lunablog

Nem szívbajos embernek való! – mondták valaha a régi Magyarországon bizonyos gavalléros tréfákra, halálos kimenetelű párbajokra, mérgesebb szilvóriumokra, sőt harapósabb asszonyfélékre is.

– Nem szívbajos embernek való! – mondja most ugyancsak Hoch János, amint karonfogva sétálgat velem az Országháznak abban a táncterem nagyságú szobájában, ahová hosszas keresgélés, piros bársonyfüggönyös ajtók, régi vármegyei életre emlékeztető hajdúféléken át tudok eljutni. Az ajtókra valami vidéki nyomda készített kartonpapírosokat. A Nemzeti Tanács Elnöke – mondják a töredezett betűk. Beküldöm a névjegyemet: Itt van Krúdy Gyula és jóslatot kér Főtisztelendő úrtól.

Mielőtt tovább mesélgetnék, kedves késői maradékom, el kell mondanom, hogy ez a kor sem különbözik a többi kortól, amelyeket az emberiség részére megalkottak hitújítók, királyok, Savonarolák, Husz Jánosok és zsurnaliszták: – ez a kor is telve volt jelszavakkal, amelyeket a tömegek részére találtak ki, hogy legyen nekik ebédrevalójuk. Pedig ez a korszak állítólag a fölszabadult, okos emberek korszaka volt, – nem lehetett volna elhinni, hogy a korszak eszméit az ablakokból a szobalányok, az udvarokról a házmesterek porolják a járókelők közé. Jelszavak járták ekkor is: a kocsmákban, ahova a polgár feledkezni betért; a piacon, ahova az emberek mondanivalóik megtanulása végett eljárogattak; a családi otthonba, ahol mindenki úrnak érzi magát, akinek joga van keresztjelet tenni a kenyérre, mielőtt azt felszegné… A háborús jelszavak már elmúltak, de itt voltak az úgynevezett béke jelszavai: „Álljunk meg egy szóra!” – „Mi mégis entente-barátok vagyunk!” – emlegetik a polgárok kocsmáikban és fészkeikben Lovászy Márton szavait. Nagy volt ez az ország: hetek is beleteltek, míg egy új pesti kiadás eljutott Kassáig vagy Fogarasig.

Ilyenféle általánossá válott tudás lett, hogy Hoch János főtisztelendő úr, józsefvárosi plébános korában a próféták könyveinek igénybevételével pontosan megjósolta a háború végét: bizonyos Da-Niel nevű férfiút, aki oroszlán-damptőr is volt, kevert bele a dologba a nyolcadik kerületi pap, hogy arra rákenhesse az elmúlt Világháború végének megállapítását. Hogyne hitték volna el az emberek az éveken át várt kedvező, a Szent Bibliával megerősített jóslatot, amikor már annak is jelentőséget tulajdonítottak, hogy a ház melyik oldalán akad meg ökörnyál, amely Rákos mezeje felől Pest felett elúszik! Ott haláleset történt, vagy az öreg póttartalékos váratlanul hazatért.

Éppen ennek a Dániel prófétának ügyében kerestem a főtisztelendő elnök urat egy kora tavaszi napon abban a gyönyörű, germán mesemondásokból való nagy házban, amelyet a vidéki emberek talán manapság is megbámulnak, mint az ország házát. (Minden valamire való építőnk német származású volt; úgy látszik a magyarok tudománya megrekedt a sátorcsinálásnál.)

---

Először a böjti szentbeszédekről teszek említést, amelyeket a béke boldog éveiben annyiszor volt alkalmam hallgatni az „aranyszájú pap” ajkairól, az üvegházi jácintokhoz hasonlatos, finom belvárosi hölgyek társaságában úgy a szerviták terén, mint a Ferencrendiek templomában.

– Nem voltunk még szívbajosok, – felelte a Nemzeti Tanács elnöke.

Majd a nógrádverőcei csónakázásra terelte a szót, mikor a kőbányai főúr izmainak olyan teljességében volt, hogy versenyevezősökkel küzdött együtt a Dunán, – amely itt még valóban kék a nagymarosi svábok miatt.

– Azt hiszem –, felelte a diktátor, aki Magyar

– Azt hiszem, – felelte a diktátor, aki Magyarország zászlósurának valamint egyéb nemességének hűségesküjét kezében tartotta –, azt hiszem, hogy Buddhának, az antikrisztusnak abban az egyben igaza van, hogy mindannyiunknak hétrétű utat kell megtennie az életben. A szenvedések útjait.

Most elérkeztünk ama tavalyi tavaszi estéhez, amikor a Vas-uccától a józsefvárosi plébániáig fejtegette előttem a nevezetes magyar politikus, hogy nem lehet bízni sem Tiszában, sem Károlyiban, csupán Da-Niel Prófétában, aki ilyen meg amolyan körülmények között jósolta meg a háború végét. (Én ezt annak idején megírtam egy Pesti Levelemben, de az emberek akkor még jobban hittek a csésze fenekén lévő tealevél maradványának, mint az én levelemnek.)

– Hát most mi lesz, elnök úr? – szólok. – Nincsenek már hívők, akik Hoch János imakönyvét keresnék az Atheneumnál; nincs már Konti József népszínházi karmester, akivel hosszadalmasan lehetne biliárdozni az Otthoni Körben; Dániel próféta is elvégezte a magáét. Most mit csinálunk?

– Várjuk, hogy mikor kergetnek el bennünket.

– Mackensen? Lukachieh? Károlyi király? – kérdeztem. Ő felel:

– Nem. Kun Béla.

---

H. J. reverendában volt, amikor a kora tavaszi napokban ezt mondta. Neveltetésemnél fogva, gyermekkorom óta tiszteletben tartottam lelkiatyám öltözetét, – ezért csak magamban nevettem.

– Ki az a Kun Béla?

– Már volt egy szerencsétlen Kun-név a magyar történelemben, de se ehhez a régi Kun Lászlóhoz, se a magyar történelemhez semmi köze Kun Bélának, mégis történelmet fog csinálni. És végeredményben mindegy az is, hogyan hívják azt az embert, aki utánunk megint egyet fog fordítani Magyarország kerekén. Balra megyünk, mindig balfelé megyünk még évekig. És mi már nem bírjuk balabb irányba vinni a hajót, a mi erőnk kimerült, új szélmolnároknak kell jönni, akik az Európa fölött végigszáguldó viharhoz tudjanak igazodni…

A pap sötét reverendájában áll a zöld tanácskozóasztalokkal teli terem közepén. De most már nincs olyan sötétség, mint egykor, háborús jóslata idején a Sándor-téren. Tavaszodik odakint az ablakok alatti Dunán, a sirályok is eltűntek a folyam felől. Nem tudok hinni neki…

– Csak arra vigyázzon, meddig hallja a hajnali harangszót. Amíg a harangozók is Kun Béla emberei lesznek.

---

A Berlin téren visz át az utam. A középen, az ágas gázlámpa körül húsz- huszonöt férfi, asszony. Lerongyolódott katonafélék, viceházmesterek, dologtalan trógerek, mihaszna szájtátók, foltos szoknyájú némberek, akiket már láttam valahol (Carlyle úr könyvében, A francia forradalom történetében.) Ha a hosszú lőfegyverrel felszerelt strázsa egyet vagy kettőt rájuk kiáltana, bizonyára szétszaladnának, gondolom magamban. De a posztnak egyéb dolga van, mint ilyen rücskös csavargókkal bajlódni… Különben is szabadság van az országban, mindenki gyűlésezik, ahol akar.

Hiszen nem is volt olyanforma a berlinitéri gyűlés, hogy az ebédjére igyekvő pesti polgár elveszítse tőle a munka önérzetével megszerzett étvágyát, avagy vagyoni biztonságából keletkezett délutáni szendergését. Talán egy katonai snájder vehette volna észre, hogy vannak itt a kis csoportban egyenruhás emberek, akiknek ruhája másféle szövetből készült, mint amilyen szövetet a hadseregszállítók az osztrák-magyar monarchia bakáinak liferáltak. Valamivel jobb szövetnek látszottak ezek a ruhák három-négy gyűléstagon. Bizonyosan a németektől lógatták el, – gondolná magában a szakértő, mielőtt tovább menne. – De én nem gondolok magamban semmit, mert megszoktam már odakint az ájtatos Nyúlak-szigetén is, hogy a „forrástól” vagy a „kertészettől” a munkásokat összehívták és valamely sohasem látott kolompos mindenféle beszédeket mondott ismeretlen, oroszosan hangzó nevű emberekről, akikre senki sem volt kíváncsi. A munkások egykedvűen mentek dolgukra, – bolondság volna mégegyszer otthagyni azt a smaragd-színű, az örökélet nevével bugyborékoló forrást, valamint a tündöklő kis virágokat, amelyek már úgy dugdosták ki fejüket a kertekből, mint esténkint a csillagok az égboltozat kárpitjából.

