lunablog

Jézus tehát elítélte a rosszat, de ennél sokkal többször a jó követelményeinek felmutatásával tanított. Végső soron az ököljog civilizációjával szemben a szeretet civilizációját hirdette. Ez azonban ugyanúgy halálos gyűlöletet vált ki az evilágból, mint a kritika. Mindjárt megértjük, miért.

Akikhez Jézus beszélt, azok az Ószövetségen nevelkedtek. A kifejezések ismerősek voltak számukra, tudták, miről van szó. Lássuk most azokat az ószövetségi részeket, amelyek ismeretét Jézus föltételezi, amikor az Úr kegyelmi esztendejét a küldetésének középpontjába állítja.

5Móz (Deut) 15,1-15: „Minden hetedik esztendő végén el kell engedni az adósságot. Egy hitelező se követelje felebarátjától azt a kölcsönt, amit embertársának kölcsönadott, mert adósságelengedést hirdettek az Úrért… Ne legyen köztetek szegény, hiszen gazdagon megáld téged az Úr… De csak akkor, ha hallgatsz Istened szavára…

Ha valaki elszegényedik testvéreid közül… ne légy kemény szívű és szűkmarkú, hanem légy hozzá bőkezű és adj neki szívesen kölcsönt, amiben szükséget szenved. Vigyázz, ne támadjon szívedben ilyen alávaló gondolat: közeledik a hetedik esztendő, az adósságelengedés éve. Ne nézd rossz szemmel szegény testvéredet, mert ha nem adsz neki, az Úrhoz kiált miattad és vétek fog terhelni téged. Adj neki szívesen és ne essék rosszul az, hogy adsz, mert éppen azért fogja megáldani Istened minden munkádat és minden szerzeményedet…

Ha eladja magát neked valamelyik atyádfia, hat évig szolgáljon téged, de a hetedik évben bocsásd szabadon! Amikor szabadon bocsátod, ne üres kézzel küldd el, hanem lásd el bőven a nyájadból, a szérűdről és borsajtódból: adj neki abból, amivel megáldott téged Istened! Emlékezz arra, hogy rabszolga voltál Egyiptomban, de kiváltott téged Istened!”

3Móz (Lev) 25,8-55 „Számolj hétszer hét esztendőt, negyvenkilenc évet… Legyen ez örömünnep számotokra: mindenki kapja vissza birtokát és mindenki térjen vissza családjához…

A föld eladása nem jelenti minden jog elvesztését, mivel a föld az enyém, ti meg csak jövevények és zsellérek vagytok nálam… Ha testvéred szűkös helyzetbe jut és el kell adnia birtokát, válthassa vissza ő maga vagy rokona… Ha nincs miből visszaváltania, az eladott birtok legyen a vevőé az örömünnep évéig. Az örömünnepkor azonban visszaszáll eredeti tulajdonosára…

Ha atyádfia nyomorba jut melletted, segítsd őt, hogy mint jövevény vagy zsellér élhessen melletted. Ne vondd meg tőle a munkát, ne végy tőle kamatot, hanem féld Istenedet. Ne kölcsönözz neki pénzt azért, hogy hasznot húzz belőle, sem pedig ételt, hogy kamatostul kapd vissza…

Ha atyádfia nyomorba jut és eladja magát neked, ne végeztess vele rabszolgamunkát. Napszámosként dolgozzon nálad az örömünnep évéig. Akkor menjen el gyermekeivel együtt, térjen vissza nemzetségéhez és kapja vissza atyáinak birtokát…”

Az adósság elengedése, a foglyok szabadon engedése, a birtokok visszaadása egy eredeti, testvériesen osztozó társadalom ötvenévenkénti helyreállítását szolgálja. Ez az Úr kegyelmi esztendeje. Isten Országa egyáltalán nem csupán lelki dolog, hanem éppen ez a testvérien osztozó társadalom. Ez áll Jézus küldetésének középpontjában.

Ezzel a testvériesen osztozó társadalomideállal szemben áll az evilág, amelyben az erősek egyre többet szereznek, a gyengék egyre nagyobb nyomorba és szolgaságba jutnak, amelyben a család, lakónegyed, falu, város, megye, ország és világ szintű igazságtalanságokat az erősebbek önkényét tükröző szabályokkal igazolják, és erőszakstruktúrákkal tartják fenn.

A kegyelem szintén nem csupán lelki dolog, hanem a hitelező könyörülése a fizetni nem tudó adóson és az erősebb könyörülése a kiszolgáltatott gyengébben. Valóban kegyelemről van szó, hiszen ellenszolgáltatás nélkül engedik el az adósságot, a rabszolgát, adják vissza a birtokot. De valóban az Úr kegyelméről van szó, mert Övé a föld és mindenki csak napszámos rajta. És Isten csak annak kegyelmez, aki kegyelmez embertársának. Hogy Isten kegyelme ebből a szempontból mennyire nem ingyenes, azt erősen kihangsúlyozza Jézus a szívtelen szolga példabeszédében: „Átadta a poroszlóknak, mág meg nem fizette mind, amivel tartozott. Így tesz mennyei Atyátok is veletek, ha meg nem bocsátotok szívből embertársatoknak.” (Mt 18,35)

S hogy ez a megbocsátás mennyire nem csupán lelki dolog, hanem konkrétan vonatkozik az anyagiakra is, döbbenetesen világos annak az imának a szószerinti fordításában, amit a leggyakrabban mondunk: „S engedd el tartozásainkat, miképpen mi is elengedjük adósaink tartozásait.” (Mt 6,12)

Jól halljuk? Mit keresnek a pénzügyek a Miatyánkban? Hiszen ott a bűnök megbocsátásáról van szó, nem?

De igen, a Miatyánk után Jézus a magyarázatában kiterjeszti az elengednivalók körét minden bűnre: „Ha megbocsátjátok az embereknek, amit vétettek ellenetek, mennyei Atyátok is megbocsát nektek.” (Mt 6,14) De a Miatyánk szövegében valóban szószerint adósról és tartozásról van szó. Arról a testvéries társadalomról, amelyet a kegyelmi év parancsával Isten elrendelt, de amely helyett az evilág az ököljog társadalmát tartja fenn.

Amikor ezt a jézusi tanítást szembesítjük a valósággal, megérezhetjük, miért gyilkolták meg Jézust. Ragadjunk ki a szörnyűségek közül egy világ-szintűt. A Harmadik Világ össz adóssága 1982-ben 800 milliárd dollár volt. Tíz év alatt törlesztésként ennek több mint másfélszeresét, 1.3 billió dollárt fizettek ki, de a kamatokat a gazdag világ úgy állapítja meg, hogy az adósság mégis majdnem a kétszeresére nőtt: 1992-ben a szegény országok már 1.45 billió dollárral tartoznak. (SEEDlinks No. 9. May 1993) Ez az egyik alapvető oka annak, hogy a világon egyetlen óra alatt több mint ezer gyermek hal éhen.

Érezzük-e annak fontosságát, hogy a gazdag országok keresztényei megértsék, hogy mi áll az Úr imájában, amit oly gyakran elmondanak? Mi lesz annak a sorsa, aki rá meri idézni a Miatyánk szövegét az aktuális helyzetre: Isten csak olyan mértékben bocsátja meg bűneinket, amilyen mértékben elengedjük adósaink tartozásait. Micsoda forradalmi mondat ez a tőzsdén, a bankban, a bíróságon, a parlamentben, a nemzetközi pénzvilágban? Mi lesz annak a sorsa, aki a százmilliárdos érdekekkel így szembemenetel?

De ki meri állítani, hogy Isten nem bocsát meg? Hiszen tudjuk, hogy Isten végtelenül irgalmas – hallhatjuk nyomban az ellenvetést. Bizony, nem Jézus szerető Atyja, hanem a gazdagok és hatalmasok önmaguk megnyugtatására kitalált bálványa az az isten, amelyről azt mondják, hogy mindent elnéz. Jézus ezzel szemben így beszél a szerető mennyei Atyáról: „Ha nem bocsáttok meg az embereknek, Atyátok sem bocsátja meg bűneiteket!” (Mt 6,15)

De ki meri ezt idézni? Ki meri idézni Jézusnak a gazdagokra, nevetőkre, körülhízelgettekre mondott jajszavait? Ki meri a Miatyánkot szószerint értelmezni? Ki meri Jézus követését fölvállalni és hirdetni a jó hírt az éhezők százmillióinak, a szabadulást a foglyoknak és elnyomottaknak, hirdetni az Úr kegyelmi esztendejét?

Ha a Léleknek, a Szeretet Lelkének, amely irgalomra indít, engedjük, hogy fölkenjen és elküldjön, akkor legyőzhetjük félelmünket.

5.5 Békés erőszakosok és békétlen erőszakmentesek

L 23,5: „Tanításával fellázítja a népet…”

Természetesen senki nem szereti a konfliktust, s a keresztény ember különösen nem, hiszen a békesség emberének kell lennie. Így is van: az elnyomás, adósságbehajtás, fogolyőrzés, tulajdonmegvédés, önvédelem erőszakszervezeteiben és háborúiban nyilvánvalóan nem szabad résztvennie, hiszen éppen ezek ellenkezőjére: a felszabadításra, adósságelengedésre, fogoly szabadon engedésre, anyagiakban való osztozásra, életét áldozni is kész ellenségszeretetre kapott meghívást és arra, hogy ezt tanítsa másoknak is. S ezeket a jó célokat se munkálhatja erőszakkal, hiszen láttuk, hogy Jézus szerint az ember nem alkalmas és ezért nem hivatott arra, hogy erőszakkal jót, igazságot tegyen. A keresztény tehát erőszakmentes, a békesség embere kell legyen.

De amikor Jézus kemény szavával fellép az erőszak és igazságtalanság struktúrái ellen, óhatatlanul konfliktust, békétlenséget támaszt önmaga ellen. Az álkeresztények ezzel szemben elkerülik a konfliktust, békében vannak az erőszak intézményeivel (akár a hatalom, akár a forradalom oldalán), s ezzel (legalábbis hallgatólagosan) támogatják azt. (Pl. a ‘békepapság’: különbéke az egyházüldözőkkel, az üldözött keresztények cserbenhagyása, sokszor részvétel az üldözésben.)

Így látszólag békések az erőszakot támogatók, s békétlenek az erőszak nélküli békéért munkálkodók. Az előbbiek ‘jól fekszenek’ (a hatalmasoknál), de rosszul alszanak – az utóbbiak ‘rosszul fekszenek’, de jól alszanak, mert belső békéjük van. „Az én békémet adom nektek. Nem úgy adom, ahogyan a világ adja.” (J 14,27)

E látszólag ellentmondásos helyzetben a keresztényeket gyakran vádolják vagy gúnyolják azzal, hogy erőszakosan képviselik az erőszakmentességet. De akkor ez a vád Jézusra is érvényes: Ő hallatlanul keményen beszélt az erőszak struktúráinak fenntartóiról és haszonélvezőiről. Ilyen értelemben nem békét jött hozni (Mt 10,34; L 12,51), hanem széthúzást. Perében nem is csupán valamiféle szelídséget kérnek rajta számon, hanem egyenesen lázítással vádolják (L 23,5.14). Pedig távol állt tőle minden erőszakos lázadás. Tanítása egészen más értelemben felszabadító, amint később még lesz szó róla.

A másik terület, ahol Jézus követése gyakran békétlenséget teremt, sajnos éppen a család. A rokonság általában azt várja a nagy egyéniségtől, hogy segítse őket az érvényesülés felé. S mivel a Jézus-tanítvány nem rokoni érdekközösségben, hanem egyetemes szeretetben gondolkodik, nemigen van becsülete övéi közt (Mt 13,57). Sőt, nem elég hogy nem segíti őket, de még hírhedtté is teszi a család nevét. Könnyen érheti rosszallás, zaklatás, üldözés a közeli rokonságot is a próféta miatt, őket is felelőssé teszik, hogy miért hagyják. Jézust is ezért akarták hazavinni a rokonai (Mk 3,21.31). Az ószövetség még azt is előírta, hogy a rokonságnak kell a legelső követ dobnia a hamisnak ítélt próféta kiirtásakor (Deut 13,1-15).

