lunablog

Ha a magunk életéből, tapasztalatainkból leszűrjük: mennyi minden próbálja az Úr Jézus tanítványait félrevezetni, hogy tévedezzünk. Minden korszakban ez a helyzet. Az Úr Jézus tanítványainak ezen kell átmenni. Ez az érlelő idő. Ahogy őt is minden megpróbálta félrevezetni. A kísértő, a tömeg, az írástudók, a vezetők megfélemlíteni, félre vinni, még Péter is, meg a tanítványok várakozása is. De az Atya akaratát nézte, és nem engedte magát se jobbra, se balra, semerre félrevinni. Ezt mondja övéinek is: ne tévedezzetek!

Lukács korában is nehéz volt a keresztényeknek megtalálni az igazi utat, hiszen micsoda problémák álltak eléjük! A zsidóság felé próbáltak volna tájékozódni a zsidó keresztények. A pogány szokások felé a pogányságból megtért keresztények. És ugyanakkor kitört az üldözés. A zsidóság részéről is, meg már Róma részéről is. Borzasztó nehéz volt az első keresztényeknek! És közülük is támadtak, akik hamis tanításokat mondtak. Félreértették még azt is, amit az Úr Jézus az eljöveteléről mondott.

Lukács a Boldogságos Szűz meg az apostolok tanításából ezeket kiragadja. Egészen kiemelkedik ez a felszólítás az egész részletből: Ne tévedezzetek! Az ember értelmének ad támpontot. Mert mi lenne, ha akár csak egy-egy részegyház magára volna hagyva! Például a magyar egyház: amikor megfélemlítik, amikor ránehezedik az állam hatalmas nyomása, és mindenféle divat hatása. Hogy el tudna az igazság útjáról térni!

Aztán más országokban: a missziós országokban. Afrika. Japán. Kína. Az Egyesült Államok technikai haladása mennyi hatással próbálja a keresztényeket a divat szerint elterelni az Úr Jézustól. Ne tévedezzetek!

Mi is érzékeljük: a napok apró-cseprő, kisebb-nagyobb dolga hogy elterelne a lényegestől, az Úr Jézustól, hogy bolyongjunk mindenfelé körös-körül. Nála kell kikötnünk! Ne tévedezzünk!

A másik, amit az Úr Jézus fölvillant: a félelmetes dolgok. A megfélemlítő, ami nem az értelmünket zavarja meg, hanem a félelmen keresztül kishitűségre, csüggetegségre visz bennünket: hallotok majd lázadásról, háborúkról, pestisről, járványról. Jelek lesznek az égen, mint Lukács korában, Jeruzsálem ostromát megelőzően a zsidó hagyomány mondja: egy kard alakú csillagkép volt egy esztendőn keresztül a város fölött. Egy üstökös állt ott, és láthatták. Jelezte az eseményeket.

Mink is minden eseményben, amiről hallunk, tudhatjuk: ezek jelei egy roppant nagy dolognak, az Úr Jézus végső eljövetelének, amely titokzatosan fog lezajlani. Ember azt elképzelni előre nem tudja.

És az akaratunk számára azt mondja: ne aggodalmaskodjatok előre, hogy majd mit hogy csináltok, mit mondotok! Én adok majd nektek szájat és bele bölcsességet. Milyen kijelentés ez az Úr Jézus részéről akkor! Ott áll Jeruzsálemben a szenvedése, kínszenvedése, a kereszthalála előtt, és a messze korba tekint előre… én majd adok nektek erőt és bölcsességet.

Tehát tudja azt, hogy Ő átfog minden időt. Ő ott lesz az övéi mellett. Ezt mondja nekünk is. De nem csak mondja: minden nap tapasztaljuk. Ad nekünk szájat és bele bölcsességet, hogy mit mondjunk, és mit gondoljunk. És ad a szívünkbe reményt és bele bátorságot, hogy hogy várjuk őt.

Mert a végén a harmadik, amit mond, ez: kitartó türelemben fogjátok megnyerni a lelketeket. Állhatatosságban. Az állhatatosság, a remény, a kitartás valamihez kapcsolódik. Olyan lelkület, ami valamibe kapaszkodik, és onnan merít erőt. Az Úr Jézus is arra gondol, hogy virrasszunk, hogy legyünk állhatatosak – mint a násznép! Mint a menyasszony: abba kapaszkodik, aki őt megkérte, aki őt már kiválasztotta, lefoglalta.

A mi türelmünk, állhatatosságunk is az Úr Jézusba kapaszkodik, aki eljön értünk megváltani bennünket. Milyen jó ezt minden nap megélni! Milyen jó, hogy a mi Urunk minden nap, titokzatosan, a szentmisében közeledik hozzánk! És a föltámadt állapotából a papot is szinte megragadja, fölragadja megdicsőült állapotába, és vele együtt hajtja végre ezt a csodát: a kenyér átlényegítését. Már isteni cselekvésbe ragad bennünket!

De a papon keresztül az Egyházát is összeköti a végső, örök idővel, ami elkezdődött már. Összeköti, összefoglalja és ezzel a közeledésével erőt ad nekünk arra, hogy kitartsunk, és semmi félre ne vigyen, és meg ne félemlítsen bennünket, hanem örvendezéssel várjuk az Ő napját.

Az Úr Jézus eljövetelét abban a korban tesszalonikiek például arra használták föl, hogy ha vége lesz a világnak, akkor minek dolgozzunk. És nem dolgoztak. Tévedtek. Szent Pál a maga példájával mondja: ez az idő arra való, hogy szorgalmasan, minden nap, mint a méhek, hangyák dolgozzunk, mert ez az egész világ nem arra való, hogy félrevezessen vagy megfélemlítsen bennünket, hanem hogy eszköz legyen: gyűjtjük a szeretet mézét az örök életre, mert az megmarad.
Mert lám, elérkezik az a nap, s izzó lesz, mint a kemence. Minden kevély és minden gonosztevő olyan lesz, mint a szalma: az a nap, amely elérkezik, lángra lobbantja őket – mondja a Seregek Ura –, úgyhogy sem gyökér, sem lombozat nem marad belőlük.
Nektek pedig, akik félitek a nevemet, felragyog az igazság napja, sugarai üdvösséget fognak árasztan
Hiszen tudjátok, hogyan kell minket követni. Nem éltünk tétlenül közöttetek,
senki kenyerét ingyen nem ettük, hanem keserves fáradsággal, éjjel-nappal megdolgoztunk érte, hogy senkinek ne legyünk terhére.
Nem mintha nem lett volna rá jogunk, hanem mert példát akartunk nektek adni, hogy kövessétek.
Már amikor nálatok voltunk, meghagytuk nektek, hogy aki nem akar dolgozni, ne is egyék.
Most mégis azt halljuk, hogy némelyek rendetlenül élnek, semmit sem dolgoznak, hanem haszontalanságra fecsérlik idejüket.
Az ilyeneknek megparancsoljuk, figyelmeztetjük őket Urunkban, Jézus Krisztusban, hogy békésen dolgozva a maguk kenyerét egyék.

Atyánk nincs, ám testvérünk – velünk egysorsú – az rengeteg. Csak meg kell találnunk, ami rokonít. De önzetlenebbül, tágabban! Új helyezkedést kell keresnünk, új családkört? Nem; csak föl kell, el kell ismernünk újból régi jó rokonainkat, akiket hajdan letagadtunk holmi Zeuszok felé ácsingózva. Holott ők még a legjobb társaság számunkra ebben a hideg semmiben, ami az idő s ami – most már látjuk – mégis a legvalóságosabb haza. A legközösebb! Több benne a tanácsadónk, a kalauzunk, mint sejtettük valaha, annak a régi hiedelemnek a gőgjében. A világ testvéribb – népesebb –, mint föltételeztük. Hisz a szívünkben sem az idő jár. Hanem csak egy betegség. A ketyegő halál.

Ha a lélek főtulajdonsága, hogy örökidejűségre áhít mindennek, ami érzékelteti ezt az örök időt, köze van a lélekhez, ez csak természetes. Innen tekintve vajon ki győzi inkább az időt: Caligula-e, vagy a lova, vagy a tíz csöbör méreg, amit áldozataival az igényes császár megitatott, vagy éppenséggel áldozatai? Ennek akarata, annak okozója, amannak ereje az áldozatoknak rettegése volt.

Azzal jár, azaz hozzá tartozik, és attól jár, vagyis annak erejével mozog: a kettő közt a különbség nem csak a szótárban – minden nyelv szótárában – árnyalati. Valóságosan is. A vaj attól jár és azzal jár, sőt azzal jár le, hogy avasodik, az arc, hogy ráncosodik, a költészet, hogy ünnepi lesz, a szerelem, hogy beteljesedik s hálából el akar múlni.

