lunablog

Nagyon fontos, hogy Krisztus királyságának az értelmét pontosan, jól lássuk, mert ettől függ, hogyan tudjuk megvalósítani. A politikai pártok is nagyon nagy gondot fordítanak arra, hogy az összes párttagjaik jól megértsék a programjukat, hogy mit is akarnak. Különben nem lehet megvalósítani.

Mindenkinek, aki Krisztus országához tartozik, át kell venni Krisztus gondolatát, programját, akaratát, módszereit. Ha ezt nem vesszük át, akkor csak olyan szedett-vedett nép lehetünk. Olyan nép, amelynek nincs meg a nemzeti öntudata, amely csak teher talán egy országban. Tehát, mit is jelent Krisztus királysága?

A keleti országokban, Babilonban és Egyiptomban a királyságot úgy gondolták el, szorosan Istennel összefüggésben, hogy az a királyság a földön, földre hozza az isteni értékeket. A király személye tehát összekötőféle volt. Istenhez tartozónak fogták föl a királyt, és mégis magukhoz tartozónak. A király személyén át áradt az Istentől minden, a termékenység, jó idő, áldás, győzelem a háborúban és így tovább.

Izrael idegenkedett attól, hogy királya legyen, mert ő külön, egyenesen Istenhez tartozó népnek tudta magát. Mégis mikor Sámuel tán királyt választott, vagy jelölt ki, akkor náluk is Isten akarataként választott ki a próféta valakit királlyá. Tán rossz tapasztalataik lettek a királlyal. Nagyon kevés király volt, akiben Istennek kedve telt, és azt tette, ami jó, ami kedves az Úr előtt. A király is alá volt rendelve Izraelben a törvénynek. Csak Dávidnál látjuk, hogy Isten aztán ígéretet tesz, hogy majd az ő utódai közül lesz valaki, aki az ő uralmát és trónját örökkévalóvá teszi. Igazi király lesz. És ez lett az Úr Jézus. Nem tudták elgondolni, hogy hogyan lesz majd, hogyan teszi Dávid uralmát, királyságát örökkévalóvá.

Az Úr Jézus aztán valósággal úgy jött a földre, mint egy-egy mesében fordul elő. Mint egy idegen országnak, egy messze országnak a hallatlanul bátor királya: egyszer csak ott van az ellenséges ország közepén egyedül, és megy a személyes bátorságával, hősiességével, bölcsességével, megy ott azt a népet meghódítani, megy ott forradalmat kelteni. Megy ott azt az egész népet megmozdítani, áttüzesíteni, mert az a nép az Ő Atyjához tartozik, azt igazságtalanul az Atyjától hódították el, és az Ő teljes személyes bátorságán, odaadásán múlik minden. És tudja, hogy meg fogja szerezni ezt az országot. És tudja, hogy győzelemre viszi, le fogja győzni ezt a világot, és az Atyjához visszavezeti.

Az Ő királysága örök királyság, nem e világról való, amint meg is mondja. Ez a jellege az Úr Jézus egész királyságának. Ő nagyon vigyáz arra, hogy nehogy félreértsék valahogyan az Ő királyságát.

Először a nép nagy lelkesen egészen úgy fogadja, mint valami földi nagyságot. Gondoljunk a kenyérszaporításra, hogy ez kell nekünk. S akkor elmenekül, elrejtőzik. Még az apostolok is hányszor értik félre. És mikor valami nagyszerű élményük van, gyógyított: ne mondjátok senkinek. Nem akar hozzájárulni semmivel, hogy félreértsék a királyságát. Nem ilyen értelemben vett király: mint kísértő gondolatot elutasítja a Sátánt. Pétert is: te Sátán vagy, nem azt gondolod, ami az Isten gondolata. Hogy nézne ki, ha Ő, a mennyek országa királya átállna ide az ellenséghez – így fogja ő ezt föl.

A legélesebben az Ő királyságát akkor engedi előtérbe lépni, mikor már a szenvedés ideje elérkezik. Nem tiltakozik, hogy a keresztre kiírják, hogy a názáreti Jézus, a zsidók királya. Megvallja Pilátus előtt, igen király vagyok, de az országom nem erről a világról való. A királyságát hozza az egyházba is, mikor egyházát megalapítja, az Ő egyházát.

Az egyháza nem azonos még az Ő királyságával, országával. Csak rábízza az egyházra az Ő országát. És amikor az ellenséges király, a világ fejedelme, aki ellen Ő jött, azt hiszi, hogy na, most már győzött, mikor ennek a világnak a hatalmasai megijedve, megrendülve attól a hangtól, attól a különös működéstől, az Ő szavaitól, beszédétől, szereplésétől, innen el akarják távolítani, meg akarják semmisíteni. És minden összefog ellene a kereszten: ennek a világnak valóban minden ijesztő hatalma, terrora – Isten bölcsessége akkor hajtja végre a nagy győzelmet, akkor győzi le Krisztus ezt a világot, és a világ fejedelmét. Akkor lesz hallatlan erejű királysága nyilvánvalóvá, hogy az erősebb ennek a világnak minden hatalmánál.

Ott győz a kereszten, azért ünnepeljük mi húsvétkor a keresztet. Csodálatos, ahogy ott, éppen ott, amikor megsemmisülni látszik emberi értelemben vagy világi értelemben, akkor ide a világba, erre a földre, az emberiség világába beárad Isten irgalma, igazsága, szentsége, szeretete, jósága, békéje a kereszten át, az Ő szívén át. Akkor árad ki a szívéből az a titok, amit hozott ide: az Isten országának a kincsei, ahogy a Krisztus király prefációban majd mondjuk: igazság és élet, szentsa királyég és kegyelem ajándékok, az igaz-volt, a megigazultság kincse, a szeretet és a béke

Nézzük először az antropólógiai értelmezést. A felhívás nem tár elénk semmiféle határozott irányt vagy célt. Tulajdonképpen csak azt mondja, hogy jobb felállni, mint kuporogni, és járni is jobb, mint bénának lenni. Aki a felszólítást kapja, annak saját erejéből kell felállni és elindulni. De előbb szükséges volt, hogy egy másik ember szava szabaddá tegye. Sőt arra is szükség volt, hogy a felszólításon túl bizalmat teremtsen maga iránt, s hogy a beteg merje megérezni azt, amit remélni sem mert, és így a lehetetlent is lehetségesnek tartsa. Éppen ez a lényege a nevelő feladatnak: talpra állítani az embert és elindítani az úton. A latinban a nevelés szó az „educatio”, igazában kivezetést jelent, s ez az ember titkára utal. A gyermekben már ott van a lehetőség, az ígéret. Ezt nem lehet technikai eszközökkel és politikai tervezéssel kibontakoztatni. A gyermeket nevelni egyúttal azt is jelenti, hogy felismerjük lelki bénaságát, és olyan cél felé vezetjük, amelyet magától nem érhetne el, de mégis törekszik felé. A feladat tehát az, hogy olyan valóságokat egyesítsünk egymással, amelyeknek az egyesülése nincs előre adva, s amelynek szintézisét nem is tudjuk megvalósítani. Ilyen valóságokat kell összeegyeztetni: egyén és közösség, hagyomány és újdonság, besorolás egy határozott kultúrába és nyitottnak maradni az emberi egyetemesség felé. Ma ezeket az ellentéteket olyan világban kell legyőzni, amely az embert egészen igénybe veszi, totalitásra törekszik, s ugyanakkor hatásával ránehezedik az egyénre. Ezért jó, ha a nevelés első lépése valami olyanféle lesz, mint amit Péter a templom „ékes” kapujánál a béna tudtára adott, hogy tudniillik nem adhat pénzbeli segítséget. A nevelőnek sincs határozott, egyértelmű, érthető fogalma az emberről s nem is akarja azt előre megszerezni.