Ebből ‘érthető’, hogy könnyen a saját családja lesz az embernek a legnagyobb ellensége (L 12,53; Mt 10,21.34-38; Mk13,12; L 21,16). (Pl. szülők kitagadják az örökségből gyermekeiket, vagy legalábbis megvonják tőlük az anyagi támogatást, ha megtudják, hogy komoly összegeket fordítanak az éhezők támogatására. Sírással és fenyegetéssel próbálják visszatartani gyermekeiket a hitük miatt rájuk váró börtön vállalásától, amely evilági szemmel súlyos szégyen, sőt veszély lehet a családra.) Jézus sokszor hangsúlyozza ezt, nehogy tanítványainak prófétai küldetése a családjukhoz való alkalmazkodáson fusson zátonyra. Föl kell készítenie követőit a családon belüli konfliktusokra is, amelyek különösen nehezek, hiszen a keresztény ember családja a szeretet otthona kellene hogy legyen.

5.6 Az üldözöttség értelme

J 16,21: „… örömében… nem gondol többé gyötrelmeire.”

Nemcsak sorsunkat kell azonban tudatosítanunk, hanem annak értelmét is, a világnak azt a legfőbb törvényszerűségét, a Teremtő Istennek azt az alapgondolatát, amelyet az elején említettünk.

Kereszténynek lenni azt jelenti, mint elfogadni Krisztustól az új életet, a szeretet életét, az Isten életét, az el-nem-pusztítható, a biológiai halállal meg nem szűnő örök életet, az Isten szeretetközösségében–Országában való életet, az egység életét, egységben Istennel és egymással, amikor Isten bennünk él és mi Őbenne…

Ez az élet lét-azonosság Jézussal, amelyből magatartás-azonosság (adás, szolgálat, prófétaság, erőszakmentesség) fejlődik ki. Ennek pedig negatív (szegénység, kicsiség, üldözöttség, védtelenség) és pozitív (százszor annyi testvér stb. és el-nem-pusztítható Élet) sors-azonosság a következménye (vö. Mk 10,28-30), de a negatív rész mulandó, míg a pozitív örök. A keresztény élet ennek az isteni életnek a kifejlődése: az újjászületésünkkor még csecsemő bennünk az új élet, s a biológiai életünk során titokzatosan növekszik azáltal, hogy nap mint nap tetteinkben „igen”-t mondunk a Szeretetre.

Azt gondoljuk, hogy ez az Élet tud fejlődni akkor is, ha elkerüljük a szenvedéseket? Úgy akarunk fejlődni, hogy semmi kockázatosat nem csinálunk, nem vállalunk? Ami kockázatos, az felesleges? Vajon ki lehet-e fejleszteni a test izmait erőfeszítések nélkül? Vagy talpraesetté válhat-e a gyerek, ha a széltől is óvjuk?

Lehet-e szeretni anélkül, hogy adnánk a nyomorgóknak, vállalva a kockázatot, hogy magunk is szegényebbé leszünk? Lehet-e szeretni anélkül, hogy a fizetőképtelen rászorulókat szolgálnánk, vállalva a kockázatot, hogy lemaradunk a karrierharcban és társadalmilag alacsonyak leszünk? Lehet-e szeretni anélkül, hogy fölemelnénk hangunkat az elnyomottakért, vállalva a kockázatot, hogy magunkra haragítjuk az elnyomókat? Lehet-e szeretni anélkül, hogy lemondjunk az erőszakról, vállalva a kockázatot, hogy bántásokat kell elviselnünk visszaütés nélkül s akár meg is ölhetnek?

Az Élet fejlődésének alaptörvényét fogalmazza meg Jézus ebben a hatszorosan nyomatékozott, szállóigévé vált paradoxonában:

Mt 10,39; 16,25; Mk 8,35; L 9,24; 17,33; J 12,25: „Aki meg akarja menteni életét, az elveszíti (az Életét). Aki viszont elveszíti (életét) énértem és az evangéliumért, az megmenti (Életét)!”

Természetesen roppant fontos kulcsszó a mondatban az „énértem és az evangéliumért”! Nem akármiért kell kockáztatni, szenvedni.

Több más hasonlattal is szemlélteti ezt az alaptörvényt:

J 16,21: „Az asszony is szomorú, aki szül, mert elérkezett az órája – amikor azonban megszületik a gyermeke, azon való örömében, hogy ember született a világra, nem gondol többé gyötrelmeire.”

J 12,24: „Bizony, bizony mondom nektek, ha a búzaszem nem hull a földbe és nem hal el, egymaga marad, de ha elhal, sok termést hoz!”

L 24,26: „Hát nem ezeket kellett elszenvednie a Messiásnak, hogy bemehessen dicsőségébe?”

Ne gondoljunk eme utóbbi idézet kapcsán olyasmire, hogy Jézus szenvedését Isten akarta volna, előre elrendelte volna. A Szőlősgazda nem arra küldte a Fiát, hogy a gonosz szőlőmunkások megöljék, hanem ellenkezőleg, így reménykedett: „A Fiamat talán csak megbecsülik!” (Mt 21,37). Jézus nem azért jött, hogy meghaljon, hanem hogy összegyűjtsön (Mt 23,37; vö. Mt 12,30), szeretetre, szelídségre tanítson. S ettől a céltól a halálos fenyegetés, sőt a kivégzés sem téríthette el. Példát mutatott arra, hogy a Szeretet még halálos veszélyben sem üt vissza, inkább meghal. Hiszen az Élete úgyis elpusztíthatatlan. Aki kitart az ellenségszeretetben, aki inkább mindent elszenved, semhogy erőszakhoz folyamodjon, az válik Isten gyermekévé (Mt 5,44-45), az mehet be a dicsőségbe.

Ha tehát ennek az örök, boldog, isteni Életnek a fejlődését akarjuk munkálni magunkban, nem félhetünk attól, hogy netalántán valóban kifejlődik bennünk. Pedig ez a cél egybeesik az élet odaadásával, ahogyan a juhaiért életét adó Jó pásztor (J 10,11) célul elénk tűzte: „Az az én parancsom, hogy úgy szeressétek egymást, amint én szerettelek titeket. Senki sem szeret jobban, mint az, aki életét adja barátaiért!” (J 15,12-13)

A szenvedéssel tehát nemcsak a magunk örök Életét nyerjük meg, hanem másokért, barátainkért is valami nagyot teszünk, mint ahogy például Pál is, amikor annak ellenére, hogy üldözés járt érte, hirdette Krisztust és ezzel a szenvedést vállaló magatartásával „sokakat megnyert” a Krisztusban való élet számára.

Kihagyhatatlan harmadik értelme a keresztények mindent elviselésének az, hogy a gonosznak ellen nem állva, a pofont nem viszonozva munkálhatjuk a legvalóságosabban a békességet az emberek között. Ennek a világot-kovászosításnak távoli, mégis erős vonzású célja az izaiási remény: „… nem ölnek többé sehol…!” Mint Petőfi Apostolja, érezhetjük, hogy a Föld, e drága szőlőszem érettebbé lett minden kis napsugár rajta elhalása által.

„Bízzatok, én legyőztem a világot!” (J 16,33) Nem mi kezdtük ezt a küzdelmet! Isten évezredes művében veszünk részt. Ő velünk küzd, sőt valójában mi küzdünk Ővele. Ez az igazi realitás. „A Sátán kivettetett!” (L 10,18) Kifelé szorul a világból. A vértanúk a történelem legmaradandóbb emberei (pl. V. Celesztin). Ennek megfelelően alázattal, nem kivagyi módon kell bátornak lennünk. Istené a bátorság bennünk

Valahányszor erre a fadarabra nézek – kezdte a tisztes öreg – nem győzök csodálkozni azon, hogy a távol napkeletről, mely állítólag az emberiség bölcsője volt, eljutottak a népek idáig, s e szűk völgyben megtalálták ezt a zugot; el-eltűnődöm, kik lehettek azok, s mit állhattak ki, akiket ide űztek-szorítottak. Sokat kérdezősködtem felőlük, de semmit se sikerült megtudnom; csak annyit hallottam, hogy ez a vidék már ősidőktől fogva lakott terület. És Sumiswald bizony már az Üdvözítő születése előtt város volt, persze erről nincs semmiféle feljegyzés. De azt tudjuk, hogy az a vár, ami most kórház, több mint hatszáz esztendős; valószínűleg már akkor is állt itt egy ház, s mint a környék nagy része, az is a várhoz tartozott, tizedet, földadót fizetett, úrdolgával szolgált neki, mert bizony akkoriban a parasztok jobbágyok voltak, s nem szabadok, mint manapság mindenki, ha a felnőttkort eléri. Nagyon különböző volt akkor az emberek sorsa: akadtak jobbágyok, akik tejben-vajban fürödtek, mások viszont nehéz, elviselhetetlen rabsorsban éltek, még az életük sem volt biztonságban. Helyzetük mindenkor uruktól függött, s azok nagyon különbözők voltak s szinte korlátlan urai jobbágyaiknak. Nem volt a népnek senkije, akinek istenigazából kiönthette volna szívét. Akik ehhez a várhoz tartoztak, azoknak állítólag sokkal nehezebb volt a sorsuk, mint a többi várnépnek. A legtöbb vár egy-egy család tulajdona volt, apáról fiúra szállt, így úr és jobbágyai ifjúkoruktól kezdve ismerték egymást, s némely úr szinte apja volt jobbágyainak. De ez a kastély már igen régen a német lovagok kezébe került, s azt, aki itt parancsolt, Comthurnak nevezték. Ezek a hatalmasok egymást váltogatták, majd Szászországból, majd a svábok országából kerültek ide, így semmi sem kötötte őket az itteni népéhez, mindegyik új szokást, új erkölcsöt hozott magával.

Lengyelországban és Poroszföldön a pogányok ellen kellett harcolniuk, s noha keresztény lovagok voltak, hozzászoktak a pogány élethez, s úgy bántak a másik emberrel, mintha nem lenne Isten az égben, mikor hazatértek, azt hitték, továbbra is a pogányok között lakoznak: ugyanúgy éltek itt is, mint odakinn. Azok pedig, akik inkább az árnyékban óhajtottak jól élni, mint egy feldúlt országban véres csatákban küzdeni, vagy a sebesültek és a lábadozók, mind idejöttek, a Rend svájci birtokára, mert így hívták a lovagok társaságát – s azt csinálták, ami épp jólesett nekik. A leggonoszabb közülük állítólag a svábországbeli Hans von Stoffeln volt: az ő idejében esett meg ez a történet, ami családunkban apáról fiúra szállt, s amit most elmondok néktek.

Hát ennek a Hans Stoffelnnak egyszer eszébe jutott, hogy kastélyt építtet a Bärhegenhubelen, ahol még ma is látni viharban, hogy sütkéreztetik a villámfényben a kincseiket a vár hazajáró szellemei. A lovagok különben az utak közelében magaslatokra építették váraikat, mint ahogy a kocsmák ma is az utak mentén vannak, hogy könnyebben fosztogassák az utasokat… persze ki-ki a maga módján. Hogy a mi lovagunk mért akart ezen a kietlen, puszta Hubelen várat építeni, azt nem tudjuk; elég az hozzá, hogy a fejébe vette, s a várhoz tartozó jobbágyoknak fel kellett építeniük. A lovag nem sokat teketóriázott: a legszorgosabb mezei munka, szénagyűjtés, aratás, veteményezés idején – gyerünk! – elrendelte: ennyi meg ennyi induljon, ennyi meg ennyi kéz dolgozzék, ekkor és ekkor rakják le az utolsó téglát, verjék be az utolsó szeget. Méghozzá nem is engedte el sem a kévetizedet, sem a mérő-gabona földjáradékot, sem a farsangi tyúkot, még a farsangi tojást sem! Nem ismert irgalmat, nem gondolt a szegény ember ínségével. Nagy fene pogányságában bottal szitokkal nógatta őket munkára, s ha néha egyik-másik elfáradt, lassabban mozdult, vagy éppen pihenni akart, a Helytartó rögtön ott termett mögötte az ostorral, és nem irgalmazott sem öregnek, sem gyengének. A vad lovagok odafenn összegyülekeztek, azt élvezték ha sűrűn csattogott az ostor, ha a munkásokkal csúfot űzhettek; s ha azok kétszeres buzgalommal dolgoztak, s úgy törték magukat, hogy kétszeres munkát végeztek, a lovagok csak gyönyörködtek félelmükben, verejtékükben. Végre elkészült a vár öt ölnyi vastag falaival, a parasztok beverték az utolsó szeget, felrakták rá az utolsó téglát, bár nem tudták, mért épült: örültek, hogy végre áll, ha már egyszer állni muszáj neki.

