lunablog

Az ősközösség és a korai rabszolgatartó rendszerek alapja kétségtelenül az erő volt. Ez utóbbi társadalom már jellegénél fogva is az uralkodó osztály elnyomó tevékenységére épült, azonban az erőszak nemcsak befelé irányult, hanem különféle háborúkban, hódító hadjáratokban nyilvánult meg. Elegendő az egyiptomi, a görög, a római történelemre utalni ennek belátásához. A kereszténység a rabszolgatartó társadalom keretei között született meg, és kezdetben kifejezetten az erő-nem-alkalmazás vallása volt. Az első keresztények felfogása szerint ellenségeiket szeretniök kellett és erőszakra szelídséggel kellett válaszolniuk. Jellemző az a mód, ahogyan Krisztus katonáját leírják: páncélja a hit és a szeretet, sisakja a remény, kardja a lélek. Az ősegyház hagyománya a háborút ördögi hatalmaknak tulajdonította, eszményi hősük az a vértanú volt, aki minden fegyveres védelem nélkül tudta életét kockára tenni hitéért. Ezt nevezték martüsz-nak (mártír), azaz bizonyságtevőnek. Az erő-nem-alkalmazás kérdésében elfoglalt elvi álláspont azonban lassan elkezdett megváltozni, mégpedig oly mértékben, amily mértékben a hívőknek azonosulniuk kellett a népvándorlás tömegeivel szemben védekező állam érdekeivel. Ennek az elvi eltolódásnak az igazolására neves teológusok vállalkoztak. Ágoston bevezeti az „Isten akarta háború” fogalmát, amely megadja a lehetőséget a keresztény fejedelemnek arra, hogy háborút viseljen, míg az engedelmesség erényét magasztalva, a parancsnak engedelmeskedő katona számára ad keresztény igazolást. Ő gondolati kettősséget mutat, amikor ezt írja: „Nagyobb dicsőség az, ha magát a háborút öljük meg… mintha embereket ölnénk karddal, és jobb fenntartani a békét béke útján, mint háború útján”^[3]. Nem volt azonban kétséges, hogy a történelmi szükségszerűség előbb-utóbb meg fogja teremteni azokat az ideológusokat, akik e kettősségtől megszabadulva, az erőszakos módszerekre adják szavazatukat. Ehhez az is hozzásegített, hogy a kereszténységbe beolvadt germán fajok vallásában a háború megtisztelő helyet foglalt el, isteneik háborús istenek, legkiválóbb erényeik a harci erények voltak, és a harcmezőn való elesés a legkülönb jutalmat biztosította a harcosnak. Amikor a 11. és 12. században Európa népe keresztes hadjáratra indul a „pogányok” ellen, már ezt halljuk: „…azok a lovagok és más laikusok, akik a pogányok elleni harcban ontják vérüket, üdvösségük kieszközlésének új eszközével bírnak”^[4]. Az események logikusan követték egymást: a meghasonlott eszme önmaga ellen is fordul, a külső ellenség elleni harccal rövidesen a belső ellenség leküzdésére való törekvés párosul, s a 13. században elkezdődnek az inkvizíciós perek. A renaissance korában már keresztény keresztény ellen harcol. Gúnyosan üzenhette VIII. Henrik angol király a török ellen segítséget kérő pápának, hogy „az angolok nem ismernek más törököt, mint azokat, akik a La Manche csatorna túlsó partján laknak”^[5] (t.i. a franciákat). És hogy mire jutott időközben a kezdeti keresztény eszmét teljesen megtagadó profán politikai művészet, azt jól ismerjük Machiavelli gátlástalan politikai gondolkodásából. Ekkor már teljesen világossá válik, hogy az a helyzet, amelyet a keresztény eszmeiség megpróbált megváltoztatni, visszavonhatatlanul konvergál a régi állapothoz.

Egyoldalúság lenne természetesen a történelemnek csak ezt az oldalát bemutatni anélkül, hogy ne említenénk meg az emberiség jobbik részének tiltakozását az egyre nagyobb méreteket öltő, intézményesített emberirtással szemben. A nép, amelynek bőrére ment az urak viaskodása, mindig gyanakvással fogadta a háborúkat „szentesítő” elméleteket. De a szellem emberei között is volt egy Morus, vagy egy Erasmus, aki tisztán látta a háborúskodások és belviszályok vérontásának értelmetlenségét. Az ő tiltakozó szavuk, vagy életalakításuk azonban nem tudta az uralkodók módszereit megváltoztatni. Az újskolasztikusok közben kidolgozzák az igazságos háború elméletét és ebben az egyházi hagyomány nem akadályozta őket, hiszen a pacifizmust eretnekségnek nyilvánították. Ugyancsak megfogalmazzák a természetjog, továbbá a kettős hatás elvét. Ez utóbbi szerint egy jó cselekedetnek lehetnek káros mellékhatásai is, ha azonban súlyos ok miatt a rossz következményeket is el kell fogadnunk, akkor az erőszakos utat választhatjuk. Ez, az un. duplex effectus elve, gyakorlatilag mindent lehetségessé tett, mivel mindegyik küzdőfél önmaga ítélte meg; súlyos-e egy helyzet vagy sem, és politikai vagy gazdasági érdekek érvényesítésére mindig készen állt az erkölcsi igazolás. Nemsokára kialakulnak a nemzeti hadseregek, s hogy a nemzeti romantika mire képes, jól mutatja Napóleon esztelen háborúja a „gloire” érdekében. A mindenféle elkendőzések és idealisztikus tartalommal való leöntések korában reális brutalitásként hangzottak Machiavelli utódjának, a porosz katonai teoretikusnak, Karl von Clausewitznek a múlt század elején mondott szavai: „Az, aki az erőket kíméletlenül használja fel anélkül, hogy visszariadna a veszteségektől, annak szükségszerűen előnye van azzal az ellenfelével szemben, aki kevésbé határozottan használja fel az erőt…. Mérséklő elvet bevezetni a háború filozófiájába abszurditás lenne”^[6]. Jól használható elvnek bizonyult ez a porosz-francia háborúban^[7]. Ezután következett századunk, amely az erőszak alkalmazása terén is meghozta a maga sajátos hozzájárulását: a fajirtást. A rabszolgatartó társadalomban ugyanis a győzők beérték azzal, hogy a leigázott népeket katonai és gazdasági ellenőrzés alatt tartsák, rosszabb esetben szabadságuktól megfosszák, de életüket meghagyták^[8]. A 20. században azonban, az első világháború zajában, az ifjú-törökök kiirtották a szíriai örményeket (több mint egymillió embert!^[9], a második világháború idején pedig a zsidó nép módszeres pusztítása folyt. Egyéb vonatkozásban azt mondhatjuk, hogy a régi módszerekkel, de sokkal nagyobb dimenzióban folyt népek, kontinensek egymással vívott küzdelme. Európa eljutott a klasszikus fegyverzettel megvívható csaták legmagasabb fokára.

Talán rövid ez a történelmi vázlat, azonban a sötét hátteret meg kellett festeni ahhoz, hogy erre a tablóra világosabb színeket is megpróbáljunk felrakni. A történelem égboltja bizony igen fekete lehetett 1919. november 5-én(!), amikor Gandhi arról írt, hogy az első világháború – úgy látszik – csak előjátéka lesz egy más, sokkal nagyobb háborúnak, hiszen Franciaországban, Angliában, Amerikában csak nőtt az elégedetlenség^[10]. A látszólagos győztesek új terhek súlya alatt görnyednek^[11]. Korát a nyers erő, a brutális erőszak korának tartja^[12]. Igen nagy optimizmussal idézi az angol közmondást: „Every cloud has a silver lining”^[13]. 1920. szeptember 8-án így ír: „Szilárd meggyőződésem, hogy a mai Európa nem… a kereszténység szellemét testesíti meg, hanem a Sátánét. A legutóbbi háború minden egyébnél világosabban bizonyította az Európán jelenleg uralkodó civilizáció sátáni voltát. A győzők az Igazságosság nevében minden erkölcsi törvényt megszegtek. A gaztett oka azonban távolról sem… szellemi természetű, hanem durván materiális”^[14]. Nyilvánvaló Gandhi szavainak értelme, amelyben nem-marxista terminológiával mutat rá a világháborút kirobbantó és abban szerepet játszó tényezőkre.

Gandhi élete meg nem szűnő erőfeszítés volt a szatiagraha (az igazsághoz való ragaszkodás), az ahimsa (nem-ártás) és a maitri (minden élet szeretete) elveinek érvényesítéséért a szenvedélyeknek és az elnyomásnak abban a katlanában, amelynek India volt a neve. A hindu, muzulmán, angol érdekek állandó összecsapásában, véres lázadások és hasonlóan véres megtorlások idején, csonttá soványodva meg tudott maradni elvei meg nem alkuvó képviselőjének. Bár a történelem és a társadalom törvényeit ő sem változtathatta meg s országa kivívott függetlenségét csakis (az egyébként mellette felnőtt) politikus gárda és megfelelően szervezett államhatalom biztosíthatta, harca mégsem intézhető el pesszimista kézlegyintéssel. Gondoljuk meg: mennyivel tisztábbá tette egy nép szabadságküzdelmét és ennek során mekkora erkölcsi tőkét kovácsolt az emberiség számára. Ne feledjük: ez az első, igazi feleszmélése a modern kor emberének arra, hogy máskor csak erő által megoldható problémákat türelemmel és megértéssel próbáljon rendezni.

Gondolatai más eszmeáramlatoknál is termékeny talajra találtak. Ezek közül jelentőségében kiemelkedik az amerikai négerek erőszakmentes polgárjogi mozgalma. Ennek vezetője, Martin Luther King, „az erő-nem-alkalmazás prófétája”^[15] még sorsában is osztozott Gandhival. Gandhi halála után 14 évvel, 1962-ben Albanyban (Georgia), amikor a tüntető négerek megrohanták a rendőröket, King ezeket mondta: „Ebben a harcban nem győzhetünk palackokkal és téglákkal”. „Oly erős fegyverünk van” – mondotta más ízben, az erőszakmentességről beszélve – „amellyel nem tudnak mit kezdeni. Még ha meg is ölnek minket, erőnk van!… érezzük, hogy mi vagyunk Amerika lelkiismerete”^[16]. Annak ellenére, hogy a négerek hátrányos helyzete miatt számos kísértés érte, hogy mozgalmát erőszakos tömegmozgalommá változtassa^[17], haláláig hű maradt cselekvési programjához.

