lunablog

Itt most nem foglalkozhatunk a regényíró Saint-Exupéryvel – s így A kis herceg írójával sem -, művének e részéből csupán arra hívjuk fel a figyelmet, ami a Citadella szempontjából érdekel bennünket. Mindenek előtt arra, hogy bár csak 1948-ban jelent meg, tehát az író halála után négy évvel, amikor regényeit nemcsak hazájában olvasták, hanem úgyszólván a világ minden jelentős nyelvén, a Citadella korábban keletkezett, mint írói munkásságának a dandárja. Valóban, ha a mű megírásának a kezdetét tekintjük (kb. 1936!), akkor azt láthatjuk, hogy időrendben csupán a Courrier du Sud (Déli futárgép, 1928) és a Vol de Nuit (Éjszakai repülés, 1931) előzte meg. S ezt fontos tudnunk, mert megvilágítja Saint-Exupéry regényírói arcának egyik igen fontos, a kritika által már nagyon korán kiemelt vonását, az író moralizáló hajlamát.

Kritikusai általában erősen hangsúlyozzák azt az állhatatos, szinte megszakítatlan fejlődést, amely a Déli futárgép regényformájától egyenes vonalban vezet el a Citadellához. Anélkül, hogy vitába kívánnánk szállni életének és művének nálunk avatottabb ismerőivel, szeretnénk a magunk részéről hangsúlyozni az előbb említett 1936-os év jelentőségét; sőt úgy érezzük, hogy talán még korábbra is visszamehetnénk, hiszen egyáltalán nem bizonyos, hogy valamely mű megírásának a kezdete egybeesik e mű koncepciójának a megszületésével. Jelen esetben már csak azért sem, mert tudjuk, hogy a Citadella nem eleve kész, határozott terv alapján született, hanem – hogy egy másik francia és egyúttal világirodalmi párhuzamra hivatkozzunk – Pascal Gondolataihoz hasonlóan jórészt sebtében odavetett, legnagyobb részben kidolgozatlan feljegyzések, gondolatok formájában, amelyekre még hosszú átdolgozás és szerkesztés, az író életének utolsó évében tett kijelentései alapján legalább három-négy esztendő várt. a Citadella csupán megjelénésének évét (1948) tekintve későbbi mű, mint a regényei; alakulását tekintve egyidős a legtöbb regényével, sőt – legalább részleteiben – bizonnyal régebbi némelyiknél. Vagyis az a bizonyos fejlődés, amelynek állítólagos betetőződése, az egyre moralizálóbb regények után a nagy elmélkedő, erkölcsi és életelveket nyújtó, szinte minden cselekménytől mentes mű lenne a Citadella, a valóságban párhuzamos a regényeivel, mondhatnánk kíséretéül szolgál e regények sorának.

És valóban: ha jól olvassuk Saint-Exupéry regényeit, azt látjuk, hogy a morális érdeklődés, a moralizáló, gyakran didaktikus szándék elejétől végig fellelhető minden művében. Első kritikusainak egyike, Gide már nagyon korán észrevette, hogy itt valami új felfogásról van szó, a cselekvés előtérbe állításáról, arról, hogy “nekünk főképp arra van szükségünk, hogy megmutassák: mint vagyunk képesek arra, hogy önmagunkat is felülmúljük a megfeszített akarat segítségével.” Az író minden hőse végeredményben az élet értelmét keresi, Gide szerint azt bizonyítja, hogy “az ember nem a szabadságban, hanem egy feladat elfogadásában találja meg a boldogságát.” Ez a feladat végül is a métier, a mesterség fogalmába sűrítődik: legyen bármilyen szerény vagy fontos ez a mesterség, benne teljesedik ki az ember, nyeri el teljes szabadságát. Ez a felfogása regényei közül a Terre des Hommes-ban (Az ember földje, 1939) fogalmazódik meg a legtisztábban; de ha a Citadella számtalan, erről szóló fejezetét olvassuk, akkor itt is, mint a rengeteg egyéb, ismétlődő motívumban és gondolatban, félreismerhetetlen az időbeli párhuzam. Mi azt hisszük, hogy valóban lehetetlen egymástól elválasztani Saint-Exupéry regényírói és moralista-esszéírói működését, legalábbis ami a Citadellát illeti; csak a későbbi, posztumusz megjelenése mondathatta számtalan kritikusával azt, hogy a Citadella mintegy betetőzése, végső konklúziója regényírói működésének. Mi szinte azt mernénk kimondani, hogy a regények a Citadella gondolatainak az illusztrációja. Egy kis túlzással a posztumusz mű amolyan “vezérkönyv”, amely megoldja, megmagyarázza, didaktikus módszerrel érthetővé teszi ennek a mélyenszántó és mélyen etikus műnek a végső mondanivalóját.

Ez az időbeli párhuzamosság lépten-nyomon szemébe tűnik a regényeket már ismerő olvasónak, amikor belemélyed a Citadella olvasásába. Megtalálja benne az író minden nagy témáját, amelyeket már ismer a regényekből. Persze, az újszerűség eleinte meglepő, sőt talán félrevezető, a mű koncepciója és hangneme ugyanis erősen eltér az előzőktől, didaktikussá válik, minduntalan bibliai rezonanciák ütik meg a fülünket, cselekmény nincs, csak példázatok és elmélkedések. De az alapgondolat és a cél ugyanaz: megkeresni az emberi élet értelmét a családban, az igazságban, az otthonban, a mesterségben, a szeretetben, a boldogságban, a testvériségben, a szabadságban, az emberi közösségben s mindezek túlhaladásában egy náluk is magasabb rendű nagyságba emelő erőfeszítés segítségével. Ez az erőfeszítés, ez az igyekezet azonban nem feltétlenül a legnagyobb dolgokban nyilvánul meg. A lényeg: veszendő létünk elcserélése valamire, aminek értelme van. A hímzőrámájuk felett vakoskodó asszonyok gyonyörű, Isten házát ékesítő hímzett terítőkre cserélik el magukat, a gyermekét ápoló anya egy édes mosolyra, a szegkovács meg a deszkát fűrészelő asztalos hajóra, az építész templomra, az uralkodó népe boldogságára. Mindenkinek megadatik a csere lehetősége: az élet elpusztulhat, de amit másokért alkottunk, az megmarad, mint a hímzőnők elpusztíthatatlan remeke vagy az építész évszázadokkal dacoló temploma. Az elcserélődés a mesterségben, mások, a közösség szolgálatában: minduntalan visszatérő témája a Citadellának, de egyúttal alapgondolata Saint-Exupéry egész írói működésének is.

