lunablog

Már harmadik hónapja éheztünk, s két hete csak egyszer ettünk egy nap. Anyám már marékkal mérte a puliszkát. Egy marék, két falás, másnapig semmi. Négyen gyerekek ágyban feküdtünk a nagy pokróc alatt. Ott melegedtünk, és láb alatt sem voltunk. Apám már nem járt napszámba, élet után. Eleget próbálta. Sok volt a szegény, kevés a gazda, neki nem jutott. Ült egész nap a kis vékán a kályha mellett. Nagynéha odajött hozzánk, és mesébe fogott. De amilyen hirtelen jött, olyan váratlanul abba is hagyta. Ilyenkor így szólt: „Majd holnap elmondom a többit.” – Azzal ment vissza a maga gondolatához. Sohasem mondta végig. Nem is bántuk. Akkorákat hallgatott mesemondás közben, hogy jobb volt, ha megül a helyén.

Nagy dolog az éhség. Aki nem volt benne, el sem gondolhatja. Mikor megkaptuk a marék puliszkát, és behabzsoltuk úgy forrójában, ahogyan volt, ugrottunk le az ágyról, ölbe vettük a nagy lapító deszkát, amin anyám szétvagdosta a porciókat, és ki ujjal, ki bicskával, lekapartuk róla, amit találtunk, és ettünk. Pedig több volt közötte a szálka, mint az étel. Ilyen éhségben minden száj számít. Minél több van belőle, annál nagyobb a baj. Mi pedig voltunk elegen.

Egy este történt, hogy nagyapám, aki már túl volt a hetven éven vagy már a hetvenötön is, nem ette meg a maga adagját, hanem odahozta az ágyunkhoz. Nagy, ráncos kezével szétszórta közöttünk, s mi kaptunk rajta, mint a csirkék. El sem gondolhattuk, s így szóval sem mondtuk, hogy mi lelte, hogy eladja a magáét. Néztünk nagy csodálkozó szemekkel; és ettünk. Csak apám szólalt meg. Felnézett beesett, szürke szemével nagyapámra. Aztán elfordította magát a kemence tüze felé, és azt mondta: – Azt bizony jól teszi. – Én gondoltam is, hogy igen, mert ha kevés is volt, jólesett a váratlan falat, de egyebet nem. Nagyapám tovább kapargatta tenyeréről a puliszkamorzsát, és mintha csak magának mondaná, csendesen odaszólt.

– Gondolod, Ferkó?

– Én igen! – válaszolta apám.

Anyám leejtette a nagy mosdótálat, és arra ráfigyeltünk. Nézett megijedt arccal a beszélőkre, hol apámra, hol nagyapámra, mintha maga nem is lett volna. Aztán találkozott apám szemével, és lassan elfordult, mint amikor nem asszonydologba üti a fejét. Nagyapám végigtörölte a kezét a nadrágján. Utána igazítani kezdte fejünk alatt a vánkost. De olyan gonddal és lassúsággal, mintha pesztra volna, vagy legalábbis asszony. A keze még a fejünk alatt volt, de már fordult, és indult apám felé. Mikor a kályhához ért, lehajolt, és elkezdte törni az ágat. Egyenként, szépen sorba rakosgatta őket, s hogy végzett vele, azt mondta apámnak.

– Jövőre próbáld meg a Kácsa András földjét negyedében. Másként úgysem adja. Jó föld a Fehér Martok, s addigra a Ferikét is használhatod.

Apám nem nézett rá, valamit vett a foga közé, és rágott.

– S amit a Tótos Jani mond, azt is gondold meg. Vigyétek a borvizet a városba. Három esztendő alatt lovatok lehet.

Apám csak hallgatott. Régi zsémbe ez már nagyapámnak. A borvíz meg a Fehér Martok. Máskor apám végig sem engedte mondani, de most hallgatta, és azt sem tudtuk, hogy hova legyünk a csodálkozástól. Nagyapám is gondolhatta, hogy hiába beszél, mert felállt, s rátette a kezét apám vállára.

– Hát akkor, ne késlekedjünk, Ferkó, hallod-e, fiam?

Apám felállott, megrázta magát egy kicsit, s mintha anyámnak mondta volna, odanézett.

– Hát készüljön. A többit majd én elrendezem.

Akkor láttam, hogy anyám már ott áll az ajtóban, és sírt, mintha temetésen volna, és hogy apám felállott, nyúlt az akasztóra, adta a kabátját meg a kucsmát. De mintha adta volna, nem is. Olyan volt, mint mikor tudja, megverik, ha nem úgy tesz. Apám csak vállára vetette a kabátját, pedig nem volt szokása, és vissza sem nézett, úgy ment ki az ajtón.

Én már nagyobbacska voltam, és néztem, mi ez a nagy szótlanság. Addig néztem, míg nagyapámat nem éreztem magam mellett.

– Aztán… hallod-e! Azt a fészket, amit mutattam a Bálványos oldalában, leszeded-e te?

Nézett rám, s olyan volt, mintha sírna.

– S azt a parittyának való szép bodzaágat levágod-e te?

Néztem, és nem tudtam, hogy hova gondoljak.

– Aztán tavaszon azt a szép, erős rókát, amit megmutattam, kifüstölöd-e? Te, Ferike, te?

Néztem, és nem tudtam, könnyezik-e. Anyámra pillantottam, de nem találtam a szemét. Odafordultam nagyapámhoz.

– Magának mi baja van, nagyapó?

De nem nézett már rám. A furulyát fogta, amit a párnám alól húzott ki, és annak lyukacskáit tapogatta, simogatta, mintha nem is ő csinálta volna. Szájához is emelte, de alighogy beléfújt, letette. Odament anyámhoz.

– Add azt a változót, te, Anna.

Eddig is furcsa volt minden, de most már nem tudtam sem apámat, sem anyámat, sem nagyapámat, hova tegyem. Mert anyám kinyitotta a nagyládát, és adta sorjában a tisztát. Gatyát, inget, harisnyát. S olyan szépen adta, nem mintha parancsolnák, hanem mint nekünk, gyerekeknek, ha templomba öltöztetett. Nagyapám felvette mind. Az arcát is megkente egy kicsinyke vízzel, és leült az asztalhoz. Olyan volt, mintha vendégségben volna. Nem nézett se le, se föl, csak ült ott magának, két kezét az ölébe engedte, szipákolt egyszer-kétszer, s csak olyankor mozdult, ha megtörölte az orrát a keze fejével. Még anyámra sem nézett, s még rám sem.

Anyám vizet tett fel a nagy fazékba, pedig már megvolt a puliszka, meg is ettük – s rakta alája a tüzet, hogy főjön. Csak azt, hogy minek, azt nem tudtam. Mert apám a szemét kiverte volna, ha csinál még a puliszkából. Így szokta mondani, ha anyám megsajnált minket, s lopva adni akart még.

Mikor apám megérkezett, még mindig azt csinálták, mind a ketten, anyám is meg nagyapám is. Az egyik vendégnek mutatta magát, a másik meg főzte neki a meleg vizet. Hogy apám nem jár egyenes úton, mindjárt láttam. Tyúk volt a hóna alatt, szép nagy kendermagos, a kezében pedig pálinka. Azt meg csak hitelbe kérhette, s nem tudom, ki lehetett az a bolond, aki adott neki. A tyúkot anyám kezébe adta, a pálinkát meg nagyapám elé. Levette kabátját, s úgy ült le az asztalhoz, mint aki éjszakától dolgozott. Pedig egész nap csak melegítette magát.