Letörülték homlokukról a verejtéket, szomorú szívvel néztek körül kis földjükön és sóhajtoztak, mennyire visszavetette munkájukat az az átkozott építkezés. De a hosszú nyárban, s Isten segítségében bízva, új reménység ébredt szívükben, erős kézzel nyúltak az ekeszarvához, megvigasztalván feleségüket és gyermekeiket, akik már keményen éheztek, s úgy látták, hogy a munka csak újabb kínnal tetézi szenvedésüket.

Alig vágták belé ekéjüket a földbe, hírnök érkezett, azzal, hogy a parasztok bizonyos napon, bizonyos órában jelenjenek meg a sumiswaldi várban. Reszkettek és reménykedtek szegények. Hiszen a vár lakóitól még jót nem tapasztaltak, csak erőszakot és irgalmatlanságot, mégis illőnek tartották volna, hogy azok viszonozzák valamivel a hallatlan robotot, és mivel sokan gondolták ezt így, azt hitték, hogy az urak is ezt tartják, s azon a bizonyos estén majd valami jutalmat vagy engedményt hirdetnek ki nékik.

Azon az estén pontosan megjelentek a várban. Sokáig váratták őket az udvaron, prédául a szolgák gúnyolódásának. Mert azok is bejárták a pogány földeket… Akkor is csak úgy volt, mint manapság: az urak gügye szolgalegényei nem átallották a tisztes parasztokat megvetéssel és gúnnyal illetni.

Végre bebocsátották őket a lovagterembe, a nehéz ajtó megnyílt előttük. A súlyos tölgyfa asztalt cigányképű lovagok ülték körül, lábaiknál harapós szelindekek, az asztalfőn von Stoffeln, egy hatalmas, vad óriás – akkora volt a feje, mint két berni messzely, dülledt szeme pedig mint az eketaliga kereke; szakálla, mint az oroszlán sörénye. A parasztok közül egy sem akart elsőnek belépni a terembe, egyik a másikát tuszkolta előre: a lovagok erre olyan jóízűt nevettek, hogy a bor kiloccsant a kupáikból, s a kutyák veszett csaholással vetették magukat a jobbágyokra, mert a reszkető-citerázó ember-végtagok az üldözött vad képét idézték fel bennük. A parasztok egyre jobban szűköltek, legszívesebben újra odahaza lettek volna már, félénken bújtak egymás háta mögé. Mikor végre megnyugodtak a szelindekek, s a lovagok is megcsöndesültek, von Stoffeln lovag halkan megszólalt, mintha százéves tölgyfa odvából jött volna a hangja:

A szerelőcsarnok zaja vicsorogva csörtetett ki az ablakon, le akarta teperni a világot, letépni a fák leveleit, falakat bezúzni, dobhártyákat repegetni. Hogy aztán meddig jutott? Nem tudom. A felhőkig biztos nem, az erdő közepéig biztos nem, a magvak és madártojások szívéig biztos nem. Talán már a szomszéd utca végén ijedt kuvaszként húzta be a farkát, megszelídült, lépett még kettőt, s elenyészett. Mihozzánk az emeleti irodába mindenesetre még elhatolt, de már közeli halálának tudatában, éppen hogy csak surrogott-zurrogott.

Nem zavart hát bennünket, ahogy ott ültünk a komoly asztal körül, komoly férfiak, komoly feketében, fejünkben fogaskerék-áttételek, transzmissziók, súrlódási együtthatók, sinusok, forgatónyomatékok, szögeltolódások, vegyértékek és atomsúlyok.

És ekkor nyikkant a kilincs. „Nem megmondtam, hogy senki…” – mondta az igazgató, de torkán akadt a szó, s nekünk is, technikusoknak, mérnököknek, művezetőknek, főgépészeknek, masinisztáknak, diszpécsereknek elakadt a lélegzetünk. Az ajtóban egy pipacsvörös inges, vérvörös frakkos, paradicsomvörös nadrágos, fehér szakállú öregember állt feketerigó-fekete csizmában, feketerigó-fekete kalapban.

A fehérszakállút sem az igazgató hangja, sem a felzengő csend nem torpantotta meg, tekintetével senki mást nem érintve hozzám lépett.

– Várja önt – mondta, feketerigószín csizmája földbe gyökerezve, feketerigó-fekete kalapja fönt, magasan, akár egy szarkafészek.

– Kicsoda, kicsoda vár engem, nem látja, hogy dolgom van? – kiabáltam, mert rám zuhant a bohócos vörös és az ördögfekete félelme meg a rendetlenség miatti nyugtalanság, a pár tucat szempár sugara – úgy éreztem – még megóvhat, pedig már vádolt, pedig már ellenséges volt, pedig már eleresztett.

– A virág – mondta a vörös-fekete –, a virágja.

Nevetések bugyborékoltak, kettős értelmű szusszanások, még hogy virág, az arcom frakkvörösre, nadrágvörösre, ingvörösre váltott.

– Miféle virág, nem ismerek semmiféle virágot – sziszegtem, de agyamban már a vegyértékek táncra kérték a fogaskerék-áttételeket, a forgatónyomatékok bokáztak, a súrlódási együtthatók, mint egy zeneszerszámot, vállukhoz illesztették a transzmissziókat.

Ó, fejek feketében.

Az öregember, mintha észre sem vette volna zavart felháborodásomat, így szólt:

– Az erdőben várja önt, a tisztás közepén.

Ezzel ki is hátrált a szobából, az ajtóban a kitörni készülő hahota megállította, feketerigó-fekete szemét végigröptette a társaságon, mintha deret lehelt volna a jókedvükre, ültek zúzmarakomolyságban, amíg ki nem lépett.

Csak akkor csattant, buffant, szökellt, zúgott a haha és a hihi és ujjak rám, és tekintetek és fogsorok hidakkal és hidak nélkül, á-szájak, ó-szájak, szilvaszájak, hernyószájak.

Csendesen fölálltam – szép bál a fejemben –, nem haragudtam sem a nevetőkre, sem a furcsa öregre; harag, hogy is jutott volna ilyen eszembe, amikor már majdnem biztos voltam benne, hogy egy erdei tisztáson vár engem egy virág. Az üzemudvarra érve, már nem kételkedhettem virágom létezésében, hiszen a zaj nem mert megérinteni, elsuhant a fejem fölött, a hátam közepének tartva kettévált, tisztes távolban megkerülte vállamat, a talpam alá sem merészkedett.

Engemet tényleg vár egy virág!

Lám, a városszéli kutyák ugatása sem jut el hozzám, csak a tátogó pofákat látom, az acsargó fogakat, a hang pár méterre tőlem, mint a kő, a földre hullik.

Futásnak eredtem.

Az erdőben az üvegburacsend halk pakkanással lefoszlott rólam, a madárhangok, levélneszek bőrömhöz értek.

A tisztáson ott várt egy fehér virág. Vacogott.

– Fázom – suttogta –, segíts!

Melléje kuporodtam, két tenyeremmel óvón körülfogtam.

– Fázom – mondta újra.

– Rád lehelhetek – motyogtam, mert hiszen hogyan is melegíthettem volna föl?

– Napot, napot akarok – mondta.

– De hát fönn a nap az égen. Rád süt – feleltem neki.

– Megfagyok – suttogta szánandóan.

– Nem tudok segíteni – mondtam elkeseredve, de félbeszakított.

– Igenis, tudsz! Ma hétfő van, ez itt fölöttünk a hétfői nap. Add nekem a keddit! Add nekem a keddi napot!

Azt akartam mondani, hogy nincs nekem ahhoz hatalmam, de a füveken s a fákon láthattam, hogy nem mondhatok ilyet, a füvek és a fák felém hajoltak, hátuk megfeszülő íve biztatás, bizonyosság.

– Jó – mondtam a virágnak –, neked adom a keddi napot.

Alig mondtam ki, keleten vérvörös fejjel megjelent a keddi nap, hunyorgott, tétovázott, aztán, mint egy elszabadult léggömb emelkedni kezdett a híg levegőben.

Virágom szirmai szemlátomást nőttek, színük kankalinos sárgára váltott.

– Látod, jó langyos, látod – motyogta, egy szemvillanásra elmosolyodott, s a két nap pompázó fényében még mindig vacogva azt mondta:

– A szerdait is!

És én boldogan tártam a kezem az ég felé, hadd jöjjön, s a vöröslő, mérges buborék már úszott is a zenit felé.

Három nap ragyogott az égen, háromszoros fény vibrált a fák között, a meleg meghintáztatta a földet, hátára vett bennünket, mint egy sűrű vizű, jóindulatú tenger, lebegtünk, lengtünk, emelkedtünk, virágom szirma megtelt, húsosodott, tenger-zölddé vált mosolya a csontjaimig szivárgott, átjárta a fákat és a füveket is, a bokrok ágai fölfénylettek.

– Napot, napot, még napot – kiáltotta boldogan, hangos, tiszta nevetésre fakadt, s intésemre, mint egy szárnyas csodaparipa, felfelé szökellt a csütörtöki nap is, a fény és a meleg jólesően körülfont bennünket, szorított, a fénnyel átitatott föld sugarasan ontotta magából a meleget, a fák öntudatlan boldogságban ingatták törzsüket, a fény hajszálgyökerükig hatolt.

Virágom tulipán nagyságúra nőtt, drágakövek kék villódzásával pompázott, fénylett, akár odafönn a négy nap.

Maguktól törtek fel belőlem a szavak: – A pénteki is legyen a tiéd, gyerünk, pénteki nap!

S már jött is, aranylóan, méltóságteljesen, a fény a földhöz nyomott bennünket, a meleg szorított, mázsás súlyként települt ránk, hallatszott a fák akadozó, kéjes lélegzése. Virágom tompavörös lett az öt nap ragyogásában, buja és kacér, verejtékcsíkozta arcom előtt imbolygott, vörösében felsziporkázott a gőg, öt nap az égen, öt olvasztott arany golyó.

– A szombatit is! – kiáltotta a virág, és én magam sem tudva, mit teszek, utánaszajkóztam: – A szombatit is!

A szombati nap lihegve kelt fel, nehezen emelkedett a forró fényözönben, szemünk már alig bírta a késpenge vakítást, a forróság a földhöz lapított, a fák dereka recsegett az észveszejtő meleg szorításában, már csak lihegtünk, arcomat a földhöz szorítottam, bíborszín ömlött el körülöttem, tudtam, virágom bíborszínre váltott, már magasabb volt nálam, karvastagságú zöld szárában látni lehetett a nedvek áramlását, artikulátlan hangon felrikoltott, s én, földhöz lapított, félig agyonnyomott, tudtam, mit akar, megemeltem a kezem, éppen csak látszott a mozdulat vagy inkább moccanás, de már el is indult társai után a vasárnapi nap. A fényesség most már hangot adott, zúgott és fortyogott, a levegő folyós lett, sűrű, mint a higany, azt vártam, felszív a forróság, magába olvaszt, a szememre szorítottam a tenyeremet, már talán nem is élek – gondoltam –, már talán az egész világ homogén, sűrű láva, ott úszom én is benne, sejtjeim lassan távolodnak egymástól, finoman megérintik a növények, halak, madarak szétszéledt sejtjeit, aztán atomokra bomolva úsznak, keringenek egymás körül, virágom atomjaival, kövek, földek, gyárkémények, gyerekjátékok atomjaival együtt, ó, hét nap az égen!

– Fogadjunk, most fekete vagy – nyögtem a virágomnak, de akkor egyszerre hűvös lehelet simított végig a hátamon, éreztem, hűs párák hullanak rám, fölemeltem a fejem, egy pillanatra vörös fény vakított el, aztán semmi, éppen csak láttam a hét kődarabként lezuhanó nap vöröslő szegélyét, sötétség fogott körül. Fekete, fekete, virágfekete.

A hűvösség átjárta a bőröm, lassan, kegyetlenül szivárgott a zsigereim felé.

– Hol vagy – kiáltottam –, hol vagy? – de válasz nem érkezett, virágom nem felelt.

Lassan, óvatosan tapogatni kezdtem magam körül a földet, kerestem a virágot, de csak fű, kavics, kavics, fű. Egyre gyorsabban kúsztam, már azzal se törődtem, ha a mégis utamba kerülő virágot legázolom, legalább összetört szárát, gyűrött szirmait megérinthessem, tudjam, hogy van, érezzem a virágomat.