Ezen túlmenően van egy másik előfeltétele is. A mai világban meg lehet tapasztalni egy sor törést, amelyek a jövőt megkérdőjelezik: a törést az ember és a természetes környezete között, a törést a nemzetek között, a nagy különbséget a gazdag és a szegény államok között, és végül még a fejlett államokban is a különbséget a különféle kulturális, társadalmi és egészségügyi modellek között. Az ellentétek ütközése elkerülhetetlenül törést okoz, ha az ember az ellentét egyik tagját kisajátítja magának. Akkor az egyént kijátssza a közösséggel szemben, vagy megfordítva, a szabadságot állítja szembe a természettel, esetleg az egyéni érdeket túlhangsúlyozza a közösséggel szemben, vagy éppenséggel fordítva. Az ideológiák ezeket a törésvonalakat nemcsak meghagyják világunk arcán, hanem el is mélyítik. Ha az embert jellemző ellentéteket szétszakítják, akkor az embereket tépik szét vagy különítik el egymástól. A nevelésben a második előfeltétel tehát az lenne, hogy ezeket az ellentétes vonásokat tudomásul vegyük még akkor is, ha az feladatunkat lényegesen megnehezíti. Hiszen az ellentétek egyesítése meghaladja erőnket. „Az emberek szüntelenül felülmúlják egymást.” Az ember a maga identitását csak akkor nyeri el, ha azt egy magánál nagyobbtól kapja meg. És éppen itt jelentkezik igazán a keresztény öntudat felelőssége.

De térjünk vissza újra Péter megszólításához: „Kelj fel és járj!”, s értelmezzük azt egész teológiai jelentőségében. Az Apostolok Cselekedeteinek elbeszélésében a béna ember erejét a halálból feltámadt Krisztus nevében kapja vissza, mégpedig a templom kapujánál, hogy a templomba bemehessen és dicsőíthesse Istent. Ha nevelési reményünk a gyermek és a világ esetében nem megy tovább a templom küszöbénél, akkor az csak erőtlen és törékeny remény marad. Ez a lelkiismeret jogainak elárulása volna, és a szív csendes, be nem vallott várakozásának kisemmizése. Hiányzanék belőle az egység titokzatos központja, amely magának az embernek a titkát is megoldaná, mint ahogy húsvét reggelén a kő elhengeríttetett Jézus sírjának bejáratától. Igazi hiány az volna, ha nem venne tudomást arról az ajándékról, amelyet Isten Jézus Krisztusban nekünk adott.

Elismerjük, hogy semmiféle tapasztalati vagy elméleti fogalom nem képes a nevelési folyamatot igazán leírni, és semmiféle előre megadott út nem merítheti ki annak menetét. Viszont így válik világossá, hogy az ember hivatása csak Istennél találhatja meg beteljesedését. Keresztény lelkiismeretünknek nyitva kell tartani azt a rést, amely megóvja attól, hogy valamilyen ideológiába vagy totalitásba sodoródjék. Meg kell őrizni azt az állandó igényt, amely a nevelőnek megtiltja, hogy abbahagyja fáradozását, vagy kishitűen elveszítse kedvét. Neki állandóan csiszolni kell a paradox élét. Sőt tovább menve: Mivel az ember titka, amely az egész nevelési munkát polarizálja, csak a teremtő Istenből magyarázható, azért őt, mint végső értéket nem lehet kiiktatni a nevelésből. Az Egyház pedig azt ä feladatot kapta, hogy minden ellentét mögött álló egységet és annak a történelmen végigvonuló hatását szemléltesse. Ezért kell, hogy egészen át legyen hatva Jézus nevének erejétől, és azt továbbadhassa mindazoknak, akik új ismeretre és erőre vágynak, akár tudatosan, akár tudatalatt. Így Jézus nevében közeledhetnek Istenhez, hogy nála megtalálhassák boldogulásukat és üdvösségüket.

Olyan különös, hogy mi, emberek, az élő állatvilágtól elütve rászorulunk, hogy ruhákat vegyünk magunkra. Az ember ahhoz, hogy megjelenjék mások előtt, ruhákra szorul, és egész külön ágazata az emberi kultúrának a ruhakultúra. A divat. Művészi fokon keresik, kutatják, változtatják, hogy milyen ruhába öltözzön az ember.

És valóban: ha igazán jó megoldást sikerül találni az öltözködésre, akkor egy íratlan törvény szerint átveszi szinte az egész világ. Aszerint akar járni.

De az emberi ruha hiányból ered. És egyoldalú, mert a külsőre ad az ember. Azt, hogy mi van egy embernek a belső világában, inkább igyekszik eltakarni a külső megjelenésével. A világban megvan ez az aránytalanság: a külsővel takarni igyekszik a belsőt. Sokszor belsőleg megjelenésre képtelen és kétes emberek is előkelően jelennek meg, a legújabb divat szerint.

Bizonyos, hogy valami belső hiányt jelez az emberi divat. Az ember Isten előtt képtelen megjelenni. Egyikünk se jelenhet meg Isten előtt. Ha valaki Isten elé lép, akkor Uram, irgalmazz. Mint a vámos: könyörülj rajtam, szegény bűnösön. A farizeus pedig kérkedve lép Isten elé, mintha kielégítené Isten igényét. Mintha úgy öltözött volna fel belülről, hogy Isten előtt megállhasson. Ki állhat meg Isten előtt?

Az emberiségben – Jézus Krisztust kivéve – egyetlen egy van, aki létének első pillanatától kezdve föl van öltöztetve az üdvösség ruhájába: a Boldogságos Szűz. Emberi szemnek szinte láthatatlan, igaz voltából szőtt fényöltözet van a Boldogságos Szűzön. És ma már ez a divat. A régi ember, az ádámi ember divatja már elmúlt.

Érdekes, hogy a világon ez a két divat járja. Az ádámi divat szerint élő emberek kérkednek. Úgy akarnak megjelenni, mintha az új divat szerintiek nem is lennének „udvarképesek”. A valóság pedig az, hogy az ádámi divat az, amelyik nem udvarképes. Ha valaki a szerint öltözködik, állandóan összepiszkolódik. És akkor szükség van a mosógépre: a bűnbánatra. Azzal újra rendbe hozhatja magát az ember, és megjelenhet Isten előtt. És ezt jó éreznünk, jó tudnunk.

Ha imádkozni kezdünk, mindig meg kell magunkat nézni: Istenem, megjelenhetek előtted? A Boldogságos Szűz ruhája, divatja szerint öltöztem?

Ő pedig, az örök Ige, Isten képmásának a divatja szerint öltözött. Jézus Krisztus a láthatatlan Isten képmása.
Istennek kell tükröződnie rajtunk, akkor vagyunk megjelenésképesek. Ez a titok: a megszentelő kegyelem. És a hozzá kapcsolódó, belőle sarjadó erények, amelyek csodálatos öltözék: a hit, a remény és a szeretet.

A kérdés, hogy kinek-kinek mit kell tennie a Megváltó érkezése előtt. Mit kell tenni annak érdekében, hogy Jézus Krisztus és mi igazán találkozzunk? Hogy ne legyen akadály köztünk? Hogy ne legyen semmi zavaró körülmény, semmi békétlenség, semmi bizalmatlanság, csüggedés? Hogy igazán fölismerjük benne Megváltó Istenünket, aki végtelen bölcsességében jónak tartotta, hogy ilyen hosszú utat válasszon. A mi utunk, a mi életünk is ilyen körülmények között bontakozzék.

vagyunk úgy  életbe másikat  nehezen tudom

elfogadni  amiien életbe olyan is  van 

embereknél  igen  csak  nehéz  természete van

embernek mi  nekünk  aki  annál  embernél van

egyűt élünk  vele kénytelenek vagyunk elviselni

életbe  miket talál  lehet  nekünk nem  úgy 

gondjuk  máskép gondoltuk  volna azt  de mi

kénytelenek  vagyunk  eltörni   azt  helyzetet

amit  épen pordukált az illető lehet     nekünk

életbe kicsikét  nehezünkre  esik  de  nekünk

ember  társunk elkel  viselni  életbe milyen

természete van  lehet   az illető  épen egy

kötekedő  típusú  és nehéz  esetű  az illető de

neked ember társának  kénytelen vagy  elviselni

amilyen  életbe és  mosolyogni rá  mintha  ő

épen jót  tett volna   feléd  de  te  törted  el

viselted  életbe  milyen ez  meg  bocsátás  felé

lehet nem tudja milyen nehéz természetű de te

el törted  így önmagadba  erősíted türelmet

magadba de  sok sor  nehéz   ilyen embert elviselni

akkor türelmet kel  gyakorolni  másik felé

Kérjük adja nekünk adója 1%-át!
A nyilatkozatra ezt kell írnia:
Mint a Többi Ember Alapítvány
Adőszám: 18711516-1-13

