lunablog

Mi benne az, ami levesz a lábunkról? Elsősorban nem hatalmas teológiai képzettsége, sőt kifejezett teológiai tehetsége; ez is. Hanem gondolkodásmódja, képei, nyelve, amely művészileg érett, szabad, fogható, élő, természetes, s mivel ,,hittérítői hivatása arra késztette, hogy az egész néphez szóljon… a köznyelvet használja írásaiban. Szóval tanított, mint maga Jézus Krisztus” – írja tanulmányában Kolozsvári Grandpierre Emil; ezért utolérhetetlenül egyszerű.

Hosszú, tömör, nagylendületű mondatokat ír, de áttetsző szerkezettel, s úgy, hogy minden szava mögött ott áll egységes szelleme, mímelés nélkül (ezért sokszor harapósan), öntudatlan gyermekséggel (ezért sokszor kíméletlenül). Hódítani akart, az biztos, de Istennek és az emberért, az is biztos. Ereje hullámzó, gazdag és eleven, hitével összeforrott. ,,Fínylik az Istennek hatalma” – írja s önmaga fényével bizonyította.

Pázmány Péter írói művészete is aláhúzza Kardos Tibor megállapításait: ,,A kereszténység a költészet hatalmas új forrását nyitotta meg. Nincs még egy történeti vallás, amelyben annyi költői képzet talált volna helyet, amely mélyebben átjárna minden emberi tevékenységet, s amely úgy föl tudta volna szívni a hagyományból az életerőt, a kiirthatatlant.”

Őry Miklósnak 1970-ben Kismartonban megjelent ,,Pázmány Péter tanulmányi évei” című könyve alaposan és részletező pontossággal jeleníti meg Pázmány eléggé ismeretlen ifjúi éveit; Őry szinte Európára kiterjedő nyomozói munkát végzett. E műből megtudjuk – amit, persze mindig is tudtunk, de amit nem lehet soha elégszer ismételni -, hogy minden új szellem őt megelőző szellemek dajkasága, serkentése s próbái árán születhetik meg; Pázmányé is.

Idézünk a jezsuita Georg Scherertől, ,,korának nagy szónokától”, Pázmány egyik tanítójától: ,,A prédikátor legyen imádságos ember… Az ima nagy erőt ad a prédikációnak, ugyannyira, hogy egy-egy imádkozó pap öt szóval jobban megindítja a hallgatókat, mint a másik nem imádkozó fecsegő egész zsákravalóval. Dicsekvés nélkül mondom, én már 44-ik éve prédikálok, de még nem jutottam odáig, hogy a talárisom ujjából merészkednék kirázni egy prédikációt… Rendesen az egész hét sem elég annak elkészítésére és kistafírozására, és miután minden lehető módon felkészültem, az elején mégis egész testemben reszketek a félelemtől nemcsak ha fejedelmeknek, királynak…, de akár ha polgárnak és parasztnak beszélek is. A keresztény… nyomós érvekkel fékezzen s ne szidalmakkal bosszantson. Túlsággal ne kiabáljon, mert az üvöltözést… végül is a hallgatóság elunja, s az állandó lármától szépen elszunnyad. A hangot modulálni kell… S értsen a prédikátor a jókor való abbahagyás művészetéhez is.” (1603-at írunk.)

A mag termőtalajra hullott. Pázmány így ír a vitatkozás erkölcsi szabályairól: ,,Az igazságkereső ember is úgy viselje magát, hogy egyik részének se kedvezzen inkább a másiknál, hanem szinte úgy viselje mind a két fél között magát, mintha ez óráig egyik valláson sem lött volna, hanem most akarná újonnan megismerni az igazságot és abban magát megerősíteni, mert ha eltökéli időnap előtt, hogy emez igazabb amannál, lehetetlen, hogy igazságot tegyen a két fél között…”

Hogy Krisztus teste, ,,vere, realiter, substantialiter” (igazán, valóságosan, lényegileg) van jelen az oltárszentségben, s nem jelképesen, azt így érveli: ,,Szép dolog volna, ha ki néked száz aranyat ígérne, és az aranyforintok képét adná? Ha vadászattyában fogott szép nyúl-húsra híjna, és az asztalra nyúlhús képét tenné; köszönhetnéd a jó tartást!”

Vitáiból egy morzsányit: ,,Forgatod a Szent Írást? Én is. Könyörögsz Istennek, hogy világosító Szent Lelket adgyon? Én is. Honnan tudgyam, mellyikünk magyarázza jobban, igazabban? Nemde, az igaz magyarázatot kellé előbb bizonnyal megismernem, mellyik legyen, és azután-osztán látni, melyik tudomány egyezzen ezzel? Honnan tudhatom ezt az igaz értelmet, mellyik legyen? A te tetczésedből-é? Miért nem az enyémből?”

Így láttatja Istent föld-mennyművelőként: ,,Az szántó vető ember, hogy csűrbe-való búzája teremjen, megégeti, feltöri, megforgattya, ganéjozza, boronállja a földet; hogy asztalra-való kenyér legyen a búzából, felarattyák, cséplik, szórják, rostállyák, malomban porrá törik, szitállyák, dagasztyák, kemencében fűtik; hogy pinczébe-való bora legyen a szőlőnek, a vinczlér megkapállya, bujtattya, metszi, karózza, levelezi, gyomlálja, leszaggattya, megtapodgya, kisatulja: hasonlóképpen cselekszik Isten. Akiket Mennyország vendégségére rendelt, azokat a földön csapásokkal gyalullya, sanyargatásokkal készíti a boldogságra” – mert hát arra föl is kell készülni, s ez ugyancsak hosszú ideig tart.

De vajon hogyan miénk ma Pázmány? Nem úgy, mint a kastélyából kiakolbólított arisztokratának, aki a nagy Ükapa képét a falhoz támasztotta, s maga az árnyékába kuporodott. Már csak azért sem, mert:

Pázmány ma már mindenestül az egész magyarságé, s nem csak az egyház ,,ujjlenyomata”. Ami azt jelenti, hogy az ő katolicitása sikerült; egyetemes szelleme, népe és egyháza fölött, akár a fényernyő. Amire azonban én, mint katolikus, személyes igényt tartok, éppen a kérdései, a keménysége, haragjának kampója: nem tudok ellenállni a kísértésnek, hogy erejét magam ellen, s keresztényi gyöngeségeim ellen ne fordítsam.

Ahelyett, hogy kérkednénk művével, megkérdezem: miért nem vagyunk hozzá hasonlók, amikor pedig ugyanazt az Urat szolgáljuk? Nem megkérdezné ő is, ,,kicsinyesek vattok-e vagy naggyá akartok lönni?” Nyelvünk nehogy ,,nyammogó lapossággá” váljék, hanem égővé a hit tüzétől. Mintha a mai írástudókhoz szólna; ne legyenek ,,nagy pompával és buborék módjára felfútt szókkal való nyelveskedések minden írásid, hanem írj emberül, szólj a dolgokhoz, ne tétovázz, mint a róka, s meglátod, válaszod lészen”. Van-e erőnk követni hatalmas emberszeretetét? S szókimondó egyenességét, bajfeltáró hitelességét, s – ami autentikussá tette keménységét is – anyagi önzetlenségét? Vagyonából megalapította és fönntartotta a nagyszombati egyetemet. Van-e bennünk igaz készség tisztázni viszonyainkat a világban, átélni mai küldetésünk kockázatát, nehogy a zavarosság ,,tetvei pozsongjanak” húzódozásainkban? Nem vagyunk-e ,,eső nélküli felhők”, mint a hamis tanítók, akik ,,mert noha kevélység miatt fenn járnak… akármely tudomány szelétől tétova hordoztatnak”, de az üdvösség harmatát nem hullatják a földre?

