lunablog

Az ember nem porszem. Istennek annyira nem, hogy köréje teremt egy egész univerzumot, születésének pillanatát Paradicsommal ünnepli, bukásakor arca elborul, s vérét ontja érte; teheti-e mindezt egy porszemért?

Jézus Krisztus nem homokba testesült, hanem a föltámadásra kijelölt emberi testbe. A szent írások másról sem szólnak, mint Isten s ember súlyos szerelméről, az ember szabadságáról, erejéről, tragikus, de elkerülhetetlen meneküléséről és végletes értetlenségéről. (,,Hisz minden a tiétek: Pál, Apolló, Kéfás, a világ, az élet, a halál, a jelenvalók, az eljövendők: minden a tiétek…” – mondja Szent Pál.)

Akit egyszer megrázott Isten áldozatának nagysága, annak az emberről alkotott képe megnő, kiteljesedik s ezentúl mindig a dráma ,,tétje” lesz. Nem Isten, hanem az ember léte kérdéses! Az embernek vannak szomjúságai, amiket csak emberen túli források oltanak. Van olyan világosság igénye, amit nem tud szolgálni sem az értelem, sem a társ, sem a látás szenvedélye. Embert leminősíteni annyit tesz, mint Istent lefokozni.

Az ember annyira nem porszem, hogy elfúvására atombombák orkánjára és égető kemencék százainak kéményeire volt szükség; pokolbéli ellentétként azzal a szélfúvással, amely Jézus föltámadása után bejárta az apostolok utcáit. Ez a szél nem döntött romba városokat, nem villant föl elviselhetetlen fénnyel és hővel. Összekeverte ugyan az örömükben dadogó apostolok nyelvét, de utána minden kitisztult egy másfajta eszméleten. Talán sohasem volt nagyobb az ember eszköztelen esetlenségében, mint a Lélek fogadásakor. Erre porszem nem alkalmas. És hívatlan.

Az alázatos figyelem éles figyelem; olyannak ismeri meg az embert, amilyen. Megismeri! A szeretet azonban az elronthatatlan öröm pluszával fölismeri: mintha Isten háta mögött ,,drukkolna” a másikért, aki ott áll Ura előtt leplek nélkül. Isten azonban hallgat. Látja az átvilágított embert, s benne a szeretetet, ami az emberi lét fonás-iránya.

Az embernek a szeretetben maga mögött kellene hagynia minden részleges ítéletet, hogy a másikat egészen érinthesse; szeretete tulajdonképpen az, hogy megbocsátásból megbocsátásba lép. Az emberi egzisztencia azonban túlságosan is tapad a sokféléhez a szeretet egysége helyett, ami ugyan egy, de szétsugárzó; ezért csak Isten képes éppen ott ,,átvenni” tőlünk az embert, ahol mi már oly reménytelennek ítéltük, mint a bolondot vagy a haldoklót.

Micsoda reményre jogosít, hogy számunkra titok marad minden ember, még ha feltártnak gondoljuk is. Ebben a titokban őrzi az Isten ember iránti végtelen hűségét.

Ezért az embert bármiféle hűtlenségre biztatni, a hűtlenségre, mint nagyszerű ,,kalandra” hívni: vakság, naiv hit a káprázatokban. Az tán a bajunk, hogy olyan megrögzötten hűségesek vagyunk? Emberhez, eszméhez, hivatáshoz, öregekhez, hazához, adott szavunkhoz, beteghez, tisztességes közlekedéshez, hagyományhoz? Talán ujjonganiuk kellene az anyáknak, mert gyermekeik apja végre kikapcsolódott a ,,legkonzervatívabb emberi tulajdonságból”, a hűségből?

A hűség alapja az emberi lét. Aki hűségre törekszik, úgy tesz, mint a kazalrakó paraszt: tudja, hogy csak alapon áll meg a kazal s formában; az építésnek rakási rendje van, nem mindegy, hová, hogyan s mennyi szalmát rak, lapítgat, egyenget, oszt, míg kijön a kúp, amit a szél sem tud szétcibálni; bíztassuk, hogy rángassa ki az alját? Nem tudnók-e, hogy ez a szó, emberi, majdnem azt jelenti: vízre lépni? Mert az ember maga a változékonyság, váratlan apadás a sokból a semmire, ahogy nagyúrian szétszórja szavát, idejét, életerejét, s megingása idején oly hirtelenül esik kétségbe. Van-e igazán hűséges közöttünk? Az igazi hűség az embert sarkon fordítja, szemközt érdekeivel, vágyaival, önmagával. A másiké lenni, testestül-lelkestül; ki meri erre felnyújtani a kezét? Elillanna, mint napközelben a pára; jézusinak kell lenni ahhoz, hogy kimeríthetetlen legyen. Nem igaz, hogy minket a ,,feltétlen ragaszkodásról” lehet megismerni, inkább csak ragaszkodó indulatainkról. Nincs bennünk ,,töretlen kitartás”, legfeljebb kötelességtudás, legyűrt kétségek s kegyelemként megkapott türelem. S nem igaz, hogy a hűség ,,önként vállalt rabság”. Amit önként vállalok, azt akarom. Amit akarok, azt szeretem. Így szeretheti a lekoloncolt pálma a köveket.

Valóban újdonságszámba menne, hogy a nagy szándékok mindig követelően léptek fel az ember életével szemben? Minden jelentékeny mű vagy tett valósággal kiforgatta gazdája szellemi-erkölcsi zsebeit, alig hagyva benne mást ürességnél. A feltalálók, igazán nagy művészek, szentek, tudósok hűsége sem útjukba dőlt fa, amin át kell lépniük, hanem maga a lendület, amely egybeesik a céliránnyal vagy összeszedettségük derékszorító öve. A dolgok megismeréséhez szent idők kellenek. A felszínen soha sincs semmi lényeges, csak ami a fenéktől fodrozódik. Minden vagy semmi – a nagyra törő életeknek ez az alapkérdése. S a hűség itt nem ,,fej vagy írás” rátéte, hanem ,,feltétel, ami nélkül nincs”. Mi a hűség? Szabad választásom megerősítése. Őt, őket választottam, s ezentúl is választom. Holnap és holnapután is. Mert választásomat többre becsülöm az időnél ; nem a választásom káprázat, hanem az idő. Az egyetlen ,,idő, ami nem káprázat, az időtlenség”. Tehát amit választok, örökre választottam.

Mi a hűség? Ezt a dolgot kiragadom a sokaságból, mert tetszik. Kiragadtam, most figyelem. Meg akarom ismerni, hát alaposan figyelem. Még mélyebben. Folyton, holnap, holnapután is. Egyre többet látok belőle, de nem eleget. Örökre teljesen meg fogom ismerni.

Hol van itt hézag a hűtlenségre? Persze, elkalandozhatok, van unalom is, ásítozhatok, feladhatom, megrokkanhatok. De akkor szépen kisétálok a pályáról, hadd fusson a többi, akinek nincs sem ideje, sem fölös ereje, hogy a ,,mámorító függetlenség” maszlagját rágógumiként forgassa a szájában.

Mi a hűség? Koncentráció a lényegre. Aszkézis. Mint például Einsteiné. Vagy Vasarelyé. Vagy Keresztes Szent Jánosé. De a hatgyermekes G. Pista bácsié is. Az ember ,,beleépül” választottaiba. Személyekbe, dolgokba. S minél nagyobb személyiség épül bele a többiekbe, annál mélyebben egybenő velük. Jézus Krisztusnak, szeretete következményeként, vissza kellett jönnie.