Gyűlés volt akkor Pesten minden csizmadia-színben és minden iskolának a tornatermében; az uccasarkokon, a külvárosban és a méltóságteljes Várban, a hadügyi minisztérium előtt; a keresztbefektetett dákókkal megjelölt kis kávémérésekben, valamint a márványoszlopos New York-kávéházban… „Összeszaladtak az emberek”, – mint köznyelvben mondani szokás. Nem éppen azért, hogy valaki felfordult az uccán, csak abból az okból, hogy együtt legyenek, beszélhessenek, okoskodjanak, – nagyon frissen csapolták meg a szabadságot a hosszú, komor háborús esztendők után, mindenki inni akart belőle egy kortyot.

„A fene jobban tudja, hogy ki szónokolt ott a berlinitéri lámpaoszlop alatt a viceházmestereknek. Miattam lehetett maga az öreg Oholhó is, amint tót-nemzetiségű bakáink az oroszokkal való érintkezés nyomán a bolsevista- jelszót a frontokról hazahozták”. (Szemere Miklós jegyzeteiből.)

---

…Hát aztán mégiscsak meg kell ismerkedni egyszer azzal a lenézett hírlapíróval, akit az Otthon-körben gúnyosan Kun Bélcsinek emlegettek a vicces zsurnaliszták, – aki ama jelentékeny zavart idézte elő Magyarországon.

Ha nagy csapás, lelki fájdalom ér, mindenekelőtt gondolj arra, hogy ez természetes, mert ember vagy. Mit is képzeltél? Ember vagy, tehát kedveseid meghalnak, barátaid elhagynak, s minden, amit gyűjtöttél és szerettél, elrepül, mint a por a szélviharban. Ez nem csodálatos, hanem a természet rendje szerint való, ez az egyszerű és természetes. Inkább az a csodálnivaló, hogy nem érnek mindennap nagy csapások. Ember vagy, tehát szenvedned kell; s szenvedésed nem tart örökké, mert ember vagy.

Sok sebet hordozok, de hordozok magamban olyan pillanatokat is, melyek soha nem történtek volna meg, ha nem merészkedek túl a határokon

Megtehettem volna. Soha nem fogjuk föl igazán az ilyen mondatnak az értelmét. Valójában életünk minden pillanata tartogat valamit, ami megtörténhetne, és mégsem történik meg. Rengeteg mágikus pillanat van, amit nem is veszünk észre, mígnem a sors keze – teljesen váratlanul – megváltoztatja az egész életünket.

Nagyobbat nem is tévedhettem volna. Azt hittem, elég lesz mosolyognom meg bólogatnom, úgy csinálnom, mintha minden rendben lenne. Volt egy tervem. Meg akartam változni, új életet kezdeni, a múlt nélkül, a fájdalom nélkül, valaki igazival. De ez nem olyan könnyű. A rossz dolgok veled maradnak. Követnek. Nem tudsz megszökni előlük, bármennyire is szeretnél. Csak azt teheted, hogy felkészülsz a jóra, hogy amikor az megtalál, megragadod, mert szükséged van rá. Szükségem van rá.

Pár kilométerre a várostól, a dombon, a nagy lepratelepet magas kőfal vette körül, s tetején az őrszemek fel-alá járkáltak. Akadt köztük fennhéjázó, goromba, de többnyire megértőek voltak. Szürkületkor a leprások összeverődtek a bástya aljánál, és kérdezgették a barátságosabb katonákat.

– Gaspare – mondták például –, mit látsz ma este? Van valami az úton? Azt mondod, szekér? És milyen az a szekér? És a királyi palota ki van világítva? Meggyújtották a fáklyákat a toronyban? A herceg visszajött? – Ez így ment órákig, soha nem fáradtak bele, s bár a szabályzat tiltotta, a jólelkű örök válaszoltak, gyakran nem létező dolgokat találtak ki, elhaladó embereket, ünnepi kivilágítást, tüzeket, még az Ermac vulkán kitörését is, mert tudták, hogy minden hír kellemes szórakozást jelent ezeknek a bezártságra ítélt embereknek. A súlyos betegek, a haldoklók is részt vettek az ilyen összejöveteleken, a még jó erőben levő leprások hozták ide őket hordágyon.

Csak egyvalaki nem jött, egy fiatalember, nemes lovag, aki két hónapja került a leprakórházba. Nagyon szép férfi lehetett, már amennyire ki lehetett venni, mert a lepra elképesztő gyorsasággal fertőzte meg, rövid idő alatt teljesen elcsúfította az arcát. Mseridonnak hívták. – Miért nem jössz? – kérdezték, mikor elmentek a kunyhója előtt.

– Miért nem jössz te is hallgatni a híreket? Ma este biztosan tűzijáték lesz, és Gaspare megígérte, hogy leírja nekünk. Nagyon szép lesz, meglátod.

– Barátaim – válaszolta szelíden, egy fehér ruhával eltakarta oroszlánarcát, és kihajolt az ajtón –, megértem, hogy nektek vigasztalást jelentenek az őr hírei. Ez az egyetlen szál maradt számotokra, ami a külvilághoz, az élők birodalmához fűz benneteket. Igaz, vagy nem?

– Hát persze hogy igaz.

– Ez azt jelenti, ti már beletörődtetek, hogy soha nem kerültök ki innét. Én pedig…

– Te?

– Én pedig meg fogok gyógyulni, nem mondtam le, én olyan… értsétek meg, olyan akarok lenni, mint régen.

Ott ment el a többiekkel együtt Mseridon kunyhója előtt a bölcs, öreg Giacomo, a telep patriarchája. Legalább száztíz éves volt, és majdnem egy évszázada emésztette a lepra. Nem volt már felismerhető testrésze, nem lehetett megkülönböztetni rajta sem a fejet, sem a karokat, sem a lábakat, a teste egy három-négy centiméter átmérőjű póznává alakult, amit nem lehet tudni, hogyan egyensúlyozott; a tetején levő fehér hajcsomóval olyan volt nagyban, mint azok a légycsapók, amiket az abesszin nemesek használnak. Talány, hogy hogyan látott, beszélt, táplálkozott, mert az arca teljesen szétmállott, nyílások sem látszottak a fehér, nyírfakéreghez hasonló varon, ami borította. De ezek a leprások rejtélyei. Ami a járását illeti, mivel ízületei sem voltak, egyetlen lábon ugrálva vonszolta magát, az is olyan volt, mint egy bot, aminek lekopott a vége. De nemhogy borzalmas nem volt, hanem egészében véve kedves jelenség volt. Tulajdonképpen növénnyé változott ember. És jóságáért, okosságáért mindenki tisztelte.

Mikor az öreg Giacomo meghallotta Mseridon szavait, megállt, s ezt mondta:

– Mseridon, szegény fiú, én már majdnem száz év óta vagyok itt, és azok közül, akiket itt találtam, vagy később jöttek ide, senki sem került ki soha. Ilyen a mi betegségünk. De meglátod, itt is lehet élni. Van, aki dolgozik, van, aki szeret, van, aki verset ír, van szabónk, van borbélyunk. Boldog is lehet az ember, legalábbis nem sokkal boldogtalanabb, mint a kint élők. Minden azon múlik, hogy beletörődjünk. De jaj akkor, Mseridon, ha a lélek lázadozik, és nem nyugszik bele sorsába, ha a lehetetlen gyógyulásra vágyik, akkor az megmérgezi a szívet. – Mikor ezt elmondta az öreg, megrázta szép fehér bóbitáját.

– De nekem – vágta rá Mseridon –, nekem meg kell gyógyulnom, én gazdag vagyok, ha felmásznál a falakra, láthatnád a palotámat, két csillogó ezüsttornya van. Lent várnak rám a lovaim, a kutyáim, a vadászaim, és a fiatal kis rabszolgalányok is várják visszatérésemet. Érted, kedves bölcs pózna, én meg akarok gyógyulni.

– Ha a gyógyulás csak az akaráson múlna, nagyon egyszerű lenne a dolog – nevette el magát jóságosan Giacomo –, többé-kevésbé mindenki meggyógyult volna.

– De én ismerem a gyógyulás módját, amit a többiek nem – makacskodott a fiatalember.

– Ó, gondolom – mondta Giacomo –, mindig akad egykét csirkefogó, aki drága pénzért titkos és csodálatos kenőcsöket ajánl az újonnan érkezőknek. Én is beleestem a csapdába, mikor fiatal voltam.

– Nem, én semmiféle kenőcsöt nem használok, csupán imádkozom.

– Te Istenhez könyörögsz, hogy gyógyítson meg? És meg vagy győződve, hogy meg fogsz gyógyulni? De mit képzelsz? Mi mindannyian imádkozunk; nem múlik el egyetlen este sem anélkül, hogy ne fohászkodnánk Istenhez. Mégis, aki…

– Mind imádkoztok, ez igaz, de nem úgy, mint én. Ti esténként kimentek, hogy meghallgassátok az őr híreit, én azalatt imádkozom. Ti dolgoztok, tanultok, kártyáztok, ti úgy éltek körülbelül, mint a többi ember, én meg mindig imádkozom, kivéve azt az időt, ami feltétlenül szükséges az evéshez, egyébként még evés közben is, még alvás közben is; olyan nagy az akaraterőm, hogy egy idő óta azt álmodom, hogy térdelek és imádkozom. A ti imátok csak játék. Az igazi ima mérhetetlen erőfeszítés, és én estére teljesen kimerült vagyok. És milyen kínszenvedés hajnalban, alighogy felébredek, rögtön imába kezdeni; ilyenkor még a halál is elviselhetőbbnek tűnik. De aztán erőt veszek magamon, és letérdelek. Giacomo, te öreg és bölcs vagy, tudhatnád ezt.

