lunablog

Egy oszlop tetején, magasan a város fölött állt a Boldog Herceg szobra. Tetőtől talpig arany borította, vékony, finom levelekben, két ragyogó zafír volt a szeme, s hatalmas rubin piroslott a kardja markolatán.

Nemhiába csodálta mindenki.

– Legalább olyan szép, mint egy szélkakas – jegyezte meg az egyik városi tanácsos, aki szerette volna, ha híre megy művészi ízlésének –, csakhogy nincs annyi haszna – tette hozzá, nehogy az emberek még azt higgyék, hiányzik belőle a gyakorlati érzék, mert az aztán nem hiányzott.

– Bár olyan lennél, mint a Boldog Herceg! – sóhajtott fel a józan anya, mert kisfia nyafogott, hogy hozza le neki a csillagokat. – A Boldog Hercegnek még álmában sem jut eszébe, hogy nyafogjon valamiért.

– Örülök, hogy akad legalább egy lény a világon, aki tökéletesen boldog – dünnyögte a csalódott férfi, amint a csodálatos szobrot bámulta.

– Olyan, mint egy angyal – mondták az árva gyerekek, amikor kiléptek a székesegyházból ragyogó skarlátvörös kabátban és tiszta, fehér kötényben.

– Honnan tudjátok? – kérdezte a számtantanár. – Sose láttatok angyalt.

– Dehogynem, álmunkban – válaszolták a gyerekek, és a számtantanár összeráncolta a homlokát, és nagyon szigorú arcot vágott, mert nem helyeselte, ha a gyerekek álmodnak.

Egy éjszaka elszállt a város fölött egy kis fecske. Társai már hat hete útnak indultak Egyiptomba, de ő hátramaradt, mert szerelemes volt a legszebb nádszálba. Még a kora tavaszon ismerkedett meg vele, amint egy nagy, sárga pillét kergetett a folyó mentén, és a nádszál karcsú alakja úgy elbűvölte, hogy megállt és megszólította:

– Szeresselek? – kérdezte a fecske, mert kedvelte az egyenes beszédet, mire a nádszál mélyen meghajolt. Így aztán a fecske újra meg újra körülrepülte a nádszálat, a szárnya meg-megérintette és ezüstösen fodrozta a vizet. Ez volt a vallomása, és így udvarolt egész nyáron át.

– Micsoda nevetséges kapcsolat – csivitelte a többi fecske –, nincs a menyasszonynak pénze, és túlságos sok a rokona. – És csakugyan, a folyót szinte elborította a nád. Azután beköszöntött az ősz, és a fecskék elrepültek. Távozásuk után a kis fecske nagyon egyedül maradt, és unni kezdte kedvesét.

– Örökké csak hallgat – mondta –, és félek, hogy ingatag természet, mert szüntelenül kacérkodik a széllel. – És valóban, a nádszál a legkisebb szélre is a lehető legkecsesebben hajladozott. – Elismerem ugyan, hogy otthon ülő teremtés – folytatta a fecske –, én viszont szeretek utazni, szeressen hát utazni a feleségem is! – Eljössz-e velem? – kérdezte végül a nádszáltól; de az csak a fejét rázta, annyira ragaszkodott az otthonához. – Hitegettél csak! – kiáltotta a fecske. – Indulok a piramisokhoz. Isten veled! – És elrepült.

Szállt, szállt egész nap, és estére megérkezett a városba.

– Hol töltsem az éjszakát? – kérdezte. – Remélem, felkészültek a fogadásomra.

Ekkor megpillantotta a szobrot az oszlop tetején.

– Itt fogok megszállni – kiáltott fel –, pompás ez a hely, járja a friss levegő is! – És leereszkedett, egyenesen a Boldog Herceg lába elé. – Arany a hálószobám – mondta magának halkan, amint körülpillantott, és aludni készült; de alig dugta a fejecskéjét a szárnya alá, rápottyant egy nagy vízcsepp. – Milyen különös! – kiáltott fel. – Egyetlen felhő sincs az égen, tisztán ragyognak a csillagok, és mégis esik. Bizony szörnyű az éghajlat itt Észak-Európában. A nádszál ugyan szerette az esőt, de csak puszta önzésből.

Akkor ismét ráhullott egy csepp.

– Mi haszna van egy ilyen szobornak, ha még az esőtől sem véd meg? – kérdezte. – Keresnem kell egy jó, fedeles kéményt. – És elhatározta, hogy továbbszáll.

De mielőtt szétnyitotta volna szárnyait, ráhullott a harmadik csepp. Ekkor felnézett és látta – de jaj, mit is látott?

A Boldog Herceg szeme könnyben úszott, és a könnyek végigcsorogtak aranyorcáján. És a holdfényben olyan gyönyörű volt az arca, hogy a kis fecskét elöntötte a szánalom.

– Ki vagy te? – kérdezte.

– Én vagyok a Boldog Herceg.

– Miért sírsz akkor? – kérdezte a fecske. – Teljesen átáztattak a könnyeid.

– Míg éltem, és emberi szívem volt – felelte a szobor –, azt se tudtam, mi a könny, mert a Gondtalanság Palotájában laktam, ahova nem léphet be a Szomorúság. Nappal a kertben játszottam társaimmal, este pedig a Nagy Teremben én nyitottam meg a táncot. A kertet magas fal vette körül, de nekem eszembe se jutott megkérdezni, hogy mi van a falon túl, olyan szép volt odabent minden. Az udvaroncaim Boldog Hercegnek neveztek, és én csakugyan boldog voltam, ha a gyönyör boldogság. Így éltem, és így haltam meg. És most, hogy holt vagyok, ide állítottak, olyan magasra, hogy látnom kell a város minden szörnyűségét és nyomorúságát, és bár a szívem ólomból van, mást sem csinálok, csak sírok.

„Úgy, hát belül nem is arany?” – jegyezte meg magában a fecske. De udvariasabb volt annál, semhogy kimondjon egy ilyen személyes természetű megjegyzést.

– Messze innen – folytatta mély, zengő hangon a szobor –, jó messze, valamelyik kis utcában áll egy szomorú házacska. Ablaka éppen nyitva, és én egy asszonyt látok odabent, amint az asztal mellett ül. Arca keskeny és megviselt, keze durva és vörös, telis-tele tűszúrással, mert az asszony varrónő. Golgotavirágokat hímez éppen egy atlaszruhára, amelyet a királyné legkedvesebb udvarhölgye visel majd a legközelebbi udvari bálon. A szoba sarkában, az ágyon betegen fekszik a kisfia. Lázas, és narancsot kér. De az édesanyja nem tud mást adni neki, csak vizet, s így a kisfiú sír. Fecském, fecském, kicsi fecském, nem vinnéd-e el neki a rubint a kardom markolatáról? Lábamat ehhez a talapzathoz erősítették, magam nem tudok mozdulni.

– Engem várnak már Egyiptomban – mondta a fecske. – Társaim föl-le cikáznak a Nílus fölött, és beszélgetnek a nagy lótuszvirágokkal. Hamarosan elpihennek a nagy király piramisában. Ott fekszik a király is festett koporsóban. Sárga vászonba burkolták, és bebalzsamozták fűszerekkel. A nyakában halványzöld jadelánc van, és a keze, mint a száraz levél.

– Fecském, fecském, kicsi fecském – mondta a Herceg –, várhatnál-e még egy éjszakát, lennél-e a követem? A kisfiú olyan szomjas, és az édesanyja olyan szomorú.

– Ha meggondolom, én nem is szeretem a fiúkat – felelte a fecske. – Múlt nyáron, amikor a folyó mellett tanyáztam, volt ott két durva kölyök, a molnár fiai, akik unos-untalan kővel hajigáltak. Persze, nem találtak el, mi fecskék sebesebben repülünk annál, és az én famíliám különösen híres a gyorsaságáról, hanem azért ez tiszteletlenség volt.

De a Boldog Herceg úgy elszomorodott, hogy a kis fecske megsajnálta.

– Bár nagyon hideg van – mondta –, egy éjszakára mégis maradok, és a követed leszek.

– Köszönöm kicsi fecske – mondta a Herceg.

Így aztán a fecske kicsípte a nagy rubint a Herceg kardjából, és a csőrébe fogva, a tetők fölé emelkedett.

Elszállt a székesegyház tornya mellett, ahol az angyalok fehér márványszobrai állnak. Elsuhant a palota fölött, és hallotta a tánc dobogását. Egy szép fiatal lány épp akkor lépett ki az erkélyre szerelmesével.

– Milyen csodálatosak a csillagok – mondta a férfi –, és milyen csodálatos a szerelem hatalma!

– Remélem, hogy idejében elkészül a ruhám az udvari bálra – felelte a lány –, golgotavirág-hímzést rendeltem rá, de a varrónők olyan lusták.

A fecske átsuhant a folyó felett, és látta a hajóárbocokon lengő lámpásokat. Elszállt a gettó fölött, és látta, amint az alkudozó öreg zsidók rézserpenyőben méregetik a pénzt. Végül elérkezett ahhoz a szomorú házhoz, és benézett. A kisfiú lázasan köhögött az ágyban, anyját pedig a fáradságtól elnyomta az álom. Beröpült hát a szobába, és letette az asztalra, az asszony gyűszűje mellé a nagy rubint. Aztán gyengéden körülrepülte az ágyat, és szárnyával legyezgette a kisfiú homlokát.