Pázmány Péter szelleme – korának vallási csatazaja nélkül – egyenesen lelkiismeretünk ,,véknyának” irányul: ne legyünk ,,mind az siket aspis, bédugott füllel”, meg kell vallatni magunkat, hogy ,,az üdvösségnek úttya megesmérhessék” általunk

Peter Morton arra riadt fel, hogy odakint már világosodik. Eső dobolt az ablakon. Január ötödike volt.	Peter Morton woke with a start to face the first light. Through the window he could see a bare bough dropping across a frame of silver. Rain tapped against the glass. It was January the fifth.
Átnézett a másik ágyra – a két ágy közt asztalka volt, rajta az éjjeli lámpa egy víztócsában állt. Francis Morton még aludt, és Peter, szemét a testvérén tartva, visszafeküdt. Elszórakozott a gondolattal, hogy tulajdonképpen önmagát figyeli: ugyanaz a haj, ugyanaz a szempár, ugyanaz a száj és ugyanaz az arc. De a gondolat semmivé sápadt, és agya visszatért ahhoz a valóságos tényhez, amely ezt a mai napot jelentőséggel ruházta fel. Január ötödike volt. Alig akarta elhinni, hogy már egy év telt el Mrs. Henne-Falcon legutolsó gyermekzsúrja óta.	He looked across a table, on which a night-light had guttered into a pool of water, at the other bed. Francis Morton was still asleep, and Peter lay down again with his eyes on his brother. It amused him to imagine that it was himself whom he watched, the same hair, the same eyes, the same lips and line of cheek. But the thought soon palled, and the mind went back to the fact which lent the day importance. It was the fifth of January. He could hardly believe that a year had passed since Mrs. Henne-Falcon had given her last children’s party.
Francis hirtelen hanyatt Fordult, egyik karját átvetette az arcán, eltorlaszolta a száját. Peter szíve egyre hevesebben vert, de nem az örömtől, hanem a szorongástól. Felült, és átkiáltott az asztalkán : – Ébresztő! – Francis válla megrázkódott, ökölbe szorított keze belekaszált a levegőbe, de a szemét nem nyitotta ki. Peter Morton úgy érezte: hirtelen az egész szoba elsötétül, mintha egy óriási madár csapna le rájuk. Újra kiáltott: – Ébresztő! – s a szobát ismét ezüstös fény árasztotta el, és újra eső paskolta az ablakokat. Francis megdörzsölte a szemét: – Te szóltál? – kérdezte.	Francis turned suddenly upon his back and threw an arm across his face, blocking his mouth. Peter’s heart began to beat fast, not with pleasure now but with uneasiness. He sat up and called across the table, “Wake up.” Francis’s shoulders shook and he waved clenched fist in the air, but his eyes remained closed. To Peter Morton the whole room seemed suddenly to darken, and he had the impression of a great bird swooping. He cried again “Wake up,” and once more there was silver light and the touch of rain on the windows. Francis rubbed his eyes. “Did you call out?” he asked.
– Valami rosszat álmodtál – mondta Peter. Tapasztalatból tudta, hogy amit az egyikük gondol, az tükörképe a másik gondolatainak. De ő volt az idősebb, ha csak néhány perccel is, és magabiztosságot merített a fénynek abból a rövid közjátékából, ami alatt testvére még a fájdalommal és a sötétséggel gyürkőzött; és felébresztette benne az ösztönt, óvni a másikat, aki annyi mindentől rettegett.– Azt álmodtam, hogy meghaltam – mondta Francis.– Milyen volt? – kérdezte Peter.– Nem emlékszem – felelte Francis.– Egy nagy madárról álmodtál.

A feltételekhez kötött lét szenvedéssel jár. A szenvedésnek van oka, van vége, és vannak utak, melyek elvezetnek a végéhez.”

„Mindannyian haldoklunk, a halál csak idő kérdése. Egyesek egyszerűen hamarabb halnak meg, mint mások.”

„Mindennek, ami keletkezik, meg is kell szűnnie.”

Emberről

„Belül keressétek a fényt, önmagatokban leljetek menedéket! Vezéreljen az igazság, mint fény a sötétben, mert az lehet csak menedéktek! Magatokban, ne másban higgyetek!”

„Amit most gondolsz, holnapi életedet formálja.”

„Azok vagyunk, amit gondolunk. Mindaz, ami vagyunk, a gondolatainkból táplálkozik. Gondolatainkból építjük fel a világunkat.”

„Még egy isten sem változtathatja vereséggé annak az embernek győzelmét, aki önmagát győzte le.”

Az ember nem porszem. Istennek annyira nem, hogy köréje teremt egy egész univerzumot, születésének pillanatát Paradicsommal ünnepli, bukásakor arca elborul, s vérét ontja érte; teheti-e mindezt egy porszemért?

Jézus Krisztus nem homokba testesült, hanem a föltámadásra kijelölt emberi testbe. A szent írások másról sem szólnak, mint Isten s ember súlyos szerelméről, az ember szabadságáról, erejéről, tragikus, de elkerülhetetlen meneküléséről és végletes értetlenségéről. (,,Hisz minden a tiétek: Pál, Apolló, Kéfás, a világ, az élet, a halál, a jelenvalók, az eljövendők: minden a tiétek…” – mondja Szent Pál.)

Akit egyszer megrázott Isten áldozatának nagysága, annak az emberről alkotott képe megnő, kiteljesedik s ezentúl mindig a dráma ,,tétje” lesz. Nem Isten, hanem az ember léte kérdéses! Az embernek vannak szomjúságai, amiket csak emberen túli források oltanak. Van olyan világosság igénye, amit nem tud szolgálni sem az értelem, sem a társ, sem a látás szenvedélye. Embert leminősíteni annyit tesz, mint Istent lefokozni.

Az ember annyira nem porszem, hogy elfúvására atombombák orkánjára és égető kemencék százainak kéményeire volt szükség; pokolbéli ellentétként azzal a szélfúvással, amely Jézus föltámadása után bejárta az apostolok utcáit. Ez a szél nem döntött romba városokat, nem villant föl elviselhetetlen fénnyel és hővel. Összekeverte ugyan az örömükben dadogó apostolok nyelvét, de utána minden kitisztult egy másfajta eszméleten. Talán sohasem volt nagyobb az ember eszköztelen esetlenségében, mint a Lélek fogadásakor. Erre porszem nem alkalmas. És hívatlan.

Az alázatos figyelem éles figyelem; olyannak ismeri meg az embert, amilyen. Megismeri! A szeretet azonban az elronthatatlan öröm pluszával fölismeri: mintha Isten háta mögött ,,drukkolna” a másikért, aki ott áll Ura előtt leplek nélkül. Isten azonban hallgat. Látja az átvilágított embert, s benne a szeretetet, ami az emberi lét fonás-iránya.

Az embernek a szeretetben maga mögött kellene hagynia minden részleges ítéletet, hogy a másikat egészen érinthesse; szeretete tulajdonképpen az, hogy megbocsátásból megbocsátásba lép. Az emberi egzisztencia azonban túlságosan is tapad a sokféléhez a szeretet egysége helyett, ami ugyan egy, de szétsugárzó; ezért csak Isten képes éppen ott ,,átvenni” tőlünk az embert, ahol mi már oly reménytelennek ítéltük, mint a bolondot vagy a haldoklót.

Micsoda reményre jogosít, hogy számunkra titok marad minden ember, még ha feltártnak gondoljuk is. Ebben a titokban őrzi az Isten ember iránti végtelen hűségét.

Ezért az embert bármiféle hűtlenségre biztatni, a hűtlenségre, mint nagyszerű ,,kalandra” hívni: vakság, naiv hit a káprázatokban. Az tán a bajunk, hogy olyan megrögzötten hűségesek vagyunk? Emberhez, eszméhez, hivatáshoz, öregekhez, hazához, adott szavunkhoz, beteghez, tisztességes közlekedéshez, hagyományhoz? Talán ujjonganiuk kellene az anyáknak, mert gyermekeik apja végre kikapcsolódott a ,,legkonzervatívabb emberi tulajdonságból”, a hűségből?

A hűség alapja az emberi lét. Aki hűségre törekszik, úgy tesz, mint a kazalrakó paraszt: tudja, hogy csak alapon áll meg a kazal s formában; az építésnek rakási rendje van, nem mindegy, hová, hogyan s mennyi szalmát rak, lapítgat, egyenget, oszt, míg kijön a kúp, amit a szél sem tud szétcibálni; bíztassuk, hogy rángassa ki az alját? Nem tudnók-e, hogy ez a szó, emberi, majdnem azt jelenti: vízre lépni? Mert az ember maga a változékonyság, váratlan apadás a sokból a semmire, ahogy nagyúrian szétszórja szavát, idejét, életerejét, s megingása idején oly hirtelenül esik kétségbe. Van-e igazán hűséges közöttünk? Az igazi hűség az embert sarkon fordítja, szemközt érdekeivel, vágyaival, önmagával. A másiké lenni, testestül-lelkestül; ki meri erre felnyújtani a kezét? Elillanna, mint napközelben a pára; jézusinak kell lenni ahhoz, hogy kimeríthetetlen legyen. Nem igaz, hogy minket a ,,feltétlen ragaszkodásról” lehet megismerni, inkább csak ragaszkodó indulatainkról. Nincs bennünk ,,töretlen kitartás”, legfeljebb kötelességtudás, legyűrt kétségek s kegyelemként megkapott türelem. S nem igaz, hogy a hűség ,,önként vállalt rabság”. Amit önként vállalok, azt akarom. Amit akarok, azt szeretem. Így szeretheti a lekoloncolt pálma a köveket.