Megkezdtem az önvizsgálat tervének végrehajtását, s kisebb megszakításokkal folytattam is egy ideig. Meglepetéssel kellett tapasztalnom, hogy hibáim sokkal számosabbak, mint képzeltem, azonban a kárpótlást is megkaptam, mert szemmel tarthattam kevesbedésüket. A lapokon annyit kapargattam a régi hibák jegyeit, mert a kitanult erények helyett újabbakat vezettem be, hogy már mindenfelé kilyukadt. Hogy ne kelljen mindegyre újabb könyvet nyitnom, minden táblázatomat és parancsolatomat egy jegyzőfüzet elefántcsont-papírjára vezettem át, melyet azután időtálló vörös tintával vonaloztam meg, hibáimat pedig fekete irónnal jelöltem, hogy nedves szivaccsal könnyen kitörölhetők legyenek. Idők múltán egy évre terjesztettem ki egy-egy tanfolyamot, később már több évre nyúlt, míg végül mindenestől elhagytam, mert sokat utaztam, s külföldön jártam-keltem mindenféle ügyben; hanem kis könyvemet mindig magammal hordoztam.

Legtöbb gondot a Rend parancsa okozta; s úgy láttam, hogy jóllehet sok haszon származhat belőle, ha az ember szabadon rendelkezik idejével, mint példának okáért egy nyomdászlegény, mestere azonban már nem követheti oly szigorúan a parancsot, hiszen emberekkel kell érintkeznie, mégpedig akkor, amikor éppen megkeresik. A tárgyak Rendjébe, papírok, etc., sem nagyon akarózott beletanulni. Kora ifjúságomban nem szoktam, később pedig, kiválóan jó emlékezetemnek köszönhetőleg, nemigen éreztem e tekintetben semmiféle rendszer hiányát. E parancsolat követésére ezért kínos gonddal kellett ügyelnem. Hibáim annyira bántottak, javulás oly kevés mutatkozott, visszaesés pedig oly gyakorta, hogy már-már örömest fölhagytam volna a kísérletezéssel, megbékélvén e kisebb jellemhibámmal – mint az egyszeri ember, aki szomszédomtól, a kovácstól szekercét vásárolt, s mindjárt meg is akarta köszörültetni, méghozzá úgy, hogy a teljes pofája oly ezüstösen csillogjon, mint az éle. A kovács ráállt, hogy fényesre köszörüli neki, ha a köszörűkövet forgatja. Forgatta is a jámbor, de a kovács oly erősen rászorította a szekerce pofáját a kőre, hogy a forgatás igen nehezére esett. Mindegyre abbahagyta, s odalépett a kovácshoz, megnézni, fényes-e már, végül már vitte volna a szekercéjét, úgy, ahogy van, csak a követ ne kelljen tovább forgatnia. „Ne vigye – mondta neki a kovács -, csak forgassa, forgassa! Apródonként majd kifényesedik. Nézze, még pöttyek vannak rajta.” „Látom – mondja rá az egyszeri ember -, de tudja, nekem a pöttyes jobban megfelel.” És azt hiszem, így járt volna más is, aki az én helyemben, de módszereimet nem ismervén igyekezett volna a régi rosszak helyébe új szokásokat ültetni: végül megadta volna magát sorsának, mondván, hogy neki a pöttyes jobban megfelel. Mert valami az értelem álarcában nekem is mindegyre azt sugallta, hogy ez a nagy csinosodás, amire én török, az erkölcsök piperkőcévé avat majd, s utoljára nevetségessé válok; továbbá pedig, hogy a tökéletes jellem mindig vonzza az irigységet, sőt az utálatot; s végezetül, hogy a jó ember nézzen el magában egy-egy hibát, különben elvadítja a barátait.

Valójában javíthatatlannak éreztem magam a Rend dolgában; most pedig, hogy megöregedtem és ki-kihagy az emlékezetem, fájdalmasan sínylem javíthatatlanságomat. Mindazáltal, bár a tökélyig soha nem jutottam vágyam- s fáradozásaimmal, mégis a merő fáradozás jobb és boldogabb emberré tett, mintha meg sem kísértettem volna a célt; hasonlatosan azokhoz, akik a szépírás tudományát szeretnék elsajátítani rézbe metszett cirkalmas írások utánzása révén; s ha igazán sohasem közelítik meg óhajtott mintáikat, írásuk mégis javul a gyakorlattal, és a tűrhetősnél szebb és olvashatóbb lesz. Talán helyes, ha utókorom értesül afelől, hogy e kis ravaszsággal meg Isten áldásával elődjük zavartalanul boldog életet élt mind hetvenkilenc éves koráig, mikor is mindezeket megírja. Fonákjára fordul-e még boldogsága hátralévő éveiben, annak tudomása a Gondviselésnél; s ha mégis, a múlt boldogságán való merengés könnyíti maj d a belenyugvást. A Mérséklet-nek köszöni töretlen jó egészségét s azt a maradék testi erejét, amelyben még örömét leli; a Szorgalom-nak és Takarékosság-nak sora korai megkönnyebbedését s vagyonának nőttét, mindazon tapasztalatával együtt, mely hasznos polgárrá avatta, s néminemű becsületet szerzett számára a tudós emberek körében; az Őszinteség-nek és Igazság-nak hazája bizalmát s mindazon megtisztelő leckéket, amelyekkel megbízták; s az erények együttes jó hatásának – még azon tökéletlen fokon is, hová gyakorlásukban eljutott – derűjét, beszélgetős kedvét, melyért társaságát mindmáig keresik, s ifjabb ismerősei is örömüket lelik benne. Mindezért remélem, hogy utódaim közül egynéhány követi példámat, s hasznát a maga javára fordítja.

Az olvasónak bizonyára szemet szúr majd, hogy jóllehet tervezetem a vallást nem mellőzte mindenestől, mégsem találni nyomát benne egyetlen hitfelekezet jellemző tantételének sem. Szándékosan kerültem valamennyit, mert amikor láttam, hogy módszerem hasznos, és talán minden vallások hívőinek szolgálhat némi tanulsággal, s úgy terveztem, hogy valamikor majd közreadom, semmiképp sem tűrtem volna, hogy tartalmának egy-egy pont] a megbotránkoztasson valamely hitfelekezetet. Úgy terveztem, hogy majd rövid magyarázatot fűzök mindenik erényhez, melyben kifejtem birtoklásának előnyeit, s hogy elhanyagolásából miféle bajok származhatnak; könyvemet pedig „A Becsület Művészeté”-nek^[2] neveztem volna, mivel az erények elsajátításának módját kívánta taglalni; s ez a tulajdonsága megkülönböztette volna a jóra buzdítás puszta szózataitól, melyek nem tanítanak és nem mutatnak utat, hanem olyanok, mint az apostol példáj ában a könyörületes szószátyár, ki meg nem mutatja a mezíteleneknek s az éhezőknek, hogyan kerítsenek ruhát vagy táplálékot, csupán szavának malasztjával eteti és ruházza őket. – Jakab II. 15-16. Mindazáltal úgy fordult, hogy e fejtegetés megírására és közreadására sohasem kerülhetett sor. Időről időre feljegyeztem ugyan rövid utalásokban mindazon érzéseket, érveket etc., melyekre a műben majd részletesen sort kerítettem volna, s némelyikét mindmáig magamnál hordozom; azonban életem első felében magánügyeim, második felében pedig a közügyek kívántak teljes embert, ezért mindegyre halogattam; elképzelésem szerint ugyanis a műhöz nagy és messzire terjedő tervezetet kellett volna fűznöm, s az ismét minden figyelmemet lekötötte volna. Minthogy előre nem látható megbízatások erre időt nem engedtek, ez a terv is befejezetlen maradt.

