírt Jézus. Getszemáni kertjében sem a saját szenvedése, hanem az azt okozó emberek gonoszsága volt Jézus nagy szomorúságának az oka. „Áldjátok üldözőiteket, áldjátok, s ne átkozzátok! Azokkal, akik örülnek, örüljetek, s a sírókkal sírjatok! Ne legyetek magatokkal eltelve!” (Róm 12,14-16) Szent Pálnak e szavai magyarázzák legjobban a boldog szomorúságot. Nem irigykedni más örömére; nem kárörvendeni ellenfeleink balsorsán; mindent megbocsátó meleg szívvel együtténezni az emberekkel; tudni azt, hogy e „siralom völgyében” a fájdalom köt össze bennünket. A múlt századbeli híres katolikus orvos, Pasteur mondta: „A hozzám jövő betegektől sohasem kérdezem: Mi az állampolgársága? Milyen valláshoz tartozik? Milyen népfajú? Melyik pártnak tagja? Hanem csak ezt: Mije fáj?”

Sohasem örülni mások fájdalmán, még ha vad üldöző is az illető, hanem együttétezni vele: ez az a jézusi szomorúság, mely manapság nekünk is rendkívül szükséges. Mindent meg kell ugyan tennünk, hogy ne kelljen sírniuk az embereknek, de e világból mégsem fog sohasem eltűnni az emberek sírása. De megmarad a remény, mert „az Isten majd letöröl szemünkről minden könnyet” (Jel 7,17). Akinek van meleg szerető szíve, az e világban sokszor szomorkodni és sírni fog. De az Istenben bízva rendíthetetlenül reméli, hogy a szomorúság majd „örömre változik

A sokféle képesség közül, melyekkel felruházta Isten az emberi lelket, kétségtelenül a legértékesebbek egyike a szeretet. Hogy nemcsak megismerni tudjuk a dolgokat, de a bennük megtalált jóság és szépség, miatt vonzódunk feléjük, megszerzésükért küzdünk s ha elértük, öröm és boldogság árad szét bensőnkben: ez valóban oly kincse lelki életünknek, melyért mindennap hálát kell adnunk a Teremtőnek. Igaz, hogy a szeretet vak, ha nem világít neki az emberi elme, de hideg és erőtlen az értelem fénye, ha nem kíséri és követi, nem sarkallja és ösztönzi a szeretet melege. Ész nélkül pusztító tűzzé válhatik a szeretet, de szeretet nélkül céltalan, eredménytelen keresés marad az észnek működése.

A papi élet is tartalmatlan, ha nem fűti át a léleknek legszebb tehetsége: a szeretet Isten s az emberek iránt. Az isteni dolgokról szerzett legmélyebb tudás, a Szentírásnak és a szenthagyomány forrásainak legtüzetesebb ismerete, az Egyház történelmében, erkölcstanában és jogszabályaiban való legalaposabb jártasság, a teológiai és bölcseleti tudományok gyökeres elsajátítása nagy papi érték„ de áll mégis szószerint Szent Pál szava: „…ha szeretetem nincs, semmit sem használ.” A csupa ész és akarat embere lehet esetleg jó államférfi, kiváló hadvezér, nagyhírű tudós, a papnak azonban, hogy hivatása magaslatán álljon, kell még a szeretet erénye, nem mint esetleges járulék, hanem mint szükséges és elengedhetetlen követelmény.