De nem találtam. S akkor villant eszembe, úristen, hat napig sötét lesz, hat napig egyetlen nap se kel föl, rohanni kezdtem, azt hittem, hazafelé, de indák csavarodtak a lábam köré, ágak csaptak az arcomba, fatörzseknek ütköztem. El-elvágódva bolyongtam az erdőben, elcsigázottan, az álom csak néhány percre zuhant rám, a kitartó sötétségben nem tudtam, kedd van-e vagy péntek, reggel-e, éjszaka-e, motyogtam, kiabáltam, talán sírtam is. Sötét, sötét, sötét. Már-már azt hittem, meghalok, reményvesztetten, átfagyottan hevertem a halotthideg földön, bagolyárnyak húztak el fölöttem, megdermedt bőrömet hüllők pikkelyei érintették.

Ó, hétnapú ég, lávaforróság, fekete, fekete virág!

Aztán, amikor már úgy éreztem, nem bírom tovább, az ég alja derengeni kezdett, a szürkeségből sötéten váltak ki a fatörzsek. Hajnalodott.

Futva indultam a város felé, amikor a gyár lármáját meghallottam, félelem és boldogság fogott el.

– Ne haragudjatok – mondtam társaimnak –, ne haragudjatok a hat nap sötétségért.

Csodálkozva néztek rám, szemöldöküket magasra húzták.

– Miféle hat nap sötétségről beszélsz? – kérdezték.

Hátamat a falnak szorítottam. Észre se vették, hogy hét nap sütött az égen, észre se vették a hat nap sötétséget! Hátamat a falnak szorítottam.

Pár kilométerre a várostól, a dombon, a nagy lepratelepet magas kőfal vette körül, s tetején az őrszemek fel-alá járkáltak. Akadt köztük fennhéjázó, goromba, de többnyire megértőek voltak. Szürkületkor a leprások összeverődtek a bástya aljánál, és kérdezgették a barátságosabb katonákat.

– Gaspare – mondták például –, mit látsz ma este? Van valami az úton? Azt mondod, szekér? És milyen az a szekér? És a királyi palota ki van világítva? Meggyújtották a fáklyákat a toronyban? A herceg visszajött? – Ez így ment órákig, soha nem fáradtak bele, s bár a szabályzat tiltotta, a jólelkű örök válaszoltak, gyakran nem létező dolgokat találtak ki, elhaladó embereket, ünnepi kivilágítást, tüzeket, még az Ermac vulkán kitörését is, mert tudták, hogy minden hír kellemes szórakozást jelent ezeknek a bezártságra ítélt embereknek. A súlyos betegek, a haldoklók is részt vettek az ilyen összejöveteleken, a még jó erőben levő leprások hozták ide őket hordágyon.

Csak egyvalaki nem jött, egy fiatalember, nemes lovag, aki két hónapja került a leprakórházba. Nagyon szép férfi lehetett, már amennyire ki lehetett venni, mert a lepra elképesztő gyorsasággal fertőzte meg, rövid idő alatt teljesen elcsúfította az arcát. Mseridonnak hívták. – Miért nem jössz? – kérdezték, mikor elmentek a kunyhója előtt.

– Miért nem jössz te is hallgatni a híreket? Ma este biztosan tűzijáték lesz, és Gaspare megígérte, hogy leírja nekünk. Nagyon szép lesz, meglátod.

– Barátaim – válaszolta szelíden, egy fehér ruhával eltakarta oroszlánarcát, és kihajolt az ajtón –, megértem, hogy nektek vigasztalást jelentenek az őr hírei. Ez az egyetlen szál maradt számotokra, ami a külvilághoz, az élők birodalmához fűz benneteket. Igaz, vagy nem?

– Hát persze hogy igaz.

– Ez azt jelenti, ti már beletörődtetek, hogy soha nem kerültök ki innét. Én pedig…

– Te?

– Én pedig meg fogok gyógyulni, nem mondtam le, én olyan… értsétek meg, olyan akarok lenni, mint régen.

Ott ment el a többiekkel együtt Mseridon kunyhója előtt a bölcs, öreg Giacomo, a telep patriarchája. Legalább száztíz éves volt, és majdnem egy évszázada emésztette a lepra. Nem volt már felismerhető testrésze, nem lehetett megkülönböztetni rajta sem a fejet, sem a karokat, sem a lábakat, a teste egy három-négy centiméter átmérőjű póznává alakult, amit nem lehet tudni, hogyan egyensúlyozott; a tetején levő fehér hajcsomóval olyan volt nagyban, mint azok a légycsapók, amiket az abesszin nemesek használnak. Talány, hogy hogyan látott, beszélt, táplálkozott, mert az arca teljesen szétmállott, nyílások sem látszottak a fehér, nyírfakéreghez hasonló varon, ami borította. De ezek a leprások rejtélyei. Ami a járását illeti, mivel ízületei sem voltak, egyetlen lábon ugrálva vonszolta magát, az is olyan volt, mint egy bot, aminek lekopott a vége. De nemhogy borzalmas nem volt, hanem egészében véve kedves jelenség volt. Tulajdonképpen növénnyé változott ember. És jóságáért, okosságáért mindenki tisztelte.

Mikor az öreg Giacomo meghallotta Mseridon szavait, megállt, s ezt mondta:

– Mseridon, szegény fiú, én már majdnem száz év óta vagyok itt, és azok közül, akiket itt találtam, vagy később jöttek ide, senki sem került ki soha. Ilyen a mi betegségünk. De meglátod, itt is lehet élni. Van, aki dolgozik, van, aki szeret, van, aki verset ír, van szabónk, van borbélyunk. Boldog is lehet az ember, legalábbis nem sokkal boldogtalanabb, mint a kint élők. Minden azon múlik, hogy beletörődjünk. De jaj akkor, Mseridon, ha a lélek lázadozik, és nem nyugszik bele sorsába, ha a lehetetlen gyógyulásra vágyik, akkor az megmérgezi a szívet. – Mikor ezt elmondta az öreg, megrázta szép fehér bóbitáját.

– De nekem – vágta rá Mseridon –, nekem meg kell gyógyulnom, én gazdag vagyok, ha felmásznál a falakra, láthatnád a palotámat, két csillogó ezüsttornya van. Lent várnak rám a lovaim, a kutyáim, a vadászaim, és a fiatal kis rabszolgalányok is várják visszatérésemet. Érted, kedves bölcs pózna, én meg akarok gyógyulni.

– Ha a gyógyulás csak az akaráson múlna, nagyon egyszerű lenne a dolog – nevette el magát jóságosan Giacomo –, többé-kevésbé mindenki meggyógyult volna.

– De én ismerem a gyógyulás módját, amit a többiek nem – makacskodott a fiatalember.

– Ó, gondolom – mondta Giacomo –, mindig akad egykét csirkefogó, aki drága pénzért titkos és csodálatos kenőcsöket ajánl az újonnan érkezőknek. Én is beleestem a csapdába, mikor fiatal voltam.

– Nem, én semmiféle kenőcsöt nem használok, csupán imádkozom.

– Te Istenhez könyörögsz, hogy gyógyítson meg? És meg vagy győződve, hogy meg fogsz gyógyulni? De mit képzelsz? Mi mindannyian imádkozunk; nem múlik el egyetlen este sem anélkül, hogy ne fohászkodnánk Istenhez. Mégis, aki…

– Mind imádkoztok, ez igaz, de nem úgy, mint én. Ti esténként kimentek, hogy meghallgassátok az őr híreit, én azalatt imádkozom. Ti dolgoztok, tanultok, kártyáztok, ti úgy éltek körülbelül, mint a többi ember, én meg mindig imádkozom, kivéve azt az időt, ami feltétlenül szükséges az evéshez, egyébként még evés közben is, még alvás közben is; olyan nagy az akaraterőm, hogy egy idő óta azt álmodom, hogy térdelek és imádkozom. A ti imátok csak játék. Az igazi ima mérhetetlen erőfeszítés, és én estére teljesen kimerült vagyok. És milyen kínszenvedés hajnalban, alighogy felébredek, rögtön imába kezdeni; ilyenkor még a halál is elviselhetőbbnek tűnik. De aztán erőt veszek magamon, és letérdelek. Giacomo, te öreg és bölcs vagy, tudhatnád ezt.

Ekkor Giacomo imbolyogni kezdett, mintha elveszítené az egyensúlyát, és forró könnyek futottak végig a hamuszínű varon.

– Igaz, igaz – zokogta az öreg –, a te korodban én is… én is az imába menekültem, és hét hónapig kitartottam, a sebek már összeforrtak, a bőröm kezdett kisimulni… már-már meggyógyultam… de egyszer csak nem bírtam tovább, és az egész fáradság kárba veszett… látod, milyen állapotba kerültem.

– Tehát – mondta Mseridon – te nem hiszed, hogy én…

– Isten segítsen, nem tudok mást mondani, mint hogy a Mindenható adjon erőt neked – suttogta az öreg, és apró ugrásokkal elindult a falak felé, ahol már egybegyűlt a tömeg.

Mseridon bezárkózott kunyhójába, és imádkozott; érzéketlen maradt a leprások hívására. Összeszorított fogakkal, Istenre összpontosított elmével, az erőlködéstől átizzadva harcolt a betegség ellen, és lassan-lassan a piszkos var hámlani kezdett, aztán lehullott, a helyén egészséges hús nőtt. Közben elterjedt a híre, a kunyhó körül kíváncsi csoportok verődtek össze. Mseridon már szent hírében állt.

Győzni fog, vagy semmit sem ér a sok fáradozás? Két párt alakult, a kitartó fiatalember mellett és ellen. Mígnem aztán majdnem kétéves elzárkózás után Mseridon egyszer előjött a kunyhóból. A nap végre megvilágította az arcát, melyen már nem látszott a lepra nyoma, nem hasonlított az oroszlán képéhez, hanem szépségtől ragyogott.

– Meggyógyult, meggyógyult! – kiabálták mind, és nem tudták, hogy sírjanak-e örömükben, vagy irigyeljék. Mseridon tényleg meggyógyult, de ahhoz, hogy elhagyhassa a leprakórházat, igazolást kellett szereznie. Elment az orvoshoz, aki minden héten felülvizsgálta a betegeket, levetkőzött, és megvizsgáltatta magát. – Fiam, szerencsésnek mondhatod magad – volt a válasz –, meg kell vallanom, hogy majdnem meggyógyultál.

– Majdnem? Miért? – kérdezte a fiatalember keserű csalódással.

– Nézd, nézd ezt a csúnya kis vart – s hogy ne kelljen megérintenie, pálcájával mutatott rá az egyik lába kisujján levő hamuszínű pici pontra; nem volt nagyobb egy tetűnél.

– Ezt is el kell távolítanod, ha azt akarod, hogy kiengedjelek. Mseridon visszament a kunyhójába, és maga sem tudja, hogyan volt képes leküzdeni csüggedését. Azt hitte, hogy már egészséges, erejét ellazította, felkészült a jutalomra, és most elölről kezdődött a szenvedés.

– Föl a fejjel – buzdította az öreg Giacomo –, még egy kis erőfeszítés, a nagyja már megvan, örültség lenne éppen most lemondani.

Egy parányi ránc volt a kisujján, de mintha nem akarta volna megadni magát. Egy hónap, aztán két hónap megszakítás nélküli, kitartó imádkozás. Semmi. Harmadik, negyedik, ötödik hónap. Semmi.

Mseridon már-már fel akarta adni, mikor egy éjszaka, ahogy megszokta, a kezét gépiesen beteg lábára tette, s nem találta ott a kis vart.

A leprások ujjongva körülhordozták. Immár szabad volt. Az őrség előtt zajlott le a búcsúztatás. Aztán csak az öreg Giacomo kísérte ugrálva a külső kapuig. Ellenőrizték az iratait, a kulcs megcsikordult a zárban, az őrszem kitárta a kaput.

Elé tárult a világ a reményteljes, hűvös reggeli napsütésben. Az erdők, a zöld rétek, az éneklő madarak, és ott a távolban fehérlett a város csillogó tornyaival, kertekkel szegélyezett teraszok, lobogó zászlók, hatalmas, különböző alakú papírsárkányok, és ott lenn, ahová már nem lehet ellátni, ezernyi élet és lehetőség, nők, mámor, fényűzés, kalandok, az udvar, az intrikák, hatalom és fegyverek – az ember birodalma!

