lunablog

Mindannyiunk életében vannak napok, amikor nehezebben indul a reggel, amikor a céljaink távolinak tűnnek, és amikor úgy érezzük, az energiánk valahol félúton elpárolgott. Ilyenkor elég lehet egyetlen mondat, egy gondolat, ami megérinti a szívünket, és hirtelen újra erőt ad a folytatáshoz. A motivációs idézetek pontosan ilyen kis csodák – rövidek, de annál hatásosabbak. Egy jól megfogalmazott idézet képes arra, hogy más szemszögből láttassa velünk a világot, és emlékeztessen arra, hogy a nehézségek csak átmenetiek.

Sokszor nem is a tartalom bonyolultsága adja az erejüket, hanem az őszinteség és a tapasztalat, ami mögöttük rejlik. Hiszen minden idézet mögött ott áll egy ember, aki már megküzdött a saját hegyével, és most egy mondatban próbál átadni nekünk valamit abból, amit tanult. Ezek a szavak képesek tükröt tartani elénk, elgondolkodtatni, sőt, cselekvésre ösztönözni.

A motivációs idézetek nemcsak a siker hajnalán segíthetnek, hanem a legnehezebb pillanatokban is. Egy-egy sor lehet a remény szikrája, ami elindít bennünk valami újat – akár egy döntést, akár egy apró lépést a céljaink felé. És az is csodálatos bennük, hogy bárkit megszólíthatnak, függetlenül attól, hol tart éppen az életében.

Az inspiráció olyan, mint a levegő – láthatatlan, mégis elengedhetetlen. És ahogy minden nap szükségünk van oxigénre, úgy lelkünknek is szüksége van ezekre a szavakra, amelyek felemelnek, megnyugtatnak, vagy épp tüzet gyújtanak bennünk. Egy idézet lehet a napunk indítója, a lelkesedésünk újraélesztője, vagy egyszerűen csak egy apró emlékeztető arra, hogy nem vagyunk egyedül az utunkon.

Ebben a cikkben összegyűjtöttem néhány olyan inspiráló gondolatot, amelyek segíthetnek új lendületet találni, visszaszerezni az önbizalmad, vagy egyszerűen csak mosolyt csalni az arcodra. Mert néha tényleg elég egy mondat, hogy minden másképp lássunk. Engedd, hogy ezek a szavak elérjenek hozzád, és adj nekik egy esélyt, hogy újra felébreszthessék benned a hitet: képes vagy bármire, amiben igazán hiszel.

Kezdjük akkor az első témakörrel: a kitartás és erő — ezek az idézetek azokhoz a pillanatokhoz szólnak, amikor már majdnem feladnánk, de mégis érezzük, hogy tovább kell mennünk. Minden idézethez írtam 2–3 mondatos magyarázatot is.

Ha egymás mellett töltenénk az életet, arra kérnélek, fogadd el, ha tudod: én nem akarok megszállottan küzdeni az idő múlása ellen. Nem becsvágyam, hogy hetvenévesen is ránctalan legyek. Azt kérném tőled: ha szeretsz, engedd nekem, hogy méltósággal járhassam végig az életem.”

Mert ha vidám vagy, meg akarom kétszerezni vidámságodat; ha bús vagy, akkor meg akarom felezni veled a bánatot és így öröm lesz az néked, mélyebb az örömnél. És ha jól érzed magad, mulatsággal és változatossággal fogom üdíteni lelkedet; ha pedig beteg vagy, ápolni foglak; és ha fáradt vagy, a keblem lesz majd alvópárnád, hol nyughatol – s éjjel és nappal a lelkem a lelkeddel lesz és karom ölelni fog. És ha nem kívánsz, távol leszek; és ha ismét akarsz, ott leszek nálad. És ha előtted halok meg, úgy rendjén van és le kell mondanod rólam – ám ha te hagysz engem itt hátra, akkor követni foglak a máglya tüzén keresztül, mert nem akarok nélküled élni egyetlen napot sem.”

“Hiányzott a neszezése, ahogy a leckéjében lapozgat, miközben én zenét hallgatok az ágyán fekve. Hiányzott a lába hidege az enyémen, amikor bebújik az ágyba. Hiányzott a haja illata, a szuszogása és a Rilke-kötet az éjjeliszekrényen, meg a szék hátára dobott nedves törölközője. Telítődtem a vele töltött nappal, de ettől csak még jobban hiányzott

“Ha csak egyszer tiszta szívedből mondod: “szeretlek”, ez többet ér, mintha százszor elismétled: “örökké hű leszek hozzád”. Ebben az egy szóban, ebben az érzésben minden hűség benne van. Ez az érzés kényszerít hűségre. Örök hűségre.”

“Nem pára volt ez a szerelem, amelyet a napfény szétoszlat; nem is homokba rajzolt képmás, amelyet elmos az eső. Márványkőbe vésett név volt ez, amely csak a márvánnyal együtt enyészik el

Először az egész nagyböjthöz kell mondanunk valamit; röviden fölidéznünk, hogy őseink, az első évszázadok keresztényei hogy is élték meg ezt a nagyböjtöt. Akkor jellemző volt a keresztény életre, hogy számos újonc, hitújonc volt, akik meg akartak keresztelkedni. S a nagyböjt központjában elsősorban az ő készületük volt. „Itt az idő!” „Betelt az idő!” – mondták az újoncoknak. Már csak 40 nap és a keresztségben részesülhettek, és húsvétkor a húsvéti lakomában az Úr asztalához járulhattok.