Van 1 % – od ?
Ajánld fel !
Ha nekünk, akkor ezt írd rá
Mint a többi ember Alapítvány – 18711516 1 13 – 1% nál

hányszor vagyunk úgy életbe várni  kel    bizonyos

mentőre mikor jön értem   mikor visznek el 

orvoshoz .most fordítva  volt  . só  volt róla  be kel

menni orvoshoz   de pontos idő  pontot mikor jön

azt  még nem tudjuk  most intézik ez volt  pár

órával  később el is  mentek   házi orvoshoz hogy

be  útalom miatt meg  kérték mentőt mondták

jönnek eltelik  kis idő   anyám még  nem volt  

itthon  de házam előtt itt állt a mentő  nem

tudtunk mit csináljak neki kezdtem öltözni közbe

anyám meg érkezet ő hozta papírt  mentősöknek

fel öltöztem mentem mentővel hatvanba mondták

 le hagyják  vizet magadról  meg voltam ijedve ere

meg érkeztem hatvanba reggel  ¾ 10  kor csináltak

vérnyomás mérést egy RÖG GENT ,vérvételt lejött

12óra fele belgyógyász orvos meg nézet  be   

mondta  orvos így  szegye  vízhajtott   mehet haza

meg kérem  beteg szállítót magának ez volt

délután2kor elkezdtem várakozni mikor jönnek

értem beteg szállítóval visznek ere beteg szállító

este 6útán jöttek értem alig volt akkor  türelmem

mikor érek haza gyógyszert  kelt volna időbe be

venni este1/2 7 kor haza  értem be tudtam venni

orvoságot.

Gyerekek, gyerekek! Az volt csak az előadás! A karácsonyeste előtti napon. Mint annak lennie kell, mély hóba süppedt az egész vidék, minden ereszen csillogó jégcsapok lógtak, de a sátorban kellemes meleg volt, s nemcsak a megszokott bőr- és istállószag terjengett, hanem sütemény –, szaloncukor- és mogyoróillat keveredett egymással.

– Háromszázhuszonhét gyerek jött el szüleivel az előadásra. A kisfiúk és kislányok ezen a délutánon a gyárnak a vendégei voltak, ahol a papák dolgoztak. Már novemberben azt mondta az igazgató:

– Ez mindnyájunknak jó év volt. Éppen ezért különleges karácsonyt akarok, egy rendhagyót. Azt javaslom, menjünk el együtt a cirkuszba. Akinek van gyereke, hozza el magával. Én is jövök mind a hárommal!

– S most ott ül a két kislány és a kicsi fiú a szülei mellett háromszázhuszonnégy másik gyerek között. Megkezdődött a rég áhított karácsonyi ünnep.

– Először csokoládét, süteményt osztottak, azután limonádé és bonbon következett, majd sok-sok ajándék. A kislányok babákat, színes csomagokat, finom nyalókákat kaptak, a kisfiúk érdekes könyveket, aranyozott tolltartókat és izgalmas összerakós játékokat.

---

Aztán kezdődött az előadás.

Ezt élvezték igazán csak a gyerekek! Átszellemülten ültek az óriási sátorban és figyelték, hogyan táncolnak a fekete pónik; borzongtak, ha az ezüstruhás lányok a magas trapézról a levegőbe vetették magukat.

---

Ó, és aztán jött a bohóc!

Már amikor a porondra botladozott, egyetlen csilingelő kacagásba olvadt a háromszázhuszonhét elragadtatott hangocska. Attól kezdve már a saját hangját se hallotta az ember. A gyermekek úgy nevettek, hogy megremegett a sátor. A szemük is könnyezett, és sokan rosszul lettek a nevetéstől.

---

Bizony, nagyszerű is volt a bohóc! A viccek oly csodálatosak voltak, hogy még a felnőttek, sőt az igazgató is levegő után kapkodtak. És őt még senki sem látta levegő után kapkodni. A bohóc egyáltalán nem beszélt, nem volt szüksége szavakra, hogy vicces legyen. Némán játszotta el a gyerekeknek, amit látni akartak. Egy malacot utánzott, egy krokodilt és három táncoló medvét. A legmulatságosabb az volt, amikor a nyulat játszotta el. Ekkor jött az a pillanat, amikor a nagy öreg bohóc ideges kezdett lenni. Ez volt az a pillanat, amikor felfedezte azt a kislányt, akinek piros masni volt a hajában. A kislány a szülei között ült az első sorban, egészen a manézs közelében. Aranyos kislány volt, okos, keskeny arcú, ünnepélyes kék ruhában. Az apja nevetett. Az anyja nevetett. Csak a piros masnis kislány nem nevetett.

---

Az öreg bohóc azt gondolta magában: Lássuk csak, kedvesem, hogy sikerül-e téged is nevetésre bírni! És úgyszólván csak a kislánynak játszott.

---

Az öreg bohóc olyan volt, mint még soha.

De… semmi sem segített. A kislány egészen komoly maradt. Egészen komolyan nézte, nagy, merev szemekkel a bohócot, anélkül, hogy csak a száját is elhúzta volna. Aranyos kislány volt, egyike a legcsinosabbaknak. Csak éppen nem nevetett.

A bohóc egyre sejtelmesebbnek találta a dolgot. Minden tréfájában egy csomó munka és hetekig tartó gondolkodás volt, mindig pontosan figyelte, hogyan reagálnak a nézők, mikor kezd nevetni az egyik, mikor hagyja abba a másik. Mindig eszerint dolgozott. Ezt nevezte a közönséggel való kapcsolatnak. Ezen az előadáson sem esett nehezére, hogy kapcsolatot teremtsen, a gyereksereg mindig hálás közönség volt. Csak a kislány nem.

---

Egyszerre csak a nyúlutánzás közben mérhetetlen szomorúság és szörnyű tanácstalanság töltötte el az öreg bohócot. Legszívesebben félbeszakította volna az előadást. Úgy érezte, képtelen tovább játszani, ha az első sorban ülő kislány továbbra is így nézi. Épp ezért valami szokatlant tett.

Odalépett a kislányhoz és udvariasan megkérdezte:

– Mondd csak, nem tetszik neked az előadás?

A kislány mereven ránézett és barátságosan válaszolt:

– Ó, dehogynem, nagyon tetszik!

– Dehát akkor miért nem nevetsz, mint a többi gyermek? – kérdezte a bohóc.

– Ugyan, min nevessek?

– Nos – mondta a bohóc –, rajtam például.

A kislány apja mondani akart valamit, de a bohóc intett: Azt szeretné, ha a kislány maga válaszolna.

– Bocsáss meg – mondta amaz –, nem akarlak megbántani, de nem tudok rajtad nevetni.

– És miért nem?

– Mert nem látlak – mondta a kislány. Én vak vagyok.

Erre halott csend lett az óriási sátorban. A kislány barátságosan ült az öreg bohóc előtt, aki nem tudta, mit mondjon. Soká tartott, míg szóhoz jutott.

---

Eközben az anya elmagyarázta, hogy Erika még soha sem volt cirkuszban.

– Mindig csak meséltünk neki róla. – És ez alkalommal mindenképpen tudni akarta, milyen igazában a cirkusz – mondta az apa.

Az apa mester volt a gyárban. Nagyon szerette a feleségét és a kislányát. Azok is szerették őt. Boldogok voltak együtt. A bohóc elszorult hangon kérdezte.

– És tudod már, milyen egy cirkusz a valóságban, Erika?

– Ó, igen – válaszolt Erika vidáman –, természetesen tudok már mindent! Anyu és apu elmagyarázták. Hallottam, hogyan üvöltenek az oroszlánok és hogyan nyerítenek a pónik. Tulajdonképpen már mindent el tudok képzelni, csak egyet nem.

– És az mi? – kérdezte a bohóc, pedig már tudta a választ.