Mindez nagyon szép és emberi. Ám az olvasó joggal teheti fel a kérdést: miért kellett ezt a művet katolikus kiadónak kiadnia? Hiszen úgyszólván egyetlen sorában sem lelhetünk közvetlen hivatkozást az író katolikus felfogására. Már maga a keret is – egy berber fejedelem beszélgetése fiával, majd a fefedelemmé cseperedett s lassan az öregség felé haladó utód elmélkedései – egészen mást enged sejtetni. Ám a keretül szolgáló sivatag, sivatagi erkölcsök, szokások légköre meglepő. Bibliai levegő lengi át ezt a hosszú elmélkedést, az író stílusa helyenként ószövetségi, ódon erővel telített, máshol mintha az Újszövetség, a Hegyi Beszéd visszhangoznék a líraian szép részletekben. Hogyan lehetséges, hogy ez az aktív, harcos életet élt és katona-halált halt író ilyen bibliai hangú művet írt, helyesebben, ilyen mű megírására készült (hiszen a Citadella tulajdonképpen nem készült el!), holott egész életében úgyszólván semmi nyomát nem leljük annak, hogy vallásos, katolikus módon élt volna? Azt tudjuk, hogy mélyen katolikus környezetben nevelkedett, katolikus iskolában végezte tanulmányait, de felnőtt élete folyamán eltávolodott ettől a környezettől, egészen más világban és világfelfogásban élt (?!). Hogy a Biblia rendkívül nagy hatással volt rá, azt egy percig sem lehet tagadni: ezt bizonyítják veretes mondatai, stílusreminiszcenciái, példázatai, a mű egész atmoszférája. De ismerjük egy ifjúkori mondását is: “Helyettesíteni a vallást: nem haszontalan beszéd.” Aki ilyet mond, az bizonnyal nem hívő katolikus. Vagy tévedünk, s mégis az? Talán csak túl sok keserűség gyűlt benne össze, vagy saját gyengeségei elől menekült bele egy új morál keresésébe, amely végül mégis azonos lett – ezt a következtetést nyugodtan levonhatjuk a Citadella végső kicsengéséből – a keresztény morállal, annak legtisztább megfogalmazásával? Már említettük, hogy Saint-Exupéry hosszú időn át a francia szellemi élet egyik irányítója volt, Camus és Sartre oldalán. Hivatkozzunk hát Camus-re, aki megkérdezte, lehet-e, és hogyan lehet szent egy ateista? Saint-Exupéry, úgy érezzük, erre a kérdésre kíván feleletet adni. Eltávolodott a keresztény hittől, élte kora emberének izgalmas, tevékeny életét, de mintha folyton ez a kérdés nyugtalanítaná: lehet-e szent, hogyan tudhat szentté lenni egy ateista? S akit ez a kérdés nem hagy nyugton, aki erre keresi a választ, s nemcsak írásaiban, hanem azzal is, ahogyan életében számtalanszor vállalta a veszélyt, az áldozatot s a végén – önszántából – a halált másokért, egy eszméért, a közösségért, az élet értelméért, azért, amit akkor a legnagyobbnak érzett, az az ember elszakíthatatlanul kötődik a keresztény morálhoz. Tudjuk, hogy amikor ő élt, Franciaország már jó évszázada a dekrisztianizálódás állapotában volt, ám ez mit sem jelent: a kereszténység eszmevilága, vagy ahogyan ma szokták mondani: a zsidó-keresztény életforma, eltörölhetetlen nyomokat hagyott az európai s így a francia gondolkodásban is. A keresztény etika a levegőben volt és maradt, és az irjúkorban magába szívott erkölcsi ideálok tovább éltek, dolgoztak Saint-Exupéryben is, mint e kor annyi más fiában. A Bibliát mindig csodálta, s úgy látszik, alaposan ismerte is. Az erkölcsnek, az erkölcsi törvényeknek gyönyörű foglalatát látta benne. Már említettük, hogy kritikusai folyamatos, megszakítatlan felfelé haladást látnak művében az első regényektől a Citadelláig. Nos, valami effélét láthatunk morális fejlődésében is. Aki jól olvassa a Citadellát, észre fogja venni, hogyan fejlődik – és érdekes módon a Bibliával párhuzamosan – az író etikai rendszere az Ószövetség zordonabb, keményebb, majdnem kíméletlen erkölcsi világától az Újszövetség enyhültebb, megértőbb és az emberi gyengeségeket szeretettel gyomlálgató, javítgató, hozzánk közelebb álló, megértőbb világa felé. Elég csak az első fejezetekre gondolnunk, a megtévedt és sivatagba kitett asszony halálára, s vele kapcsolatban a szigorú fejedelem fejtegetéseire, vagy az alvó őrrel szemben tanúsított igazságos, de kegyetlen szigorra, s aztán az élete végén palotájában sétálgató utódnak hasonló szituációban, az ugyancsak elbóbiskoló őrökkel szemben mutatott elnézésére, szelíd megértésére, vagy a befejező kertész-történet már-már Hegyi Beszéd-szerű, szeretettől átforrósodott hangjára, amely mintha azt mondaná: boldogok az együgyűek… Valóban van fejlődés Saint-Exupéry írói művében, de nem a regénytől a moralizáló esszé felé, hanem a cselekvő embertől a cselekvés értelmét a szeretetben, az emberiség szolgálatában meglelő szabad ember felé, s ez párhuzamosan, egyszerre nyilatkozik meg mind regényeiben, mind esszéiben. De ennek a keresztény etikának tragikus nagyságot kölcsönöz Saint-Exupéry kitartó, makacs Isten-keresése, amelynek láttán az ember kénytelen Pascalra gondolni, s Pascalon túl az arcát elrejtő Istent állhatatosan kereső prófétára, aki tudja, hogy Isten nem mutatja meg magát – vere tu es Deus absconditus -, de mégsem mond le a megtalálásáról. A francia irodalomnak kevés oly megrázó passzusát ismerjük, mint a Citadellának az a fejezete, amelyben a berber fejedelem felhág a hegyre, hogy kérdéseire feleletet kapjon Istentől, ám a sötét éjszakában csupán hallgatag, fekete gránitszikla meredezik előtte, amelyet nem képes szóra bírni. Még a fákon ülő holló sem szólal meg – pedig ő már ennek a szavával is beérné -, s ekkor érti meg, hogy ha szólna hozzá, akkor nem Isten szólna. Tragikus magára hagyatottságának az érzésével szívében száll le a városba, de tudja, hogy a feleletet mégis keresnie kell, s egyszer majd meg is találja, amikor élete eljut a beteljesedéshet, a halálban, amikor már nem lesz többé kérdés…

Pascal nevét többször idéztük ebben a rövid bevezetésben. Nem véletlenül: a befejezetlen mű át nem dolgozott fejezetei határozottan Pascalt idézik emlékezetünkbe. Saint-Exupéry is ugyanúgy készítette jegyzeteit, mint nagy elődje, ő is egy nagyszabású mű megírását tervezte hasonló didaktikus céllal, s az ő művének is majdnem ugyanaz lett a sorsa, mint amazénak: nem jutott rá ideje, hogy befejezze, átdolgozza, végleges formába öntse. S alapgondolata, az Isten keresése, a megtalálás lehetetlenségének tragikus tudata is egyezik náluk.

A Citadella kézirata szinte olvashatatlan, zavaros jegyzettömegkénk maradt ránk. Az író rendszeresen dolgozott rajta esténként, aztán diktafonba mondva újra fogalmazta a kézírásos jegyzetanyagot, s másnap az egészet lemásolta a gépírója. Ez a másolat azonban rengeteg hibát, következetlenséget, helytelen olvasatot tartalmaz, Saint-Exupéry ugyanis gyorsan mondta a szöveget, sokszor tévedett, homonimákat összezavart, s az elkészült anyagot nem mindig, sőt csak nagyon ritkán tudta átolvasni. A fennmaradt kilencszázkilencvenöt oldalnyi kézírásos jegyzethez viszonyítva a gépírásos szöveg rengeteg eltérést tartalmaz, helyenként alig hasonlít hozzá, s mivel a kézírás szinte olvashatatlan, nagyon nehéz, sőt helyenként teljesen lehetetlen volt kijavítani a hibákat. Az író azt tervezte, hogy az anyagot majd megszerkeszti, végleges formába önti, de ebben megakadályozta a halála. Ez magyarázza a jelenlegi szövegben a rengeteg ismétlést, átfedést, itt-ott ellentmondást. Egyes fejezetekkel szemben, amelyek úgyszólván véglegesnek tekinthetők (például az atya palotájáról, a kivégzett asszonyról, a gránitszikláról szóló parabolák), mások nem többek odavetett, alapos átdolgozásra szoruló nyersanyagnál. Ez, sajnos, nagyon nehezen olvashatóvá teszi ezt a rengeteg mélységet és szépséget tartalmazó, poétikusan didaktikus művet. Az olvasó ezért sokszor homályosnak fogja tartani a szöveget. A fordító elnézést kér mindezért: nem mindig az ő hibája, ha ez így van: számtalan esetben még az alany és állítmány egyezését sem lehetett megállapítani, nem beszélve arról, hogy sokszor nincs is alany vagy állítmány. De megtettünk mindent azért, hogy élvezhetővé tegyük a magyar változatot. Arra kérjük tehát az olvasót, hogy a Citadellát ne tekintse kész műnek, s főleg ne folyamatos olvasmánynak. Lásson benne gondolatgyűjteményt, s ha részletekben, breviárium-szerűen olvassa, rengeteg szépséget fog benne felfedezni, és eltörölhetetlen, megragadó költőiségű képekbe sűrítve maradnak meg benne az író elmélkedései életről, halálról, a dolgok értelméről

A mai emberre jellemző – mondja Jean Guitton -, hogy túl gyorsan, idő előtt akar remekműveket létrehozni. Ugyanez a mozzanat megvan a keresztény emberben is: hajlamos arra, hogy elsiesse tökéletességét.

A tökéletesség szó hallatán az Atyára gondolunk, nem ember fiára. Akkor ellentmondás rejlik ebben a szóban: tökéletességünk! S mégis, Jézus fölhívása óta beszélhetünk a reményéről: ,,Legyetek tökéletesek, mint a ti mennyei Atyátok.”

Annyit mindenesetre már tudunk, hogy – nem a tökéletességhez -, hanem magához az életben maradáshoz: kell szeretnünk.

Amikor az ember ezt a ,,kell”-t belátja, először fordul szembe tökéletességének távlatával. Kell: azaz teljes erőből járulj hozza, hogy életben maradj, s így másokat is életben tarts. Az élet a szeretet. Így kell tehát: senki sem állhat ki az emelő ránehezedő forgó pontja alól, mert ha kiáll, nem emelkednek, akiket emelnie kell. Mindenki támaszt, eltart, éltet, bíztat, visszafog, segít, előrelendít valakit, valakiket; családot, csoportot, nemzetet. Van, aki magát az emberiséget. ,,Világos, mint a nap”: kell szeretnünk.

,,Legyetek tökéletesek”: ezt jelentené?

A természetemmel ,,ellentétes” így lesz természetemmé. De nem literszám töltődöm fel, akár egy üres ballon. Nem úgy tökéletesedem, hogy egyre emelkedik bennem a ,,jóság szintje” hanem érzem, hogy áramlásban vagyok! És személyiségem megőrzött, sőt fölfokozott éberségével hagyom magam sodródni Valaki által, Valaki felé, aki így tökéletesít: s teljes fölépülésem pillanatában majd egy csapásra ,,leszerel”, hogy önmagával fölruházzon. Ez azonban az ő dolga; az enyém az, hogy tempózzam ebben az áramlásban, az Isten választotta pillanatnak kiszolgáltatva. Szabad-e ezt elsietnem?

Nem szabad, de lehetséges. Szentségre lehet törekedni becsvágyból is. A jellem gyöngeségeit elfedhetjük álcázó türelemmel. Ami – mert zsenge növény – lassan nő ki természetünk talajából, azt ki is rángathatjuk; így lesz a szelídségből álszelídség. Van olyan őszinteség, amit a megfontolt csalárdság tesz túl hangossá. Van olyan csend, amiben a lélek nem kíváncsi intim zavaraira, csupán unatkozik. A nyilvános megbánás olykor nem más, mint hencegés; belátás helyett gőgöt mutat.