Valóban újdonságszámba menne, hogy a nagy szándékok mindig követelően léptek fel az ember életével szemben? Minden jelentékeny mű vagy tett valósággal kiforgatta gazdája szellemi-erkölcsi zsebeit, alig hagyva benne mást ürességnél. A feltalálók, igazán nagy művészek, szentek, tudósok hűsége sem útjukba dőlt fa, amin át kell lépniük, hanem maga a lendület, amely egybeesik a céliránnyal vagy összeszedettségük derékszorító öve. A dolgok megismeréséhez szent idők kellenek. A felszínen soha sincs semmi lényeges, csak ami a fenéktől fodrozódik. Minden vagy semmi – a nagyra törő életeknek ez az alapkérdése. S a hűség itt nem ,,fej vagy írás” rátéte, hanem ,,feltétel, ami nélkül nincs”. Mi a hűség? Szabad választásom megerősítése. Őt, őket választottam, s ezentúl is választom. Holnap és holnapután is. Mert választásomat többre becsülöm az időnél ; nem a választásom káprázat, hanem az idő. Az egyetlen ,,idő, ami nem káprázat, az időtlenség”. Tehát amit választok, örökre választottam.

Mi a hűség? Ezt a dolgot kiragadom a sokaságból, mert tetszik. Kiragadtam, most figyelem. Meg akarom ismerni, hát alaposan figyelem. Még mélyebben. Folyton, holnap, holnapután is. Egyre többet látok belőle, de nem eleget. Örökre teljesen meg fogom ismerni.

Hol van itt hézag a hűtlenségre? Persze, elkalandozhatok, van unalom is, ásítozhatok, feladhatom, megrokkanhatok. De akkor szépen kisétálok a pályáról, hadd fusson a többi, akinek nincs sem ideje, sem fölös ereje, hogy a ,,mámorító függetlenség” maszlagját rágógumiként forgassa a szájában.

Mi a hűség? Koncentráció a lényegre. Aszkézis. Mint például Einsteiné. Vagy Vasarelyé. Vagy Keresztes Szent Jánosé. De a hatgyermekes G. Pista bácsié is. Az ember ,,beleépül” választottaiba. Személyekbe, dolgokba. S minél nagyobb személyiség épül bele a többiekbe, annál mélyebben egybenő velük. Jézus Krisztusnak, szeretete következményeként, vissza kellett jönnie.

Az erőszakos szétválasztás halálos sebeket okozhat. Tehát a hűség a másikhoz értelem dolga is. Ezért az én ,,gondolati és cselekvési szabadságom” igazi tere is. Sőt, előlegezett bizalmam a bizonytalan jövőnek. S ha ez a kötődés – mert erről van szó – keserves szakaszokon vezet át, a hűség áldozatom is.

Hűtlenség? Egy rossz vers. Egy elkapkodott híd rekonstrukció. Egy kikerekedő karrierizmus. Vagy tragédia: mert az emberhez való ,,becsületes” hűtlenség totális igényű, súlypontáthelyező, s végzetes kísérlet. A hűtlen életforma nem tud pazarolni, mint a természet, hanem lassan, öntudatlanul s később már cinikusan leépül. – A ,,porszem” ember és a hűtlenségében ,,kibontakozó” ember mögött a kisszerűség mesterkélt fölmagasztalása lappang.

A hűséget próbáló ember tudja, hogy reménytelen versenytársa az abszolút hűségű Istennek.

---

z ember „jövő felé irányuló lény”. Az emberréválás folyamata még nincs lezárva. Az ember – biológiai és szellemi fejlődésének szempontjaiból egyaránt – még csak kibontakozásának elején áll. A természettudósok szinte beláthatatlan jövőt igérnek további fejlődésének. A paleontológusoknál egy közepes nagyságú zoológiai faj valószínű életideje 50 évmillió. Ez az egyetlen adat elegendő annak megmutatására, milyen óriási feladatokkal kell a mai embernek megküzdenie, ha saját jövőjével boldogulni akar. Van valami nagyszerű, de egyben félelmetes is ebben a gondolatban: egy fejlődés elején állni, egy olyan jövő felé haladni, amelynek veszélyeit és lehetőségeit mégcsak nem is sejtjük. Ma új tudomány van születőben: a jövőt kutató tudomány. Ennek a tudománynak keresztény szellemben való kifejtése a keresztény gondolkodónak egyik legnagyobb feladata.

A keresztény ember előtt egy abszolút jövő igérete áll: a „mennyország”. A mai keresztény elsősorban a mennyországról szeretne emberileg elfogadhatót hallani. Sajnos ismét és ismét meg kell állapítanunk, hogy dogmatikánk legunalmasabb és legszíntelenebb fejezetei éppen azok, amelyek a mennyországról szólnak. Ha jómagam a mennyországról – tulajdonképpeni jövőnkről – szentbeszédet szeretnék készíteni, a marxista Ernst Bloch „Prinzip Hoffnung” („A reménység elve”) c. könyveit veszem kezembe. Ebben a könyvben bámulatosan pontos elemzés található arról, mi is az, ami bennünket ennek az abszolút jövőnek irányába hajt. Ok arra, hogy a keresztény gondolkodók szégyenkezzenek. Hiszen legfontosabb – és legkeresztényibb – feladatuknak kellene tekintenünk, hogy eszmeileg is tanúságot tegyünk a mennyország létezéséről; arról a mennyországról, amelyet nemcsak elvont fogalmak segítségével tudunk megsejtetni, hanem amelyet minden nap, sőt minden órában folytonosan megtapasztalhatunk élményeink mélyén. Ha ma valóban becsületesen, vagyis emberi tapasztalatunkból kiindulva, beszélünk a mennyországról, az emberek önkéntelenül felfigyelnek.

Bloch reménység-filozófiája – gazdag kutatási anyagával – rádöbbenti a keresztény gondolkodót arra, milyen keveset és mennyire „vérszegényen” beszélünk arról a mennyországról, amely tulajdonképpen máris áthatja a jelenlegi világot. Ez a tény elegendő anyagot nyujthatna a keresztény gondolkodóknak a lelkiismeretvizsgálatra. Hiszen a „reménység elve” sokkal inkább van beleégetve a mi testünkbe, mint minden más emberébe. De nem lett-e divat nálunk nagy szavakat mondani az emberiség nyomorúságos állapotáról? Nem egy aratott velük kis irodalmi babért. A remény, az alapvető optimizmus, a„boldogság íze” azonban az ember igazi életeleméhez tartozik. Ha a keresztény ma tanúságot akar tenni Istenről, sőt Isten nagyságáról, akkor talán csak egyetlen feladat vár rá: embertársainak bebizonyítani, hogy van még öröm, van boldogság és remény ezen a világon; hogy élni jó és élni érdemes.

Honnan az élet, honnan egyáltalán a lét? Istentől. Istentől vagyok. De mit jelent ez? Azt, hogy teljes lényemmel Isten utánzata vagyok. Isten gondolataként élek! Teremtettnek lenni annyit jelent: Isten életét hordozzuk magunkban és hogy Isten ezt a létet örök megdicsőülésünkre tervezte. Isten az életet a mennyországra való tekintettel alkotta meg. Éppen ezért az ember lényegében csak beteljesülése, vagyis a mennyország felől tekintve érthető meg igazán. Ami a beteljesülés előtt történik, csupán születés. A világ csak akkor jön majd létre, ha az ember átlépi a mennyország küszöbét. A szó igazi értelmében tehát még nem „élünk”. Életünk tehát nem más, mint a mennyország irányába való fejlődés. Az „élet” még nincs jelen. Az „igazi lét” még mindig csak közeledőben van. Az ember még nem érte el igazi lényegét.