A papi élet forrása az Isten szeretete. Aki előtanulmányai révén többet tud Istenről, mint a többiek, azt Isten tökéletes szépsége, jósága, irgalma szükségképen jobban vonzza, gyönyörködteti és szeretettel tölti el. Aki arra hivatott, hogy Krisztust prédikálja, a megfeszítettet, mindjobban elmélyed a szent evangéliumok tanulmányozásába és mivel vállalja a Krisztus Követése intelmét: „Summum igitur studium nostrum sit in vita Domini nostri Jesu Christi meditari”, minden elmélkedésével közelebb jut az Üdvözítő Szívéhez, mindjobban átengedi magát az isteni Mester vonzóerejének és állandóan viszonozni igyekszik azt az áldozatkész szeretetet, mely az evangéliumból feléje árad. – És aki állandóan kapcsolatban áll az oltárral s az áldozat bemutatásakor nap mint nap Krisztusnak, eszköze, képviselője, szétosztója, a pap sose felejti el, hogy mint „dispensator mysteriorum Dei” elsősorban maga telik meg állandóan új meg új kegyelmi ajándékokkal. Szent közösségben érzi magát a Legszentebbel, a Legjobbal: ez a tudat fűti, lelkesíti, serkenti állandóan: „Charitas Christi urget me.” – A szeretetnek ez a tüze kifelé való munkálkodására is serkentőleg hat: „Zelus Domus tuae comedit me” – a templom dísze, a lelkek üdve, az Anyaszentegyház dicsősége legfőbb gondja, legfontosabb teendője az életben. Mindezekkel az érdekekkel szemben háttérbe szorul minden egyéb kívánalom. Nem hanyagolja el a földieket sem, melyek velejárói ennek az árnyékvilágnak, érdeklődéssel kíséri a világ eseményeit és mindazt, ami híveinek életét betölti, mert közelebb jut így híveinek megismeréséhez, de életének igazi tartalmat s egyben gyönyörűséget és élvezetet az az „unum necessarium” ad; melyet a bethániai Máriában megdicsért az Úr. És mivel minden szeretet a barátságnak csendes, meghitt és biztonságos kikötője felé evez, a papnak Krisztus-szeretete is arra törekszik, hogy a „iam non dicam vos servos, sed amicos” megvalósuljon rajta. Jézusával megbeszéli szívének minden titkát, vele küzdi végig életének minden harcát, nála sírja el lelkének minden baját, szenvedését és belőle meríti minden vigasztalását, aki a „fons totius consolationis”. – Így kíséri el a pap Jézust és Jézus a papot ebben az életben, így él ő Jézusban és Jézus őbenne, míg szinte egybeolvad Jézus papjával. „Vivo ego, iam non ego, vivit vero in me Christus.”

De halljuk a szeretet apostolának szavát: „Ha valaki azt mondja: Szeretem az Istent, és felebarátját gyűlöli, az hazug. Mert aki nem szereti testvérét, akit lát, Istent, akit nem lát, hogyan szeretheti?” (1Jn 4,20) Hazug volna tehát az a pap, aki az aszkétikát csak az Isten közvetlen szeretetére építené és elhanyagolná a szeretet parancsának másik felét, „mely hasonló ehhez: szeresd felebarátodat, mint tenmagadat”.

Mily ádáz harcot kellett vívnia Üdvözítőnknek álnok farizeusokkal, önző szadduceusokkal, mert nem látták be, hogy a vallásosság igazi tartalma a szeretet és nem lehet szétválasztani egymástól a kettős isteni főerényt az Isten szeretetét a felebaráti szeretettől. És évszázadok mulya is mennyi farizeusi lelkület van olyanokban is, kik az újszövetség, a szeretet-vallás papjai. Azt vélik, hogy tökéletes papok, holott hasonlatosak azokhoz, akiket az Úr így jellemzett: „in se confidebant et aspernabantur ceteros”. A szeretet őszinte jóakarat minden embertárssal szemben. A szeretet bőkezű adakozás anyagi és erkölcsi kincsekből. Nincs tehát Krisztus szerinti papi lelkület abban, aki csak követel híveitől, embertársaitól engedelmességet, hűséget, áldozatot, kötelességteljesítést, de a Gondviselés által neki juttatott szellemi, lelki és anyagi kincsekkel fukarkodva nem örvendezteti meg övéit semmivel, elzárkózik előlük és szíve mélyén a példabeszéd farizeusával így imádkozik: „Istenem, hálát adok neked, hogy nem vagyok olyan, mint a többiek.” Krisztus papja ellenben „együtt örül az örvendezőkkel és sír a sírókkal…” Eggyéforr a gondjaira bízott lelkekkel és igyekszik jóságával könnyűvé tenni számukra Krisztus igáját, édessé terhét. Ezzel egyben kedves kötelességgé varázsolja a lelkipásztor iránt járó engedelmes tiszteletet.

Szeretni annyit is tesz, mint megbocsátani. A személyes ellenségnek is, az Egyház ellenségének is, a közéleti ellenfélnek is; mert Krisztus papja nem lehet haragtartó, megbocsát, nem egyszer-kétszer, hanem hetvenszer hétszer, vagyis mindig újra, csak lássa a javulásnak némi jelét. De ezt a javulást is előmozdítja a szeretet és a békülésre való őszinte készség, mely a jó pásztor minden szavából ki minden tettéből szertesugároz.