Ekkor Giacomo imbolyogni kezdett, mintha elveszítené az egyensúlyát, és forró könnyek futottak végig a hamuszínű varon.

– Igaz, igaz – zokogta az öreg –, a te korodban én is… én is az imába menekültem, és hét hónapig kitartottam, a sebek már összeforrtak, a bőröm kezdett kisimulni… már-már meggyógyultam… de egyszer csak nem bírtam tovább, és az egész fáradság kárba veszett… látod, milyen állapotba kerültem.

– Tehát – mondta Mseridon – te nem hiszed, hogy én…

– Isten segítsen, nem tudok mást mondani, mint hogy a Mindenható adjon erőt neked – suttogta az öreg, és apró ugrásokkal elindult a falak felé, ahol már egybegyűlt a tömeg.

Mseridon bezárkózott kunyhójába, és imádkozott; érzéketlen maradt a leprások hívására. Összeszorított fogakkal, Istenre összpontosított elmével, az erőlködéstől átizzadva harcolt a betegség ellen, és lassan-lassan a piszkos var hámlani kezdett, aztán lehullott, a helyén egészséges hús nőtt. Közben elterjedt a híre, a kunyhó körül kíváncsi csoportok verődtek össze. Mseridon már szent hírében állt.

Győzni fog, vagy semmit sem ér a sok fáradozás? Két párt alakult, a kitartó fiatalember mellett és ellen. Mígnem aztán majdnem kétéves elzárkózás után Mseridon egyszer előjött a kunyhóból. A nap végre megvilágította az arcát, melyen már nem látszott a lepra nyoma, nem hasonlított az oroszlán képéhez, hanem szépségtől ragyogott.

– Meggyógyult, meggyógyult! – kiabálták mind, és nem tudták, hogy sírjanak-e örömükben, vagy irigyeljék. Mseridon tényleg meggyógyult, de ahhoz, hogy elhagyhassa a leprakórházat, igazolást kellett szereznie. Elment az orvoshoz, aki minden héten felülvizsgálta a betegeket, levetkőzött, és megvizsgáltatta magát. – Fiam, szerencsésnek mondhatod magad – volt a válasz –, meg kell vallanom, hogy majdnem meggyógyultál.

– Majdnem? Miért? – kérdezte a fiatalember keserű csalódással.

– Nézd, nézd ezt a csúnya kis vart – s hogy ne kelljen megérintenie, pálcájával mutatott rá az egyik lába kisujján levő hamuszínű pici pontra; nem volt nagyobb egy tetűnél.

– Ezt is el kell távolítanod, ha azt akarod, hogy kiengedjelek. Mseridon visszament a kunyhójába, és maga sem tudja, hogyan volt képes leküzdeni csüggedését. Azt hitte, hogy már egészséges, erejét ellazította, felkészült a jutalomra, és most elölről kezdődött a szenvedés.

– Föl a fejjel – buzdította az öreg Giacomo –, még egy kis erőfeszítés, a nagyja már megvan, örültség lenne éppen most lemondani.

Egy parányi ránc volt a kisujján, de mintha nem akarta volna megadni magát. Egy hónap, aztán két hónap megszakítás nélküli, kitartó imádkozás. Semmi. Harmadik, negyedik, ötödik hónap. Semmi.

Mseridon már-már fel akarta adni, mikor egy éjszaka, ahogy megszokta, a kezét gépiesen beteg lábára tette, s nem találta ott a kis vart.

A leprások ujjongva körülhordozták. Immár szabad volt. Az őrség előtt zajlott le a búcsúztatás. Aztán csak az öreg Giacomo kísérte ugrálva a külső kapuig. Ellenőrizték az iratait, a kulcs megcsikordult a zárban, az őrszem kitárta a kaput.

Elé tárult a világ a reményteljes, hűvös reggeli napsütésben. Az erdők, a zöld rétek, az éneklő madarak, és ott a távolban fehérlett a város csillogó tornyaival, kertekkel szegélyezett teraszok, lobogó zászlók, hatalmas, különböző alakú papírsárkányok, és ott lenn, ahová már nem lehet ellátni, ezernyi élet és lehetőség, nők, mámor, fényűzés, kalandok, az udvar, az intrikák, hatalom és fegyverek – az ember birodalma!

Az öreg Giacomo kíváncsian figyelte a fiatalember örömtől sugárzó arcát. Mseridon elmosolyodott a szabadság látványán. De csak egy pillanatig tartott, a fiatal lovag rögtön elsápadt.

– Mi bajod? – kérdezte az öreg; gondolván, hogy az izgalom miatt akadt el a lélegzete. Az őr meg:

– Na gyerünk, fiatalember, menj már, mert nekem azonnal be kell csuknom a kaput, remélem, nem fogsz könyörögtetni magadnak!

De Mseridon egy lépést hátrált, és kezével eltakarta szemeit:

– Jaj, de borzalmas!

– Mi bajod – ismételte Giacomo –, rosszul vagy?

– Nem bírom ki! – mondta Mseridon. Egy csapásra megváltozott előtte a kép. A tornyok és kupolák helyén most düledező viskók mocskos összevisszasága, trágyalé és nyomor özöne, a háztetőkön lobogók helyett sötét bögölyrajok, mint kórt árasztó porfelhők.

Az öreg faggatta:

– Mit látsz, Mseridon? Mondd: rothadást és szennyet látsz ott, ahol eddig minden csodálatos volt? A paloták helyén hitvány kunyhókat látsz? Így van, Mseridon?

– Igen, igen, minden borzalmas lett. Miért? Mi történt?

– Én tudtam – válaszolta az öreg. – Tudtam, de nem mertem megmondani neked. Ez a mi sorsunk, embereké. Mindenért drága árat fizetünk. Soha nem kérdezted önmagadtól, mi adta az erőt az imádkozáshoz? A te imáidnak az ég haragja sem tudott ellenállni. Győztél, meggyógyultál. És most fizetsz.

– Fizetek? Miért?

– Mert a kegyelem oltalmazott. És a Mindenható kegyelme nem fukarkodik. Meggyógyultál, de már nem vagy az, aki valaha voltál. Miközben eltöltött a kegyelem, lassan-lassan, észrevétlenül kihalt belőled a magad életének a szeretete. Meggyógyultál, de mindaz, amiért te a gyógyulást áhítottad, egyre távolodott tőled, álomkép lett, papírhajó az évek tengerén. Én tudtam ezt. Azt hitted, legyőzöd Istent, pedig ő győzött le téged. Így örökre elveszítetted önző vágyaidat. Gazdag vagy, de nem érdekel már a pénz, fiatal vagy, de nem érdekelnek a nők. A várost trágyadombnak látod. Nemes voltál, most szent vagy; érted, hogy billen át a mérleg? Végre a mienk vagy, Mseridon! Egyedül abban lelheted meg boldogságodat, hogy itt maradsz köztünk, s vigasztalsz bennünket, leprásokat… Őr, zárd be az ajtót, mi visszajövünk.

Az őr behúzta a kaput.

Szegény gyerekeknek most már nem volt hol játszaniuk. Próbáltak ugyan játszani az országúton, de az országút nagyon poros volt, tele éles kövekkel, sehogyan se tudták megszokni. Így aztán iskola után rendesen a magas falat kerülgették, és a túloldali szép kertről beszélgettek.

– Milyen jó is volt odabent – mondogatták.

Aztán megjött a tavasz, s az egész vidék telis-tele lett apró bimbókkal és kicsi madarakkal. Csupán az önző óriás kertjében maradt meg a tél. A madarak, nem lelvén a gyerekeket, nem énekeltek benne, és a fák is elfelejtettek virágozni. Egyszer egy szép virágszál kidugta mégis a fejét a fűből, de amikor megpillantotta a tiltó táblát, annyira megsajnálta a gyerekeket, hogy visszabújt a mélybe és aludt tovább. Nem érezte jól magát ott senki, csak a hó meg a fagy.

– A tavasz megfeledkezett erről a kertről! – kiáltották –, így hát itt élünk majd egész éven át.

A hó beborította a gyepet nagy, fehér köpönyegével, a fagy pedig beezüstözte a fákat. Aztán meghívták az északi szelet, hogy lakjék náluk, és az északi szél el is jött. Bundájába burkolózott és egész nap ott süvített a kertben és lefújta a kémények tetejét.

– Pompás egy zug ez – mondta –, hívjuk meg vendégül a jégesőt is. Így aztán eljött a jégeső is. Minden álló nap három óra hosszat dörömbölt a kastély fedelén, míg össze nem törte majd mind a cserepeket, aztán körbe-karikába szaladgált a kertben, sebesen, ahogy csak tőle telt. Ruhája szürke volt és lehelete akár a jég.

– Nem értem, miért késik olyan sokáig a tavasz – mondta az önző óriás, amint az ablakban ült és kitekintett a hideg, fehér kertre –, remélem, majd csak megváltozik az idő.

De a tavasz nem jött el, se a nyár. Az ősz arany gyümölcsökkel díszítette a kerteket, de az óriás kertjének nem adott semmi díszt. – Túlságosan önző – mondta az ősz. Így aztán tél volt a kertben szakadatlanul; északi szél és jégeső, fagy és hó járták táncukat a fák között.