E műben kívántam kifejteni és érvényre juttatni azt az elvet, hogy a bűnös cselekmények nem azért tesznek kárt, mert tilalmasak, hanem azért tilalmasak, mert kárt tesznek, elsőként magában az emberben; ilyenformán az erkölcsös élet érdeke mindenkinek, aki magának boldogságot kíván, akár e világon; s e tételemre támaszkodva (meggondolván továbbá, hogy a világon gazdag kereskedő, nemes, főrend és herceg becsületes alkalmazottaknak mindig híjával van) igyekeztem volna meggyőzni a fiatalembereket, hogy a szegényt semmi oly biztosan boldoggá nem teszi, mint feddhetetlensége. Erényeim lajstromán először csupán tizenkét tétel szerepelt. Egy kvéker barátom azonban jó szívvel közölte velem, hogy az emberek büszkének néznek, és büszkeségem a beszélgetésekben ütközik ki gyakorta, mert ha bárminémű kérdés vitára kerül, nem elégszem meg igazammal, hanem erőszakosan, sokszor dölyfösen bizonyítok. Efelől jó néhány példával meg is győzött. Úgy döntöttem tehát, hogy a többi közt ebből a vétekből avagy balgatagságból is kigyógyítom magamat, és a lajstrom végére odaillesztettem az Alázat-ot, a magam hasznára bővítvén a szó értelmén. Sikerrel nem dicsekedhetek ez erény valóságos elsajátítása terén, külsőségeit tekintve azonban sokat tanultam. Öntörvényemmé emeltem mindenekelőtt, hogy egyenest sohasem kezdem ki mások meggyőződéseit, a magaméit pedig nem állítom határozottan. Összhangban Társaskörünk régi alapszabályával, kitiltottam szótáramból az oly szavakat avagy szólamokat, melyek a vélemény határozottságát hirdetik, mint a föltétlenül, vitathatatlanul etc.; fölvettem viszont helyettük az úgy vélem, úgy értem, avagy úgy tetszik, hogy ez így meg így; vagy hitem szerint ez így lehet. Ha másvalaki állított valamit, ami véleményem szerint csak tévedés lehetett, útját álltam annak a kínálkozó gyönyörűségnek, hogy letorkoljam, és rögtön rámutassak állításának tarthatatlanságára. A felelethez oly módon kezdtem, hogy véleménye máskor, más helyzetben nyilván megáll, ez esetben mégis úgy tetszik vagy úgy fest, mintha nem volna helyénvaló etc. Beszédmodorom változásának hasznai csakhamar megmutatkoztak; beszélgetéseimben ritkultak a zökkenők. Szerényen előterjesztett véleményem készebb fogadtatásra és kisebb ellenkezésre talált; tévedéseimet sem éreztem oly megalázónak; és könnyebben meggyőztem másokat, hogy tegyenek le hibás álláspontjukról, és csatlakozzanak véleményemhez, ha történetesen nekem volt igazam. Ez a modor, melyet természetes hajlandóságaim ellenére öltöttem magamra, végül oly kényelmessé és megszokottan sajátommá vált, hogy talán az elmúlt ötven évben senki tőlem kinyilatkoztatást nem hallott. Ennek köszönhetem (feddhetetlenségem után), hogy polgártársaim már ifjúkoromban hajlottak szavamra, ha új intézményeket vagy a régiek megváltoztatását javasoltam, s mikor tanácsok tagjává választottak, oly nagy befolyásra tettem szert; holott szónoknak hitvány voltam, vaj mi keveset értettem az ékesszóláshoz, szavaimat habozón válogattam össze, s mondataim mindkét lábukra sántítottak. Javaslataimnak általában mégis sikerült érvényt szereznem. A való igazság az, hogy természetes szenvedélyeink közül megtörni éppen hiúságunkat a legbajosabb. Elkendőzhetjük, csatázhatunk vele, legyűrhetjük, elfojthatjuk: megmarad mégis, s akárhányszor előkandikál és megmutatkozik. Bizonnyal gyakran látni fogják majd e számadás során is, s ha valaha azt hihetném, sikerült megtörnöm, alighanem büszkén tekintenék alázatomra.

Jonatán meggörbült testtel és gyenge felfogóképességgel született. Tizenkét éves korában még csak második osztályba járt, és látszólag képtelen volt tanulni.

Tanítónője, Doris Müller gyakran elkeseredett miatta. Jonatán izgett-mozgott a székén, a nyálát folyatta, és röfögő hangokat adott.

Máskor viszont érthetően és tagoltan beszélt, mintha fénysugár hatolt volna át elméjének sötétségén. Doris azonban legtöbbször úgy vélte, hogy nagyon hálátlan dolog Jonatánt tanítani. Egyszer felhívta a fiú szüleit, és megkérte őket, hogy jöjjenek be az iskolába megbeszélésre. Amikor a házaspár csendben leült vele szemben az üres tanteremben, Doris ezt mondta nekik:

– Jonatán valójában egy kisegítő iskolába való. Nem tisztességes eljárás vele szemben, hogy fiatalabb gyerekekkel kell együtt lennie, akiknek nincsenek tanulási problémáik. Hiszen öt évvel idősebb a többi gyereknél!

Försterné halkan sírdogált a zsebkendőjébe, miközben férje beszélt.

– Müller kisasszony – mondta –, nincs ilyen iskola a közelben. Iszonyú sokkot okozna Jonatánnak, ha ki kellene vennünk ebből az iskolából. Tudjuk, hogy ő tényleg szeret itt lenni.

Doris sokáig ült ott, miután a szülők elmentek. Együtt akart érezni Försterékkel. Végül is egyetlen gyermekük gyógyíthatatlan beteg. Viszont nem helyes dolog ebbe az osztályba járatni a gyereket. Tizennyolc másik gyerkőcöt is kellett tanítania, és Jonatán csak zavarólag hatott. Sőt, még olvasni és írni sem fog megtanulni soha. Miért vesztegetne hát időt a további próbálkozásra?

Miközben a helyzeten töprengett, a bűnösség érzése kerítette hatalmába.

– Ó, Istenem – mondta fennhangon –, még én panaszkodom, amikor a problémáim össze sem hasonlíthatóak annak a szegény családnak a gondjaival! Segíts, hogy türelmesebb tudjak lenni Jonatánhoz!

Attól a naptól fogva erősen igyekezett nem észrevenni a Jonatán által kiadott hangokat és a fiú üres tekintetét. Egy napon Jonatán – rossz lábát maga után húzva – odabicegett Doris asztalához.

– Szeretlek, Müller kisasszony – kiáltotta, elég hangosan ahhoz, hogy az egész osztály meghallja. A gyerekek vihogtak, Doris arca pedig elvörösödött. Ezt dadogta:

– Hi-hiszen ez nagyon szép, Jonatán. M-most légy szíves, ülj le a helyedre.

Kitavaszodott, és a gyerekek izgatottan beszélgettek a közelgő húsvétról. Doris elmondta nekik Jézus történetét, majd a kirügyező új élet hangsúlyozására egy-egy nagy műanyag tojást adott a gyerekeknek. Így szólt hozzájuk:

– Vigyétek haza a tojásokat, tegyetek bele valamit, ami az új életet mutatja, és holnap hozzátok őket vissza! Megértettétek?

– Igen, Müller kisasszony – válaszolták lelkesen a gyerekek, Jonatánt kivéve. Ő szándékosan hallgatott, s a szemét egy pillanatra sem vette le a tanítónő arcáról. Még csak a szokásos hangokat sem hallatta.

Megértette vajon, amit a tanárnő Jézus haláláról és feltámadásáról mondott? Megértette a feladatot? Talán fel kellene hívni a szüleit, és el kellene mondani nekik a dolgot.

Aznap este eldugult Doris mosogatója. A tanítónő felhívta a háziurat, és egy óráig várt rá, hogy eljöjjön, és megjavítsa a hibát. Ezután még vásárolnia kellett néhány élelmiszert, ki kellett vasalnia a blúzát, és fel kellett készülnie a másnapi nyelvvizsgájára. Teljesen kiment a fejéből, hogy fel akarta hívni Jonatán szüleit.