– Milyen jó hűvös van – mondta a kisfiú –, most már meg fogok gyógyulni! – És édes álomba merült.

Akkor a fecske visszaszállt a Boldog Herceghez, és elmondta, mit végzett.

– Furcsa – jegyezte meg –, csöppet se fázom, pedig meglehetősen hideg van.

– Mert jót cselekedtél, azért – mondta a Herceg.

A kis fecske elgondolkozott ezen, s azután elaludt. A gondolkozás ugyanis mindig elálmosította.

Hajnalban elszállt a folyóhoz, és megfürdött.

– Milyen rendkívüli jelenség – mondta a madártan professzora, amikor áthaladt a hídon. – Fecske télen! – És hosszú levelet írt az esetről a helybeli újságnak. Nagy feltűnést keltett vele, mivel teletűzdelte olyan szavakkal, amelyeket senki sem értett.

– Ma este indulok Egyiptomba – mondta a fecske, és előre örült az elkövetkezőknek. Meglátogatta sorra a műemlékeket, és sokáig elüldögélt a templomtorony csúcsán.

Amerre csak megfordult, a verebek felcsiripeltek.

– Nicsak, egy előkelő idegen! – mondogatták egymásnak. S így aztán a fecske nagyon jól érezte magát.

Amikor felkelt a hold, visszarepült a Boldog Herceghez.

– Nem üzensz semmit Egyiptomba? – kiáltotta. – Nyomban indulok.

– Fecském, fecském, kicsi fecském – mondta a Herceg –, maradj velem még egy éjszakára.

– Várnak már Egyiptomban – felelte a fecske. – Társaim holnap továbbrepülnek a második vízeséshez. Víziló hűsöl ott a sás között, és hatalmas gránittrónuson ül Memnon isten. Egész álló éjszaka a csillagokat bámulja, s amikor a hajnalcsillag feltűnik az égen, kiszakad belőle az örömkiáltás, és aztán megint elnémul. Délben sárga oroszlánok járnak inni a vízpartra. Szemük zöld, mint a legzöldebb berill, és ordításuk túlharsogja a vízesés zuhogását.

– Fecském, fecském, kicsi fecském – mondta a Herceg –, messze-messze, a város túlsó szélén látok egy fiatalembert egy padlásszobában. Asztala tele van kéziratlapokkal, föléjük hajlik, és mellette, egy talpas pohárban hervadozó ibolyák. Haja barna és hullámos, az ajka piros, mint a gránátalma, a szeme nagy és álmodozó. A darabját szeretné befejezni a színházigazgató számára, de nem tud írni, mert nagyon fázik. Kandallójában nincsen tűz, és az éhség elgyengítette.

– Itt maradok még egy éjszakára – mondta a fecske, mert igazán jó szíve volt. – Vigyek neki is egy rubint?

– Sajnos, nincs több rubinom – mondta a Herceg –, nincs egyebem már, csak a két szemem. Ritka zafírból valók, ezer évvel ezelőtt hozták őket Indiából. Vájd ki az egyiket, s vidd el neki. Majd eladja az ékszerésznek, eleséget és tüzelőt vesz érte, és befejezi a darabját.

– Drága herceg – mondta a fecske –, én ezt nem tudom megtenni! – És sírva fakadt.

– Fecském, fecském, kicsi fecském – mondta a Herceg –, tedd, ahogy parancsoltam!

A fecske hát kivájta a herceg fél szemét, és repült a diákhoz a padlásszobába.

Nem is volt nehéz bejutnia, mert a háztetőn lyuk tátongott, s azon besurranhatott egyenest a szobába. A fiatalember éppen tenyerébe temette az arcát, s meg sem hallotta a szárnyak suhogását; de amikor feltekintett, ott találta a gyönyörű zafírt a hervadt ibolyákon.

– Mégiscsak megbecsülnek – kiáltott fel –, ezt valamelyik tisztelőm küldte! Most már befejezhetem a darabomat! – És sugárzott a boldogságtól.

Másnap a fecske elrepült a kikötőbe. Megült egy nagy hajóárboc csúcsán, és elnézte, hogyan emelik ki a tengerészek köteleken a hatalmas ládákat a hajó gyomrából.

– Húzd meg! – kiáltották, valahányszor egy-egy láda előbukkant.

– Megyek Egyiptomba! – kiáltotta a fecske, de senki sem törődött vele, s így aztán amikor felkelt a hold, visszaszállt a Boldog Herceghez.

– Búcsúzni jöttem – szólt fel hozzá.

Az események a gyorsvonat kilencedik kocsijában úgyszólván érzékelhetetlenek voltak. A megszokottnál sokkal durvább és hirtelenebb zökkenéssel állt meg a szerelvény a nyílt pályán, de ez a fülkében tulajdonképpen senkinek sem tűnt föl: csak egy jó néhány perc múlva, amikor a veszteglés már kezdett unalmassá válni, húzta le valaki az ablakot. Bejelentése, miszerint a mozdony előtt egy tartályszerű valami fekszik, általános megrökönyödést keltett. Gázolt a vonatunk? Gázoltunk? Vonatszerencsétlenség részesei vagyunk?

Veszem a kabátom, és a fülke szaunamelegéből kiugrok a dél-alföldi zimankóba. Kistelek előtt áll a vonat, az eleje már bent van az állomási raktárak vonalában, a vége még kint. Kora reggeli tompaság. Mintha az éjszaka még nem szívódott volna föl rendesen, és felhígult foszlányai terjengenének a világosodni akarásban. A karambol története egy pillanat alatt áttekinthető: a lezárt sorompó előtt, azaz a pálya és a sorompó között egy nyerges vontató áll. Sértetlenül. Messze elöl, a mozdony előtt a vontatmánya, a páros hengerű tartály, összegyűrve. Akik már visszafelé igyekeznek a melegbe, azok újságolják, hogy senki nem sérült meg. Ez nemcsak megkönnyebbülés, hanem az esemény kibontásában is fontos adalék: nyilvánvaló, hogy a nyerges vontató beszorult a két sorompó közé, s a vonat letépte róla a tartálykocsit.

Köpcös, tokás, hetes borostás cigány férfiak futnak el mellettem, nyomukban tarka rongyokba bugyolált asszonyaikkal. Kevert beszédjüket nem nagyon értem, de annyit azért kihámozok belőle, hogy nem hisznek a szemüknek. Képtelenségnek tartják, hogy a sorompónál pöfögő vontató és a mozdony előtt fekvő tartály valamikor összetartozott; hogy azt a vonat ilyen hosszan tolta maga előtt. Ez így túlontúl egyszerű számukra, hiányzik belőle a csodás elem.

Hajlok rá, amint haladok előre a töltésen, hogy magamévá tegyem feliben-harmadában begyűjtött nézeteiket, odaérve azonban a mozdonyhoz és a döghöz, az orrfacsaró olajszag lehetetlenné teszi számomra a történtek meseként való átélését. Ez itt már nem mese és nem romantika. Gyűrt vasak és horpadt felületek és kificamodott acélszerkezetek. Szemléltető ábra a fizika törvényeihez. A mozgási energia mindenhatósága. Mekkora ez a tartály, micsoda roppant vasakból van az alváza! Micsoda súly, s még csak egy icipici zökkenést sem éreztünk, amikor a mozdony a két páncélütközőjére kapta, és csikorogva tolta maga előtt.

Az előretódult utasnép, a környékről összesereglett munkások és pályamunkások, valamint a vasutasok egybehangzó vélekedése szerint az a szerencse a szerencsétlenségben, hogy a tartály üres volt. Az örömbe, hogy megúsztuk robbanás, tűz, kisiklás és személyi sérülés nélkül, icipici csalódás is vegyül: ha már lúd, miért nem kövér?

Keresem a főszereplőket. Az egyik, a mozdonyvezető könnyen fellelhető. Sérült mozdonyán tevékenykedik. A bordó Diesel üzemképtelen, noha most is jár benne valami. A mozdonyvezető sápadt. Értelmes, zárt pókerarccal mászik le s föl a gépen, papírokat és jegyzőkönyveket vesz át vasutasoktól, s közben még véletlenül sem néz a közönségre. Maga van, mint ahogy végtelenül magában volt huszonöt perccel ezelőtt, amikor rádöbbent, hogy a tartálykocsi nem húz el az útjából, s az ütközés elkerülhetetlen. Ha a tartályban történetesen benzin van és felrobban, akkor ő most már nem él. Ez az élmény, ez a számvetés még most is meglátszik kimért, pontos mozdulatain, sápadtságán, senkire nem nézésén.