Egy reggel az óriás ébren feküdt az ágyában, amikor egyszerre csak valami gyönyörűséges zenét hallott. Olyan édesen szólott, hogy azt gondolta, bizonyára a király zenészei vonulnak arra. Pedig valójában csak egy kis kenderike fütyörészett az ablak előtt, de az óriás olyan régen nem hallott a kertjében madárfüttyöt, hogy most úgy tetszett neki, ez a leggyönyörűbb muzsika a világon. És egyszerre csak a jégeső abbahagyta táncát a feje fölött, az északi szél se süvített többé, és a nyitott ablakon át gyönyörűséges illat szállt be hozzá.

– Azt hiszem, megjött végre a tavasz – mondta az óriás; és kiugrott az ágyból és körülnézett.

És ugyan mit látott?

Bizony csodálatos dolgokat. A fal egy kis hasadékán bemásztak a gyerekek, és most odafenn ültek a fák ágai között. Amerre csak nézett, mindegyik fán egy kisgyerek. És a fák, örömükben, hogy a gyerekek visszatértek, egyszeriben kivirultak és gyengéden lengették ágaikat a gyerekek feje fölött. Madarak repkedtek körülöttük és boldogan csicseregtek, és a virágok kidugták fejüket a zöld fűből és mosolyogtak. Bizony gyönyörűség volt nézni. Csupán az egyik sarokban volt még mindig tél. Legtávolabbi zuga volt ez a kertnek, és egy kisfiú állt benne. Olyan kicsi volt, hogy nem érte el a fa alsó ágait, és csak kerülgette, kerülgette és keservesen sírt. A szegény fát pedig még egyre jég és hó fedte és az északi szél zúgott, süvített körülötte. – Kapaszkodj fel, fiacskám – biztatta a fa és lehajtotta ágait, amilyen alacsonyra csak tudta; de a fiúcska nagyon is kicsi volt.

És az óriás szíve ellágyult, amint kitekintett.

– Mennyire önző voltam! – mondta. – Most már tudom, miért nem akart eljönni ide a tavasz. Fölteszem azt a szegény kisfiút a fa tetejére, és azután lerontom a falat, hadd játsszanak örökkön-örökké kertemben a gyerekek. – És bizony nagyon bánta, amit tett.

Lesurrant hát a lépcsőn, nagy óvatosan kinyitotta a főkaput, és kilépett a kertbe. De a gyerekek, mihelyt megpillantották, úgy megijedtek, hogy elszaladtak mind, és a kertben újra tél lett. Csak az az egy kisfiú nem szaladt el, mert a szeme tele volt könnyel, és nem látta, hogy az óriás közeledik. És az óriás odalopózott a háta mögé, gyengéden megfogta és föltette a fa tetejére. És a fa azon nyomban kivirágzott, madarak szálltak ágaira és fütyörésztek, és a kisfiú kinyújtotta a karját és átölelte az óriás nyakát és megcsókolta. És a gyerekek, amikor látták, hogy az óriás nem gonosz többé, visszaszaladtak, és velük együtt visszatért a tavasz is.

– Legyen a tiétek ez a kert, gyermekeim – mondta az óriás, és fogott egy hatalmas fejszét és lerontotta a falat. És amikor az emberek déli tizenkét órakor piacra mentek, ott lelték az óriást: játszadozott a gyerekekkel a leggyönyörűbb kertben, amelyet valaha is látott a világ.

Egész álló nap együtt játszottak, és amikor beesteledett, a gyerekek odamentek az óriáshoz, hogy elbúcsúzzanak tőle.

– De hát hol van az a kis társatok? – kérdezte az óriás. – Akit feltettem a fára.

Mindnyájuk közül ezt a kisfiút szerette a legjobban, mert az megcsókolta.

– Nem tudjuk, hova lett – felelték a gyerekek. – Elment már.

– Mondjátok meg neki, hogy jöjjön el holnap, de biztosan – mondta az óriás. De a gyerekek azt válaszolták, hogy nem tudják, hol lakik, és nem is látták azelőtt soha; és az óriás nagyon elszomorodott.

Minden délután, mihelyt vége volt az iskolának, a gyerekek eljöttek és játszottak az óriással. De az a kisfiú, akit az óriás úgy megszeretett, nem jött el soha többé. S bár az óriás nagyon kedves volt mindnyájukhoz, mégis majd elepedt első kis barátja után, és gyakran emlegette.

– Hogy szeretném látni! – mondogatta.

Teltek, múltak az évek, és az óriás megöregedett és elgyengült. Nem tudott már játszani se, csak egy nagy karosszékben üldögélt, s onnan figyelte a gyerekek ugrándozását és gyönyörködött a kertjében.

– Sok szép virágom van – mondta –, de mégis a gyerek a legszebb virág.

Egy téli reggel, öltözködés közben, kitekintett az ablakán. Már nem gyűlölte a telet, mert tudta, nem más az, mint az alvó tavasz, és csak pihennek ilyenkor a virágok.

Hirtelen ámulva dörzsölte meg a szemét és nézett, egyre csak nézett. Mert bizony csoda dolgot látott! A kert legtávolabbi sarkában gyönyörű fehér virágba borult az egyik fa. Ágai aranyosak voltak és ezüstgyümölcsök csüngtek róluk, és a fa alatt ott állt az a kisfiú, akit úgy szeretett.

Nagy-nagy örömében lefutott a lépcsőn az óriás, ki a kertbe. Keresztülvágott a gyepen, és közeledett a gyerekhez. És amikor odaért hozzá, elvörösödött haragjában és azt mondta:

– Ki merészelt sebet ütni rajtad?

Mert a kisfiú tenyerét két szög járta át és két szög járta át kicsi lábát.

– Ki merészelt sebet ütni rajtad? – kiáltotta az óriás. – Mondd meg nekem, hadd veszem legsúlyosabb kardomat, hadd vágom ketté!

– Megállj – felelte a gyerek –, mert az én sebeim a szeretet sebei.

– Ki vagy te? – kérdezte az óriás, és szívét megfoghatatlan félelem szorította össze, és térdre borult a gyerek előtt.

A gyerek pedig rámosolygott az óriásra és így szólt hozzá: – Egykor te játszani hagytál engem a te kertedben; de ma te jössz el velem az én kertembe, a Paradicsomba.

És amikor a gyerekek aznap délután beszaladtak a kertbe, holtan lelték az óriást a fa alatt, amely telis-tele volt fehér virággal.

Fordította: Lengyel Balázs

Kezdetben volt egy barlang. Ebben a barlangban élt Káin és Ábel.

Együtt laktak és együtt jártak vadászni: tucatszám vonszolták haza az elejtett antilopokat. A sípcsontjukból késeket csináltak: ezekkel a késekkel osztották meg egymás között testvériesen a hatalmas húshegyeket; ezekkel tisztították a bőrt, amelyet azután bekentek csontvelővel, hogy sima legyen: Így nem volt gond az öltözködéssel sem.

Igen ám; csakhogy az asszonyokat is az Úr áldása kísérte: a kis család nagycsaláddá gyarapodott. A barlang egyre szűkebbnek bizonyult. De sebaj: volt a közelben egy másik is.

Ennek a szomszéd barlangnak azonban volt már egy lakója: itt élt a rettegett kardfogú tigris. Ezért aztán egy szép napon a Káin-család és az Ábel-família apraja-nagyja fölkerekedett. A bátrabbak a barlang nyílásához kúsztak és hatalmas tüzet gyújtottak előtte. Amikor pedig a tigris riadtan felugrott a vackáról, fergeteges kő- és lándzsazápor fogadta. Ebben az egyenlőtlen küzdelemben ott is hagyta a kardfogát. Így aztán a megüresedett odúba beköltözhetett Káin és népes családja.

E sikeres akcióból megtanulták, hogy eredményesebben fognak vadászni, ha a jövőben is összedolgoznak. Hiszen például a két nemzetség együttesen már körülállhatott egy vadlóménest, fölkergethette a hegyre, ott aztán a megrémült őslovak egymás után vetették magukat a szakadékba. Káin és Ábel testvériesen megosztozott a zsákmányon. Később már a mamutot is megtámadták.

Arra is rájöttek, hogy a gyapjas teve zsírjával, melyet a púpjában találtak, meg lehet világítani a barlangot. De hogy az odúk még otthonosabbak legyenek, az ügyesebbek pattintott tűzkővel csodálatos vadászjeleneteket véstek a rideg barlangfalakra. Egy szó mint száz: az élet napról napra kellemesebbé vált. Áldották is érte az Úr nevét: hogy megadta azt a testvéri egyetértést, azt a békét, amelynek mindezt köszönhetik.

Ebben az időben történt, hogy a Sátán elunta magányos életét az elnéptelenedett Paradicsomban. Fölkerekedett hát, hogy megkeresse az embereket. Így bukkant rá Káin barlangjára.

– Mondd, Káin – szólította meg a patriarchát –, nem félsz te Ábeltől?

– Ugyan, miért félnék az én atyámfiától?