Másnap reggel tizenkilenc gyerek jött az iskolába. Nevetgéltek és beszélgettek, miközben elhelyezték a tojásokat a Müller kisasszony asztalán levő hatalmas fonott kosárba. A számtanóra végeztével jött el a tojások felnyitásának ideje.

Az első tojásban Doris egy virágot talált.

– Ó, igen, a virág bizonyára az új élet jele – mondta. – Amikor a növények kibújnak a földből, tudjuk, hogy itt a tavasz.

Egy kislány integetett a kezével az első sorban.

– Müller kisasszony, ez az én tojásom – jelentette ki.

A következő tojás egy műanyag lepkét tartalmazott, ami nagyon hasonlított az igazira. Doris magasra emelte:

– Mindannyian tudjuk, hogy a hernyó átalakul, és gyönyörű lepke lesz belőle. Igen, ez is egy új élet.

A kis Judit büszkén mosolygott, és ezt mondta:

– Müller kisasszony, ez az enyém!

A következőben Doris egy mohás követ talált. Elmagyarázta, hogy a moha is az életet mutatja. Vili szólalt meg a tanterem végében:

– Az apukám segített – mondta büszkén.

Doris felnyitotta a negyedik tojást. Levegő után kapott. A tojás üres volt! Gondolta, hogy ez biztosan Jonatáné, aki természetesen nem értette meg a feladatot. Bárcsak ne felejtette volna el felhívni a fiú szüleit! Nem akarta zavarba hozni a gyereket, ezért csendben félretette a tojást, és egy másikért nyúlt.

Hirtelen megszólalt Jonatán:

– Müller kisasszony, nem fog beszélni a tojásomról?

Doris zavartan válaszolt:

– De Jonatán, a te tojásod üres!

A fiú a tanítónő szemébe nézett, és halkan ezt mondta:

– Igen, de Jézus sírja is üres volt!

Megállt az idő. Amikor ismét meg tudott szólalni, Doris megkérdezte a fiútól:

– Tudod, hogy miért volt üres a sír?

– Ó, igen! – felelte Jonatán. – Jézust megölték, és oda helyezték. Ezután az Atyja feltámasztotta Őt!

Kicsengettek az óráról. Miközben a gyerekek izgatottan kiszaladtak az iskolaudvarra, Doris sírt. A benne levő hidegség teljesen felengedett.

Három hónap múlva Jonatán meghalt. Akik tiszteletüket tették a ravatalozóban, meglepetten láttak tizenkilenc tojást a koporsója tetején, melyek mindegyike üres volt

Danbynek iskolapadok, radírok, őszi levelek jutottak az eszébe; és könyvek, álmok, nevetés. A kis ócskásbolt gazdája vidám dirndlibe öltöztette a tanítónőt, piros szandált húzott a lábára; s most ott állt a dobozban, mint egy életnagyságú baba, és várta, hogy valaki életre keltse.

Danby tovább akart menni a tavaszi utcán, a parkolóhoz, ahol Buick Minijét hagyta. Laura valószínűleg feltárcsázta már a vacsorát, most ott hűl az asztalon, és Laura iszonyú dühös lesz, ha ő megint elkésik. De Danby csak állt, állt, magasan, vékonyan; ifjúságát még nem hagyta egészen maga mögött, még ott lappangott sóvár barna szemében, még látszott belőle valami az arca kerekségén.

Bosszantotta gyámoltalansága. Hisz ezerszer is elment az üzlet előtt, útban a parkolótól az irodáig, vissza az irodától a parkolóig, és most először állt meg és bámulta a kirakatot.

De hisz most először lát olyasmit a kirakatban, amire szüksége van!

Danby megpróbált szembenézni a kérdéssel. Hát csakugyan szüksége van a tanítónőre? Aligha. De Laurának kétségtelenül jól jönne valaki, aki segítene a házimunkában, robotszobalányra nem telik, és Billynek sem ártana a tévén kívül egy kis korrepetálás, jönnek az év végi tesztek, és…

És… És a tanító hajáról eszébe jutott a szeptemberi fény, az arcáról a szeptemberi nap. Szeptemberi pára ülepedett le Danby köré, és hirtelen elszállt a gyámoltalansága, és megindult – de nem abba az irányba, amerre eredetileg igyekezett…

– Mennyiért adja a tanítónőt? – kérdezte a boltban.

Odabent száz- meg százféle ócskaság hevert szanaszét. A fehér üstökű, mazsolaszemű kis öreg boltos maga is olyan volt, mint valami régiség.

Danby kérésének hallatán felragyogott a szeme.

– Tetszik, uram? Igen szép darab.

Danby érezte, hogy arcát elfutja a forróság.

– Mit kér érte? – ismételte.

– Negyvenkilenc dollár kilencvenöt cent az ára, plusz öt dollár doboz.

Danby nem hitt a fülének. Az ember azt hinné, oly kevés a tanítónő, hogy már felment az áruk. Már pedig alig egy évvel ezelőtt, amikor generáljavított tanítót akart venni, hogy segítsen Billynek a tévé-házifeladatban, a legolcsóbbnak is messze száz dollár fölött mozgott az ára. Még így is rászánta volna a pénzt, de Laura hallani sem akart róla. Hiába, Laura sosem járt valódi iskolába, és nem értette a dolgot.

No de negyvenkilenc dollár kilencvenöt! – és még főzni, varrni is tud! Ez ellen csak nem lehet Laurának kifogása…

Mindenesetre az lesz a a legjobb, ha meg sem kérdezi.

– És… és jó állapotban van?

A boltos olyan képet vágott, mint akinek a tyúkszemére léptek.

– Uram, tökéletes példány… Generálozott. Vadonatúj elemek, vadonatúj motor. A szalagjai még jó tíz évig prímán használhatók, a memóriabankja minden valószínűség szerint örökké. Kérem, kihozom, tessék meggyőződni.

A doboz csapágyakon gördült, mégis elég nehéz volt megmozdítani. Danby segített az öregnek kihúzni a dobozt a kirakatból, betolni a boltba. Az ajtó mellé állították, ott volt a legjobb a világítás.

Az öreg hátralépett, úgy csodálta.

– Lehet, kérem, hogy én régimódi ember vagyok, de én azt mondom, a tele-tanár nem az igazi. Ön, ugyebár, valódi iskolába járt?

Danby bólintott.

– Mindjárt gondoltam. Érdekes, az ilyesmit rögtön észreveszi az ember.

– Kérem, kapcsolja be – mondta Danby.

Az apró nyomógomb a bal fülcimpa mögött lapult. Az öreg egy percig keresgélte; azután apró kattanás hallatszott, utána halk, alig hallható dorombolás. Egyszerre megszínesedett a tanítónő arca, keble hullámzott, kék szeme kinyílt…

Danby keze ökölbeszorult, körme a tenyerébe vájt.

– Mondasson vele valamit.

– Jóformán mindenre reagál, uram – mondta az öreg. – Beszédre, helyzetekre, akármire… Amennyiben megveszi, uram, és nem válik be, tessék csak visszahozni, nagyon szívesen visszaveszem. – Ránézett a tanítónőre. Hogy hívják?

– Miss Jones.

Olyan volt a hangja, mint a szeptemberi szellő.

– Foglalkozása?

– Valójában negyedik osztályos tanítónő vagyok, uram, de helyettesítek első, második, harmadik, ötödik, hatodik, hetedik és nyolcadik osztályban is, azonkívül főiskolai végzettségem is van humán tárgyakból. Ezen felül értek a házimunkához, első osztályú főzőnő vagyok, s ellátok minden apróbb munkát, gombot varrok, harisnyát stoppolok, fehérneműt javítok.

– Persze az újabb modellek többet tudnak – súgta Danbynek az öreg. – Amikor nagy sokára rájöttek, hogy végérvényesen a tele-oktatás veszi át a valódi iskola helyét, mindent beleadtak a modellekbe, hogy legyőzzék a tápszergyárak konkurrenciáját. De hát persze hiába. – Majd a tanítónőhöz fordult: – Legyen szíves, Miss Jones, lépjen ki a dobozból. Mutassa meg, milyen szépen tud járni.