– Hogy miért vagy te mulatságos – mondta a piros masnis Erika. – Miért kell rajtad nevetni? Ez az egyetlen, amit egyáltalán nem tudok elképzelni.

– Hm – mondta a nagy bohóc. Újra halott csönd lett a cirkuszban. És akkor valami nagyon kedveset csinált a bohóc. Előrehajolt és így szólt:

– Figyelj, Erika, teszek neked egy javaslatot.

– Igen, mi az?

– De csak ha tényleg tudni akarod, miért nevet rajtam a többi gyerek.

– Persze, hogy tudni szeretném!

– Na jó. Akkor, ha a szüleidnek is megfelel, eljövök hozzád holnap délután.

– Hozzánk, a lakásunkba? – kérdezte Erika izgatottan.

– Igen, oda. És meg fogom neked mutatni, hogy mi rajtam a mulatságos. Akarod?

Erika fellelkesülve bólintott és összecsapta a kezét:

– Jaj de jó! Apu, anyu, eljön hozzánk a bohóc!

– Nagyon kedves öntől, uram, – mondta halkan az apa, az anya pedig még csendesebben fűzte hozzá: – Nagyon köszönjük Önnek.

– Kérem, semmiség… – mondta az öreg bohóc –, hol laknak? Meghallgatta a címet és bólintott.

– Rendben van, mondjuk hatkor?

– Hatkor – mondta Erika –, ó, máris úgy örülök.

A bohóc megsimogatta a haját, mélyet lélegzett, és úgy érezte magát, mint akinek kő esett le a szívéről.

– Az előadás folytatódik, hölgyeim és uraim – szólt.

A többi gyerek tapsolt. Ebben a pillanatban mindnyájan irigyelték a vak kislányt, akit a csodálatos bohóc személyesen fog meglátogatni.

---

Azon az éjjelen havazott. Másnap is. Egyre csak havazott. Fél hatkor kezdődött Erikáéknál a karácsonyi ünnep. A gyertyák világítottak a karácsonyfán, és a kislány végigtapogatta az asztalon fekvő összes ajándékot. Megcsókolta a szüleit és egyre csak azt kérdezte:

– Gondoljátok, hogy eljön? Tényleg eljön

Délelőtt tíz óra volt, amikor az író befejezte új drámáját. Este még két nehéz jelenete volt hátra. Átírta az éjszakát. Közben legalább tíz feketét főzött magának, és legalább tíz kilométert gyalogolt a szűk szállodaszobában alá s felezve. Most mégis olyan frissnek érezte magát, mintha nem is volna teste, olyan boldognak, mintha megszépült volna az élet, és olyan szabadnak, mintha megszűnt volna lenni a világ.

Még egy kávét főzött. Lesétált a partra. Megkereste a csónakost.

– Kivisz-e a vízre egy kicsit, Volentik bácsi? – kérdezte tőle.

– Tessék beülni – mondta a csónakos.

Borús volt az ég, de a szellő se rezdült. Mint egy óriási máriaüveg-lap, olyan sima és szürke és csillogó volt a tó. Volentik bácsi gyors, de rövid csapásokkal evezett, ahogy a Balatonon szokás.

– Mit gondol? – kérdezte az író, mikor már jó darab utat megtettek. – Ide látni még a partról?

– Még ide – mondta a csónakos.

Továbbmentek. Az üdülő piros cseréptetejét lassan elborították a fák. A partnak csak a zöldje, a vonatnak csak a füstje látszott.

– Még most is? – kérdezte az író.

– Még most is – mondta a csónakos.

Csak az evezők csobbanása hallatszott; a partról már nem ért idáig a hang.

Összemosódtak a házak, a kikötők és az erdők. Már csak egy ceruzavonás látszott, ahol véget ért a tó.

– Még most is ide látni? – kérdezte az író.

A csónakos körülnézett.

– Ide már nem.

Az író lerúgta a lábáról a szandált, és fölállt.

– Akkor húzza be az evezőt, Volentik bácsi – mondta. – Megpróbálok egy kicsit a vízen járni.

 Valami rágja a krumplit – jött be feleségem dühösen egyik reggel a sufniból, ahol a tüzelőn kívül nyáron a zöldséget és a gyümölcsöt is tartjuk.

– A krumplit? – kérdeztem hitetlenkedve. – Hiszen ott van még az a darab szalonna is. Az már nem is jó nekik? Fura egy szerzet lehet, ha szalonna helyett krumplit eszik! Aztán eszembe jutott, hogy ha időnként a kelleténél több hús jut az asztalra, egy idő után én is szívesen felcserélem héjában sült krumplira, párolt zöldségre vagy fokhagymás pirítósra.

A darab szalonna tévedésből maradt kinn még tavasszal, amikor már azt hittem, senki sem éhezik annyira, hogy egy sufniban kelljen keresgélnie. Nem így történt. A koma, úgy látszik, még éhes volt, a szalonna pedig ingerlően lógott a gerendán, így aztán egymásra találtak. Ha már egyszer így alakult, hagytuk a dolgot, s megint tévedtünk. A természetben a dolgok nem az ember, hanem a természet logikája szerint történnek. A természet logikája pedig azt mondja, hogy akkor kell enni, amikor van mit, és azt kell enni, ami a legkevesebb fáradsággal elérhető. Így esett a választás a szalonnára, majd a krumplira. A szalonnával nem is lett volna baj, mert a megrágott darabra már úgysem tartottunk igényt, de a krumplival még számoltunk. Azért le kell buszozni Szentkeresztre, haza kell cipelni, meg egyáltalán, ki az ördög hallott olyat, hogy krumplit egyen egy egér!

Konfliktus keletkezett. Belső konfliktus, kétféle szeretet között. Mert hát a szeretet is kétféle. Az egyik a hétköznapi, és azokra vonatkozik, amikre és akikre szüksége van az embernek – ilyenek például az említett párolt zöldség, a diós palacsinta, de sokszor a feleség, a férj, az anyós, a szomszéd, vagy fizetésemelés előtt a főnök – és az ember éppen nem olyan állapotban van, hogy nem szereti őket. Ezt az állapotot Gurdjieff szolgai szeretetnek nevezi, mert automatikus, nem függ tőlünk, csak pillanatnyi érzelmi, fizikai vagy szellemi állapotunktól. A másik viszont egy nagyon is tudatos fajta. Ez az, amit Gurdjieff keresztényinek nevez, s olyannak, amivel az ember nem születik együtt. Ezért a fajtáért keményen, akár egy életen keresztül küzdeni kell, hogy kialakuljon. Ez az, amit nehéz megtanulni, mert nem tanulható másoktól, mint általában mindennek a lényege. Ez az, amikor azokat és olyanokat tanulok meg szeretni, akik ellenségeim, akik untatnak, akik erőszakot alkalmaznak velem vagy szeretteimmel, akik vagy amik uralkodnak rajtam, elnyomnak, vagy egyszerűen csak nem értékelnek, vagy irigylem őket valamiért. Ezt a szeretetet, ha meg akarom szerezni, nincs más lehetőségem, mint általában bárminek az elsajátításakor. Egészen kicsi dolgokkal kell elkezdeni edzeni, gyakorolni. Például, ha utálom a szomszédomat, nem kezdhetem mindjárt vele. Először a pázsitomban növő pitypangokkal kell kezdenem, vagy a konyhában mászkáló hangyákkal, mert ők nem tudnak beszélni, és közömbösek is a szeretetem vagy utálatom iránt, így könnyebb rajtuk gyakorolni. Csak később jöhetnek a nagyobb dolgok, ha már edzésben vagyok, és csak a legvégén, egyszer, talán az ellenségem.