A négerek polgárjogi mozgalma azonban csupán egy napjaink sokszínű, az erőszakot ellenző szellemi, vagy társadalmi áramlatai között. A hagyományosan háborúellenes keresztény felekezeteken kívül egészen új, történelmi gyökerekkel nem rendelkező mozgalmakkal is találkozunk, mint amilyen legutóbb a hippik mozgalma is volt. Emellett politikai pártok programjában, nemzetközi szerződések szövegében is egyre gyakrabban fordul elő az erőszakról való lemondás kifejezése. Ilyen alapon törölték el egyes országokban a halálbüntetést, s valószínűleg ezért nem végeznek ki az Egyesült Államokban sok, halálra ítélt bűnözőt. Ugyanakkor egyik mozgalom sem zárja ki fegyvertárából a szellemi harc fegyvereit, s ezen túlmenően, a mozgalom „vérmérsékletétől” függően vesz részt utcai demonstrációkban, polgári engedetlenségi mozgalmakban. A Berrigan testvérek pl. akiknek pere most folyik, állati vérrel locsolták le a katonai nyilvántartó kartotékjait, máskor napalmmal gyújtották fel azokat, tiltakozásul a Vietnam ellen folyó háborúval szemben^[18]. Ezek az emberek hisznek abban, hogy cselekedeteikkel hatni tudnak az emberek gondolkodására, s az így kialakuló közvélemény helyes irányba tudja terelni az eseményeket. Ugyanakkor, az erőszak ellenzői mellett kialakult az erőszakot igenlők tábora is, szintén sokféle rétegződéssel. Ezek hol a politikai hatalom megragadására törnek, hol a társadalmi struktúra átalakítását tűzik ki célul. Elegendő, ha az 1968-as párizsi diáktüntetésekre, a különféle ideológiai behatásokra kialakult egyéb nyugati diákmegmozdulásokra gondolunk. Sokkal nagyobb méretű ezeknél egyes revansista pártok visszafogó akciója, vagy a harmadik világ fegyveres forradalmárainak az elnyomók ellen folytatott küzdelme. Che Guevara vagy Camilo Torrez személyében tömegek látták politikai megváltójukat.

A múlt szomorú öröksége és a jelen izgalmas, de felelősségteljes problémái egyaránt arra ösztönözték a mai kor emberét, hogy őszintén nézzen szembe az emberi történelem e nehéz terhével és megkísérelje levonni a történelem tanulságait. A felnőtté vált ember, amely a természet alakításában már magáig az emberig ért el, s amely manipulációs tevékenységét már az egyén és társadalom szintén is kifejti, hozzáfogott ahhoz, hogy a történelem kritikus pillanatainak tudományos és művészi analízisével megkezdje a tényanyag gyűjtését egy új magatartás kialakításához. Csak ez segíthet abban, hogy a háború és béke eddig megoldatlan problémáját lassú, pozitív fejlődéshez segíthessük.

A hatalom és az erő analízisének elvégzésében, az erőszak fenomenológiájának megrajzolásában az oroszlánrészt az írók és költők vállalták. Szükségszerűen jelentkezett ez az elemző törekvés a háborús irodalom első hulláma után. A győzelmek és vereségek patetikus, riportszerű leírása után győztes és vesztes egyaránt befelé fordult és kereste azokat az okokat, amelyek az emberiség eleddig példátlan méretű fegyveres összecsapásához vezettek. S a háborús cselekmények ábrázolása sokszor már csak a kerete lett egy mélylélektani elemzésnek, ahol az erőszak, vagy a hatalom mélyebb természetének leírása lett a cél. Könyvkiadásunk jóvoltából nem is szűkölködünk ilyen jellegű külföldi regényekben, novellákban vagy drámákban. Heinrich Böll írásaiban például 1957 óta – amikor első kisregénye magyarul megjelent^[19], nyomon követhetjük egy olyan ember gondolati fejlődését, aki egy világégés traumáját hordozva, egy életen keresztül nem szűnik meg újra és újra megvizsgálni és lemérni minden emberi cselekedetet. Legjobban sikerült regénye, a Biliárd fél tízkor^[20], szinte tudatmetszetekből (Ungvári Tamás találó megjegyzése) rakódik össze s azóta megjelent novellái, cikkei^[21] egyértelműen állítják őt az erőszak elutasítóinak táborába. Graham Greene regényei mindig kitűnő helyszínrajzot adnak az elnyomás, az erőszak, a politikai méregkeverés színhelyeiről^[22], Dürrenmatt drámái mesterien mutatják be a pénz, a gazdasági hatalom erkölcsromboló hatását^[23]. Hochwälder színműve^[24] a paraguay-i redukciók története kapcsán a jezsuiták vallási államalakítási kísérletét tárja elénk, megmutatva, hogy az állam nem nélkülözheti az erő funkcióját. A Gramsci-tanítvány Silone pedig azt írja le^[25], hogy milyen tragikusan végződött annak az V. Celesztin pápának a sorsa, aki nem tudott azonosulni a 13. századi pápaság világias, hatalmi politikájával. Folytathatnánk a sort pl. a zsidóság sorsát s a század embertelen fajirtásának történetét nagy művészi erővel feldolgozó Schwarz-Bart-tal^[26], ehelyett azonban inkább két nevet említek, akiknek hazai bemutatása még nem történt meg. G. Cesbron pl. azt írja le, hogyan osztja meg a háború az embereket távol a hadszíntértől, hogyan kényszerül Albert Schweitzer átmenetileg bezárni lambarenei kórházát, mint egy „ellenséges ország állampolgára”^[27]. Egy másik könyvében^[28] az algériai háború kegyetlenségei ellen tiltakozik és leírja azt a folyamatot, amely a becsületesen gondolkodó franciákat e háború ellenzőivé tette. Mindig kényes kérdéseket vet fel és ábrázol mesterien Morris West, s ezt teszi akkor is, amikor arra kísérel választ adni, meddig minősíthető harci cselekménynek az ellenség egy katonájának megölése és mikortól közönséges bűncselekmény?^[29]. Az Ambassador c. regényében^[30] azt a lelkiismereti konfliktust ábrázolja, amelyet a vietnami háború támaszt azokban, akik belekeveredtek ebbe a céltalan küzdelembe.

Az első keresztények nagyon szemük előtt tartották ezeket az eseményeket: Ábrahám meghívását, az ígéreteket, amelyeket kapott, a szövetségkötését Istennel, aztán az imáját, ahogy Szodomáért könyörög, az alkuját Istennel, és legfőképpen Izsák föláldozását. Vagy a készséget, hogy föláldozza Izsákot is. Viszont ha kikeressük az ApCsel 2,39-et: „mert az ígéret nektek, és fiaitoknak szól, meg azoknak, akiket – bár távol vannak – meghívott a mi Urunk, Istenünk.”
Igen, ez az ígéret ez evangelium az eredetiben. Tehát nem csak úgy fordítja, hogy ‘ígéret’, hanem ‘örömhír’. Az nektek és tulajdonképpen mindenkinek szól. Tehát ha mi most arról elmélkedünk, hogy Ábrahámnak milyen ígéretet adott Isten, akkor szemünk előtt tartjuk, hogy az nekünk is szól, és mindenkinek. És mi már jobban látjuk annak az ígéretnek a beteljesedését, mint Ábrahám.

Tehát most vegyük a szövegeket, amik arra vonatkoznak, hogy Isten milyen ígéretet adott Ábrahámnak, és Ábrahám hogyan felelt az ígéretekre.

3.1. Az első szöveg a Teremtés könyvéből a 12. fejezet eleje, ahol leírja, hogy JHVH szól Ábrahámnak. A teremtésnél is szólt Isten. Igazán csodálatos dologról van szó. Mert nálunk, embereknél is döbbenetes, hogy szólni tudunk. Milyen csodálatos szerkezet az ember, hogy szólni tud! Még ha siketnéma is valaki, akkor is árad belőle a mondanivaló, akkor is jelekkel, de szól. A szellemében, a lelkében, értelmében megfogalmazódnak, születnek a szavak, mint egy forrás.

Az, hogy „Szólt Isten”, azt jelenti, hogy az Istenben van ennek az őseredeti titka, hogy szól. Isten nem kész, lezárt, lepecsételt valaki, olyan értelemben abszolút tökéletesség, hogy kész van mindene, nincs semmi új benne – unalmas Isten lenne. Isten nem olyan. Isten forrás, egy örök, kimeríthetetlen, végtelen forrás. Olyan értelemben végtelen Isten, hogy végtelenül, határtalanul, kifogyhatatlanul képes adni, szólni. Új dolgokat teremtek. Mondja többször az Ószövetségben. Egészen új dolgokat hozok létre.

Ez az örök, új Isten az igazi Isten. Szólt Ábrahámhoz. Ábrahám életében Isten egész újakat mond. Egész meglepő, hogy kulturált helyen van Ábrahám: Úr városában. Az akkori kor egyik legkulturáltabb helyén. A városi kultúra részese. És azt mondja Neki Isten, hogy hagyd ott ezt. Menj ki földedről! Hagyd el földedet! Szülőföldedet. Mert neki nem volt birtoka. A hazádat hagyd el. A házadat. És Atyádat. A szűkebb családi kört, meg a tágabb odatartozást, a nemzetét. A társadalmát, meg annak a gondolkozását is. Hagyd el! Menj ki onnan! És mit mutat neki? Hova? Hova menjen? Menj arra a földre, amelyet én majd megmutatok Neked. Tehát teljes bizonytalanságban hagyja. Indulj el! Menj ki!

Persze föl lehet vetni azt is, hogy milyen formában szólhatott Isten Ábrahámnak. Bizonyára nem hallható szavakkal, hanem fölkészítette és bensőleg rávezette a meglátásra: tőle azt kívánja, hogy hagyjon ott mindent. És hogy ezt a követelést megokolja, mit mond neki? Majd nagy néppé teszlek. Megáldalak. Nevedet naggyá teszem. Áldássá válsz és Benned nyer áldást minden nép. Tehát Isten itt elárul Neki valamit, hogy tervez a jövőre valamit. Meg akarja áldani az egész emberiséget. Az áldás teljességét akarja árasztani az emberiségre. Ábrahám számára ez fölfoghatatlanul nagy dolog.