A modern szellemtörténet egyik legfigyelemreméltóbb ténye, hogy az ember egyre jobban rádöbben arra, mennyire a világhoz tartozik. Ezt a tényt azonban nem annyira sztatikus nagyságként fogja fel, inkább mint fejlődési egységet. Ez a fejlődési egység egy – tejutakból, naprendszerekből és bolygókból összetevődő – világ létrejövése: a primitív, majd mind bonyolultabbá váló életformák kifejlődése, állandó előre-tapogatódzás a tudatnak mind magasabb fokai felé. Az ember ennek a fejlődésnek a „produktuma”, „a világ kivirágzása”; mintegy magába sűríti a világ „bensőségesség”-ét. A világmindenség őseredeti léttartalmából kiindulva az élet irányába fejlődik. Az élet emberré lesz, amennyiben szellemmé válik. A szellem annyiban érti meg önmagát, amennyiben megismeri Istent és szeretetben Neki szenteli magát. Az embernek Istennel való egyesülése azután a világmindenséget is „magával rántja” az örök beteljesülésbe.

A beteljesülés nem más, mint egy olyan világmindenség, amely végérvényesen „áttetsző” lett Isten felé. Így a világ állandó fejlődési egységgé válik. Isten szüntelenül „teremti” a világot, amennyiben olyan erőt kölcsönöz neki, hogy segítségével – évmilliárdos fejlődés folyamán – Istenhez „emelheti” önmagát. A „világteremtés” története ez: A teremtésbe – Istennek ebbe az örök-egy tettébe, amely kezdet és egyszersmind beteljesülés is – Isten mintegy bele-„ékelte” azt az arasznyi időt is, amely a teremtés önkifejléséhez szükséges, s amelyben a világ – Isten erejével s egy évmilliárdos fejlődés során – emberré lesz, az emberen keresztül pedig beletorkollik az abszolút jövőbe, vagyis a mennyországba.

A kolosszei levél ezt így fejezi ki: „Benne lett minden a mennyben és a földön … Minden általa és érte lett”. (Kol 1,16.) Ezek szerint Krisztus az abszolút kezdet és egyben az abszolút cél is. A világ Krisztus felé fejlődik. Ebből azonban az is következik, hogy Krisztus még mindig alakulóban van. S ezzel rámutattunk a keresztény hittan egyik legmélyebb igazságára: bár Krisztus „egy pillanatra” eljött hozzánk, de mindjárt el is tűnt a – talán még évmilliókig tartó – jövőnek kifürkészhetetlenségébe. Krisztus az idők végéig állandó „fejlődésben” van. E szerint keresztény az az ember, akinek élete egy gyökeres „máslét”-be, egy felülmúlhatatlan jövőbe fog torkollni. Ha van világ, ha van ember, akiben vágy ég, akkor van mennyország is, mert az ember csak úgy létezhet, ha állandó, utolérhetetlen „remény”-ként fogja fel önmagát.

Itt most nem foglalkozhatunk a regényíró Saint-Exupéryvel – s így A kis herceg írójával sem -, művének e részéből csupán arra hívjuk fel a figyelmet, ami a Citadella szempontjából érdekel bennünket. Mindenek előtt arra, hogy bár csak 1948-ban jelent meg, tehát az író halála után négy évvel, amikor regényeit nemcsak hazájában olvasták, hanem úgyszólván a világ minden jelentős nyelvén, a Citadella korábban keletkezett, mint írói munkásságának a dandárja. Valóban, ha a mű megírásának a kezdetét tekintjük (kb. 1936!), akkor azt láthatjuk, hogy időrendben csupán a Courrier du Sud (Déli futárgép, 1928) és a Vol de Nuit (Éjszakai repülés, 1931) előzte meg. S ezt fontos tudnunk, mert megvilágítja Saint-Exupéry regényírói arcának egyik igen fontos, a kritika által már nagyon korán kiemelt vonását, az író moralizáló hajlamát.

Kritikusai általában erősen hangsúlyozzák azt az állhatatos, szinte megszakítatlan fejlődést, amely a Déli futárgép regényformájától egyenes vonalban vezet el a Citadellához. Anélkül, hogy vitába kívánnánk szállni életének és művének nálunk avatottabb ismerőivel, szeretnénk a magunk részéről hangsúlyozni az előbb említett 1936-os év jelentőségét; sőt úgy érezzük, hogy talán még korábbra is visszamehetnénk, hiszen egyáltalán nem bizonyos, hogy valamely mű megírásának a kezdete egybeesik e mű koncepciójának a megszületésével. Jelen esetben már csak azért sem, mert tudjuk, hogy a Citadella nem eleve kész, határozott terv alapján született, hanem – hogy egy másik francia és egyúttal világirodalmi párhuzamra hivatkozzunk – Pascal Gondolataihoz hasonlóan jórészt sebtében odavetett, legnagyobb részben kidolgozatlan feljegyzések, gondolatok formájában, amelyekre még hosszú átdolgozás és szerkesztés, az író életének utolsó évében tett kijelentései alapján legalább három-négy esztendő várt. a Citadella csupán megjelénésének évét (1948) tekintve későbbi mű, mint a regényei; alakulását tekintve egyidős a legtöbb regényével, sőt – legalább részleteiben – bizonnyal régebbi némelyiknél. Vagyis az a bizonyos fejlődés, amelynek állítólagos betetőződése, az egyre moralizálóbb regények után a nagy elmélkedő, erkölcsi és életelveket nyújtó, szinte minden cselekménytől mentes mű lenne a Citadella, a valóságban párhuzamos a regényeivel, mondhatnánk kíséretéül szolgál e regények sorának.

És valóban: ha jól olvassuk Saint-Exupéry regényeit, azt látjuk, hogy a morális érdeklődés, a moralizáló, gyakran didaktikus szándék elejétől végig fellelhető minden művében. Első kritikusainak egyike, Gide már nagyon korán észrevette, hogy itt valami új felfogásról van szó, a cselekvés előtérbe állításáról, arról, hogy “nekünk főképp arra van szükségünk, hogy megmutassák: mint vagyunk képesek arra, hogy önmagunkat is felülmúljük a megfeszített akarat segítségével.” Az író minden hőse végeredményben az élet értelmét keresi, Gide szerint azt bizonyítja, hogy “az ember nem a szabadságban, hanem egy feladat elfogadásában találja meg a boldogságát.” Ez a feladat végül is a métier, a mesterség fogalmába sűrítődik: legyen bármilyen szerény vagy fontos ez a mesterség, benne teljesedik ki az ember, nyeri el teljes szabadságát. Ez a felfogása regényei közül a Terre des Hommes-ban (Az ember földje, 1939) fogalmazódik meg a legtisztábban; de ha a Citadella számtalan, erről szóló fejezetét olvassuk, akkor itt is, mint a rengeteg egyéb, ismétlődő motívumban és gondolatban, félreismerhetetlen az időbeli párhuzam. Mi azt hisszük, hogy valóban lehetetlen egymástól elválasztani Saint-Exupéry regényírói és moralista-esszéírói működését, legalábbis ami a Citadellát illeti; csak a későbbi, posztumusz megjelenése mondathatta számtalan kritikusával azt, hogy a Citadella mintegy betetőzése, végső konklúziója regényírói működésének. Mi szinte azt mernénk kimondani, hogy a regények a Citadella gondolatainak az illusztrációja. Egy kis túlzással a posztumusz mű amolyan “vezérkönyv”, amely megoldja, megmagyarázza, didaktikus módszerrel érthetővé teszi ennek a mélyenszántó és mélyen etikus műnek a végső mondanivalóját.