És a másik? A bűnös? Hiába kérdezgetem, nem nagyon tudják. “Egy kis alacsony fiatalember” – ez a leginkább használható felvilágosítás. A most érkező tagbaszakadt, kerek képű rendőrnek is ezt mondják, de ő nem elégszik meg ennyivel, felkutatja. Óvatosan a nyomába szegődöm. A sofőr persze itt van köztünk, néhány lépésnyire. Valóban olyan, amilyennek leírták: alacsony termetű, sima arcú fiatalember. Remeg. Tulajdonképpen nincs is magánál. A szeme vibrál, hangja oly gyér, hogy az ember attól fél, mindjárt elcsuklik. Amikor a rendőr indulatok nélkül, de mégis a hatóság közömbös tárgyilagosságának minden súlyával megáll előtte, a kis sofőr váratlan tettre ragadtatja magát: kezet nyújt a rendőrnek. A rendőr egy pillanatra meghökken, de aztán jó lélektani érzékkel felfogja a kéznyújtás zavartság-cselekmény voltát, és egy pillanatra átteszi a baljába a rádió adó-vevőt, és leparolázik a fiatalemberrel. Miközben elkéri az okmányait, felteszi neki az első kérdéseket, s a remegő hangon elmondott válaszokból kiderül, hogy a fiatalember, amikor rádöbbent a sorompó közé szorultság tényére, leugrott a kormánykerék mellől, és elkezdett az állomás felé futni, hogy a sorompót felnyittassa. A vonat gyorsabb volt.

Ekkor döbbenek rá, hogy ennek a karambolnak az igazi főszereplője a sorompó. A vacogó fiatalember önmardosó tekintete is erről beszél. Hányszor megkérdezték már tőle, és most a rendőr is azt kérdezi tőle: miért nem törte át a sorompót?

Valóban, hát miért nem törte át a sorompót? Pusztán az ijedtséggel, a lélekjelenlét hiányával nem lehet ezt megmagyarázni. A vasúti átjáró a sorompóval idestova ötszáz méterre van a kisteleki állomástól. Ha félútról már meghallják és megértik a kiabálást, és felnyitják neki a sorompót (egyébként, azt hiszem, nem nyitják fel…), akkor sem valószínű, hogy idejében visszaér, és le tudja húzni a vontatmányát a pályatestről. Miért választotta mégis ezt a céltalan és körülményes megoldást?

Megkockáztatom: a túlságos sorompótisztelet miatt. Lehetetlennek tartotta, hogy ő, a közlekedő ember, vállalatának hű dolgozója, annyi tanfolyam, iskola és annyi támogatás után, amennyiben részesült, most áttörjön egy lehajtott sorompót. Az elébe csapódó sorompó nagyobb félelmet keltett benne, mint a távoli gyorsvonat végzetes robogása. A sorompó máris valóságos fenyegetés volt. Egyszerűen lehetetlennek tartotta, hogy ő a saját vontatójával belehajtson egy sorompóba. Szántszándékkal!

A legvalószínűbb pedig az, hogy mindez föl sem ötlött benne. Ebből a szánalomra méltó, jóarcú, remegő fiatalemberből, aki most itt várja a sorsát a hozzá képest toronymagas rendőr előtt, minden bizonnyal hiányzik egy reflex: a sorompó áttörhetésének a reflexe.

Igen-igen sajnálom szegényt. Ha vétkes is, ha felelnie kell is: a túlságos, istenségszerű, megbénító sorompótiszteletért és az áttörhetőség reflexének a hiányáért nem ő a felelős.

Nagy sóhajjal megyek vissza a helyemre a kilences kocsiba, miközben a sofőrt már szondáztatják. Amikor odaérek a sorompóhoz, látom, hogy az árván hagyott vontató motorja egykedvűen jár. Égve hagyott lámpái arasznyira izzanak a sorompórácstól. Tisztelettudóan, de izzó szemmel áll a nagy állat a sorompó előtt. Lassan világosodik. Várjuk a mentő mozdonyt.

---

Az evangélium felolvasásában látjuk mindnyájan, hogy milyen józan, pontos ez a különben lelkes tanítvány. Mozzanatról-mozzanatra leírást ad arról, hogy ő hogyan jutott el a hithez, a föltámadás hitéhez. Az asszonyok közül egyvalaki vette észre a tárgyi eseményt, hogy üres a sír. Különben nagyon nagy helyet foglal el az apostolok és az első keresztények hitében ez a megfejthetetlen tény, hogy a sírt üresen találták. Nem is lehet erre más magyarázatot adni emberileg sem, történetileg sem. Ez szervesen hozzátartozik ahhoz a tárgyi valósághoz, ami itt történt.

Ehhez kapcsolódik aztán majd a jelenések sora, de János még a jelenések előtt, pusztán az üres sír láttára, a kendők láttára hisz: azok össze voltak hajtva – nem úgy, mint hogyha sietve, ott valami betörés vagy hasonló történt volna a sírnál –, nyugodtan össze voltak a kendők hajtva. Ezek adnak bizonyos határozott benyomást. Ezt fölvette János. Látott és hitt. Bár a látása nemcsak ezekre a kendőkre terjedt ki, vagy arra a sírkamrára, hanem többre is: ez mélyebb látás volt. Összefoglaló látás lehetett mindarról, amit ő megélt attól fogva, hogy János keresztségénél, János szavára Jézushoz csatlakozott. Látott. Látott és hitt. Ez a legrövidebb leírása annak, ami János lelkében végbement. Egy belső folyamat. Az is, hogy látott és hitt. Nem azt mondta, hogy hitte azt, hogy föltámadt Jézus, hanem minden korlátozás nélkül fejezi ki, hogy látott és hitt. Hitt: ebben minden benne volt, ami Jézussal kapcsolatban most megérlelődött benne.

Még majd a hitéhez hozzájön sok minden más is. Hozzájönnek a megjelenések, hozzájön majd a pünkösdi nagy esemény, hogy teljes legyen a hite. De itt azért már élő, valóságos, igazi húsvéti hit született benne. Elsősorban a föltámadás ténye koronázta be Jánosban ezt a hitet. Eddig is hitt ő Jézus Krisztusban. Hiszen azért csatlakozott hozzá. A hitének hosszú útja volt. Jézus minden tanítása, csodája érlelte benne ezt a hitet. Aztán megmaradt a hite, bár elhomályosodhatott ott a kereszt alatt. Nem tudjuk pontosan, mi ment végbe benne. Akkor is, amikor a Boldogságos Szűzzel ott ketten álltak a kereszt alatt, azzal a Szűzanyával, akiben a hit nem homályosodott el egy pillanatra sem.

János hite is egyedülálló, mint valamennyiünk hite: egyedi hit. Külön-külön mindegyikünknek más és más. Hogy ki hol tart, azt nehéz volna még saját magunknak is reflektálni; pontosan rögzíteni, hogy hol tart az én hitem, milyen az én hitem, most húsvétvasárnap 1981-ben? Milyen utat tett meg eddig, hol tart, és mire van még szüksége az én hitemnek?

János hite itt mindenesetre lényeges, fontos állomásához érkezett. Hogy Péter még milyen utat tett meg, azt ő most itt nem írja le, csak a magáéról számol be.

Ezzel az evangéliummal az egyház valahogy mindnyájunkat ébreszt is arra, hogy húsvét csodálatos, nagy titkát lássuk meg. Azt, amit Anyaszentegyház együtt ünnepel, ezt a drága kincset, nézzük meg. Az ünnepbe beleépülve, az egyházba beleépülve nézze meg ki-ki a saját drága kincsét, amit Isten eddig hallatlan gonddal, szeretettel, vigyázva épített bennünk, mint egy nem földi virágot – ültet és palántáz –, hanem isteni ajándékot. Közvetlen Istentől az emberi életbe, szívébe beleültetett pneumatikus, szentlelkes ajándékot nézzük meg, és feleljünk mink is a mai vasárnap, hogy mit látunk, mire terjed ki a mi látásunk ebben az egész világmindenségben? Ebben a csodálatos, színes forgatagban, ebben a hallatlan, minden logikát megcáfoló, minden emberi tudálékoskodáson messze túlhaladó világnak a láttára, és ezen a világon belül, mindannak láttára, ami itt történt húsvétvasárnap reggel, meg azelőtt is. Ahogy Péter elmondja ott, Cornelius házában az első pogány keresztényeknek, mindezt mi is látjuk, és ezen a húsvétvasárnapon mi is azt mondhatjuk, akárhogy is vagyunk, hogy hiszünk.

Szeretném, kívánnám forró vággyal, hogy a mi hitünk még fejlődjön, még jöjjön rá pünkösd, ha eddig nem jött. Még Isten kezébe tesszük le: „Uram vigyázz rá!” Mert olyan ez a világ, mint hogyha az egészből számodra ez volna a legfontosabb: a minden emberben elültetett hit. Az ne maradjon csak hit, hanem erős remény is legyen, és szeretet is legyen!

De ebben a mi hitünkben a húsvétnak mérhetetlen szerepe van minden téren. Itt tárul föl Isten üdvözítő terve, útja. Jézus Krisztus föltámadása előtt a halálát éltük meg, hallatlan szeretetét. Megéltük nagyböjtben a tanítását – együtt voltunk Vele –, a szenvedését, a keresztútját, és ezek elválaszthatatlanul összetartoznak. Jézus Krisztus szenvedésére, halálára – Isten hűsége miatt, Isten igaz volta miatt –, elválaszthatatlanul be kellett következnie a föltámadásnak. Sohasem említi a Szentírás külön ezt a hármat: a föltámadást, a szenvedést, a halált. Mindig együtt, már így beszél előre az Úristen is róla. Ezt kellett szenvedni, így kellett meghalni, és bemenni a dicsőségbe.

A nagy húsvéti evangélium éppen ez a józan, reális dolog, ami felől Jézus egy pillanatra sem hagyta tanítványait kétségben. Sohasem lelkesedett csak úgy valami nagy szavakkal előtte, mindig józan volt, mindig vigyázott, hogy addig ne is mondják, még a csodáit se, míg ez a sorozat nincs együtt: a szenvedése, halála, föltámadása. Addig nem érvényes, ne hirdesse őt addig senki Megváltónak.