A dobozban szikkadó cipőkrém épp oly viszonyban van a halhatatlansággal, mint a sarkcsillag. Más-más grádicson? Épp csak ebben – a dolgok, a tárgyak, a jelenségek viszonyában – kell rendet teremtenünk, s máris kezd alakulni egy új harmónia.

Rendet teremteni? Meglátni először is a rendet!

Tíz mondatban az olvasó elé helyezzük azt a legalább tízezer bölcseleti műböl fölterebélyesedett elméletet, a mind a mai napig a legésszerűbbet annak bizonyítására hogy van rend, azaz halhatatlanság. Hogy órarendszerünket személyes szándék húzta föl.

A tétel Szent Tamástól ered. Eszerint a tárgyakban végbemenő minden változás külső behatás eredménye. Minden behatás föltételez természetesen egy előző behatást. Ezek sorozata pedig szükségszerűen egy olyan változás-előidézőt tételeztet föl, amely úgy oka minden változásnak, hogy maga már nem változik. Nem lehet ez tehát sem afféle első szem a láncban, sem holmi időbeli kiindulópont. Mert hisz akkor is még az volna, mint a többi. Másfajta külsőből kell ezekre hatnia. A véges, változó, létrenden kívül pedig ilyen eredménnyel csak egy nem-véges egy nem változó ható- vagyis teremtő-erő működhet.

A falatnyi fagylalton át tehát, melynek lágy megroskadásán lenyelte előtt egy pillanatra megállt a szemünk, a Teremtő trónusához száguldhat a tekintet.

Magára adó, fölnőtt embert zavarba ejt bármily ilyen Első Atya későbbi fölfedezése. Mintha már férfikorba jutott törvénytelen gyermek ajtaján kopogtatna valaki éjszaka, viharban: Én nemzettelek!

Vagyis azért tartasz igényt a födélre, melyet én készítettem? Sőt azért akarsz ura lenni? Késő. Bárhonnan kerültem is ide, itt már én vagyok a gazda.

Rég többet tudva, mint te.

A társaimtól.

Rég nem tőled remélve védelmet.

A társaimtól.

A tárgyak közt foglalni megfelelő helyet nem lefele haladás a lépcsőn; nem lefokozás. Ez a szerénynek tetsző helyünkrehúzódás óriási térhódítás. Megvethetjük a lábunk; az alakítható sárban, e kemény talajon.

A továbbiakról legközelebb.

---

A mai emberre jellemző – mondja Jean Guitton -, hogy túl gyorsan, idő előtt akar remekműveket létrehozni. Ugyanez a mozzanat megvan a keresztény emberben is: hajlamos arra, hogy elsiesse tökéletességét.

A tökéletesség szó hallatán az Atyára gondolunk, nem ember fiára. Akkor ellentmondás rejlik ebben a szóban: tökéletességünk! S mégis, Jézus fölhívása óta beszélhetünk a reményéről: ,,Legyetek tökéletesek, mint a ti mennyei Atyátok.”

Annyit mindenesetre már tudunk, hogy – nem a tökéletességhez -, hanem magához az életben maradáshoz: kell szeretnünk.

Amikor az ember ezt a ,,kell”-t belátja, először fordul szembe tökéletességének távlatával. Kell: azaz teljes erőből járulj hozza, hogy életben maradj, s így másokat is életben tarts. Az élet a szeretet. Így kell tehát: senki sem állhat ki az emelő ránehezedő forgó pontja alól, mert ha kiáll, nem emelkednek, akiket emelnie kell. Mindenki támaszt, eltart, éltet, bíztat, visszafog, segít, előrelendít valakit, valakiket; családot, csoportot, nemzetet. Van, aki magát az emberiséget. ,,Világos, mint a nap”: kell szeretnünk.

,,Legyetek tökéletesek”: ezt jelentené?

A természetemmel ,,ellentétes” így lesz természetemmé. De nem literszám töltődöm fel, akár egy üres ballon. Nem úgy tökéletesedem, hogy egyre emelkedik bennem a ,,jóság szintje” hanem érzem, hogy áramlásban vagyok! És személyiségem megőrzött, sőt fölfokozott éberségével hagyom magam sodródni Valaki által, Valaki felé, aki így tökéletesít: s teljes fölépülésem pillanatában majd egy csapásra ,,leszerel”, hogy önmagával fölruházzon. Ez azonban az ő dolga; az enyém az, hogy tempózzam ebben az áramlásban, az Isten választotta pillanatnak kiszolgáltatva. Szabad-e ezt elsietnem?

Nem szabad, de lehetséges. Szentségre lehet törekedni becsvágyból is. A jellem gyöngeségeit elfedhetjük álcázó türelemmel. Ami – mert zsenge növény – lassan nő ki természetünk talajából, azt ki is rángathatjuk; így lesz a szelídségből álszelídség. Van olyan őszinteség, amit a megfontolt csalárdság tesz túl hangossá. Van olyan csend, amiben a lélek nem kíváncsi intim zavaraira, csupán unatkozik. A nyilvános megbánás olykor nem más, mint hencegés; belátás helyett gőgöt mutat.

Mielőtt ,,legbensőnk feneketlen hasadékába” pillantanánk (Teilhard de Chardin), hogy megértsük, mélye mérhetetlen, gyorsan magunkra ötjük a szenttéválás uniformizált sémáit; holott a kegyelem nem tűr sémát, méreteket s alkalmakat sem, keresztül-kasul át akar járni bennünket, beleértve sötétségeinket is, sőt azokat leginkább. Igen, ,,jó lenne” csipesszel kiszedegetni bűneinket, mint a szálkákat, szép sorjában, hogy minél előbb ,,az igaz ember” öltözetében tetszelegjünk; kisiskolás lelkületünknek van ínyére az a mohóság, amivel utána kapunk elképzelt tökéletességünknek.

A jóvátétel azonban Isten ,,életébe” került: érvényességét – más szóval a kegyelmet – nem lehet a lélek parttalanságából átterelni a ,,mennyiségek” világába, hogy nyugtatgassuk magunkat. Ne akarjunk nyugalmat mindenáron; hogyan szünetelhet a bűnbánat, ha nem szünetel a bűn sem? Jézus sem bíztatja gyors hegedésre nyitott sebeit.

Pascal írja: nem hiszek az egy-erényű embernek. Valóban: a szentet a képességek dialektikája teszi. Az igazi szent lehetett volna zseniális gonosztevő is; a nagy igazmondó páratlan hazudozó is – ha csak rajta múlik. A keresztény tökéletesség alighanem mindenfelé egyaránt tágul. Az elsietett tökéletesség a keresztény ember nagy kísértése, de nem tétlenkedünk. Írjuk, s íródik a sorsunk. A tökéletesedés: a tett és a várakozás – felső fokon.

Míg a siető kudarcaitól elcsügged, odavágja a haszontalannak bizonyult ,,gyakorlatot”, vagy makacsul erőlteti, addig a nem-sietőnek van ideje.

A tett önmagában nem elég. Várakozni is kell: ez az alázatosság. Szemben a siető ,,tüsténkedésével”, ez a várakozás ,,ácsorgásnak” tűnik. Nem baj; ettől lesz szigorúsága oldottabb, kedve játékosabb s ez különbözteti meg a siető feszes farizeizmusától.

A vágy a tökéletesedésre az ember szívgyökere; itt szenved a legtöbbet, de itt vannak a legjobb örömei is. Ezt becsüli másokban, ha megvalósulni látja, s a legkisebb eredmény láttán is tud csodálkozni. A tökéletesedés nem is törekszik másra, mint egyensúlyra, de halhatatlan egyensúlyra.

sokan ódzkodnak a csoportterápiától, bár már az ősi kultúrákban a gyógyítás nyilvános esemény volt. (Az egész törzs ügyeként szerepelt.) A 21. századra lecsökkent a vallásos szertartásokban való részvétel, ahogyan általánosságban a közösségekhez való odatartozás. Léteznek-e még együtt végzett betakarítások és szüretek? Haláleset, megbetegedés vagy házépítés esetén segít-e a helyi közösség? Rendezünk-e utcabálokat? Ismerjük-e egyáltalán a szomszédokat? Szokott-e a nagycsaládunk együtt ünnepelni? Milyen egyéb hagyományokkal és rítusokkal bírunk? Léteznek-e olyan népszokások, amelyek évről évre ismétlődően kapaszkodót nyújtanak számunkra? Természetes vannak szép kivételek, de nem letagadható, hogy kevesebb tradícióval rendelkezünk. A közösségbe való járás csökkenésével azok fizikai és lelki támogatása is mérséklődött. Valódi védőfaktorként már nem tekinthetünk rájuk.