Mielőtt ,,legbensőnk feneketlen hasadékába” pillantanánk (Teilhard de Chardin), hogy megértsük, mélye mérhetetlen, gyorsan magunkra ötjük a szenttéválás uniformizált sémáit; holott a kegyelem nem tűr sémát, méreteket s alkalmakat sem, keresztül-kasul át akar járni bennünket, beleértve sötétségeinket is, sőt azokat leginkább. Igen, ,,jó lenne” csipesszel kiszedegetni bűneinket, mint a szálkákat, szép sorjában, hogy minél előbb ,,az igaz ember” öltözetében tetszelegjünk; kisiskolás lelkületünknek van ínyére az a mohóság, amivel utána kapunk elképzelt tökéletességünknek.

A jóvátétel azonban Isten ,,életébe” került: érvényességét – más szóval a kegyelmet – nem lehet a lélek parttalanságából átterelni a ,,mennyiségek” világába, hogy nyugtatgassuk magunkat. Ne akarjunk nyugalmat mindenáron; hogyan szünetelhet a bűnbánat, ha nem szünetel a bűn sem? Jézus sem bíztatja gyors hegedésre nyitott sebeit.

Pascal írja: nem hiszek az egy-erényű embernek. Valóban: a szentet a képességek dialektikája teszi. Az igazi szent lehetett volna zseniális gonosztevő is; a nagy igazmondó páratlan hazudozó is – ha csak rajta múlik. A keresztény tökéletesség alighanem mindenfelé egyaránt tágul. Az elsietett tökéletesség a keresztény ember nagy kísértése, de nem tétlenkedünk. Írjuk, s íródik a sorsunk. A tökéletesedés: a tett és a várakozás – felső fokon.

Míg a siető kudarcaitól elcsügged, odavágja a haszontalannak bizonyult ,,gyakorlatot”, vagy makacsul erőlteti, addig a nem-sietőnek van ideje.

A tett önmagában nem elég. Várakozni is kell: ez az alázatosság. Szemben a siető ,,tüsténkedésével”, ez a várakozás ,,ácsorgásnak” tűnik. Nem baj; ettől lesz szigorúsága oldottabb, kedve játékosabb s ez különbözteti meg a siető feszes farizeizmusától.

A vágy a tökéletesedésre az ember szívgyökere; itt szenved a legtöbbet, de itt vannak a legjobb örömei is. Ezt becsüli másokban, ha megvalósulni látja, s a legkisebb eredmény láttán is tud csodálkozni. A tökéletesedés nem is törekszik másra, mint egyensúlyra, de halhatatlan egyensúlyra.

Immár lehetetlen nem észrevennünk azt a krízist, amely a katolikus egyházban mindenütt sújtja mind a szerzetesi fogadalmakban megélt megszentelt élet különféle formáit, mind a szolgálati papság életformáját. Átmeneti krízis ez, amelynek a végén visszatérünk a tegnapi, esetleg újjáalakított formákhoz? Avagy a krízis egyre radikálisabbá válik, mígnem lényegileg megváltoznak ezek a formák? Az a hipotézis, amelyet itt vázolok, a következő: a holnap egyházában a megszentelt élet és a szolgálati papság strukturálisan más lesz, mint ma.

Ennek a hipotézisnek az elfogadása nem jelenti, hogy hűtlenek lennénk a szerzetesség vagy a papság jelenlegi létmódjaihoz. Pusztán arról van szó, hogy objektívan olvasnunk kell az idők jeleit mint Isten akaratának jelzéseit, és a fokozatosság kritériumát alkalmazva elővételeznünk kell azokat a változásokat, amelyek történelmileg már lehetségesek, és amelyek a fiziológiai folytonosság módjára segíthetik a szükségesnek ítélet fejlődést. A változásnak ellenállni nagyon gyakran az elkeseredés tünete és oka. Vannak történelmi idők – a mienk is ilyen -, amelyekben az, aki a szeretet örve alatt az intézmény változásának kerékkötője, az valójában gyűlöli azt, és a halálát készíti elő. Engem nagyon gyakran – hol csodálattal, hol rosszallóan – újítónak mondanak. Most, hogy túlvagyok a hatvanon, jogom van feltenni a kérdést: állásfoglalásaimat a hűség megnyilvánulásainak ítélik? Egy olyan hűségének, amely sok olyan szerzetes- és paptársam szemében, akik a múlttal való szakítás útját választották, hamisnak tetszik, mert szerintük az általuk elítélt intézmények megbecsülését szolgálta. A magam részéről meg vagyok győződve arról, hogy az igazi hűség a maga megnyilvánulási módjait és ritmusát Isten népének útja, a saját tudatának szintjei, és végül saját késlekedései alapján határozza meg. A hűség nem teológiai, nem is jogi valóság, hanem vitális.

Éppen ezért a modellek krízisét a tudatunkban úgy éljük meg, hogy ezek a múltban is, a jövőben is relatívak, és ezért csak akkor érvényesek, ha szeretettel és ugyanakkor távolságtartással, a hűtlenségre nyitott hűséggel éljük meg. ,,Csak egyvalami fontos: az Isten országa.”

2. Az említett krízis oka nem egyszerűen a társadalom változása, hanem sokkal inkább az egyház önmagáról alkotott felfogásának megváltozása, amelynek utolsó, pünkösdi pillanata a zsinat volt. Ezt a változást röviden így lehetne megfogalmazni: a hívő felfogás az aszkétikus-vallási tengelyről az etikai-messiási tengelyre vált. Az egyház megváltoztathatatlan célja a világ teljes megváltása mindenféle szolgaságtól, melyek eltorzítják a teremtésnek a teremtő által elgondolt arcát. Az egyház nem cél, hanem eszköz. A cél az Isten országa, amelyet az ,,ember országának” is nevezhetünk abban az értelemben, hogy az minden emberi várakozást betölt. Következésképpen az emberi felszabadulás és növekedés minden mozzanata, amely társadalmilag felfogható módon az ,,emberi jogokban” nyilvánul meg, lényegi része az evangélium hirdetésének és a róla szóló tanúságtételnek. Ezért mondta II. János Pál, hogy az ember ,,az egyház elsődleges útja”. Ezt ki lehet egészíteni azzal, hogy nemcsak az útja, hanem a célja is, természetesen hangsúlyozva azt, hogy ezt a célt az egyház a maga teljességében tekinti, amely magában foglalja az ember és Isten közösségét is. Mindenesetre elvesztette értelmét az a régi pasztorációs stratégia, amely az egyházat ,,Isten jogainak” védelmezésére kötelezte. Történelmi- politikai síkon ugyanis Isten jogai az ember jogaiként jelennek meg.

Ebből a változásból következik egy olyan tény, amelyet már mindenki lát: az ember reményeinek evangéliumi minősítése, még azoké a reményeké is, amelyek forradalmi alakot öltenek. Nagyon is természetes, hogy a fiatalokban az evangélium radikális megélésének szándéka ma nem úgy nyilvánul meg, mint a múltban: nem mint fuga mundi, hanem mint az ember másféle jövőéért való odaadottság. Egyébiránt miféle célt állított maga elé Kalazancius, amikor első társaival Róma külvárosában az elhagyatott gyerekek tanítójává lett? Talán nem arra törekedett, hogy egy másfajta jövőt biztosítson ezeknek a gyerekeknek, mint amelyre a társadalom peremére szorítottságuk kárhoztatta őket?

3. Az egyház a maga prófétai-messiási természetét akkor fejezi ki teljességgel, amikor a hívő közösség az eukarisztiát ünnepli. Teljes jogon az eukarisztikus közösség az egyház, amikor is kifejező módon egész: Pál teológiája szerint a különféle karizmák éppen az eukarisztiában találják meg értelmüket, és itt épülnek egésszé. A megszentelt élet és a szolgálati papság értelmét is az eukarisztia tárja fel. A hierarchia ugyancsak itt nyeri el értelmét mint a közösség ,,diakoniá”-ja. Igaz, hogy a közösség nem lehet in actu perfecto a pap, a püspök és a pápa nélkül, de a pápának, a püspöknek és a papnak csak a közösség miatt és a közösségben van értelme. A szerzetesi közösségek hierarchiájának is (a házfőnöknek, a provinciálisnak, a generálisnak) sajátos értelmét az ekarisztia- egyházzal való élő kapcsolatban kell megtalálnia.

Ugyancsak itt, az egyház életének csúcsán és forrásánál érthető meg és fejeződik ki a legősibb keresztény erény, az oboedientia fidei. Az a kór, amely beteggé teszi az egyházat és – sőt, legelsősorban – – a szerzetesi életet, az oboedientia juris szakralizálása, azaz a jogi engedelmességnek az üdvösség útjává való átformálása. Ehelyett a hívő engedelmességnek, illetve minden olyan engedelmességnek, amely keresztény akar lenni, az a lényege, hogy meghallgatja és alázatosan befogadja Istennek a közösségben hirdetett Igéjét. Biztos, hogy Isten Igéjét az eukarisztikus közösségen kívül is meg kell hallani, a cella csöndjében is, a szerzetesi közösség találkozásaiban is, de mindig azzal a feltétellel, hogy a hallgatásnak ezek a formái kapcsolatban legyenek az eukarisztikus közösséggel, ahol egyetlen valaki a Mester.