Most már előttünk van Jézus, mint Megváltó: mint aki bement a dicsőségébe.

Ahogy a repülőgép előtt – főleg éjszaka, mikor leszáll vagy fölszáll – a kifutópálya ki van világítva fénylő bójákkal: annak a gépnek nem lehet másfelé mennie, arra kell gurulni, ott kell lendületet venni, összeszedni a motorok minden erejét, hogy fölemelkedjék. Úgy van most már minden keresztény előtt kicövekelve, fényesen kivilágítva az üdvösség útja. És ez reális, józan út, a szenvedésen, kereszten, halálon keresztül megy, a föltámadásba csalhatatlanul, ez a mi húsvéti bizonyosságunk.

Mondhat, spekulálhat az emberi agyaskodás mindent. Képes az emberi intelligencia – minél jobban kifaragják, kiélezik, kihegyezik – mindenféle kérdést fölvetni, mindenhez kérdőjelet tenni, kételkedni. De itt az üdvösség eseménye nem hagy semmi kételyt, a hit számára itt az út ki van világítva. Az Atya tesz tanúságot itt, hogy elfogadta Fiának hallatlan odaadását, beleugrását a szenvedésbe, a halálba; azt az alázatos, hűséges eltemetkezést az Úr Jézus részéről. A kereszten azt az utolsó szót, hogy „Atyám, kezedbe ajánlom a lelkemet.” Elfogadta az Atya, és mint ahogy a szentmiséhez hozzátartozik az átváltoztatás – a fölajánlással, áldozással együtt – úgy az Úr Jézus szenvedéséhez, halálához hozzátartozik az Atyának ez az elfogadása. E nélkül nincs áldozat, csak a fele lenne az áldozatnak, és ezt éljük meg minden vasárnap, ezt éljük meg minden szentmisében. Ebbe kapaszkodik az egész keresztény életünk.

Kedves testvérek, húsvétvasárnap szándékosan ezt a józan, egyszerű, minden lelkesedés és minden nagy szavak nélküli evangéliumot szerettem volna meghirdetni. Ezt köszönjük meg az Úr Jézusnak, az Ő hallatlan gondjával, szeretetével, ezt ápoljuk magunkban, ezt a drága kincset, ezt a hitet és életet.

Mi benne az, ami levesz a lábunkról? Elsősorban nem hatalmas teológiai képzettsége, sőt kifejezett teológiai tehetsége; ez is. Hanem gondolkodásmódja, képei, nyelve, amely művészileg érett, szabad, fogható, élő, természetes, s mivel ,,hittérítői hivatása arra késztette, hogy az egész néphez szóljon… a köznyelvet használja írásaiban. Szóval tanított, mint maga Jézus Krisztus” – írja tanulmányában Kolozsvári Grandpierre Emil; ezért utolérhetetlenül egyszerű.

Hosszú, tömör, nagylendületű mondatokat ír, de áttetsző szerkezettel, s úgy, hogy minden szava mögött ott áll egységes szelleme, mímelés nélkül (ezért sokszor harapósan), öntudatlan gyermekséggel (ezért sokszor kíméletlenül). Hódítani akart, az biztos, de Istennek és az emberért, az is biztos. Ereje hullámzó, gazdag és eleven, hitével összeforrott. ,,Fínylik az Istennek hatalma” – írja s önmaga fényével bizonyította.

Pázmány Péter írói művészete is aláhúzza Kardos Tibor megállapításait: ,,A kereszténység a költészet hatalmas új forrását nyitotta meg. Nincs még egy történeti vallás, amelyben annyi költői képzet talált volna helyet, amely mélyebben átjárna minden emberi tevékenységet, s amely úgy föl tudta volna szívni a hagyományból az életerőt, a kiirthatatlant.”

Őry Miklósnak 1970-ben Kismartonban megjelent ,,Pázmány Péter tanulmányi évei” című könyve alaposan és részletező pontossággal jeleníti meg Pázmány eléggé ismeretlen ifjúi éveit; Őry szinte Európára kiterjedő nyomozói munkát végzett. E műből megtudjuk – amit, persze mindig is tudtunk, de amit nem lehet soha elégszer ismételni -, hogy minden új szellem őt megelőző szellemek dajkasága, serkentése s próbái árán születhetik meg; Pázmányé is.

Idézünk a jezsuita Georg Scherertől, ,,korának nagy szónokától”, Pázmány egyik tanítójától: ,,A prédikátor legyen imádságos ember… Az ima nagy erőt ad a prédikációnak, ugyannyira, hogy egy-egy imádkozó pap öt szóval jobban megindítja a hallgatókat, mint a másik nem imádkozó fecsegő egész zsákravalóval. Dicsekvés nélkül mondom, én már 44-ik éve prédikálok, de még nem jutottam odáig, hogy a talárisom ujjából merészkednék kirázni egy prédikációt… Rendesen az egész hét sem elég annak elkészítésére és kistafírozására, és miután minden lehető módon felkészültem, az elején mégis egész testemben reszketek a félelemtől nemcsak ha fejedelmeknek, királynak…, de akár ha polgárnak és parasztnak beszélek is. A keresztény… nyomós érvekkel fékezzen s ne szidalmakkal bosszantson. Túlsággal ne kiabáljon, mert az üvöltözést… végül is a hallgatóság elunja, s az állandó lármától szépen elszunnyad. A hangot modulálni kell… S értsen a prédikátor a jókor való abbahagyás művészetéhez is.” (1603-at írunk.)

A mag termőtalajra hullott. Pázmány így ír a vitatkozás erkölcsi szabályairól: ,,Az igazságkereső ember is úgy viselje magát, hogy egyik részének se kedvezzen inkább a másiknál, hanem szinte úgy viselje mind a két fél között magát, mintha ez óráig egyik valláson sem lött volna, hanem most akarná újonnan megismerni az igazságot és abban magát megerősíteni, mert ha eltökéli időnap előtt, hogy emez igazabb amannál, lehetetlen, hogy igazságot tegyen a két fél között…”

Hogy Krisztus teste, ,,vere, realiter, substantialiter” (igazán, valóságosan, lényegileg) van jelen az oltárszentségben, s nem jelképesen, azt így érveli: ,,Szép dolog volna, ha ki néked száz aranyat ígérne, és az aranyforintok képét adná? Ha vadászattyában fogott szép nyúl-húsra híjna, és az asztalra nyúlhús képét tenné; köszönhetnéd a jó tartást!”

Vitáiból egy morzsányit: ,,Forgatod a Szent Írást? Én is. Könyörögsz Istennek, hogy világosító Szent Lelket adgyon? Én is. Honnan tudgyam, mellyikünk magyarázza jobban, igazabban? Nemde, az igaz magyarázatot kellé előbb bizonnyal megismernem, mellyik legyen, és azután-osztán látni, melyik tudomány egyezzen ezzel? Honnan tudhatom ezt az igaz értelmet, mellyik legyen? A te tetczésedből-é? Miért nem az enyémből?”

Így láttatja Istent föld-mennyművelőként: ,,Az szántó vető ember, hogy csűrbe-való búzája teremjen, megégeti, feltöri, megforgattya, ganéjozza, boronállja a földet; hogy asztalra-való kenyér legyen a búzából, felarattyák, cséplik, szórják, rostállyák, malomban porrá törik, szitállyák, dagasztyák, kemencében fűtik; hogy pinczébe-való bora legyen a szőlőnek, a vinczlér megkapállya, bujtattya, metszi, karózza, levelezi, gyomlálja, leszaggattya, megtapodgya, kisatulja: hasonlóképpen cselekszik Isten. Akiket Mennyország vendégségére rendelt, azokat a földön csapásokkal gyalullya, sanyargatásokkal készíti a boldogságra” – mert hát arra föl is kell készülni, s ez ugyancsak hosszú ideig tart.

De vajon hogyan miénk ma Pázmány? Nem úgy, mint a kastélyából kiakolbólított arisztokratának, aki a nagy Ükapa képét a falhoz támasztotta, s maga az árnyékába kuporodott. Már csak azért sem, mert:

Pázmány ma már mindenestül az egész magyarságé, s nem csak az egyház ,,ujjlenyomata”. Ami azt jelenti, hogy az ő katolicitása sikerült; egyetemes szelleme, népe és egyháza fölött, akár a fényernyő. Amire azonban én, mint katolikus, személyes igényt tartok, éppen a kérdései, a keménysége, haragjának kampója: nem tudok ellenállni a kísértésnek, hogy erejét magam ellen, s keresztényi gyöngeségeim ellen ne fordítsam.