De hát a hite is ilyen nagy. Benne van az ő életének titka ebben az ígéretben: új nép, egészen új emberi jövő bontakozik ki az ígéretből. Ennyit elárul Isten a terveiből. Ez a jó hír. Még jobban belehatolunk, hogy a jó hír legmélyén mi van. A szöveg aztán azt mondja: „Ábrahám tehát elköltözött. Mindenével, Sára feleségével, testvére fiával, Lóttal, aki örökbefogadott fia volt és minden vagyonával, összes szolgáival elindult Kánaán felé. Ment teljes bizalommal. Nem tudva hova, mégis bízva Isten szavában.” Szóval ezt mondja a Szentírás a válaszáról. A másik szöveg tovább, tehát eddig az első 5 verset néztük, most a 7. versben még egyszer: A földet neki ígéri és utódainak: „Neked és utódaidnak adom azt a földet.” Ahova megy. Kánaán földjére. Azt mutatta neki.

Érdekes dolog azért ez is. Sohase gondoltam rá, hogy mit jelentett Ábrahám számára: kanálisok földje, tele volt várakkal, fölfegyverzett csoportokkal, rengeteg sok városállamocska volt ott abban az időben. Ábrahám meg birkákkal, meg nyájakkal, meg cselédekkel kis maroknyi csoport. Neked fogom adni azt a földet. Neked és utódaidnak. Micsoda honfoglalás ez? Emberileg mennyire nem tűnhetett reálisnak az ígéret!

És mégis elfogadta. Itt azért kibontakozik Ábrahám hite. Mi vezette ezt az embert, hogy ennyi, ilyen halálos, erős hittel tudott Istenben bízni? Isten nagyon megalapozta benne és neki ezt a hitet. „Annyi utódod lesz, mint a föld pora. És Neked fogom adni…” Ezt is hinni kellett: nem most adom Neked. Neked fogom adni. Neked és utódaidnak.

3.2. Ábrahám hitt az Úrnak. Ez már a 15. fejezet elején van, mikor megismétli az ígéretet Ábrahámnak az Úr: „Ne félj, Ábrahám! Én védőpajzsod vagyok. Jutalmad igen nagy lesz. Ő hitt. És az Úr beszámította Neki megigazulásra.”

Itt a hit és az úgynevezett megigazulás. Ezek hatalmas nagy dolgok. A hit is hallatlan nagy dolog. És óriási jelentőségű dolog, hogy megigazuljunk. Mi emberek – a legegyszerűbb ember is –, ha valamit vásárolni akarunk, azzal az igénnyel megyünk a boltba, hogy ne csapjanak be. Igazit akarok venni: igazi tejet, igazi jó kenyeret, gyapjúruhát… legyen az igazi. Isten is velünk szemben arra törekszik, hogy „teremtsünk embert”, de igazit.

Most az a kérdés, hogy milyen az igazi ember? Mindnyájan igazit akarunk, de hogy mindnyájan igazik legyünk, az már egy más terület szokott lenni. Még a legelvetemültebb ember is megkívánja mástól, hogy legyen igazi, de bámulatos módon be tudjuk csukni a szemünket magunkkal szemben. Törekedjünk minden áron igaziak lenni, keressük mind az Isten szemével nézett igazi állapotot.

Képmások vagyunk. Az ember a láthatatlan Isten képmása. Vagyis Jézus Krisztus képmása. A hitelességünk attól függ, hogy mennyire vagyunk Jézus Krisztusra szabva. Mennyire vagyunk Jézus Krisztussal azonosságban. Minél nagyobb a hasonlóság, annál hitelesebb vagyok.

A teológusok fölvetik, hogy az Úr Jézus teljes emberi természetet kapott. A régi teológia azt mondja, hogy Ő állandóan a végső idők, az örök idő istenlátásának örvendett. De hogy lehetett akkor hinnie? Mert az igaz a hitből él. Tehát Jézus Krisztusban is kell hogy legyen hit. Máriában is volt hit: a hit odaadása. Ha látok, akkor nem tudok hinni, akkor nincs szükségem hitre.

Viszont Ő azt mondja, hogy senki sem ismeri az Atyát, csak a Fiú, és az, akinek a Fiú kinyilatkoztatja. Tehát az Úr Jézus hite olyan, hogy mindnyájunk hitét megalapozza. Olyan hit, amely teljes, maradéktalan bizonyosságot jelent.

Az érem másik oldala azonban az, hogy ha visszautasítjuk a hitet és a kegyelemben bízó reményt, az egzisztenciális félelem és rettegés fogja azok helyét elfoglalni és ugyanakkor gúzsba kötni. Aquinói Szent Tamás egy példával írja le, hogy a félelem miképpen korlátozza a szabad akaratot^[5].

Amikor egy hajó viharba kerül, és már-már süllyedés fenyegeti, a legénység a rakományt a tengerbe dobja. A kérdés az, hogy vajon szabadon teszi-e ezt a radikális lépést? – A felelet az, hogy ugyan maga a cselekedet akarati elhatározásból fakad, amely választási szabadsággal rendelkezik: vagy elveszíteni a rakományt, de megmenteni a hajót és személyzetét, vagy pedig elsüllyedni rakományostól. A halálfélelem azonban nem hagy helyet az elméleti szabad választásnak.

De vajon nem így történik-e minden elhatározásunkban, hogy a tudatalatti félelem már előre befolyásolja cselekedeteink kivitelezését? Freud maga úgy gondolta, hogy a libidónak, vagyis a nemi ösztönöknek meghiúsulása nyomot hagy lelkivilágunk kialakulásában. Vagy inhibíciót eredményez, amely a Szuperegót határozza meg, vagy traumatikus sebet ejtve patologikus jelenségeket idézhet elő. De a háttérben ott van a félelem a további frusztrációtól, sikertelenségtől, létünk elszegényedésétől. Önvád és akaratunk elégtelenségének tudata e félelem következménye.

A keresztény magyarázat szerint az eredeti bűn folytán értelmünk világa részben elhomályosodott, akaratunk pedig meggyengült. Ez a megsebzett természet aztán ki van téve létünk folyamán a mindent átható félelemnek, hogy létünket elveszítjük. Az egyén lelkivilágának eseményei, tudatalatti traumái nagyban hasonlíthatók a pszichoanalízis meglátásához. Gondoljunk csak Szent Ágoston vallomására^[6], ahol leírva csecsemőkori frusztrációit, fölkiált: „Kérdezlek, Uram és Istenem, hol vagy, mikor is volt a te szolgád ártatlan?” Így már legkorábbi tapasztalatainkat az eredeti bűn uralja.

De bármiképpen magyarázzuk is lelki gyötrődéseinket, kudarcainkat ún. szabad elhatározásainkban, mindenképpen Péter tapasztalatára jutunk. Ha hitünk meggyengül, reményünk elhomályosodik, akkor süllyedni kezdünk, és a viharos hullámok átcsapnak szabadságunk felett, és kényszerítve érezzük magunkat azt tenni, amit nem akarunk. Csak később emlékszünk bűnbánóan Krisztus szavaira: „nélkülem semmit sem tehettek.” Jóllehet Isten kegyelmét mindig fölajánlja, de ha hitetlenségünkben elzárkózunk előle, ha helyet adunk a kétségbeesés keserű, de az Ént, az Egót valamiképpen mégis kielégítő érzelmének, akkor a habok alá merülünk, és azt tesszük, amit nem akarunk – mint Szent Pál mondja. Az Ego ilyen esetben magára marad, akarata meggyengül, és önmagára hajolva az egoizmus nárcisztikus éretlenségébe süllyed. Ennek ellenében a hit és remény az egót nemcsak erejét meghaladó tettekre vezetheti, hanem Krisztus létének teljességére viheti, amely a személy végleges megérésével azonos.

Összefoglalva röviden a mondottakat: A hit nem illúzió vagy önbecsapás, mint azt Freud tanította. A hit mint mindenható Szuperego fokozatosan átalakítja személyiségünket, és a bűn választása következtében rosszra hajló akaratunk rabságából, bár lassan, de ellenállhatatlanul a „választott nép” szabadságára vezethet. Ez volt millió és millió ember tapasztalata. Ez volt Mózes tapasztalata: Ő meghallotta az Örök Létezőnek szavát a csipkebokorból, amely túlharsogta az egyiptomiaktól való félelmét, szétoszlatta a nemzete fölé halmozódó reménytelenség felhőit, hogy biztosítsa őt a végtelen Létről, teljes szabadságról és az Ígéret Földjéről. Vagy E.B. Browing szavaival élve:Földünket áthatja a mennyei hívó szó,
és minden út menti bokorból Isten jelenléte világi…
De csak az, akinek szeme van, oldja meg saruját hivő imában,
A többi inkább földre telepedve kökénybogyót majszol…

És hozzátehetjük: az utóbbiak, elvesztve igazi szabadságukat, a kegyelem Libertasát, megelégszenek a választási szabadság kétes és tünékeny ígéretével, hogy szokásaiknak előbb-utóbb rabjaivá váljanak… szabadon.szaba

Nem szívbajos embernek való! – mondták valaha a régi Magyarországon bizonyos gavalléros tréfákra, halálos kimenetelű párbajokra, mérgesebb szilvóriumokra, sőt harapósabb asszonyfélékre is.

– Nem szívbajos embernek való! – mondja most ugyancsak Hoch János, amint karonfogva sétálgat velem az Országháznak abban a táncterem nagyságú szobájában, ahová hosszas keresgélés, piros bársonyfüggönyös ajtók, régi vármegyei életre emlékeztető hajdúféléken át tudok eljutni. Az ajtókra valami vidéki nyomda készített kartonpapírosokat. A Nemzeti Tanács Elnöke – mondják a töredezett betűk. Beküldöm a névjegyemet: Itt van Krúdy Gyula és jóslatot kér Főtisztelendő úrtól.