Mi van akkor helyette? Az online tér felerősödött – függővé vált az egész világ. A kapcsolatok meggyengültek. Nagyfokú lett a bizalmatlanság, sőt a sodródás. Egyre több embert érint az elmagányosodás, a szorongás és a lehangoltság. Kevesebb baráttal és megtartó családi kapcsolattal rendelkezünk, ugyanakkor megnőtt az igény az önismeretre. A pénz, a teljesítmény és a glamour előrébb való lett, mint a meghittség. Ráadásul nehezebben merjük magukat felvállalni és így egymáshoz őszintén közel kerülni. Azt gondolom, hogy mindezek szintén hatottak arra, hogy a különféle önismereti csoportok egyre szélesebb körben teret hódítanak pl. dramatikus, sématerápiás, személyközpontú, csoportanalízis, táncterápia.

A szakpszichológus, illetve pszichoterapeuta által vezetett csoportterápia főként azoknak hasznos, akik nehezen tudnak másokhoz kapcsolódni. Az interperszonális (személyek közötti) elakadások gyógyítása mellett azoknak is ajánlott, akik nem tudtak még a szüleikről érzelmileg leválni, alacsony önértékeléssel bírnak, túlságosan intellektualizálva élik a mindennapjaikat (megkerülve a nehéz érzéseiket az értelmi tényezőket emelik előtérbe), problémás az indulataikat kezelniük vagy éppen pszichoszomatikus problémákkal küszködnek. Azoknak szintén, akik már tudják, tudni vélik az elakadásaikat, de nem képesek rajta változtatni.

De nekem – vágta rá Mseridon –, nekem meg kell gyógyulnom, én gazdag vagyok, ha felmásznál a falakra, láthatnád a palotámat, két csillogó ezüsttornya van. Lent várnak rám a lovaim, a kutyáim, a vadászaim, és a fiatal kis rabszolgalányok is várják visszatérésemet. Érted, kedves bölcs pózna, én meg akarok gyógyulni.

– Ha a gyógyulás csak az akaráson múlna, nagyon egyszerű lenne a dolog – nevette el magát jóságosan Giacomo –, többé-kevésbé mindenki meggyógyult volna.

– De én ismerem a gyógyulás módját, amit a többiek nem – makacskodott a fiatalember.

– Ó, gondolom – mondta Giacomo –, mindig akad egykét csirkefogó, aki drága pénzért titkos és csodálatos kenőcsöket ajánl az újonnan érkezőknek. Én is beleestem a csapdába, mikor fiatal voltam.

– Nem, én semmiféle kenőcsöt nem használok, csupán imádkozom.

– Te Istenhez könyörögsz, hogy gyógyítson meg? És meg vagy győződve, hogy meg fogsz gyógyulni? De mit képzelsz? Mi mindannyian imádkozunk; nem múlik el egyetlen este sem anélkül, hogy ne fohászkodnánk Istenhez. Mégis, aki…

– Mind imádkoztok, ez igaz, de nem úgy, mint én. Ti esténként kimentek, hogy meghallgassátok az őr híreit, én azalatt imádkozom. Ti dolgoztok, tanultok, kártyáztok, ti úgy éltek körülbelül, mint a többi ember, én meg mindig imádkozom, kivéve azt az időt, ami feltétlenül szükséges az evéshez, egyébként még evés közben is, még alvás közben is; olyan nagy az akaraterőm, hogy egy idő óta azt álmodom, hogy térdelek és imádkozom. A ti imátok csak játék. Az igazi ima mérhetetlen erőfeszítés, és én estére teljesen kimerült vagyok. És milyen kínszenvedés hajnalban, alighogy felébredek, rögtön imába kezdeni; ilyenkor még a halál is elviselhetőbbnek tűnik. De aztán erőt veszek magamon, és letérdelek. Giacomo, te öreg és bölcs vagy, tudhatnád ezt.

Ekkor Giacomo imbolyogni kezdett, mintha elveszítené az egyensúlyát, és forró könnyek futottak végig a hamuszínű varon.

– Igaz, igaz – zokogta az öreg –, a te korodban én is… én is az imába menekültem, és hét hónapig kitartottam, a sebek már összeforrtak, a bőröm kezdett kisimulni… már-már meggyógyultam… de egyszer csak nem bírtam tovább, és az egész fáradság kárba veszett… látod, milyen állapotba kerültem.

– Tehát – mondta Mseridon – te nem hiszed, hogy én…

– Isten segítsen, nem tudok mást mondani, mint hogy a Mindenható adjon erőt neked – suttogta az öreg, és apró ugrásokkal elindult a falak felé, ahol már egybegyűlt a tömeg.

Mseridon bezárkózott kunyhójába, és imádkozott; érzéketlen maradt a leprások hívására. Összeszorított fogakkal, Istenre összpontosított elmével, az erőlködéstől átizzadva harcolt a betegség ellen, és lassan-lassan a piszkos var hámlani kezdett, aztán lehullott, a helyén egészséges hús nőtt. Közben elterjedt a híre, a kunyhó körül kíváncsi csoportok verődtek össze. Mseridon már szent hírében állt.

Győzni fog, vagy semmit sem ér a sok fáradozás? Két párt alakult, a kitartó fiatalember mellett és ellen. Mígnem aztán majdnem kétéves elzárkózás után Mseridon egyszer előjött a kunyhóból. A nap végre megvilágította az arcát, melyen már nem látszott a lepra nyoma, nem hasonlított az oroszlán képéhez, hanem szépségtől ragyogott.

– Meggyógyult, meggyógyult! – kiabálták mind, és nem tudták, hogy sírjanak-e örömükben, vagy irigyeljék. Mseridon tényleg meggyógyult, de ahhoz, hogy elhagyhassa a leprakórházat, igazolást kellett szereznie. Elment az orvoshoz, aki minden héten felülvizsgálta a betegeket, levetkőzött, és megvizsgáltatta magát. – Fiam, szerencsésnek mondhatod magad – volt a válasz –, meg kell vallanom, hogy majdnem meggyógyultál.

– Majdnem? Miért? – kérdezte a fiatalember keserű csalódással.

– Nézd, nézd ezt a csúnya kis vart – s hogy ne kelljen megérintenie, pálcájával mutatott rá az egyik lába kisujján levő hamuszínű pici pontra; nem volt nagyobb egy tetűnél.

– Ezt is el kell távolítanod, ha azt akarod, hogy kiengedjelek. Mseridon visszament a kunyhójába, és maga sem tudja, hogyan volt képes leküzdeni csüggedését. Azt hitte, hogy már egészséges, erejét ellazította, felkészült a jutalomra, és most elölről kezdődött a szenvedés.

– Föl a fejjel – buzdította az öreg Giacomo –, még egy kis erőfeszítés, a nagyja már megvan, örültség lenne éppen most lemondani.

Egy parányi ránc volt a kisujján, de mintha nem akarta volna megadni magát. Egy hónap, aztán két hónap megszakítás nélküli, kitartó imádkozás. Semmi. Harmadik, negyedik, ötödik hónap. Semmi.

Mseridon már-már fel akarta adni, mikor egy éjszaka, ahogy megszokta, a kezét gépiesen beteg lábára tette, s nem találta ott a kis vart.

A leprások ujjongva körülhordozták. Immár szabad volt. Az őrség előtt zajlott le a búcsúztatás. Aztán csak az öreg Giacomo kísérte ugrálva a külső kapuig. Ellenőrizték az iratait, a kulcs megcsikordult a zárban, az őrszem kitárta a kaput.

Elé tárult a világ a reményteljes, hűvös reggeli napsütésben. Az erdők, a zöld rétek, az éneklő madarak, és ott a távolban fehérlett a város csillogó tornyaival, kertekkel szegélyezett teraszok, lobogó zászlók, hatalmas, különböző alakú papírsárkányok, és ott lenn, ahová már nem lehet ellátni, ezernyi élet és lehetőség, nők, mámor, fényűzés, kalandok, az udvar, az intrikák, hatalom és fegyverek – az ember birodalma!

Az öreg Giacomo kíváncsian figyelte a fiatalember örömtől sugárzó arcát. Mseridon elmosolyodott a szabadság látványán. De csak egy pillanatig tartott, a fiatal lovag rögtön elsápadt.

– Mi bajod? – kérdezte az öreg; gondolván, hogy az izgalom miatt akadt el a lélegzete. Az őr meg:

– Na gyerünk, fiatalember, menj már, mert nekem azonnal be kell csuknom a kaput, remélem, nem fogsz könyörögtetni magadnak!

De Mseridon egy lépést hátrált, és kezével eltakarta szemeit:

– Jaj, de borzalmas!

– Mi bajod – ismételte Giacomo –, rosszul vagy?

– Nem bírom ki! – mondta Mseridon. Egy csapásra megváltozott előtte a kép. A tornyok és kupolák helyén most düledező viskók mocskos összevisszasága, trágyalé és nyomor özöne, a háztetőkön lobogók helyett sötét bögölyrajok, mint kórt árasztó porfelhők.