Ahelyett, hogy kérkednénk művével, megkérdezem: miért nem vagyunk hozzá hasonlók, amikor pedig ugyanazt az Urat szolgáljuk? Nem megkérdezné ő is, ,,kicsinyesek vattok-e vagy naggyá akartok lönni?” Nyelvünk nehogy ,,nyammogó lapossággá” váljék, hanem égővé a hit tüzétől. Mintha a mai írástudókhoz szólna; ne legyenek ,,nagy pompával és buborék módjára felfútt szókkal való nyelveskedések minden írásid, hanem írj emberül, szólj a dolgokhoz, ne tétovázz, mint a róka, s meglátod, válaszod lészen”. Van-e erőnk követni hatalmas emberszeretetét? S szókimondó egyenességét, bajfeltáró hitelességét, s – ami autentikussá tette keménységét is – anyagi önzetlenségét? Vagyonából megalapította és fönntartotta a nagyszombati egyetemet. Van-e bennünk igaz készség tisztázni viszonyainkat a világban, átélni mai küldetésünk kockázatát, nehogy a zavarosság ,,tetvei pozsongjanak” húzódozásainkban? Nem vagyunk-e ,,eső nélküli felhők”, mint a hamis tanítók, akik ,,mert noha kevélység miatt fenn járnak… akármely tudomány szelétől tétova hordoztatnak”, de az üdvösség harmatát nem hullatják a földre?

Pázmány Péter szelleme – korának vallási csatazaja nélkül – egyenesen lelkiismeretünk ,,véknyának” irányul: ne legyünk ,,mind az siket aspis, bédugott füllel”, meg kell vallatni magunkat, hogy ,,az üdvösségnek úttya megesmérhessék” általunk

Peter Morton arra riadt fel, hogy odakint már világosodik. Eső dobolt az ablakon. Január ötödike volt.	Peter Morton woke with a start to face the first light. Through the window he could see a bare bough dropping across a frame of silver. Rain tapped against the glass. It was January the fifth.
Átnézett a másik ágyra – a két ágy közt asztalka volt, rajta az éjjeli lámpa egy víztócsában állt. Francis Morton még aludt, és Peter, szemét a testvérén tartva, visszafeküdt. Elszórakozott a gondolattal, hogy tulajdonképpen önmagát figyeli: ugyanaz a haj, ugyanaz a szempár, ugyanaz a száj és ugyanaz az arc. De a gondolat semmivé sápadt, és agya visszatért ahhoz a valóságos tényhez, amely ezt a mai napot jelentőséggel ruházta fel. Január ötödike volt. Alig akarta elhinni, hogy már egy év telt el Mrs. Henne-Falcon legutolsó gyermekzsúrja óta.	He looked across a table, on which a night-light had guttered into a pool of water, at the other bed. Francis Morton was still asleep, and Peter lay down again with his eyes on his brother. It amused him to imagine that it was himself whom he watched, the same hair, the same eyes, the same lips and line of cheek. But the thought soon palled, and the mind went back to the fact which lent the day importance. It was the fifth of January. He could hardly believe that a year had passed since Mrs. Henne-Falcon had given her last children’s party.
Francis hirtelen hanyatt Fordult, egyik karját átvetette az arcán, eltorlaszolta a száját. Peter szíve egyre hevesebben vert, de nem az örömtől, hanem a szorongástól. Felült, és átkiáltott az asztalkán : – Ébresztő! – Francis válla megrázkódott, ökölbe szorított keze belekaszált a levegőbe, de a szemét nem nyitotta ki. Peter Morton úgy érezte: hirtelen az egész szoba elsötétül, mintha egy óriási madár csapna le rájuk. Újra kiáltott: – Ébresztő! – s a szobát ismét ezüstös fény árasztotta el, és újra eső paskolta az ablakokat. Francis megdörzsölte a szemét: – Te szóltál? – kérdezte.	Francis turned suddenly upon his back and threw an arm across his face, blocking his mouth. Peter’s heart began to beat fast, not with pleasure now but with uneasiness. He sat up and called across the table, “Wake up.” Francis’s shoulders shook and he waved clenched fist in the air, but his eyes remained closed. To Peter Morton the whole room seemed suddenly to darken, and he had the impression of a great bird swooping. He cried again “Wake up,” and once more there was silver light and the touch of rain on the windows. Francis rubbed his eyes. “Did you call out?” he asked.
– Valami rosszat álmodtál – mondta Peter. Tapasztalatból tudta, hogy amit az egyikük gondol, az tükörképe a másik gondolatainak. De ő volt az idősebb, ha csak néhány perccel is, és magabiztosságot merített a fénynek abból a rövid közjátékából, ami alatt testvére még a fájdalommal és a sötétséggel gyürkőzött; és felébresztette benne az ösztönt, óvni a másikat, aki annyi mindentől rettegett.– Azt álmodtam, hogy meghaltam – mondta Francis.– Milyen volt? – kérdezte Peter.– Nem emlékszem – felelte Francis.– Egy nagy madárról álmodtál.

A feltételekhez kötött lét szenvedéssel jár. A szenvedésnek van oka, van vége, és vannak utak, melyek elvezetnek a végéhez.”

„Mindannyian haldoklunk, a halál csak idő kérdése. Egyesek egyszerűen hamarabb halnak meg, mint mások.”

„Mindennek, ami keletkezik, meg is kell szűnnie.”

Emberről

„Belül keressétek a fényt, önmagatokban leljetek menedéket! Vezéreljen az igazság, mint fény a sötétben, mert az lehet csak menedéktek! Magatokban, ne másban higgyetek!”

„Amit most gondolsz, holnapi életedet formálja.”

„Azok vagyunk, amit gondolunk. Mindaz, ami vagyunk, a gondolatainkból táplálkozik. Gondolatainkból építjük fel a világunkat.”

„Még egy isten sem változtathatja vereséggé annak az embernek győzelmét, aki önmagát győzte le.”

Az ember nem porszem. Istennek annyira nem, hogy köréje teremt egy egész univerzumot, születésének pillanatát Paradicsommal ünnepli, bukásakor arca elborul, s vérét ontja érte; teheti-e mindezt egy porszemért?

Jézus Krisztus nem homokba testesült, hanem a föltámadásra kijelölt emberi testbe. A szent írások másról sem szólnak, mint Isten s ember súlyos szerelméről, az ember szabadságáról, erejéről, tragikus, de elkerülhetetlen meneküléséről és végletes értetlenségéről. (,,Hisz minden a tiétek: Pál, Apolló, Kéfás, a világ, az élet, a halál, a jelenvalók, az eljövendők: minden a tiétek…” – mondja Szent Pál.)

Akit egyszer megrázott Isten áldozatának nagysága, annak az emberről alkotott képe megnő, kiteljesedik s ezentúl mindig a dráma ,,tétje” lesz. Nem Isten, hanem az ember léte kérdéses! Az embernek vannak szomjúságai, amiket csak emberen túli források oltanak. Van olyan világosság igénye, amit nem tud szolgálni sem az értelem, sem a társ, sem a látás szenvedélye. Embert leminősíteni annyit tesz, mint Istent lefokozni.

Az ember annyira nem porszem, hogy elfúvására atombombák orkánjára és égető kemencék százainak kéményeire volt szükség; pokolbéli ellentétként azzal a szélfúvással, amely Jézus föltámadása után bejárta az apostolok utcáit. Ez a szél nem döntött romba városokat, nem villant föl elviselhetetlen fénnyel és hővel. Összekeverte ugyan az örömükben dadogó apostolok nyelvét, de utána minden kitisztult egy másfajta eszméleten. Talán sohasem volt nagyobb az ember eszköztelen esetlenségében, mint a Lélek fogadásakor. Erre porszem nem alkalmas. És hívatlan.

Az alázatos figyelem éles figyelem; olyannak ismeri meg az embert, amilyen. Megismeri! A szeretet azonban az elronthatatlan öröm pluszával fölismeri: mintha Isten háta mögött ,,drukkolna” a másikért, aki ott áll Ura előtt leplek nélkül. Isten azonban hallgat. Látja az átvilágított embert, s benne a szeretetet, ami az emberi lét fonás-iránya.

Az embernek a szeretetben maga mögött kellene hagynia minden részleges ítéletet, hogy a másikat egészen érinthesse; szeretete tulajdonképpen az, hogy megbocsátásból megbocsátásba lép. Az emberi egzisztencia azonban túlságosan is tapad a sokféléhez a szeretet egysége helyett, ami ugyan egy, de szétsugárzó; ezért csak Isten képes éppen ott ,,átvenni” tőlünk az embert, ahol mi már oly reménytelennek ítéltük, mint a bolondot vagy a haldoklót.

Micsoda reményre jogosít, hogy számunkra titok marad minden ember, még ha feltártnak gondoljuk is. Ebben a titokban őrzi az Isten ember iránti végtelen hűségét.

Ezért az embert bármiféle hűtlenségre biztatni, a hűtlenségre, mint nagyszerű ,,kalandra” hívni: vakság, naiv hit a káprázatokban. Az tán a bajunk, hogy olyan megrögzötten hűségesek vagyunk? Emberhez, eszméhez, hivatáshoz, öregekhez, hazához, adott szavunkhoz, beteghez, tisztességes közlekedéshez, hagyományhoz? Talán ujjonganiuk kellene az anyáknak, mert gyermekeik apja végre kikapcsolódott a ,,legkonzervatívabb emberi tulajdonságból”, a hűségből?