A lány körüljárta a kopott szobát, kis piros szandálja villogott a piros padlón, dirndlije mint egy csokor szivárvány. Azután visszatért az ajtóhoz, és megállt.

Danby alig talált szavakat.

– Rendben van – szólalt meg nagy sokára. – Tegye vissza a dobozba. Megveszem.

. o O o .

– Mit hoztál, apu? – kiabált Billy. – Nekem hoztad?

– De neked ám – mondta Danby. Fölgörgette a dobozt az ösvényen, aztán beemelte az apró tornácra. – Meg anyádnak. Örülni fog.

– No, arra kíváncsi vagyok! – mondta Laura, és csípőre tette a kezét. – Jéghideg az étel.

– Majd megmelegíted – mondta Danby. – Vigyázz, Billy!

Átemelte a dobozt a küszöbön, zihált egy kicsit, azután végigtolta a kurta előszobán, be a nappaliba. Azt már tökéletesen uralta egy vörös mezes baseball-csatár, aki a háromméteres képernyőn terpeszkedett, és épp nagy lelkesedéssel ecsetelte az új 2061-es nyitható tetejű Lincolnette előnyeit.

– Vigyázz a szőnyegre! – kiabált Laura.

– Nyugalom, nem lesz a szőnyegednek semmi baja – mondta Danby. – Lesz szíves valaki elzárni a tévét, hogy legalább saját szavunkat meghalljuk!

– Majd én elzárom, apu! – Billy már rohant is öles, kilencesztendős ugrásokkal, és lelőtte a csatárt, vörös mezestül, mindenestül.

Dandby a doboz tetejét feszegette, és érezte Laura lehelletét a nyakán.

– Tanítónő! – sikoltott fel az asszony, amikor végre kinyílt a doboz. – Hogy egy felnőtt ember képes ilyesmit hazacipelni a feleségének! Tanítónő!

– Nem közönséges tanítónő – mondta Danby. – Tud főzni, varrni, és… és mindent. Folyton azt mondod, szobalányt szeretnél. Hát tessék. És Billynek is segít majd a tévéleckében….

– Hogy volt?

Danby most vette észre először, milyen hegyes álla van a feleségének.

– Negyvenkilenc kilencvenöt!

– Negyvenkilenc kilencvenöt?! George, te megörültél! Én mást se teszek, csak kuporgatok, minden centet megnézek, mielőtt kiadnám, hogy végre kicserélhessük a Minit egy új Cadillette-re, te meg egyszerűen kidobod a pénzt az ablakon, és hazahurcolsz egy ócska, használt tanítónőt! Ez talán többet tud, mint a tele-oktatás?! Hiszen ötven éve kiment a divatból!!!

– Nekem ugyan ne segítsen a tévéleckében! – kiabált Billy, és dühösen bámult a dobozra. – Azt mondta a tévétanár, hogy azok a régi android tanítók nem értettek semmihez. És… és verték a gyerekeket!

– Nem igaz! – kiáltott Danby. – Én csak tudom, hisz a nyolc alsót valódi iskolában végeztem! – Laurához fordult. – És nem is ócska, vedd tudomásul, és nem ment ki ötven éve a divatból, és többet tud a valódi nevelésről, mint az összes nagyokos tévétanár együttvéve! És tud varrni, meg főzni, meg…

– Hát akkor talán mondd meg neki, hogy melegítse meg a vacsorát!

– Meg is mondom! – Belenyúlt a dobozba, megnyomta a kis gombot, és amikor a kék szem kinyílt, így szólt:

– Kérem, Miss Jones, jöjjön velem – és kivezette a konyhába.

Repesett a szíve, amikor látta, milyen gyorsan megtanulja Miss Jones, melyik gombot kell megnyomni, melyik kart elfordítani, melyik lámpa mikor gyullad ki. A kihűlt étel egy szempillantása alatt eltűnt az asztalról, ugyanolyan gyorsan ott is volt megint, gőzölögve, forrón, ínycsiklandón.

Még Laura is megenyhült.

– Hát… – csak ennyit mondott.

– Azt elhiszem! – mondta Danby. – Mondtam, hogy tud főzni, igaz? Most aztán nem panaszkodhatsz, hogy nehéz benyomni a gombokat, hogy letörik a körmöd, meg…

– Jó, jó, George, elhiszem.

Megint olyan volt az arca, mint rendesen, persze azért az álla hegyes, de hát végtére épp a finom vonásai tetszettek meg annak idején Danbynek, meg az égő fekete szeme, gyönyörűen festett szája. Csak a keblét kellett egy kicsit felvarratnia, és igazán isteni volt az új arany-vörös tévétoalettjében. Igazán jól választott, mondta magának Danby. Megcsipkedte Laura állát, megcsókolta.

– Gyere, anyu, vacsorázzunk.

Valahogy Billyről meg is feledkezett. Ahogy felpillantott az asztalról, meglátta, amint a fia ott áll az ajtóban, és gyanakodva bámulja Miss Jonest, aki épp kávét főzött.

– Engem pedig nem fog megverni! – jelentette ki Billy válaszul apja pillantására.

Danby nevetett. Már jobban érezte magát, félig-meddig már nyert ügye volt. A többi majd megjön.

– Persze, hogy nem. Na, gyere szépen vacsorázni, kisfiam.

– Igen – mondta Laura –, gyorsan. Mindjárt kezdődik a Rómeó és Júlia a Vadnyugaton, egy percet sem akarok elmulasztani belőle.

– Na jó – mondta Billy. De azért jókora ívben kikerülte Miss Jonest ahogy kiment a konyhába, és leült az asztalhoz.

Rómeó Montague fürge ujjakkal cigarettát sodort, sombrero árnyékolta ajka közé illesztette, és rágyújtott egy doboz Családi Gyufából. Azután fényes szőrű arabs ménjének fejét a Capulet-rancsó felé fordította a holdfényes domboldalon.

– Jó lesz egy kicsit odafigyelni – monologizált Rómeó. – Ez a Capulet-pereputty, a hitvány juhásznépség görbe szemmel néz ránk, nemes marhatenyésztőkre, s nem átallnának egykettőre lepuffatani, ha módjuk volna rá. Hanem az a bébi, akivel az esti buliban összefutottunk, az megér egy kis csetepatét!

Danby a homlokát ráncolta. Nincs semmi kifogása a klasszikusok modernizálása ellen, de valahogy ezek a forgatókönyvírók néha egy kicsit túllőnek a célon. Laura és Billly élvezetét azonban ez láthatólag egy csöppet sem zavarta. Izgatottan előrehajoltak a tévéfotelban, és lenyűgözve bámulták a háromméteres képernyőt. Talán igaza van a forgatókönyv írónak…

Még Miss Jones is érdeklődve nézte… de hiszen ez lehetetlen, figyelmeztette magát sürgősen Danby. Hiszen ő egyszerűen nem érdeklődhet. Akármilyen értelmesen szegeződik kék szeme a képernyőre, voltaképpen azzal, hogy itt ül, csak az elemeit fogyasztja. Kár, hogy nem fogadta meg Laura tanácsát; ki kellett volna kapcsolni…

De valahogy nem vitte rá a lélek. Kegyetlenségnek érezte volna kioltani Miss Jones életét, ha akár átmenetileg is.

Ej, micsoda ostobaság! Danby ingerülten fészkelődött a tévéfotelben és ingerültsége csak fokozódott, amikor észrevette, hogy elvesztette a sztori fonalát. Mire megint rátalált, Rómeó épp átugrott a Capulet-rancsó kerítésén, végigsettenkedett a gyümölcsösön, és viruló virágok között állt egy alacsony erkély alatt.

Capulet Júlia anakronisztikus franciaablakon lépett ki az erkélyre. Fehér tehenészlány- avagy juhászlány-kosztümöt viselt; combtőig érő szoknyát, festett szőke fürtjén széles karimájú sombrerót. Kikönyökölt az erkélyrácson, és lekukkantott a kertbe.

– Te vagy az, Romi? – szólt le.

– Hát ez nevetséges! – szólalt meg hirtelen Miss Jones. – A szöveg, a ruhák, a cselekmény, a helyszín… Mind hamis!