Mielőtt tovább mesélgetnék, kedves késői maradékom, el kell mondanom, hogy ez a kor sem különbözik a többi kortól, amelyeket az emberiség részére megalkottak hitújítók, királyok, Savonarolák, Husz Jánosok és zsurnaliszták: – ez a kor is telve volt jelszavakkal, amelyeket a tömegek részére találtak ki, hogy legyen nekik ebédrevalójuk. Pedig ez a korszak állítólag a fölszabadult, okos emberek korszaka volt, – nem lehetett volna elhinni, hogy a korszak eszméit az ablakokból a szobalányok, az udvarokról a házmesterek porolják a járókelők közé. Jelszavak járták ekkor is: a kocsmákban, ahova a polgár feledkezni betért; a piacon, ahova az emberek mondanivalóik megtanulása végett eljárogattak; a családi otthonba, ahol mindenki úrnak érzi magát, akinek joga van keresztjelet tenni a kenyérre, mielőtt azt felszegné… A háborús jelszavak már elmúltak, de itt voltak az úgynevezett béke jelszavai: „Álljunk meg egy szóra!” – „Mi mégis entente-barátok vagyunk!” – emlegetik a polgárok kocsmáikban és fészkeikben Lovászy Márton szavait. Nagy volt ez az ország: hetek is beleteltek, míg egy új pesti kiadás eljutott Kassáig vagy Fogarasig.

Ilyenféle általánossá válott tudás lett, hogy Hoch János főtisztelendő úr, józsefvárosi plébános korában a próféták könyveinek igénybevételével pontosan megjósolta a háború végét: bizonyos Da-Niel nevű férfiút, aki oroszlán-damptőr is volt, kevert bele a dologba a nyolcadik kerületi pap, hogy arra rákenhesse az elmúlt Világháború végének megállapítását. Hogyne hitték volna el az emberek az éveken át várt kedvező, a Szent Bibliával megerősített jóslatot, amikor már annak is jelentőséget tulajdonítottak, hogy a ház melyik oldalán akad meg ökörnyál, amely Rákos mezeje felől Pest felett elúszik! Ott haláleset történt, vagy az öreg póttartalékos váratlanul hazatért.

Éppen ennek a Dániel prófétának ügyében kerestem a főtisztelendő elnök urat egy kora tavaszi napon abban a gyönyörű, germán mesemondásokból való nagy házban, amelyet a vidéki emberek talán manapság is megbámulnak, mint az ország házát. (Minden valamire való építőnk német származású volt; úgy látszik a magyarok tudománya megrekedt a sátorcsinálásnál.)

---

Először a böjti szentbeszédekről teszek említést, amelyeket a béke boldog éveiben annyiszor volt alkalmam hallgatni az „aranyszájú pap” ajkairól, az üvegházi jácintokhoz hasonlatos, finom belvárosi hölgyek társaságában úgy a szerviták terén, mint a Ferencrendiek templomában.

– Nem voltunk még szívbajosok, – felelte a Nemzeti Tanács elnöke.

Majd a nógrádverőcei csónakázásra terelte a szót, mikor a kőbányai főúr izmainak olyan teljességében volt, hogy versenyevezősökkel küzdött együtt a Dunán, – amely itt még valóban kék a nagymarosi svábok miatt.

– Azt hiszem –, felelte a diktátor, aki Magyar

– Azt hiszem, – felelte a diktátor, aki Magyarország zászlósurának valamint egyéb nemességének hűségesküjét kezében tartotta –, azt hiszem, hogy Buddhának, az antikrisztusnak abban az egyben igaza van, hogy mindannyiunknak hétrétű utat kell megtennie az életben. A szenvedések útjait.

Most elérkeztünk ama tavalyi tavaszi estéhez, amikor a Vas-uccától a józsefvárosi plébániáig fejtegette előttem a nevezetes magyar politikus, hogy nem lehet bízni sem Tiszában, sem Károlyiban, csupán Da-Niel Prófétában, aki ilyen meg amolyan körülmények között jósolta meg a háború végét. (Én ezt annak idején megírtam egy Pesti Levelemben, de az emberek akkor még jobban hittek a csésze fenekén lévő tealevél maradványának, mint az én levelemnek.)

– Hát most mi lesz, elnök úr? – szólok. – Nincsenek már hívők, akik Hoch János imakönyvét keresnék az Atheneumnál; nincs már Konti József népszínházi karmester, akivel hosszadalmasan lehetne biliárdozni az Otthoni Körben; Dániel próféta is elvégezte a magáét. Most mit csinálunk?

– Várjuk, hogy mikor kergetnek el bennünket.

– Mackensen? Lukachieh? Károlyi király? – kérdeztem. Ő felel:

– Nem. Kun Béla.

---

H. J. reverendában volt, amikor a kora tavaszi napokban ezt mondta. Neveltetésemnél fogva, gyermekkorom óta tiszteletben tartottam lelkiatyám öltözetét, – ezért csak magamban nevettem.

– Ki az a Kun Béla?

– Már volt egy szerencsétlen Kun-név a magyar történelemben, de se ehhez a régi Kun Lászlóhoz, se a magyar történelemhez semmi köze Kun Bélának, mégis történelmet fog csinálni. És végeredményben mindegy az is, hogyan hívják azt az embert, aki utánunk megint egyet fog fordítani Magyarország kerekén. Balra megyünk, mindig balfelé megyünk még évekig. És mi már nem bírjuk balabb irányba vinni a hajót, a mi erőnk kimerült, új szélmolnároknak kell jönni, akik az Európa fölött végigszáguldó viharhoz tudjanak igazodni…

A pap sötét reverendájában áll a zöld tanácskozóasztalokkal teli terem közepén. De most már nincs olyan sötétség, mint egykor, háborús jóslata idején a Sándor-téren. Tavaszodik odakint az ablakok alatti Dunán, a sirályok is eltűntek a folyam felől. Nem tudok hinni neki…

– Csak arra vigyázzon, meddig hallja a hajnali harangszót. Amíg a harangozók is Kun Béla emberei lesznek.

---

A Berlin téren visz át az utam. A középen, az ágas gázlámpa körül húsz- huszonöt férfi, asszony. Lerongyolódott katonafélék, viceházmesterek, dologtalan trógerek, mihaszna szájtátók, foltos szoknyájú némberek, akiket már láttam valahol (Carlyle úr könyvében, A francia forradalom történetében.) Ha a hosszú lőfegyverrel felszerelt strázsa egyet vagy kettőt rájuk kiáltana, bizonyára szétszaladnának, gondolom magamban. De a posztnak egyéb dolga van, mint ilyen rücskös csavargókkal bajlódni… Különben is szabadság van az országban, mindenki gyűlésezik, ahol akar.

Hiszen nem is volt olyanforma a berlinitéri gyűlés, hogy az ebédjére igyekvő pesti polgár elveszítse tőle a munka önérzetével megszerzett étvágyát, avagy vagyoni biztonságából keletkezett délutáni szendergését. Talán egy katonai snájder vehette volna észre, hogy vannak itt a kis csoportban egyenruhás emberek, akiknek ruhája másféle szövetből készült, mint amilyen szövetet a hadseregszállítók az osztrák-magyar monarchia bakáinak liferáltak. Valamivel jobb szövetnek látszottak ezek a ruhák három-négy gyűléstagon. Bizonyosan a németektől lógatták el, – gondolná magában a szakértő, mielőtt tovább menne. – De én nem gondolok magamban semmit, mert megszoktam már odakint az ájtatos Nyúlak-szigetén is, hogy a „forrástól” vagy a „kertészettől” a munkásokat összehívták és valamely sohasem látott kolompos mindenféle beszédeket mondott ismeretlen, oroszosan hangzó nevű emberekről, akikre senki sem volt kíváncsi. A munkások egykedvűen mentek dolgukra, – bolondság volna mégegyszer otthagyni azt a smaragd-színű, az örökélet nevével bugyborékoló forrást, valamint a tündöklő kis virágokat, amelyek már úgy dugdosták ki fejüket a kertekből, mint esténkint a csillagok az égboltozat kárpitjából.

Gyűlés volt akkor Pesten minden csizmadia-színben és minden iskolának a tornatermében; az uccasarkokon, a külvárosban és a méltóságteljes Várban, a hadügyi minisztérium előtt; a keresztbefektetett dákókkal megjelölt kis kávémérésekben, valamint a márványoszlopos New York-kávéházban… „Összeszaladtak az emberek”, – mint köznyelvben mondani szokás. Nem éppen azért, hogy valaki felfordult az uccán, csak abból az okból, hogy együtt legyenek, beszélhessenek, okoskodjanak, – nagyon frissen csapolták meg a szabadságot a hosszú, komor háborús esztendők után, mindenki inni akart belőle egy kortyot.

„A fene jobban tudja, hogy ki szónokolt ott a berlinitéri lámpaoszlop alatt a viceházmestereknek. Miattam lehetett maga az öreg Oholhó is, amint tót-nemzetiségű bakáink az oroszokkal való érintkezés nyomán a bolsevista- jelszót a frontokról hazahozták”. (Szemere Miklós jegyzeteiből.)

---

…Hát aztán mégiscsak meg kell ismerkedni egyszer azzal a lenézett hírlapíróval, akit az Otthon-körben gúnyosan Kun Bélcsinek emlegettek a vicces zsurnaliszták, – aki ama jelentékeny zavart idézte elő Magyarországon.

Ha nagy csapás, lelki fájdalom ér, mindenekelőtt gondolj arra, hogy ez természetes, mert ember vagy. Mit is képzeltél? Ember vagy, tehát kedveseid meghalnak, barátaid elhagynak, s minden, amit gyűjtöttél és szerettél, elrepül, mint a por a szélviharban. Ez nem csodálatos, hanem a természet rendje szerint való, ez az egyszerű és természetes. Inkább az a csodálnivaló, hogy nem érnek mindennap nagy csapások. Ember vagy, tehát szenvedned kell; s szenvedésed nem tart örökké, mert ember vagy.

Sok sebet hordozok, de hordozok magamban olyan pillanatokat is, melyek soha nem történtek volna meg, ha nem merészkedek túl a határokon

Megtehettem volna. Soha nem fogjuk föl igazán az ilyen mondatnak az értelmét. Valójában életünk minden pillanata tartogat valamit, ami megtörténhetne, és mégsem történik meg. Rengeteg mágikus pillanat van, amit nem is veszünk észre, mígnem a sors keze – teljesen váratlanul – megváltoztatja az egész életünket.