Amíg kész lett a tyúk, hallgattak. Apám a körmeit vagdosta a bicskával, nagyapám meg ivott.

Olyan szag áradt a fazék felől, hogy nyál gyűlt a szájam sarkára, bökdöstük egymást a pokróc alatt, igazítottuk a lábainkat, hogy legyen helye a lábasnak. Aztán nem kaptunk egy falatot sem. Nagyapám ette meg egymaga, mind az utolsó szálig. Tekintett felénk, és egyszer adni akart. De apám úgy megfogta a kezét, mintha haragosa volna.

– Őköt csak hagyja, egye meg, mert ez mind a magáé.

Ha nem lett volna minden, amit csináltak, olyan bolond és értelmetlen, mint még soha, biztosan elsírtam volna magam. De a nagy meglepődöttségtől most még azt sem tudtam. Bámultam, hogy eszik nagyapám, hogy szaggatja ujjaival a húst, s csak akkor vettem le róla a szemem, mikor láttam, apám rám néz. Verés volt a szemében, nagy verés. A csöndességben, ami megülte a házat, csak nagyapám szuszogása és csámcsogása hallatszott. Mind megette, mind egy szálig.

Anyám az asztalt kezdte takarítani, s nagyapám meg sem várta, hogy végezzen vele, felállt, vette a lájbiját, kabátját, fejszéjét. Apám ott állt mögötte olyan megnyúlt arccal, mint a pap előtt áll az ember. Hirtelen mintha félne, hogy becsukják előtte, az ajtóhoz ment nagyapám. Kinyitotta, már félig kint is volt, amikor megcsendesedett és visszafordult. Olyan szégyenlősen, vagy mint ahogy a siratóban szokták, igazítani kezdte a bajuszát. Most már mégiscsak úgy láttam, sír egy kicsit. Anyámra nézett, s onnan rám. Anyám hozzám jött. Felöltöztetett, apám hagyta, s ez sem volt még soha.

Kimentünk a setétbe. Csillagos, nagy éjszaka volt. Kegyetlenül hideg, mintha a levegő is megfagyott volna. Apám hajadonfővel állt, én a bátyám papucsában, és megfeledkeztem arról is, hogy fázzam. Néztem a nagy csuda dolgot, s valami sírás feszült a torkomban, mint amikor nagy baj van, a ház ég vagy megvernek. El nem vettem szemem a nagyapám alakjáról. Ott állt a tornác lépcsőjén. Egyik kezét a zsebében hagyta, a másikkal fogta erősen a fejszéjét úgy, mint amikor medvétől tart az ember. Éppen úgy. Éppen olyan is volt. Apám sem mozdult. Valahová elnézett, pedig nem sokat láthatott. Nagy soká nagyapám szólt bele a csöndbe.

– Holnap reggel gyertek ki, mert mindent otthagyok.

Apám csak a fejét mozdította az ég felé, mintha a csillagokat számolná. Nagyapám beakasztotta a fejszét a karjába, s elköszönt.

– Isten áldjon benneteket, fiam!

Apám megmozdult, lenézett a földre, és úgy mondta, mintha annak beszélne.

– Isten áldja.

S mikor nagyapám elindult, nagyon csendesen utánaszólt.

– Aztán vigyázzon magára.

Én csak néztem nagyapám után, ahogy ment át az úton a sikátor felé, és akartam kiáltani neki, hogy el sem köszönt, s Isten áldja. Már szaladni is akartam, mikor éppen megállt. Topogott egy kicsit, de mégiscsak megfordult. Alig lehetett hallani a hangját.

– A Ferikét… Hadd jöjjön sze… el velem egy kicsinykét!

Mintha akkor vett volna észre, úgy rám nézett apám kucsmától a nagycipőig.

– Eredj nagyapádhoz!

Ott állt egy helyben, s ahogy odaértem hozzá, megfogta a kezem. Úgy vitt, mint mikor málnázni mentünk, s útközben mondta a szép meséket, tanítgatott erre-arra, tojást szedni, mézt találni, bakszakállt s más füvet keresni. De most nem szólt. Nagy lassan lépegetett, meg-megszorította a kezemet, mint olyankor szokta, ha nagyot mondott a mesében. Én botladoztam mellette, mert őt néztem, és nem tudtam, hogy bolond-e, vagy ki bántotta, s akartam mondani, ne csinálja, mert nekem sírni kell mindjárt. A kerítésnél megállt. Lekuporodott hozzá. Nézegetett egy darabig, aztán megköpdösött háromszor egymás után keresztre, ahogyan az újszülöttet vagy a kicsi beteg gyereket szokták, hogy ne fogjon rajta soha semmi rossz. Meg is csókolt, amit soha nem tett, és csúnya rekedt hangon azt mondta.

– Menj be, s mondd meg anyádnak, ügyeljen rád, mert engem többet nem látsz!

Olyan gyorsan felállott, mintha szólították volna. Többet nem is nézett rám, s mire észbe kaptam, csak épp hogy láttam a nagy hóban, ami közben eleredt, hogy megy, és elvész a fák között, mert ott volt mindjárt az erdő.

Apám még ott állt, ahol hagytam. Ugyanúgy nézte az eget, és beküldött egyedül.

A kisebbek aludtak, anyám nem volt a szobában. Leültem a nagyapám helyére, és hogy bejött apám, megkérdeztem, mert tovább már nem tarthattam magamban – nagyapám mikor jön vissza?

– Ő akkor, amikor te nem kérdezed! – mondta, és nagyon mérges volt. Húzta a szemét, járkált fel s alá, mint láncolt medve a botos ember kezén. Megfogott ezt, azt, le is tette mindjárt, míg végül leült a vékára. Elkezdte nézni a tüzet. Mikor anyám behozta az ágat, elkezdte rakni rá. Csak rakta, rakta. Akkora tűznek, hogy olyant még nem láttam a kemencében. A lángja kicsapdosott a fejin, az ajtaján is úgy fújta ki magát, mint az istennyila, úgy forogtak, pattogtak a szikrái, mint a pokol tüze. És ropogott, nyöszörgött az egész alkotmány. Ő meg ott ült, és rakta olyan félelmetes arccal, hogy gondoltam, pisszenni sem volna jó, mert biztosan agyonütne.

Valaki topogott az ajtóban, anyám kiment fogadni, és Csűrös Ignáccal jött vissza. Kelemen nagyapjával, az én nagyapám komájával.