Danby rámeredt. Aztán hirtelen eszébe jutott, mit mondott az öreg boltos: hogy Miss Jones helyzetekre is reagál, nemcsak a beszédre. Persze ő úgy értette, hogy az öreg a Miss Jones tanítónői hivatásának gyakorlása közben adódó helyzetekre utal…

Danbynek kényelmetlen előérzete támadt. Laura is, Billy is hátat fordított a vizuális csemegének, és hihetetlenkedve bámulta Miss Jonest. Krititkus pillanat volt.

Danby köhintett.

– A darab tulajdonképpen nem „hamis”, Miss Jones, csak éppen átírták. Az eredetit ugyanis ma már senki sem nézné meg, és ha senki sem nézi, akkor ki vállalná a bemutatás költségeit?

– De hát muszáj volt mindjárt westernt csinálni belőle?

Danby nyugtalanul pillantott feleségére. Laura szemében most már nem hihetetlenkedés tükröződött, hanem dühös tiltakozás. Danby gyorsan visszafordult Miss Joneshoz.

– Most a western vonzza a legnagyobb közönséget, Miss Jones – magyarázta. – A tévé korai korszakát idézi fel. A közönség szereti, úgyhogy természetesen a hirdetők ezeket szorgalmazzák, a forgatókönyvírók pedig onnan veszik az anyagot, ahol találják.

– De hát Júlia, mint tehenészlány! Hisz ez alpáribb még a legolcsóbb esztrádműsornál is!

– Elég volt, George. – Laura hangja vágott, akár a késpenge. – Mondtam neked: ötven éve kiment a divatból! Vagy kikapcsolod, vagy én megyek el!

Danby sóhajtva felállt. Valahogy szégyellte magát, amikor odament Miss Joneshoz, és megkereste bal füle mögött a gombot. Miss Jones nyugodtan nézett a szemébe, keze mozdulatlanul pihent az ölében, szintetikus orrcimpája egyenletesen pihegett.

Valósággal gyilkosnak érezte magát. Megborzongott, amikor leült a tévéfotelba.

– Te meg a tanítónőd! – mondta Laura.

– Elhallgass! – mordult rá Danby. Nézte a képernyőt, igyekezett érdeklődéssel figyelni a darabot. De nem ment sehogy sem. A következő szám is színdarab volt – egy Macbeth című krimi. Ez sem érdekelte. Lopva Miss Jonesra pillantott: keble elpihent, szeme csukva. Iszonyatosan üresnek érezte a szobát.

Danby végül nem bírta tovább. Felállt.

– Kimegyek, kocsizom egyet – mondta Laurának és kiment.

Kifarolt a Buick Minivel a garázsból, végigment a kertvárosi utcán, be a körútra, és folyton azon törte a fejét, miért van rá ilyen hatással egy használt tanítónő. Tudta, hogy ez több puszta nosztalgiánál, habár az is közrejátszik benne – nosztalgia a szeptember, a valódi iskola után, meg amikor bement szeptemberi reggeleken az osztályba, és a tanítónő abban a pillanatban, hogy becsengettek, belépett, és már ott is állt a tábla előtt; és azt mondta: Jó reggel gyerekek. Ugye, ilyen szép időben jólesik a tanulás? Pedig ö sem szerette jobban az iskolát, mint más kölyök, de tudta, hogy a szeptember mást is jelent, nem csak tankönyveket, meg őszi álmokat. Valamit, amit útközben elhagyott, valami meghatározhatatlant, megfoghatatlant, valamit, amire most olthatatlanul sóvárog…

Danby lassan vezette a Minit a körúton, kanyarogva tért ki a suhanó kocsiköltemények útjából. Amikor befordult a Fred bátyóhoz vezető mellékutcába, látta, hogy a sarkon új büfé nyílt. Hatalmas tábla hirdette:

Nézzük meg először saját életünket őszintén. Vannak benne becsületes, világos és nyílt pillanatok. De nem ez a létállapotunk. Mindennapunk messzemenően hazugság. Szinte egész életünkben hazudunk magunknak. Mindannyian álarcot hordunk, és mindig újból kitérünk az „igazi” elől. A „hazugság” kifejezés itt nem annyira a tények tudatos meghamisítását jelzi, nem a valótlan kijelentést, amellyel félrevezetjük embertársunkat. Inkább valami központi jellegű, létünkben gyökerező folyamatra vonatkozik: egész életünk igaztalanságára. Próbáljuk meg mindenekelőtt életünknek ezt a legmélyebb lényegtagadását, létünknek ezt az elsötétülését megragadni, hogy elmélkedésünk későbbi folyamán annál láthatóbbá váljék az igaz ember nagysága és az, hogy benne megvalósul az embervolt lényege.^[1]

Mit jelent hát ez a szó: „élethazugság”? Haladjunk nagyon óvatosan. Még ne éljünk meghatározásokkal. Nézzünk előbb a saját életünkbe. Kíséreljük meg leírni azt az állapotot, amelyben valamennyien élünk.

Életünk nagymértékben azzal telik, hogy kitérünk. Nem akarunk szembeállni a dolgokkal, eseményekkel, emberekkel. Ha az ember kitér a szájával még nem hazudik. De az életével már igen. Talán még nincsenek hátsó gondolataink, nem tagadunk le semmit. Egyszerűen kitérünk. Ha előttünk fekszik egy testileg vagy lelkileg bajbajutott ember – továbbmegyünk. Nem hajlunk le hozzá. Talán jó okaink vannak rá. Hogy még jobban megalapozzuk ezeket a „jó okokat”, gyakran igazságrendszereket alkotunk, filozófiai iskolákat nyitunk. A létének teljességével hazudó hazug a szájával talán nagy hangon és ünnepélyesen vallja az igazságot. Ezen a téren talán „csúcsteljesítményeket” ér el. Ez azonban nem változtat az alapvető tényen: Elmegyünk a másik baja mellett, közben talán még mosolygunk is. Kényszerítő erejű követelés kiált felénk és mi kitérünk, „gépesítjük”, kitekerjük, félremagyarázzuk.

Hadd világítsuk meg ezt egy példával. Három jóbarát ül Jób előtt. Ő is, barátai is megrendülve hallgattak hét napon át. Ekkor a három barát beszélni kezd. Vigasztalást, intést, de mindenekelőtt oktatást adnak a szenvedő embernek. Egyszerre csak azt kell hallaniok Istentől, hogy nem a jajgató, panaszkodó Jóbra haragszik, hanem rájuk, a tanító, intő, vigasztaló barátokra. Pedig itt komoly, jámbor és jó szándékú emberek beszéltek. „Színigazságokat” mondtak. És mégis hamis szavak voltak, mert az istenkáromláshoz oly közelálló Jóbnak emberileg mit sem segítettek. Ez a három ember nem osztozott az embertárs bajában, hanem tanított, pasztorált, liturgiát és prédikációt tartott. És Istent éppen ez gyullasztotta haragra. Tanításuk, előadásuk igen jól hangzik. Minden igaz, nagyon is igaz ezekben az intelmekben. Három derék és bölcs ember próbál itt segíteni egy szenvedőn. És mégis elmennek mellette, mert nem osztoznak bajában. Inkább hallgattak volna. Jób nagyon helyesen feleli nekik: „Nekem is van annyi eszem, mint nektek” – és: „Ilyesmit gyakran hallottam. Én is tudnék úgy beszélni, mint ti. Lennétek csak ti az én helyemben, akkor én találnék számotokra szép szavakat, és csóválnám miattatok a fejemet. Számmal vigasztalnálak titeket és nem fukarkodnék ajkam vigaszával.” Majd újból: „Bár elhallgatnátok. Bölcsnek dicsérnének érte.” Ez a három ember igazat beszélt, de nem találta meg az utat a bajban levő felebaráthoz: tehát a létével hazudott. „Időtlen igazságokat” prédikáltak, és ezzel csakugyan segíteni akartak Jóbnak. Alapjában véve mégsem mondtak semmi vigasztalót. Nem vitték közelebb az előttük szenvedő embert az igazsághoz, Istenhez. Az igazságok, amelyeket kiejtettek, igaztalansággá váltak. Ezért nem voltak az igazság tanúí. Ez a három ember alapjában véve csak saját életét akarta igazolni, sajátmagát fölmenteni. Nem adtak helyet magukban a felebarát szenvedésének. Megtagadták a létet, pedig igazat mondtak.