Az öreg faggatta:

– Mit látsz, Mseridon? Mondd: rothadást és szennyet látsz ott, ahol eddig minden csodálatos volt? A paloták helyén hitvány kunyhókat látsz? Így van, Mseridon?

– Igen, igen, minden borzalmas lett. Miért? Mi történt?

– Én tudtam – válaszolta az öreg. – Tudtam, de nem mertem megmondani neked. Ez a mi sorsunk, embereké. Mindenért drága árat fizetünk. Soha nem kérdezted önmagadtól, mi adta az erőt az imádkozáshoz? A te imáidnak az ég haragja sem tudott ellenállni. Győztél, meggyógyultál. És most fizetsz.

– Fizetek? Miért?

– Mert a kegyelem oltalmazott. És a Mindenható kegyelme nem fukarkodik. Meggyógyultál, de már nem vagy az, aki valaha voltál. Miközben eltöltött a kegyelem, lassan-lassan, észrevétlenül kihalt belőled a magad életének a szeretete. Meggyógyultál, de mindaz, amiért te a gyógyulást áhítottad, egyre távolodott tőled, álomkép lett, papírhajó az évek tengerén. Én tudtam ezt. Azt hitted, legyőzöd Istent, pedig ő győzött le téged. Így örökre elveszítetted önző vágyaidat. Gazdag vagy, de nem érdekel már a pénz, fiatal vagy, de nem érdekelnek a nők. A várost trágyadombnak látod. Nemes voltál, most szent vagy; érted, hogy billen át a mérleg? Végre a mienk vagy, Mseridon! Egyedül abban lelheted meg boldogságodat, hogy itt maradsz köztünk, s vigasztalsz bennünket, leprásokat… Őr, zárd be az ajtót, mi visszajövünk.

Az őr behúzta a kaput.

Boldogok, akik megbecsülik a mosolyt és elfelejtik a fintort, mert útjuk napfényes lesz.”

2. „Az öröm egyik titka: mindent a maga idejében. Amit ma nyújthat az élet, holnap már nem adhatja, tegnap még nem nyújthatta. Minden napnak megvan a maga keresztje – és öröme is!”

3. „A mosoly kevesebbe kerül, mint a villanyáram, és mégis mennyivel több fényt ad!”

4. „Ha boldogság után vágyódsz, engedd ki magadból a szeretet fonalát, mint ahogyan a pók szövi a hálóját, és fogj meg mindenkit, akit el tudsz érni.”

5. „Minden örömöm azonmód megkétszerezem, ahogy veled megfelezem.”

6. „A szívnek két kamrája van, az egyikben lakik az öröm, a másikban a bánat. Amikor az öröm felébred az egyikben, a másikban elszunnyad a bánat.” Boldog

7. „Nem akadályozhatod meg a szomorúság madarát abban, hogy körülötted röpködjön. De abban meggátolhatod, hogy a fejed tetején fészket rakjon.”

8. „Az öröm mindig a pillanat elfogadása. Csak akkor tudok valóban örülni, ha kész vagyok akár elengedni is az örömöt. Aki görcsösen kapaszkodik belé, az elűzi, vagy eleve gátat szab a terjedésének.”

9. „Az élet ünneppé lesz, ha örülni tudsz az egyszerű, mindennapi dolgoknak.”

10. „A legjobb módszer önmagunk felvidítására, ha

11. „Addig nincs semmi baj, amíg az ember jókedvvel győzi. Az öröm olyan aranyhíd, amely átsegít a nyomorúság minden szakadéka fölött.”

12. nyugodj meg! Az öröm a csendben lakik, amely a hétköznapok feszültségében elillan.”

13. „Nem az tesz gazdaggá, amit birtokolsz, hanem aminek tiszta szívedből örülni tudsz!”

+1. „Minden megpróbáltatás mélyén örömmagvak szunnyadnak, amik váratlanul borulnak virágba.”

A szenteket mindig bűnösnek kellene tekinteni, amíg ártatlanságuk be nem bizonyosodik, bár természetesen nem lehet minden esetben úgy a mércével mérni őket. Gandhi esetében a következő kérdéseket tennénk föl szívesen: milyen mértékben sarkallta a hiúság – annak tudata, hogy szerény, meztelen öregemberként ül az imagyékényén, és merő szellemi erejével birodalmakat rázkódtat meg –, s mennyit engedett az elveiből, amikor foglalkozni kezdett a politikával, holott az természeténél fogva elválaszthatatlan az erőszaktól és a csalástól? Hogy biztos választ adhassunk, roppant tüzetesen meg kellene vizsgálnunk Gandhi tetteit és írásait, mert egész élete valamifajta zarándokút volt, amelynek során jelentőséget kapott miden cselekedet. De ez a húszas évekkel záruló, félbemaradt Önéletrajz olyan bizonyíték, amely erősen Gandhi javára szól, főképp, hogy életének ahogy ő mondaná – meg nem tisztult szakaszát tárgyalja, s emlékezetünkbe idézi, hogy a szentben vagy a majdnem szentben fölöttébb eszes, rátermett ember lakott, aki, ha úgy dönt, ragyogó pályát futhatott volna be mint ügyvéd, hivatalnok, esetleg mint üzletember is.

Emlékszem, hogy az idő tájt, amikor az Önéletrajz (Az igazsággal való próbálkozásaim története) először napvilágot látott, én egy indiai újság egy nyomott lapjain olvastam a bevezető fejezeteket. Kedvező benyomást tettek rám, Gandhi személye viszont, legalábbis akkor, nem. A nevéhez társuló dolgok – a háziszőttes ruha, „a lélek erői”, a vegetarianizmus – nem vonzottak, és középkorias programja nyilvánvalóan nem volt életképes egy elmaradott, éhező, túlnépesedett országban. Szemet szúrt az is, ahogy az angolok kihasználták, illetve azt hitték, hogy kihasználják. Szigorú értelemben, mint nacionalista, ellenségük volt, de minthogy válságról válságra az erőszak megakadályozásáért lépett föl – márpedig ez, brit szemszögből nézve, azonos volt mindennemű hathatós cselekvés megakadályozásával –, nyugodtan tekinthettek rá úgy, mint „a mi emberünkre”. Magánbeszélgetésekben ezt néha cinikusan be is vallották. Hasonlóan gondolkodtak róla az indiai milliomosok is. Gandhi bűnbánatra szólította fel őket, s így természetesen jobban kedvelték, mint a szocialistákat és a kommunistákat, akik alkalomadtán a pénzüket is elvették volna. Kétséges, hogy hosszabb távon mennyire megbízhatóak az efféle számítgatások; Gandhi maga mondja, hogy „a megtévesztők végül is saját magukat tévesztik meg”; mindenesetre azt, hogy majdnem mindig szelíden bántak vele, részben annak is köszönhette, hogy hasznosnak vélték. Igazából csupán olyankor dühödtek meg rá a brit konzervatívok, amikor, mint 1942-ben, voltaképp egy másik hódító ellen akarta fordítani az erőszakmentesség politikáját.

De még ekkor is tanúja voltam, hogy a brit tisztségviselők, akik félig mulatva, félig rosszallóan emlegetik Gandhit, őszintén kedvelik és csodálják is a maguk módján. Soha senki nem állította róla, hogy korrupt vagy közönségesen becsvágyó, vagy hogy bármely cselekedetére a félelem vagy a rossz szándék indította volna. A Gandhi-szabású emberek megítélésében ösztönösen is magasabb mércét alkalmazunk, így aztán egyik-másik erénye szinte észrevétlen marad. Például még önéletrajzából is kiderül, hogy természet adta fizikai bátorsága egészen kivételes volt; halálának körülményei később ugyanerre világítottak rá, hiszen minden olyan közéleti embert, aki valamennyire is félti a bőrét, gondosabban őriztek volna. Ugyancsak hiányzott belőle az a mániákus gyanakvás, amelyről E. M. Forster joggal mondja Út Indiába című regényében, hogy éppolyan megrögzött bűne az indiaiaknak, mint az angoloknak a képmutatás. Bár kétségtelenül éles szemmel fedezte föl az őszintétlenség jeleit, úgy látszik, ha csak lehetett, hitt a másik ember cselekedeteinek jóhiszeműségében, s abban, hogy mindenkinek van egy jobbik énje, melyen át hozzá lehet férni. Noha szegény középosztálybeli családból jött, és eléggé hátrányos helyzetből indult pályáján, külső megjelenése pedig alighanem jelentéktelen volt, mindig mentes maradt az irígységtől és a kisebbrendűségi érzéstől. Amikor Dél-Afrikában először találkozott a bőrszín szerinti megkülönböztetéssel, annak is a legrosszabb formájával, inkább csak elképedt. Még akkor is, amikor lényegében a bőrszínek háborúját vívta, képtelen volt faj vagy státus szerint besorolni az embereket. A tartományi kormányzó, a gyapotmilliomos, az éhhalál szélén tengődő dravida kuli, a brit közkatona mind egyenlő ember volt a szemében, akihez nagyjából ugyanúgy kell közeledni. Feltűnő, hogy még a lehető legrosszabb viszonyok között is, mint Dél-Afrikában, amikor sokak szemében ellenszenvessé vált mint az indiai közösség védelmezője, megmaradtak mellette az európai barátok.