– Jó estét!

hányszor  vagyunk úgy  éltünkbe panaszkodunk mi

a  bajunk  de   valóban csak rá döbbenünk életbe

tényleg mi   is  gondunk akkor lehet   akkor  egy

gyenge fejfájásunk  van  de  akkor  lehet gyorsan  meg

van  meg  oldás hogy  is múljon el az  bizonyos fejfájása

az embernek  sok  sor úgy  vagyunk ilyenkor amikor

tombol    nagyon  feje az   embernek    keresi azt  a

bizonyos  fájdalom csillapítókat melyik segít rajtam

ami elmulasztja azt   bizonyos erős  fájdalmamat  most

napokba  nekem is olyan fejfájásaim voltak nem tudtam

valójában mi  is  bajom elkezdem  magam pofont adni

idő  után abba hagytam  rá jöttem akkor mi is  gondom

mihez  kéne   fájdalom csillapító ahhoz   mértékekkel

kel  fájdalom  csillapító tabletta nehogy  úgy járjunk

nem tudjuk határt   meg húzni gyógyszerbe szednék

mindig idő függőek  leszünk tőle  ami nagy gond időbe

abba kel hagyni olyan mond szerhez térni ami nem

gyógyszeres  segít gyorsan elmulasztani azt bizonyos

fájdalmat  nem leszel gyógyszer függő ilyen könnyű

meg oldás.

Az események megértéséhez legalább vázlatszerűen ismertetnem kell a történelmi eseményeket. Ez az év, 1944 Magyarország számára tragikus eseményeket hozott. Március 19-én Magyarországot megszállták a németek, ezt gyorsan megtehették, hiszen Ausztria bekebelezésével Németország határos volt Magyarországgal. A németek március 27-én Kolozsvárra is bevonultak, a Gestapo felállította székhelyét, összegyűjtötték a zsidókat és megindultak a deportálások.

Márton Áron 1944. május 18-án Gyulafehérvárról Kolozsvárra érkezett, kilenc papot szentelt. Látva a helyzet alakulását, azonnal az üldözöttek védelmére kelt. Ekkor mondta el híres beszédét a zsidók védelmében, sőt írásban fordult a politikai és katonai vezetőkhöz, felszólítva őket, hogy akadályozzák meg a deportálásokat, ezt a cselekedetet nem lehet összeegyeztetni a keresztény lelkiismerettel. Ebből a beszédből idézni is szeretnék, mert példáját adja annak, hogy az igazságért minden körülmény között ki kell állni. „A felebaráti szeretet parancsának nyílt vállalása és érvényesítése ma inkább kötelességünk, mint nyugalmas időkben… Aki felebarátja ellen vét, veszélyezteti a kereszténység kétezer évi munkájának nagy eredményét, az emberek testvériségének gondolatát…Kedves Fiaim! Két hónappal ezelőtt, mikor a szerpapságot adtam föl nektek, azt mondtam: lehet, hogy a vértanúságra avatlak föl titeket. S ezt megismétlem most is: lehet, hogy üldöztetéseket kell elszenvednetek, lehet, hogy gúnyolni fognak és sárral dobálni, lehet, hogy hála és elismerés helyett hálátlanság lesz a fizetségtek. De a szent hivatalunkkal járó kötelességek teljesítésétől nem riaszthat vissza sem a börtön, sem emberi tekintetek. Az igazság védelmében és a szeretet szolgálatában az üldöztetés és a börtön nem szégyen, hanem dicsőség.”

Teológiai tanulmányaimat ebben az időben Erdélyben, Kolozsváron folytatattam. A második bécsi döntés (1940. augusztus 30.) után ugyanis a gyulafehérvári teológia Kolozsvárra költözött. Ennek oka, hogy hallgatóinak nagy része a Székelyföldről származott, amely visszakerült Magyarországhoz, míg Gyulafehérvár Románia része maradt. 1944-ben azonban a front közeledett Kolozsvárhoz, a tanulmányokat lehetetlen volt folytatni, lőni kezdték a várost. Ezért a teológia 1944. október 8-án az utolsó vonattal Zircre menekült. Azért éppen Zircre, mert a Kolozsvárt székelő Sándor Imre püspöki helynök, aki Márton Áront helyettesítette Erdélynek ebben a részében, osztálytársa volt Endrédi Vendelnek, a zirci főapátnak, ismeretségük alapján tőle kért segítséget. Zircen felvettek a főiskolára, néhány kolozsvári tanárunk is elkísért, Szentiványi Róbert, Erőss Alfréd, későbbi titokban felszentelt püspök, papköltő, és Szakács Anti bácsi, aki a magyar nyelvet tanította. A többi tárgyat a ciszterci atyák tartották.

Azonban a harcok új állomáshelyünk felé is közeledtek. Megijedtünk, mi lesz, ha elvisznek, vagy nem tudjuk folytatni, nem gyakorolhatjuk hivatásunkat, még suszterinasok sem lehetünk. Sem subdiaconatusunk, sem diaconatusunk, sem presbiteratusunk nem volt. Akkor Szentiványi professzornak eszébe jut, hogy az ő kebelbarátja Serédi Jusztinián bíboros, akivel Rómában 1917-ben – akkor is háború volt – együtt készítették az egyházjog alapját, a Codex Juris Canonicit. Ír neki, hogy mi a helyzet, intézkedjen, adja meg a joghatóságot, hogy minket felszenteljenek pappá. Az öregúr, mint jó kánonista, megírja, hogy lásd ezt és ezt a kánont. Nem lehet senkit felszentelni valakinek a nyakára, a tudta nélkül, tehát Márton Áronnak tudnia kell a felszentelésről. Akkor Pannonhalmáról szikratávírón értesítik Rómát, joghatóságot kérnek, hogy Róma értesítse Márton püspök urat. Megadják a joghatóságot s az engedélyt, hogy Mindszenty József felszenteljen. De közben Mindszentyt Veszprémben letartóztatták a nyilasok, bezárták a veszprémi börtönbe. Közben közeledett a front, már Veszprémet is lőtték. Szóval, mintha a mi felszentelésünknek hirtelen minden az útjába állt volna: nyilasok, a front közeledése. Azonban mégis nyílt egy keskeny út, melyen tovább haladhattunk. Az egyik foglár fia ugyanis a zirci teológián tanult, ezért a püspök úrnak megengedték, hogy misézzen a börtönben, valahol biztosítottak a számára egy asztalt. Telefonon értesítenek, és akkor 1944. december 10-én, advent második vasárnapján, reggel fél hatkor elindultunk, huszonhat kilométert gyalogoltunk Veszprémig. Közben szembetalálkoztunk azokkal, akik a front felől jöttek, vagy inkább menekültek. Megkérdezték, hogy bevetésre megyünk-e, hát igen, hitünk bevetésére indultunk. 11 órára megérkeztünk a papszentelés színhelyére, a veszprémi börtönbe. Két emeletet mentünk lefelé, a püspök úr várt, megfogta a vállkendőt, levette, elmondta az imát, egymás után ránk tette. Egy vállkendő volt, az övé, és egy miseruha, így szenteltek fel minket, mindig a következő kapta meg, a saját kelyhét és misekönyvét adta a kezünkbe. Mikor lefeküdtünk, hogy a mindenszentek litániáját elmondják, nem tudtunk felkelni, felsegítettek. A hosszú gyaloglás után minden erőnk elhagyott, úgyhogy a püspök úr maga hajolt le és emelt fel minket. A végén aztán, ami a legfontosabb, összeteszi a kezét, benne a mienk. Fogadsz engedelmességet nekem és jogutódaimnak? Fogadok. S akkor azt tette hozzá: Nemcsak nekem, hanem Márton püspöknek is. Így fejezte be: Tisztelendő urak! Hatalmas nagy vihar keletkezett a világban. Felkapta a forgószél a fenyőmagokat, és Erdélyből ide, a Balaton környékére hullatta. Ne verjetek gyökeret itt, menjetek haza.