Nagyobbat nem is tévedhettem volna. Azt hittem, elég lesz mosolyognom meg bólogatnom, úgy csinálnom, mintha minden rendben lenne. Volt egy tervem. Meg akartam változni, új életet kezdeni, a múlt nélkül, a fájdalom nélkül, valaki igazival. De ez nem olyan könnyű. A rossz dolgok veled maradnak. Követnek. Nem tudsz megszökni előlük, bármennyire is szeretnél. Csak azt teheted, hogy felkészülsz a jóra, hogy amikor az megtalál, megragadod, mert szükséged van rá. Szükségem van rá.

Pár kilométerre a várostól, a dombon, a nagy lepratelepet magas kőfal vette körül, s tetején az őrszemek fel-alá járkáltak. Akadt köztük fennhéjázó, goromba, de többnyire megértőek voltak. Szürkületkor a leprások összeverődtek a bástya aljánál, és kérdezgették a barátságosabb katonákat.

– Gaspare – mondták például –, mit látsz ma este? Van valami az úton? Azt mondod, szekér? És milyen az a szekér? És a királyi palota ki van világítva? Meggyújtották a fáklyákat a toronyban? A herceg visszajött? – Ez így ment órákig, soha nem fáradtak bele, s bár a szabályzat tiltotta, a jólelkű örök válaszoltak, gyakran nem létező dolgokat találtak ki, elhaladó embereket, ünnepi kivilágítást, tüzeket, még az Ermac vulkán kitörését is, mert tudták, hogy minden hír kellemes szórakozást jelent ezeknek a bezártságra ítélt embereknek. A súlyos betegek, a haldoklók is részt vettek az ilyen összejöveteleken, a még jó erőben levő leprások hozták ide őket hordágyon.

Csak egyvalaki nem jött, egy fiatalember, nemes lovag, aki két hónapja került a leprakórházba. Nagyon szép férfi lehetett, már amennyire ki lehetett venni, mert a lepra elképesztő gyorsasággal fertőzte meg, rövid idő alatt teljesen elcsúfította az arcát. Mseridonnak hívták. – Miért nem jössz? – kérdezték, mikor elmentek a kunyhója előtt.

– Miért nem jössz te is hallgatni a híreket? Ma este biztosan tűzijáték lesz, és Gaspare megígérte, hogy leírja nekünk. Nagyon szép lesz, meglátod.

– Barátaim – válaszolta szelíden, egy fehér ruhával eltakarta oroszlánarcát, és kihajolt az ajtón –, megértem, hogy nektek vigasztalást jelentenek az őr hírei. Ez az egyetlen szál maradt számotokra, ami a külvilághoz, az élők birodalmához fűz benneteket. Igaz, vagy nem?

– Hát persze hogy igaz.

– Ez azt jelenti, ti már beletörődtetek, hogy soha nem kerültök ki innét. Én pedig…

– Te?

– Én pedig meg fogok gyógyulni, nem mondtam le, én olyan… értsétek meg, olyan akarok lenni, mint régen.

Ott ment el a többiekkel együtt Mseridon kunyhója előtt a bölcs, öreg Giacomo, a telep patriarchája. Legalább száztíz éves volt, és majdnem egy évszázada emésztette a lepra. Nem volt már felismerhető testrésze, nem lehetett megkülönböztetni rajta sem a fejet, sem a karokat, sem a lábakat, a teste egy három-négy centiméter átmérőjű póznává alakult, amit nem lehet tudni, hogyan egyensúlyozott; a tetején levő fehér hajcsomóval olyan volt nagyban, mint azok a légycsapók, amiket az abesszin nemesek használnak. Talány, hogy hogyan látott, beszélt, táplálkozott, mert az arca teljesen szétmállott, nyílások sem látszottak a fehér, nyírfakéreghez hasonló varon, ami borította. De ezek a leprások rejtélyei. Ami a járását illeti, mivel ízületei sem voltak, egyetlen lábon ugrálva vonszolta magát, az is olyan volt, mint egy bot, aminek lekopott a vége. De nemhogy borzalmas nem volt, hanem egészében véve kedves jelenség volt. Tulajdonképpen növénnyé változott ember. És jóságáért, okosságáért mindenki tisztelte.

Mikor az öreg Giacomo meghallotta Mseridon szavait, megállt, s ezt mondta:

– Mseridon, szegény fiú, én már majdnem száz év óta vagyok itt, és azok közül, akiket itt találtam, vagy később jöttek ide, senki sem került ki soha. Ilyen a mi betegségünk. De meglátod, itt is lehet élni. Van, aki dolgozik, van, aki szeret, van, aki verset ír, van szabónk, van borbélyunk. Boldog is lehet az ember, legalábbis nem sokkal boldogtalanabb, mint a kint élők. Minden azon múlik, hogy beletörődjünk. De jaj akkor, Mseridon, ha a lélek lázadozik, és nem nyugszik bele sorsába, ha a lehetetlen gyógyulásra vágyik, akkor az megmérgezi a szívet. – Mikor ezt elmondta az öreg, megrázta szép fehér bóbitáját.

– De nekem – vágta rá Mseridon –, nekem meg kell gyógyulnom, én gazdag vagyok, ha felmásznál a falakra, láthatnád a palotámat, két csillogó ezüsttornya van. Lent várnak rám a lovaim, a kutyáim, a vadászaim, és a fiatal kis rabszolgalányok is várják visszatérésemet. Érted, kedves bölcs pózna, én meg akarok gyógyulni.

– Ha a gyógyulás csak az akaráson múlna, nagyon egyszerű lenne a dolog – nevette el magát jóságosan Giacomo –, többé-kevésbé mindenki meggyógyult volna.

– De én ismerem a gyógyulás módját, amit a többiek nem – makacskodott a fiatalember.

– Ó, gondolom – mondta Giacomo –, mindig akad egykét csirkefogó, aki drága pénzért titkos és csodálatos kenőcsöket ajánl az újonnan érkezőknek. Én is beleestem a csapdába, mikor fiatal voltam.

– Nem, én semmiféle kenőcsöt nem használok, csupán imádkozom.

– Te Istenhez könyörögsz, hogy gyógyítson meg? És meg vagy győződve, hogy meg fogsz gyógyulni? De mit képzelsz? Mi mindannyian imádkozunk; nem múlik el egyetlen este sem anélkül, hogy ne fohászkodnánk Istenhez. Mégis, aki…

– Mind imádkoztok, ez igaz, de nem úgy, mint én. Ti esténként kimentek, hogy meghallgassátok az őr híreit, én azalatt imádkozom. Ti dolgoztok, tanultok, kártyáztok, ti úgy éltek körülbelül, mint a többi ember, én meg mindig imádkozom, kivéve azt az időt, ami feltétlenül szükséges az evéshez, egyébként még evés közben is, még alvás közben is; olyan nagy az akaraterőm, hogy egy idő óta azt álmodom, hogy térdelek és imádkozom. A ti imátok csak játék. Az igazi ima mérhetetlen erőfeszítés, és én estére teljesen kimerült vagyok. És milyen kínszenvedés hajnalban, alighogy felébredek, rögtön imába kezdeni; ilyenkor még a halál is elviselhetőbbnek tűnik. De aztán erőt veszek magamon, és letérdelek. Giacomo, te öreg és bölcs vagy, tudhatnád ezt.

Ekkor Giacomo imbolyogni kezdett, mintha elveszítené az egyensúlyát, és forró könnyek futottak végig a hamuszínű varon.

– Igaz, igaz – zokogta az öreg –, a te korodban én is… én is az imába menekültem, és hét hónapig kitartottam, a sebek már összeforrtak, a bőröm kezdett kisimulni… már-már meggyógyultam… de egyszer csak nem bírtam tovább, és az egész fáradság kárba veszett… látod, milyen állapotba kerültem.

– Tehát – mondta Mseridon – te nem hiszed, hogy én…

– Isten segítsen, nem tudok mást mondani, mint hogy a Mindenható adjon erőt neked – suttogta az öreg, és apró ugrásokkal elindult a falak felé, ahol már egybegyűlt a tömeg.

Mseridon bezárkózott kunyhójába, és imádkozott; érzéketlen maradt a leprások hívására. Összeszorított fogakkal, Istenre összpontosított elmével, az erőlködéstől átizzadva harcolt a betegség ellen, és lassan-lassan a piszkos var hámlani kezdett, aztán lehullott, a helyén egészséges hús nőtt. Közben elterjedt a híre, a kunyhó körül kíváncsi csoportok verődtek össze. Mseridon már szent hírében állt.

Győzni fog, vagy semmit sem ér a sok fáradozás? Két párt alakult, a kitartó fiatalember mellett és ellen. Mígnem aztán majdnem kétéves elzárkózás után Mseridon egyszer előjött a kunyhóból. A nap végre megvilágította az arcát, melyen már nem látszott a lepra nyoma, nem hasonlított az oroszlán képéhez, hanem szépségtől ragyogott.

– Meggyógyult, meggyógyult! – kiabálták mind, és nem tudták, hogy sírjanak-e örömükben, vagy irigyeljék. Mseridon tényleg meggyógyult, de ahhoz, hogy elhagyhassa a leprakórházat, igazolást kellett szereznie. Elment az orvoshoz, aki minden héten felülvizsgálta a betegeket, levetkőzött, és megvizsgáltatta magát. – Fiam, szerencsésnek mondhatod magad – volt a válasz –, meg kell vallanom, hogy majdnem meggyógyultál.

– Majdnem? Miért? – kérdezte a fiatalember keserű csalódással.

– Nézd, nézd ezt a csúnya kis vart – s hogy ne kelljen megérintenie, pálcájával mutatott rá az egyik lába kisujján levő hamuszínű pici pontra; nem volt nagyobb egy tetűnél.

– Ezt is el kell távolítanod, ha azt akarod, hogy kiengedjelek. Mseridon visszament a kunyhójába, és maga sem tudja, hogyan volt képes leküzdeni csüggedését. Azt hitte, hogy már egészséges, erejét ellazította, felkészült a jutalomra, és most elölről kezdődött a szenvedés.