S azért most a hitújoncokat fokozott módon 40 napon át a leglényegesebb dolgokban oktatták. A hitvallásban elsősorban; aztán imádkozni tanították őket a miatyánk szerint, végül a szentségekre készítették elő, hogy a keresztségben, bérmálásban részesülhessenek, és húsvétkor az Oltáriszentségben.

Másodsorban aztán nem csak a hitújoncoknak, hanem velük együtt az egész egyházi közösségnek a hitben való megújulás volt ez az idő, mert ők is együtt haladtak a hitújoncok számára adott oktatásokban.

Így érthetők a mai vasárnapnak az olvasmányai is. Az első olvasmány, a vízözön utáni szövetségkötés: a keresztség vízözöne eltörli a bűneiteket majd, és Istennel egészen új szövetségre léptek. Mint gyermekei szólhattok Istenhez.

Ezt magyarázza Szent Péter apostol levelében is: Jézus Krisztus meghalt értetek. És eltörli vétkeiteket. A lelkiismeretetek megszabadul és fölszabadul, és kiálthatjátok Istenhez, hogy „Atyánk!”

A harmadik olvasmánnyal pedig azt akarták a keresztény hitújoncoknak mondani, hogy a keresztséggel, a szentségekkel és az imával majd erősek lesztek Ti is, hogy minden kísértésnek ellenálljatok.

Mit jelent most ez a nagyböjti első vasárnap és a nagyböjt nekünk?

Az egész hátterében ott van az első emberpár, aki a kísértésekkel szemben olyan végzetesen gyöngének bizonyult, hogy szinte egy szellőfuvallatra otthagyta az Istennel való meghitt kapcsolat paradicsomát és ment a kísértő által mutatott hamis, hazug álmok után, a maga útján. És ezzel végzetesen gyönge lett ez az ember. Most is itt van előttünk, a történelmünkben, most is megéljük ezt az embert. Az egész vasárnap hátterében ez az emberi gyöngeség áll, amelyet bizony érzünk mindnyájan. Nem is lennénk emberek, ha nem éreznénk.

Ma a keresztények között szinte az ellenkezője játszódik le annak, mint az első keresztény századokban. Akkor özönlöttek az emberek a keresztség felé, mert megérezték a keresztségben a gyöngeség orvoslását. Most meg a keresztények, a megkeresztelt emberek ezrei is eltávolodnak a keresztség erőforrásaitól, és visszazuhannak végzetes, keresztség előtti emberi gyöngeségeikbe: kiszolgáltatva a kísértéseknek. Minden hamisat, hazugot bevesznek, az Isten Igéjétől eltávolodva mindenféle hamis ideológiának a karmaiba és zűrzavarába kerülnek. A világnak, az anyagi behatásoknak, a szexnek a kiszolgáltatottjai lesznek és megalázottan ott vergődnek.

A hatalom, a nagy bálvány és ezen keresztül a Sátán martaléka ez az ember. És nem tud kiszabadulni az igazságtalanságok, a háborúskodások, az ellenségben való gondolkodás borzasztó kátyúiból, a fegyverkezés szörnyűségeiből.

Ez az ember áll itt a mai vasárnap hátterében. És ebből érzünk mi is valamit. Amilyen mértékben megfeledkezünk az erőforrásunkról, az „erős emberről”, Jézus Krisztusról, aki legyőzte a kísértést, a bűnt és a halált, olyan mértékben vagyunk mi is gyöngék.

Viszont nekünk, keresztényeknek ez a mai vasárnap megerősítő is: a maga frissességében, eredetiségében akarja fölújítani a szemünk előtt, hogy hiszen Ti már erősek vagytok! Hiszen a Ti nevetekben már Jézus Krisztus győzött! Tehát ne csüggedjetek! Ti Isten Igéjének a fegyverével már a kísértést le tudjátok győzni! Ti már szövetségben vagytok Istennel. Tirajtatok már nem fog a Sátán olyasmivel, hogy valami színházi mutatványokba, valami emberi produkciókba, a technika és az anyagi világ teljesítményeibe helyezzétek a reményeitek, és attól várjatok gyógyulást, hogy „Vesd le magad!” Ti már győztetek! Nem a világ hatalmában reménykedtek, politikai hatalomban! Már eljutottatok Isten imádására. Ne féljetek, keresztények! Térjetek vissza Isten gyermekeinek az elő-tudatához – gyöngeségeitek ellenére! Még a halál végső gyöngeségének a láttára is! Erősödjetek meg! Itt van a Vezér: Isten maga! Aki nem hagy Benneteket!”

Gondoljunk csak arra, hogy mi mindent tesz a mi Istenünk értünk! Nem hagy el Isten! Ember, nem hagy el, nem azért teremtett, hogy elhagyjon, magadra hagyjon a kísértésekkel szemben teljesen kiszolgáltatva! Isten önmagának tartozik, hogy legyőzze a hazugság, a bálványimádás hamis erőit, amelyek el akarják ragadni Tőle kincsét, az embert. Isten most már szövetségben van az emberrel.