Az öreg Giacomo kíváncsian figyelte a fiatalember örömtől sugárzó arcát. Mseridon elmosolyodott a szabadság látványán. De csak egy pillanatig tartott, a fiatal lovag rögtön elsápadt.

– Mi bajod? – kérdezte az öreg; gondolván, hogy az izgalom miatt akadt el a lélegzete. Az őr meg:

– Na gyerünk, fiatalember, menj már, mert nekem azonnal be kell csuknom a kaput, remélem, nem fogsz könyörögtetni magadnak!

De Mseridon egy lépést hátrált, és kezével eltakarta szemeit:

– Jaj, de borzalmas!

– Mi bajod – ismételte Giacomo –, rosszul vagy?

A havernál láttunk egy tök jó horrort, először azt hittük pite, mert nem volt semmi, csak jött, ment a csóró, egy olyan szakállas, nagy hajú meg minden, egy olyan izében, lepelben vagy hogyhívják, olyan hippisen, de egy tök nyomi csávó, semmit se csinált, csak dumált, az igaz, hogy irtó jó dumája volt, hogy a szeretet meg minden, na, végre aztán bepörögtek rá, mert az izék, a górék azt hitték, hogy fel akar törni, szóval, hogy menő akar lenni ezzel a dumával, és irtóra féltékenykedtek rá, mert folyton hőzöngött, hogy ő az atyaúristen jobbkeze, vagy direkt a fia! pláne! naná, majd azt éppen neki hiszi el valaki! De mégis sokan bedőltek, tökre odavoltak tőle, mert olyat tett, hogy ráment a vízre, az szuper jó sztori volt, csak úgy simán ráment, de frankón, nem süllyedt el, valami ügyes trükkje lehetett, persze videón pite, rákopírozás vagy más technikás dolog, de tökre bírtam! Aztán volt egy olyan, hogy vittek hozzá egy izét, egy olyan félholt hapit, egy olyan bénát, de állati bénát, úgy képzeld, baromi bénát, ő meg föléje tette a kezét, hogy na, kelj csak fel szépen csórikám, de pattanj, ne tedd itt magad, hát persze, hogy ugrott az ürge, szóval ilyenek voltak, meg bazi sok szendvicset varázsolt elő egy kosárból, halas szendvicset, mind bezabálták, dőltünk a röhögéstől, mint maci a moziban, mert a sok flamós rádobálta magát a kajára, tudod hogyan van, mint egy fogadáson, ingyen-zaba van, a faterom mesélte, persze égés! Na, de ez mind pite! Hanem aztán jött a frankó rész, a szadi! Akkor már úgy volt, hogy le fogják kapni, mert a jard nem nézte jó szemmel, ez ottan egy izé volt, egy megszállt rész, szóval helytartóval meg minden, na, szóval tartomány! – és majd kiesett a szemük, ahogy kukkoltak, hogy ki mit csinál, mert rögtön bezsongtak, ha valaki mást pofázott, mint amit kellett, szóval érted, nem? És gyülekezés nuku, na, de a csávó körül mindig sokan nyüzsögtek, erre aztán a jard felkapta a vizet, hogy mit dumál ez a hapi a szeretetről? Pláne, hogy az ott almás, az csak egy másik országban létezik, de az kellene, hogy elterjedjen, képzelheted, mennyire bepörögtek rá, hogy miféle másik ország? Meg mi terjedjen el?! Meg ki az az Atya?! – be akarták húzni a csőbe, hogy külföldi kapcsolatok, szóval, hogy ügynök, szóval, hogy ennek az Atya nevű hapinak a zsoldjában áll, na, persze, mert a haverok elkezdték terjeszteni, hogy a csávó a King, ő a King meg izé, hát haverok voltak, mi van abban, dumálták és kész! – tizenketten voltak, tizenkét krapekból állt az együttese, azokkal járt, azok mindenütt hirdették, hogy micsoda tök jó csávó, úgyhogy állatira gyanús lett a jardnak.

Volt egy bazi nagy vacsora, ott ültek mind, az egész együttes, szerettek volna egy kicsit dizsizni, de a csávó le volt törve, mert érezte, hogy valaki beköpi a haverok közül, mért kell beköpni, senki se tudta, de neki volt egy spurija, hogy így lesz, meg is mondta nekik, azok meg tagadták, mind majrézott, hogy talán őrá gondol a főnök, szóval, a King, de az nem árulta el, hogy ki az, tök nyugi volt, és ilyet szólt: jól van, haver, ha köpni akarsz, hát köpj, te tudod, a sztori nem állhat meg. Hát nem is állt meg. Irtóra keveset ettek, csak egy kis kenyeret, meg bort ittak, de már ott kezdődött a horror, mert a csávó, szegény hapsikám azt mondta, hogy majd a testét fogják enni, a vérét fogják inni, és jobb, ha tőle tudják, ezt kell nekik majd tenni, hogy emlékezzenek rá . Persze csak nézte mind, és ivott, amikor felemelte az izét, a kupát vagy mit, úgy csinált, mintha máris vért inna, a saját vérét, hát képzelheted! szóval ciki volt! Aztán az volt, hogy vacsora után kimentek egy kertbe, egy hegyre, késő este, ott kempingeztek a fák alatt, csakhogy ő nem tudott szunyálni, ott szlalomozott köztük, mert tudta, hogy lesi a jard. Hogy kommandósokat küld rájuk a jard. Jöttek is. És ráadásul tényleg az egyik haver árulta el! Lesmárolta az a mocsok, így jelezte a jardnak, szóval a kommandósoknak, kit kell elcsípni. Na, rácsaptak, könnygáz, meg gumibot, amit akarsz, onnantól aztán elkezdték puhítani, szadizni, faggatták, hogy miféle külföldi szervezettel van kapcsolata, igaz-e, hogy ő a King, meg ki az az Atya, köpje csak be szépen, kik akarják itt a balhét, mért nem tetszik a rendszer, meg minden. Szóval tök szar volt, de ő csak tűrte, nézte őket, azt marhára bírtam, ahogy csak úgy nézte őket, szóval még ő sajnálkozott. Szegény csávó! Az biztos, hogy én nem hagytam volna magam, jó, hogy meg volt kötözve a csuklója, de akkor is, mit tudom én, haraptam volna, vagy szembeköpöm azt a sok szadizót, megmondtam volna, hogy kivel szórakozzanak, de az csak állt ott, tisztára nyomi volt, mintha élvezte volna a szenvedést, hiába szadizták a kommandósok, pedig tök rászálltak, tettek a fejére egy töviskoronát, az arca csupa vér lett, ostorral verték, szeges korbáccsal, majdnem eldobtam magam, közelről mutatták a sebeket, bazi közel hozta a kamera, kifordult a hús, színesben, képzelheted! de a csávó meg se mukkant, ez aztán nagy égés volt a jardnak. És az is nagy égés volt a sok rohadt szadizójának, hogy nem köpte be az országot, nem köpte be az Atyát, tökre keményen viselkedett, erre aztán elhatározták, hogy kinyírják. Annyira begurultak, meg már annyira benne voltak a szadizásban. Marhára szadi módon nyírták ki. Keresztre feszítették, átverték a kezét meg a lábát, de frankón! És élve! Persze csak film, de akkor is, mutatta a kamera közelről, recsegett a csont, az izület, meztelenül volt szegény hapikám, a fején az a töviskorona, a keze-lába átszögelve! na, és amikor már fenn volt a kereszten, egy marhára állati-szaki militer még át is döfte az oldalát, hogy onnan is dőljön a vér! Én még ilyen szadi videót nem láttam! Két másik hapi is volt a szomszédos két keresztfán, de azok csak statisztáltak, szóval nem voltak sztárok, csak olyan ko-sztárok, de ez szegény!… Nem mondom, a kemény sztoriért járunk videózni a haverhoz, hogy ilyet lássunk, nem lávsztorikat, na néha azok is kellenek, azok is jók, ha van bennük egy kis szexiszadi, de az az igazi, menő kazetta, ahol kinyírják a csávót, hát ezt kinyírták! A végén persze van egy heppiend, az mindig kell, hogy el lehessen adni a sztorit szériában, a végén az van, hogy feltámad a csávó, lézertechnika, semmi más, szóval olyan sci-fi jelenet, száll fel a csávó a kozmoszba, csakúgy, semmi rakéta, nuku Challenger, nuku Szajuz, de az már nem érdekes, addig igazi, amíg a kommandósok szadizzák.

Marhára szadizós horror. Nem volt szinkronizálva, mert a haver papája hozta be kintről, a szöveget nem értettük, de a képek tök jók voltak. Nem tudom, látunk-e még a havernál ilyet

– Gyerekek, gyerekek! Az volt csak az előadás! A karácsonyeste előtti napon. Mint annak lennie kell, mély hóba süppedt az egész vidék, minden ereszen csillogó jégcsapok lógtak, de a sátorban kellemes meleg volt, s nemcsak a megszokott bőr- és istállószag terjengett, hanem sütemény –, szaloncukor- és mogyoróillat keveredett egymással.

– Háromszázhuszonhét gyerek jött el szüleivel az előadásra. A kisfiúk és kislányok ezen a délutánon a gyárnak a vendégei voltak, ahol a papák dolgoztak. Már novemberben azt mondta az igazgató:

– Ez mindnyájunknak jó év volt. Éppen ezért különleges karácsonyt akarok, egy rendhagyót. Azt javaslom, menjünk el együtt a cirkuszba. Akinek van gyereke, hozza el magával. Én is jövök mind a hárommal!

– S most ott ül a két kislány és a kicsi fiú a szülei mellett háromszázhuszonnégy másik gyerek között. Megkezdődött a rég áhított karácsonyi ünnep.

– Először csokoládét, süteményt osztottak, azután limonádé és bonbon következett, majd sok-sok ajándék. A kislányok babákat, színes csomagokat, finom nyalókákat kaptak, a kisfiúk érdekes könyveket, aranyozott tolltartókat és izgalmas összerakós játékokat.

---

Aztán kezdődött az előadás.

Ezt élvezték igazán csak a gyerekek! Átszellemülten ültek az óriási sátorban és figyelték, hogyan táncolnak a fekete pónik; borzongtak, ha az ezüstruhás lányok a magas trapézról a levegőbe vetették magukat.

---

Ó, és aztán jött a bohóc!

Már amikor a porondra botladozott, egyetlen csilingelő kacagásba olvadt a háromszázhuszonhét elragadtatott hangocska. Attól kezdve már a saját hangját se hallotta az ember. A gyermekek úgy nevettek, hogy megremegett a sátor. A szemük is könnyezett, és sokan rosszul lettek a nevetéstől.

---

Bizony, nagyszerű is volt a bohóc! A viccek oly csodálatosak voltak, hogy még a felnőttek, sőt az igazgató is levegő után kapkodtak. És őt még senki sem látta levegő után kapkodni. A bohóc egyáltalán nem beszélt, nem volt szüksége szavakra, hogy vicces legyen. Némán játszotta el a gyerekeknek, amit látni akartak. Egy malacot utánzott, egy krokodilt és három táncoló medvét. A legmulatságosabb az volt, amikor a nyulat játszotta el. Ekkor jött az a pillanat, amikor a nagy öreg bohóc ideges kezdett lenni. Ez volt az a pillanat, amikor felfedezte azt a kislányt, akinek piros masni volt a hajában. A kislány a szülei között ült az első sorban, egészen a manézs közelében. Aranyos kislány volt, okos, keskeny arcú, ünnepélyes kék ruhában. Az apja nevetett. Az anyja nevetett. Csak a piros masnis kislány nem nevetett.

---

Az öreg bohóc azt gondolta magában: Lássuk csak, kedvesem, hogy sikerül-e téged is nevetésre bírni! És úgyszólván csak a kislánynak játszott.

---

Az öreg bohóc olyan volt, mint még soha.

De… semmi sem segített. A kislány egészen komoly maradt. Egészen komolyan nézte, nagy, merev szemekkel a bohócot, anélkül, hogy csak a száját is elhúzta volna. Aranyos kislány volt, egyike a legcsinosabbaknak. Csak éppen nem nevetett.