A szerzetesi életet azért is jellemzi ma zavarodottság, mert elszigetelődött az egyháztól mint hivő közösségtől, amelynek egységét a püspök jelzi és biztosítja. A szerzetesi odaszentelődés karizmája csak akkor fogja megtalálni teljes értelmét, ha a helyi egyházzal teljes és elismert közösségben lehet megélni. Amíg a helyi egyházak jogi-adminisztratív valóságok lesznek, a szerzetesi élet képtelen lesz megtalálni tengelyét és tápláló környezetét.

4. Az az egyházi alak, akit az átalakulás folyamatai leginkább érintettek, a pap. A zsinat elvetette a ,,De sacerdotibus” című tervezetet, amelyet az előkészítő bizottság készített. Az új javaslat vezette be a ,,presbiter”-t a sacerdos helyett. Ez a szócsere két olyan teológiai igyekezetnek engedett, amelyet a más egyházak megfigyelőinek jelenléte még elevenebbé tett: az egyik az új törvény egyetlen papságát, Krisztus papságát érintette, a másik Isten egész népének kiváltságával, az általános papsággal kapcsolatos. Mint ismeretes, a szent megjelölést a közösség szolgálattevőire (minister) akkor vitték át, amikor a pogány ,,sacerdotes” szerepét átvették az egyház tisztségviselői. Ekkor torzult a szolgálattevő és a közösség közötti szerves kapcsolat a pap szakrális előjogainak javára, aki ettől fogva a vallási kultusz embere lett. A zsinat eleven lendülete azonban ellentétes irányú volt, az volt a célja, hogy helyreállítsa Isten népének krisztológiai előjogait: királyi, papi és prófétai jellegét. Emiatt a tendencia miatt került krízishelyzetbe a szerzetességre való férfi hivatásnak és a papi rend szentsége fölvételének összekapcsolása. Ugyanis:

A szerzetesi hivatás az Isten és a hívő közötti kapcsolat belső eseménye: az egyház jóváhagyhatja, de nem tudja sem előidézni, sem megakadályozni. Laikusi karizma, amelyben a hívő szabadsága és a Szentlélek szabadsága közötti találkozás termékenysége nyilvánul meg. Ezzel szemben a szolgálatra szóló meghívás az egyházi közösségtől származik, és a közösség igénye az, hogy a szolgálattevőben szerves és állandó kapcsolatot alakítson ki önmagával. A közösségnek ez az előjoga történelmileg a hierarchia intézményének abban a kompetenciájában kristályosodott ki, hogy nemcsak felszenteli, de ki is választja a szolgálattevőket. Történelmi jelentőségű, súlyos kérdés vetődik fel: kivel szemben van felelőssége a szolgálattevőnek, a közösségével szemben, vagy a püspökkel szemben? A szerzetest illetően pedig az a kérdés: ki választja ki őt a szolgálatra?

A szolgálattevőt az egyház egy konkrét közösséghez küldi. A szerzetes ,,pap”-nak is megvan ugyan a szolgálata, de általában nincs közössége. Az egyházatyák szívesen állították párhuzamba a szolgálattevők és a közösség közötti viszonyt a vőlegény és a menyasszony kapcsolatával. Ez alapján mondhatjuk: sok esetben a szerzetes szolgálata olyan, mint a megkötött, de nem konszummált házasság, vagy mint egy valós vőlegény és egy elméleti menyasszony közötti házasság. Ennek az anomáliának beszédes és elgondolkodtató szimptómája volt (vagy még ma is?) a konventekben mondott magánmise: minden egyes szerzetes egy mellékoltárnál mondja a saját miséjét látható közösség nélkül. Ha az egyházról mint szentségről gondolkodunk, a láthatóság nem mellékes szempont, hanem a láthatatlan titok érzékelhető jele. Milyen misztériumnak jelei a magánmisék?

A felszenteléssel a szerzetes ontológiailag része lesz a helyi egyház corpus presbyteraléjának, minthogy papsága lényegileg kapcsolódik a püspökéhez. Ez a közösség és a belőle következő pasztorális felelősség még mindig elégtelenül jelentkezik a gyakorlatban. A szerzetespapok az egyházmegyékben mintegy külön testként élnek, nem bízik meg bennük a világi papság, és csak mint kiegészítő csapatot veszik őket igénybe.

5. A zsinat az apostoli hagyományhoz visszatérve módosította a szolgálati papság sajátos szolgálatának értelmezését. A presbiter nem annyira a kultusz embere, mint inkább a Szóé. A kultusz embere a religio societatis lényegi (és pogány!) alakja, és ekként tartja számon a politikai hatalom, amely a klérusban mindig a hatalom gyakorlásának ideológiai apparátusát, a legitimáció és az egyetértés eszközét látta. A Szó embere szükségszerűen prófétikus személy, természetes dialektikában áll a fennálló hatalommal.

Ennek a változásnak a következtében a szolgálattevő kilökődik a szentnek az egyéni és társadalmi elidegenedéstől burjánzó teréből a prófétikus terek felé, amelyek mindig azon ellentéteken belül találhatók, amelyekből él a történelem, és amelyekben kifejeződik a gyengéket elnyomó és megalázó világ örök gonoszsága.

6. A fentebb leírt változások alapján megfogalmazható egy olyan hipotézis, amelyet a tanítóhivatal még nem fogadott el, de amelyet megosztok az Olvasóval, hangsúlyozva, hogy hipotézisről van szó. A jövőben két kategóriája lesz a szolgálattevőknek. Az elsőbe tartoznak a helyi közösségek vezetői, akiket a közösségek választanak ki, és a püspökök fölszentelnek. Ezek élete nem fog eltérni a hívőkétől, a házasságot is beleértve.

A másik kategóriát azoknak a szolgálattevőknek kellene alkotniuk, akik teljes időben odaadják magukat nem egy konkrét egyház, hanem a teljes helyi egyház, vagy még általánosabban az egyetemes egyház szolgálatára. Teljes rendelkezésre állásukat ,,az evangéliumért való szabadság” objektív állapotával kellene kifejezniük, tehát a celibátussal is. Bizonyos módon pontosan ők lehetnének a holnap ,,szerzetespapjai”, akik tagjai egy olyan közösségnek, amelyet sajátos karizmája szerinti fogadalmak kötnek, és ugyanakkor teljesen a helyi és az egyetemes egyház rendelkezésére állnak. Mint a Szó szolgáinak Isten Igéjét ki kellene fejezniük életformájukkal is, amely vállalja az evangélium prófétai feszültségének lefordítását. A monachus életnek, illetve utóbb a különféle szerzetesi családoknak az eredeténél az a cél jelentkezik, hogy elővételezzék az időben az eljövendő Országot, főként pedig hogy elismerjék: az Ország abszolút voltát mostantól fogva élni nem jelent a világból való menekülést, hanem a teremtés legmélyebb vágyainak teljességükben való megvalósítását. A szerzetesi élet tehát már önmagában az evangélium erőteljes hirdetése. A papi szolgálat propriuma pedig, ahogyan a zsinat újra föltárta, ugyanez, azaz a Szó szolgálata: a kenyér és a bor konszekrációja csak egy – a legfőbb – mozzanata az Ige hirdetésének. Itt derül ki, hogy a két karizma ugyanazon szolgálatban gyökerezik.

7. Ezek a változások teljes mértékben érintik a piaristát, aki szerzetespap, negyedik fogadalma miatt ráadásul nevelő is. Rendünkben általában az iskolai szolgálat elnyomta – ha nem szüntette is meg – a papi szolgálatot. Azt hiszem, hogy az új piarista identitás kialakítása magával hozza a három karizmának – a szolgálatnak, a prófétai tanúságtételnek és a nevelésnek – az újra megtalálását mind a tudatban, mind a gyakorlatban, jelenleg ugyanis ezek még mindig elhatárolatlanok, olykor elsorvadtak. A zsinaton megszületett teológia már megrajzolta azokat a vonalakat, amelyek mentén újra fölfedezésük megtörténhet:

A nevelés önmagában véve laikusi, sőt laikus [profán] tevékenység, és ekként is élik, de amennyiben a célja a tudat felszabadítása és kibontakoztatása, önmagában már evangéliumi is. Aki azt mondja egy tudatnak: ,,Kelj fel, és járj!”, az ezzel már az Isten Országa szempontjából hatékony tettet hajtott végre. Azt lehet mondani, hogy a piarista olyan pap, aki felszabadító szolgálatát a nevelési folyamaton belül végzi.

 Induljunk – sürgetett bennünket Szigfrid –, elkésünk.

Már ötvenszer elmondtuk neki, hogy pontosan hét órakor kell elindulnunk, amikor az előadás elkezdődik.

– De én látni akarom az előadás elejét is – méltatlankodott Szigfrid.

– Ördögöt! Hát azt hiszed, szórakozni megyünk? Egyáltalán be sem megyünk a cirkuszba.

– Hogyhogy be sem megyünk?! És az előadásból nem látunk semmit?

– Pontosan azt tesszük, amit Arabella mondott, és Arabella azt mondta, hogy a cirkusz kerítésénél álljunk meg.

– Ki az az Arabella? Széttépem! – vicsorgott Szigfrid.

– Nem értem, hogy egy okos, tapasztalt oroszlán hogy lehet ilyen gyerekes! – szomorodott el a kisfiú.

– Á, te még sok mindent nem értesz – legyintett Szigfrid, de aztán csendben maradt.

Hét órakor végre elindultunk. Elöl loholt Szigfrid, utána a kisfiú, majd Gabriella, végül én.