Ott volt először is a krumpli. Szerettem. Leginkább héjában sütve, de rósejbninek és pürének is, krokettban és gombócban, nem is beszélve a karácsonyi rántott halhoz készített krumplisalátáról. Másik oldalról viszont ott volt az egér szeretete. Régi történet ez. Még serdülőkoromban történt, hogy Misivel, az unokabátyámmal egyszer egy parasztházban éjszakáztunk Szigligeten, és a petróleumlámpa fényénél este órákon át tanulmányoztuk az egereket, amelyek úgy mászkáltak, kergetőztek, vadásztak az asztalon és a polcokon, mint a kisgyerekek a játszótéren, vagy a felnőttek szilveszterkor a Nagykörúton. A természetfotózás csak kiteljesítette a kezdeti élményeket és vonzalmat.

A helyzet kritikussá vált, amikor kiderült, hogy a répa, a zeller és a nejlonzacskók is mind össze vannak rágcsálva, s a sufni padlóját és a polcokat is sűrűn belepte a mákhoz ugyan hasonlító, de egész más eredetű fekete aprólék. Szereztem héjas diót, és este felállítottam a csapdát. Legnagyobb megdöbbenésemre reggel már le is volt csapódva. A belső konfliktus a tetőfokára hágott. Dönteni kellett, mi legyen az egérrel. A krumplival szimpatizáló és automatikus szeretetem azt mondta: Fojtsd egy vödör vízbe, ahogy gyerekkorodban apádtól láttad. Az egér iránti szeretetem viszont azt mondta: Ne öld meg, hisz olyan, mint te; kicsi, szürke, s ha nem bántják, ő sem bánt senkit. Az első azt mondta: ha nem ölöd meg, viszszajön, és kezdheted elölről az egészet. A másik: csak vidd ki az erdő szélére, és engedd el, talál ott magának búvóhelyet, társat és élelmet is bőven. Ez utóbbi hatott. Kiballagtam vele az erdőszélre, és a cserepet kicsit megbillentve vártam. Egy pillanatig azt hittem, nem is fogtam semmit, mert semmi sem mozdult. Aztán egy szürke kis golyó repült ki a cserép alól, s jó két méterrel odébb eltűnt a kankalinos erdőszél avarában. Könnyű szívvel lépkedtem hazafelé. No lám, csak megmentettem a krumplit és az egeret is. A sufnit kitakarítottam, a megrágott krumplikat kidobtam, de biztonság kedvéért még egyszer megtöltöttem a dióhéjat, és felállítottam a cserepet. Szívem még mindig tele volt a krumpli és az egér iránti szeretettel.

A harmadik nap reggelén azonban, amikor immár harmadszor is lecsapódva találtam a cserepet, és egy vékony fekete farok lógott ki alóla, valami hidegség kezdett növekedni a szívem körül, fogaim összeszorultak a számban, szemöldököm ráncba szaladt és a számon is majdnem kiszaladt valami. Azonban még mindig volt bennem valamiféle sajnálat, miközben az erdőszél felé baktattam kis csomagommal. Ez a kis élet fekete volt, és jóval idegesebb az előzőknél. Beugrott az erdőbe, majd kiszaladt az útra, át a másik oldalra, s még percek múlva is hallatszott a zörgése. Attól fogva feszültebb lettem, de az egerek ellenkezőleg, mintha felbátorodtak volna. Talán megérezték, hogy nem csaptam agyon társaikat? Mikor bementem a sufniba, ott szaladgáltak a polcon vagy a krumpliskosár körül, s egy-egy mindig mozgolódott a szalonna felett, a cserép és a kátránypapír között. Pedig minden reggel szépen kivittem egyet-egyet az erdő szélére, és szélnek eresztettem. Mindegyik más színű, formájú, mozgású, nagyságú volt, de szeretetem irántuk erősen fogyatkozott.

Egyik délelőtt, amikor szokatlanul erős zörgést hallottam, hirtelen benyitottam. Az egérfi éppen a két csizmám között kergetett, forgatott át néhány dióhéjat, melyet valószínűleg a fák alól vadászott elő. Mindketten megtorpantunk és néztük egymást. Semmi félelem nem volt a szemében, de az enyémből szivárogni kezdett a felgyülemlett gyűlölet. Kicsit még félre is fordította a fejét, mint aki azt kérdezi: Mit csodálkozol? Már régóta ismerlek. Ritkán kapunk ilyen finom szalonnát valakitől. És ahogy a testvéreimmel bánsz, hát az páratlan. Csak azt sajnálom, hogy hamarosan nekem is mennem kell, és akkor ki tudja, látjuk-e még egymást? Összeráncoltam a szemem, és azt gondoltam: Jó Isten, hány van még belőletek? És milyen hosszú a pofád! Csak nem patkány vagy, mert akkor nagyobb a baj, mint gondoljuk. Valamit megérezhetett a hangulatomból, mert hirtelen fordulattal eltűnt a csizma mögött, és már csak a kátránypapír zörgését hallottam, ahogy felfelé szaladt a padlás irányába. Tenyeremmel dühösen csaptam rá a papírra.

A kapcsolat háborúvá vált. Még öt napig hordtam ki őket, amikor egyik este le kellett mennünk Pestre, és csak harmadnap tértünk vissza. Egyenesen a sufnihoz mentem. Csend volt. A krumplikon a rágások már megbarnultak. Újabb fehér nyomok nem voltak. A cserép lecsapódva, nyugodtan pihent az alumíniumlemezen. Óvatosan emeltem fel a szerkezetet, és megráztam. A dióhéj benne zörgött, de nem éreztem azt a kis puha, tompa mozgást, amit korábban mindig, ha megfogott valamit. Ballagtam ki az erdőszélre. Nyitni kezdtem a cserepet, és már láttam is a kicsi, barna farkat, de nem mozdult. Kicsit nagyobbra nyitottam a nyílást, és akkor megcsapott az enyészet förtelmes bűze. Levettem a cserepet. A kis mogyoróbarna pele ott feküdt mozdulatlanul. A háborúnak azonnal vége lett. Mintha egy közeli rokon mellett álltam volna. Elnéztem kis, áttetsző fülét, fehér mellényét és apró, karmos lábait. Bajszát mozgatta a reggeli szellő. Szép volt. Csend lett körülötte. Még a madarak énekét sem hallottam. A megrágott krumpli már eszembe sem jutott. A gyomrom körüli szorítás csak jóval később szűnt meg, de ez már más szorítás volt.

Miközben rendet raktam a sufniban, elgondolkoztam. Mikor fogom ennyire megszeretni a szomszéd ugatós kutyáját? És mikor a szomszédot magát

Az Úr Jézus jeruzsálemi útja végére ér. Szent Lukács egész hosszú szakaszt foglal egybe az Úr Jézus tanításából: elindul Jeruzsálemből s megérkezik, s a kettő között, út közben tanít. A legfontosabb dolgokat köti az övéi lelkére.

Ez az ő szerkesztési módja: a korabeli keresztények számára mindazt egybefogja, amit a hagyomány, az első keresztényeknek, az apostolok emlékezete hordozott az Úr Jézus tanításából. És most itt Jeruzsálemben – már megérkezve a templomba – akárcsak a magvető, amikor a magot már elvetette, előre látja, hogy milyen idő jön majd erre a vetésre, míg megérik.

Az Úr Jézus fölhasználja ezt a megjegyzést: nézd a gyönyörű köveket, amikből a templom épül. A templomot 24-ben kezdték építeni és csak 63-ban fejezték be. Amikor tehát az Úr Jézus ott volt, még nagyban épült, korántsem volt kész. Jézus fölhasználja ezt az alkalmat és betekintést ad, milyen idők jönnek majd az ő vetésére, amíg megérik. Egyúttal megadja az övéinek a figyelmeztetéseket, útbaigazításokat is: hogyan tartsanak ki.