Birtók Ferenc, Oláh Áron, Pál Dénes, Gellért László és jómagam egy szentmisében a subdiaconatust, a diaconatust és az áldozópapságot is megkaptuk. Ilyet nem lehetett hallani, mert legalább két nap különbség kellett volna legyen. Nem lehetett várni, bizonytalan volt, mi történik, a püspök úr attól tartott, hogy tovább viszik, mint ahogy az később be is következett, Sopronkőhidára szállították, a nyilasok a szemébe mondták, hogy főbe lövik, szerencsére erre nem került sor. Ezért ő gondban volt, hogyha csak a subdiaconátust adja fel, s vár másnapig, s őt elviszik, nem folytatódhat a felszentelés, hiszen az püspöki jogkör. Ez a legnagyobb dolog, hogy egy szentmisében mindhárom papi rendet megkaptuk. Itt megjegyzem, hogy sokat imádkoztam, hogy Márton püspök úr szenteljen pappá Tövisen a Hunyadi János templomában, mert hát ott születtem. És hogy felelt az én imádságomra a Jóisten? Egy szentmisében három nagy ajándékot kaptam. Hát nem nagyobb az? Az Úristennek minden kegyelme ránk ragyogott. Papi életemben többször átéltem, hogy ne kérjek semmit a Jóistentől, de fogadjak el mindent, amit ad. Maradjak meg egyszerűségemben, de fogadjam el, amit a Jóistentől kapok, jobban tudja, mire van szükségem. Márton püspököt börtönről börtönre szállították, volt földalatti börtönben is. Bennünket szintén börtönben szenteltek, nem volt-e ez méltóbb, mint egy fényes szertartás?

Azt hallottuk, hogy mikor Mindszentyt a püspöki palotában letartóztatták s vitték lefelé, a kapuban két kispap megvetette a vállát, nem akarták engedni, hogy elvigyék. Akik körülötte voltak, nem hagyták, hogy betuszkolják az autóba, s akkor gyalog vezették őket a tömlecbe, több kispapot is letartóztattak vele együtt. Tényleg vele volt négy kispap, amikor minket felszenteltek. A szertartás után egyik kispap bement a püspökségre, hozott igazolást, a lepecsételt papírt Mindszenty aláírta, így dokumentálták a felszentelésünket.

Mikor végeztünk, hirtelen megéheztünk, egész délelőtt gyalogoltunk, semmit sem ettünk. Gál Sanyi, ő egy évvel lennebb járt, ő kísért minket, hozott élelmet hátizsákban. Aztán délután négy óra felé kaptunk visszavonuló teherautót, felcsimpaszkodtunk, s este 7 órára visszaértünk Zircre. Ujjongva fogadtak, még a vacsoránál ültek, nem számítottak rá, hogy már aznap visszaérünk. Az apát úr magához hívatott, részletesen elmondatta a rendkívüli szentelés történetét. Még akkor fölvetette, hogy a primíciát, az újmisét egyszerre mondjuk el a következő vasárnap. Erőss Alfréd irányításával el is próbáltuk, a nagymisét Gellért Laci énekelte. Primícia-szónoknak dr. Zemplén György cisztercita főiskolai igazgatót kértük fel. Én a Szent József oltárnál miséztem, Dr. Tóth Ev. János S. O. Cist kísért. Az apátsági templomot a háborús körülmények ellenére is teljesen megtöltötték a hívek. Gyönyörű volt a cisztercita növendékek gregorián kórusa, a szentmise változó ás állandó részeit a kórus az ősi cisztercita graduálé szerint énekelte. A baloldali középső kápolna Szent Józsefé, én ott miséztem. A festmény két oldalán Nepomuki Szent János és Szent Antal szobra van. Nepomuki János, a gyóntatók védőszentje, a hidak őre későbbi állomáshelyemre, a borbándi plébániára is elkísért, barokk szobra a templom udvarán található. A gyulafehérvári teológia hallgatóinak több évtizede vagyok a gyóntatója, a püspökségen is elláttam ezt a feladatot.

Az igazgató úr a következő szavakkal indított útra bennünket: „Szüleitek helyett mi kísérünk benneteket az oltárhoz testvéri szeretettel. Csak az oltárig, mert ott már úgyis egyedül vagytok – Krisztussal. Ez felold minden magányosságot. Ide senki sem kísérhet el benneteket, mert a papnak Krisztus mindene. Legyetek Krisztust-hordozó papok, hogy az Isten irgalma szálljon kezeteken, ajkatokon, szíveteken keresztül a világra.”

Tanárunk, Erőss Alfréd a szentelés alkalmából verset írt Mindszenty Józsefnek, melyben saját elhivatottságát is megfogalmazta. Őt a későbbiekben, 1949. február másodikán titokban címzetes püspökké szentelte a nunciatúra régense, Patrick O Hara. A szertartásnál Márton Áron és Ioan Ploscaru püspökök segédkeztek. A mindössze 38 éves pap azonban 1950. július 31-én hirtelen meghalt, az egyházüldözés idején a biztos börtön várt volna rá, hiszen valamennyi püspöktársát letartóztatták. A vers mintha jelképes értelmű lenne: hiszen rövid idő múlva Márton Áront is letartóztatták, majd pedig házi őrizetben folytathatta csak tevékenységét. Jelképes a vers értelme azért is, mert bármilyen körülmények, nehézségek, akadályoztatás között is Krisztus szabadságát éltük, élhettük meg.

Krisztus útnak indult

Öt tanítványom reggel útnak indult.
Az ország útján sárban, verítékben,
szent gondolatban, én is velük léptem,
és csatakosan léptünk be a várba.
A püspök őket börtönében várta.
Öt tanítványom reggel útnak indult.

A börtönben szentelte őket Papnak:
Isten-szabadság kegyelmét vivőknek,
megváltás, – örök élet – hirdetőknek.
Az embereknek rabja most a Püspök…
És szenved, mert a szegényekért küzdött.
A börtönben szentelte őket Papnak.

Ne volt ott alba, csillogás, melegség,
csak áhítat, Szentlélek és karizma.
Sáros a csizma, de a lélek tiszta.
Sötét a börtön, de a nyirkos földön
öt ifjú szívben Isten napja följön,
Hogy millióknak legyen szűz-melegség.

Öt tanítványom friss áldása rajtam.
Derüljön Isten-boldogság csírája.
Hatalmuk minden hatalomnak Királya.
S a jegy, amit beléjük írt a Lélek:
örök, miként a boldogság s az Élet,
melynek áldása mindörökre rajtam.

Öt tanítványom reggel útnak indult…
A keresztútján: tűzben és tövisben.
Most együtt megyünk: Országutunk az Isten,
lelkünk a Lélek és testünk az oltár
bennünk az Ige, buzdít, int és szolgál.
Öt levitában Krisztus útnak indult.