Ezt akarja a mai vasárnap bennünk föleleveníteni, életre kelteni, mert szükség van a keresztényekre az élet minden területén. Olyan emberekre, akikről látni lehet, hogy erősek, alázattal, bizalommal, Istenhez fordulva erősek a kísértésekkel szemben.

Ezt vigyük magunkkal a mai vasárnapból! Vegyük észre a mi kisebb-nagyobb kísértéseinket! Még azokat is, amelyek arra késztetnének bennünket, hogy ne a pusztaság, a csönd, az ima magányában akarjunk élni és erővel töltekezni, hanem mi is, mint a világ, mindig zajjal legyünk tele, lebilincselődjünk a tévéhez, meg amit mond a rádió. Ez is egy kísértés. Túlozni lehet itt is.

Vegyük észre a többi kísértésünket is! Amik arra késztetnek bennünket, hogy mindenfélét beszéljünk, mondjunk, talán meggondolatlanul! Vegyük észre azokat a kísértéseket, amik az imától el akarnak minket csábítani, vonni! A böjttől! Hogy „Mondd, hogy kenyérré változzék a kő!” Hogy a figyelmed központjában a testi étel és ne az Isten Igéje legyen! Vegyük észre a kísértéseinket!

Vegyük észre, hogy itt van a mi Vezérünk, az erős Jézus Krisztus, a mi Istenünk, akiből egy érintéstől is erő száll belénk! Egy futó találkozásból a Szentséglátogatáskor! Vagy egy gondolata is megerősít bennünket.

Gondoljunk gyönge embertestvéreinkre, akiknek kell, hogy mi legyünk az erejük! Mi keresztények, akik nagyot vétettünk az embertestvéreink ellen, hogy ennyire elgyöngültünk a hitünkben az egész földön. Most minden imánkkal, böjtünkkel, áldozatunkkal siessünk a gyönge családtagok, kétkedő, botladozó rokonaink segítségére! És az összes többi embertestvérünk segítségére! Általunk akar segíteni rajtuk is Isten.

Így töltsük gyümölcsözően nagyböjtnek ezt az első hetét!

A hűség hiánya valójában a lelki éretlenség jele. Az érzelmi éretlenség egyik jele a felelősség vállalásának visszautasítása. Egy fiatal a felnőttség minden kiváltságát magának akarná, de visszautasítja a felelősség vállalását. Ez lelkileg is így igaz. Isten ránkszabott – mint érett keresztyénekre -, bizonyos kötelezettségeket is. Amikor engedetlenkedünk és visszautasítjuk ezeket a kötelezettségeket, hűtlenek vagyunk. Másrészt amikor hűségesek vagyunk, az azt jelenti, hogy elfogadtuk az Istentől nekünk adott kötelezettségeket. Ez a lelki érettség jele, és az egyik fontos gyümölcs, amit a Lélek hoz az életünkbe.

Legtöbbünk bizonyára lassabban fejlődik, mint kellene, mert nem engedi, hogy a Szentlélek irányítsa élete minden területét. Inkább hűséges engedelmességgel engedjük, hogy a Szentlélek Isten minden rossz szokást és káros befolyást azonnal eltávolíthasson belőlünk. Türelmetlenné válhatunk, mikor felfedezzük, hogy oly hosszú időbe telik, míg olyanok leszünk, mint ő. De mégis türelmeseknek és hűségeseknek kell lennünk, mert azt, hogy hasonlók legyünk őhozzá, megéri kivárni. Viszont ha sikerülne is teljesen érett keresztyénné válnunk, nemigen hiszem, hogy ennek tudatában lennénk. Ki állíthatná azt magáról ebben az életben. hogy teljesen tökéletes? Azt azonban tudjuk, hogy mikor majd előtte fogunk állni az örökkévalóságban, vele együtt megdicsőülünk. A Szentlélek Isten tervének egyre mélyülő munkáját kezdi véghezvinni az életünkben, mihelyt készek vagyunk hűségesen “igen”-t mondani az ő akaratára.

A Szentírásban bőven van olyan történet, mint az Ábrahámé (Zsid 11,8- 10), aki hűséges volt az Isten előtt járásban. Az egész 11. fejezetet végig kellene tanulmányoznunk, amint felsorolja azokat a férfiakat és nőket, akiket Isten hűségeseknek nevez.

Veszélyes dolog Istent kísérteni, ahogy Ámós napjaiban tették a “hűtlenkedők”. Azokra nézve jelentette ki Isten: “Jön majd idő… amikor éhséget bocsátok a földre. Nem kenyérre fognak éhezni, és nem vízre fognak szomjazni, hanem az ÚR igéjének hallgutására” (Ám 8,11).

Inkább Jakab tanácsát kell megfogadnunk: “Boldog ember az, aki a kísértés idején kitart, mert miután kiállta a próbát, elnyeri az élet koronáját, amelyet az Úr megígért az őt szeretőknek” (Jak 1,12). Aztán azt mondja: “De aki a szabadság tökéletes törvényébe tekint bele, és megmarad mellette, úgyhogy nem feledékeny hallgatója, hanem tevékeny, megvalósítója: azt boldoggá teszi cselekedete” (Jak 1,25).