Elgondolhatjuk azt a megjegyzést: nézd Mester, melyen gyönyörű kövek. Fehér márványkövek voltak ott, azokkal borították a templomot. Mi emberek úgy vagyunk, hogy a szemünk megakad annál, ami ott van. Az Úr Jézus azonban nem a közvetlen közelit látja. És nem is akarja, hogy az övéinek a szeme megakadjon a világ építőkövein. Messze áttekinti az egész időt, ami rendelkezésre áll, hogy az ő vetése megérjen. Hogy majd milyen időjárás jön. És amikor ebbe tekint bele, akkor azt mondja először az övéinek: olyan idők jönnek, amelyekben majd vigyáznotok kell, hogy félre ne vezessenek benneteket! Ne bolyongjatok! Azt mondja: planéte. Mi is használjuk ezt a szót: planéta, vagyis bolygó, amelyik körös-körül bolyong az űrben, össze- vissza megy, de sosem a középpontban van. Ti se bolyongjatok, tévedezzetek a dolgok körül a fölszínen!

Ha a magunk életéből, tapasztalatainkból leszűrjük: mennyi minden próbálja az Úr Jézus tanítványait félrevezetni, hogy tévedezzünk. Minden korszakban ez a helyzet. Az Úr Jézus tanítványainak ezen kell átmenni. Ez az érlelő idő. Ahogy őt is minden megpróbálta félrevezetni. A kísértő, a tömeg, az írástudók, a vezetők megfélemlíteni, félre vinni, még Péter is, meg a tanítványok várakozása is. De az Atya akaratát nézte, és nem engedte magát se jobbra, se balra, semerre félrevinni. Ezt mondja övéinek is: ne tévedezzetek!

Lukács korában is nehéz volt a keresztényeknek megtalálni az igazi utat, hiszen micsoda problémák álltak eléjük! A zsidóság felé próbáltak volna tájékozódni a zsidó keresztények. A pogány szokások felé a pogányságból megtért keresztények. És ugyanakkor kitört az üldözés. A zsidóság részéről is, meg már Róma részéről is. Borzasztó nehéz volt az első keresztényeknek! És közülük is támadtak, akik hamis tanításokat mondtak. Félreértették még azt is, amit az Úr Jézus az eljöveteléről mondott.

Lukács a Boldogságos Szűz meg az apostolok tanításából ezeket kiragadja. Egészen kiemelkedik ez a felszólítás az egész részletből: Ne tévedezzetek! Az ember értelmének ad támpontot. Mert mi lenne, ha akár csak egy-egy részegyház magára volna hagyva! Például a magyar egyház: amikor megfélemlítik, amikor ránehezedik az állam hatalmas nyomása, és mindenféle divat hatása. Hogy el tudna az igazság útjáról térni!

Aztán más országokban: a missziós országokban. Afrika. Japán. Kína. Az Egyesült Államok technikai haladása mennyi hatással próbálja a keresztényeket a divat szerint elterelni az Úr Jézustól. Ne tévedezzetek!

Mi is érzékeljük: a napok apró-cseprő, kisebb-nagyobb dolga hogy elterelne a lényegestől, az Úr Jézustól, hogy bolyongjunk mindenfelé körös-körül. Nála kell kikötnünk! Ne tévedezzünk!

A másik, amit az Úr Jézus fölvillant: a félelmetes dolgok. A megfélemlítő, ami nem az értelmünket zavarja meg, hanem a félelmen keresztül kishitűségre, csüggetegségre visz bennünket: hallotok majd lázadásról, háborúkról, pestisről, járványról. Jelek lesznek az égen, mint Lukács korában, Jeruzsálem ostromát megelőzően a zsidó hagyomány mondja: egy kard alakú csillagkép volt egy esztendőn keresztül a város fölött. Egy üstökös állt ott, és láthatták. Jelezte az eseményeket.

Mink is minden eseményben, amiről hallunk, tudhatjuk: ezek jelei egy roppant nagy dolognak, az Úr Jézus végső eljövetelének, amely titokzatosan fog lezajlani. Ember azt elképzelni előre nem tudja.

És az akaratunk számára azt mondja: ne aggodalmaskodjatok előre, hogy majd mit hogy csináltok, mit mondotok! Én adok majd nektek szájat és bele bölcsességet. Milyen kijelentés ez az Úr Jézus részéről akkor! Ott áll Jeruzsálemben a szenvedése, kínszenvedése, a kereszthalála előtt, és a messze korba tekint előre… én majd adok nektek erőt és bölcsességet.

Tehát tudja azt, hogy Ő átfog minden időt. Ő ott lesz az övéi mellett. Ezt mondja nekünk is. De nem csak mondja: minden nap tapasztaljuk. Ad nekünk szájat és bele bölcsességet, hogy mit mondjunk, és mit gondoljunk. És ad a szívünkbe reményt és bele bátorságot, hogy hogy várjuk őt.

Mert a végén a harmadik, amit mond, ez: kitartó türelemben fogjátok megnyerni a lelketeket. Állhatatosságban. Az állhatatosság, a remény, a kitartás valamihez kapcsolódik. Olyan lelkület, ami valamibe kapaszkodik, és onnan merít erőt. Az Úr Jézus is arra gondol, hogy virrasszunk, hogy legyünk állhatatosak – mint a násznép! Mint a menyasszony: abba kapaszkodik, aki őt megkérte, aki őt már kiválasztotta, lefoglalta.

A mi türelmünk, állhatatosságunk is az Úr Jézusba kapaszkodik, aki eljön értünk megváltani bennünket. Milyen jó ezt minden nap megélni! Milyen jó, hogy a mi Urunk minden nap, titokzatosan, a szentmisében közeledik hozzánk! És a föltámadt állapotából a papot is szinte megragadja, fölragadja megdicsőült állapotába, és vele együtt hajtja végre ezt a csodát: a kenyér átlényegítését. Már isteni cselekvésbe ragad bennünket!

De a papon keresztül az Egyházát is összeköti a végső, örök idővel, ami elkezdődött már. Összeköti, összefoglalja és ezzel a közeledésével erőt ad nekünk arra, hogy kitartsunk, és semmi félre ne vigyen, és meg ne félemlítsen bennünket, hanem örvendezéssel várjuk az Ő napját.

Az Úr Jézus eljövetelét abban a korban tesszalonikiek például arra használták föl, hogy ha vége lesz a világnak, akkor minek dolgozzunk. És nem dolgoztak. Tévedtek. Szent Pál a maga példájával mondja: ez az idő arra való, hogy szorgalmasan, minden nap, mint a méhek, hangyák dolgozzunk, mert ez az egész világ nem arra való, hogy félrevezessen vagy megfélemlítsen bennünket, hanem hogy eszköz legyen: gyűjtjük a szeretet mézét az örök életre, mert az megmarad. Ámen.

mert ma is tud hatni hitének nagyságával, szellemének erejével, nyersességével és alázatosságával.

Mi benne az, ami levesz a lábunkról? Elsősorban nem hatalmas teológiai képzettsége, sőt kifejezett teológiai tehetsége; ez is. Hanem gondolkodásmódja, képei, nyelve, amely művészileg érett, szabad, fogható, élő, természetes, s mivel ,,hittérítői hivatása arra késztette, hogy az egész néphez szóljon… a köznyelvet használja írásaiban. Szóval tanított, mint maga Jézus Krisztus” – írja tanulmányában Kolozsvári Grandpierre Emil; ezért utolérhetetlenül egyszerű.