Mindannyiunk életében vannak napok, amikor nehezebben indul a reggel, amikor a céljaink távolinak tűnnek, és amikor úgy érezzük, az energiánk valahol félúton elpárolgott. Ilyenkor elég lehet egyetlen mondat, egy gondolat, ami megérinti a szívünket, és hirtelen újra erőt ad a folytatáshoz. A motivációs idézetek pontosan ilyen kis csodák – rövidek, de annál hatásosabbak. Egy jól megfogalmazott idézet képes arra, hogy más szemszögből láttassa velünk a világot, és emlékeztessen arra, hogy a nehézségek csak átmenetiek.

Sokszor nem is a tartalom bonyolultsága adja az erejüket, hanem az őszinteség és a tapasztalat, ami mögöttük rejlik. Hiszen minden idézet mögött ott áll egy ember, aki már megküzdött a saját hegyével, és most egy mondatban próbál átadni nekünk valamit abból, amit tanult. Ezek a szavak képesek tükröt tartani elénk, elgondolkodtatni, sőt, cselekvésre ösztönözni.

A motivációs idézetek nemcsak a siker hajnalán segíthetnek, hanem a legnehezebb pillanatokban is. Egy-egy sor lehet a remény szikrája, ami elindít bennünk valami újat – akár egy döntést, akár egy apró lépést a céljaink felé. És az is csodálatos bennük, hogy bárkit megszólíthatnak, függetlenül attól, hol tart éppen az életében.

Az inspiráció olyan, mint a levegő – láthatatlan, mégis elengedhetetlen. És ahogy minden nap szükségünk van oxigénre, úgy lelkünknek is szüksége van ezekre a szavakra, amelyek felemelnek, megnyugtatnak, vagy épp tüzet gyújtanak bennünk. Egy idézet lehet a napunk indítója, a lelkesedésünk újraélesztője, vagy egyszerűen csak egy apró emlékeztető arra, hogy nem vagyunk egyedül az utunkon.

Ebben a cikkben összegyűjtöttem néhány olyan inspiráló gondolatot, amelyek segíthetnek új lendületet találni, visszaszerezni az önbizalmad, vagy egyszerűen csak mosolyt csalni az arcodra. Mert néha tényleg elég egy mondat, hogy minden másképp lássunk. Engedd, hogy ezek a szavak elérjenek hozzád, és adj nekik egy esélyt, hogy újra felébreszthessék benned a hitet: képes vagy bármire, amiben igazán hiszel.

Kezdjük akkor az első témakörrel: a kitartás és erő — ezek az idézetek azokhoz a pillanatokhoz szólnak, amikor már majdnem feladnánk, de mégis érezzük, hogy tovább kell mennünk. Minden idézethez írtam 2–3 mondatos magyarázatot is.

Ha egymás mellett töltenénk az életet, arra kérnélek, fogadd el, ha tudod: én nem akarok megszállottan küzdeni az idő múlása ellen. Nem becsvágyam, hogy hetvenévesen is ránctalan legyek. Azt kérném tőled: ha szeretsz, engedd nekem, hogy méltósággal járhassam végig az életem.”

Mert ha vidám vagy, meg akarom kétszerezni vidámságodat; ha bús vagy, akkor meg akarom felezni veled a bánatot és így öröm lesz az néked, mélyebb az örömnél. És ha jól érzed magad, mulatsággal és változatossággal fogom üdíteni lelkedet; ha pedig beteg vagy, ápolni foglak; és ha fáradt vagy, a keblem lesz majd alvópárnád, hol nyughatol – s éjjel és nappal a lelkem a lelkeddel lesz és karom ölelni fog. És ha nem kívánsz, távol leszek; és ha ismét akarsz, ott leszek nálad. És ha előtted halok meg, úgy rendjén van és le kell mondanod rólam – ám ha te hagysz engem itt hátra, akkor követni foglak a máglya tüzén keresztül, mert nem akarok nélküled élni egyetlen napot sem.”

“Hiányzott a neszezése, ahogy a leckéjében lapozgat, miközben én zenét hallgatok az ágyán fekve. Hiányzott a lába hidege az enyémen, amikor bebújik az ágyba. Hiányzott a haja illata, a szuszogása és a Rilke-kötet az éjjeliszekrényen, meg a szék hátára dobott nedves törölközője. Telítődtem a vele töltött nappal, de ettől csak még jobban hiányzott

“Ha csak egyszer tiszta szívedből mondod: “szeretlek”, ez többet ér, mintha százszor elismétled: “örökké hű leszek hozzád”. Ebben az egy szóban, ebben az érzésben minden hűség benne van. Ez az érzés kényszerít hűségre. Örök hűségre.”

“Nem pára volt ez a szerelem, amelyet a napfény szétoszlat; nem is homokba rajzolt képmás, amelyet elmos az eső. Márványkőbe vésett név volt ez, amely csak a márvánnyal együtt enyészik el

Először az egész nagyböjthöz kell mondanunk valamit; röviden fölidéznünk, hogy őseink, az első évszázadok keresztényei hogy is élték meg ezt a nagyböjtöt. Akkor jellemző volt a keresztény életre, hogy számos újonc, hitújonc volt, akik meg akartak keresztelkedni. S a nagyböjt központjában elsősorban az ő készületük volt. „Itt az idő!” „Betelt az idő!” – mondták az újoncoknak. Már csak 40 nap és a keresztségben részesülhettek, és húsvétkor a húsvéti lakomában az Úr asztalához járulhattok.

S azért most a hitújoncokat fokozott módon 40 napon át a leglényegesebb dolgokban oktatták. A hitvallásban elsősorban; aztán imádkozni tanították őket a miatyánk szerint, végül a szentségekre készítették elő, hogy a keresztségben, bérmálásban részesülhessenek, és húsvétkor az Oltáriszentségben.

Másodsorban aztán nem csak a hitújoncoknak, hanem velük együtt az egész egyházi közösségnek a hitben való megújulás volt ez az idő, mert ők is együtt haladtak a hitújoncok számára adott oktatásokban.

Így érthetők a mai vasárnapnak az olvasmányai is. Az első olvasmány, a vízözön utáni szövetségkötés: a keresztség vízözöne eltörli a bűneiteket majd, és Istennel egészen új szövetségre léptek. Mint gyermekei szólhattok Istenhez.

Ezt magyarázza Szent Péter apostol levelében is: Jézus Krisztus meghalt értetek. És eltörli vétkeiteket. A lelkiismeretetek megszabadul és fölszabadul, és kiálthatjátok Istenhez, hogy „Atyánk!”

A harmadik olvasmánnyal pedig azt akarták a keresztény hitújoncoknak mondani, hogy a keresztséggel, a szentségekkel és az imával majd erősek lesztek Ti is, hogy minden kísértésnek ellenálljatok.

Mit jelent most ez a nagyböjti első vasárnap és a nagyböjt nekünk?

Az egész hátterében ott van az első emberpár, aki a kísértésekkel szemben olyan végzetesen gyöngének bizonyult, hogy szinte egy szellőfuvallatra otthagyta az Istennel való meghitt kapcsolat paradicsomát és ment a kísértő által mutatott hamis, hazug álmok után, a maga útján. És ezzel végzetesen gyönge lett ez az ember. Most is itt van előttünk, a történelmünkben, most is megéljük ezt az embert. Az egész vasárnap hátterében ez az emberi gyöngeség áll, amelyet bizony érzünk mindnyájan. Nem is lennénk emberek, ha nem éreznénk.