A bohóc egyre sejtelmesebbnek találta a dolgot. Minden tréfájában egy csomó munka és hetekig tartó gondolkodás volt, mindig pontosan figyelte, hogyan reagálnak a nézők, mikor kezd nevetni az egyik, mikor hagyja abba a másik. Mindig eszerint dolgozott. Ezt nevezte a közönséggel való kapcsolatnak. Ezen az előadáson sem esett nehezére, hogy kapcsolatot teremtsen, a gyereksereg mindig hálás közönség volt. Csak a kislány nem.

---

Egyszerre csak a nyúlutánzás közben mérhetetlen szomorúság és szörnyű tanácstalanság töltötte el az öreg bohócot. Legszívesebben félbeszakította volna az előadást. Úgy érezte, képtelen tovább játszani, ha az első sorban ülő kislány továbbra is így nézi. Épp ezért valami szokatlant tett.

Odalépett a kislányhoz és udvariasan megkérdezte:

– Mondd csak, nem tetszik neked az előadás?

A kislány mereven ránézett és barátságosan válaszolt:

– Ó, dehogynem, nagyon tetszik!

– Dehát akkor miért nem nevetsz, mint a többi gyermek? – kérdezte a bohóc.

– Ugyan, min nevessek?

– Nos – mondta a bohóc –, rajtam például.

A kislány apja mondani akart valamit, de a bohóc intett: Azt szeretné, ha a kislány maga válaszolna.

– Bocsáss meg – mondta amaz –, nem akarlak megbántani, de nem tudok rajtad nevetni.

– És miért nem?

– Mert nem látlak – mondta a kislány. Én vak vagyok.

Erre halott csend lett az óriási sátorban. A kislány barátságosan ült az öreg bohóc előtt, aki nem tudta, mit mondjon. Soká tartott, míg szóhoz jutott.

---

Eközben az anya elmagyarázta, hogy Erika még soha sem volt cirkuszban.

– Mindig csak meséltünk neki róla. – És ez alkalommal mindenképpen tudni akarta, milyen igazában a cirkusz – mondta az apa.

Az apa mester volt a gyárban. Nagyon szerette a feleségét és a kislányát. Azok is szerették őt. Boldogok voltak együtt. A bohóc elszorult hangon kérdezte.

– És tudod már, milyen egy cirkusz a valóságban, Erika?

– Ó, igen – válaszolt Erika vidáman –, természetesen tudok már mindent! Anyu és apu elmagyarázták. Hallottam, hogyan üvöltenek az oroszlánok és hogyan nyerítenek a pónik. Tulajdonképpen már mindent el tudok képzelni, csak egyet nem.

– És az mi? – kérdezte a bohóc, pedig már tudta a választ.

– Hogy miért vagy te mulatságos – mondta a piros masnis Erika. – Miért kell rajtad nevetni? Ez az egyetlen, amit egyáltalán nem tudok elképzelni.

– Hm – mondta a nagy bohóc. Újra halott csönd lett a cirkuszban. És akkor valami nagyon kedveset csinált a bohóc. Előrehajolt és így szólt:

– Figyelj, Erika, teszek neked egy javaslatot.

– Igen, mi az?

– De csak ha tényleg tudni akarod, miért nevet rajtam a többi gyerek.

– Persze, hogy tudni szeretném!

– Na jó. Akkor, ha a szüleidnek is megfelel, eljövök hozzád holnap délután.

– Hozzánk, a lakásunkba? – kérdezte Erika izgatottan.

– Igen, oda. És meg fogom neked mutatni, hogy mi rajtam a mulatságos. Akarod?

Erika fellelkesülve bólintott és összecsapta a kezét:

– Jaj de jó! Apu, anyu, eljön hozzánk a bohóc!

– Nagyon kedves öntől, uram, – mondta halkan az apa, az anya pedig még csendesebben fűzte hozzá: – Nagyon köszönjük Önnek.

– Kérem, semmiség… – mondta az öreg bohóc –, hol laknak? Meghallgatta a címet és bólintott.

– Rendben van, mondjuk hatkor?

– Hatkor – mondta Erika –, ó, máris úgy örülök.

A bohóc megsimogatta a haját, mélyet lélegzett, és úgy érezte magát, mint akinek kő esett le a szívéről.

– Az előadás folytatódik, hölgyeim és uraim – szólt.

A többi gyerek tapsolt. Ebben a pillanatban mindnyájan irigyelték a vak kislányt, akit a csodálatos bohóc személyesen fog meglátogatni.

---

Azon az éjjelen havazott. Másnap is. Egyre csak havazott. Fél hatkor kezdődött Erikáéknál a karácsonyi ünnep. A gyertyák világítottak a karácsonyfán, és a kislány végigtapogatta az asztalon fekvő összes ajándékot. Megcsókolta a szüleit és egyre csak azt kérdezte:

– Gondoljátok, hogy eljön? Tényleg eljön?

– Biztosan – mondta az anyja –, hiszen megígérte. Persze pontosan érkezett. A rádió kórusa éppen egy dalt énekelt a földi békéről, amikor megszólalt a csöngő. Erika maga szaladt ki ajtót nyitni.

---

A folyosón az öreg bohóc állt. Télikabát volt rajta és alatta sötét öltöny; ősz volt a haja és az arca sápadt. De ezt Erika természetesen nem láthatta. Kezet nyújtott neki és izgalomtól akadozó hangon mondta:

– Ez… ez… igazán szép tőled, hogy valóban eljöttél.

– Nahát, mit gondoltál! – mondta a bohóc. Azután üdvözölte a szülőket, és átnyújtotta Erikának az ajándékokat: három könyvet, melyek úgy voltak nyomtatva, hogy vakok is olvashassák. Erika olvasott már néhány ilyen könyvet, és nagyon örült a három újnak. De azután jött csak az igazi ajándék!

– Ha kaphatnék egy kis konyakot – mondta az öreg bohóc. Kapott és nem is keveset.

Miután megitta, kézen fogta Erikát és a karácsonyfa előtt álló fotelhoz vezette. A szülők némán nézték, amint az öreg bohóc a karosszékbe ültette Erikát, megfogta a kezét és letérdepelt elé.

– Símogasd meg az arcomat – és nyakamat. És a vállamat. És a karomat, meg a lábamat. Ez ugyanis az első. Pontosan tudnod kell, hogy nézek ki.

Álarc és kosztüm nélkül egyáltalán nem látszott mulatságosnak a bohóc. Ezt ő is tudta. Nem is volt olyan egyszerű ez a kísérlet, amire vállalkozott. (Ezért is kért konyakot.)

– Kész? – kérdezte végül.

– Hm – mondta Erika.

– Tudod, hogy nézek ki?

– Pontosan.

– Akkor kezdhetjük – mondta a bohóc. – De kérlek, ne vedd le rólam a kezed!

Állandóan tapogatnod kell, hogy meg is értsd, amit csinálok.

– Persze – mondta Erika.

Eddig Szent Ignác a szeretetről nemigen beszélt. Nem is említi. Úgy akarja, hogy mikor a lelkigyakorlatot befejezzük, úgy menjünk vissza az életkörülményeink közé, hogy az a tudat, hogy szeretve vagyunk Istentől, áthasson bennünket, és ezt próbáljuk viszonozni. Itt leegyszerűsödik a lelkigyakorlat végkicsengése. Kívánatos, hogy ezt mindnyájan vigyük magunkkal.

Senki sem tudja megmondani tulajdonképpen, hogy mi az a szeretet. Vagy valaki tudja? Kérem szépen, nem az eszünkkel szeretünk. A szeretetnek bennünk külön képessége van, vagy mondjuk inkább: az akarat képessége, hozzáállás, állásfoglalás kérdése a szeretet.

Volt egy áldott jó rendtársam, a Palánkai Gauss Tibor Atya. (Isten nyugtassa, Münchenben van eltemetve, voltam a sírjánál is.) Alapított egy Vinculum Caritatis nevű közösséget, szeretetkötelék-közösséget. Neki köszönhetem, hogy fölfigyeltem elemi módon a szeretet valóságára, és mindent fölülmúló jelentőségére.

Megfogalmazni a szeretetet, illetve értelmileg megközelíteni egy német dominikánus könyvéből sikerült. Ez a szerző nagyon egyszerűen nyúl a szeretethez. Azt mondja: „Mi történik, amikor én azt mondom valamiről, hogy szeretem vagy szeretlek? Mi a tartalma ennek a szónak?” Azt mondja az akaratunk, állásfoglalásunk oldaláról, hogy a létembe nyúlik, onnan hangzik ez a szó a másik léte felé: „De jó, hogy vagy!”

A létem felől a léte felé valami megfoghatatlan kapcsolatot jelent a szeretet, valami egzisztenciális erőszerű valamit, ami azt akarja, hogy a másiknak a javát akarjam. „Jó, hogy vagy!” És még hozzá tudnám tenni, hogy „Akarnám is a magam részéről, hogy legyél, akarom is, és nemcsak hogy pusztán legyél, de hogy kivirágozz, kibontakozz, minél teljesebb értelmű legyen a léted!”

Tehát a lét gyökeréig nyúló valamiről van szó, mikor a szeretetről van szó.

Mikor – a Szentírás szerint – Isten megteremtette a világot, minden nap végén ott van, hogy „De jó, hogy vagy!”, azaz „Látta Isten, hogy jó”. Vagyis: „Akarom, hogy fejlődj. Bontakozz, virágozz, kiteljesedj!” Mert a teremtés csak elindítás.
A szeretetnek ez az oldala a Teremtő Szeretet nevet kapja. A szeretetnek ez az egyik oldala. A létünkből fakadó, a szeretett személy léte felé irányuló csoda. Ez a szeretet. Tudjuk a Szentírásból azt is, hogy Isten léte tiszta szeretet. Ezért mondja a Szentírás, hogy „Aki szeretetben él, Istenben él.” Isten legreálisabb megközelítéséről van tehát szó.

Mikor a szeretetnek ezt az oldalát megragadjuk, és egészen a Teremtésig nyúlóan látjuk, akkor a következő, amit látunk, egy megdöbbentő dolog: a Teremtés könyvében jön az ember! És olyat tart az Isten, a Teremtő elé, amire nem mondhatta azt, hogy látta, hogy jó. Rossz! Döbbenetes, hogy az embernek jutott ez a szerep. Mikor megölte a testvérét Káin! Hát erre semmilyen körülmények között nem lehet azt mondani, hogy „De jó, hogy vagy!” Pont az ellenkezője!

És nemcsak Káin, de minden ember hoz valamit a Földre, ami nem jó. Ez borzalmas szerepe az embernek! Ez a szeretettel ellentétes, és ugyanakkor ez hozza felszínre a szeretet egy másik oldalát, a rossz leküzdésére irányuló oldalát. Ez egy óriási területe megint a szeretetnek, a Teremtő oldal mellett, ez a „küzdeni a rosszal”, a harcot fölvevő szeretet.

A Szentírás döbbenetes erejű képpel szemlélteti, hogy amikor az ember kiűzi magát a Paradicsomból, akkor ott van az az ígéret is, hogy majd egy asszonynak az ivadéka jön, és legyőzi a rosszat. Az asszony ivadékáról már tudunk, hogy ő az Úr Jézus. Az Ószövetség egész fonalán, mindenütt fölcsillan az Istennek ez az ígérete, és ezek a beteljesítések.

Ábrahám családjából származik, és Júda törzséből, Dávid családjából, Betlehemben születik, és mikor megérkezik, akkor ember lesz. Emberként jön az ígéret! Asszony ivadékaként! Teljesen tiszta, eleven emberként lép közénk. Ahogy ember hozta a bűnt a világra, úgy ember győzi le.

Most mit csinál? Az első az életében, hogy menekül Heródes elől. Heródes szinte megszemélyesítője a rossznak. (Bár nincs ember, aki teljesen csak rossz volna. Heródes is nagyszerű építkezéseket hajtott végre.)
Mindenesetre nézzük, hogyan mutatkozik meg ez az asszonyi ivadék. Megszületik, Názáretben fölnevelkedik, fölnő… kis mozzanatok először az életéből: 12 éves korában Neki abban köll lenni, ami az Úré. Persze, hogy abban! Az Úré a szeretet!

Aztán rejtett módon nevelkedik tovább, engedelmeskedik a szüleinek, és amikor föllép, az első gesztusa a megkeresztelkedés. A bűnösök közé lép, és magára vállalja ezt az óriási tehertételt: elveszi a világ bűneit, magára veszi azokat. Erre csak az Isten képes! Aki teremtette az embert, és látta, hogy az ember hozta be a rosszat, hát magára veszi a rossznak a terhét, a világ bűneit.