Ez az időbeli párhuzamosság lépten-nyomon szemébe tűnik a regényeket már ismerő olvasónak, amikor belemélyed a Citadella olvasásába. Megtalálja benne az író minden nagy témáját, amelyeket már ismer a regényekből. Persze, az újszerűség eleinte meglepő, sőt talán félrevezető, a mű koncepciója és hangneme ugyanis erősen eltér az előzőktől, didaktikussá válik, minduntalan bibliai rezonanciák ütik meg a fülünket, cselekmény nincs, csak példázatok és elmélkedések. De az alapgondolat és a cél ugyanaz: megkeresni az emberi élet értelmét a családban, az igazságban, az otthonban, a mesterségben, a szeretetben, a boldogságban, a testvériségben, a szabadságban, az emberi közösségben s mindezek túlhaladásában egy náluk is magasabb rendű nagyságba emelő erőfeszítés segítségével. Ez az erőfeszítés, ez az igyekezet azonban nem feltétlenül a legnagyobb dolgokban nyilvánul meg. A lényeg: veszendő létünk elcserélése valamire, aminek értelme van. A hímzőrámájuk felett vakoskodó asszonyok gyonyörű, Isten házát ékesítő hímzett terítőkre cserélik el magukat, a gyermekét ápoló anya egy édes mosolyra, a szegkovács meg a deszkát fűrészelő asztalos hajóra, az építész templomra, az uralkodó népe boldogságára. Mindenkinek megadatik a csere lehetősége: az élet elpusztulhat, de amit másokért alkottunk, az megmarad, mint a hímzőnők elpusztíthatatlan remeke vagy az építész évszázadokkal dacoló temploma. Az elcserélődés a mesterségben, mások, a közösség szolgálatában: minduntalan visszatérő témája a Citadellának, de egyúttal alapgondolata Saint-Exupéry egész írói működésének is.

Mindez nagyon szép és emberi. Ám az olvasó joggal teheti fel a kérdést: miért kellett ezt a művet katolikus kiadónak kiadnia? Hiszen úgyszólván egyetlen sorában sem lelhetünk közvetlen hivatkozást az író katolikus felfogására. Már maga a keret is – egy berber fejedelem beszélgetése fiával, majd a fefedelemmé cseperedett s lassan az öregség felé haladó utód elmélkedései – egészen mást enged sejtetni. Ám a keretül szolgáló sivatag, sivatagi erkölcsök, szokások légköre meglepő. Bibliai levegő lengi át ezt a hosszú elmélkedést, az író stílusa helyenként ószövetségi, ódon erővel telített, máshol mintha az Újszövetség, a Hegyi Beszéd visszhangoznék a líraian szép részletekben. Hogyan lehetséges, hogy ez az aktív, harcos életet élt és katona-halált halt író ilyen bibliai hangú művet írt, helyesebben, ilyen mű megírására készült (hiszen a Citadella tulajdonképpen nem készült el!), holott egész életében úgyszólván semmi nyomát nem leljük annak, hogy vallásos, katolikus módon élt volna? Azt tudjuk, hogy mélyen katolikus környezetben nevelkedett, katolikus iskolában végezte tanulmányait, de felnőtt élete folyamán eltávolodott ettől a környezettől, egészen más világban és világfelfogásban élt (?!). Hogy a Biblia rendkívül nagy hatással volt rá, azt egy percig sem lehet tagadni: ezt bizonyítják veretes mondatai, stílusreminiszcenciái, példázatai, a mű egész atmoszférája. De ismerjük egy ifjúkori mondását is: “Helyettesíteni a vallást: nem haszontalan beszéd.” Aki ilyet mond, az bizonnyal nem hívő katolikus. Vagy tévedünk, s mégis az? Talán csak túl sok keserűség gyűlt benne össze, vagy saját gyengeségei elől menekült bele egy új morál keresésébe, amely végül mégis azonos lett – ezt a következtetést nyugodtan levonhatjuk a Citadella végső kicsengéséből – a keresztény morállal, annak legtisztább megfogalmazásával? Már említettük, hogy Saint-Exupéry hosszú időn át a francia szellemi élet egyik irányítója volt, Camus és Sartre oldalán. Hivatkozzunk hát Camus-re, aki megkérdezte, lehet-e, és hogyan lehet szent egy ateista? Saint-Exupéry, úgy érezzük, erre a kérdésre kíván feleletet adni. Eltávolodott a keresztény hittől, élte kora emberének izgalmas, tevékeny életét, de mintha folyton ez a kérdés nyugtalanítaná: lehet-e szent, hogyan tudhat szentté lenni egy ateista? S akit ez a kérdés nem hagy nyugton, aki erre keresi a választ, s nemcsak írásaiban, hanem azzal is, ahogyan életében számtalanszor vállalta a veszélyt, az áldozatot s a végén – önszántából – a halált másokért, egy eszméért, a közösségért, az élet értelméért, azért, amit akkor a legnagyobbnak érzett, az az ember elszakíthatatlanul kötődik a keresztény morálhoz. Tudjuk, hogy amikor ő élt, Franciaország már jó évszázada a dekrisztianizálódás állapotában volt, ám ez mit sem jelent: a kereszténység eszmevilága, vagy ahogyan ma szokták mondani: a zsidó-keresztény életforma, eltörölhetetlen nyomokat hagyott az európai s így a francia gondolkodásban is. A keresztény etika a levegőben volt és maradt, és az irjúkorban magába szívott erkölcsi ideálok tovább éltek, dolgoztak Saint-Exupéryben is, mint e kor annyi más fiában. A Bibliát mindig csodálta, s úgy látszik, alaposan ismerte is. Az erkölcsnek, az erkölcsi törvényeknek gyönyörű foglalatát látta benne. Már említettük, hogy kritikusai folyamatos, megszakítatlan felfelé haladást látnak művében az első regényektől a Citadelláig. Nos, valami effélét láthatunk morális fejlődésében is. Aki jól olvassa a Citadellát, észre fogja venni, hogyan fejlődik – és érdekes módon a Bibliával párhuzamosan – az író etikai rendszere az Ószövetség zordonabb, keményebb, majdnem kíméletlen erkölcsi világától az Újszövetség enyhültebb, megértőbb és az emberi gyengeségeket szeretettel gyomlálgató, javítgató, hozzánk közelebb álló, megértőbb világa felé. Elég csak az első fejezetekre gondolnunk, a megtévedt és sivatagba kitett asszony halálára, s vele kapcsolatban a szigorú fejedelem fejtegetéseire, vagy az alvó őrrel szemben tanúsított igazságos, de kegyetlen szigorra, s aztán az élete végén palotájában sétálgató utódnak hasonló szituációban, az ugyancsak elbóbiskoló őrökkel szemben mutatott elnézésére, szelíd megértésére, vagy a befejező kertész-történet már-már Hegyi Beszéd-szerű, szeretettől átforrósodott hangjára, amely mintha azt mondaná: boldogok az együgyűek… Valóban van fejlődés Saint-Exupéry írói művében, de nem a regénytől a moralizáló esszé felé, hanem a cselekvő embertől a cselekvés értelmét a szeretetben, az emberiség szolgálatában meglelő szabad ember felé, s ez párhuzamosan, egyszerre nyilatkozik meg mind regényeiben, mind esszéiben. De ennek a keresztény etikának tragikus nagyságot kölcsönöz Saint-Exupéry kitartó, makacs Isten-keresése, amelynek láttán az ember kénytelen Pascalra gondolni, s Pascalon túl az arcát elrejtő Istent állhatatosan kereső prófétára, aki tudja, hogy Isten nem mutatja meg magát – vere tu es Deus absconditus -, de mégsem mond le a megtalálásáról. A francia irodalomnak kevés oly megrázó passzusát ismerjük, mint a Citadellának az a fejezete, amelyben a berber fejedelem felhág a hegyre, hogy kérdéseire feleletet kapjon Istentől, ám a sötét éjszakában csupán hallgatag, fekete gránitszikla meredezik előtte, amelyet nem képes szóra bírni. Még a fákon ülő holló sem szólal meg – pedig ő már ennek a szavával is beérné -, s ekkor érti meg, hogy ha szólna hozzá, akkor nem Isten szólna. Tragikus magára hagyatottságának az érzésével szívében száll le a városba, de tudja, hogy a feleletet mégis keresnie kell, s egyszer majd meg is találja, amikor élete eljut a beteljesedéshet, a halálban, amikor már nem lesz többé kérdés…

Pascal nevét többször idéztük ebben a rövid bevezetésben. Nem véletlenül: a befejezetlen mű át nem dolgozott fejezetei határozottan Pascalt idézik emlékezetünkbe. Saint-Exupéry is ugyanúgy készítette jegyzeteit, mint nagy elődje, ő is egy nagyszabású mű megírását tervezte hasonló didaktikus céllal, s az ő művének is majdnem ugyanaz lett a sorsa, mint amazénak: nem jutott rá ideje, hogy befejezze, átdolgozza, végleges formába öntse. S alapgondolata, az Isten keresése, a megtalálás lehetetlenségének tragikus tudata is egyezik náluk.