A megbocsátó szeretet még fokozódik ott, ahol a pap mint a megbocsátó Jézus képviselője törvényt ül a bűnös lélek felett. Tudjuk, hogy vannak esetek, amikor nem szabad feloldozást adni. Tudjuk, hagy az apostoli Egyház is gyakorolta már a kiközösítést és a szentáldozás megtagadását. Szent Pál is ilyen eszközzel élt korintusi híveivel szemben. De mily megható módon nyilvánul meg lelkipásztori szíve, amikor második levelében így szól: „Elég az ilyennek ez a büntetés… annál inkább bocsássatok meg neki és vigasztaljátok meg, hogy felette nagy. bánat valamiképp meg ne eméssze az ilyent. Épp azért kérlek titeket, tanúsítsatok iránta nagy szeretetet.” (2Kor 2,6-8) Úgy büntet tehát az apostol, hogy sújtó keze azon nal kész az áldásra és ha kénytelen megszomorítani bűnbeesett hívét, „a bűbánatra szomorította meg”. És ha hátat fordít a bárány a nyáj nak s hitehagyás bejelentése végett áll ott a lelkipásztor előtt, tudja meg az is, hogy a szerető pásztor kész arra, hogy bármikor tárt karokkal visszafogadja majd a „tékozló fiút” és hogy a plébánia ajtaja senki mögött nem csapódhat be véglegesen.

Ne mondja senki, hogy az elvhűség, a rendíthetetlen egyházias szellem kizárja a szeretetet. Senki úgy nem gyűlölte a bűnt, mint a legszentebb Jézus, mégis elviselte a szemrehányást, hogy bűnösökkel társalog. Senki oly eréllyel nem támadta a tévhitet, mint az Üdvözítő, mégis szóba elegyedett a farizeussal is, házában vendégeskedett; szóba elegyedett azokkal is, kiket kufár szellemük miatt korbáccsal kiűzött a templom csarnokából.

Minél tovább él a pap magasztos hivatalában, annál jobban kell kifejlődnie a szeretet szellemében. Mert a szeretet a lélek megérését jelenti. Szent Pál apostol mennyire hangsúlyozza ezt, amikor a szere tet remekbe készült himnusza kapcsán gyermekkel hasonlítja össze azt, ki a különféle charismatikus adományokat, prófétálásokat és nyelvek tudását többre becsüli a szeretetnél. A lélek végső kifejlődése tehát a szeretet. „Midőn pedig férfiúvá lettem, felhagytam azokkal, amik gyermekhez valók” (1Kor 13,11). Ahogy haladunk a korral, úgy haladjunk a szeretetben. Nem a magábazárkózó, megközelíthetetlen egyedüllétbe burkolódzó, az elmúlás miatt siránkozó, a jelent kárpáló, csak a régi jó idők emlékeibe rejtőző öreg pap, gyermekeknek réme az igazi típusa az öreg papnak, hanem aki eljutván az élet felhőtlen csúcsaira, honnét tágabb a kilátás, kinőtt minden fiatalos túlzásból, lemondott minden hiúságról és nagyratörő tervekről, szelíd mosolygással szemléli a körülötte nyüzsgő életet, melynek legszebb gyümölcsét lealkonyuló nap módjára szétsugározza a megértő, megbocsátó és mindent megújító szeretetet. Így tett a 100 éves Szent János is, mindig ezt az egyet hajtogatván: „Fiacskáim, szeressétek egymást.”

Így éljünk, így haljunk, mint Krisztus igaz papjai. Így érdemeljük meg, hogy egykor magunk tapasztaljuk túl a sírnak sötét kapuján az Apostol által hangoztatott szent igazságot: „a prófétálások véget érnek, a nyelvek megszűnnek, a tudomány elenyészik”, de „a szeretet soha meg nem szűnik” ott, ahol színről-színre láthatjuk Istent, aki maga a Szeretet.

mai világ kivan  éhezve a  bizonyos szeretetre de

a  világ  a  szeretet nem  kapja  meg csak  nagyon

nehezen  ha  olyan  ember van  annak  ember

közelébe akkor   meg kapja  azt    szeretet amire

vágyik épen éledbe  .meg  figyeljük mai   világot

éhezzük  mi  azt   szeretet  de  ha  be kapcsoljuk

médiát  máris terjed az  bizonyos  gyűlölet és a

harc békétlenségért csak  az baj ezzel

békétlenséget amit  terjesztenek  világba  azzal

nem tudnak meg  oldani szemit mert a 

szertelenség amit néha  nagy ember  terjes azt

meg alakította  azt  gondolta  jó  helyes 

cselekedet nagy  tévedés szertelenséggel amit

terjesztenek csak haragot keltenek  emberek

szívébe  jobban és   emberek szíve  szeretetre  van

ki éhezve  dolgozunk  azon  szeretet osszuk  szét

emberek közt egyszer éljen mindenkibe az 

bizonyos  szeretet emberbe ez  nagyon fontos.

Isten és ember nem szinonimák, mégis fölbonthatatlan egységben vannak. Hogyan? Úgy, hogy az ember belőle indul ki, feléje lépdel s útja közben is ,,benne” él, vele haladja meg emberi határait. Amikor az ember az istenihez ,,nyúl”, nem menekül, hanem vakmerőségre szánja el magát, ha tudja, mit cselekszik.