Újból és újból hangzik a figyelmeztetés, hogy legyünk hűségesek. Mint már korábban láttuk, a Bibliában számos, e korszak végére vonatkozó ítéletről olvasunk. Köztük az egyiket a Krisztus ítélőszékének hívják. Egy napon valamennyi keresztyén ott fog állni Krisztus előtt, hogy számot adjon arról a munkáról, amit megtérése óta véghezvitt. Mi nem a világ szemében elért sikerek alapján leszünk megítélve, hanem, hogy milyen hűségesek voltunk azon a helyen, ahova Isten állított minket. Pál apostol 1Kor 3,9- 16-ban arra utal, hogy Isten a hűség alapján fog megítélni minket.

Valamikor hűségünknek az a legnagyobb próbája, hogy mennyi időt töltünk el Biblia-olvasással, imádkozással, és megmaradunk-e az igazságosság elve mellett, amikor jóléttel áldatunk meg. Meglepett, amikor nemrég egy keresztyén ezt mondta: “Hűséges keresztyénnek lenni a modern Amerikában nehéz”. Olyan könnyű elfelejteni és elhagyni a mi Istenünket a jólét közepette, főleg az anyagiasság burjánzása idején. Ez az oka annak, amiért Jézus elmondta nekünk, hogy nehéz a gazdagnak bejutni az Isten országába. Üdvözülhet a gazdag is, de a Biblia szól a “gazdagság csábításá”-ról (Mt 13,22). E világ gondjai és terhei sokszor megzavarnak minket abban, hogy az Úr előtt hűségesen járjunk. A virágzó anyagiasság közepette vigyáznunk kell, nehogy mi is ugyanabba a kelepcébe essünk, mint a laodiceaiak. Ők Isten haragját és nemtetszését vonták magukra, mivel úgy érezték, hogy nekik nincs szükségük semmire, mert anyagilag gazdagok (Jel 3,17). “Akik pedig meg akarnak gazdagodni, kísértésbe meg csapdába, sok esztelen és káros kívánságba esnek, amelyek az embereket pusztulásba és romlásba döntik. Mert minden rossznak gyökere a pénz szeretete, amely, után sóvárogva egyesek eltévelyednek a hittől és sok fájdalmat okoznak önmaguknak” (1Tim 6,9-10).

Ha sírfeliratot véshetnénk Pál apostol sírjára, az így szólhatna: “Hűséges volt mindhalálig.” Miközben kivégzésére várt, habozás nélkül ki tudta jelenteni: “Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam, végezetre eltétetett nekem az igazság koronája. amelyet megad nekem az Úr, az igaz bíró ama napon” (2Tim 4,7-8). Akármi kudarc érte is Pált, és bármennyire is elmaradt a tökéletesség mértékétől, azt tudta, hogy neki az Úrhoz mindhalálig hűségesnek kell lennie.

Ez a csodálatos szelet a Lélek gyümölcsének gerezdjéből azt teszi: hűség a bizonyságtételünkben, hűség az odaszentelésünkben és elhívásunkban, és hűség Krisztus parancsaihoz. És a hűség végső jutalma adva van Jel 2,10- ben: “Légy hű mindhalálig, és neked adom az élet koronáját.”

Elhatározták, hogy megpróbálják a dolgot. A legrosszabb esetben se lehet belőle nagy baj. Hányszor megtörtént már, hogy az emberek a legveszedelmesebb szellemeket is becsapták, s ha nem boldogulnak vele maguk, még mindig ott a pap, az majd eligazítja a dolgot. Egyesek már azt forgatták sötét lelkükben – mint ezt később beismerték – hogy egy kereszteletlen újszülött dehogy ér annyi pénzt, fáradalmat…

Alig fejezték be a tanácskozást, melyen Christine elgondolása győzött, odakint megerősödött a vihar. Mintha a világ összes forgószele tombolna fejük felett, megbolydult vadászok seregei csapnának össze odakinn: a házat tartó cölöpök meginogtak, a gerendák meghajoltak, fák csapódtak a házhoz, s úgy pattantak le róla, mint lándzsák a lovag páncéljáról. Az emberek elsápadtak, megborzongtak, de a határozatot nem másították meg: szürkületkor nekiláttak a munkának.

Reggelre gyönyörű, ragyogó idő lett: nyoma se volt viharnak, ítéletidőnek. A fejszék élesebben vágtak, mint máskor, a talaj egyszerre fellazult, s a bükkfák szinte parancsszóra dőltek, a szekerek nem törtek össze, az igavonó barom egyszerre kezessé vált, és mintha titkos kéz óvta volna az embereket a szerencsétlenségtől. Csak egyvalami volt különös. Sumiswald alatt akkor még nem vitt út a hátsó völgybe, ott akkor még mocsár volt, melyet a zabolátlan Grüne-patak táplált, s a Staldenre csak a falut érintve, a templom mellett vitt az út.