A folytatásos közlés kedvéért rövid részletekben megírt önéletrajz nem irodalmi mestermű, de éppen azért hatásos, mert gyakran szól hétköznapi dolgokról. Nem árt, ha felidézzük; hogy Gandhiban indulásakor a fiatal indiai diákok normális becsvágya dolgozott, és csak fokozatosan, olykor nem is egészen a saját jószántából tett szert szélsőséges nézeteire. Érdekes megtudnunk, hogy egy időben keménykalapot viselt, táncórákat vett, franciául és latinul tanult, fölment az Eiffel-toronyba, s még a hegedűtanulással is megpróbálkozott – mindezt azzal a szándékkal, hogy olyan alaposan sajátítsa el az európai kultúrát, ahogy csak lehet. Nem tartozott ama szentek közé, akiket gyermekkoruktól fogva megkülönböztet másoktól hihetetlen jámborságuk, de azok közé sem, akik az érzéki züllés évei után fordulnak el a világtól. Mindenestül meggyónja ifjúkori vétkeiket de igazából nincs sok, amit meggyónhatna. A könyv címoldalán fénykép látható mindazokról a tárgyakról, amelyek Gandhinak halálakor a tulajdonában voltak. Az egész holmit be lehetne szerezni öt fontért, és Gandhi bűnei, legalábbis testi bűnei, körülbelül ugyanígy festenének egy halomban. Néhány szál cigaretta, néhány falat hús, néhány anna, amit gyerekkorában csent el a szolgálótól, két látogatás egy bordélyban (mindkétszer sikerült úgy távoznia, hogy „nem csinált semmit”), egy alig-alig elkerült botlás plymouthi szállásadónőjével, egy dühroham – körülbelül ennyi az egész kollekció. Szinte már gyermekkorától megvolt benne a mélységes komolyság, az inkább etikai, mint vallásos szemlélet, de körülbelül harmincéves koráig nemigen tudta pontosan, merre tartson. A vegetarianizmus volt első olyan megnyilvánulása, mely nagyjából közéletinek mondható. Kevésbé hétköznapi jellemvonásai mögött is ott érezzük őseinek sorát, a megállapodott, középosztálybeli kereskedőembereket. Sejthetően még az után is, hogy fölhagyott személyes becsvágyával, találékony és energikus ügyvéd maradt, aki mindig vigyáz, nehogy elszaladjanak a költségek, ért a bizottságosdihoz, és fáradhatatlanul hajszolja az előfizetőket. Hallatlanul összetett személyiségében mégse találni szinte semmit, amire biztonsággal rámondhatnánk, hogy rossz, és meggyőződésem szerint még Gandhi legelszántabb ellenségei sem tagadnák, hogy érdekes és szokatlan ember volt, aki gazdagabbá tette a világot azzal, hogy élt. Hogy mindezen túl szeretetre méltó ember volt-e – s hogy tanításaival sokat érnek-e azok, akik nem fogadják el tételeinek alapját, a vallásos hitet –, abban sohasem voltam egészen biztos.

Az utóbbi években divat volt úgy beszélni Gandhiról, mint aki nemcsak hogy rokonszenvezik a nyugati baloldallal, hanem éppenséggel annak része. Kiváltképp az anarchisták és a pacifisták nyilvánították a magukénak, mert csak arra ügyeltek föl, hogy Gandhi ellenzi a központosítást meg az állami erőszakot, de nem törődtek tantételeinek nem e világi, antihumanista oldalával. Azt hiszem, tudomásul kell vennünk: Gandhi tanításai nem férnek össze azzal a meggyőződéssel, hogy minden dolgok mértéke az ember, s azzal a törekvésünkkel sem, hogy érdemes legyen élni ezen a földön, mert csak ez az egy földünk van. Gandhi tételeinek csak akkor van értelme számunkra, ha feltételezzük Isten létezését, s azt, hogy a kézzelfogható tárgyak világa olyan illúzió, amelytől meg kell szabadulnunk. Érdemes szemügyre venni, milyen rendszabályokat rótt ki magára Gandhi – bár ahhoz talán nem ragaszkodott, hogy minden követője minden egyes részletet betartson –, mit tartott nélkülözhetetlennek, ha valaki akár Istent, akár az emberiséget kívánta szolgálni. Először is: nem szabad húst enni, és hacsak lehetséges, ne egyen állati eredetű táplálékot. (Gandhinak orvosi tanácsra meg kellett alkudnia a tej ügyében, de a jelek szerint ezt a bűnbe való visszaesésnek érezte.) Tilos a szesz, tilos a dohány, tilos a fűszer és minden más ízesítő, még a növényi eredetűek is, az étel ugyanis nem önmagáért fogyasztandó, hanem csakis az erő megőrzése végett. Másodszor, ha egy mód van rá: tilos a nemi érintkezés. Ha kénytelenségből mégis sor kerül rá, annak célja csakis a gyermeknemzés lehet, nyilván nem túl sűrűn, Gandhi különben harmincas éveinek közepén fogadalmat tett a bráhmacsárjá-ra, ami nem csupán a teljes önmegtartóztatást jelenti, hanem a nemi vágy kioltását is. Ez az állapot, úgy fest, nehezen érhető el speciális étrend és gyakori böjtölés nélkül. A tejivás egyebek közt azért veszélyes, mert alkalmas a nemi vágy fölélesztésére. Végül – és ez sarkalatos pont –, ha valaki a Jót keresi, nem szabad szoros barátságokat kötnie, s egyáltalán, bárkit kizárólagosan szeretnie.

Két vasárnapja ugye láttuk, hogy teljes szívből, teljes lélekből csak az Úr Jézussal és a Szentlélekkel együtt szerethetjük Istent. Egy csodálatos, nagy szeretet lehetősége bontakozik ki. A múlt vasárnap meg azt láttuk, hogy a szeretetnek a nagy tere adni, mint a szegény asszony két fillérje, meg az a sareptai özvegy, aki mindenét odaadta.

Most ennek a vasárnapnak a hangját próbáljuk megérezni az Anyaszentegyház elénk terjesztett szavaiból, Isten Igéjéből: mit tesz ez hozzá a két előző vasárnaphoz? Hogyan fejeződik be az egyházi év?

Mert ennek a vasárnapnak meg kell találnunk a sajátos ízét, helyét. Sok vonás egyesül ebben a vasárnapban, hiszen nem is csoda, az egyházi év végén minden összefut már. Tévedne az, aki ezt a vasárnapot ott ragadná meg, hogy micsoda félelmes. Ég és föld elmúlnak, minden elpusztul, volt, nincs, vége! Egy nagy kataklizmában fog befejeződni ez a világ.

Nem ez a színe ennek a vasárnapnak, nem ez a helye, nem ez az igazi mondanivalója.

Hát mi? Amint az Úr Jézus ott ül az Olajfák lejtőjén, tanítványaival együtt, s az ő kérdésükre, hogy mikor lesz mindez, felel, előtte Jeruzsálem, tudja róla, hogy kő kövön benne nem marad. Azt is tudja az Üdvözítő Úr Jézus, hogy ebből az előtte lévő világból mi múlik el, és mi marad. Őelőtte nemcsak az a város terül el ott, hanem ez az egész óriási vállalkozása Istennek, ez a világ.

Az Üdvözítő átéli ennek a vállalkozásnak az egyedüli voltát. Ő már a vállalkozás kezdeténél ott van, hisz kezdetben teremtette Isten az eget és a földet. Az Atya, a Fiú és a Szentlélek közös vállalkozása ez a hallatlanul izgalmas és érdekes valami.

Mindenkit – a művészeket is – az alkotásaikból ismerünk meg. Ennek a vasárnapnak az egyik mondanivalója, a legfőbb mondanivalója az, hogy belőle, az itt jelzett dolgokból igazán ráérezzünk, ráismerjünk Isten valójára, tulajdonságaira, mivoltára, szívére, lelkére, egyéniségére. Mert Isten óriási kezdeményezéséről van szó ebben a vasárnapban.

Elkezdődött ez az egész. A kezdetnél ott van az örök Ige. Minden általa lett és nála nélkül semmi sem lett, ami lett, tehát szép a kezdet, nagyszerű a kezdet. De a mi emberi érdeklődésünk, nagy kérdőjelünk az, hogy mi lett ebből a kezdetből.