A Citadella kézirata szinte olvashatatlan, zavaros jegyzettömegkénk maradt ránk. Az író rendszeresen dolgozott rajta esténként, aztán diktafonba mondva újra fogalmazta a kézírásos jegyzetanyagot, s másnap az egészet lemásolta a gépírója. Ez a másolat azonban rengeteg hibát, következetlenséget, helytelen olvasatot tartalmaz, Saint-Exupéry ugyanis gyorsan mondta a szöveget, sokszor tévedett, homonimákat összezavart, s az elkészült anyagot nem mindig, sőt csak nagyon ritkán tudta átolvasni. A fennmaradt kilencszázkilencvenöt oldalnyi kézírásos jegyzethez viszonyítva a gépírásos szöveg rengeteg eltérést tartalmaz, helyenként alig hasonlít hozzá, s mivel a kézírás szinte olvashatatlan, nagyon nehéz, sőt helyenként teljesen lehetetlen volt kijavítani a hibákat. Az író azt tervezte, hogy az anyagot majd megszerkeszti, végleges formába önti, de ebben megakadályozta a halála. Ez magyarázza a jelenlegi szövegben a rengeteg ismétlést, átfedést, itt-ott ellentmondást. Egyes fejezetekkel szemben, amelyek úgyszólván véglegesnek tekinthetők (például az atya palotájáról, a kivégzett asszonyról, a gránitszikláról szóló parabolák), mások nem többek odavetett, alapos átdolgozásra szoruló nyersanyagnál. Ez, sajnos, nagyon nehezen olvashatóvá teszi ezt a rengeteg mélységet és szépséget tartalmazó, poétikusan didaktikus művet. Az olvasó ezért sokszor homályosnak fogja tartani a szöveget. A fordító elnézést kér mindezért: nem mindig az ő hibája, ha ez így van: számtalan esetben még az alany és állítmány egyezését sem lehetett megállapítani, nem beszélve arról, hogy sokszor nincs is alany vagy állítmány. De megtettünk mindent azért, hogy élvezhetővé tegyük a magyar változatot. Arra kérjük tehát az olvasót, hogy a Citadellát ne tekintse kész műnek, s főleg ne folyamatos olvasmánynak. Lásson benne gondolatgyűjteményt, s ha részletekben, breviárium-szerűen olvassa, rengeteg szépséget fog benne felfedezni, és eltörölhetetlen, megragadó költőiségű képekbe sűrítve maradnak meg benne az író elmélkedései életről, halálról, a dolgok értelméről..

Elindult tehát. Telt múlt az idő, nem jött vissza. Az asszony dühe és kínja egyre féktelenebb lett, közeledett a szülés órája. Elkeseredett dühében kiugrott az ágyból és az ezerszer átkozott Christen háza felé rohant. Christen ott ült gyermekei ágya mellett: imádkozott, felkészülve a pókkal való tusakodásra. Már messziről hallatszott a nő sikoltozása, átkai Christen ajtaján mennydörögtek, mielőtt felszakíthatta volna az ajtót, hogy odabenn mennydörögjön A rémületes arcú némber berohant a szobába; Christen felugrott, azt hitte Christine jelent meg eredeti alakjában. De a nő a küszöbön megtorpant: rájött a fájás, az ajtófélfának dőlt, átkai zuhatagát szegény Christen fejére záporozta: menjen ő a papért, ha nem akarja, hogy őt, gyermekeit, unokáit örökre megátkozza. A nő átokszavát elnémította a fájdalom: fiúgyermeket szült Christen háza küszöbén. Azok, akik az asszony után szaladtak, el voltak készülve a legrosszabbra: ki merre látott, ész nélkül menekült. Christen karjára vette az ártatlan gyermeket. Az asszony elkínzott arcából vadszúrósan, méreggel teli villogott a szeme – Christen már-már úgy érezte: a szemből maga a pók lép feléje. Isten ereje szállott belé, emberfeletti akaraterő nyűgözte le, szerető pillantást vetett gyermekeire, meleg ruhába bugyolálta az újszülöttet, s átugorva a rábámuló asszonyt, rohant le hegyen-völgyön át Sumiswald felé. Maga vitte a kisdedet a keresztelőre, engesztelésül bűnéért, ami őt, mint családfőt terhelte. A többit az Istenre bízta. Halottak zárták el az útját, vigyázva kellett lépkednie. Egyszer csak halk lépteket hallott a háta mögött: a szegény örökbefogadott fiúcska volt – félt az őrjöngő asszonytól, gyermeki ösztöne súgta, hogy fusson a gazdája után. Mint tövisszúrás nyilallt Christen szívébe: gyermekei ottmaradtak a dühöngő asszonnyal egyedül… De lába csak vitte tovább szent célja felé…

Már lenn járt a Kilchstalden alatt, a kápolna felé igyekezett, mikor előtte, az út közepén, hirtelen fény villant fel, s valami megmozdult a bokorban… A pók ült ott előtte az út közepén, s a bokorban vörös tollbokréta imbolygott. A pók magasra emelkedett, mintegy ugrásra készen. Christen hangosat kiáltott: a Szentháromságot hívta, mire vad kiáltás hangzott a bokor felől, s a vörös toll eltűnt. Christen a kisfiú karjába tette a kicsit, s az Úrnak ajánlva lelkét, hirtelen megragadta a pókot, amely a szent Igéktől megbabonázottan, moccanatlan ült ott. Tűz csapott Christen csontjaiba, de nem tágított. Szabaddá lett az út, s az okos fiúcska szaladt a paphoz az újszülöttel. Christen pedig tűzlánggal markában röpült egyenest haza. Iszonyúan égett a keze, a pók mérge átjárta tagjait. Végre izzó parázzsá vált, ereje már-már elhagyta, lélegzete elakadt, de szüntelenül csak az Istent látta: kiállotta a pokol tüzét. Már látta a házat, fájdalmával együtt nőtt a reménysége is… Az ajtóban várt rá az asszony. Látván, hogy Christen gyerek nélkül jön, mint a kicsinyétől megrabolt tigrisanya, rávetette magát – az hitte Christen galádul összejátszott az ördöggel. Nem látta, hogy a férfi integet neki, nem hallotta hörgő melléből kitörő szavait, megragadta Christen előrenyújtott két kezét, rácsimpaszkodott. Halálos szorongások közepette cipelte magával az őrjöngő nőt a házba, szabadította ki karjait, csak aztán sikerült neki a pókot benyomni a lyukba, s már haldokolva ráverni a dugót. Isten segítsége tette képessé erre. Haldokló tekintete még gyermekeit keresi: azok boldogan mosolyognak álmukban. Christen megkönnyebbül, mintha égi kéz oltaná ki benne a pokoli lángot, fennszóval imádkozik s örökre lehunyja szemét. Akik óvakodva és félénken lopakodtak oda, hogy megnézzék, hol maradt az asszony, látták: békesség és öröm ragyogott Christen arcán. Csodálkozva vették észre, hogy a lyuk ismét zárva van. Ott feküdt holtan az asszony elüszkösödött, eltorzult testtel: Christen kezéből érte utol az izzó halál. Ott ácsorgott a nép tanácstalanul, nem tudva, mi történt: hát jön vissza a kisfiú, karján a kicsivel, a pap kíséretében. Az újszülöttet az akkori szokás szerint azonnal megkeresztelte, s fegyvereit felövezve indult, hogy megharcolja ugyanazt a harcot, amelyben elődje győztesként veszítette életét. De az Isten nem kívánta tőle ez áldozatot, már megharcolta más ezt a harcot helyette. Sokáig nem is sejtették az emberek, milyen nagy áldozatot vitt véghez Christen. Csak amikor végre visszanyerték elveszett hitüket és ítélőképességüket, akkor imádkoztak boldogan a pappal, s köszönték Istennek, hogy visszaadta nékik az életet, s Christenbe erőt adott. Christent pedig megkövették, amiért igazságtalanok voltak hozzá, s elhatározták, hogy nagy tisztességgel temetik el. Emléke, mint egy szenté, oly dicsőségben élt a lelkekben tovább.