– Hát… te tudod… de napról napra növekszik a kőhegyűdárda-készlete… A nyílhegyeit meg szarvasagancsból készíti, és olyan erősek, hogy akár a hegyi elefánt bőrét is átlyukasztják.

– Ez csak természetes? Hisz nem lehet akármilyen nyílvesszővel elefántra vadászni!

– Igazad van – válaszolta a Kígyó –, csak úgy eszembe jutott. Aztán az Ábel-barlang felé vette az útját és elmondta ugyanezt Káinról.

Káinnak és Ábelnek aznap éjjel nehezen jött álom a szemére. Másnap reggel Káin összehívta fiait, és e szavakat intézte hozzájuk:

– Gyermekeim! Nincs a világon átkozottabb dolog, mint a széthúzás és pártoskodás. És nincs nagyobb kincs annál, mint amikor az emberek között egyetértés és béke uralkodik. Aki nem a békét szolgálja, az ellensége az életnek, ellensége az emberi boldogságnak.

– Úgy van! Jól beszélsz! – helyeselt a családi tanács.

– Mert képzeljétek csak – folytatta –, mi történne, ha az emberek háborúzni kezdenének. Ha munkájuk jelentős részét arra kellene fordítaniuk, hogy a másik nemzetséggel szemben nyilakkal és lándzsákkal fegyverkezzenek fel? Egyeseknek éjjel-nappal talpon kellene lenniük, hogy az esetleges támadások ellen őrizzék a barlangot. Nem is szólva arról, hogy ha két pártra szakadnánk és külön-külön járnánk vadászni, tetemes hátvédet kellene hagynunk, hogy az ellenség hadműveleteit is figyelemmel kísérhessük. llyen körülmények között bizony alaposan megcsappanna a zsákmány.

– Éhen pusztulnánk – tette hozzá az egyik fiú.

– És közben kiirtana bennünket a kardfogú tigris – tódította a másik.

– Nos – folytatta Káin –, sajnálatos értesüléseket szereztem arról, hogy Ábelék ilyesmiben sántikálnak. Úgy hírlik, nagy mennyiségű fegyvert halmoztak fel…

– Micsoda? – hördült fel a család, – Tűrhetetlen! Nem hagyhatjuk, hogy lábbal tiporják a békét! Akár az életünk árán is megvédjük!

– Én is így gondoltam – vette át ismét Káin a szót. Ez minden békeszerető család kötelessége. Mi azonban semmi esetre sem fogunk háborút kezdeményezni, sőt azon leszünk, hogy családunk egyetlen tagja se keveredjék ellenséges viszályba Ábel fiaival. Nagyon sajnálnám, ha Ábelék ennek ellenére megtámadnának bennünket, mert ebben az esetben csak fegyverrel tudnánk helyreállítani a békét. Az ilyen eljárás pedig már a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető békének. De bárhogy töröm is a fejem, ennél jobb módszert nem tudok kitalálni. Si vis pacem, para bellum: aki komolyan békét akar, időnként kénytelen keményebb eszközökhöz nyúlni, hogy az izgágákat megrendszabályozza. Mindenesetre nagyon elszomorítana, kedveseim, ha a dolog idáig fajulna.

Bizony, ezek a kilátások nemcsak Káin patriarchát, hanem egész házanépét is lehangolták. Néhányan építő ötlettel álltak elő: mi lenne, ha összejönnének Ábelékkal, hogy békésen elrendezzék az ügyet? Mások viszont kételkedtek az effajta tárgyalások sikerében:

– Mivel – úgymond – ha Ábelék tényleg ellenünk fegyverkeznek, ez esetben okvetlenül tagadni fogják. Azt mondják majd, hogy a kardfogú tigris ellen készülődnek. És ha mi arra kérnénk őket, hogy ne tegyék ezt, azt gondolnák, hogy biztosan épp azért kérünk ilyesmit, mert mi magunk akarjuk őket megtámadni; tehát annál inkább készülnének a háborúra, még ha eddig eszük ágában sem lett vgolna erre gondolni. Alighanem az lesz tehát a leghelyesebb, ha senkinek sem kszólunk a dologról, titokban azonban mennyiségileg is, minőségileg is bővítjük az arzenált, hogy népünk békéjét minden eshetőségre készen biztosítsuk.

Ebben aztán megállapodtak.

Ez idő tájt az egyik fiú fölfedezte a sisakvirág mérgét. Ha ezzel a méreggel bekeni az ember a nyilhegyét, a legjelentéktelenebb sebtől is perceken belül elpusztul akármelyik vadállat. Micsoda nagyszerű fegyver: ezentúl már nem kell tartani a kardfogú tigristől!

Az első pillanatban nagy volt az öröm: annyi bunda lesz ezentúl, hogy akár az egész barlangot kibélelhetik vele, a mécsesből pedig soha nem fogy ki az olaj! Káin azonban az öregek bölcsességével rögtön átlátta a helyzetet és következményeit.

Elrendelte, hogy a dolgot szigorúan titokban kell tartani. A közös vadászatokon tilos a mérget használni, nehogy Ábelék és is megismerjék. Viszont a barlangnak egy félreeső zugában mindig legyen egy fazék, amelyet megtöltenek vele, hogy szükség esetén kéznél legyen: ez a legjobb biztosíték arra, hogy mindenféle jogtalan támadásnak elejét vegyék.

A rendeletet mindenki helyeselte, csupán az egyik fiú, Hénoch csóválta a fejét:

– Hogy mi lesz ennek a vége? Egyre aggasztóbbá válik ez az egész ügy.

Addig-addig, hogy éppen erre a nagy biztonságosdira fázunk rá. A sisakvirág titka természetesen előbb-utóbb kiszivárgott. Ábelnek szöget ütött a fejébe. Egyszer aztán négyszemközt is megkérdezte Káintól, miért halmoznak fel ennyi veszélyes mérget.

– Jól tudod – felelte Káin –, hogy valamikor ebben a barlangban lakott a kardfogú. Ki tudja, hátha egyszer visszatér a fajtája.

Ábel mélyen elszomorodott: mégis igaza lenne a Kígyónak? Pedig annak idején rá se hederített!

Sürgősen összehívta házanépét, és beszámolt nekik a helyzetről. Többen azt javasolták, hogy biztonság kedvéért fokozzák a nyílvesszőtermelést. Mások viszont attól tartottak, hogy ez rossz vért szül, mert Káinék félreérthetik, s azt gondolják majd, hogy az Ábel-család akarja megtámadni őket. Elsősorban maga Ábel patriarcha hangsúlyozta, hogy továbbra is föltétlenül ápolni kell a jóviszonyt a Káin-atyafisággal, a légkör megromlásának még a látszatát is kerülve.

Ezt az álláspontot mindannyian fenntartás nélkül elfogadták. Valamennyien felindították magukban a testvéri szeretet érzését a Káin-család iránt.

Végül is úgy döntöttek, hogy biztonság kedvéért azért ők is megtöltenek egy fazekat méreggel, és a nyilakra is több gondot fordítanak, mint eddig, de a dolgot szigorúan titokban tartják, hiszen ők végeredményben a testvéri jóviszonyt ápolják, s ez az egész fegyverkezési história csak arra való, hogy senki meg ne bonthassa a testvéri egyetértést.

És Ábel arzenálja rövid időn belül a Káinét is túlszárnyalta.

Amikor Káin erről tudomást szerzett, megbizonyosodott régi félelméről. A család tanácskozásra gyűlt össze, és megállapította, hogy az Ábel-nemzetség valóban a béke ellen tör, s alighanem támadásra készül. Ezért be kell szüntetni a közös vadászatokat, hogy az esetleges incidensnek még a lehetőségét is kizárják. Ezentúl Káin fiai egyedül jártak vadászni, de csak a család egyik fele, mert a többiek a barlangot őrizték és fegyvereket készítettek, hogy a békét biztosíthassák. És mindannyian kínosan ügyeltek arra, nehogy valamelyik izgága fráter hajba kapjon egy Ábel-törzsbélivel, s ezzel a testvéri jóviszonyt megbontsa.

Egyre tökéletesebben szerveződik az anyag. Látjuk meglepő, csodálatos jeleit a mind magasabb tudatjelenségeknek, életnek, a mind gazdagabb tudatvilágnak, ami már egyetlen emberben is micsoda gazdag tud lenni! Belefér a tudatunkba az egész világ, az egész történelem. Az irány, ami felé az egész be van lőve – ahogy Teilhard de Chardin megmutatja hallatlan szellemi éllel. Az egész iránya a tudat teljessége, a személyes tudat teljessége.

Figyeljünk az Új Jézus szavára, hogy az eszeskedő szadduceusoknak mit felel, és mindnyájunknak mit mond. Azt a vigasztaló szót mondja, hogy Isten az élők Istene. Az élet Istene. Ugye van fogalmunk az életről? Végigtekintjük a parányi, kezdeti állapotától, az első sejttől. Micsoda hallatlan erő feszül abban az egyetlen élő sejtben, amelynek föl kellett bukkannia itt a földön egyszer. Mert biztos, hogy volt olyan, amikor nem volt élet. Micsoda erő van ebben a pici, parányi sejtben! Ha a föld ráébredhetett volna, hogy mi született itt, amikor az első sejt létrejött! Micsoda ünnepnapot jelentene ez az életében! Hogy ujjongana, hogy énekelne, muzsikálna neki; mint drága kincset dajkálná az egyetlen élő sejtet, mert abban már benne rejlik az évmilliók hosszú során a többi élet: mert abból bontakozhatott ki, ahogy most elgondolják.