Az izgalmas az, hogy a kezdetnél belépett ide egy furcsa, érthetetlen, különös hang, a kísértő, aki szintén Isten által lett és teremtmény. De arra használja föl minden erejét, hogy Istent megkísértse, megmérje, próbára tegye. És itt van ennek az egész világnak az izgalmas jellege, hogy mindjárt az elején, a kezdetnél belép egy tényező, egy szellem, valaki, aki szembeszegülve Istennel kísérti Istent, próbára teszi Istent, megméri Istent, és Isten megengedi, hogy őt megpróbálja az egyik teremtménye lemérni.

És ott van a másik nagy, izgalmas mozzanat: minket, embereket, az emberiséget megnyerte a kísértő arra, hogy becsatlakozzunk, hogy megmérjük Istent, próbára tegyük Istent. Ki vagy Te tulajdonképpen? Milyen vagy? Ebből a Te vállalkozásodból most próbára teszünk: igazán az vagy, akinek lenned kell? Igazán szeretet van Benned és örök jóság? Hát lássuk!

Van a prófétáknál is egy ilyen megdöbbentő rész, hogy menjünk neki, tegyük próbára az igazat. Az ember is becsatlakozott ebbe a küzdelembe. Így lett az emberiség Izrael, azaz Istennel küzdő valaki. Azok vagyunk, akár akarjuk, akár nem.

Ez a kezdet után következő nagy része ennek az időnek, a mindenségre rendelkezésre álló időnek a dereka: folyik a küzdelem Istennel.

A másik nagy korszak ott következik be, amikor észrevétlenül, csöndben, mikor minden már nyugodott, az éjszaka kellős közepén, az istennel való sötét küzdelem közepén valami csodálatos dolog történik: Isten – mindnyájunk legnagyobb meglepetésére – eddig is belement a játékba, próbáljatok ki, küzdjetek meg velem. De most beereszkedik emberként a történelem harcába, és kiszolgáltatja magát a kísértésnek, az embernek.

Maga is ember fia lesz, és az a hallatlan dolog történik meg, hogy ez az Isten, akivel mi küzdünk, egyszer csak mellénk áll. Egyszer csak ott látjuk mellettünk a küzdelemben. Ő lesz az igazi Izrael, Ő az igazi Istennel küzdő, velünk küzdő.

Ez a nagy pillanata a történelemnek, ezt kell mindnyájunknak észrevenni itt ezen a vasárnapon is. Ez adja ennek a küzdelemnek a nagyszerű jellegét. Más korszak kezdődik.

Mi, testvéreim, a keresztségünkkel már átléptünk ebbe az új korszakba: fölismertük, hogy változott a világtörténelem jellege. Fölismertük a velünk küzdő Istent: íme, én veletek vagyok minden nap, Emmanuel, veletek vagyok a küzdelemben egész a halálig, a kereszthalálig. És ez változtat meg mindent, ez adja meg ezeknek a szavaknak, amit itt mond az Üdvözítő, az igazi jellegét, a szeretetjelleget. Mert ettől fogva, hogy mellénk áll, egyszer csak ezer és ezer alkalommal kinyílik előttünk a lehetőség, hogy megismerjük az Istent úgy, amint van. A szívén keresztül, hogy őszinte, hogy igaz, hogy építeni lehet rá, hogy végleges a szeretete, hogy nem vonja vissza soha a szeretetét.

Most itt az alkalom, hogy egészen melléálljunk Istennek, és elkezdjük magunk ellen fordítani a harcot, és magunkat győzzük le. Ő is biztat erre: aki követ engem, az maga ellen fordítsa a harcot, magát győzze le minden nap, és a keresztjét vegye föl.

Így lesz a történelem harca, Isten elleni harca, azok részéről, akik már látnak, és megismerték Istent, önmaguk ellen fordított harc és igazi fölszabadulási harc, szabadságharc, igazi forradalom. Mert ez aztán nagy forradalom, nagy fordulat a történelemben, mikor egy nép születik, amely ráismer Istenre, hogy együtt küzd velünk, hogy kicsoda igazán az Isten.

Drága jó testvérek!

Az Úr Jézus szándéka azzal, hogy a szenvedése előtt erre rámutat ez: itt egy vállalkozásról van szó, amely egyszeri alkalom mindnyájunknak, el fog múlni az egész, most kell megragadni az alkalmat. Most kell mindnyájunknak belevetni magunkat ebbe a harcba, ebbe az egyszeri harcba úgy, ahogy már megismertük a helyünket.

Ezzel azt akarja az Úr Jézus, hogy fölébresszen bennünket az álomból, abból a sodrásból, amibe a világ bele akar bennünket vinni; hogy józanok legyünk, és virrasszunk, és ne múló dolgokat keressünk, hanem olyan kincseket, amik el nem múlnak, amik megmaradnak örökre. És ilyen csak egy van, tudjuk, Szent Pál megmondja: a szeretet. A szeretet harcává változtatta át az Úr Jézus a világtörténelmet.

Erre nyílt alkalom és nyílik alkalom ezer és millió minden nap mindnyájunknak. Ezt kell fölismernünk

Az irgalom az emberi szív egyik legnagyobb cselekedete. Forrása a szeretet. Ha a szeretet egy emberben igazán,mély’ lett, azaz egész testi-lelki létét birtokába vette, akkor egyúttal kiszolgáltatta a szenvedésnek. Meglepő gyorsan veszik észre az emberek a szív önzetlenségét és nyíltságát. Az önzetlen szeretetnél segítséget és főleg emberi meleget keresnek: az éhesek táplálékot, a szomjasok italt, a mezítelenek ruházatot, az idegenek hazát, a rabok kiváltást, a betegek támaszt, a haldoklók segítséget, az igazságtalanok türelmet, a tudatlanok tanítást, a szomorúak vigasztalást és minden ember, élők és holtak, imát. Általában így nevezik meg az irgalmasság hét cselekedetét. Bennük láthatóvá válik egzisztenciánk minden ínsége^[37].

Ezt a nyomorúságot magunkra venni szenvedéssel, néha elviselhetetlenül nehéz szenvedéssel jár. Mások ínsége jobban felőröl minket, mint a saját szenvedésünk. Létünket jobban veszélyezteti mások gyengesége, mint a saját magunké. A szenvedő ember tehetetlensége néha túlságosan nagy. Fájdalomszántotta arccal jön hozzánk valaki, és mi tehetetlenül állunk vele szemben, anélkül, hogy segíteni tudnánk. Hátra van még ekkor az irgalmasság legvégső cselekedete, amelyet nem lehet egyszerűen a többi hét mellé állítani, mert ez maga minden irgalomnak alapja: ha a fájdalom valóban mélyre hatol, sokszor nem lehet másként segíteni, mint hogy az ember egyszerűen ’együttszenved’ a másikkal. Az egyetlen, amit még tenni lehet: szélesre tárni a szívet, hagyni, hadd áradjon bele a más fajdalma, és kitartani ebben az együttszenvedésben mindaddig, míg a szenvedő megkönnyebbültnek érzi magát, mert egy szerető szív együtt viseli vele kínját. Aki azt hiszi, könnyű kitartani a szeretetben eddig a keserű végig, vagyis a szeretetet legsajátosabb cselekedetünkké tenni, annak még nincs fogalma az emberi szeretet legmélyéről. Szeretnénk most először fenomenológiailag megvilágítani az irgalom lényegi alkatát, és azután a második részben felfedezni a názáreti Jézusban ezt az irgalmat. Eközben felragyog majd előttünk Jézus teljesen más-volta.