Olyan furcsán érezték magukat: egyszeriben eltűnt a rémület, amelytől szüntelen reszkettek a tagjaik, újra örvendezve nézhettek a kék égre, már nem kellett félni a póktól, hogy a lábukra kúszik. Sok misét ajánlottak föl, szorgalmas templomlátogatást fogadtak. Első dolguk volt: eltemetni Christent és támadóját, aztán majd a többiek is, ahogy lehet, sorra kerülnek.

Ünnepi nap volt. A völgy valamennyi lakója megindult a templom felé. Ünnep volt az emberek szívében is, sokan megvallották bűneiket, sok fogadalmat tetek. Ettől a naptól fogva arcokról és ruhákról eltűnt a fennhéjázás.

A templomban és a temetőben nagy könnyhullatások közt buzgón imádkoztak, aztán: aki csak kezét-lábát bírta, a völgy valamennyi lakója eljött, összegyűlt a kocsmába halotti torra. Az asszonyok, gyerekek szokás szerint külön asztalhoz telepedtek. Aki felnőtt férfi megmaradt, az elfért a híres tükörasztalnál, ami még most is látható Sumiswaldban a “Medvé”-ben. Megőrizték annak az emlékére, hogy ott, ahol ma már majd kétezer férfi él, akkor csak két tucat maradt életben, s hogy a kétezer élete is Annak kezében van, aki megmentette a két tucatot. A halotti tor nem tartott sokáig, nem volt nagy eszem-iszom, ahhoz még túlságosan tele voltak a szívek. Mikor elhagyták a falut és a szabad dombra értek, egyszerre piros fényt láttak az égen, s mire hazaértek, az új ház már porig égett – sohasem tudták meg, mint történt a dolog.

Nem felejtették el, mit tett Christen értük, gyermekeikben hálálták meg neki. Jámbor házakban nevelték őket, jámbor, derék emberekké is lettek. Senki sem vetett kezet a vagyonukra, pedig nem volt, aki számon tartsa. Sőt gondozták, gyarapították: mire a gyerekek felnőttek, nemcsak a vagyonukban nem vallottak kárt, de lelkükben sem. Igaz, istenfélő népekké lettek, akik irgalomra találtak Istennél, és jótetszésre az embereknél. Áldottak voltak a földön, és még áldottabbak a mennyben. S a család ezt a lelkületet megőrizte, már nem féltek a póktól, mert félték az Istent. Így volt ez, adja Isten, hogy mindig is így legyen. Amíg áll itt ez a ház, míg a gyermekek szüleik útján járnak, azok lelkületét követik.

Nagyapó elhallgatott, és mindnyájan sokáig csak hallgattak. Egyesek a hallottakon tűnődtek, mások meg azt hitték, hogy nagyapó csak lélegzetet vesz és folytatja a mesét. Végre megszólalt az idősebb koma:

– A tükörasztalnál már sokszor ültem, sokszor hallottam a nagy, fekete halálról, s hogy aki férfi megmaradt, mind elfért körülötte. De azt senki se tudta, hogy történt pontosan. Egyik ezt mondta, a másik azt. De áruld el, mindezt honnan hallottad? – Honnan? Családunkban apáról fiúra szállt, a völgyben lassan feledésbe merült, a család erősen titkolta, röstellt róla beszélni. Csak magunk közt esett szó róla, hogy egyikünk se feledkezzék meg róla: mi építi a házat, és mi ronthatja le, mi hoz áldást rá, és mi űzi el az áldást. Hallhattad, az anyjukomnak mennyire nem tetszett, hogy nyilvánosság előtt beszélek róla. Pedig, azt hiszem, nem ártana minél többet beszélni róla: hova juttatja az embert a pompa, s a fennhéjázás. Ezért nem tartom titokban; nem az első eset, hogy jó barátoknak elmesélem. Mindig arra gondolok, hogy ami családunkat megtartotta boldogságban annyi éven keresztül, az másnak sem árthat, és nem helyes olyasmit titkolgatni, ami csak boldogságot és áldást hoz.

– Igazad van, bátyám! – felelt a koma. – De hadd kérdezzek még valamit. Az volt-e az ősi ház, amit hét évvel ezelőtt lebontottál? Aligha hinném.

– Nem az volt – mondta a nagyapa. – Az ősi ház már háromszáz esztendővel ezelőtt düledezett – különben sem fért már el benne az Isten áldása, amit a mezőről betakarítottak. A család ennek ellenére sem akart kiköltözni belőle, nem mertek újat építeni, mert még nem felejtették el, mi történt azokkal, akik így cselekedtek. Zavarukban a haslebachi bölcs emberhez fordultak tanácsért. Az így felelt nékik: építsenek új házat, de nem máshova, csak a régi helyébe. Két dologra vigyázzanak: tartsák meg a régi félfát, ahol a pók van, és őrizzék tovább azt a lelkületet, amely a pókot az avitt fába bezárta. Akkor az új házra is átszáll a régi áldás.

Felépítették az új házat, imádkozva, és nagy óvatossággal helyezték el benne a régi fát. A pók nem mozdult. A családi szellem és áldás maradt ugyanaz.

Idővel azonban ez az új ház is kiöregedett, kicsinek bizonyult, fája megszuvasodott és megkorhadt, csak az a gerenda maradt meg épnek, acélkeménynek. Már apám át akarta építeni a házat, le is győzte félelmét, de aztán mégis rám maradt az építkezés. Hosszú vonakodás után rászántam magamat. Úgy tettem, ahogy elődeim: a régi fát beépítettem az új házba. A pók nem moccant. De meg kell vallanom, soha életemben nem imádkoztam olyan buzgón, mint akkor, amikor a végzetes fát a kezembe vettem. Égett a kezem, az egész testem, önkéntelenül lestem, nem támadnak-e rajtam fekete foltok. Kőszikla esett le a lelkemről, hogy végre minden a helyére került. És akkor mindjobban megerősödött abbeli hitem, hogy sem nekem, se gyerekeimnek, sem unokáimnak nem árt többé a pók, ha az Istent féljük.

Nagyapó elhallgatott. A többieknek még mindig borzongott a hátuk annak hallatára, hogy nagyapa puszta kézzel fogta meg azt a fát, s arra gondoltak: mi lenne, ha nekik is meg kéne tenniük.

Végre a bácsi megszólalt:

– Kár, hogy az ember nem tudja mennyi az igazság az efféle mesékben. Mindent nem tudok elhinni benne, pedig kell legyen valami igazság a dologban, különben nem volna itt az a régi fadarab.

– Igazság vagy nem igazság, sokat lehet belőle tanulni – szólt közbe a fiatalabb koma. S hozzá még jól is szórakoztak. Úgy érzi magát, mintha a templomból jönne ki.

– No, csak vigyázzatok, ne sokat beszéljetek, mert mindjárt újabb históriába kezd az öregem – mondta a nagyanyó. Inkább az evéssel-ivással törődjenek, hisz szégyen és gyalázat, milyen keveset fogyasztottak. Csak nem ehetetlen az étel? Ők minden tőlük telhetőt megtettek…

Ezután bőségesen ettek-ittak, közben sok bölcs dologról folyt a szó. Az égen megjelent a telihold hatalmas aranykorongja, a csillagok előbújtak rejtekhelyeikről, figyelmeztetve az embereket, hogy itt az alvás ideje, térjenek nyugovóra.

Az emberek jól látták a titokzatos intő jeleket, de olyan otthonosan ültek itt, s ha eszükbe jutott, hogy haza kell menniük, borzongva kalapált a szívük a sálkendő alatt, noha nem beszéltek róla: egyik sem akart elsőnek felkerekedni.

Végre a komaasszony állt fel az asztaltól elsőnek, reszkető szívvel cihelődött haza, mindjárt akadt néhány bátor kísérője. Hiába unszolták a háziak a vendégeket egyenként és együttvéve: maradjanak, hisz holdvilágos éjszaka van – az egész társaság felkerekedett, s hangos hálálkodás és jókívánatok közt elhagyta a házat.

Csend lett a ház körül s a házban. Az békésen ragyogott a völgyben a holdvilág tiszta fényében, gondos-barátságosan őrizte a derék emberek édes álmát. Csak azoknak van ilyen édes álmuk, kiknek keblében istenfélelem és jó lelkiismeret lakozik, akiket nem a fekete pók, de a mosolygó napfény kelt fel álmukból. Mert akikben ilyen lélek van azoknál se éjjel se nappal meg nem moccan a pók. De hogy mekkora hatalma lehet, ha megváltozik ez a lélek – csak Az tudja, aki mindent tud, s aki erőt ád póknak, embernek egyaránt.