Szigfrid főkönyvelőnek álcázta magát. Csokornyakkendőt kötött, egy aktatáska volt a hóna alatt, és a farkát a kabátja alatt spárgával a nyakába kötötte.

– Szigfrid, a főkönyvelők nem szoktak így rohanni. Rögtön ujjal mutogatnak rád, hogy itt megy egy oroszlán, és akkor mi lesz?

– Igaz, megfontoltan kell viselkedni – mondta Szigfrid, és könnyedén átugrott négy egymás mellé rakott szemetesládát.

– Szigfrid! – mondtuk valamennyien szemrehányóan.

– Milyen voltam? – kérdezte Szigfrid, ügyet sem vetve ránk. – Pompás ugrás volt, mi?!

– Legszívesebben visszaküldenélek – mondta haragosan Peti.

– Á, ez volt az utolsó – magyarázkodott Szigfrid, aztán hirtelen megállt, előrefigyelt. – Széttépem! – mordult fel.

– Szigfrid, mi az? Kit tépsz szét megint?

– Egy tigris – sziszegte átszellemült arccal.

– Hol?

– Ott – mutatott Szigfrid a szemben levő kerítésre.

Mindannyian arra fordultunk. A kerítésen egy macska ült, és süttette magát az esti nappal.

– De hiszen az egy macska!

– Nem számít. A tigrisek családjába tartozik. Széttépem!

– Fogjuk meg – javasolta Gabriella.

– Majd én! – kiáltott Szigfrid. – Megmutatom nektek hogy kell elfogni az ellenséget.

– Félreértettél, Szigfrid, téged kell megfogni!

Kétoldalt belekaroltunk. Le nem vette a szemét a macskáról, a végén már majdnem kicsavarodott a nyaka, s mikor pontosan a macska alá értünk, dühösen morgott egyet. A macska megijedt és eliramodott.

– Haha, láttátok? A szavannák ura egyet mordul, s a tigrisek menekülnek.

– Macska volt.

– Nem számít, de menekült. Ez a lényeg – mondta elégedetten Szigfrid.

Mikor a cirkuszhoz értünk, éppen tapsorkán zúgott odabent. Szigfrid a fülét hegyezte, és mi jó erősen megmarkoltuk a karját, nehogy elszaladjon.

– Nézni akarom az előadást – morogta Szigfrid. Nem volt időnk válaszolni, mert valaki föltűnt a bódék között. Lelapultunk a földre.

– Széttépjem? – kérdezte Szigfrid, aztán fölállt, és harsányan nevetni kezdett. – Dehogy tépem, hiszen ez Baltazár. Szervusz, Baltazár!

Baltazár és Szigfrid megölelték egymást.

– Örültem, mikor meghallottam, hogy élsz. Jó színben vagy, Szigfrid.

– Természetesen – mondta Szigfrid.

– Megváltozott a terv – fordult hozzánk Baltazár. – Arabella száma eggyel eltolódott. Addig várni kell. Elbújtatlak benneteket valahová.

– Az előadást… nem lehetne nézni az előadást? – kérdezte reménykedve Szigfrid.

Baltazár gondolkozott.

– De azt hiszem, igen. Gyertek!

A lakókocsik és az állatketrecek között osontunk. Baltazár kézen fogva vezette Szigfridet. Szigfrid mindent alaposan megnézett, és nagyokat sóhajtott. A tigrisek mellett is elmentünk, Szigfrid bevicsorgott a rácson, de a tigrisek ügyet sem vetettek rá. A művészbejáróhoz mentünk, a zenekari pódium állványzata alá.

– Innen mindent jól láthattok, titeket pedig nem láthat senki. Arabellának megmondom, hogy itt vagytok.

Baltazár elment.

A porondon éppen a lovak dolgoztak.

– Á, szolgalelkű népség – legyintett Szigfrid. – Még rácsot sem kell használni. Akkor inkább már a tigriseket nézem – és elfordult.

– Egész idő alatt az előadást akartad nézni. Most itt vagy, és elfordulsz.

– Ugyan, ez nem előadás – morogta. – Csak lovak.

A produkció szép volt. Nem törődtünk Szigfriddel. Mondjon, amit akar. A lovak mutatványa a közönségnek is tetszett, mert a szám végén óriási taps zúgott fel.

Légtornászok következtek. Libegtek, röppentek fent a szédítő magasban, a közönség lélegzet-visszafojtva figyelt, s egy-egy sikeres szaltó után megkönnyebbülten felsóhajtott. Gabriella rajongva nézte őket, lélekben ő is ott volt velük, és feszülő trikóban szállt a levegőben.

– Ez igen! – mondta Szigfrid. – Ezt nevezem. Nézzétek, háló nélkül csinálják. Ezt hajlandó vagyok nézni.

Olyan büszkén beszélt, mintha ő maga csinálta volna a dupla szaltókat.

Ezt a számot is nagy ünneplésben részesítette a közönség. Háromszor is kitapsolták az artistákat. A kikiáltó most igen ünnepélyes ábrázattal állt a közönség elé, és beszéde előtt sokat sejtető szünetet tartott.

– Igen tisztelt, nagyérdemű közönség! Most következő számunk egyedülálló a világon. Kérjük, tartózkodjanak a tetszésnyilvánítástól és egyáltalán minden hangoskodástól, mert a legkisebb pisszenés is a művésznő életébe kerülhet. Következik Arabella, a repülő tündér és Cecil, az oroszlán.

A személyzet rácsokkal vette körül a porondot, a közönség izgatottan morajlott.

Aztán felharsogott a zenekar, és csillogó ruhában belibegett Arabella. Öt labdát dobtak be neki gyors egymásutánban különböző helyekről. Valamennyit elkapta, de mert csak kettő fért a kezébe, labdázott velük, három mindig a levegőben repült.

– Ez semmi – mondta Szigfrid –, a Jefferson-féle cirkuszban, ahol fiatalkoromban dolgoztam, volt egy nő, aki ugyanezt tizenhárom labdával csinálta.

– Csönd! – sziszegte valaki a zenekari pódiumról.

De elhallgatott volna különben is, mert Arabella az öt repülő labdával megindult a kupola felé egy kötélen. Csodálatosan ügyesen csinálta. Mindig feljebb kapaszkodott, s közben a labdák egyre szálltak. Aztán ráült a trapézra, és hintázni kezdett a repülő labdákkal. Izgatottan figyeltük.

– Jaj, ha leesne – suttogta Gabriella.

– Csönd! – sziszegte Szigfrid.

Ebben a pillanatban egy oroszlán jelent meg a bejáratnál, idegesen körülnézett, és mély torokhangon morgott.

– Szilvia – suttogta meghatottan Szigfrid. Szilvia besompolygott a porondra, szemmel láthatóan zavarban volt, nem értette, miért kell neki fellépnie. Arabella csettintett, és lehajított Szilvia felé egy labdát. Ez volt az első számuk; Szilviának az lett volna a feladata, hogy míg az ötödik labdát is le nem dobja a lány, addig egyetlenegyet sem enged a földre esni. Cecil ezt nagyszerűen és imponáló könnyedséggel csinálta, de Cecilnek könnyű volt, hiszen nem lehetett több négyévesnél. De Szilvia már elszokott a mozgástól, bár valamikor ő is tudta ezt a számot, most csak bambán bámult maga elé, hagyta, hogy az első labda a földre essék. Szigfrid felszisszent, és beleüvöltött a síri csendbe:

– Szilvia, ne hagyd magad!

Ha a magunk életéből, tapasztalatainkból leszűrjük: mennyi minden próbálja az Úr Jézus tanítványait félrevezetni, hogy tévedezzünk. Minden korszakban ez a helyzet. Az Úr Jézus tanítványainak ezen kell átmenni. Ez az érlelő idő. Ahogy őt is minden megpróbálta félrevezetni. A kísértő, a tömeg, az írástudók, a vezetők megfélemlíteni, félre vinni, még Péter is, meg a tanítványok várakozása is. De az Atya akaratát nézte, és nem engedte magát se jobbra, se balra, semerre félrevinni. Ezt mondja övéinek is: ne tévedezzetek!

Lukács korában is nehéz volt a keresztényeknek megtalálni az igazi utat, hiszen micsoda problémák álltak eléjük! A zsidóság felé próbáltak volna tájékozódni a zsidó keresztények. A pogány szokások felé a pogányságból megtért keresztények. És ugyanakkor kitört az üldözés. A zsidóság részéről is, meg már Róma részéről is. Borzasztó nehéz volt az első keresztényeknek! És közülük is támadtak, akik hamis tanításokat mondtak. Félreértették még azt is, amit az Úr Jézus az eljöveteléről mondott.

Lukács a Boldogságos Szűz meg az apostolok tanításából ezeket kiragadja. Egészen kiemelkedik ez a felszólítás az egész részletből: Ne tévedezzetek! Az ember értelmének ad támpontot. Mert mi lenne, ha akár csak egy-egy részegyház magára volna hagyva! Például a magyar egyház: amikor megfélemlítik, amikor ránehezedik az állam hatalmas nyomása, és mindenféle divat hatása. Hogy el tudna az igazság útjáról térni!

Aztán más országokban: a missziós országokban. Afrika. Japán. Kína. Az Egyesült Államok technikai haladása mennyi hatással próbálja a keresztényeket a divat szerint elterelni az Úr Jézustól. Ne tévedezzetek!