Az ’irgalom’ szó, mint mindazok, amelyek valami végsőre utalnak, vallási eredetű. Ezért nagyon hasznos, ha visszanyúlunk gyökereihez és feltesszük a kérdést: milyen emberi tapasztalatok sűrűsödtek össze a különböző szóalakzatokban a vallástörténet évezredei alatt. A héberben elég gyakran használták az irgalomra a ’rahamim’ kifejezést. Ez a szó nyilvánvalóan az anyaölt jelent ’rehem’ többes száma. ’Rahamim’ tehát azt az összetartozást jelöli, amely az anyaság birodalmában terem: összetartozás egy tehetetlen lénnyel, akinek élete teljesen tőlünk függ. Arra az érzésre utal, amelyet az anya érez teste gyümölcsével szemben, tehát olyan szeretetre, amely lényegileg gyengéd. Melegség, közellét, bizalmasság, létközösség: ilyen fogalmak járnak együtt ezzel a szóval. A késő zsidó és őskeresztény irodalom görög szövegeiben sokszor használják a bensőbő1 fakadó irgalmasságra a ’splagchna’ szóképet, amely a test belsejét, a zsigereket jelenti. Ebben a szóban hasonló jelentés csillog, mint a héber ’rahamim’- ban. A ’splagchna’ az egész emberi személyiséget jelöli, a legmélyebb meghatottság és megragadottság állapotában. Pálnál ugyanez a szó az embernek azt a képességét jelenti, amellyel saját magát át tudja engedni a szeretet elragadtatásának, vagy egyszerűen a szerető embert^[38]. A latin szó: ’misericordia’ és annak germán tükörfordítása: ’Barmherzigkeit’, az irgalom megjelölésére egy kissé különböző képet, a szívét használja. ’Irgalmas szívű’ az, akinek ’szíve van’ a másik baja, nyomorúsága és ínsége iránt. Az összemberiség ősszava: a ’szív’, a személy legősibb és legbenső központját jelöli, a lénynek végső egységét, forrását mindannak, ami az ember és amit cselekszik. A ’szív’ tehát nemcsak a konkrét ember összfoglalata, hanem cselekvésének, egzisztenciális alapmagatartásának eredete is. Az ember érzületét jelzi: hogyan vélekedik egyáltalában más emberekről, az életről és a létről. Eszerint tehát ’irgalmas’ az, aki személyének ezt a legbenső középpontját kitárja a másik fájdalmának és nyomorának – és ezt az egzisztenciális nyiltságot mint maradandó érzületet hűségesen megvalósítja.

Már ezekből a gyér utalásokból is az emberi irgalom három lényeges tulajdonsága mutatkozik meg. Az irgalom (először) a szeretet képessége arra, hogy a másik baja bensőleg megragadjon minket; (másodszor) az a készség, hogy a szenvedő lénnyel létegységre lépjünk és (harmadszor) az az akarat, hogy a szenvedővel ebben a létegységben tevékeny hűségben kitartsunk. Próbáljuk meg az irgalomnak ezt a három tulajdonságát a megadott sorrendben röviden kommentálni.

Az irgalom a szeretet képessége arra, hogy a másik baja bensőleg megragadjon minket. Az emberi szeretet mélyén lényegként lakozik valami bensőség; ebből kiindulva találkozunk a tehetetlennel, ebben visszhangzanak mintegy a szenvedők segélykiáltásai. A más fájdalma saját lényünkben ott érint minket, ahol az ’lényegivé’ lesz, azaz legősibb középpontjában. Ha az önzetlen szeretet szemével nézünk az emberekre, akikkel találkozunk, akkor hétköznapi biztonságuk álarca mögött leleplezik valódi arcukat. Elhatalmasodik fölöttünk minden ember minden fájdalmának megsejtése; megérezzük életük mélyén a súlyos gondot, a csalódást, a keserűséget; összetörtségüket és kicsinységüket hordják magukban, és valami halk, csodálkozó sírást, azoknak a gyermekeknek sírását, akik nem tudják felfogni, hogy az ember fájdalmat okozhat nekik. Az ilyen pillanatokban hirtelen ijedség támad reánk: Mi lenne akkor, ha ezek az emberek ránk akarnák rakni terhüket; ha a mi kezünkön akarnák magukat felhúzni sötét mélységeikből! Ezt nem bírnánk elviselni, tönkremennénk bele. Hiszen micsoda szörnyű terhet képviselnek az emberek! És milyen rémes veszélynek teszi ki magát szeretetével az ember! A szeretet boldogtalansága az, hogy magával ragad minket minden szenvedés. Itt megsejtjük Louis Aragon híres költeményének mélyen emberi értelmét: „Il n ’y a pas d’amour heureux” (nincs boldog szeretet). Nem létezhetik boldog szeretet olyan világban, ahol a szeretetnek és a szenvedésnek együtt kell élnie, hiszen a szeretetnek lényegénél fogva készen kell lennie arra, hogy megragadja a másik szenvedése. A szerető szívnek barát minden idegen, kitaszított és hazátlan. A görög nyelv világosan kifejezésre juttatja ezeket a titokzatos összefüggéseket: ’xenos’ jelentése egyszerre ’az idegen’ és ’a barát’. Az emberek iránti igazi szeretetet mérhetetlenül felháborítja a szenvedés és minden, ami szenvedést okoz: az embernek ember általi kizsákmányolása, az az állapot, amelyben saját maguktól elidegenített, nyomorult sorsban tartott embereket megfosztanak igazi valójuktól, sőt még álmaiktól is. A szeretet ismeri a szent haragot: haragszunk a szenvedésre és arra, ami szenvedést okoz..

Az irgalom készség arra, hogy a szenvedő lénnyel létegységre lépjünk. Saját létünkben mintegy szakadás keletkezik a szeretet által. Felrobbantja önmagunk határát és engedi, hogy a másik belépjen benső szféránkba. A másik ember a szeretetben énemmé lesz. így az ő baja is saját létemmé válik. Saját nyomorúságom mellett az ő törékenységét is viselnem kell. Minden ütés, amely őt éri, az én szívemet is találja. Ez a legalapvetőbb segítség, amelyet a szerető ember a szenvedőnek nyújtani tud: magára vállalja a létközösséget vele, és ezzel az idegen szenvedés minden ínségét. A másik sikertelenségét, betegségét fáradtságát, mindent elszíntelenítő kedvetlenségét, a ránehezedő gondokat, a vesződést, amely kiüresíti. A szerető ember egyesül mindazzal, ami a szenvedőben a szenvedés hatására történik. Szorongatottságával, kiúttalanságával és a sötétséggel, amely létére borul. Bizonytalanságával, elhagyatottságával, sőt tompultságával, megzavarodottságával. Belső feloszlásával: azzal az állapottal, amelyben már nem tudja az ember, hová forduljon; a lét legbenseje szinte csupasz és védtelen lesz; a világnak eddig oly biztos vonatkozásai meglazulnak; a kétségbeesés tompa kiáltással térdre rogy; az ember a pillanat sodrásába és a szétszórtságba menekül, hogy megszabaduljon saját magától; nagy erővel érvényesül létünk szívszorongató szűkössége, határoltsága, gyöngeségei és hibái, és a lét ereje szinte megtörik. A szenvedésnek ezt az állapotát a szerető ember sokszor teszi saját szituációjává. Sőt sokszor úgy tűnik, mintha a szeretőnek még többet kellene viselnie a fájdalomból, mint magának a szenvedőnek, mivel ő világos öntudattal szenved, míg a másik, a szenvedéstől már elfásulva és szinte érzéketlenné válva, csak elvisel. A szerető ember sokszor éppen az alatt szenved, amit a másik már meg sem tud érezni. Csak később fedezi fel a másik, hogy mit tűrtünk el érte, hogy feldúlta lelkünket és mintegy kiszolgáltatott a halálnak. Ezeket az összefüggéseket különösen szépen ábrázolja Gertrud von Le Fort csodálatos regényében: ’Der Kranz der Engel’ (Az angyalok koszorúja). Veronika kedvesének, Enzionak egész Istentől való elhagyatottságát átszenvedi, míg az utóbbi ezt már nem is érzi. „Egész benső emberségemnek pusztulása zúdult rám feltartóztathatatlanul. Mint értéktelenné vált pénz darab olyan silánynak tűnt hirtelen benső birtokom minden kincse. Keresztény hitemet szörnyűségesen tehetetlennek éreztem; átéltem névtelen egyedüllétét, sőt elveszettségét, és mindenütt ennek az egyedüllétnek és elveszettségnek bebizonyosodását láttam…. Úgy éreztem, mintha idegen szívet hordanék keblemben, amelyen sem Istennek, sem magamnak nincs hatalma: ki voltam szolgáltatva ennek az idegen szívnek… Olyan volt ez, mintha most minden, de minden ellenállás nélkül belém hatolhatna. Éreztem, ahogy személyem határai mindinkább roskataggá lettek. Bensőmben mindenütt hasadékok nyíltak, már semmi sem maradt bennem szilárd. Úgy tűnt, mintha létem csupa apró darabkára törne szét, puszta észrevételek halmazának láttam magam, mintha nem lennék egyéb, mint egy számomra idegen és ellenséges világnak mezítelen, védtelen tükre… Mintha megszámlálhatatlan felbomlott lény hangtalan áradata töltene be és borítana el mindent. A világ mintegy eloldódott az embertől, vad, névtelen erők szédítő játéka velem… Ledőltek személyiségemnek utolsó védőbástyái, a gonosz hatalmak gátlás nélkül törtek rám és testem-lelkem egyformán pusztulásba rántották. Természetes, hogy az orvosok tehetetlenek voltak – hogyan is menthetett volna meg emberkéz? Hiszen már nem ott voltam, ahol embernek még hatalma van; az ember uralmának vége szakadt… Hallottam, amint mind közelebb hullámzott a tűz lángja és moraja. Senki sem tartóztatta föl – senki nem tudta föltartóztatni, mert már nem volt ember a földön. Már csak a végső, borzasztó egyedüllét volt”^[39]. Ennek a nagy költeménynek egyedülálló szépsége talán éppen abban rejlik, hogy azt a legvégsőt és legkeserűbbet mutatja meg nekünk, amit egy szerető a szeretett lényért magára tud venni: Veronika Enzioval létegységre lép, magába engedi hatolni annak sötét zavartságát, ő maga szenvedi végig szenvedését, és így megváltja mintegy saját akarata ellenére. Az emberi irgalmasságnak hallatlan csúcspontját festi meg ez a költemény.