Mint az előző napokon, most is három-három fogat indult egyszerre, hogy egymást segítsék tanáccsal, erővel, igával, de most csak Sumiswaldon hajtottak át, s a falu mellett le a Kilchstaldenig. Ott egy kis kápolna állt, az alatt kellett a lapályon lerakodniuk. Ahogy a Staldenről leereszkedtek a völgybe, s a síkságon a templom felé közeledtek, szekereik nemhogy könnyebben gurultak volna: egyszerre mind nehezebbé és nehezebbé váltak. Barmokat kellett még eléjük fogni, pogányul ütötték-verték a jószágot, maguk is nekirugaszkodtak a küllőknek… Hozzá a legszelídebb lovak is megbokrosodtak, mintha a temető felől valami láthatatlan veszedelem állná el útjukat… A templomból tompa harangkongás hallatszott, mint a lélekharang messziről szálló elhaló éneke, melynek hallatára a legerősebb ember is megborzongott. Valahányszor a templom közelébe értek, ember és állat egyaránt reszketett. A templomon túl ismét nyugodtan haladhattak, rakodhattak le, fordulhattak vissza újabb rakományért.

Még aznap hat bükkfát raktak le a megbeszélt helyen, s másnap reggelre mind a hat el volt ültetve odafenn a Bärhegeni várban. Az egész völgyben senki se hallott szekérnyikorgást, amit a tengely forog az agyban, senki sem hallotta a szállítók szokásos lármáját, a lovak nyerítését, az ökrök egyhangú bőgését. És a hat bükkfa mégis állt, bárki megnézhette, s ugyanaz a hat bükkfa volt, amit a Stalden lábához hordtak.

Az egész völgyben híre ment ennek, s nagy volt a csodálkozás, az emberek kíváncsisága nőttön-nőtt. Legjobban a lovagok ámuldoztak, s találgatták, miféle szerződést köthettek a parasztok, s mi módon szállítják fel a fákat a várba. Szerették volna pogány módon kicsikarni belőlük a titkot, de hamarosan belátták, hogy a parasztok se tudnak többet, s maguk is meg vannak neszűdve. Különben is védte őket von Stoffeln lovag. Neki édesmindegy volt, hogyan kerülnek a fák fel a várba, s ha egyszer fönn voltak, csak örült, hogy a parasztok nem gyötrik halálra magukat. Közben belátta, hogy a lovagok csúfolódására meggondolatlanságot követett el, mert ha a parasztok tönkremennek, s a földek parlagon maradnak, abból elsősorban az uraságnak lesz kára. Viszont ha egyszer kimondott valamit, attól nem tágított. Most örült, hogy a parasztok könnyítettek helyzetükön, mit bánta ő, hogy eladták a lelküket. Mi köze neki a pórok lelkéhez, ha egyszer a halál elragadja a testüket! Csak nevetett a lovagokon és megvédte a jobbágyokat túlkapásaiktól. De a lovagok mégis szerették volna megtudni a dolog nyitját, és apródokat küldtek, hogy lessék meg. Reggelre azonban félholtan találták az apródokat az árokban, ahova éjszaka egy láthatatlan kéz bedobta őket.

Következő alkalommal két lovag vonult ki a Bärhegenre, merész harcosok voltak, a pogányok közt a legvakmerőbb kalandban is megállták a helyüket. Reggel dermedten feküdtek a földön, s mikor végre ismét szólni tudtak, elmondták, hogy egy vörös lovag tüzes lándzsával teperte le őket. Egy-egy kíváncsi asszonyi állat nem tudta magát megtartóztatni, hogy éjfélkor ne kukucskáljon ki valahol egy résen a völgyben vezető útra. Nyomban mérges fuvallat csapott rájuk, s úgy megdagadt az arcuk, hogy hetekig nem látszott szemük, orruk, és csak nagy üggyel-bajjal találták meg a szájukat. Egyszeribe elment az emberek kedve a kíváncsiságtól, s ezentúl, ha eljött az éjfél, egyetlen szem se kémlelt le a sötét völgybe.

Egyszer egy embernek elközelgett a halála, fel akarta venni az utolsó kenetet, de senki sem mert a papért menni, mert éjfél volt, és a Kilchstalden mellett kellett elhaladni. Ekkor a haldokló ártatlan kisfia, aki kedves volt Isten és emberek előtt, apjáért való félelmében, küldetlen is elindult Sumiswald felé. Mikor a Kilchstalden közelébe ért, hát látta, hogy a bükkfák felemelkednek a földről, mindegyiket egy-egy tüzes gyík húzza, mellettük fekete bakkecskén egy zöldruhás ember lovagol, tüzes ostor a kezében, arcán tüzes szakáll, s a kalapján izzó tűzpiros toll lobog. Így vonult a menet fönn az égen, magasan a hegycsúcsok felett, gondolatnál is sebesebben. Ezt látta a fiú, s nem bántotta senki.

Még három hét sem telt el, már kilencven bükkfa állt a Bärhegenen, gyönyörű, árnyas út volt alattuk, mindegyik dús lombot hajtott, egy se száradt el. De a lovagok és maga von Stoffeln is ritkán sétáltak alattuk, mert valami titkos borzongás fogta el ott őket. Legszívesebben tudni se szerettek volna róla, egyik sem akart a végére járni, mindegyik azzal vigasztalta magát: ha baj lesz, a másik bűnhődjék érte.