– Föl a fejjel – buzdította az öreg Giacomo –, még egy kis erőfeszítés, a nagyja már megvan, örültség lenne éppen most lemondani.

Egy parányi ránc volt a kisujján, de mintha nem akarta volna megadni magát. Egy hónap, aztán két hónap megszakítás nélküli, kitartó imádkozás. Semmi. Harmadik, negyedik, ötödik hónap. Semmi.

Mseridon már-már fel akarta adni, mikor egy éjszaka, ahogy megszokta, a kezét gépiesen beteg lábára tette, s nem találta ott a kis vart.

A leprások ujjongva körülhordozták. Immár szabad volt. Az őrség előtt zajlott le a búcsúztatás. Aztán csak az öreg Giacomo kísérte ugrálva a külső kapuig. Ellenőrizték az iratait, a kulcs megcsikordult a zárban, az őrszem kitárta a kaput.

Elé tárult a világ a reményteljes, hűvös reggeli napsütésben. Az erdők, a zöld rétek, az éneklő madarak, és ott a távolban fehérlett a város csillogó tornyaival, kertekkel szegélyezett teraszok, lobogó zászlók, hatalmas, különböző alakú papírsárkányok, és ott lenn, ahová már nem lehet ellátni, ezernyi élet és lehetőség, nők, mámor, fényűzés, kalandok, az udvar, az intrikák, hatalom és fegyverek – az ember birodalma!

Az öreg Giacomo kíváncsian figyelte a fiatalember örömtől sugárzó arcát. Mseridon elmosolyodott a szabadság látványán. De csak egy pillanatig tartott, a fiatal lovag rögtön elsápadt.

– Mi bajod? – kérdezte az öreg; gondolván, hogy az izgalom miatt akadt el a lélegzete. Az őr meg:

– Na gyerünk, fiatalember, menj már, mert nekem azonnal be kell csuknom a kaput, remélem, nem fogsz könyörögtetni magadnak!

De Mseridon egy lépést hátrált, és kezével eltakarta szemeit:

– Jaj, de borzalmas!

– Mi bajod – ismételte Giacomo –, rosszul vagy?

– Nem bírom ki! – mondta Mseridon. Egy csapásra megváltozott előtte a kép. A tornyok és kupolák helyén most düledező viskók mocskos összevisszasága, trágyalé és nyomor özöne, a háztetőkön lobogók helyett sötét bögölyrajok, mint kórt árasztó porfelhők.

Az öreg faggatta:

– Mit látsz, Mseridon? Mondd: rothadást és szennyet látsz ott, ahol eddig minden csodálatos volt? A paloták helyén hitvány kunyhókat látsz? Így van, Mseridon?

– Igen, igen, minden borzalmas lett. Miért? Mi történt?

– Én tudtam – válaszolta az öreg. – Tudtam, de nem mertem megmondani neked. Ez a mi sorsunk, embereké. Mindenért drága árat fizetünk. Soha nem kérdezted önmagadtól, mi adta az erőt az imádkozáshoz? A te imáidnak az ég haragja sem tudott ellenállni. Győztél, meggyógyultál. És most fizetsz.

– Fizetek? Miért?

– Mert a kegyelem oltalmazott. És a Mindenható kegyelme nem fukarkodik. Meggyógyultál, de már nem vagy az, aki valaha voltál. Miközben eltöltött a kegyelem, lassan-lassan, észrevétlenül kihalt belőled a magad életének a szeretete. Meggyógyultál, de mindaz, amiért te a gyógyulást áhítottad, egyre távolodott tőled, álomkép lett, papírhajó az évek tengerén. Én tudtam ezt. Azt hitted, legyőzöd Istent, pedig ő győzött le téged. Így örökre elveszítetted önző vágyaidat. Gazdag vagy, de nem érdekel már a pénz, fiatal vagy, de nem érdekelnek a nők. A várost trágyadombnak látod. Nemes voltál, most szent vagy; érted, hogy billen át a mérleg? Végre a mienk vagy, Mseridon! Egyedül abban lelheted meg boldogságodat, hogy itt maradsz köztünk, s vigasztalsz bennünket, leprásokat… Őr, zárd be az ajtót, mi visszajövünk.

Az őr behúzta a kaput.

Szegény gyerekeknek most már nem volt hol játszaniuk. Próbáltak ugyan játszani az országúton, de az országút nagyon poros volt, tele éles kövekkel, sehogyan se tudták megszokni. Így aztán iskola után rendesen a magas falat kerülgették, és a túloldali szép kertről beszélgettek.

– Milyen jó is volt odabent – mondogatták.

Aztán megjött a tavasz, s az egész vidék telis-tele lett apró bimbókkal és kicsi madarakkal. Csupán az önző óriás kertjében maradt meg a tél. A madarak, nem lelvén a gyerekeket, nem énekeltek benne, és a fák is elfelejtettek virágozni. Egyszer egy szép virágszál kidugta mégis a fejét a fűből, de amikor megpillantotta a tiltó táblát, annyira megsajnálta a gyerekeket, hogy visszabújt a mélybe és aludt tovább. Nem érezte jól magát ott senki, csak a hó meg a fagy.

– A tavasz megfeledkezett erről a kertről! – kiáltották –, így hát itt élünk majd egész éven át.

A hó beborította a gyepet nagy, fehér köpönyegével, a fagy pedig beezüstözte a fákat. Aztán meghívták az északi szelet, hogy lakjék náluk, és az északi szél el is jött. Bundájába burkolózott és egész nap ott süvített a kertben és lefújta a kémények tetejét.

– Pompás egy zug ez – mondta –, hívjuk meg vendégül a jégesőt is. Így aztán eljött a jégeső is. Minden álló nap három óra hosszat dörömbölt a kastély fedelén, míg össze nem törte majd mind a cserepeket, aztán körbe-karikába szaladgált a kertben, sebesen, ahogy csak tőle telt. Ruhája szürke volt és lehelete akár a jég.

– Nem értem, miért késik olyan sokáig a tavasz – mondta az önző óriás, amint az ablakban ült és kitekintett a hideg, fehér kertre –, remélem, majd csak megváltozik az idő.

De a tavasz nem jött el, se a nyár. Az ősz arany gyümölcsökkel díszítette a kerteket, de az óriás kertjének nem adott semmi díszt. – Túlságosan önző – mondta az ősz. Így aztán tél volt a kertben szakadatlanul; északi szél és jégeső, fagy és hó járták táncukat a fák között.

Egy reggel az óriás ébren feküdt az ágyában, amikor egyszerre csak valami gyönyörűséges zenét hallott. Olyan édesen szólott, hogy azt gondolta, bizonyára a király zenészei vonulnak arra. Pedig valójában csak egy kis kenderike fütyörészett az ablak előtt, de az óriás olyan régen nem hallott a kertjében madárfüttyöt, hogy most úgy tetszett neki, ez a leggyönyörűbb muzsika a világon. És egyszerre csak a jégeső abbahagyta táncát a feje fölött, az északi szél se süvített többé, és a nyitott ablakon át gyönyörűséges illat szállt be hozzá.

– Azt hiszem, megjött végre a tavasz – mondta az óriás; és kiugrott az ágyból és körülnézett.

És ugyan mit látott?

Bizony csodálatos dolgokat. A fal egy kis hasadékán bemásztak a gyerekek, és most odafenn ültek a fák ágai között. Amerre csak nézett, mindegyik fán egy kisgyerek. És a fák, örömükben, hogy a gyerekek visszatértek, egyszeriben kivirultak és gyengéden lengették ágaikat a gyerekek feje fölött. Madarak repkedtek körülöttük és boldogan csicseregtek, és a virágok kidugták fejüket a zöld fűből és mosolyogtak. Bizony gyönyörűség volt nézni. Csupán az egyik sarokban volt még mindig tél. Legtávolabbi zuga volt ez a kertnek, és egy kisfiú állt benne. Olyan kicsi volt, hogy nem érte el a fa alsó ágait, és csak kerülgette, kerülgette és keservesen sírt. A szegény fát pedig még egyre jég és hó fedte és az északi szél zúgott, süvített körülötte. – Kapaszkodj fel, fiacskám – biztatta a fa és lehajtotta ágait, amilyen alacsonyra csak tudta; de a fiúcska nagyon is kicsi volt.

És az óriás szíve ellágyult, amint kitekintett.

– Mennyire önző voltam! – mondta. – Most már tudom, miért nem akart eljönni ide a tavasz. Fölteszem azt a szegény kisfiút a fa tetejére, és azután lerontom a falat, hadd játsszanak örökkön-örökké kertemben a gyerekek. – És bizony nagyon bánta, amit tett.

Lesurrant hát a lépcsőn, nagy óvatosan kinyitotta a főkaput, és kilépett a kertbe. De a gyerekek, mihelyt megpillantották, úgy megijedtek, hogy elszaladtak mind, és a kertben újra tél lett. Csak az az egy kisfiú nem szaladt el, mert a szeme tele volt könnyel, és nem látta, hogy az óriás közeledik. És az óriás odalopózott a háta mögé, gyengéden megfogta és föltette a fa tetejére. És a fa azon nyomban kivirágzott, madarak szálltak ágaira és fütyörésztek, és a kisfiú kinyújtotta a karját és átölelte az óriás nyakát és megcsókolta. És a gyerekek, amikor látták, hogy az óriás nem gonosz többé, visszaszaladtak, és velük együtt visszatért a tavasz is.

– Legyen a tiétek ez a kert, gyermekeim – mondta az óriás, és fogott egy hatalmas fejszét és lerontotta a falat. És amikor az emberek déli tizenkét órakor piacra mentek, ott lelték az óriást: játszadozott a gyerekekkel a leggyönyörűbb kertben, amelyet valaha is látott a világ.

Egész álló nap együtt játszottak, és amikor beesteledett, a gyerekek odamentek az óriáshoz, hogy elbúcsúzzanak tőle.

– De hát hol van az a kis társatok? – kérdezte az óriás. – Akit feltettem a fára.

Mindnyájuk közül ezt a kisfiút szerette a legjobban, mert az megcsókolta.

– Nem tudjuk, hova lett – felelték a gyerekek. – Elment már.