A hűség alapja az emberi lét. Aki hűségre törekszik, úgy tesz, mint a kazalrakó paraszt: tudja, hogy csak alapon áll meg a kazal s formában; az építésnek rakási rendje van, nem mindegy, hová, hogyan s mennyi szalmát rak, lapítgat, egyenget, oszt, míg kijön a kúp, amit a szél sem tud szétcibálni; bíztassuk, hogy rángassa ki az alját? Nem tudnók-e, hogy ez a szó, emberi, majdnem azt jelenti: vízre lépni? Mert az ember maga a változékonyság, váratlan apadás a sokból a semmire, ahogy nagyúrian szétszórja szavát, idejét, életerejét, s megingása idején oly hirtelenül esik kétségbe. Van-e igazán hűséges közöttünk? Az igazi hűség az embert sarkon fordítja, szemközt érdekeivel, vágyaival, önmagával. A másiké lenni, testestül-lelkestül; ki meri erre felnyújtani a kezét? Elillanna, mint napközelben a pára; jézusinak kell lenni ahhoz, hogy kimeríthetetlen legyen. Nem igaz, hogy minket a ,,feltétlen ragaszkodásról” lehet megismerni, inkább csak ragaszkodó indulatainkról. Nincs bennünk ,,töretlen kitartás”, legfeljebb kötelességtudás, legyűrt kétségek s kegyelemként megkapott türelem. S nem igaz, hogy a hűség ,,önként vállalt rabság”. Amit önként vállalok, azt akarom. Amit akarok, azt szeretem. Így szeretheti a lekoloncolt pálma a köveket.

Valóban újdonságszámba menne, hogy a nagy szándékok mindig követelően léptek fel az ember életével szemben? Minden jelentékeny mű vagy tett valósággal kiforgatta gazdája szellemi-erkölcsi zsebeit, alig hagyva benne mást ürességnél. A feltalálók, igazán nagy művészek, szentek, tudósok hűsége sem útjukba dőlt fa, amin át kell lépniük, hanem maga a lendület, amely egybeesik a céliránnyal vagy összeszedettségük derékszorító öve. A dolgok megismeréséhez szent idők kellenek. A felszínen soha sincs semmi lényeges, csak ami a fenéktől fodrozódik. Minden vagy semmi – a nagyra törő életeknek ez az alapkérdése. S a hűség itt nem ,,fej vagy írás” rátéte, hanem ,,feltétel, ami nélkül nincs”. Mi a hűség? Szabad választásom megerősítése. Őt, őket választottam, s ezentúl is választom. Holnap és holnapután is. Mert választásomat többre becsülöm az időnél ; nem a választásom káprázat, hanem az idő. Az egyetlen ,,idő, ami nem káprázat, az időtlenség”. Tehát amit választok, örökre választottam.

Mi a hűség? Ezt a dolgot kiragadom a sokaságból, mert tetszik. Kiragadtam, most figyelem. Meg akarom ismerni, hát alaposan figyelem. Még mélyebben. Folyton, holnap, holnapután is. Egyre többet látok belőle, de nem eleget. Örökre teljesen meg fogom ismerni.

Hol van itt hézag a hűtlenségre? Persze, elkalandozhatok, van unalom is, ásítozhatok, feladhatom, megrokkanhatok. De akkor szépen kisétálok a pályáról, hadd fusson a többi, akinek nincs sem ideje, sem fölös ereje, hogy a ,,mámorító függetlenség” maszlagját rágógumiként forgassa a szájában.

Mi a hűség? Koncentráció a lényegre. Aszkézis. Mint például Einsteiné. Vagy Vasarelyé. Vagy Keresztes Szent Jánosé. De a hatgyermekes G. Pista bácsié is. Az ember ,,beleépül” választottaiba. Személyekbe, dolgokba. S minél nagyobb személyiség épül bele a többiekbe, annál mélyebben egybenő velük. Jézus Krisztusnak, szeretete következményeként, vissza kellett jönnie.

Az erőszakos szétválasztás halálos sebeket okozhat. Tehát a hűség a másikhoz értelem dolga is. Ezért az én ,,gondolati és cselekvési szabadságom” igazi tere is. Sőt, előlegezett bizalmam a bizonytalan jövőnek. S ha ez a kötődés – mert erről van szó – keserves szakaszokon vezet át, a hűség áldozatom is.

Hűtlenség? Egy rossz vers. Egy elkapkodott híd rekonstrukció. Egy kikerekedő karrierizmus. Vagy tragédia: mert az emberhez való ,,becsületes” hűtlenség totális igényű, súlypontáthelyező, s végzetes kísérlet. A hűtlen életforma nem tud pazarolni, mint a természet, hanem lassan, öntudatlanul s később már cinikusan leépül. – A ,,porszem” ember és a hűtlenségében ,,kibontakozó” ember mögött a kisszerűség mesterkélt fölmagasztalása lappang.

A hűséget próbáló ember tudja, hogy reménytelen versenytársa az abszolút hűségű Istennek.

---

z ember „jövő felé irányuló lény”. Az emberréválás folyamata még nincs lezárva. Az ember – biológiai és szellemi fejlődésének szempontjaiból egyaránt – még csak kibontakozásának elején áll. A természettudósok szinte beláthatatlan jövőt igérnek további fejlődésének. A paleontológusoknál egy közepes nagyságú zoológiai faj valószínű életideje 50 évmillió. Ez az egyetlen adat elegendő annak megmutatására, milyen óriási feladatokkal kell a mai embernek megküzdenie, ha saját jövőjével boldogulni akar. Van valami nagyszerű, de egyben félelmetes is ebben a gondolatban: egy fejlődés elején állni, egy olyan jövő felé haladni, amelynek veszélyeit és lehetőségeit mégcsak nem is sejtjük. Ma új tudomány van születőben: a jövőt kutató tudomány. Ennek a tudománynak keresztény szellemben való kifejtése a keresztény gondolkodónak egyik legnagyobb feladata.

A keresztény ember előtt egy abszolút jövő igérete áll: a „mennyország”. A mai keresztény elsősorban a mennyországról szeretne emberileg elfogadhatót hallani. Sajnos ismét és ismét meg kell állapítanunk, hogy dogmatikánk legunalmasabb és legszíntelenebb fejezetei éppen azok, amelyek a mennyországról szólnak. Ha jómagam a mennyországról – tulajdonképpeni jövőnkről – szentbeszédet szeretnék készíteni, a marxista Ernst Bloch „Prinzip Hoffnung” („A reménység elve”) c. könyveit veszem kezembe. Ebben a könyvben bámulatosan pontos elemzés található arról, mi is az, ami bennünket ennek az abszolút jövőnek irányába hajt. Ok arra, hogy a keresztény gondolkodók szégyenkezzenek. Hiszen legfontosabb – és legkeresztényibb – feladatuknak kellene tekintenünk, hogy eszmeileg is tanúságot tegyünk a mennyország létezéséről; arról a mennyországról, amelyet nemcsak elvont fogalmak segítségével tudunk megsejtetni, hanem amelyet minden nap, sőt minden órában folytonosan megtapasztalhatunk élményeink mélyén. Ha ma valóban becsületesen, vagyis emberi tapasztalatunkból kiindulva, beszélünk a mennyországról, az emberek önkéntelenül felfigyelnek.

Bloch reménység-filozófiája – gazdag kutatási anyagával – rádöbbenti a keresztény gondolkodót arra, milyen keveset és mennyire „vérszegényen” beszélünk arról a mennyországról, amely tulajdonképpen máris áthatja a jelenlegi világot. Ez a tény elegendő anyagot nyujthatna a keresztény gondolkodóknak a lelkiismeretvizsgálatra. Hiszen a „reménység elve” sokkal inkább van beleégetve a mi testünkbe, mint minden más emberébe. De nem lett-e divat nálunk nagy szavakat mondani az emberiség nyomorúságos állapotáról? Nem egy aratott velük kis irodalmi babért. A remény, az alapvető optimizmus, a„boldogság íze” azonban az ember igazi életeleméhez tartozik. Ha a keresztény ma tanúságot akar tenni Istenről, sőt Isten nagyságáról, akkor talán csak egyetlen feladat vár rá: embertársainak bebizonyítani, hogy van még öröm, van boldogság és remény ezen a világon; hogy élni jó és élni érdemes.

Honnan az élet, honnan egyáltalán a lét? Istentől. Istentől vagyok. De mit jelent ez? Azt, hogy teljes lényemmel Isten utánzata vagyok. Isten gondolataként élek! Teremtettnek lenni annyit jelent: Isten életét hordozzuk magunkban és hogy Isten ezt a létet örök megdicsőülésünkre tervezte. Isten az életet a mennyországra való tekintettel alkotta meg. Éppen ezért az ember lényegében csak beteljesülése, vagyis a mennyország felől tekintve érthető meg igazán. Ami a beteljesülés előtt történik, csupán születés. A világ csak akkor jön majd létre, ha az ember átlépi a mennyország küszöbét. A szó igazi értelmében tehát még nem „élünk”. Életünk tehát nem más, mint a mennyország irányába való fejlődés. Az „élet” még nincs jelen. Az „igazi lét” még mindig csak közeledőben van. Az ember még nem érte el igazi lényegét.