Isten az élet Istene. S az élet további menetében jelentkeznek csodálatos dolgok: illatok, színek, virágok belső jelzésrendszere, összefüggései. A belső mozgás a növekvés felé, a sokszorozódás felé, a végtelen felé jelez.

Egy élő szövetekből, csontokból fölépült kicsi vagy nagy lény érezni kezd: milyen meglepetés az, amikor végigrándul az érzés az élő testeken. Az öröm, a fájdalom, a vágy… minden. És akkor az emberben megint új világ, a tudatos, okos szellemi létezés birodalma kinyílik.

Már az egész földet beszövi ez a tudatréteg. És mennyi csoda benne! Gazdagabb a tudatvilágunk, mint maga a lét, mint maga a föld! És ez a tudatvilág egyenesen egy beláthatatlan, további gazdagság felé mutat. Az élet ezt jelenti! Ezt mondja az Úr Jézus: Isten az élők Istene.

A valósággal teljesen ellentétes, durva, sötét, hamis dolog azt gondolni, hogy Isten körül halál van és halottak. Ez csak a látszat: ezt mi hoztuk be az Istentől eltérő szabadságunkkal. A bűnben rejlik ez, de Isten ezt is fölhasználta a további életre. Mert amennyire számunkra büntetés jelleget hordoz a halál és a betegség, annyira ajándék is: egy szegényebb állapotból a halál a sokkal gazdagabb felé mutat.

És még egy vigasztalót mond rövid szavakkal az Úr Jézus. Ő, aki magában hordozza az életet. Aki maga az élő Isten, nemcsak azt mondja, hogy Isten az élők Istene, hanem azt is, hogy Ábrahám, Izsák és Jákob Istene. Vagyis személyes Isten.

Pascal a naplójában 1654. november 23-án, Szent Kelemen pápa napján leírja, hogy este fél tizenegytől hajnali fél egyig – csupa nagybetűvel –: TŰZ! Mózes is tűzben látta meg Istent. TŰZ! S odaírja: Ábrahám Istene, Izsák Istene, Jákob Istene. Nem a filozófusoké, nem a tudósoké.

Bizonyosság, látás, öröm, béke: ez Jézus Krisztus Istene. Ez szólal meg az evangéliumban, Jézus Krisztus Istene.

Nehéz olyasmire várni, amiről tudod, hogy talán soha nem fog megtörténni; de még nehezebb feladni, mikor ez az, amit mindig is akartál.
–Mondd, mit teszel, ha nem lesz holnap, hogy elmondd, amit el kell mondanod? Mondd, mit teszel, ha nem lesz holnap, hogy megtedd, amit meg kellett volna tenned? Mondd, mondd, mit teszel, ha hibázol, újra és újra, és nem lesz rá lehetőséged, hogy jóvá tedd? Mondd el, mire vársz, hogy lépj, hogy boldog légy? Miért élsz tovább úgy, ahogy soha nem akartál? Mondd, mit ér az élet, ha a boldogság messze jár? Mit érnek az évek, ha nem hiányzik, aki vár? Mondd el, mit kellett volna tenned, és mondanod, ha lett volna még egy holnapod?
–Az álom valami,amire igazán vágysz,ami igazán fontos neked.Az álom valami,amit elképzeltél,és amiről nem szabad lemondanod.Mindegy, hogy nem érti senki,mindegy, hogy mit gondolnak róla.Ez a Te álmod,és mindet meg kell tenned érte,hogy valóra váltsd!Mindent.Nem szabad, hogy érdekeljen,mit gondolnak róla az emberek,nem szabad, hogy hagyd elrabolni álmaid.Ha a szíved szólít, követned kell szavát.
–Inkább megéri merészen dönteni, és vállalni a hibázás kockázatát, mint hosszasan habozni, és túl későn megtalálni a jó megoldást.
–Inkább vállalkozzak valami nagyra és valljak kudarcot, mint vállalkozzak a semmire és legyek sikeres. Rendkívüli emberek olyan átlagemberekből lesznek, akikben az elkötelezettségnek egy rendkívüli mértéke van meg.
–Egy mondás szerint, onnan tudhatod, hogy fontos dolog történt az életedben, hogy utána már nem tudsz úgy élni, mint azelőtt. Kaptál valakit, vagy éppen elveszítetted, nagyon megbántottak, vagy te tetted, aztán pár pillanatra kívülről láthatod az életed. Érzed, valami végérvényesen megváltozott. Mélységeid kékje, magasságaid zöldje egymásra borul a távolból, apró pontok az emberek. Aztán belekortyolsz a kávédba, visszarepülsz a földi reggeledbe. Érzed a szemetelő esőt, de ma valahogy még ennek is örülsz. Mert változol.
–A sors akkor állít minket nagy döntések elé, amikor a legkevésbé sem számítunk rá. Ilyenkor derül ki, elég bátrak vagyunk-e, hogy megváltoztassuk az életünket. Ilyenkor nem tehetünk úgy, mintha mi sem történt volna, és nem hivatkozhatunk arra, hogy még nem vagyunk felkészülve a döntésre. A próba nem vár. Az élet nem néz hátra.
–Néha elég egy perc, ahhoz hogy az egész életed megváltozzon.
–Mondd, mit teszel, ha nem lesz holnap, hogy elmondd, amit el kell mondanod? Mondd, mit teszel, ha nem lesz holnap, hogy megtedd, amit meg kellett volna tenned? Mondd, mit teszel, ha hibázol, újra és újra, és nem lesz rá lehetőséged, hogy jóvá tedd? Mondd el, mire vársz, hogy lépj, hogy boldog légy? Miért élsz tovább úgy, ahogy soha nem akartál? Mondd, mit ér az élet, ha a boldogság messze jár? Mit érnek az évek, ha nem hiányzik, aki vár? Mondd el, mit kellett volna tenned, és mondanod, ha lett volna még egy holnapod?

Hol volt. hol nem volt, volt egyszer hegycsúcs. ahol három kis fácska állt és arról álmodozott, mi lesz majd belőle, ha megnő.

Az első fácska vágyakozva nézett fel a csillagokra, amelyek úgy szikráztak fölötte, akár a gyémánt. „Szeretnék kincsesláda lenni!” kiáltott fel. „Beborítva arannyal és telve gyönyörű drágakövekkel. Én leszek a legcsodálatosabb kincsesláda az egész világon!”

A második tekintetével követte a kis patakot, ami szokott útján csörgedezett a tenger felé. „Jó volna büszke hajónak lenni” – sóhajtotta – „átszelni a viharos tengert, hatalmas királyokat vinni egyik parttól a másikig! Belőlem lesz a legerősebb tengerjáró az óceánokon!”

A harmadik kicsi fa lenézett a völgybe. Férfiak és nők sietősen tették a dolgukat a forgalmas kisvárosban. „Én egyáltalán nem akarok elmozdulni erről a helyről” – mondta. „Szeretnék olyan magasra nőni, hogy amikor az emberek megállnak, hogy megnézzenek, felemeljék tekintetüket az ég felé és Istenre gondoljanak. Én leszek a legmagasabb fa a Földön!”

Múltak az évek. Eső jött és sütött a nap s a három kis fa nagyra és magasra nőtt.

Egy szép napon három favágó ballagott fel a hegyoldalon. Egyikőjük megpillantotta az első fát és azt mondta: „Csodálatos ez a fa! Éppen erre van szükségem.” És a fa eldőlt a fényesen csillogó fejsze csapásai alatt. „Most lesz belőlem az a szép kincsesláda” – gondolta a fa – „csodás kincseket kapok majd.”

A másik favágó a második fát szemelte ki. „Ez a fa erős. Pontosan ilyen kell nekem.” És eldőlt a második fa is a fejsze ütéseire. „Végre átszelem a tengert!” – gondolta. „Büszke hajó leszek, királyoknak való!”

A harmadik fa úgy érezte. hogy egy pillanatra a szíve is megáll, amikor az utolsó favágó ránézett. Ott állt egyenesen és magasan, büszkén mutatva az égre. De a favágó nem nézett fel oda. „Nekem bármelyik fa megteszi” – mormogta.

Az első fa egy asztaloshoz került. De az öreg asztalos nem gondolt kincsesládára. Gyakorlott kezei alól egy jászol került ki. A szép fa nem gyémánttal és drágakövekkel lett tele, hanem fűrészporral és szénával az éhes állatok számára.

A második fa mosolygott, amikor a favágó elvitte a hajóépítőhöz. De nem valami nagy és erős tengerjáró hajó készült belőle, hanem a fűrészelés és kalapácsolás után egy egyszerű halászbárka állt a víz partján. Mivel túl kicsi és gyenge volt ahhoz, hogy tengerre szálljanak vele, ezért egy tavon hajóztak rajta egyik parttól a másikig. Minden nap átható halbűz töltötte be és lassan beivódott a hajó deszkáiba, gerendáiba.

A harmadik nagyon meglepődik, amikor a favágó gerendákra hasította és otthagyta egy farakásban. „Soha nem akartam más lenni, csak állni a hegytetőn és Isten felé mutatni.”