A válás, a leválás és az elengedés embert próbáló életleckék. Ezeken keresztül számos dolog tisztulhat le bennünk, de az is kiderülhet, hogy az önmagunkra találást és a boldogságot nem érdemes mástól elvárnunk. Miért is? Mert azok a személyes feladataink!

Ebben a bejegyzésben először a “sikeres” válásról fogok írni, majd azoknak a házaspároknak szeretnék segítséget adni, akik korábban egyszer vagy többször már elváltak, jelenleg pedig egy új élettársi kapcsolatban vagy házasságban élnek (szándékoznak élni).

Elvált, majd mással újraházasodott személyek alkotta családot mozaikcsaládnak hívja a pszichológia. Más kifejezéséket is használunk: vegyes család, patchwork család, stepfamily. A köznapi értelemben ezt a családmodellt úgy hívhatom, hogy „Én gyermekem, te gyermeked, mi gyermekünk”. A definíció azt szimbolizálja, hogy egy mozaikcsaládban lehetnek gyermekek valakinek az előző házasságából, a párjának ugyanúgy, és közös is az új kapcsolatból.

Bár lehet, hogy az előző sorok után azt érzed, minek olvasnál a mozaikcsaládokról, hiszen még nem tartotok ott. Elhiszem! Mindezek mellett mégis ajánlom a figyelmedbe, mert rengeteget tudnál belőle tanulni. Ha pedig inkább köszönöd, de a “megmentés” érdekel, akkor a “Minőségi idő a családban” című bejegyzésemet ajánlom a figyelmedbe!  

Következzen pár gondolat a “sikeres” válásról!

Sokszor elmegyünk egymás mellett, nem becsüljük meg azt, aki mellettünk van. Másra vágyunk. Az igazi szerelem egy egyenrangú kapcsolat, nehéz, küzdelmes munka, hiszen el kellene fogadnunk a másik árnyoldalát is, ami üzenet saját magunk árnyoldalainak elfogadására is

meg bocsátás másik ember   felé   sok sor milyen

nehéz  másik  ember felé . mondjuk egyik  ember

meg   bántja az  illetőt valamivel  annyira   nagyon

meg  sértődik nem is törekedik arra ő  szívből úgy

mondva  meg  bocsásson neki  amivel őt meg

bántotta pedig  meg bocsátás másik  ember felé

nagyon  szép   dolog  úgy  mondva meg bocsátok

elennem vétkezőnek aki ő véletlen meg bántott

rossz szóval és  mondjuk nem  is sejtetette őt meg

bántja azzal dologgal így tovább  tart két ember

közt az bizonyos gyűlölet 2ember közt és csak

későn jönnek rá  életbe amikor nincsen aki 

segítsen rajta éltbe így  milyen káoszt csinált

nekem az nem bocsátottam meg elennem

vétkezőnek  mindig meg kel  bocsátanunk

elennem vétkezőnek harag  mindenkora

embereknek  mindig rossz  akarója harag

ezért kel mindig  meg bocsátani. nem

szabad hinni tévébe sugározok 2   nagy emberek

közt gyűlöletet ők se vezetnek  jó úton  meg kel

bocsátani  mindig

Találkozunk valakivel, akit vonzónak találunk. A külalakja, a személyisége varázsütésként ér minket. Kezdünk megismerkedni vele. Előfordul, hogy a bizsergés már az első randevún elmúlik. Kiderül róla valami, ami miatt nem akarunk többet találkozni vele. De az is lehet, hogy a végén már az egész testünket átjárja egy kellemes, bizsergető érzés. Alig várjuk, hogy újra együtt lehessünk, és az érzéseink felerősödnek, boldogok vagyunk és reméljük, hogy az érzés kölcsönös. Ő az utolsó gondolatunk elalvás előtt, és mihelyt felébredünk, ő jut eszünkbe elsőként. Egész lényünk az ő varázsa alatt áll. Tökéletesnek érezzük és azt hisszük, ez az igazi szerelem, ami örökké tart. Semmi nem állhat közénk.

A szerelem maradandóságának vágya azonban csak ábránd, nincs sok köze a valósághoz. A szerelem átlagos élettartama két év. Ezután kezdődik a lényegi feladat. Mert miután leszállunk a fellegekből, akkor kezdjük meglátni valójában, milyen is a másik. Míg korábban a kevésbé szimpatikus vonásait is szeretni tudtuk, a lila köd nélkül már lehet, hogy bosszantónak érezzük. Kinyílt a szemünk és meglátjuk a hibáit. Ami fölött elsiklottunk, míg szerelmesek voltunk, most előtérbe kerül. És döbbenten kérdezzük magunktól: ki ez az ember, hogy is tudtam beleszeretni?

Amikor szerelmesek vagyunk, akkor nem látunk tisztán. Bármikor, amikor felbukkan egy erőteljes érzés, akár pozitív, akár negatív, nem látjuk tisztán a másikat. Az érzelem elhomályosítja a látásunkat. A saját szükségletünket vetítjük ki rá.