Hosszú, tömör, nagylendületű mondatokat ír, de áttetsző szerkezettel, s úgy, hogy minden szava mögött ott áll egységes szelleme, mímelés nélkül (ezért sokszor harapósan), öntudatlan gyermekséggel (ezért sokszor kíméletlenül). Hódítani akart, az biztos, de Istennek és az emberért, az is biztos. Ereje hullámzó, gazdag és eleven, hitével összeforrott. ,,Fínylik az Istennek hatalma” – írja s önmaga fényével bizonyította.

Pázmány Péter írói művészete is aláhúzza Kardos Tibor megállapításait: ,,A kereszténység a költészet hatalmas új forrását nyitotta meg. Nincs még egy történeti vallás, amelyben annyi költői képzet talált volna helyet, amely mélyebben átjárna minden emberi tevékenységet, s amely úgy föl tudta volna szívni a hagyományból az életerőt, a kiirthatatlant.”

Őry Miklósnak 1970-ben Kismartonban megjelent ,,Pázmány Péter tanulmányi évei” című könyve alaposan és részletező pontossággal jeleníti meg Pázmány eléggé ismeretlen ifjúi éveit; Őry szinte Európára kiterjedő nyomozói munkát végzett. E műből megtudjuk – amit, persze mindig is tudtunk, de amit nem lehet soha elégszer ismételni -, hogy minden új szellem őt megelőző szellemek dajkasága, serkentése s próbái árán születhetik meg; Pázmányé is.

Idézünk a jezsuita Georg Scherertől, ,,korának nagy szónokától”, Pázmány egyik tanítójától: ,,A prédikátor legyen imádságos ember… Az ima nagy erőt ad a prédikációnak, ugyannyira, hogy egy-egy imádkozó pap öt szóval jobban megindítja a hallgatókat, mint a másik nem imádkozó fecsegő egész zsákravalóval. Dicsekvés nélkül mondom, én már 44-ik éve prédikálok, de még nem jutottam odáig, hogy a talárisom ujjából merészkednék kirázni egy prédikációt… Rendesen az egész hét sem elég annak elkészítésére és kistafírozására, és miután minden lehető módon felkészültem, az elején mégis egész testemben reszketek a félelemtől nemcsak ha fejedelmeknek, királynak…, de akár ha polgárnak és parasztnak beszélek is. A keresztény… nyomós érvekkel fékezzen s ne szidalmakkal bosszantson. Túlsággal ne kiabáljon, mert az üvöltözést… végül is a hallgatóság elunja, s az állandó lármától szépen elszunnyad. A hangot modulálni kell… S értsen a prédikátor a jókor való abbahagyás művészetéhez is.” (1603-at írunk.)

A mag termőtalajra hullott. Pázmány így ír a vitatkozás erkölcsi szabályairól: ,,Az igazságkereső ember is úgy viselje magát, hogy egyik részének se kedvezzen inkább a másiknál, hanem szinte úgy viselje mind a két fél között magát, mintha ez óráig egyik valláson sem lött volna, hanem most akarná újonnan megismerni az igazságot és abban magát megerősíteni, mert ha eltökéli időnap előtt, hogy emez igazabb amannál, lehetetlen, hogy igazságot tegyen a két fél között…”

Hogy Krisztus teste, ,,vere, realiter, substantialiter” (igazán, valóságosan, lényegileg) van jelen az oltárszentségben, s nem jelképesen, azt így érveli: ,,Szép dolog volna, ha ki néked száz aranyat ígérne, és az aranyforintok képét adná? Ha vadászattyában fogott szép nyúl-húsra híjna, és az asztalra nyúlhús képét tenné; köszönhetnéd a jó tartást!”

Vitáiból egy morzsányit: ,,Forgatod a Szent Írást? Én is. Könyörögsz Istennek, hogy világosító Szent Lelket adgyon? Én is. Honnan tudgyam, mellyikünk magyarázza jobban, igazabban? Nemde, az igaz magyarázatot kellé előbb bizonnyal megismernem, mellyik legyen, és azután-osztán látni, melyik tudomány egyezzen ezzel? Honnan tudhatom ezt az igaz értelmet, mellyik legyen? A te tetczésedből-é? Miért nem az enyémből?”

Így láttatja Istent föld-mennyművelőként: ,,Az szántó vető ember, hogy csűrbe-való búzája teremjen, megégeti, feltöri, megforgattya, ganéjozza, boronállja a földet; hogy asztalra-való kenyér legyen a búzából, felarattyák, cséplik, szórják, rostállyák, malomban porrá törik, szitállyák, dagasztyák, kemencében fűtik; hogy pinczébe-való bora legyen a szőlőnek, a vinczlér megkapállya, bujtattya, metszi, karózza, levelezi, gyomlálja, leszaggattya, megtapodgya, kisatulja: hasonlóképpen cselekszik Isten. Akiket Mennyország vendégségére rendelt, azokat a földön csapásokkal gyalullya, sanyargatásokkal készíti a boldogságra” – mert hát arra föl is kell készülni, s ez ugyancsak hosszú ideig tart.

De vajon hogyan miénk ma Pázmány? Nem úgy, mint a kastélyából kiakolbólított arisztokratának, aki a nagy Ükapa képét a falhoz támasztotta, s maga az árnyékába kuporodott. Már csak azért sem, mert:

Pázmány ma már mindenestül az egész magyarságé, s nem csak az egyház ,,ujjlenyomata”. Ami azt jelenti, hogy az ő katolicitása sikerült; egyetemes szelleme, népe és egyháza fölött, akár a fényernyő. Amire azonban én, mint katolikus, személyes igényt tartok, éppen a kérdései, a keménysége, haragjának kampója: nem tudok ellenállni a kísértésnek, hogy erejét magam ellen, s keresztényi gyöngeségeim ellen ne fordítsam.

Ahelyett, hogy kérkednénk művével, megkérdezem: miért nem vagyunk hozzá hasonlók, amikor pedig ugyanazt az Urat szolgáljuk? Nem megkérdezné ő is, ,,kicsinyesek vattok-e vagy naggyá akartok lönni?” Nyelvünk nehogy ,,nyammogó lapossággá” váljék, hanem égővé a hit tüzétől. Mintha a mai írástudókhoz szólna; ne legyenek ,,nagy pompával és buborék módjára felfútt szókkal való nyelveskedések minden írásid, hanem írj emberül, szólj a dolgokhoz, ne tétovázz, mint a róka, s meglátod, válaszod lészen”. Van-e erőnk követni hatalmas emberszeretetét? S szókimondó egyenességét, bajfeltáró hitelességét, s – ami autentikussá tette keménységét is – anyagi önzetlenségét? Vagyonából megalapította és fönntartotta a nagyszombati egyetemet. Van-e bennünk igaz készség tisztázni viszonyainkat a világban, átélni mai küldetésünk kockázatát, nehogy a zavarosság ,,tetvei pozsongjanak” húzódozásainkban? Nem vagyunk-e ,,eső nélküli felhők”, mint a hamis tanítók, akik ,,mert noha kevélység miatt fenn járnak… akármely tudomány szelétől tétova hordoztatnak”, de az üdvösség harmatát nem hullatják a földre?

Pázmány Péter szelleme – korának vallási csatazaja nélkül – egyenesen lelkiismeretünk ,,véknyának” irányul: ne legyünk ,,mind az siket aspis, bédugott füllel”, meg kell vallatni magunkat, hogy ,,az üdvösségnek úttya megesmérhessék” általunk.

Nagyon drága az a világosság, amit a mai írásrészletek tartalmaznak. Főleg azt érdemes megnézni, ami az evangélium mögött van. Az Úr Jézus rólunk beszél: megbízottak vagyunk. Egyetlenegy igazán gazdag valaki van: a Mennyei Atya, a mi teremtőnk, és mi mindnyájan az ő vagyonkezelői, gondnokai, intézői vagyunk. Ez az emberélet alapvető helyzete.
Ez érvényes mindenre a világon, de érvényes még a saját életünkre, testi-lelki, képességeinkre, adottságainkra is: minden mínára, minden talentumra, minden garasunkra. És érvényes a föld minden értékére, javára, helyzetére, kultúrértékekre, társadalmi értékekre, időre, mindenre. Ez mind ránk van bízva egy időre és ez az idő egyszer elmúlik. Számot kell adnunk.