– Mondjátok meg neki, hogy jöjjön el holnap, de biztosan – mondta az óriás. De a gyerekek azt válaszolták, hogy nem tudják, hol lakik, és nem is látták azelőtt soha; és az óriás nagyon elszomorodott.

Minden délután, mihelyt vége volt az iskolának, a gyerekek eljöttek és játszottak az óriással. De az a kisfiú, akit az óriás úgy megszeretett, nem jött el soha többé. S bár az óriás nagyon kedves volt mindnyájukhoz, mégis majd elepedt első kis barátja után, és gyakran emlegette.

– Hogy szeretném látni! – mondogatta.

Teltek, múltak az évek, és az óriás megöregedett és elgyengült. Nem tudott már játszani se, csak egy nagy karosszékben üldögélt, s onnan figyelte a gyerekek ugrándozását és gyönyörködött a kertjében.

– Sok szép virágom van – mondta –, de mégis a gyerek a legszebb virág.

Egy téli reggel, öltözködés közben, kitekintett az ablakán. Már nem gyűlölte a telet, mert tudta, nem más az, mint az alvó tavasz, és csak pihennek ilyenkor a virágok.

Hirtelen ámulva dörzsölte meg a szemét és nézett, egyre csak nézett. Mert bizony csoda dolgot látott! A kert legtávolabbi sarkában gyönyörű fehér virágba borult az egyik fa. Ágai aranyosak voltak és ezüstgyümölcsök csüngtek róluk, és a fa alatt ott állt az a kisfiú, akit úgy szeretett.

Nagy-nagy örömében lefutott a lépcsőn az óriás, ki a kertbe. Keresztülvágott a gyepen, és közeledett a gyerekhez. És amikor odaért hozzá, elvörösödött haragjában és azt mondta:

– Ki merészelt sebet ütni rajtad?

Mert a kisfiú tenyerét két szög járta át és két szög járta át kicsi lábát.

– Ki merészelt sebet ütni rajtad? – kiáltotta az óriás. – Mondd meg nekem, hadd veszem legsúlyosabb kardomat, hadd vágom ketté!

– Megállj – felelte a gyerek –, mert az én sebeim a szeretet sebei.

– Ki vagy te? – kérdezte az óriás, és szívét megfoghatatlan félelem szorította össze, és térdre borult a gyerek előtt.

A gyerek pedig rámosolygott az óriásra és így szólt hozzá: – Egykor te játszani hagytál engem a te kertedben; de ma te jössz el velem az én kertembe, a Paradicsomba.

És amikor a gyerekek aznap délután beszaladtak a kertbe, holtan lelték az óriást a fa alatt, amely telis-tele volt fehér virággal.

Fordította: Lengyel Balázs

Kezdetben volt egy barlang. Ebben a barlangban élt Káin és Ábel.

Együtt laktak és együtt jártak vadászni: tucatszám vonszolták haza az elejtett antilopokat. A sípcsontjukból késeket csináltak: ezekkel a késekkel osztották meg egymás között testvériesen a hatalmas húshegyeket; ezekkel tisztították a bőrt, amelyet azután bekentek csontvelővel, hogy sima legyen: Így nem volt gond az öltözködéssel sem.

Igen ám; csakhogy az asszonyokat is az Úr áldása kísérte: a kis család nagycsaláddá gyarapodott. A barlang egyre szűkebbnek bizonyult. De sebaj: volt a közelben egy másik is.

Ennek a szomszéd barlangnak azonban volt már egy lakója: itt élt a rettegett kardfogú tigris. Ezért aztán egy szép napon a Káin-család és az Ábel-família apraja-nagyja fölkerekedett. A bátrabbak a barlang nyílásához kúsztak és hatalmas tüzet gyújtottak előtte. Amikor pedig a tigris riadtan felugrott a vackáról, fergeteges kő- és lándzsazápor fogadta. Ebben az egyenlőtlen küzdelemben ott is hagyta a kardfogát. Így aztán a megüresedett odúba beköltözhetett Káin és népes családja.

E sikeres akcióból megtanulták, hogy eredményesebben fognak vadászni, ha a jövőben is összedolgoznak. Hiszen például a két nemzetség együttesen már körülállhatott egy vadlóménest, fölkergethette a hegyre, ott aztán a megrémült őslovak egymás után vetették magukat a szakadékba. Káin és Ábel testvériesen megosztozott a zsákmányon. Később már a mamutot is megtámadták.

Arra is rájöttek, hogy a gyapjas teve zsírjával, melyet a púpjában találtak, meg lehet világítani a barlangot. De hogy az odúk még otthonosabbak legyenek, az ügyesebbek pattintott tűzkővel csodálatos vadászjeleneteket véstek a rideg barlangfalakra. Egy szó mint száz: az élet napról napra kellemesebbé vált. Áldották is érte az Úr nevét: hogy megadta azt a testvéri egyetértést, azt a békét, amelynek mindezt köszönhetik.

Ebben az időben történt, hogy a Sátán elunta magányos életét az elnéptelenedett Paradicsomban. Fölkerekedett hát, hogy megkeresse az embereket. Így bukkant rá Káin barlangjára.

– Mondd, Káin – szólította meg a patriarchát –, nem félsz te Ábeltől?

– Ugyan, miért félnék az én atyámfiától?

– Hát… te tudod… de napról napra növekszik a kőhegyűdárda-készlete… A nyílhegyeit meg szarvasagancsból készíti, és olyan erősek, hogy akár a hegyi elefánt bőrét is átlyukasztják.

– Ez csak természetes? Hisz nem lehet akármilyen nyílvesszővel elefántra vadászni!

– Igazad van – válaszolta a Kígyó –, csak úgy eszembe jutott. Aztán az Ábel-barlang felé vette az útját és elmondta ugyanezt Káinról.

Káinnak és Ábelnek aznap éjjel nehezen jött álom a szemére. Másnap reggel Káin összehívta fiait, és e szavakat intézte hozzájuk:

– Gyermekeim! Nincs a világon átkozottabb dolog, mint a széthúzás és pártoskodás. És nincs nagyobb kincs annál, mint amikor az emberek között egyetértés és béke uralkodik. Aki nem a békét szolgálja, az ellensége az életnek, ellensége az emberi boldogságnak.

– Úgy van! Jól beszélsz! – helyeselt a családi tanács.

– Mert képzeljétek csak – folytatta –, mi történne, ha az emberek háborúzni kezdenének. Ha munkájuk jelentős részét arra kellene fordítaniuk, hogy a másik nemzetséggel szemben nyilakkal és lándzsákkal fegyverkezzenek fel? Egyeseknek éjjel-nappal talpon kellene lenniük, hogy az esetleges támadások ellen őrizzék a barlangot. Nem is szólva arról, hogy ha két pártra szakadnánk és külön-külön járnánk vadászni, tetemes hátvédet kellene hagynunk, hogy az ellenség hadműveleteit is figyelemmel kísérhessük. llyen körülmények között bizony alaposan megcsappanna a zsákmány.

– Éhen pusztulnánk – tette hozzá az egyik fiú.

– És közben kiirtana bennünket a kardfogú tigris – tódította a másik.

– Nos – folytatta Káin –, sajnálatos értesüléseket szereztem arról, hogy Ábelék ilyesmiben sántikálnak. Úgy hírlik, nagy mennyiségű fegyvert halmoztak fel…

– Micsoda? – hördült fel a család, – Tűrhetetlen! Nem hagyhatjuk, hogy lábbal tiporják a békét! Akár az életünk árán is megvédjük!

– Én is így gondoltam – vette át ismét Káin a szót. Ez minden békeszerető család kötelessége. Mi azonban semmi esetre sem fogunk háborút kezdeményezni, sőt azon leszünk, hogy családunk egyetlen tagja se keveredjék ellenséges viszályba Ábel fiaival. Nagyon sajnálnám, ha Ábelék ennek ellenére megtámadnának bennünket, mert ebben az esetben csak fegyverrel tudnánk helyreállítani a békét. Az ilyen eljárás pedig már a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető békének. De bárhogy töröm is a fejem, ennél jobb módszert nem tudok kitalálni. Si vis pacem, para bellum: aki komolyan békét akar, időnként kénytelen keményebb eszközökhöz nyúlni, hogy az izgágákat megrendszabályozza. Mindenesetre nagyon elszomorítana, kedveseim, ha a dolog idáig fajulna.

Bizony, ezek a kilátások nemcsak Káin patriarchát, hanem egész házanépét is lehangolták. Néhányan építő ötlettel álltak elő: mi lenne, ha összejönnének Ábelékkal, hogy békésen elrendezzék az ügyet? Mások viszont kételkedtek az effajta tárgyalások sikerében:

– Mivel – úgymond – ha Ábelék tényleg ellenünk fegyverkeznek, ez esetben okvetlenül tagadni fogják. Azt mondják majd, hogy a kardfogú tigris ellen készülődnek. És ha mi arra kérnénk őket, hogy ne tegyék ezt, azt gondolnák, hogy biztosan épp azért kérünk ilyesmit, mert mi magunk akarjuk őket megtámadni; tehát annál inkább készülnének a háborúra, még ha eddig eszük ágában sem lett vgolna erre gondolni. Alighanem az lesz tehát a leghelyesebb, ha senkinek sem kszólunk a dologról, titokban azonban mennyiségileg is, minőségileg is bővítjük az arzenált, hogy népünk békéjét minden eshetőségre készen biztosítsuk.

Ebben aztán megállapodtak.

Ez idő tájt az egyik fiú fölfedezte a sisakvirág mérgét. Ha ezzel a méreggel bekeni az ember a nyilhegyét, a legjelentéktelenebb sebtől is perceken belül elpusztul akármelyik vadállat. Micsoda nagyszerű fegyver: ezentúl már nem kell tartani a kardfogú tigristől!

Az első pillanatban nagy volt az öröm: annyi bunda lesz ezentúl, hogy akár az egész barlangot kibélelhetik vele, a mécsesből pedig soha nem fogy ki az olaj! Káin azonban az öregek bölcsességével rögtön átlátta a helyzetet és következményeit.

Elrendelte, hogy a dolgot szigorúan titokban kell tartani. A közös vadászatokon tilos a mérget használni, nehogy Ábelék és is megismerjék. Viszont a barlangnak egy félreeső zugában mindig legyen egy fazék, amelyet megtöltenek vele, hogy szükség esetén kéznél legyen: ez a legjobb biztosíték arra, hogy mindenféle jogtalan támadásnak elejét vegyék.