Ma a keresztények között szinte az ellenkezője játszódik le annak, mint az első keresztény századokban. Akkor özönlöttek az emberek a keresztség felé, mert megérezték a keresztségben a gyöngeség orvoslását. Most meg a keresztények, a megkeresztelt emberek ezrei is eltávolodnak a keresztség erőforrásaitól, és visszazuhannak végzetes, keresztség előtti emberi gyöngeségeikbe: kiszolgáltatva a kísértéseknek. Minden hamisat, hazugot bevesznek, az Isten Igéjétől eltávolodva mindenféle hamis ideológiának a karmaiba és zűrzavarába kerülnek. A világnak, az anyagi behatásoknak, a szexnek a kiszolgáltatottjai lesznek és megalázottan ott vergődnek.

A hatalom, a nagy bálvány és ezen keresztül a Sátán martaléka ez az ember. És nem tud kiszabadulni az igazságtalanságok, a háborúskodások, az ellenségben való gondolkodás borzasztó kátyúiból, a fegyverkezés szörnyűségeiből.

Ez az ember áll itt a mai vasárnap hátterében. És ebből érzünk mi is valamit. Amilyen mértékben megfeledkezünk az erőforrásunkról, az „erős emberről”, Jézus Krisztusról, aki legyőzte a kísértést, a bűnt és a halált, olyan mértékben vagyunk mi is gyöngék.

Viszont nekünk, keresztényeknek ez a mai vasárnap megerősítő is: a maga frissességében, eredetiségében akarja fölújítani a szemünk előtt, hogy hiszen Ti már erősek vagytok! Hiszen a Ti nevetekben már Jézus Krisztus győzött! Tehát ne csüggedjetek! Ti Isten Igéjének a fegyverével már a kísértést le tudjátok győzni! Ti már szövetségben vagytok Istennel. Tirajtatok már nem fog a Sátán olyasmivel, hogy valami színházi mutatványokba, valami emberi produkciókba, a technika és az anyagi világ teljesítményeibe helyezzétek a reményeitek, és attól várjatok gyógyulást, hogy „Vesd le magad!” Ti már győztetek! Nem a világ hatalmában reménykedtek, politikai hatalomban! Már eljutottatok Isten imádására. Ne féljetek, keresztények! Térjetek vissza Isten gyermekeinek az elő-tudatához – gyöngeségeitek ellenére! Még a halál végső gyöngeségének a láttára is! Erősödjetek meg! Itt van a Vezér: Isten maga! Aki nem hagy Benneteket!”

Gondoljunk csak arra, hogy mi mindent tesz a mi Istenünk értünk! Nem hagy el Isten! Ember, nem hagy el, nem azért teremtett, hogy elhagyjon, magadra hagyjon a kísértésekkel szemben teljesen kiszolgáltatva! Isten önmagának tartozik, hogy legyőzze a hazugság, a bálványimádás hamis erőit, amelyek el akarják ragadni Tőle kincsét, az embert. Isten most már szövetségben van az emberrel.

Ezt akarja a mai vasárnap bennünk föleleveníteni, életre kelteni, mert szükség van a keresztényekre az élet minden területén. Olyan emberekre, akikről látni lehet, hogy erősek, alázattal, bizalommal, Istenhez fordulva erősek a kísértésekkel szemben.

Ezt vigyük magunkkal a mai vasárnapból! Vegyük észre a mi kisebb-nagyobb kísértéseinket! Még azokat is, amelyek arra késztetnének bennünket, hogy ne a pusztaság, a csönd, az ima magányában akarjunk élni és erővel töltekezni, hanem mi is, mint a világ, mindig zajjal legyünk tele, lebilincselődjünk a tévéhez, meg amit mond a rádió. Ez is egy kísértés. Túlozni lehet itt is.

Vegyük észre a többi kísértésünket is! Amik arra késztetnek bennünket, hogy mindenfélét beszéljünk, mondjunk, talán meggondolatlanul! Vegyük észre azokat a kísértéseket, amik az imától el akarnak minket csábítani, vonni! A böjttől! Hogy „Mondd, hogy kenyérré változzék a kő!” Hogy a figyelmed központjában a testi étel és ne az Isten Igéje legyen! Vegyük észre a kísértéseinket!

Vegyük észre, hogy itt van a mi Vezérünk, az erős Jézus Krisztus, a mi Istenünk, akiből egy érintéstől is erő száll belénk! Egy futó találkozásból a Szentséglátogatáskor! Vagy egy gondolata is megerősít bennünket.

Gondoljunk gyönge embertestvéreinkre, akiknek kell, hogy mi legyünk az erejük! Mi keresztények, akik nagyot vétettünk az embertestvéreink ellen, hogy ennyire elgyöngültünk a hitünkben az egész földön. Most minden imánkkal, böjtünkkel, áldozatunkkal siessünk a gyönge családtagok, kétkedő, botladozó rokonaink segítségére! És az összes többi embertestvérünk segítségére! Általunk akar segíteni rajtuk is Isten.

Így töltsük gyümölcsözően nagyböjtnek ezt az első hetét!

A hűség hiánya valójában a lelki éretlenség jele. Az érzelmi éretlenség egyik jele a felelősség vállalásának visszautasítása. Egy fiatal a felnőttség minden kiváltságát magának akarná, de visszautasítja a felelősség vállalását. Ez lelkileg is így igaz. Isten ránkszabott – mint érett keresztyénekre -, bizonyos kötelezettségeket is. Amikor engedetlenkedünk és visszautasítjuk ezeket a kötelezettségeket, hűtlenek vagyunk. Másrészt amikor hűségesek vagyunk, az azt jelenti, hogy elfogadtuk az Istentől nekünk adott kötelezettségeket. Ez a lelki érettség jele, és az egyik fontos gyümölcs, amit a Lélek hoz az életünkbe.

Legtöbbünk bizonyára lassabban fejlődik, mint kellene, mert nem engedi, hogy a Szentlélek irányítsa élete minden területét. Inkább hűséges engedelmességgel engedjük, hogy a Szentlélek Isten minden rossz szokást és káros befolyást azonnal eltávolíthasson belőlünk. Türelmetlenné válhatunk, mikor felfedezzük, hogy oly hosszú időbe telik, míg olyanok leszünk, mint ő. De mégis türelmeseknek és hűségeseknek kell lennünk, mert azt, hogy hasonlók legyünk őhozzá, megéri kivárni. Viszont ha sikerülne is teljesen érett keresztyénné válnunk, nemigen hiszem, hogy ennek tudatában lennénk. Ki állíthatná azt magáról ebben az életben. hogy teljesen tökéletes? Azt azonban tudjuk, hogy mikor majd előtte fogunk állni az örökkévalóságban, vele együtt megdicsőülünk. A Szentlélek Isten tervének egyre mélyülő munkáját kezdi véghezvinni az életünkben, mihelyt készek vagyunk hűségesen “igen”-t mondani az ő akaratára.