Nekünk igen nagy hajlandóságunk van arra, hogy elfelejtsük ezt az alapigazságot.

Aki más pénzével úgy bánik, mintha az övé volna, megy, költ, bevásárol, ahogy kénye-kedve tartja, arra azt mondjuk: szélhámos, csaló. Hát mi ne szélhámoskodjunk!

Mindnyájan hajlandók vagyunk a szélhámoskodásra: már reggel elfeledkezünk arról, hogy az Uram vagyona van rám bízva. Minden perc, minden pillanat, minden adottság, minden alkalom az Uramé, ezekkel nekem gazdálkodnom kell.

Az Úr Jézus szeretné a szemünk elé tárni, hogy legyünk hűségesek, legyünk éberek, vigyázzunk, hiszen szolgák, alkalmazottak, gondnokok vagyunk.

Ez nem ellenkezik azzal, hogy ugyanakkor gyermekek is vagyunk. A gyermekéletünk egy korszak az életünkben. A kiskorúság ideje – ahogy Szent Pál mondja. De kiskorunkban is kipróbál az Isten. És felnevel, mint az édesanyánk, amikor először bízott ránk valamennyi kevés pénzt, hogy menjünk a boltba élesztőért. Van, aki elveszti a pénzt, van, aki másra költi. Ilyen próbákon át vezet az ember élete a kiskorúság ideje alatt, hogy ráébredjünk az alapvető helyzetre.

Aztán eljön az idő, amikor ránk bízza a Mennyei Atya a végtelen nagyot, az igazit. Ez még csak a „mintha”. Mintha már a mienk lenne. De még nem a mienk.

Vajon hogy köll gazdálkodni, mit kell csinálni ezzel a hamis mammonnal, ezekkel a helyzetekkel nap mint nap? Hogy köll ebben hűségesnek lenni, mire kell ezt fordítani?

Egymással jót tenni – azt mondja az evangélium. Az Urunk vagyonát akkor használjuk föl jól, ha egymással teszünk jót.

Még az Anyaszentegyház is az Isten igéjén keresztül, azzal kezdi az új évben, amivel az emberek fordulnak egymáshoz – mert az áldás szavai ezt a boldogságot tartalmazzák –, hogy ragyogtassa fel előtted Isten az arcát, legyen hozzád irgalmas, és adjon neked üdvösséget. Ez Isten vágya, jókívánsága, de nem csak kívánság, mint az emberek kívánsága, hanem ez valósult is.

A boldogság szó összefoglal mindent, amire az ember leglénye nyitva van. Ahogy az ember keresi ezt a különös kék madarat, és meg akarja fogni. Próbálja az ember keresni, átkutatni a földet, a világot, hogy hol van. Mindenben megpróbáljuk megtalálni, ami kicsit is fölcsillantja, felébreszti ezt a vágyat bennünk.

Láttuk, hogy a külső megjelenés, a csillogó pompa, a ruha, a környezet, ezen keresztül is keresi az ember. Átalakítjuk a környezetünket – most modern házakban akarunk lakni, majd akkor megtaláljuk a boldogságunkat. Vagy a tudomány, és annak az eszközei. Ha mindenkihez eljutnak ezek az eszközök, akkor megtaláljuk a boldogságunkat. Szabadság jelszava alatt, szintén: ki kell vívni ezt a szabadságot, és akkor megtalálja azt a boldogságot minden nép. Jólét, szex: csupa varázsszó, ami mögött az ember azt hiszi, hogy na, itt lesz, most kirepül, és megfogom… És ugye, nem kell hozzá valami nagy tehetség, hosszú élet, hogy mindnyájan rájöjjünk, tisztán lássuk: nincs itt. Amit a világ magába zár, értékekkel megközelíthetően, vagy az eszünkkel elérhetően, az nem rejti a boldogságot.

Kiderült a tudományról is, hogy a legnagyobb veszedelmek abban rejlenek. Ránk szabadította a tudomány a nagy veszedelmeket: a környezetszennyezést, meg a világot elpusztító erőt. Nincs itt, amit mi keresünk! Ezt világosan, tisztán kell látni, és világos, hogy minden nemzedék újra megszerzi ezt a tapasztalatot. Minden új nemzedék új mohósággal veti rá magát a világ dolgaira, az új csecsebecséire, vagyonára, hatalmára, gazdagságára, ígéreteire. És akkor mindegyik újra meg újra kiábrándul.

Az Evangélium megmondja, hol van a boldogság, és ezt nekünk világosan, tisztán tudnunk kell. A pásztorok úgy kapják üzenetben ezt a boldogságot. Aki ezt írta, Lukács, tudta, hogy amikor az angyalok azt mondják a pásztoroknak, „nagy-nagy örömet hirdetek nektek”, akkor az evangélium üzenetében a boldogság üzenetét hozzák. Mi emberek a boldogság üzenetét csak az Evangélium hírén át, az Istentől kaphatjuk meg.

Megkaptuk. És milyen különös, hogy a mai világ pont efelé mennyire nem akar figyelni. Minden más zeget-zugot végigkeresnek, csak az Evangélium üzenetére nem figyelnek föl!

Az Evangélium most megmutatja, milyen gyönyörűen összefoglalja a választ az ember boldogságkeresésére. Jön a hír, az Isten felől, az Evangéliumon át, hogy „Nagy örömet hirdetek nektek”, vagyis boldogságot. „Hát hol hirdeted, Angyal, azt a boldogságot? Merre menjünk?” A pásztorok fölfigyelnek, és tiszta, zavartalan, készséges a lelkük. Felfigyelnek, és megkapják a jelet. „Menjetek Dávid városába! A jel ez lesz: egy kisdedet találtok, bepólyálva, szűk keretek közé beszorítva, engedelmesen – és etetőre téve!” S a pásztorok hittel mennek, haladék nélkül, és valóban mondják is egymásnak, hogy: „Menjünk sietve és lássuk! Lássuk azt, amit hallottunk!” Milyen furcsa összeállítás! Valóban mennek sietve és megtalálják.

Hát ez a felelet az ember boldogságkeresésére. Az Evangéliumban itt van ez a csodálatos hely, a megtalálás helye. Megtalálták a kicsit anyjával, Máriával, Józseffel. Ott volt előttük, látták. Mondja is az Evangélium, hogy látták, amit hallottak. És akkor mi történik? Ezek az egyszerű pásztor emberek, a szegény, igazi evangéliumi szegények megörülnek igen nagy örömmel. És mennek, és mondják.

Persze az emberek csak csodálkoznak rajta. Még most csak csodálkoznak azon, amit a pásztorok mondanak, hogy itt a mi boldogságunk! Bejött ide a tér és idő keretei közé, és itt van.

Később aztán még egy nagy-nagy mozzanatot tesz hozzá az Evangélium: ugyancsak Angyal mondja az új értelemben vett pásztoroknak – vagyis az apostoloknak –, hogy „Kit kerestek? A názáreti Jézust? Nincs itt, föltámadt! Előttetek megy majd Galileába, de ott is megtaláljátok!”