Milyen az ember szeretetkapcsolata az emberrel? Nem mondhatom a társamnak: ,,majd akkor szeretlek, ha… Tedd meg ezt és ezt, hogy szerethesselek.” Még azt sem mondhatom: ,,Ha megváltozol, szeretni foglak.” De kérhetem őt, kérlelnem kell őt: ,,Változtasd meg életedet!” Hogyan kérlelhetem?

Erőszakra a válasz sohasem az igazi változás. Erőszakkal meg lehet valamit változtatni. De megváltozni és megváltoztatni két különböző dolog. Amikor a szeretet változásra hív fel, leteszi a fegyvert. Ha valóban hisz a változásban, ez az egyetlen következetes mozdulata. Nem mondani kell, hogy változz meg. Sugallnunk kell megváltozott jelenlétünkkel mások megváltozását. Szeretek – azaz változni akarok. Magamat szeretem; azt, hogy változom. Szeretlek – szeretném, ha meg tudnál változni.

Ki látja, hogy változom? Láthatja-e valaki azt, ami bennem történik, a saját törvényei szerint? S mégis, minden velem történik. Tekinthetem a szeretetet talajnak, amelybe belegyökereztettek. Eszköz, ugyanakkor cél. Benne, miatta élek, de el is kell érnem. A meg nem ragadható létnek vannak ilyen indirekt jellemzi. Ma még iránytalan sodródásnak érezzük. De van egy fix pontja: Jézus Krisztus.

Jézus ,,mindenen túl” szeret. Minden áron, a legnagyobb áron, Isten árán is. Az ember ,,mindenen innen” szeret. Szeretünk, mégis megtapasztaljuk magányosságunkat. Az elérkezett órában magunkra maradunk, mert meg kell közelítenünk az emberi egzisztencia határvidékét; a ,,végeket” cimborák nélkül lépjük át.

Jézus ideje éppen ez. Ahogyan az igazi ima a gondolkodás apálya után támad föl bennünk, úgy az igazi ,,távolodás” az, amikor már nem megyünk, hanem vitetünk. Elhagyva mindent, mégis ,,fönnmaradunk” a Mindenben. Jézus az emberi lét háttere.

Szavaiból és életéből olyannak ismertük meg a szeretetet, hogy az nem kellemes viszonyok szövevénye, hanem tűz, ami éget. Életet kíván, nem engedményeket. Elhatározást, nem alkudozásokat. Mintha megsemmisítő ,,támadás” érné életünk középpontját a szeretet irányából. Talán ezért van, hogy mi nem szeretni akarunk mindenáron, hanem élni. S. Weil szavával ez is a büntetésünk.

Mit látunk? A legtisztább emberi törekvéseken a hiúság, az önmentés, az olcsó érdekek hajszálrepedéseit. Az önmutogatás kamaszos zavarait a nagy műveken. A sérthetőség eszméket változtat meg, nagy jellemeken ejt foltokat. Egyszóval, együttél az emberben a szent és a kikiáltó, aki el akarja adni portékáit.

Az ember Jézus szeretetének foglalatában önmaga alól fölszabadult, magasra értékelt, s ki van választva a paradicsomra. Az ember képessé vált a kisebbedésre, ami paradox módon igazi növekedésének iránya. Mit mondhat a tanítvány gyöngeségében, amikor a mester eléje térdel és mosni kezdi a lábát? Míg Jézus leszállt az égből, a Sátán lebukott. S mind a ketten az emberek közé érkeztek.

Nem elég tehát az embert objektíve szemlélni s kijelölni a helyét; igazi megismerésére ,,karizmatikus optikára” van szükségünk, s ez a legobjektívabb. Csakis az érdektelen végtelen oldalától lehet fölismerni és értékelni a kicsiny, vagy látszólag jelentéktelen cselekedeteket. Amit a szerető pillantás fed föl az emberben, soha nem fordítja ellene. Így szemlélve az embernek nem a gonoszsága nagy, hanem az ereje csekély.

Mégis, csak az irgalom tudja túlszárnyalni a gonoszságot, nem pedig az erő.

Ismerni az embert: elébe menni, előlegezett szeretettel. Megismerni, azaz mégis szeretni. Tudni kell róla, hogy számtalan vágya van, de csak egy Istene. Sokfajta érdeke, de csak egy szíve. Megújuló válságai, de csak egyetlen Földje. Az ember tudása nem fegyver Isten ellen, hanem egyik rendeltetése. Talán a paradicsom utáni kirekesztettségében emelte maga elé tudását pajzsként, s azóta ellenőrzi benne magát, mint a tükörben. Isten azonban látja az embert pajzsa s tükre között is.