A szerelem gyönyörű érzés. Öt méterrel a talaj fölött lebegünk, minden szép, rózsaszín felhőben úszunk. Ilyenkor a hormonok is közrejátszanak. Amikor szerelmesek vagyunk, fenil-etil-amin hormon, „szerelemhormon” termelődik, ami az agyunkat stimulálja. Olyan hatású, mint a kábítószer, elbódít, a szerelem mámorába kerül az ember. Emiatt érezzük magunkat rózsaszín felhőben, és csak azt látjuk a másikban, akibe szerelmesek vagyunk, akit látni akarunk. Nem vesszük észre a hibáit, vagy ha meg is látjuk, abba is szerelmesek tudunk lenni. Boldogok vagyunk. Amikor szerelmesek vagyunk, mindenről megfeledkezünk. Nem vagyunk éhesek, elfelejtünk inni, nem tudunk aludni se a szerelemtől, dolgozni sincs kedvünk, mert legszívesebben csak álmodoznánk. Ha egy szerelemnek úgy van vége, hogy mi szerelmesek vagyunk, de a másik elhagy, akkor egy idő után leáll a szerelemhormon termelődése, mély depresszió követheti ezt az időszakot. A szerelemhormon termelésébe egy idő után belefárad az agy és leállítja a termelődését. A pszichológiai kutatások szerint két év után az agy leállítja a fenil-etil-amin hormon termelését. Ekkor már nem lebegünk, és ilyenkor szembesülünk azzal, hogy ki is valójában a másik ember, akibe beleszerettünk.

Megígérem magamnak…
Hogy elfelejtem a múlt hibáit és a jövőbeli sikerekre törekszem.
Hogy vidám leszek, és mosollyal fordulok minden egyes ember felé, akivel találkozok.
Hogy annyi időt fordítok saját magam jobbítására, hogy mások kritizálására már nem is marad időm.
Hogy túl nagy leszek az aggódásra, túl nemes a haragra, túl erős a félelemre, és túl boldog ahhoz, hogy a gondot engedjek a jelenembe.
Hogy jót gondolok magamról és ezt a tényt a világ számára is nyilvánvalóvá teszem, nem hangos szavakkal, hanem nagyszerű tettekkel.
Hogy abban a hitben élek, hogy a világ az én oldalamon áll, amíg a bennem lévő legjobbhoz tartom magamat.

Megígérem magamnak…
Hogy erős leszek, és semmi sem zavarhatja meg a lelki békémet.
Hogy egészségről, boldogságról és bőségről beszélek mindenkinek, akivel találkozok.
Hogy minden barátommal éreztetem, van bennük valami értékes.
Hogy mindennek a pozitív oldalát nézem és valóra váltom az optimizmusomat.
Hogy csak a legjobbra gondolok, a legjobbért munkálkodok, a legjobbat fogadom el.
Hogy ugyanolyan lelkesedéssel fordulok mások sikerei felé, mint a sajátom felé.”

——————————————————————————————-

“Reggeli napfény, adj erőt szívemnek, lelkemnek,
Adj reményt a mindennapi küzdelmekhez,
Melegítsd meg háborgó lelkem,
Mely kiált hozzád: Segíts!

Vezess a remény útjára,
Ahonnan többé le nem térhetek.
Napocska mutasd az igaz utat,
Világítsd, merre van.

Szenvedéseim, letörték bennem a reményt,
Kérlek, vezess oda vissza,
Az út reményéhez, melyről letérni nem lehet, és
Ígérem, nem adom fel soha, a küzdelmet.”

Különös ez a puszta. A nyáron hallhattuk, hogy sivatagi konferenciát tartottak, mert sivatagosodik a Föld. A szárazföld egyharmad része sivatag. Benne van Isten titokzatos terveiben a sivatag is. Az embereknek minden tudományukat össze kell szedni, hogy azzal a sivataggal mit tudnak kezdeni. De egész más, amit a konferencián a sivatagról kisütöttek, és egész más a sivatag értelme a Szentírásban. Ott a sivatag Isten üdvösségtervéhez szorosan hozzátartozik. Az a hely, az az állapot, amelybe az ember bekerül, amelyen Isten átviszi népét. Olyan állapot, amelyben az ember kiszolgáltatott. Ahol nincs víz, nincs kenyér. Ahol félelem, ellenség, halál leselkedik a választott népre. Nincsenek kutak. Ahol kiszolgáltatva megy az ember abban a reményben, hogy majd oázist talál. Vagy ha végigjárta a sivatagot, akkor lakható országot talál, mert a sivatag nem lakható.

Ha a lelkünkbe nézünk, akkor magunkban is sivatagot találunk. Nem vagyunk még végleges állapotban, hogy lakható földnek mondhassuk magunkat. Jó lenne magunkban lenni? Valaki azt mondta, hogy a pokol az, ha az ember maga marad, magába bezárva. Ha megnézzük az ösztöneink, szenvedélyeink, hibáink, vétkeink dzsungelét, látjuk, hogy borzalmas lenne ebben a sivatagban magunkra maradva élni. A legrosszabb társaság lennénk önmagunknak. A pszichológusok szerint egy ember idegbetegségének az a biztos jele, ha bezárkózik önmagába, ha monomániás lesz. Elviselhetetlenek az ilyen emberek. A Jóisten mentsen meg bennünket attól, hogy ilyen idegbeteg bolondok legyünk!