Nem egy helyhez kötve, bespárgázva most már, hanem föltámadva, és minden etetőre odatéve, ahova az emberek összegyűlnek a lelküket táplálni az Oltáriszentségben, ott van előttünk a boldogságunk, csak be kell fogadni mélyen, mint Mária, a szívünkbe. És akkor ez a boldogtalan és békétlen, boldogságot hajszoló világ és ember, ez a csodálatos, különös teremtménye a Jóistennek, megbékél és kiengesztelődik Istennel. És eljön a béke világnapja, amikor megtaláljuk ezt a kisdedet, a mi Istenünket Máriával. És meglátjuk, amit hallunk: amit hiszünk, valóság lesz

Magyarországon vagyok, kánoni vizitáción. A piarista Magyarország a “visszatérés” teljes pezsgésében él. Kilenc olyan helység van, amelyekben most megkíséreljük bezárni a zárójeleket, és új életet kezdeni. Egészen “egyedülálló” elismerésben van része annak, ami piarista – gyümölcseként annak a hagyománynak, amely mélyen gyökerezik az ország kulturális és nevelési történelmében. “A piarista” kemény valuta, és talán többet is várnak tőlünk, mint amit képesek vagyunk nyújtani (?). Mindenfelé hallatszik az emlékek lelkendező hangja. Az öregdiákok még visszhangozzák ifjonti éveiket, egyszerre elevenednek meg események és átélt történetek, melyeket olykor kibővít az otthon elszenvedett száműzetés emléke és az a vágy, hogy ne vesszen kárba a jövő nemzedék – unokáik – számára az, amiben nekik részük volt a negyvenes vagy ötvenes években. Jól tudjuk, milyen egy nagyapa!Két kényszerű jelenlétből rövid idő alatt kilencbe átmenni nem esik meg a növekedésnek, egy újraélt serdülőkornak valamiféle válsága, olykor bizony súlyos válsága nélkül. Minden ruhanemű váratlanul rövidnek és elhanyagoltnak bizonyul… De a növekedés áradó örömét nincs, aki meg tudná fékezni.Láttam bőven buzgó életet, testi-lelki odaadást. És már érlelődnek a gyümölcsök konkrét reményekben.Az egyházi hierarchia támogatja és megáldja ezt a merész növekedést, ezt a szent mértéktelenséget. Az a véleményük, hogy az Egyháznak meg kell erősítenie jelenlétét és tevékenységét a nevelés terén. Néhány év alatt folyamatosan sarjadtak az Egyház központjai. 1995-96 statisztikái összesen 147 különféle iskoláról adnak számot. Milyen messze van (és milyen közel volt, 1989-90-ben!) az a csupán négy szerzet, mindegyik két-két iskolával. A mi hányadunk: Budapest és Kecskemét.Nagyon tekintélyes ajkakról hallottam megbecsülést és dicséretet arról, hogy vállaltuk a “kihívást”. Ennek az árát meg kell adnunk, nem kétséges; de megéri a fizetséget. Ha ér valamit, áldásomat én is ráadom.Valahányszor visszatérek Magyarországra, csodálkozom azon a megbecsülésen, amelyet ez a nép a kultúra iránt érez. És meg kell mondanom, hogy sehol nem láttam olyan könyvtárakat – és olyan szépen gondozottakat -, mint itt.Visszatérek az elejére, különösen a címre. Ezt meghagytam magyarul, azért a kis egzotikumért, amelyet magába zár. Ez a címe a provincia belső újságjának, amelyet elsősorban a “mi” fiatal piaristáink indítottak és tartanak fönn.Különös cím, rímel annak a Credónak első szavaira, amelyet az elmúlt egyetemes káptalanon (1991) fogalmaztunk meg. Összesűrűsödött benne mindaz a Memória és Prófécia, amelyre abban a pillanatban képesek voltunk. Mi piaristák…: az ünnepélyes nyilatkozat (ha úgy tetszik vallomás) erejével foglalja ez egybe az elkötelezettséget (ebben a többesben egybeömlenek egyéni fogadalmaink: “Én, Szent N-ről nevezett N….”), önmagunk azonosítását és az odatartozást (boldog odatartozást), karizmánknak és szolgálatunknak az akkor volt mában (1991-ben) született értelmezését. Ez az értelmezés most új megfogalmazásra vár, hogy elkísérjen bennünket azokban a mitikus (?) és/vagy küzdelmes (!) években, amelyek kibontakoznak majd a 2000. év körül. Valóban, a Szolgálat témáját előkészítő káptalani bizottság azon fáradozik, hogy egy új Credót terjesszen hitelesítésre a káptalan elé.Ösztönző erő az, nekiindulni “vasárnaposan”, az Úr ünnepén és a mi ünnepünkön, “Glóriától és Credótól” túlcsorduló szívvel, hogy értelemmel töltsük meg életünket és munkánkat. Mintegy rítus lehetne összejöveteleinken vagy az Atya rejtekében meghirdetni, bevallani és megvallani a mi “Credónkat” és “Missziónkat”. Itt vagyunk, innen indulunk; ezek a mi szintézisünk, a mi névjegyünk, a mi személyazonossági lapunk.Teljes joggal szolgálhatna fogadalmaink megújítására. Hitvallásunk többes számai (“hisszük, megerősítjük, akarjuk, kívánjuk”) magukba sűrítik az utópiát, és alapjuk azok a szerény reménységgel teli egyének, akik nyugtalanok “a sok aratnivaló és a kevés munkás” közti aránytalanság miatt. Ha imádkozunk értük, akkor minden órában, akár a tizenegyedikben is lehetnek további újoncok.Felélednek itt a “titkos nosztalgiák”: amit akarnánk, de nem bírunk, amit bírunk, de nem teszünk, amit teszünk, de nem akarnánk…; és keverednek és egybeszövődnek az összes igeidők: a jelen, a múlt, a befejezett és a befejezetlen jövő. És mindenek fölött felmerül Kalazancius szeretett alakja, aki négyszáz évvel ezelőtt elindította (miféle Credóval?) az ő és a mi kalandunkat. Milyen ízes az őszinte társalkodás vele, szívtől szívig, hogy mondja meg nekünk, melyek voltak az “indíttatások” (itt nem szívesen mondanék “indokok”-at), melyek voltak “a Lélek tapasztalásai” (MR. 11), melyek a “döntő elhatározások”, melyek az észnek és a szívnek ama érvei, amelyek kiérlelték a döntő elhatározást: “és el nem hagyom azt a világon semmiért”.Már napok óta kísért a gondolat, hogy P. Berro “Jegyzetei”-t kutassam. Azt mondtam, kutassam. Törekszem ezt tenni azzal a makacs és ragaszkodó rokonlelkűséggel, amelynek forrása (lássuk csak: 1951-52, noviciátus…) a piarista életnek immár hosszú esztendei. Könnyű számot vetni…Ki tart velem? Meg kell vallanom, nem tudom miért, s azt sem tudom, igazolódik-e merészsége: de azt gondolom, hogy valami újat találok. Azzal a lelkesedéssel indulok erre az útra, hogy szent földet fedezek föl, mély gyökereket, eredeti varázslatot, a hajnal első szárnyalását.Így kezdem az én külön, személyes IV. centenáriumi ünneplésemet. Mondottuk, hogy az ünnepléseknek kell ez a személyes, szinte bensőséges összetevő, túl azon a sokféle jó dolgon, melyeknek előkészítésén fáradozik a római “ad hoc” bizottság, és túl azon, ami ezzel összhangban megjelenik majd. Kerek egy év vár ránk. Németesen szólva: egy “el-ne-múljék-hiába” év. Jövőre: Jeruzsálemben-a Szent Dorottyában!Nyitott marad ez az én személyes Szent Dorottyabeli ünneplésem. Mindenki végezze a maga saját megnyitóját. Ezalatt én szívesen imádkozom – meggyőződéssel – identitásunk Credóját: “Mi, piaristák, Isten Anyjának szegényei…