Mi is érzékeljük: a napok apró-cseprő, kisebb-nagyobb dolga hogy elterelne a lényegestől, az Úr Jézustól, hogy bolyongjunk mindenfelé körös-körül. Nála kell kikötnünk! Ne tévedezzünk!

A másik, amit az Úr Jézus fölvillant: a félelmetes dolgok. A megfélemlítő, ami nem az értelmünket zavarja meg, hanem a félelmen keresztül kishitűségre, csüggetegségre visz bennünket: hallotok majd lázadásról, háborúkról, pestisről, járványról. Jelek lesznek az égen, mint Lukács korában, Jeruzsálem ostromát megelőzően a zsidó hagyomány mondja: egy kard alakú csillagkép volt egy esztendőn keresztül a város fölött. Egy üstökös állt ott, és láthatták. Jelezte az eseményeket.

Mink is minden eseményben, amiről hallunk, tudhatjuk: ezek jelei egy roppant nagy dolognak, az Úr Jézus végső eljövetelének, amely titokzatosan fog lezajlani. Ember azt elképzelni előre nem tudja.

És az akaratunk számára azt mondja: ne aggodalmaskodjatok előre, hogy majd mit hogy csináltok, mit mondotok! Én adok majd nektek szájat és bele bölcsességet. Milyen kijelentés ez az Úr Jézus részéről akkor! Ott áll Jeruzsálemben a szenvedése, kínszenvedése, a kereszthalála előtt, és a messze korba tekint előre… én majd adok nektek erőt és bölcsességet.

Tehát tudja azt, hogy Ő átfog minden időt. Ő ott lesz az övéi mellett. Ezt mondja nekünk is. De nem csak mondja: minden nap tapasztaljuk. Ad nekünk szájat és bele bölcsességet, hogy mit mondjunk, és mit gondoljunk. És ad a szívünkbe reményt és bele bátorságot, hogy hogy várjuk őt.

Mert a végén a harmadik, amit mond, ez: kitartó türelemben fogjátok megnyerni a lelketeket. Állhatatosságban. Az állhatatosság, a remény, a kitartás valamihez kapcsolódik. Olyan lelkület, ami valamibe kapaszkodik, és onnan merít erőt. Az Úr Jézus is arra gondol, hogy virrasszunk, hogy legyünk állhatatosak – mint a násznép! Mint a menyasszony: abba kapaszkodik, aki őt megkérte, aki őt már kiválasztotta, lefoglalta.

A mi türelmünk, állhatatosságunk is az Úr Jézusba kapaszkodik, aki eljön értünk megváltani bennünket. Milyen jó ezt minden nap megélni! Milyen jó, hogy a mi Urunk minden nap, titokzatosan, a szentmisében közeledik hozzánk! És a föltámadt állapotából a papot is szinte megragadja, fölragadja megdicsőült állapotába, és vele együtt hajtja végre ezt a csodát: a kenyér átlényegítését. Már isteni cselekvésbe ragad bennünket!

De a papon keresztül az Egyházát is összeköti a végső, örök idővel, ami elkezdődött már. Összeköti, összefoglalja és ezzel a közeledésével erőt ad nekünk arra, hogy kitartsunk, és semmi félre ne vigyen, és meg ne félemlítsen bennünket, hanem örvendezéssel várjuk az Ő napját.

Az Úr Jézus eljövetelét abban a korban tesszalonikiek például arra használták föl, hogy ha vége lesz a világnak, akkor minek dolgozzunk. És nem dolgoztak. Tévedtek. Szent Pál a maga példájával mondja: ez az idő arra való, hogy szorgalmasan, minden nap, mint a méhek, hangyák dolgozzunk, mert ez az egész világ nem arra való, hogy félrevezessen vagy megfélemlítsen bennünket, hanem hogy eszköz legyen: gyűjtjük a szeretet mézét az örök életre, mert az megmarad.
Mert lám, elérkezik az a nap, s izzó lesz, mint a kemence. Minden kevély és minden gonosztevő olyan lesz, mint a szalma: az a nap, amely elérkezik, lángra lobbantja őket – mondja a Seregek Ura –, úgyhogy sem gyökér, sem lombozat nem marad belőlük.
Nektek pedig, akik félitek a nevemet, felragyog az igazság napja, sugarai üdvösséget fognak árasztan
Hiszen tudjátok, hogyan kell minket követni. Nem éltünk tétlenül közöttetek,
senki kenyerét ingyen nem ettük, hanem keserves fáradsággal, éjjel-nappal megdolgoztunk érte, hogy senkinek ne legyünk terhére.
Nem mintha nem lett volna rá jogunk, hanem mert példát akartunk nektek adni, hogy kövessétek.
Már amikor nálatok voltunk, meghagytuk nektek, hogy aki nem akar dolgozni, ne is egyék.
Most mégis azt halljuk, hogy némelyek rendetlenül élnek, semmit sem dolgoznak, hanem haszontalanságra fecsérlik idejüket.
Az ilyeneknek megparancsoljuk, figyelmeztetjük őket Urunkban, Jézus Krisztusban, hogy békésen dolgozva a maguk kenyerét egyék.

Atyánk nincs, ám testvérünk – velünk egysorsú – az rengeteg. Csak meg kell találnunk, ami rokonít. De önzetlenebbül, tágabban! Új helyezkedést kell keresnünk, új családkört? Nem; csak föl kell, el kell ismernünk újból régi jó rokonainkat, akiket hajdan letagadtunk holmi Zeuszok felé ácsingózva. Holott ők még a legjobb társaság számunkra ebben a hideg semmiben, ami az idő s ami – most már látjuk – mégis a legvalóságosabb haza. A legközösebb! Több benne a tanácsadónk, a kalauzunk, mint sejtettük valaha, annak a régi hiedelemnek a gőgjében. A világ testvéribb – népesebb –, mint föltételeztük. Hisz a szívünkben sem az idő jár. Hanem csak egy betegség. A ketyegő halál.

Ha a lélek főtulajdonsága, hogy örökidejűségre áhít mindennek, ami érzékelteti ezt az örök időt, köze van a lélekhez, ez csak természetes. Innen tekintve vajon ki győzi inkább az időt: Caligula-e, vagy a lova, vagy a tíz csöbör méreg, amit áldozataival az igényes császár megitatott, vagy éppenséggel áldozatai? Ennek akarata, annak okozója, amannak ereje az áldozatoknak rettegése volt.

Azzal jár, azaz hozzá tartozik, és attól jár, vagyis annak erejével mozog: a kettő közt a különbség nem csak a szótárban – minden nyelv szótárában – árnyalati. Valóságosan is. A vaj attól jár és azzal jár, sőt azzal jár le, hogy avasodik, az arc, hogy ráncosodik, a költészet, hogy ünnepi lesz, a szerelem, hogy beteljesedik s hálából el akar múlni.

A dobozban szikkadó cipőkrém épp oly viszonyban van a halhatatlansággal, mint a sarkcsillag. Más-más grádicson? Épp csak ebben – a dolgok, a tárgyak, a jelenségek viszonyában – kell rendet teremtenünk, s máris kezd alakulni egy új harmónia.

Rendet teremteni? Meglátni először is a rendet!

Tíz mondatban az olvasó elé helyezzük azt a legalább tízezer bölcseleti műböl fölterebélyesedett elméletet, a mind a mai napig a legésszerűbbet annak bizonyítására hogy van rend, azaz halhatatlanság. Hogy órarendszerünket személyes szándék húzta föl.

A tétel Szent Tamástól ered. Eszerint a tárgyakban végbemenő minden változás külső behatás eredménye. Minden behatás föltételez természetesen egy előző behatást. Ezek sorozata pedig szükségszerűen egy olyan változás-előidézőt tételeztet föl, amely úgy oka minden változásnak, hogy maga már nem változik. Nem lehet ez tehát sem afféle első szem a láncban, sem holmi időbeli kiindulópont. Mert hisz akkor is még az volna, mint a többi. Másfajta külsőből kell ezekre hatnia. A véges, változó, létrenden kívül pedig ilyen eredménnyel csak egy nem-véges egy nem változó ható- vagyis teremtő-erő működhet.

A falatnyi fagylalton át tehát, melynek lágy megroskadásán lenyelte előtt egy pillanatra megállt a szemünk, a Teremtő trónusához száguldhat a tekintet.

Magára adó, fölnőtt embert zavarba ejt bármily ilyen Első Atya későbbi fölfedezése. Mintha már férfikorba jutott törvénytelen gyermek ajtaján kopogtatna valaki éjszaka, viharban: Én nemzettelek!

Vagyis azért tartasz igényt a födélre, melyet én készítettem? Sőt azért akarsz ura lenni? Késő. Bárhonnan kerültem is ide, itt már én vagyok a gazda.

Rég többet tudva, mint te.

A társaimtól.

Rég nem tőled remélve védelmet.

A társaimtól.

A tárgyak közt foglalni megfelelő helyet nem lefele haladás a lépcsőn; nem lefokozás. Ez a szerénynek tetsző helyünkrehúzódás óriási térhódítás. Megvethetjük a lábunk; az alakítható sárban, e kemény talajon.

A továbbiakról legközelebb.

---

A mai emberre jellemző – mondja Jean Guitton -, hogy túl gyorsan, idő előtt akar remekműveket létrehozni. Ugyanez a mozzanat megvan a keresztény emberben is: hajlamos arra, hogy elsiesse tökéletességét.