A Szentírásban bőven van olyan történet, mint az Ábrahámé (Zsid 11,8- 10), aki hűséges volt az Isten előtt járásban. Az egész 11. fejezetet végig kellene tanulmányoznunk, amint felsorolja azokat a férfiakat és nőket, akiket Isten hűségeseknek nevez.

Veszélyes dolog Istent kísérteni, ahogy Ámós napjaiban tették a “hűtlenkedők”. Azokra nézve jelentette ki Isten: “Jön majd idő… amikor éhséget bocsátok a földre. Nem kenyérre fognak éhezni, és nem vízre fognak szomjazni, hanem az ÚR igéjének hallgutására” (Ám 8,11).

Inkább Jakab tanácsát kell megfogadnunk: “Boldog ember az, aki a kísértés idején kitart, mert miután kiállta a próbát, elnyeri az élet koronáját, amelyet az Úr megígért az őt szeretőknek” (Jak 1,12). Aztán azt mondja: “De aki a szabadság tökéletes törvényébe tekint bele, és megmarad mellette, úgyhogy nem feledékeny hallgatója, hanem tevékeny, megvalósítója: azt boldoggá teszi cselekedete” (Jak 1,25).

Újból és újból hangzik a figyelmeztetés, hogy legyünk hűségesek. Mint már korábban láttuk, a Bibliában számos, e korszak végére vonatkozó ítéletről olvasunk. Köztük az egyiket a Krisztus ítélőszékének hívják. Egy napon valamennyi keresztyén ott fog állni Krisztus előtt, hogy számot adjon arról a munkáról, amit megtérése óta véghezvitt. Mi nem a világ szemében elért sikerek alapján leszünk megítélve, hanem, hogy milyen hűségesek voltunk azon a helyen, ahova Isten állított minket. Pál apostol 1Kor 3,9- 16-ban arra utal, hogy Isten a hűség alapján fog megítélni minket.

Valamikor hűségünknek az a legnagyobb próbája, hogy mennyi időt töltünk el Biblia-olvasással, imádkozással, és megmaradunk-e az igazságosság elve mellett, amikor jóléttel áldatunk meg. Meglepett, amikor nemrég egy keresztyén ezt mondta: “Hűséges keresztyénnek lenni a modern Amerikában nehéz”. Olyan könnyű elfelejteni és elhagyni a mi Istenünket a jólét közepette, főleg az anyagiasság burjánzása idején. Ez az oka annak, amiért Jézus elmondta nekünk, hogy nehéz a gazdagnak bejutni az Isten országába. Üdvözülhet a gazdag is, de a Biblia szól a “gazdagság csábításá”-ról (Mt 13,22). E világ gondjai és terhei sokszor megzavarnak minket abban, hogy az Úr előtt hűségesen járjunk. A virágzó anyagiasság közepette vigyáznunk kell, nehogy mi is ugyanabba a kelepcébe essünk, mint a laodiceaiak. Ők Isten haragját és nemtetszését vonták magukra, mivel úgy érezték, hogy nekik nincs szükségük semmire, mert anyagilag gazdagok (Jel 3,17). “Akik pedig meg akarnak gazdagodni, kísértésbe meg csapdába, sok esztelen és káros kívánságba esnek, amelyek az embereket pusztulásba és romlásba döntik. Mert minden rossznak gyökere a pénz szeretete, amely, után sóvárogva egyesek eltévelyednek a hittől és sok fájdalmat okoznak önmaguknak” (1Tim 6,9-10).

Ha sírfeliratot véshetnénk Pál apostol sírjára, az így szólhatna: “Hűséges volt mindhalálig.” Miközben kivégzésére várt, habozás nélkül ki tudta jelenteni: “Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam, végezetre eltétetett nekem az igazság koronája. amelyet megad nekem az Úr, az igaz bíró ama napon” (2Tim 4,7-8). Akármi kudarc érte is Pált, és bármennyire is elmaradt a tökéletesség mértékétől, azt tudta, hogy neki az Úrhoz mindhalálig hűségesnek kell lennie.

Ez a csodálatos szelet a Lélek gyümölcsének gerezdjéből azt teszi: hűség a bizonyságtételünkben, hűség az odaszentelésünkben és elhívásunkban, és hűség Krisztus parancsaihoz. És a hűség végső jutalma adva van Jel 2,10- ben: “Légy hű mindhalálig, és neked adom az élet koronáját.”

Elhatározták, hogy megpróbálják a dolgot. A legrosszabb esetben se lehet belőle nagy baj. Hányszor megtörtént már, hogy az emberek a legveszedelmesebb szellemeket is becsapták, s ha nem boldogulnak vele maguk, még mindig ott a pap, az majd eligazítja a dolgot. Egyesek már azt forgatták sötét lelkükben – mint ezt később beismerték – hogy egy kereszteletlen újszülött dehogy ér annyi pénzt, fáradalmat…

Alig fejezték be a tanácskozást, melyen Christine elgondolása győzött, odakint megerősödött a vihar. Mintha a világ összes forgószele tombolna fejük felett, megbolydult vadászok seregei csapnának össze odakinn: a házat tartó cölöpök meginogtak, a gerendák meghajoltak, fák csapódtak a házhoz, s úgy pattantak le róla, mint lándzsák a lovag páncéljáról. Az emberek elsápadtak, megborzongtak, de a határozatot nem másították meg: szürkületkor nekiláttak a munkának.

Reggelre gyönyörű, ragyogó idő lett: nyoma se volt viharnak, ítéletidőnek. A fejszék élesebben vágtak, mint máskor, a talaj egyszerre fellazult, s a bükkfák szinte parancsszóra dőltek, a szekerek nem törtek össze, az igavonó barom egyszerre kezessé vált, és mintha titkos kéz óvta volna az embereket a szerencsétlenségtől. Csak egyvalami volt különös. Sumiswald alatt akkor még nem vitt út a hátsó völgybe, ott akkor még mocsár volt, melyet a zabolátlan Grüne-patak táplált, s a Staldenre csak a falut érintve, a templom mellett vitt az út.

Mint az előző napokon, most is három-három fogat indult egyszerre, hogy egymást segítsék tanáccsal, erővel, igával, de most csak Sumiswaldon hajtottak át, s a falu mellett le a Kilchstaldenig. Ott egy kis kápolna állt, az alatt kellett a lapályon lerakodniuk. Ahogy a Staldenről leereszkedtek a völgybe, s a síkságon a templom felé közeledtek, szekereik nemhogy könnyebben gurultak volna: egyszerre mind nehezebbé és nehezebbé váltak. Barmokat kellett még eléjük fogni, pogányul ütötték-verték a jószágot, maguk is nekirugaszkodtak a küllőknek… Hozzá a legszelídebb lovak is megbokrosodtak, mintha a temető felől valami láthatatlan veszedelem állná el útjukat… A templomból tompa harangkongás hallatszott, mint a lélekharang messziről szálló elhaló éneke, melynek hallatára a legerősebb ember is megborzongott. Valahányszor a templom közelébe értek, ember és állat egyaránt reszketett. A templomon túl ismét nyugodtan haladhattak, rakodhattak le, fordulhattak vissza újabb rakományért.