A Jóisten lépései csodálatosak, tökéletesek, nagyok, mélységesek! Magára veszi? Igen! De úgy, hogy működik, körüljár jót cselekedve, megbocsát Magdolnának is, a megkövezésre elébe hurcolt asszonynak is megbocsát, és apostolainak, amikor vétkeznek, nem tesz szemrehányást. Még Péternek is megbocsát. Hányszor kérdezi, hogy „Szeretsz-e engem?”, hogy tegye jóvá a tagadását. És föláldozza az életét értünk, így győzi le a rosszat: a keresztáldozat titkán keresztül. Mert csak a halálon keresztül lehet a föltámadást valamiképpen tudomásunkra hozni. A föltámadás lesz a rossz legyőzése. Az Úr Jézus Krisztus halálával és föltámadásával győzi le a rosszat. A szentmisében mindig ott van az úrfelmutatás után: „Krisztus halálának és föltámadásának emlékét ünnepelve…

Mikor elléptem az ablaktól, az esti felhők még mindig ott voltak. Mintha csak várnának. Meséljek el nekik is egy történetet? Fölajánlottam. De nem hallottak meg. Hogy megértessem magamat s csökkentsem a távolságot közöttünk, fölkiáltottam:

– Esti felhő vagyok én is!

Állva maradtak, láthatón szemügyre vettek. Majd kinyújtották felém áttetsző, pirosló szárnyukat. Az esti felhők így köszöntik egymást. Mégiscsak megismertek.

– A föld felett vagyunk – magyarázták –, pontosabban Európa felett, és te?

Tétováztam:

– Van itt egy ország…

– Milyen az az ország? – érdeklődtek.

– Hát – feleltem –, épp alkonyul, és a tárgyak…

– Az is Európa – nevetett egy növendék felhő.

– Meglehet – mondtam –, de mindig azt hallottam, a tárgyak Európában halottak.

– Hogyne, mindenesetre – szólt közbe megvetőn egy másik. – Micsoda képtelenség is volna: élő tárgyak?

– Nos – tartottam ki –, az enyéim élnek. Épp ez a különbség. Annyi mindenné válhatnak, és ha egy tárgy ceruzának vagy kályhának jött a világra, azért még nem kell kétségbeesnie a boldogulása miatt. A ceruzából lehet még egyszer sétabot, sőt, ha jól megy, akár árboc is, a kályha pedig legalábbis városkapuvá válhat.

– Kissé együgyű esti felhőnek nézlek – mondta a fiatal felhő, amelyik már az előbb sem fejezte ki magát nagyon tapintatosan.

Egy öreg felleg félt, hátha megbántott az ifjonc:

– Ahány ország, annyiféle – csöndesítette le –, egyszer egy kis német fejedelemség fölé vetődtem s ma sem hiszem, hogy Európához tartozott.

Megköszöntem és azt mondtam:

– Már látom, nehéz lesz megegyeznünk. Ha megengedi, egyszerűen elmesélem, amit legutóbb szálltomban megpillantottam, talán az lesz a legjobb.

– Kérem – járult hozzá valamennyiük nevében a bölcs felleg.

Hát belekezdtem:

– Emberek együtt a szobában. Én elég magasan járok, tán azért látom őket gyerekeknek; így hát egyszerűbb, ha azt mondom, gyerekek. Tehát: gyerekek egy szobában. Három, négy, öt, hat, hét gyerek. Túlságosan sokáig tartana, ha végigkérdezném mindegyiknek a nevét. Különben úgy látszik, a gyerekek buzgón tárgyalnak valamit; eközben egyik-másiknak majd csak kiderül a neve. Már jó ideje állnak így egy csomóban, mert a legidősebb (úgy hallom, Jancsinak hívják) mintegy a vitát lezárva megjegyzi:

– Nem, ezzel a dolog nincs elintézve. Hallottam, hogy régen a szülők minden este, de legalábbis a szép estéken, elalvás előtt mesét mondtak a gyerekeknek. Előfordul ilyesmi ma is? – Egy kis szünet állt be, majd Jancsi maga felelt: – Dehogy, soha, sehol. A magam részéről, hiszen már elég nagy vagyok, szívesen lemondok arról a pár nyomorult sárkányról, úgyis csak kínlódnának velük, de mégiscsak úgy illik, hogy elmondják nekünk, vannak vízitündérek, törpék, királyfik és szörnyetegek is.

– Van egy nagynéném – jegyezte meg egy kislány –, az néha mesél nekem…

– Ugyan, mit – vágta el kurtán Jancsi –, nagynénik nem számítanak, azok hazudnak.

Ettől a merész, ám megcáfolatlan kijelentéstől az egész társaság igen megdöbbent. De Jancsi folytatta:

– Itt először is a szüleinkről van szó, hiszen nekik mégiscsak kötelességük, hogy bennünket ekképp oktassanak; mások legföljebb jóindulatból teszik. Megkívánni nem lehet tőlük. De figyeljétek csak meg: hogyan viselkednek a mi szüleink? Mérges, sértett arccal járnak, semmi sem jó nekik, kiabálnak és veszekednek velünk, amellett olyan közömbösek, hogy azt sem vennék észre, ha fölfordulna a világ…

– Van valamijük, amit úgy neveznek: „ideálok”. Lehet, hogy ezek is valamiféle kisgyerekek, akiket nem szabad magukra hagyni, és sok vesződséget okoznak: de akkor miért kellettünk nekik mi? Hát ez a véleményem, gyerekek: elég szomorú, hogy a szüleink elhanyagolnak bennünket. De még ezt is elviselnénk, ha nem volna bizonyíték éppen arra, hogy a nagyok folyton csak butábbak lesznek, úgy is mondhatjuk: visszafelé haladnak. Mi nem állíthatjuk meg ezt a hanyatlást, hiszen egész nap nem vigyázhatunk rájuk, későn érünk haza az iskolából, senki sem várhatja el, hogy nekiüljünk és megpróbáljuk az érdeklődésüket értelmes dolgok iránt fölkelteni..

– Épp elég keserves, ha valaki csak ül és ül a lámpa alatt, az édesanyja meg még a Püthagorasz-tételt is képtelen megérteni. De ha egyszer így van… Igen, a felnőttek egyre csak butulnak, de nem baj: mit veszíthetünk rajta? A műveltséget? Kalapot emelnek egymás előtt, s ha egy kopasz fej bukkan elő, kinevetik. Egyáltalán: örökösen nevetnek. Ha nekünk nem volna annyi eszünk, hogy néha-néha sírjunk, még ebben is fölborulna az egyensúly. Közben pedig milyen önhittek: még a császárról is, azt állítják, hogy felnőtt. Én meg az újságban olvastam, hogy Spanyolország királya gyerek, hát így állunk végig a királyokkal és császárokkal, sose hagyjátok magatokat félrevezetni!

– De a sok fölösleges dolgon túl mégis van valamijük a nagyoknak, ami a mi számunkra egyáltalán nem közömbös: a Jóisten. Én ugyan még egyiküknél sem láttam őt – de épp ez a gyanús. Eszembe jutott már, amilyen szórakozottak, elfoglaltak és kapkodók, még képesek lennének elveszíteni. Pedig Ő aztán nélkülözhetetlenül szükséges. Sok minden meg sem történhetik, ha Ő nincsen: a nap nem kelhet föl, gyerekek nem jöhetnek a világra, nem lenne kenyér. Igaz, hogy a péktől kerül ki, de a Jóisten az, aki forgatja a nagy malmokat…

– Ezer okot is könnyű találni, miért nélkülözhetetlen a Jóisten. De annyi bizonyos, hogy a nagyok aztán nem sokat törődnek vele, hát nekünk, gyerekeknek kell. Hallgassatok ide, mit találtam ki. Éppen heten vagyunk gyerekek. Hordja mindegyikünk egy napig a Jóistent, akkor egész héten velünk lesz, és mindig tudjuk azt is, hol van.

Hirtelen nagy zavar támadt. Hogyan történjék ez? Kezébe veheti, vagy zsebredughatja az ember a Jóistent? Erről egy kisfiú így mesélt:

– Egyedül voltam a szobában. Égett mellettem a kislámpa, az ágyamban ültem és az esti imát mondtam, egészen hangosan. Összekulcsolt kezemben egyszercsak megmozdult valami. Puha volt és meleg, mint egy kismadár. Nem tárhattam szét a két tenyeremet, mert még nem fejeztem be az imádságot. De nagyon kíváncsi voltam és rettentő gyorsan imádkoztam. Aztán az ámen után így csináltam – a fiúcska kinyújtotta két kezét és szétterpesztette ujjait –, de nem volt benne semmi.

Ezt nem volt nehéz elképzelniük. Jancsi is tanácstalan volt. Valamennyien ránéztek. Egyszerre megszólalt:

– Ez butaság. Bármelyik tárgy lehet a Jóisten. Csak meg kell neki mondani. – Odafordult a hozzá legközelebb álló vörös hajú fiúhoz: – Állat nem lehet, mert az elfut. De egy tárgy, nézd csak, az ott marad, éjjel-nappal, ha belépsz a szobába, ott van mindig a helyén, az lehet a Jóisten.

Lassacskán a többiek is belátták.

– De valami kicsiny tárgyra van szükségünk, amit mindenhová magunkkal vihetünk, máskülönben semmi értelme. Ürítsétek ki a zsebeiteket.

Furcsa dolgok kerültek elő: papírszeletek, zsebkés, radírgumi, tollak, madzagok, apró kövek, csavarok, sípok, forgácsdarabkák s még sok mindenféle, amire messziről rá sem lehet ismerni, vagy aminek a nevét sem tudom. S mindezek a tárgyak a gyerekek kicsiny kezében lapultak, szinte riadtan a hirtelen lehetőségtől, hogy Jóistenné válhatnak, s amelyik egy picit csillogni tudott közülük, csillogott, hogy megtessék Jancsinak.

Sokáig ingadozott a választás. Végül a kis Rézitől előkerült egy gyűszű, az édesanyjától jutott hozzá. Fénylett, mint az ezüst, s szépsége miatt az lett a Jóisten. Maga Jancsi tette el, mert ő kezdte a sort, s a gyerekek egész nap el nem maradtak a sarkából és büszkék voltak rá. Csak nehezen egyeztek meg, kinél legyen másnap, s Jancsi a maga előrelátásában egész hétre meghatározta a rendet, nehogy veszekedés támadjon.

Ez a beosztás tökéletesen célszerűnek bizonyult. Első pillantásra meglátszott, melyiküknél van épp a Jóisten. Mert a soronlévő valamivel peckesebben és ünnepélyesebben járt, hozzá vasárnapi ábrázatot vágott.

Az első három napon másról sem beszéltek a gyerekek. Minden pillanatban látni akarta valamelyikük a Jóistent, és bár a gyűszű hallatlan méltóságának hatására sem változott egy szikrányit sem, gyűszű-mivolta most úgy tűnt föl, mint valódi alakjának szerény köntöse.

Példás rendben ment minden. Szerdán Pali hordta, csütörtökön a kis Anna. Eljött a szombat. A gyerekek fogócskáztak s lélekszakadva rohangásztak összevissza, mikor Jancsi hirtelen fölkiáltott:

– Kinél van a Jóisten?

Mindannyian megtorpantak. Egyik a másikra nézett. Senki sem emlékezett, hogy az utolsó két napon látta volna. Jancsi kiszámította, ki a soros. Rájött, a kis Mari.

És most minden teketória nélkül valahányan a kis Marin követelték a Jóistent. Mit volt mit tenni? A kislány végigkutatta minden zsebét. Csak most jutott eszébe, hogy reggel még nála volt; de most nincs sehol, valószínűleg itt vesztette el játék közben.

S mikor már minden gyerek hazament, a kislány ott maradt a réten és tovább kereste. A fű elég nagyra nőtt. Kétszer is elment Mari mellett valaki és megkérdezte, mit veszített el. Mindkétszer azt felelte:

– Egy gyűszűt – és kereste.

Az emberek egy darabig vele keresték, aztán beléfáradtak a hajladozásba. Egyikük elmenőben azt tanácsolta:

– Menj haza inkább, vehetsz helyette újat.

De a kis Mari mégis folytatta a keresést. A rét egyre idegenebbé vált az alkonyatban, s a füvet harmat nedvesítette.