Nehéz olyasmire várni, amiről tudod, hogy talán soha nem fog megtörténni; de még nehezebb feladni, mikor ez az, amit mindig is akartál.

–Mondd, mit teszel, ha nem lesz holnap, hogy elmondd, amit el kell mondanod? Mondd, mit teszel, ha nem lesz holnap, hogy megtedd, amit meg kellett volna tenned? Mondd, mondd, mit teszel, ha hibázol, újra és újra, és nem lesz rá lehetőséged, hogy jóvá tedd? Mondd el, mire vársz, hogy lépj, hogy boldog légy? Miért élsz tovább úgy, ahogy soha nem akartál? Mondd, mit ér az élet, ha a boldogság messze jár? Mit érnek az évek, ha nem hiányzik, aki vár? Mondd el, mit kellett volna tenned, és mondanod, ha lett volna még egy holnapod?

–Az álom valami,amire igazán vágysz,ami igazán fontos neked.Az álom valami,amit elképzeltél,és amiről nem szabad lemondanod.Mindegy, hogy nem érti senki,mindegy, hogy mit gondolnak róla.Ez a Te álmod,és mindet meg kell tenned érte,hogy valóra váltsd!Mindent.Nem szabad, hogy érdekeljen,mit gondolnak róla az emberek,nem szabad, hogy hagyd elrabolni álmaid.Ha a szíved szólít, követned kell szavát.

–Inkább megéri merészen dönteni, és vállalni a hibázás kockázatát, mint hosszasan habozni, és túl későn megtalálni a jó megoldást.

–Inkább vállalkozzak valami nagyra és valljak kudarcot, mint vállalkozzak a semmire és legyek sikeres. Rendkívüli emberek olyan átlagemberekből lesznek, akikben az elkötelezettségnek egy rendkívüli mértéke van meg.

–Egy mondás szerint, onnan tudhatod, hogy fontos dolog történt az életedben, hogy utána már nem tudsz úgy élni, mint azelőtt. Kaptál valakit, vagy éppen elveszítetted, nagyon megbántottak, vagy te tetted, aztán pár pillanatra kívülről láthatod az életed. Érzed, valami végérvényesen megváltozott. Mélységeid kékje, magasságaid zöldje egymásra borul a távolból, apró pontok az emberek. Aztán belekortyolsz a kávédba, visszarepülsz a földi reggeledbe. Érzed a szemetelő esőt, de ma valahogy még ennek is örülsz. Mert változol.

 –A sors akkor állít minket nagy döntések elé, amikor a legkevésbé sem számítunk rá. Ilyenkor derül ki, elég bátrak vagyunk-e, hogy megváltoztassuk az életünket. Ilyenkor nem tehetünk úgy, mintha mi sem történt volna, és nem hivatkozhatunk arra, hogy még nem vagyunk felkészülve a döntésre. A próba nem vár. Az élet nem néz hátra.

–Néha elég egy perc, ahhoz hogy az egész életed megváltozzon.

–Mondd, mit teszel, ha nem lesz holnap, hogy elmondd, amit el kell mondanod? Mondd, mit teszel, ha nem lesz holnap, hogy megtedd, amit meg kellett volna tenned? Mondd, mit teszel, ha hibázol, újra és újra, és nem lesz rá lehetőséged, hogy jóvá tedd? Mondd el, mire vársz, hogy lépj, hogy boldog légy? Miért élsz tovább úgy, ahogy soha nem akartál? Mondd, mit ér az élet, ha a boldogság messze jár? Mit érnek az évek, ha nem hiányzik, aki vár? Mondd el, mit kellett volna tenned, és mondanod, ha lett volna még egy holnapod?

 — Ha összetörik a szíved, ne emészd a múltat, nézz a szebb jövő felé, és a szíved újra összetapad.

 –Az élet egy játék, de ügyelj arra, hogy hol rontod el, mert olykor pont ott sérül meg, ahol a legjobban nem szerettük volna.

A híres nevezetes Habocco- (mondd: habokkó) dinasztia igen jelentős alakja Első, vagyis Vérengző Alfréd. Ezerháromszáztizenhárom tizenharmadik hó tizenharmadikán, pénteken született Csarnikotban. Születése után egy perccel már látszott, hogy csodagyerek, mert nem oázva sírt, ahogy a magunkfajta közönséges, hanem így, hogy hoé-hoé-hoé! Jó ideig nem is hagyta abba. Etették, csak hoézott; itatták, még jobban hoézott; prüntyögtek neki, szirénázva hoézott; ringatták, tutulva hoézott.

Talán hóért sír – vélte egy bölcs tudornok, s máris kengyelfutók szerteszét, havak felé, jegek felé, ki a Csomolungmára, ki a Bucsecsre, ki a Kilimandzsáróra, ki az Északi-, ki a Déli-sarkra. Hozták a havat. Na, több se kellett, mint egy elromlott gőzmasina: hoé, hoé, hoé!

Hiszen ez a csodaherceg nem hóért sír! Hóhért kiabál! Na gyerünk csak, álljon elő a hóhér. Előállt. Pallossal, csuklyában, ahogy illik. Feketén, vörösen. És láss csodát, a gyerek elvigyorodott, most láthatta, aki odanézett, hogy foggal született, mint a táltosok, két hegyes szemfog ágaskodott rózsaszín ínyében, brrr, az ördög táltosa, s mivel, ugye, beszélni még nem tudott, csak intett kinyújtott tenyérrel, és a legokosabb tudornokra mutatott. Nyissz, a hóhér lefejezte a legokosabb tudornokot. A gyerek visított örömében.

És attól kezdve így ment ez mindennap. Jött a hóhér: nyissz egy fej. És amikor megkoronázták a hoéherceget, és király lett belőle Első, vagyis Vérengző Alfréd néven, akkor kezdődött ám az igazi hejehuja. Nyissz és nyassz, kipp és kopp, hullottak a fejek. Udvaroncok, főkatonák, palotai lóti-futi népség, sorra került mindenki, még saját apjának és anyjának sem kegyelmezett a rémséges Alfréd, aki – mint mondtam – a Habocco családból származott.

És képzelheted, mi volt, amikor eljött a nagy nap. Ketten maradtak a palotában. Vérengző Alfréd és a hóhér. Mi az, hogy nincs több?! Gyerünk ki az országba, elő a köznéppel, üsd le a fejüket – üvöltött a király. Na de a köznépnek – a te őseidnek, meg az enyémeknek – sokkal több esze volt annál, mint azt a Habocco családbeli Első vagy más néven Vérengző Alfréd képzelte. A köznép elbújt. Fába, füvekbe, nádszálakba. Az én ősapám például egy akácfában álldogált, a fa gyökerei szívogatták neki a táplálékot, a lombja meg meséket suttogott neki, hogy el ne unja magát odabenn. Azt is hallottam, hogy a te ősapád egy tölgyben lelt menedéket, egy üknagynénéd smaragdzöld füvekbe bújt, s az ősanyád meg, képzeld, egyenesen a napba rejtezett. Onnan lesett ki a sugárkévék mögül, mi történik idelent. Azt láthatta, hogy a hóhér dúlva-fúlva jár házról házra, faluról falura, hujjog és vijjog, nagyon nem tetszik neki, hogy senkit sem talál.

Mit tehetett egyebet, dolgavégezetlen hazaindult. De a szemében nagy elhatározás: van még valaki lefejezhető! Vérengző Alfréd meg nézi őt az őrtoronyból. Szemében nagy elhatározás: van még valaki lefejezhető! Pallost ragad Alfréd, úgy várja a hóhért. Pallossal közeleg Alfréd felé a hóhér. A várudvaron találkoznak. Egyszerre emelik, egyszerre sújtanak. Egyszerre hullanak a fejek, egyszerre dől a két test. Gurul a hóhér feje, gurul Vérengző Alfrédé. Mennyei zene. Mi meg előjövünk a fákból, füvekből, muzsikáló vizekből, sugarakból meg madárcsicsergésből. Tesszük a dolgunkat.

De rejtekhelyeinket nem felejtjük el.