Még aznap hat bükkfát raktak le a megbeszélt helyen, s másnap reggelre mind a hat el volt ültetve odafenn a Bärhegeni várban. Az egész völgyben senki se hallott szekérnyikorgást, amit a tengely forog az agyban, senki sem hallotta a szállítók szokásos lármáját, a lovak nyerítését, az ökrök egyhangú bőgését. És a hat bükkfa mégis állt, bárki megnézhette, s ugyanaz a hat bükkfa volt, amit a Stalden lábához hordtak.

Az egész völgyben híre ment ennek, s nagy volt a csodálkozás, az emberek kíváncsisága nőttön-nőtt. Legjobban a lovagok ámuldoztak, s találgatták, miféle szerződést köthettek a parasztok, s mi módon szállítják fel a fákat a várba. Szerették volna pogány módon kicsikarni belőlük a titkot, de hamarosan belátták, hogy a parasztok se tudnak többet, s maguk is meg vannak neszűdve. Különben is védte őket von Stoffeln lovag. Neki édesmindegy volt, hogyan kerülnek a fák fel a várba, s ha egyszer fönn voltak, csak örült, hogy a parasztok nem gyötrik halálra magukat. Közben belátta, hogy a lovagok csúfolódására meggondolatlanságot követett el, mert ha a parasztok tönkremennek, s a földek parlagon maradnak, abból elsősorban az uraságnak lesz kára. Viszont ha egyszer kimondott valamit, attól nem tágított. Most örült, hogy a parasztok könnyítettek helyzetükön, mit bánta ő, hogy eladták a lelküket. Mi köze neki a pórok lelkéhez, ha egyszer a halál elragadja a testüket! Csak nevetett a lovagokon és megvédte a jobbágyokat túlkapásaiktól. De a lovagok mégis szerették volna megtudni a dolog nyitját, és apródokat küldtek, hogy lessék meg. Reggelre azonban félholtan találták az apródokat az árokban, ahova éjszaka egy láthatatlan kéz bedobta őket.

Következő alkalommal két lovag vonult ki a Bärhegenre, merész harcosok voltak, a pogányok közt a legvakmerőbb kalandban is megállták a helyüket. Reggel dermedten feküdtek a földön, s mikor végre ismét szólni tudtak, elmondták, hogy egy vörös lovag tüzes lándzsával teperte le őket. Egy-egy kíváncsi asszonyi állat nem tudta magát megtartóztatni, hogy éjfélkor ne kukucskáljon ki valahol egy résen a völgyben vezető útra. Nyomban mérges fuvallat csapott rájuk, s úgy megdagadt az arcuk, hogy hetekig nem látszott szemük, orruk, és csak nagy üggyel-bajjal találták meg a szájukat. Egyszeribe elment az emberek kedve a kíváncsiságtól, s ezentúl, ha eljött az éjfél, egyetlen szem se kémlelt le a sötét völgybe.

Egyszer egy embernek elközelgett a halála, fel akarta venni az utolsó kenetet, de senki sem mert a papért menni, mert éjfél volt, és a Kilchstalden mellett kellett elhaladni. Ekkor a haldokló ártatlan kisfia, aki kedves volt Isten és emberek előtt, apjáért való félelmében, küldetlen is elindult Sumiswald felé. Mikor a Kilchstalden közelébe ért, hát látta, hogy a bükkfák felemelkednek a földről, mindegyiket egy-egy tüzes gyík húzza, mellettük fekete bakkecskén egy zöldruhás ember lovagol, tüzes ostor a kezében, arcán tüzes szakáll, s a kalapján izzó tűzpiros toll lobog. Így vonult a menet fönn az égen, magasan a hegycsúcsok felett, gondolatnál is sebesebben. Ezt látta a fiú, s nem bántotta senki.

Még három hét sem telt el, már kilencven bükkfa állt a Bärhegenen, gyönyörű, árnyas út volt alattuk, mindegyik dús lombot hajtott, egy se száradt el. De a lovagok és maga von Stoffeln is ritkán sétáltak alattuk, mert valami titkos borzongás fogta el ott őket. Legszívesebben tudni se szerettek volna róla, egyik sem akart a végére járni, mindegyik azzal vigasztalta magát: ha baj lesz, a másik bűnhődjék érte.

A válás, a leválás és az elengedés embert próbáló életleckék. Ezeken keresztül számos dolog tisztulhat le bennünk, de az is kiderülhet, hogy az önmagunkra találást és a boldogságot nem érdemes mástól elvárnunk. Miért is? Mert azok a személyes feladataink!

Ebben a bejegyzésben először a “sikeres” válásról fogok írni, majd azoknak a házaspároknak szeretnék segítséget adni, akik korábban egyszer vagy többször már elváltak, jelenleg pedig egy új élettársi kapcsolatban vagy házasságban élnek (szándékoznak élni).

Elvált, majd mással újraházasodott személyek alkotta családot mozaikcsaládnak hívja a pszichológia. Más kifejezéséket is használunk: vegyes család, patchwork család, stepfamily. A köznapi értelemben ezt a családmodellt úgy hívhatom, hogy „Én gyermekem, te gyermeked, mi gyermekünk”. A definíció azt szimbolizálja, hogy egy mozaikcsaládban lehetnek gyermekek valakinek az előző házasságából, a párjának ugyanúgy, és közös is az új kapcsolatból.

Bár lehet, hogy az előző sorok után azt érzed, minek olvasnál a mozaikcsaládokról, hiszen még nem tartotok ott. Elhiszem! Mindezek mellett mégis ajánlom a figyelmedbe, mert rengeteget tudnál belőle tanulni. Ha pedig inkább köszönöd, de a “megmentés” érdekel, akkor a “Minőségi idő a családban” című bejegyzésemet ajánlom a figyelmedbe!  

Következzen pár gondolat a “sikeres” válásról!

Sokszor elmegyünk egymás mellett, nem becsüljük meg azt, aki mellettünk van. Másra vágyunk. Az igazi szerelem egy egyenrangú kapcsolat, nehéz, küzdelmes munka, hiszen el kellene fogadnunk a másik árnyoldalát is, ami üzenet saját magunk árnyoldalainak elfogadására is

meg bocsátás másik ember   felé   sok sor milyen

nehéz  másik  ember felé . mondjuk egyik  ember

meg   bántja az  illetőt valamivel  annyira   nagyon

meg  sértődik nem is törekedik arra ő  szívből úgy

mondva  meg  bocsásson neki  amivel őt meg

bántotta pedig  meg bocsátás másik  ember felé

nagyon  szép   dolog  úgy  mondva meg bocsátok

elennem vétkezőnek aki ő véletlen meg bántott

rossz szóval és  mondjuk nem  is sejtetette őt meg

bántja azzal dologgal így tovább  tart két ember

közt az bizonyos gyűlölet 2ember közt és csak

későn jönnek rá  életbe amikor nincsen aki 

segítsen rajta éltbe így  milyen káoszt csinált

nekem az nem bocsátottam meg elennem

vétkezőnek  mindig meg kel  bocsátanunk

elennem vétkezőnek harag  mindenkora

embereknek  mindig rossz  akarója harag

ezért kel mindig  meg bocsátani. nem

szabad hinni tévébe sugározok 2   nagy emberek

közt gyűlöletet ők se vezetnek  jó úton  meg kel

bocsátani  mindig