Az irgalom az az akarat, hogy a szenvedővel való létegységben tevékeny hűséggel kitartsunk. Csak az imént ábrázolt létegység teszi lehetővé a vigasztalást. Az a beteglátogató, aki csak ’kívülről’ vígasztal, azaz a betegnek épületes és sztereotip beszédeket tart, még súlyosabbá teheti a beteg állapotát, lázadásra és ellenállásra ingerelheti. A beteg az ilyen vigaszt sokszor gúnynak érzi: „Azért mondod ezt nekem, mert el sem tudod képzelni, milyen rettenetesen szenvedek, mert fájdalmam nem a tiéd. Csak akkor lenne jogod vigasztalásomra, ha úgy szenvednél, mint én, vagy ha legalább velem együtt tudnál szenvedni” A szenvedő vigasztalójának tehát először magává a szenvedővé kell válnia^[40]. És ha ekkor mondja a vígasz szavait, akkor azok már nem kívülről jönnek, hanem ’belülről’. A vigasztaló beszédet csak igazi létegység alapján lehet elviselni. Akkor nem egyszerűen ’a szenvedés’-ről beszél az ember, hanem ’a te szenvedésed’-ről, amely kölcsönös szeretetünk által ’az én szenvedésemmé’ lett. És egyáltalán sokszor elég már az, ha a szerető ember a szenvedőre tekint, megfogja kezét, vagy csak mellette marad, tolakodás nélkül és egyszerűen. Jelenlétében nyomorúságom nem emésztő többé; új támasztékot találok a létben, átváltozik a világ körülöttem; sorsom hirtelen más lett, nem vagyok többé bezárva kiúttalan helyzetem szűk határai közé; új világot teremtett számomra, igen, új életre támasztott, annak ellenére, hogy állapotomban talán nem is változott semmi. Ez ’teremtő jelenlét’, ebben valósul meg az igazi vigasz. Aki azonban ilyen módon mer vigasztalni, annak vállalnia kell odaadásának következményeit: azt, hogy teremtő jelenlétét mindig megismétli, vagyis megköti azt a kemény és magát létünket felemésztő emberi kapcsolatot, amelyet hűségnek hívnak. Nem vállaltuk magunkra a más szenvedését, ha csak egyszer hordoztuk vele együtt. Ha mégis így cselekszünk, akkor nem vigasztaljuk meg, hanem becsapjuk és csak növeljük kínját. A szenvedés csupán az életben való időbeli kiterjedése által lesz valódi. Csak akkor kezd hatni egész romboló erejével, akkor kezd benyomulni a létezés mélységeibe, megmérgezni az élet forrásait és szétmorzsolni az egzisztencia minden rostját. Az embernek ezt a lassú felbomlását megélni vele együtt, és közben mindig újonnan teremtő jelenlétet ajándékozni neki: bizonyára ez az irgalom legkeményebb követelménye. Megtenni ezt, akkor is, ha már belső lendületünk nem ragad magával, a legvégső fáradtság és kedvetlenség állapotában, akkor is, ha lelkünk mélyén lassan undor gyülemlik fel, ha létünk a szeretet állandó erőfeszítése miatt mindjobban elszíntelenedik, ha szívünk elbágyad, mivel a szenvedő már nem képes a viszontszeretetre és életünket sértésekkel mérgezi, sőt lassan tönkreteszi, – mindezt már nem teremtő jelenlétnek hanem ’teremtő hűségnek’, az irgalmasság teljességének hívják. Ez a hűség végtelenül túlhaladja az előírhatóság határát. Nagy türelmet, végső önzetlenséget, tévedhetetlen szeretetet és mindenekelőtt csendes, szelíd alázatot követel. A leghűségesebb szívek egyúttal a legalázatosabbak. Elajándékozzák saját létüket, egészen addig, míg végül nem marad szinte semmijük.

Az érem másik oldala azonban az, hogy ha visszautasítjuk a hitet és a kegyelemben bízó reményt, az egzisztenciális félelem és rettegés fogja azok helyét elfoglalni és ugyanakkor gúzsba kötni. Aquinói Szent Tamás egy példával írja le, hogy a félelem miképpen korlátozza a szabad akaratot^[5].

Amikor egy hajó viharba kerül, és már-már süllyedés fenyegeti, a legénység a rakományt a tengerbe dobja. A kérdés az, hogy vajon szabadon teszi-e ezt a radikális lépést? – A felelet az, hogy ugyan maga a cselekedet akarati elhatározásból fakad, amely választási szabadsággal rendelkezik: vagy elveszíteni a rakományt, de megmenteni a hajót és személyzetét, vagy pedig elsüllyedni rakományostól. A halálfélelem azonban nem hagy helyet az elméleti szabad választásnak.

De vajon nem így történik-e minden elhatározásunkban, hogy a tudatalatti félelem már előre befolyásolja cselekedeteink kivitelezését? Freud maga úgy gondolta, hogy a libidónak, vagyis a nemi ösztönöknek meghiúsulása nyomot hagy lelkivilágunk kialakulásában. Vagy inhibíciót eredményez, amely a Szuperegót határozza meg, vagy traumatikus sebet ejtve patologikus jelenségeket idézhet elő. De a háttérben ott van a félelem a további frusztrációtól, sikertelenségtől, létünk elszegényedésétől. Önvád és akaratunk elégtelenségének tudata e félelem következménye.

A keresztény magyarázat szerint az eredeti bűn folytán értelmünk világa részben elhomályosodott, akaratunk pedig meggyengült. Ez a megsebzett természet aztán ki van téve létünk folyamán a mindent átható félelemnek, hogy létünket elveszítjük. Az egyén lelkivilágának eseményei, tudatalatti traumái nagyban hasonlíthatók a pszichoanalízis meglátásához. Gondoljunk csak Szent Ágoston vallomására^[6], ahol leírva csecsemőkori frusztrációit, fölkiált: „Kérdezlek, Uram és Istenem, hol vagy, mikor is volt a te szolgád ártatlan?” Így már legkorábbi tapasztalatainkat az eredeti bűn uralja.

De bármiképpen magyarázzuk is lelki gyötrődéseinket, kudarcainkat ún. szabad elhatározásainkban, mindenképpen Péter tapasztalatára jutunk. Ha hitünk meggyengül, reményünk elhomályosodik, akkor süllyedni kezdünk, és a viharos hullámok átcsapnak szabadságunk felett, és kényszerítve érezzük magunkat azt tenni, amit nem akarunk. Csak később emlékszünk bűnbánóan Krisztus szavaira: „nélkülem semmit sem tehettek.” Jóllehet Isten kegyelmét mindig fölajánlja, de ha hitetlenségünkben elzárkózunk előle, ha helyet adunk a kétségbeesés keserű, de az Ént, az Egót valamiképpen mégis kielégítő érzelmének, akkor a habok alá merülünk, és azt tesszük, amit nem akarunk – mint Szent Pál mondja. Az Ego ilyen esetben magára marad, akarata meggyengül, és önmagára hajolva az egoizmus nárcisztikus éretlenségébe süllyed. Ennek ellenében a hit és remény az egót nemcsak erejét meghaladó tettekre vezetheti, hanem Krisztus létének teljességére viheti, amely a személy végleges megérésével azonos.

Összefoglalva röviden a mondottakat: A hit nem illúzió vagy önbecsapás, mint azt Freud tanította. A hit mint mindenható Szuperego fokozatosan átalakítja személyiségünket, és a bűn választása következtében rosszra hajló akaratunk rabságából, bár lassan, de ellenállhatatlanul a „választott nép” szabadságára vezethet. Ez volt millió és millió ember tapasztalata. Ez volt Mózes tapasztalata: Ő meghallotta az Örök Létezőnek szavát a csipkebokorból, amely túlharsogta az egyiptomiaktól való félelmét, szétoszlatta a nemzete fölé halmozódó reménytelenség felhőit, hogy biztosítsa őt a végtelen Létről, teljes szabadságról és az Ígéret Földjéről. Vagy E.B. Browing szavaival élve:Földünket áthatja a mennyei hívó szó,
és minden út menti bokorból Isten jelenléte világi…
De csak az, akinek szeme van, oldja meg saruját hivő imában,
A többi inkább földre telepedve kökénybogyót majszol…