A rendeletet mindenki helyeselte, csupán az egyik fiú, Hénoch csóválta a fejét:

– Hogy mi lesz ennek a vége? Egyre aggasztóbbá válik ez az egész ügy.

Addig-addig, hogy éppen erre a nagy biztonságosdira fázunk rá. A sisakvirág titka természetesen előbb-utóbb kiszivárgott. Ábelnek szöget ütött a fejébe. Egyszer aztán négyszemközt is megkérdezte Káintól, miért halmoznak fel ennyi veszélyes mérget.

– Jól tudod – felelte Káin –, hogy valamikor ebben a barlangban lakott a kardfogú. Ki tudja, hátha egyszer visszatér a fajtája.

Ábel mélyen elszomorodott: mégis igaza lenne a Kígyónak? Pedig annak idején rá se hederített!

Sürgősen összehívta házanépét, és beszámolt nekik a helyzetről. Többen azt javasolták, hogy biztonság kedvéért fokozzák a nyílvesszőtermelést. Mások viszont attól tartottak, hogy ez rossz vért szül, mert Káinék félreérthetik, s azt gondolják majd, hogy az Ábel-család akarja megtámadni őket. Elsősorban maga Ábel patriarcha hangsúlyozta, hogy továbbra is föltétlenül ápolni kell a jóviszonyt a Káin-atyafisággal, a légkör megromlásának még a látszatát is kerülve.

Ezt az álláspontot mindannyian fenntartás nélkül elfogadták. Valamennyien felindították magukban a testvéri szeretet érzését a Káin-család iránt.

Végül is úgy döntöttek, hogy biztonság kedvéért azért ők is megtöltenek egy fazekat méreggel, és a nyilakra is több gondot fordítanak, mint eddig, de a dolgot szigorúan titokban tartják, hiszen ők végeredményben a testvéri jóviszonyt ápolják, s ez az egész fegyverkezési história csak arra való, hogy senki meg ne bonthassa a testvéri egyetértést.

És Ábel arzenálja rövid időn belül a Káinét is túlszárnyalta.

Amikor Káin erről tudomást szerzett, megbizonyosodott régi félelméről. A család tanácskozásra gyűlt össze, és megállapította, hogy az Ábel-nemzetség valóban a béke ellen tör, s alighanem támadásra készül. Ezért be kell szüntetni a közös vadászatokat, hogy az esetleges incidensnek még a lehetőségét is kizárják. Ezentúl Káin fiai egyedül jártak vadászni, de csak a család egyik fele, mert a többiek a barlangot őrizték és fegyvereket készítettek, hogy a békét biztosíthassák. És mindannyian kínosan ügyeltek arra, nehogy valamelyik izgága fráter hajba kapjon egy Ábel-törzsbélivel, s ezzel a testvéri jóviszonyt megbontsa.

Egyre tökéletesebben szerveződik az anyag. Látjuk meglepő, csodálatos jeleit a mind magasabb tudatjelenségeknek, életnek, a mind gazdagabb tudatvilágnak, ami már egyetlen emberben is micsoda gazdag tud lenni! Belefér a tudatunkba az egész világ, az egész történelem. Az irány, ami felé az egész be van lőve – ahogy Teilhard de Chardin megmutatja hallatlan szellemi éllel. Az egész iránya a tudat teljessége, a személyes tudat teljessége.

Figyeljünk az Új Jézus szavára, hogy az eszeskedő szadduceusoknak mit felel, és mindnyájunknak mit mond. Azt a vigasztaló szót mondja, hogy Isten az élők Istene. Az élet Istene. Ugye van fogalmunk az életről? Végigtekintjük a parányi, kezdeti állapotától, az első sejttől. Micsoda hallatlan erő feszül abban az egyetlen élő sejtben, amelynek föl kellett bukkannia itt a földön egyszer. Mert biztos, hogy volt olyan, amikor nem volt élet. Micsoda erő van ebben a pici, parányi sejtben! Ha a föld ráébredhetett volna, hogy mi született itt, amikor az első sejt létrejött! Micsoda ünnepnapot jelentene ez az életében! Hogy ujjongana, hogy énekelne, muzsikálna neki; mint drága kincset dajkálná az egyetlen élő sejtet, mert abban már benne rejlik az évmilliók hosszú során a többi élet: mert abból bontakozhatott ki, ahogy most elgondolják.

Isten az élet Istene. S az élet további menetében jelentkeznek csodálatos dolgok: illatok, színek, virágok belső jelzésrendszere, összefüggései. A belső mozgás a növekvés felé, a sokszorozódás felé, a végtelen felé jelez.

Egy élő szövetekből, csontokból fölépült kicsi vagy nagy lény érezni kezd: milyen meglepetés az, amikor végigrándul az érzés az élő testeken. Az öröm, a fájdalom, a vágy… minden. És akkor az emberben megint új világ, a tudatos, okos szellemi létezés birodalma kinyílik.

Már az egész földet beszövi ez a tudatréteg. És mennyi csoda benne! Gazdagabb a tudatvilágunk, mint maga a lét, mint maga a föld! És ez a tudatvilág egyenesen egy beláthatatlan, további gazdagság felé mutat. Az élet ezt jelenti! Ezt mondja az Úr Jézus: Isten az élők Istene.

A valósággal teljesen ellentétes, durva, sötét, hamis dolog azt gondolni, hogy Isten körül halál van és halottak. Ez csak a látszat: ezt mi hoztuk be az Istentől eltérő szabadságunkkal. A bűnben rejlik ez, de Isten ezt is fölhasználta a további életre. Mert amennyire számunkra büntetés jelleget hordoz a halál és a betegség, annyira ajándék is: egy szegényebb állapotból a halál a sokkal gazdagabb felé mutat.

És még egy vigasztalót mond rövid szavakkal az Úr Jézus. Ő, aki magában hordozza az életet. Aki maga az élő Isten, nemcsak azt mondja, hogy Isten az élők Istene, hanem azt is, hogy Ábrahám, Izsák és Jákob Istene. Vagyis személyes Isten.

Pascal a naplójában 1654. november 23-án, Szent Kelemen pápa napján leírja, hogy este fél tizenegytől hajnali fél egyig – csupa nagybetűvel –: TŰZ! Mózes is tűzben látta meg Istent. TŰZ! S odaírja: Ábrahám Istene, Izsák Istene, Jákob Istene. Nem a filozófusoké, nem a tudósoké.

Bizonyosság, látás, öröm, béke: ez Jézus Krisztus Istene. Ez szólal meg az evangéliumban, Jézus Krisztus Istene.

Nehéz olyasmire várni, amiről tudod, hogy talán soha nem fog megtörténni; de még nehezebb feladni, mikor ez az, amit mindig is akartál.
–Mondd, mit teszel, ha nem lesz holnap, hogy elmondd, amit el kell mondanod? Mondd, mit teszel, ha nem lesz holnap, hogy megtedd, amit meg kellett volna tenned? Mondd, mondd, mit teszel, ha hibázol, újra és újra, és nem lesz rá lehetőséged, hogy jóvá tedd? Mondd el, mire vársz, hogy lépj, hogy boldog légy? Miért élsz tovább úgy, ahogy soha nem akartál? Mondd, mit ér az élet, ha a boldogság messze jár? Mit érnek az évek, ha nem hiányzik, aki vár? Mondd el, mit kellett volna tenned, és mondanod, ha lett volna még egy holnapod?
–Az álom valami,amire igazán vágysz,ami igazán fontos neked.Az álom valami,amit elképzeltél,és amiről nem szabad lemondanod.Mindegy, hogy nem érti senki,mindegy, hogy mit gondolnak róla.Ez a Te álmod,és mindet meg kell tenned érte,hogy valóra váltsd!Mindent.Nem szabad, hogy érdekeljen,mit gondolnak róla az emberek,nem szabad, hogy hagyd elrabolni álmaid.Ha a szíved szólít, követned kell szavát.
–Inkább megéri merészen dönteni, és vállalni a hibázás kockázatát, mint hosszasan habozni, és túl későn megtalálni a jó megoldást.
–Inkább vállalkozzak valami nagyra és valljak kudarcot, mint vállalkozzak a semmire és legyek sikeres. Rendkívüli emberek olyan átlagemberekből lesznek, akikben az elkötelezettségnek egy rendkívüli mértéke van meg.
–Egy mondás szerint, onnan tudhatod, hogy fontos dolog történt az életedben, hogy utána már nem tudsz úgy élni, mint azelőtt. Kaptál valakit, vagy éppen elveszítetted, nagyon megbántottak, vagy te tetted, aztán pár pillanatra kívülről láthatod az életed. Érzed, valami végérvényesen megváltozott. Mélységeid kékje, magasságaid zöldje egymásra borul a távolból, apró pontok az emberek. Aztán belekortyolsz a kávédba, visszarepülsz a földi reggeledbe. Érzed a szemetelő esőt, de ma valahogy még ennek is örülsz. Mert változol.
–A sors akkor állít minket nagy döntések elé, amikor a legkevésbé sem számítunk rá. Ilyenkor derül ki, elég bátrak vagyunk-e, hogy megváltoztassuk az életünket. Ilyenkor nem tehetünk úgy, mintha mi sem történt volna, és nem hivatkozhatunk arra, hogy még nem vagyunk felkészülve a döntésre. A próba nem vár. Az élet nem néz hátra.
–Néha elég egy perc, ahhoz hogy az egész életed megváltozzon.
–Mondd, mit teszel, ha nem lesz holnap, hogy elmondd, amit el kell mondanod? Mondd, mit teszel, ha nem lesz holnap, hogy megtedd, amit meg kellett volna tenned? Mondd, mit teszel, ha hibázol, újra és újra, és nem lesz rá lehetőséged, hogy jóvá tedd? Mondd el, mire vársz, hogy lépj, hogy boldog légy? Miért élsz tovább úgy, ahogy soha nem akartál? Mondd, mit ér az élet, ha a boldogság messze jár? Mit érnek az évek, ha nem hiányzik, aki vár? Mondd el, mit kellett volna tenned, és mondanod, ha lett volna még egy holnapod?