A tökéletesség szó hallatán az Atyára gondolunk, nem ember fiára. Akkor ellentmondás rejlik ebben a szóban: tökéletességünk! S mégis, Jézus fölhívása óta beszélhetünk a reményéről: ,,Legyetek tökéletesek, mint a ti mennyei Atyátok.”

Annyit mindenesetre már tudunk, hogy – nem a tökéletességhez -, hanem magához az életben maradáshoz: kell szeretnünk.

Amikor az ember ezt a ,,kell”-t belátja, először fordul szembe tökéletességének távlatával. Kell: azaz teljes erőből járulj hozza, hogy életben maradj, s így másokat is életben tarts. Az élet a szeretet. Így kell tehát: senki sem állhat ki az emelő ránehezedő forgó pontja alól, mert ha kiáll, nem emelkednek, akiket emelnie kell. Mindenki támaszt, eltart, éltet, bíztat, visszafog, segít, előrelendít valakit, valakiket; családot, csoportot, nemzetet. Van, aki magát az emberiséget. ,,Világos, mint a nap”: kell szeretnünk.

,,Legyetek tökéletesek”: ezt jelentené?

A természetemmel ,,ellentétes” így lesz természetemmé. De nem literszám töltődöm fel, akár egy üres ballon. Nem úgy tökéletesedem, hogy egyre emelkedik bennem a ,,jóság szintje” hanem érzem, hogy áramlásban vagyok! És személyiségem megőrzött, sőt fölfokozott éberségével hagyom magam sodródni Valaki által, Valaki felé, aki így tökéletesít: s teljes fölépülésem pillanatában majd egy csapásra ,,leszerel”, hogy önmagával fölruházzon. Ez azonban az ő dolga; az enyém az, hogy tempózzam ebben az áramlásban, az Isten választotta pillanatnak kiszolgáltatva. Szabad-e ezt elsietnem?

Nem szabad, de lehetséges. Szentségre lehet törekedni becsvágyból is. A jellem gyöngeségeit elfedhetjük álcázó türelemmel. Ami – mert zsenge növény – lassan nő ki természetünk talajából, azt ki is rángathatjuk; így lesz a szelídségből álszelídség. Van olyan őszinteség, amit a megfontolt csalárdság tesz túl hangossá. Van olyan csend, amiben a lélek nem kíváncsi intim zavaraira, csupán unatkozik. A nyilvános megbánás olykor nem más, mint hencegés; belátás helyett gőgöt mutat.

Mielőtt ,,legbensőnk feneketlen hasadékába” pillantanánk (Teilhard de Chardin), hogy megértsük, mélye mérhetetlen, gyorsan magunkra ötjük a szenttéválás uniformizált sémáit; holott a kegyelem nem tűr sémát, méreteket s alkalmakat sem, keresztül-kasul át akar járni bennünket, beleértve sötétségeinket is, sőt azokat leginkább. Igen, ,,jó lenne” csipesszel kiszedegetni bűneinket, mint a szálkákat, szép sorjában, hogy minél előbb ,,az igaz ember” öltözetében tetszelegjünk; kisiskolás lelkületünknek van ínyére az a mohóság, amivel utána kapunk elképzelt tökéletességünknek.

A jóvátétel azonban Isten ,,életébe” került: érvényességét – más szóval a kegyelmet – nem lehet a lélek parttalanságából átterelni a ,,mennyiségek” világába, hogy nyugtatgassuk magunkat. Ne akarjunk nyugalmat mindenáron; hogyan szünetelhet a bűnbánat, ha nem szünetel a bűn sem? Jézus sem bíztatja gyors hegedésre nyitott sebeit.

Pascal írja: nem hiszek az egy-erényű embernek. Valóban: a szentet a képességek dialektikája teszi. Az igazi szent lehetett volna zseniális gonosztevő is; a nagy igazmondó páratlan hazudozó is – ha csak rajta múlik. A keresztény tökéletesség alighanem mindenfelé egyaránt tágul. Az elsietett tökéletesség a keresztény ember nagy kísértése, de nem tétlenkedünk. Írjuk, s íródik a sorsunk. A tökéletesedés: a tett és a várakozás – felső fokon.

Míg a siető kudarcaitól elcsügged, odavágja a haszontalannak bizonyult ,,gyakorlatot”, vagy makacsul erőlteti, addig a nem-sietőnek van ideje.

A tett önmagában nem elég. Várakozni is kell: ez az alázatosság. Szemben a siető ,,tüsténkedésével”, ez a várakozás ,,ácsorgásnak” tűnik. Nem baj; ettől lesz szigorúsága oldottabb, kedve játékosabb s ez különbözteti meg a siető feszes farizeizmusától.

A vágy a tökéletesedésre az ember szívgyökere; itt szenved a legtöbbet, de itt vannak a legjobb örömei is. Ezt becsüli másokban, ha megvalósulni látja, s a legkisebb eredmény láttán is tud csodálkozni. A tökéletesedés nem is törekszik másra, mint egyensúlyra, de halhatatlan egyensúlyra.

sokan ódzkodnak a csoportterápiától, bár már az ősi kultúrákban a gyógyítás nyilvános esemény volt. (Az egész törzs ügyeként szerepelt.) A 21. századra lecsökkent a vallásos szertartásokban való részvétel, ahogyan általánosságban a közösségekhez való odatartozás. Léteznek-e még együtt végzett betakarítások és szüretek? Haláleset, megbetegedés vagy házépítés esetén segít-e a helyi közösség? Rendezünk-e utcabálokat? Ismerjük-e egyáltalán a szomszédokat? Szokott-e a nagycsaládunk együtt ünnepelni? Milyen egyéb hagyományokkal és rítusokkal bírunk? Léteznek-e olyan népszokások, amelyek évről évre ismétlődően kapaszkodót nyújtanak számunkra? Természetes vannak szép kivételek, de nem letagadható, hogy kevesebb tradícióval rendelkezünk. A közösségbe való járás csökkenésével azok fizikai és lelki támogatása is mérséklődött. Valódi védőfaktorként már nem tekinthetünk rájuk.

Mi van akkor helyette? Az online tér felerősödött – függővé vált az egész világ. A kapcsolatok meggyengültek. Nagyfokú lett a bizalmatlanság, sőt a sodródás. Egyre több embert érint az elmagányosodás, a szorongás és a lehangoltság. Kevesebb baráttal és megtartó családi kapcsolattal rendelkezünk, ugyanakkor megnőtt az igény az önismeretre. A pénz, a teljesítmény és a glamour előrébb való lett, mint a meghittség. Ráadásul nehezebben merjük magukat felvállalni és így egymáshoz őszintén közel kerülni. Azt gondolom, hogy mindezek szintén hatottak arra, hogy a különféle önismereti csoportok egyre szélesebb körben teret hódítanak pl. dramatikus, sématerápiás, személyközpontú, csoportanalízis, táncterápia.

A szakpszichológus, illetve pszichoterapeuta által vezetett csoportterápia főként azoknak hasznos, akik nehezen tudnak másokhoz kapcsolódni. Az interperszonális (személyek közötti) elakadások gyógyítása mellett azoknak is ajánlott, akik nem tudtak még a szüleikről érzelmileg leválni, alacsony önértékeléssel bírnak, túlságosan intellektualizálva élik a mindennapjaikat (megkerülve a nehéz érzéseiket az értelmi tényezőket emelik előtérbe), problémás az indulataikat kezelniük vagy éppen pszichoszomatikus problémákkal küszködnek. Azoknak szintén, akik már tudják, tudni vélik az elakadásaikat, de nem képesek rajta változtatni.

De nekem – vágta rá Mseridon –, nekem meg kell gyógyulnom, én gazdag vagyok, ha felmásznál a falakra, láthatnád a palotámat, két csillogó ezüsttornya van. Lent várnak rám a lovaim, a kutyáim, a vadászaim, és a fiatal kis rabszolgalányok is várják visszatérésemet. Érted, kedves bölcs pózna, én meg akarok gyógyulni.

– Ha a gyógyulás csak az akaráson múlna, nagyon egyszerű lenne a dolog – nevette el magát jóságosan Giacomo –, többé-kevésbé mindenki meggyógyult volna.

– De én ismerem a gyógyulás módját, amit a többiek nem – makacskodott a fiatalember.

– Ó, gondolom – mondta Giacomo –, mindig akad egykét csirkefogó, aki drága pénzért titkos és csodálatos kenőcsöket ajánl az újonnan érkezőknek. Én is beleestem a csapdába, mikor fiatal voltam.

– Nem, én semmiféle kenőcsöt nem használok, csupán imádkozom.

– Te Istenhez könyörögsz, hogy gyógyítson meg? És meg vagy győződve, hogy meg fogsz gyógyulni? De mit képzelsz? Mi mindannyian imádkozunk; nem múlik el egyetlen este sem anélkül, hogy ne fohászkodnánk Istenhez. Mégis, aki…

– Mind imádkoztok, ez igaz, de nem úgy, mint én. Ti esténként kimentek, hogy meghallgassátok az őr híreit, én azalatt imádkozom. Ti dolgoztok, tanultok, kártyáztok, ti úgy éltek körülbelül, mint a többi ember, én meg mindig imádkozom, kivéve azt az időt, ami feltétlenül szükséges az evéshez, egyébként még evés közben is, még alvás közben is; olyan nagy az akaraterőm, hogy egy idő óta azt álmodom, hogy térdelek és imádkozom. A ti imátok csak játék. Az igazi ima mérhetetlen erőfeszítés, és én estére teljesen kimerült vagyok. És milyen kínszenvedés hajnalban, alighogy felébredek, rögtön imába kezdeni; ilyenkor még a halál is elviselhetőbbnek tűnik. De aztán erőt veszek magamon, és letérdelek. Giacomo, te öreg és bölcs vagy, tudhatnád ezt.