A sivatagban jön felszínre, hogy mi van bennünk, emberekben. Mik vagyunk mi? A választott népről is a sivatagban tűnt ki, hogy milyen állhatatlan, nyakas, hűtlenül lázadozó nép. Amelyik végül mégsem hisz, sohasem hisz igazán Istennek. Visszakívánkozik még a rabszolgaságba is, csak meglegyen a hús, a húsos fazeka. Nem valami eszményi kép az emberről.

A mai embervilágot is lehetne sivatagnak mondani, amelyet az ember kialakított magának a maga borzasztó okos tudományával és technikájával. Hiszen megmérgezzük a világot. A fegyverkezésről sem akar az ember letenni. Vadállatok ebben a sivatagban is fölbukkannak váratlanul: terroristák, belháborúk, amiket az ember csinál. Éhhalál fenyeget egész földrészeket, vagy egész hatalmas területeket, ha nem sietünk egymás segítségére. Önző, kegyetlen emberek laknak a sivatagban. Isten ments, hogy ebben maradjunk. Isten ki akar mindenkit vezetni; át akar vezetni.

A sivatagnak az a rendeltetése, hogy rájöjjünk, mi magunkban mit érünk. Rájöjjünk, hogy magunkban tarthatatlan ez az állapot. Amikor rájövünk, akkor meghalljuk azt a hangot, a sivatagban kiáltó hangot. Mert az a hang egyet mond: tartsatok bűnbánatot! Vagyis ne tévelyegjünk a sivatagunkban. Ott emberi út nincs – de az Úrnak ott is vannak ösvényei, amelyeken ő jár a maga csodálatos önállóságában és szabadságában. Ezekre az ösvényekre bukkanjunk rá mi is! Vegyük észre életünkben az Úr ösvényeit, mert azokon vele találkozunk!

Ha vele találkozunk, hallgatunk rá, akkor egész biztosan megjelenik az a Jessze törzsén sarjadó hajtás, kinyíló, kivirágzó ág, a mi Urunk, Jézus Krisztus. Akin az Úr lelke megnyugszik, a bölcsesség, tudomány, értelem, tanács lelke, istenfélelem, erősség, jámborság lelke. Nem a látszat szerint ítél. Nem a szóbeszéd után megy, hanem az Isten lelke vezeti őt, és mindazokat, akik rá hallgatnak. Az ő vezetése nyomán, Isten Szentlelke nyomán a paradicsom jelenik meg.

Ezt mondja az első olvasmány ma. Ezt a paradicsomi állapotot írja le, hogy együtt lakik az őzgida az oroszlánnal. A kecskegida a medvével és a farkassal. Parányi gyermek tereli az egykori vadakat. Viperafészekbe lehet nyúlni, és nem kell félni semmitől. Istennek átadott embereknél már nincs félnivaló. A mai első olvasmányban a prófétai látomás a sivatagba behozza a paradicsom képét; amikor az Isten újra együtt van az emberrel. Hiszen ez a paradicsom! Emmánuel: velünk az Isten! Ezt jelenti nekünk az Úr Jézus.

Akkor, ha vele vagyunk, és hallgatunk rá, mint Szent Pál a római levélben mondja, ha igazán rá hallgatunk, akkor már nem kell meghasonlottan, egymással veszekedve élnünk. Akkor éljünk egymással egyetértésben! Ha rá hallgatunk, kölcsönösségben élünk egymással. Nem mint a vadak, támadva, harapva egymást. Nem hatalmaskodva egymás fölött, ahogy az emberi természet szeretne a másik fölé kerekedni. Kiállhatatlankodik a másikkal szemben. Ne így, ne úgy! Parancsolgatni akar a másiknak.

Az Isten szava egészen másra segít. Megjelenik előttünk tulajdonképpen az a kép, amit az Oltáriszentségnek kell kialakítania a mi házunkból is. A titokban jelen lévő Jessze hajtásának, az Úr Jézusnak; hisz miatta paradicsom a mi házunk. Ha ő itt van, a puszta már nem puszta többé. Ha őrá hallgatunk itt, akkor bármi történik is köztünk, bárhogy botladozunk vagy hibázunk, bármilyen nyomorúság vagy testi gyöngeség szakadjon is ránk, az ember odamegy hozzá, és nem marad meg a maga nyavalygásaiban, szomorúságaiban bezárkózva, hanem Ő kiszabadít minket a pusztánkból. Elvezet az Ő ígérete földjére. Megnyugtat: jöjjetek hozzám! Víz fakad ott nekünk, élő vízforrás. Mennyei kenyér minden nap. A Mennyei Atyától érkező kenyér a pusztában vándorlóknak. Nem kell a haláltól sem félnünk. Azon is átvezet bennünket, és legyőzi minden ellenségünket. Elég egy látogatás nála, és fölkelünk bátran, újra. Hibáinktól megtisztulva megyünk tovább. Áldjuk, magasztaljuk, mint Szent Pál is mondja: legyetek egyetértők, és magasztaljátok Istent!