Sok-sok nap telt el és sok-sok éjszaka. A három fa már majdnem elfelejtette egykori álmát.

De egy éjjel egy fénylő csillag gyúlt ki éppen afölött az istálló fölött, amelyikben a jászol állt. Vándorok érkeztek és egy fiatal nő fektette gyermekét a jászol puha szalmájára. „Bárcsak jobb helyet készíthetnék néki!” – sóhajtott fel a férfi, aki mellette volt. Az anya megszorította a kezét és mosolygott. A csillag rásütött a fényes és erős fára. „Ez a jászol a legjobb hely neki” – mondta a asszony. És az első fa rájött, hogy most nála van a világ legnagyobb kincse.

Évek múltán egy este fáradt utasok szálltak fel a halászhajóra. Egyikük azonnal elaludt, ahogy a hajó kifutott a tóra. Éjjel hirtelen feltámadt a szél és a víz fölött hatalmas vihar kerekedett. A hajó hánykódott az óriási hullámok tetején. Tudta, hogy nem elég erős ahhoz, hogy az utasokat ilyen nagy szélben és esőben épségben a partra vigye. Ekkor felébredt a fáradt vándor. Felállt, kinyújtotta karját és annyit mondott: „Csend!” – és a vihar elült. Olyan gyorsan, mint ahogy kezdődött. A második fa tudta, hogy a leghatalmasabb király volt ott azon az éjszakán.

Egy péntek reggel előhúzták az utolsó fából készült gerendákat is a rég elfelejtett rakásból. Összeácsolták, majd egy tomboló és gúnyolódó tömegen hurcolták keresztül. Megborzongott, amikor néhány katona egy ember kezeit szögezte gerendáihoz. Rútnak és kegyetlennek érezte magát. De vasárnap reggel, amikor a Nap sugaraival fellármázta a levegőt és a Földről az öröm áradt, tudta a harmadik fa, hogy Isten szeretete mindent megváltoztatott.

Ez tette gyönyörűvé az első fát.

Ettől lett erős a második.

És ha valaki valamikor a harmadik fára gondolt, annak Istenre kellett gondolnia.

Először melege lett, aztán megszédült.

Öregesen járt a havas tóparton és a vidravasakat nézegette, amikor meglódult előtte a víz; feketén feléje örvénylett, aztán elszaladt tőle és zsongó, száraz szelek simogatták borzongó halántékát.

Körülnézett: mi ez? – A színek szürke árnyékokká váltak. A messze erdő fái felágaskodtak, a zsombékok között fekete formátlan alakok szaladgáltak. Kezét kinyújtotta valami támasz után, aztán leült a hóra.

– Mi van velem?

Felnézett az égre, mely tisztán, kéken világított az alkony felé járó délutánban és csak a nyugovóra hajló nap előtt parádéztak kis felhőbárányok. Fehérek, lágyak, hidegek.

A nap pirosan hullott le a hátuk mögött, a bárányok meg jöttek-jöttek térdig vérben járva, tompán bégetve…

Aztán a vérből fekete lápvíz lett, mely elnyelte a fehér falkát és ő a szorongó sötétségben csak a kolomp halk kondulásait hallotta néha.

– Haza kellene menni – gondolta, de jó volt nem mozdulni. Zsibbadó meleg fogta el és megint kivilágosodott. Nem is nappali, nem is éjszakai. Olyan tompa fény, mintha távoli, nagy tüzek derengenének az égről és ebben a lázas világosságban régholt feleségét látta jönni, ebédhordó kosarával a nyári gyalogúton, békés mosolyával kedves arcán. Az asszony megállt az egyik fordulónál és intett neki…

– Hívsz Mariska? Jól van. Tudom… és indulni akart feléje, de mire felkelt, már megint nappal lett, késő, téli délután. Hideg, alkonyatbahajló. – Menni, menni – dünnyögte magában. – Öreg lábaim csak még hazáig… – Alig roppant a hó a súlytalan, lázasszemű öregember alatt. A tóparti házacska nehezen ballagott feléje.

– Menni, menni öreg lábak – susogott – csak hazáig menni, utoljára menni…

A nádfedeles ház vízen épült. Mondják, valamikor malom volt, rég elmorzsolt időkben. Vörösfenyő-cölöpökön épült, de aztán ismeretlen vizek fakadtak körülötte, eliszaposodott a környék és vadászház lett belőle. A partról gyaloghíd járt be a házba, hol az öreg erdész lakott. Már rég egyedül, most utóbb segítséggel, mert erdőt is, vizet is vigyázni kellett, orvvadásztól, orvhalásztól.

A gyaloghíd alig dobbant lépései alatt.

Csendesen nyílt az ajtó. A tűzhelyen még parázs világított a déli tűzrakásból és amikor betette az ajtót, az öreg cölöplábak körül meg-megloccsant a víz s az ablakon beszivárgott a téli este.

Puskáját felakasztotta, kalapját mellé. Levetette a kopott ködment is, aztán tuskót tett a hunyorgó parázsra, mert úgy érezte: fázik.

A parázs belemart a száraz fába, melyből zümmögő lángok lobbantak fel. De akkor már leült fekvőhelye végére és nézte a tüzet, a világosságot, mely betöltötte a kis szobát.

– Menni, menni, elmenni messze, túl a vizeken, túl az erdőkön. Hívott a feleségem…

A vizek is ezt locsogták az évszázados cölöpökhöz verődve és a szél is bekiáltotta a kéményen az üzenetet.

Szeme ide-oda járt a kis szobában. Megállt egy fényképen, egy öreg fegyveren, egy kitömött madáron. A múltban járó emlékekre odavillant egy pillanatra a világosság; az öregember keze megrándult, mintha valakit, vagy valamit megsimogatott volna, ami még van, de ki tudja meddig.

A tűzhelyről néha sziporkák, apró csillagok pattantak ki és aludtak el röptükben s a víz odakünt csobbant, mint nyáron, ha játékos halak ugranak szitakötők után.

És nőtt, feketedett, öregedett az este.

Az öregember lefeküdt. Hideg borzongás rázta és attól félt, elalszik ültében, pedig szemei nyitva voltak. A tűz is apróbb lángokkal birkózott a homállyal és a zugokban újra árnyékok nőttek, és emlékek.

Innét temették az asszonyt és innét váltak útnak a gyerekek is. Régmúlt sírások csuklottak fel, rég elfakult nevetések szálltak. Halk simogató szavak susogtak és a kis cipőcskék topogtak: mintha járni tanulna valaki… Zene is zendült egy pillantásig, lakodalmas lárma, aztán elkapta a szél a hangokat s újra csak a víz csobogott feketén, mélyen.

Elpergett az idő.

Dobogott künn a feljáróhíd. A másik erdész érkezett haza. Rokon az is. A fiát szerette volna utódnak, az erdők és vizek szeretetében, de az, az örökös Úr alázatos szolgája: pap lett. Egy gondolatnyira jutott csak eszébe, hogy ő mást akart, de aztán elengedte magától szomorú büszkeséggel. Most itt káplán a faluban és ha néha meglátogatja öreg apját, szótlanul hallgatnak. Az öreg fa és a fiatal hajtás, mely után rügyek már nem fakadnak.

Döngött a híd, elhallgatott a víz és elszállt a csend; amikor ajtót nyitott a másik, megállt egy pillanatra, mert nem látta, van-e valaki a szobában, de a levegőben ott lovagolt a gyász és ezt megérezte.

Felugrott a láng a lámpában és a rémek kitódultak az ablakon, de arcukat odanyomták kívülről, az üvegre.

– Öreg bátyám! – döbbent ki belőle. – Orvosért menjek?

A beteg szemeiben lassan, pillogva visszatért a fény és fakó hangon szólt:

– Ne menj, fiam. Majd később… A papért… A fiamért… Most veled van még pár szavam.

A fiatalember odaült az ágy mellé, lehajtotta fejét és a homályba nézett, ahol már újra terpeszkedett az örök szín: a feketeség.

– Amim van, itt a szobában: a tied. A puskák, hálók, minden. Adjátok rám az új ruhámat, tegyetek a fejem alá cserfalevelest és tölgyfából legyen a koporsóm, mert tisztességgel akarok a fődbe menni. Ha kemény voltam hozzád néha, ne szálljon utánam haragod. Ember lettél a kezem alatt.

A fiatalember szeme sarkába odaszaladt a könny és megfogta a haldokló hideg kezeit: – Édes jó Bátyám, minek ezt mondani? – Az öreg szemek már újra messze révedeztek.

– Most aztán eredj… a fiamért… áldozni akarok. Eldobogott a lépés künn a hídon.

Aztán megint beszélgetni kezdett a víz, huhogott a szél a kéményben s a tűzhelyen zümmögni kezdtek apró kékes lángok.

Szaladt a vadász az éjszakában.

Csikorgott a hó az árokparton, mind erősebben suhogott a szél és amikor a faluba érkezett, már harsogva csapkodta a nyitva hagyott padlásablakokat.

A parókián sötét volt. Körüljárta a házat, benézett az egyik ablakon, ahonnét alig sugárnyi fényesség esett a hóra. Ott ült a fiatal pap. Amikor megkoccant az üveg, becsukta könyvét és nyugodt léptekkel ment az ablak felé.