A modern szellemtörténet egyik legfigyelemreméltóbb ténye, hogy az ember egyre jobban rádöbben arra, mennyire a világhoz tartozik. Ezt a tényt azonban nem annyira sztatikus nagyságként fogja fel, inkább mint fejlődési egységet. Ez a fejlődési egység egy – tejutakból, naprendszerekből és bolygókból összetevődő – világ létrejövése: a primitív, majd mind bonyolultabbá váló életformák kifejlődése, állandó előre-tapogatódzás a tudatnak mind magasabb fokai felé. Az ember ennek a fejlődésnek a „produktuma”, „a világ kivirágzása”; mintegy magába sűríti a világ „bensőségesség”-ét. A világmindenség őseredeti léttartalmából kiindulva az élet irányába fejlődik. Az élet emberré lesz, amennyiben szellemmé válik. A szellem annyiban érti meg önmagát, amennyiben megismeri Istent és szeretetben Neki szenteli magát. Az embernek Istennel való egyesülése azután a világmindenséget is „magával rántja” az örök beteljesülésbe.

A beteljesülés nem más, mint egy olyan világmindenség, amely végérvényesen „áttetsző” lett Isten felé. Így a világ állandó fejlődési egységgé válik. Isten szüntelenül „teremti” a világot, amennyiben olyan erőt kölcsönöz neki, hogy segítségével – évmilliárdos fejlődés folyamán – Istenhez „emelheti” önmagát. A „világteremtés” története ez: A teremtésbe – Istennek ebbe az örök-egy tettébe, amely kezdet és egyszersmind beteljesülés is – Isten mintegy bele-„ékelte” azt az arasznyi időt is, amely a teremtés önkifejléséhez szükséges, s amelyben a világ – Isten erejével s egy évmilliárdos fejlődés során – emberré lesz, az emberen keresztül pedig beletorkollik az abszolút jövőbe, vagyis a mennyországba.

A kolosszei levél ezt így fejezi ki: „Benne lett minden a mennyben és a földön … Minden általa és érte lett”. (Kol 1,16.) Ezek szerint Krisztus az abszolút kezdet és egyben az abszolút cél is. A világ Krisztus felé fejlődik. Ebből azonban az is következik, hogy Krisztus még mindig alakulóban van. S ezzel rámutattunk a keresztény hittan egyik legmélyebb igazságára: bár Krisztus „egy pillanatra” eljött hozzánk, de mindjárt el is tűnt a – talán még évmilliókig tartó – jövőnek kifürkészhetetlenségébe. Krisztus az idők végéig állandó „fejlődésben” van. E szerint keresztény az az ember, akinek élete egy gyökeres „máslét”-be, egy felülmúlhatatlan jövőbe fog torkollni. Ha van világ, ha van ember, akiben vágy ég, akkor van mennyország is, mert az ember csak úgy létezhet, ha állandó, utolérhetetlen „remény”-ként fogja fel önmagát.

Itt most nem foglalkozhatunk a regényíró Saint-Exupéryvel – s így A kis herceg írójával sem -, művének e részéből csupán arra hívjuk fel a figyelmet, ami a Citadella szempontjából érdekel bennünket. Mindenek előtt arra, hogy bár csak 1948-ban jelent meg, tehát az író halála után négy évvel, amikor regényeit nemcsak hazájában olvasták, hanem úgyszólván a világ minden jelentős nyelvén, a Citadella korábban keletkezett, mint írói munkásságának a dandárja. Valóban, ha a mű megírásának a kezdetét tekintjük (kb. 1936!), akkor azt láthatjuk, hogy időrendben csupán a Courrier du Sud (Déli futárgép, 1928) és a Vol de Nuit (Éjszakai repülés, 1931) előzte meg. S ezt fontos tudnunk, mert megvilágítja Saint-Exupéry regényírói arcának egyik igen fontos, a kritika által már nagyon korán kiemelt vonását, az író moralizáló hajlamát.

Kritikusai általában erősen hangsúlyozzák azt az állhatatos, szinte megszakítatlan fejlődést, amely a Déli futárgép regényformájától egyenes vonalban vezet el a Citadellához. Anélkül, hogy vitába kívánnánk szállni életének és művének nálunk avatottabb ismerőivel, szeretnénk a magunk részéről hangsúlyozni az előbb említett 1936-os év jelentőségét; sőt úgy érezzük, hogy talán még korábbra is visszamehetnénk, hiszen egyáltalán nem bizonyos, hogy valamely mű megírásának a kezdete egybeesik e mű koncepciójának a megszületésével. Jelen esetben már csak azért sem, mert tudjuk, hogy a Citadella nem eleve kész, határozott terv alapján született, hanem – hogy egy másik francia és egyúttal világirodalmi párhuzamra hivatkozzunk – Pascal Gondolataihoz hasonlóan jórészt sebtében odavetett, legnagyobb részben kidolgozatlan feljegyzések, gondolatok formájában, amelyekre még hosszú átdolgozás és szerkesztés, az író életének utolsó évében tett kijelentései alapján legalább három-négy esztendő várt. a Citadella csupán megjelénésének évét (1948) tekintve későbbi mű, mint a regényei; alakulását tekintve egyidős a legtöbb regényével, sőt – legalább részleteiben – bizonnyal régebbi némelyiknél. Vagyis az a bizonyos fejlődés, amelynek állítólagos betetőződése, az egyre moralizálóbb regények után a nagy elmélkedő, erkölcsi és életelveket nyújtó, szinte minden cselekménytől mentes mű lenne a Citadella, a valóságban párhuzamos a regényeivel, mondhatnánk kíséretéül szolgál e regények sorának.

És valóban: ha jól olvassuk Saint-Exupéry regényeit, azt látjuk, hogy a morális érdeklődés, a moralizáló, gyakran didaktikus szándék elejétől végig fellelhető minden művében. Első kritikusainak egyike, Gide már nagyon korán észrevette, hogy itt valami új felfogásról van szó, a cselekvés előtérbe állításáról, arról, hogy “nekünk főképp arra van szükségünk, hogy megmutassák: mint vagyunk képesek arra, hogy önmagunkat is felülmúljük a megfeszített akarat segítségével.” Az író minden hőse végeredményben az élet értelmét keresi, Gide szerint azt bizonyítja, hogy “az ember nem a szabadságban, hanem egy feladat elfogadásában találja meg a boldogságát.” Ez a feladat végül is a métier, a mesterség fogalmába sűrítődik: legyen bármilyen szerény vagy fontos ez a mesterség, benne teljesedik ki az ember, nyeri el teljes szabadságát. Ez a felfogása regényei közül a Terre des Hommes-ban (Az ember földje, 1939) fogalmazódik meg a legtisztábban; de ha a Citadella számtalan, erről szóló fejezetét olvassuk, akkor itt is, mint a rengeteg egyéb, ismétlődő motívumban és gondolatban, félreismerhetetlen az időbeli párhuzam. Mi azt hisszük, hogy valóban lehetetlen egymástól elválasztani Saint-Exupéry regényírói és moralista-esszéírói működését, legalábbis ami a Citadellát illeti; csak a későbbi, posztumusz megjelenése mondathatta számtalan kritikusával azt, hogy a Citadella mintegy betetőzése, végső konklúziója regényírói működésének. Mi szinte azt mernénk kimondani, hogy a regények a Citadella gondolatainak az illusztrációja. Egy kis túlzással a posztumusz mű amolyan “vezérkönyv”, amely megoldja, megmagyarázza, didaktikus módszerrel érthetővé teszi ennek a mélyenszántó és mélyen etikus műnek a végső mondanivalóját.

Ez az időbeli párhuzamosság lépten-nyomon szemébe tűnik a regényeket már ismerő olvasónak, amikor belemélyed a Citadella olvasásába. Megtalálja benne az író minden nagy témáját, amelyeket már ismer a regényekből. Persze, az újszerűség eleinte meglepő, sőt talán félrevezető, a mű koncepciója és hangneme ugyanis erősen eltér az előzőktől, didaktikussá válik, minduntalan bibliai rezonanciák ütik meg a fülünket, cselekmény nincs, csak példázatok és elmélkedések. De az alapgondolat és a cél ugyanaz: megkeresni az emberi élet értelmét a családban, az igazságban, az otthonban, a mesterségben, a szeretetben, a boldogságban, a testvériségben, a szabadságban, az emberi közösségben s mindezek túlhaladásában egy náluk is magasabb rendű nagyságba emelő erőfeszítés segítségével. Ez az erőfeszítés, ez az igyekezet azonban nem feltétlenül a legnagyobb dolgokban nyilvánul meg. A lényeg: veszendő létünk elcserélése valamire, aminek értelme van. A hímzőrámájuk felett vakoskodó asszonyok gyonyörű, Isten házát ékesítő hímzett terítőkre cserélik el magukat, a gyermekét ápoló anya egy édes mosolyra, a szegkovács meg a deszkát fűrészelő asztalos hajóra, az építész templomra, az uralkodó népe boldogságára. Mindenkinek megadatik a csere lehetősége: az élet elpusztulhat, de amit másokért alkottunk, az megmarad, mint a hímzőnők elpusztíthatatlan remeke vagy az építész évszázadokkal dacoló temploma. Az elcserélődés a mesterségben, mások, a közösség szolgálatában: minduntalan visszatérő témája a Citadellának, de egyúttal alapgondolata Saint-Exupéry egész írói működésének is.