Megint arra jött egy ember. A kislány fölé hajolt:

– Mit keresel?

S most a kis Mari, a sírás határán, bátran és elszántan felelte:

– A Jóistent.

. Kilenc olyan helység van, amelyekben most megkíséreljük bezárni a zárójeleket, és új életet kezdeni. Egészen “egyedülálló” elismerésben van része annak, ami piarista – gyümölcseként annak a hagyománynak, amely mélyen gyökerezik az ország kulturális és nevelési történelmében. “A piarista” kemény valuta, és talán többet is várnak tőlünk, mint amit képesek vagyunk nyújtani (?). Mindenfelé hallatszik az emlékek lelkendező hangja. Az öregdiákok még visszhangozzák ifjonti éveiket, egyszerre elevenednek meg események és átélt történetek, melyeket olykor kibővít az otthon elszenvedett száműzetés emléke és az a vágy, hogy ne vesszen kárba a jövő nemzedék – unokáik – számára az, amiben nekik részük volt a negyvenes vagy ötvenes években. Jól tudjuk, milyen egy nagyapa!
Két kényszerű jelenlétből rövid idő alatt kilencbe átmenni nem esik meg a növekedésnek, egy újraélt serdülőkornak valamiféle válsága, olykor bizony súlyos válsága nélkül. Minden ruhanemű váratlanul rövidnek és elhanyagoltnak bizonyul… De a növekedés áradó örömét nincs, aki meg tudná fékezni.
Láttam bőven buzgó életet, testi-lelki odaadást. És már érlelődnek a gyümölcsök konkrét reményekben.
Az egyházi hierarchia támogatja és megáldja ezt a merész növekedést, ezt a szent mértéktelenséget. Az a véleményük, hogy az Egyháznak meg kell erősítenie jelenlétét és tevékenységét a nevelés terén. Néhány év alatt folyamatosan sarjadtak az Egyház központjai. 1995-96 statisztikái összesen 147 különféle iskoláról adnak számot. Milyen messze van (és milyen közel volt, 1989-90-ben!) az a csupán négy szerzet, mindegyik két-két iskolával. A mi hányadunk: Budapest és Kecskemét.
Nagyon tekintélyes ajkakról hallottam megbecsülést és dicséretet arról, hogy vállaltuk a “kihívást”. Ennek az árát meg kell adnunk, nem kétséges; de megéri a fizetséget. Ha ér valamit, áldásomat én is ráadom.
Valahányszor visszatérek Magyarországra, csodálkozom azon a megbecsülésen, amelyet ez a nép a kultúra iránt érez. És meg kell mondanom, hogy sehol nem láttam olyan könyvtárakat – és olyan szépen gondozottakat -, mint itt.
Visszatérek az elejére, különösen a címre. Ezt meghagytam magyarul, azért a kis egzotikumért, amelyet magába zár. Ez a címe a provincia belső újságjának, amelyet elsősorban a “mi” fiatal piaristáink indítottak és tartanak fönn.
Különös cím, rímel annak a Credónak első szavaira, amelyet az elmúlt egyetemes káptalanon (1991) fogalmaztunk meg. Összesűrűsödött benne mindaz a Memória és Prófécia, amelyre abban a pillanatban képesek voltunk. Mi piaristák…: az ünnepélyes nyilatkozat (ha úgy tetszik vallomás) erejével foglalja ez egybe az elkötelezettséget (ebben a többesben egybeömlenek egyéni fogadalmaink: “Én, Szent N-ről nevezett N….”), önmagunk azonosítását és az odatartozást (boldog odatartozást), karizmánknak és szolgálatunknak az akkor volt mában (1991-ben) született értelmezését. Ez az értelmezés most új megfogalmazásra vár, hogy elkísérjen bennünket azokban a mitikus (?) és/vagy küzdelmes (!) években, amelyek kibontakoznak majd a 2000. év körül. Valóban, a Szolgálat témáját előkészítő káptalani bizottság azon fáradozik, hogy egy új Credót terjesszen hitelesítésre a káptalan elé.
Ösztönző erő az, nekiindulni “vasárnaposan”, az Úr ünnepén és a mi ünnepünkön, “Glóriától és Credótól” túlcsorduló szívvel, hogy értelemmel töltsük meg életünket és munkánkat. Mintegy rítus lehetne összejöveteleinken vagy az Atya rejtekében meghirdetni, bevallani és megvallani a mi “Credónkat” és “Missziónkat”. Itt vagyunk, innen indulunk; ezek a mi szintézisünk, a mi névjegyünk, a mi személyazonossági lapunk.
Teljes joggal szolgálhatna fogadalmaink megújítására. Hitvallásunk többes számai (“hisszük, megerősítjük, akarjuk, kívánjuk”) magukba sűrítik az utópiát, és alapjuk azok a szerény reménységgel teli egyének, akik nyugtalanok “a sok aratnivaló és a kevés munkás” közti aránytalanság miatt. Ha imádkozunk értük, akkor minden órában, akár a tizenegyedikben is lehetnek további újoncok.
Felélednek itt a “titkos nosztalgiák”: amit akarnánk, de nem bírunk, amit bírunk, de nem teszünk, amit teszünk, de nem akarnánk…; és keverednek és egybeszövődnek az összes igeidők: a jelen, a múlt, a befejezett és a befejezetlen jövő. És mindenek fölött felmerül Kalazancius szeretett alakja, aki négyszáz évvel ezelőtt elindította (miféle Credóval?) az ő és a mi kalandunkat. Milyen ízes az őszinte társalkodás vele, szívtől szívig, hogy mondja meg nekünk, melyek voltak az “indíttatások” (itt nem szívesen mondanék “indokok”-at), melyek voltak “a Lélek tapasztalásai” (MR. 11), melyek a “döntő elhatározások”, melyek az észnek és a szívnek ama érvei, amelyek kiérlelték a döntő elhatározást: “és el nem hagyom azt a világon semmiért”.
Már napok óta kísért a gondolat, hogy P. Berro “Jegyzetei”-t kutassam. Azt mondtam, kutassam. Törekszem ezt tenni azzal a makacs és ragaszkodó rokonlelkűséggel, amelynek forrása (lássuk csak: 1951-52, noviciátus…) a piarista életnek immár hosszú esztendei. Könnyű számot vetni…
Ki tart velem? Meg kell vallanom, nem tudom miért, s azt sem tudom, igazolódik-e merészsége: de azt gondolom, hogy valami újat találok. Azzal a lelkesedéssel indulok erre az útra, hogy szent földet fedezek föl, mély gyökereket, eredeti varázslatot, a hajnal első szárnyalását.
Így kezdem az én külön, személyes IV. centenáriumi ünneplésemet. Mondottuk, hogy az ünnepléseknek kell ez a személyes, szinte bensőséges összetevő, túl azon a sokféle jó dolgon, melyeknek előkészítésén fáradozik a római “ad hoc” bizottság, és túl azon, ami ezzel összhangban megjelenik majd. Kerek egy év vár ránk. Németesen szólva: egy “el-ne-múljék-hiába” év. Jövőre: Jeruzsálemben-a Szent Dorottyában!
Nyitott marad ez az én személyes Szent Dorottyabeli ünneplésem. Mindenki végezze a maga saját megnyitóját. Ezalatt én szívesen imádkozom – meggyőződéssel – identitásunk Credóját: “Mi, piaristák, Isten Anyjának szegényei…”

A zsidóság ethoszát a keresztény Európában több mint ezer éven át visszatérően támadták, időről időre megpróbálták felszámolni, de az ebben rejlő legitimáció oly mélyen gyökerezett, hogy e kísérletek (amelyek az egyének egyikénél-másikánál esetleg sikerülhettek) a zsidóság egésznél rendre kudarccal végződtek. A népként való különállásnak mindaddig nem volt alternatívája, míg a befogadó társadalmakban uralkodó hitvallás a zsidóság hitében a konkurencián kívül mást nem látott. A változás lehetősége akkor csillant föl először, amikor a XVIII. század vége felé a vallás kezdte elveszíteni legitimáló funkcióját. A helyébe lépő ráció számára már nem volt leküzdhetetlen elvi akadálya a zsidók egyenjogúsításának. Csupán életmódjukat, foglalkozásukat kívánták megváltoztatni, a kor uralkodó gyakorlatához illeszteni (ez volt a zsidók polgári megjavítása), valamint nyilatkozatukat hallani, hogy az adott nemzet fiai lesznek, és annak törvényeit magukra nézve kötelezőnek ismerik el, akkor is, ha ez a hagyományos zsidó joggal ellentétben áll. Miután az érintettek számára a gazdanépekkel való együttélés mindig is elvi alapokon nyugodott, a hűségnyilatkozat halachikusan megoldható probléma volt. A zsidóság vallássá nyilvánítása az államhatalom felé zárójelbe tette, a magánélet szférájába szorította vissza az ősi törvényeket; a zsidóságért aggódók pedig megnyugodhattak abban, hogy csupán a befogadó társadalmaknak mindig megteendő engedményekről van szó ezúttal is – a lényeg sértetlen marad.

Ám az öntörvényű zsidó életfelfogás nehezen fér meg egy másik modern, dinamikus nemzettudattal. A modern világba való beilleszkedés feltörte a hagyományos zsidó közösségek zárt rendszerét. Ott, ahol a két világ találkozott (a XVIII. század végétől kezdve egyre szélesebb körökben, Európa egyre több országában) megindult a zsidók átáramlása a gettó világából a szélesebb társadalomba. A nacionalizmus diadalmas eszméje erősebb volt a pusztán felekezetté szűkült zsidóságnál; a ráció kikezdte a vallást; az emancipáció, a kecsegtető karrier ígérete elhomályosította a gettó akolmeleg, ámde dohszagú világát; a ráció diadalmas eszméje által legitimált modern tudományok mellett hitelét veszítette a szőrszálhasogatónak bélyegzett Talmud; a zsidó páriasorsból való menekülés vágya gyakran erősebb volt, mint az ősi közösség iránti hűség. A zsidó közösség fölszívódásától ekkor persze még nem tartottak: az előítéletből, társadalmi távolságból, a viszonylag nagy létszámú közösség tehetetlenségi erejéből és a zsidóság megroppant, ámde el nem tűnt legitimációjából fennmaradó válaszfalak még álltak, éppen csak hogy egyes darabjaik kezdtek letöredezni. Ám egyfelől a legitimáció megroppanása, a zsidóság öntörvényű narratívájának visszaszorulása, másfelől a környező társadalomba beilleszkedni vágyók oly gyakori visszautasítása bőven adott ideológiai muníciót az emancipációval elégedetlenek, a csalódottak számára.

E súlyos konfliktusra zsidó részről számos válasz született. Ezek közül egyesek fenntartották a nagy narratívát, az öntörvényű zsidóság eszméjét. Az ortodoxia – a nem zsidókkal való együttélés terén tett külsődleges engedmények mellett – elutasította a másik nemzethez tartozás gondolatát és fönntartotta a zsidó nép ethoszát. Az egész probléma nem érintette meg a keleti ortodoxiát és főként a haszidizmust, amely nem akart tudomást venni a nyugati világ fejleményeiről. Nem utasította el a kihívást, hanem elvégezte a szintézist a cionizmus és a bundizmus, amelyek a kor uralkodó eszméiből és a hagyományos zsidó ethoszból gyúrtak új, átütő erejű narratívát – előbbi az ideologikus nacionalizmust, utóbbi a pragmatikus, baloldali nemzeti önrendelkezési elvet vegyítve a zsidó öntörvényűséggel.

Az önálló zsidó narratíva tudatos elutasítását választotta a reformzsidóság – főleg történetének korai, XIX. század közepi szakaszában, mikor zsidó tudatát messzemenően alárendelte a befogadó nemzet iránti hűségnek.

A XIX század közepétől a holocaustig tartó korszakban zsidóság és modernizáció találkozásának főáramában – legalábbis közép-európai nézőpontból – a konzervatív, Magyarországon neológnak nevezett zsidóság helyezkedett el. Ez az irányzat a két narratíva egymás mellé rendelésével próbált válaszolni a kihívásra. Amint azonban ezt fentebb láttuk, a harc egyenlőtlen volt: a felekezeti státuszba visszaszorított és más eszmei fogózót nem kereső zsidóság a kor diadalmas eszméivel szemben nehezen állta a sarat.