A szél bezúdult a szobába, a fény meg kiugrott a feketeségbe, széles árkot vágva, melynek nincsenek partjai s az árok fenekén ott állt a hírhozó.

Mozgott a szája, de a hangokat elkapta a szél, ám az is lehet, hogy nem is mondott semmit.

A pap szelíd tekintetéből először az ijedtség lobbant fel, aztán pillanatnyi csendesség után gondolatai elrohantak a tóparti kis házhoz, majd megint a könnyesarcú emberre nézett, aki közelebb hajolt:

– Apád uradhoz… hozzátok az Úr testét…

Aztán visszahúzódott az árnyékba. Mire megint az ablakba nézett, nem állt már ott senki. A lámpás lángja fel-fellobbant, a szél terelgette az ablakszárnyakat, aztán, mintha szólt volna valaki:

– Fuvarost keress és várj a templomnál.

Újra nekiugrott a sötétségnek.

A templom körül babonás csend hallgatódzott és csak akkor vette észre, hogy hull a hó, amikor a szánkó megállt az ajtó előtt. A kocsis lámpát gyújtott és az arasznyi világosságban sűrűn szántottak libegő, nagy pelyhek.

Benézett a templomajtón. Kongó, fekete csend tátogott, csak messze-messze libegett valami véres világosság, aztán eltűnt az is és halk lépések hozták belülről a pap fehér arcát. Bő gallérja alatt a mellén összefogva hozta a cibóriumot, amelyhez odahajtotta fejét.

A fuvaros megemelte kalapját, az erdész keresztet vetett. A szán megindult lobogó lámpásával, amelynek világossága felvillant és ellobbant a házak alvó ablakszemeiben.

A pap összeroskadva ült és úgy érezte, egész életének minden útját most járja meg visszafelé… Aztán egyedül marad.

– Uram, fogj körül erős kezeddel, hogy a pap hivatásába ne szóljon a gyermek…

Eszébe jutott, hogy nem régen jött ezen az úton apjával karácsonyi vakációra. Az öreg, csendes büszkeséggel hozta haza fiát, ő pedig a vén szálfa mellett mindig kicsinek, gyámoltalannak, gyermeknek érezte magát… És most ő lett az erős, a nagyobb, a támasz, a fa, melyet körülnyaldosnak a szomorúság hullámai.

– Édes jó Apám! Lám eddig te voltál a bíró s most én hallgatom meg gyónásod. – Megint melléhez hajolt. – Erősíts meg, Uram!

Felnézett a fekete égre és homlokára, mint hűs kéz simogatása, odahulltak nagy, fehér hópelyhek.

A lámpás fényességének kévéjében bokrok nőttek, meg fák. Fehér karácsonyfák, hószoknyás cserjék, melyek felbukkantak s a szán mögé szaladtak.

Aztán halkan, régi szavakkal elkezdett beszélgetni a víz. A ház ablakából gyenge fény esett a hullámokra és a híd dobogva szólt rájuk, hogy csituljanak oktalan locsogásukkal.

A pap szemében lázas aszály szívta fel a könnyeket, amikor a régi, kedves helyen a haldoklóhoz közeledett és úgy érezte, az ismerős falak összeborulnak és megsimogatják. Torkában egy kéz már útra engedte a sírást, amikor megszólalt az öregember: – Dicsértessék az Úr Jézus!

A hangok elszálltak és nyomukban világosság lett. Békés csend. Az öreg arcon az útrakészülés derűs megbékélése és a pap úgy érezte, most is a száradó, eres kéz mutatta meg az utat a gyermeknek…

Amikor szelíden megcsókolta a keresztet, a fiú száján, mint a sírás buggyant ki: – Ego te absolvo.

A drága arc fölé hajolt és nézte-nézte, amikor áldozás után imádkozott. Szemeik összekapcsolódtak.

– Istenem – gondolta az apa, – mintha az édesanyja nézne rám… Az ő szemei. Aztán mintha a fiú arca eltűnt volna, megint a felesége állt a szoba közepén s régi, lágy mozdulattal hívogatta…

– Elbocsátott már a fiad, Kedvesem, megyek már…

A pap összeroskadt az ágy mellett és vállait megrázta a zokogás.

Aztán csend lett a szobában.

Isten és ember nem szinonimák, mégis fölbonthatatlan egységben vannak. Hogyan? Úgy, hogy az ember belőle indul ki, feléje lépdel s útja közben is ,,benne” él, vele haladja meg emberi határait. Amikor az ember az istenihez ,,nyúl”, nem menekül, hanem vakmerőségre szánja el magát, ha tudja, mit cselekszik.

Milyen az ember szeretetkapcsolata az emberrel? Nem mondhatom a társamnak: ,,majd akkor szeretlek, ha… Tedd meg ezt és ezt, hogy szerethesselek.” Még azt sem mondhatom: ,,Ha megváltozol, szeretni foglak.” De kérhetem őt, kérlelnem kell őt: ,,Változtasd meg életedet!” Hogyan kérlelhetem?

Erőszakra a válasz sohasem az igazi változás. Erőszakkal meg lehet valamit változtatni. De megváltozni és megváltoztatni két különböző dolog. Amikor a szeretet változásra hív fel, leteszi a fegyvert. Ha valóban hisz a változásban, ez az egyetlen következetes mozdulata. Nem mondani kell, hogy változz meg. Sugallnunk kell megváltozott jelenlétünkkel mások megváltozását. Szeretek – azaz változni akarok. Magamat szeretem; azt, hogy változom. Szeretlek – szeretném, ha meg tudnál változni.

Ki látja, hogy változom? Láthatja-e valaki azt, ami bennem történik, a saját törvényei szerint? S mégis, minden velem történik. Tekinthetem a szeretetet talajnak, amelybe belegyökereztettek. Eszköz, ugyanakkor cél. Benne, miatta élek, de el is kell érnem. A meg nem ragadható létnek vannak ilyen indirekt jellemzi. Ma még iránytalan sodródásnak érezzük. De van egy fix pontja: Jézus Krisztus.

Jézus ,,mindenen túl” szeret. Minden áron, a legnagyobb áron, Isten árán is. Az ember ,,mindenen innen” szeret. Szeretünk, mégis megtapasztaljuk magányosságunkat. Az elérkezett órában magunkra maradunk, mert meg kell közelítenünk az emberi egzisztencia határvidékét; a ,,végeket” cimborák nélkül lépjük át.

Jézus ideje éppen ez. Ahogyan az igazi ima a gondolkodás apálya után támad föl bennünk, úgy az igazi ,,távolodás” az, amikor már nem megyünk, hanem vitetünk. Elhagyva mindent, mégis ,,fönnmaradunk” a Mindenben. Jézus az emberi lét háttere.

Szavaiból és életéből olyannak ismertük meg a szeretetet, hogy az nem kellemes viszonyok szövevénye, hanem tűz, ami éget. Életet kíván, nem engedményeket. Elhatározást, nem alkudozásokat. Mintha megsemmisítő ,,támadás” érné életünk középpontját a szeretet irányából. Talán ezért van, hogy mi nem szeretni akarunk mindenáron, hanem élni. S. Weil szavával ez is a büntetésünk.

Mit látunk? A legtisztább emberi törekvéseken a hiúság, az önmentés, az olcsó érdekek hajszálrepedéseit. Az önmutogatás kamaszos zavarait a nagy műveken. A sérthetőség eszméket változtat meg, nagy jellemeken ejt foltokat. Egyszóval, együttél az emberben a szent és a kikiáltó, aki el akarja adni portékáit.

Az ember Jézus szeretetének foglalatában önmaga alól fölszabadult, magasra értékelt, s ki van választva a paradicsomra. Az ember képessé vált a kisebbedésre, ami paradox módon igazi növekedésének iránya. Mit mondhat a tanítvány gyöngeségében, amikor a mester eléje térdel és mosni kezdi a lábát? Míg Jézus leszállt az égből, a Sátán lebukott. S mind a ketten az emberek közé érkeztek.

Nem elég tehát az embert objektíve szemlélni s kijelölni a helyét; igazi megismerésére ,,karizmatikus optikára” van szükségünk, s ez a legobjektívabb. Csakis az érdektelen végtelen oldalától lehet fölismerni és értékelni a kicsiny, vagy látszólag jelentéktelen cselekedeteket. Amit a szerető pillantás fed föl az emberben, soha nem fordítja ellene. Így szemlélve az embernek nem a gonoszsága nagy, hanem az ereje csekély.

Mégis, csak az irgalom tudja túlszárnyalni a gonoszságot, nem pedig az erő.

Ismerni az embert: elébe menni, előlegezett szeretettel. Megismerni, azaz mégis szeretni. Tudni kell róla, hogy számtalan vágya van, de csak egy Istene. Sokfajta érdeke, de csak egy szíve. Megújuló válságai, de csak egyetlen Földje. Az ember tudása nem fegyver Isten ellen, hanem egyik rendeltetése. Talán a paradicsom utáni kirekesztettségében emelte maga elé tudását pajzsként, s azóta ellenőrzi benne magát, mint a tükörben. Isten azonban látja az embert pajzsa s tükre között is.