Mindez nagyon szép és emberi. Ám az olvasó joggal teheti fel a kérdést: miért kellett ezt a művet katolikus kiadónak kiadnia? Hiszen úgyszólván egyetlen sorában sem lelhetünk közvetlen hivatkozást az író katolikus felfogására. Már maga a keret is – egy berber fejedelem beszélgetése fiával, majd a fefedelemmé cseperedett s lassan az öregség felé haladó utód elmélkedései – egészen mást enged sejtetni. Ám a keretül szolgáló sivatag, sivatagi erkölcsök, szokások légköre meglepő. Bibliai levegő lengi át ezt a hosszú elmélkedést, az író stílusa helyenként ószövetségi, ódon erővel telített, máshol mintha az Újszövetség, a Hegyi Beszéd visszhangoznék a líraian szép részletekben. Hogyan lehetséges, hogy ez az aktív, harcos életet élt és katona-halált halt író ilyen bibliai hangú művet írt, helyesebben, ilyen mű megírására készült (hiszen a Citadella tulajdonképpen nem készült el!), holott egész életében úgyszólván semmi nyomát nem leljük annak, hogy vallásos, katolikus módon élt volna? Azt tudjuk, hogy mélyen katolikus környezetben nevelkedett, katolikus iskolában végezte tanulmányait, de felnőtt élete folyamán eltávolodott ettől a környezettől, egészen más világban és világfelfogásban élt (?!). Hogy a Biblia rendkívül nagy hatással volt rá, azt egy percig sem lehet tagadni: ezt bizonyítják veretes mondatai, stílusreminiszcenciái, példázatai, a mű egész atmoszférája. De ismerjük egy ifjúkori mondását is: “Helyettesíteni a vallást: nem haszontalan beszéd.” Aki ilyet mond, az bizonnyal nem hívő katolikus. Vagy tévedünk, s mégis az? Talán csak túl sok keserűség gyűlt benne össze, vagy saját gyengeségei elől menekült bele egy új morál keresésébe, amely végül mégis azonos lett – ezt a következtetést nyugodtan levonhatjuk a Citadella végső kicsengéséből – a keresztény morállal, annak legtisztább megfogalmazásával? Már említettük, hogy Saint-Exupéry hosszú időn át a francia szellemi élet egyik irányítója volt, Camus és Sartre oldalán. Hivatkozzunk hát Camus-re, aki megkérdezte, lehet-e, és hogyan lehet szent egy ateista? Saint-Exupéry, úgy érezzük, erre a kérdésre kíván feleletet adni. Eltávolodott a keresztény hittől, élte kora emberének izgalmas, tevékeny életét, de mintha folyton ez a kérdés nyugtalanítaná: lehet-e szent, hogyan tudhat szentté lenni egy ateista? S akit ez a kérdés nem hagy nyugton, aki erre keresi a választ, s nemcsak írásaiban, hanem azzal is, ahogyan életében számtalanszor vállalta a veszélyt, az áldozatot s a végén – önszántából – a halált másokért, egy eszméért, a közösségért, az élet értelméért, azért, amit akkor a legnagyobbnak érzett, az az ember elszakíthatatlanul kötődik a keresztény morálhoz. Tudjuk, hogy amikor ő élt, Franciaország már jó évszázada a dekrisztianizálódás állapotában volt, ám ez mit sem jelent: a kereszténység eszmevilága, vagy ahogyan ma szokták mondani: a zsidó-keresztény életforma, eltörölhetetlen nyomokat hagyott az európai s így a francia gondolkodásban is. A keresztény etika a levegőben volt és maradt, és az irjúkorban magába szívott erkölcsi ideálok tovább éltek, dolgoztak Saint-Exupéryben is, mint e kor annyi más fiában. A Bibliát mindig csodálta, s úgy látszik, alaposan ismerte is. Az erkölcsnek, az erkölcsi törvényeknek gyönyörű foglalatát látta benne. Már említettük, hogy kritikusai folyamatos, megszakítatlan felfelé haladást látnak művében az első regényektől a Citadelláig. Nos, valami effélét láthatunk morális fejlődésében is. Aki jól olvassa a Citadellát, észre fogja venni, hogyan fejlődik – és érdekes módon a Bibliával párhuzamosan – az író etikai rendszere az Ószövetség zordonabb, keményebb, majdnem kíméletlen erkölcsi világától az Újszövetség enyhültebb, megértőbb és az emberi gyengeségeket szeretettel gyomlálgató, javítgató, hozzánk közelebb álló, megértőbb világa felé. Elég csak az első fejezetekre gondolnunk, a megtévedt és sivatagba kitett asszony halálára, s vele kapcsolatban a szigorú fejedelem fejtegetéseire, vagy az alvó őrrel szemben tanúsított igazságos, de kegyetlen szigorra, s aztán az élete végén palotájában sétálgató utódnak hasonló szituációban, az ugyancsak elbóbiskoló őrökkel szemben mutatott elnézésére, szelíd megértésére, vagy a befejező kertész-történet már-már Hegyi Beszéd-szerű, szeretettől átforrósodott hangjára, amely mintha azt mondaná: boldogok az együgyűek… Valóban van fejlődés Saint-Exupéry írói művében, de nem a regénytől a moralizáló esszé felé, hanem a cselekvő embertől a cselekvés értelmét a szeretetben, az emberiség szolgálatában meglelő szabad ember felé, s ez párhuzamosan, egyszerre nyilatkozik meg mind regényeiben, mind esszéiben. De ennek a keresztény etikának tragikus nagyságot kölcsönöz Saint-Exupéry kitartó, makacs Isten-keresése, amelynek láttán az ember kénytelen Pascalra gondolni, s Pascalon túl az arcát elrejtő Istent állhatatosan kereső prófétára, aki tudja, hogy Isten nem mutatja meg magát – vere tu es Deus absconditus -, de mégsem mond le a megtalálásáról. A francia irodalomnak kevés oly megrázó passzusát ismerjük, mint a Citadellának az a fejezete, amelyben a berber fejedelem felhág a hegyre, hogy kérdéseire feleletet kapjon Istentől, ám a sötét éjszakában csupán hallgatag, fekete gránitszikla meredezik előtte, amelyet nem képes szóra bírni. Még a fákon ülő holló sem szólal meg – pedig ő már ennek a szavával is beérné -, s ekkor érti meg, hogy ha szólna hozzá, akkor nem Isten szólna. Tragikus magára hagyatottságának az érzésével szívében száll le a városba, de tudja, hogy a feleletet mégis keresnie kell, s egyszer majd meg is találja, amikor élete eljut a beteljesedéshet, a halálban, amikor már nem lesz többé kérdés…

Pascal nevét többször idéztük ebben a rövid bevezetésben. Nem véletlenül: a befejezetlen mű át nem dolgozott fejezetei határozottan Pascalt idézik emlékezetünkbe. Saint-Exupéry is ugyanúgy készítette jegyzeteit, mint nagy elődje, ő is egy nagyszabású mű megírását tervezte hasonló didaktikus céllal, s az ő művének is majdnem ugyanaz lett a sorsa, mint amazénak: nem jutott rá ideje, hogy befejezze, átdolgozza, végleges formába öntse. S alapgondolata, az Isten keresése, a megtalálás lehetetlenségének tragikus tudata is egyezik náluk.

A Citadella kézirata szinte olvashatatlan, zavaros jegyzettömegkénk maradt ránk. Az író rendszeresen dolgozott rajta esténként, aztán diktafonba mondva újra fogalmazta a kézírásos jegyzetanyagot, s másnap az egészet lemásolta a gépírója. Ez a másolat azonban rengeteg hibát, következetlenséget, helytelen olvasatot tartalmaz, Saint-Exupéry ugyanis gyorsan mondta a szöveget, sokszor tévedett, homonimákat összezavart, s az elkészült anyagot nem mindig, sőt csak nagyon ritkán tudta átolvasni. A fennmaradt kilencszázkilencvenöt oldalnyi kézírásos jegyzethez viszonyítva a gépírásos szöveg rengeteg eltérést tartalmaz, helyenként alig hasonlít hozzá, s mivel a kézírás szinte olvashatatlan, nagyon nehéz, sőt helyenként teljesen lehetetlen volt kijavítani a hibákat. Az író azt tervezte, hogy az anyagot majd megszerkeszti, végleges formába önti, de ebben megakadályozta a halála. Ez magyarázza a jelenlegi szövegben a rengeteg ismétlést, átfedést, itt-ott ellentmondást. Egyes fejezetekkel szemben, amelyek úgyszólván véglegesnek tekinthetők (például az atya palotájáról, a kivégzett asszonyról, a gránitszikláról szóló parabolák), mások nem többek odavetett, alapos átdolgozásra szoruló nyersanyagnál. Ez, sajnos, nagyon nehezen olvashatóvá teszi ezt a rengeteg mélységet és szépséget tartalmazó, poétikusan didaktikus művet. Az olvasó ezért sokszor homályosnak fogja tartani a szöveget. A fordító elnézést kér mindezért: nem mindig az ő hibája, ha ez így van: számtalan esetben még az alany és állítmány egyezését sem lehetett megállapítani, nem beszélve arról, hogy sokszor nincs is alany vagy állítmány. De megtettünk mindent azért, hogy élvezhetővé tegyük a magyar változatot. Arra kérjük tehát az olvasót, hogy a Citadellát ne tekintse kész műnek, s főleg ne folyamatos olvasmánynak. Lásson benne gondolatgyűjteményt, s ha részletekben, breviárium-szerűen olvassa, rengeteg szépséget fog benne felfedezni, és eltörölhetetlen, megragadó költőiségű képekbe sűrítve maradnak meg benne az író elmélkedései életről, halálról, a dolgok értelméről..