Ekkor Giacomo imbolyogni kezdett, mintha elveszítené az egyensúlyát, és forró könnyek futottak végig a hamuszínű varon.

– Igaz, igaz – zokogta az öreg –, a te korodban én is… én is az imába menekültem, és hét hónapig kitartottam, a sebek már összeforrtak, a bőröm kezdett kisimulni… már-már meggyógyultam… de egyszer csak nem bírtam tovább, és az egész fáradság kárba veszett… látod, milyen állapotba kerültem.

– Tehát – mondta Mseridon – te nem hiszed, hogy én…

– Isten segítsen, nem tudok mást mondani, mint hogy a Mindenható adjon erőt neked – suttogta az öreg, és apró ugrásokkal elindult a falak felé, ahol már egybegyűlt a tömeg.

Mseridon bezárkózott kunyhójába, és imádkozott; érzéketlen maradt a leprások hívására. Összeszorított fogakkal, Istenre összpontosított elmével, az erőlködéstől átizzadva harcolt a betegség ellen, és lassan-lassan a piszkos var hámlani kezdett, aztán lehullott, a helyén egészséges hús nőtt. Közben elterjedt a híre, a kunyhó körül kíváncsi csoportok verődtek össze. Mseridon már szent hírében állt.

Győzni fog, vagy semmit sem ér a sok fáradozás? Két párt alakult, a kitartó fiatalember mellett és ellen. Mígnem aztán majdnem kétéves elzárkózás után Mseridon egyszer előjött a kunyhóból. A nap végre megvilágította az arcát, melyen már nem látszott a lepra nyoma, nem hasonlított az oroszlán képéhez, hanem szépségtől ragyogott.

– Meggyógyult, meggyógyult! – kiabálták mind, és nem tudták, hogy sírjanak-e örömükben, vagy irigyeljék. Mseridon tényleg meggyógyult, de ahhoz, hogy elhagyhassa a leprakórházat, igazolást kellett szereznie. Elment az orvoshoz, aki minden héten felülvizsgálta a betegeket, levetkőzött, és megvizsgáltatta magát. – Fiam, szerencsésnek mondhatod magad – volt a válasz –, meg kell vallanom, hogy majdnem meggyógyultál.

– Majdnem? Miért? – kérdezte a fiatalember keserű csalódással.

– Nézd, nézd ezt a csúnya kis vart – s hogy ne kelljen megérintenie, pálcájával mutatott rá az egyik lába kisujján levő hamuszínű pici pontra; nem volt nagyobb egy tetűnél.

– Ezt is el kell távolítanod, ha azt akarod, hogy kiengedjelek. Mseridon visszament a kunyhójába, és maga sem tudja, hogyan volt képes leküzdeni csüggedését. Azt hitte, hogy már egészséges, erejét ellazította, felkészült a jutalomra, és most elölről kezdődött a szenvedés.

– Föl a fejjel – buzdította az öreg Giacomo –, még egy kis erőfeszítés, a nagyja már megvan, örültség lenne éppen most lemondani.

Egy parányi ránc volt a kisujján, de mintha nem akarta volna megadni magát. Egy hónap, aztán két hónap megszakítás nélküli, kitartó imádkozás. Semmi. Harmadik, negyedik, ötödik hónap. Semmi.

Mseridon már-már fel akarta adni, mikor egy éjszaka, ahogy megszokta, a kezét gépiesen beteg lábára tette, s nem találta ott a kis vart.

A leprások ujjongva körülhordozták. Immár szabad volt. Az őrség előtt zajlott le a búcsúztatás. Aztán csak az öreg Giacomo kísérte ugrálva a külső kapuig. Ellenőrizték az iratait, a kulcs megcsikordult a zárban, az őrszem kitárta a kaput.

Elé tárult a világ a reményteljes, hűvös reggeli napsütésben. Az erdők, a zöld rétek, az éneklő madarak, és ott a távolban fehérlett a város csillogó tornyaival, kertekkel szegélyezett teraszok, lobogó zászlók, hatalmas, különböző alakú papírsárkányok, és ott lenn, ahová már nem lehet ellátni, ezernyi élet és lehetőség, nők, mámor, fényűzés, kalandok, az udvar, az intrikák, hatalom és fegyverek – az ember birodalma!

Az öreg Giacomo kíváncsian figyelte a fiatalember örömtől sugárzó arcát. Mseridon elmosolyodott a szabadság látványán. De csak egy pillanatig tartott, a fiatal lovag rögtön elsápadt.

– Mi bajod? – kérdezte az öreg; gondolván, hogy az izgalom miatt akadt el a lélegzete. Az őr meg:

– Na gyerünk, fiatalember, menj már, mert nekem azonnal be kell csuknom a kaput, remélem, nem fogsz könyörögtetni magadnak!

De Mseridon egy lépést hátrált, és kezével eltakarta szemeit:

– Jaj, de borzalmas!

– Mi bajod – ismételte Giacomo –, rosszul vagy?

– Nem bírom ki! – mondta Mseridon. Egy csapásra megváltozott előtte a kép. A tornyok és kupolák helyén most düledező viskók mocskos összevisszasága, trágyalé és nyomor özöne, a háztetőkön lobogók helyett sötét bögölyrajok, mint kórt árasztó porfelhők.

Az öreg faggatta:

– Mit látsz, Mseridon? Mondd: rothadást és szennyet látsz ott, ahol eddig minden csodálatos volt? A paloták helyén hitvány kunyhókat látsz? Így van, Mseridon?

– Igen, igen, minden borzalmas lett. Miért? Mi történt?

– Én tudtam – válaszolta az öreg. – Tudtam, de nem mertem megmondani neked. Ez a mi sorsunk, embereké. Mindenért drága árat fizetünk. Soha nem kérdezted önmagadtól, mi adta az erőt az imádkozáshoz? A te imáidnak az ég haragja sem tudott ellenállni. Győztél, meggyógyultál. És most fizetsz.

– Fizetek? Miért?

– Mert a kegyelem oltalmazott. És a Mindenható kegyelme nem fukarkodik. Meggyógyultál, de már nem vagy az, aki valaha voltál. Miközben eltöltött a kegyelem, lassan-lassan, észrevétlenül kihalt belőled a magad életének a szeretete. Meggyógyultál, de mindaz, amiért te a gyógyulást áhítottad, egyre távolodott tőled, álomkép lett, papírhajó az évek tengerén. Én tudtam ezt. Azt hitted, legyőzöd Istent, pedig ő győzött le téged. Így örökre elveszítetted önző vágyaidat. Gazdag vagy, de nem érdekel már a pénz, fiatal vagy, de nem érdekelnek a nők. A várost trágyadombnak látod. Nemes voltál, most szent vagy; érted, hogy billen át a mérleg? Végre a mienk vagy, Mseridon! Egyedül abban lelheted meg boldogságodat, hogy itt maradsz köztünk, s vigasztalsz bennünket, leprásokat… Őr, zárd be az ajtót, mi visszajövünk.

Az őr behúzta a kaput.

Boldogok, akik megbecsülik a mosolyt és elfelejtik a fintort, mert útjuk napfényes lesz.”

2. „Az öröm egyik titka: mindent a maga idejében. Amit ma nyújthat az élet, holnap már nem adhatja, tegnap még nem nyújthatta. Minden napnak megvan a maga keresztje – és öröme is!”

3. „A mosoly kevesebbe kerül, mint a villanyáram, és mégis mennyivel több fényt ad!”

4. „Ha boldogság után vágyódsz, engedd ki magadból a szeretet fonalát, mint ahogyan a pók szövi a hálóját, és fogj meg mindenkit, akit el tudsz érni.”

5. „Minden örömöm azonmód megkétszerezem, ahogy veled megfelezem.”

6. „A szívnek két kamrája van, az egyikben lakik az öröm, a másikban a bánat. Amikor az öröm felébred az egyikben, a másikban elszunnyad a bánat.” Boldog

7. „Nem akadályozhatod meg a szomorúság madarát abban, hogy körülötted röpködjön. De abban meggátolhatod, hogy a fejed tetején fészket rakjon.”

8. „Az öröm mindig a pillanat elfogadása. Csak akkor tudok valóban örülni, ha kész vagyok akár elengedni is az örömöt. Aki görcsösen kapaszkodik belé, az elűzi, vagy eleve gátat szab a terjedésének.”

9. „Az élet ünneppé lesz, ha örülni tudsz az egyszerű, mindennapi dolgoknak.”

10. „A legjobb módszer önmagunk felvidítására, ha

11. „Addig nincs semmi baj, amíg az ember jókedvvel győzi. Az öröm olyan aranyhíd, amely átsegít a nyomorúság minden szakadéka fölött.”

12. nyugodj meg! Az öröm a csendben lakik, amely a hétköznapok feszültségében elillan.”

13. „Nem az tesz gazdaggá, amit birtokolsz, hanem aminek tiszta szívedből örülni tudsz!”

+1. „Minden megpróbáltatás mélyén örömmagvak szunnyadnak, amik váratlanul borulnak virágba.”