Ezen a szélsőséges példán mutattuk meg, mi az az élethazugság: olyan hazugság, amely nem föltétlenül esik egybe a nyelv hamis megnyilatkozásával. Ha próbálunk még mélyebbre hatolni ebbe az egzisztenciális igaztalanságba, egy további jellegzetességet (tulajdonképpen azt kellene mondanunk: jellegtelenséget) fedezünk fel. Neve: az élet egyszerű tengetése. Ezzel az elnevezési kísérlettel az egzisztenciális igaztalanság legmélyebb lealacsonyodását próbáljuk jellemezni.

Az ember élete végső soron – akárhogy vesszük is – mégis csak törekvés a végtelen felé. Az ilyen életet nehéz elviselni. Az ember túlságosan rest. Védekezik az ellen, ami követel tőle valamit. Ebben a merevségben élete összezsugorodik. Szokásokat, életszabályokat fejleszt ki. Ezzel léte elveszti frissességét, szellemi jellegét; mert a szellem mélye lényege szerint fölötte áll a szokásoknak. Az élet így egyhangúvá válik. Igaz, az ember megpróbálja ezt az egyhangúságot szórakozással és kalandokkal elűzni. De lassan életunalommá sűrűsödik benne, egész léte sivárrá, üressé válik. Bezárkózik, érzéketlenné lesz a váratlan, a kegyelmi események iránt. Lassan eltűnik belőle a nagyratörés annak várása, ami „igazivá” tesz, a szépség, jóság, találkozás, barátság és szerelem reménye. A szív nyugtalansága elapad. Eltompul minden vágyakozás iránt. Kezd értetlenül állni a többiekkel szemben és elutasítóan, sőt ellenségesen szegül szembe minden újjal. Minden találkozás zavarja beidegzett szokásaiban, sőt kilendíti síneiből. Semmi se történjék, ami vegetálásának szilárd kereteit zavarhatná, vagy éppen megrendíthetné.

Nagyon is lehetséges, hogy az ilyen ember helytáll az életben, „derék”-nek számít, De tud-e arról, hogy az ember lényének legmélye kimeríthetetlen, hogy a véges a végtelent hordozza magában? Az ilyen élet nem adhatja oda igazán magát, mert énjének odaadásában maradéktalanul odaveszne. Nem tapasztalja meg önmaga odaadásának boldogságát, azt a kegyelmet hozó veszteséget, amikor kiszolgáltatjuk a saját, oly aggodalmasan őrzött és mégsem biztos, alapjában véve bebiztosíthatatlan valónkat. Ilyenformán a „tengődő” létben mély – gyakran be nem vallott – ellenkezés támad a szeretet iránt, és minden olyasmi iránt, ami áldozatkészséget kíván. Szokásai rabjává lesz; az élet görcsösen ragaszkodik pályájához. A lét „szilárddá” válik. De ez a vélt szilárdság csupán megmerevedés, megkérgesedés, nem pedig az igazi elevenség jótét világossága és kristályos keménysége.

Az egész élet kicsinyessé válik. Gyakran csodálkozunk, milyen kicsinyesnek és szűkkeblűnek bizonyulnak közelebbi ismeretségre olyan emberek, akiknek hivatásuknál és társadalmi állásuknál fogva nagyvonalúaknak kellene lenniök; milyen gyakran hiányzik belőlük a szellemi és igazán emberi kiválóság. Ezzel szemben a szerény, egyszerű, alig észrevett emberben igazi emberi nagyság és nagyvonalúság is megnyilvánulhat, ha eléggé a közelébe kerülünk ahhoz, hogy lényének kisugárzását megérezzük. Mert ez él, a másik csak tengődik.

A „tengődő” lét fokozatosan restté, gondolattalanná és mindenestül „élettelenné” vállk. Ha igazi emberséggel találkozik, mindig megtapasztalja: alapjában véve milyen tehetetlen szellemileg. Ez a benső tehetetlenség bizonytalanná teszi az ilyen embereket, bár a lelket mélyen megragadó súlyos megrázkódtatások esetén gyakran megőrzik hidegvérüket. Mégsem birkóznak meg az élet igazi problémáival.

Ez az alapvető bizonytalanság lassacskán aggodalommá egzisztenciális gyávasággá sűrűsödik. Az ember a szó szoros értelmében kedvetlenné válik: elvesztette kedvét az igazi élethez. Ragaszkodott magához, azért elvesztette magát. Ennélfogva az ilyen életbe – még ha kifelé vidámnak és fesztelennek mutatkozik is – mélyen ülő rossz hangulat, rejtett rossz közérzet lopózik be. Már pedig az emberi egzisztenciában azt kell fontolóra vennünk, hogy csak akkor lesz igazán szilárd, ha – és amennyiben – „labilis” marad: alakítható, érzékeny, nyitott a meglepetések iránt. Ha valaki csak „tengődni” próbál, ezzel olyasmit próbál, amire valójában senki emberfia nem képes: azt, hogy maradéktalanul felületes legyen. Pedig az ember nagy előjoga az „elégedetlenség” és a még el nem következettnek állhatatos várása. Aki erről lemond, magát az életét adja fel.

Megkíséreltük vázolni az emberi élet egzisztenciális igaztalanságát. Nem az erkölcsi értelemben vett „hazugságról” beszéltünk, hanem az élet hazug voltáról. Ennek lényeges megnyilvánulása a kitérés és az élet tengetése. Ilyen üres figurák vagyunk valamennyien, nagyon is ilyenek. Ebből kiindulva szeretnénk most megsejteni, minek kellene lennünk valójában: meglátni az emberi igazlelkűséget. Ennek érdekében most elmélkedésünk témájára alkalmazzuk a keresztény létnek bevezetőben kifejtett alapszkémáját („A testvérhez vivő út igazi emberségre és egyben Istenhez is vezet”), hogy így előtörjön szívünk mélyéből az őszinteség vágya.

vége  tért   téli  szünet  iskolákba január 2án

sok  helyen  meg kezdték foglalkozásokat  de

nálunk idő járás  nem  igazán   kedvezet  nekünk 

ahhoz  hogy  neki   tudjanak kezdeni a

foglalkozásnak  szeretünk volna mi  is rendes

kerék  vágásba  kezdeni a  foglalkozást   bent 

mint  ugyanúgy mint iskolákba  meg többi    helyen

eltudták kezdeni  foglalkozást január 2án de mi

nálunk nem  sikerült    elkezdeni január 2án

kezdeni foglalkozást mert  idő járás  nem úgy

alakult ahogy  mi   szerettük  volna hogy ép  január

elején igen csak nagyon fagyos  hó is  volt    

nagyon sok  féltünk  ettől   idő járás okok  miatt

úgy   voltunk hogy  később kezdjük  meg 

foglalkozásokat  bent  az alapítványba rossz idő

okok  miatt  mi  csak január  12én  hétfőn tudtak

kezdeni   foglalkozást .erről  napról tudok majd

később be számolni amikor  meg kapom hírt

ezekről többi tavalyi  szeptember től  más

vállalta  hír írást más olvasnak helyette   itt

érdemes velem tartani minden nap

Erre nekünk, magyaroknak, nincs külön szavunk. Mi nem különböztetjük meg annyira a közbeszédben a lelket a szellemiségünktől, a lelkünket eltöltő gondolatvilágtól, szellemi világtól, értelmi, akarati, érzelmi ajándékoktól, amelyeket Isten ad az újjászületett embernek. Az, hogy az Úr Jézus betelik a Szentlélekkel, az Ő sajátos karizmáját jelenti.

Ezt modern korunkban főleg a Szentlélek-mozgalmakkal kapcsolatban vesszük újra észre: hogy minden embernek megvan a saját „adományösszege”, amelyet Isten az ő újjászületett lelkében eláraszt. Mindegyikünknek megvan a maga sajátos ajándékkötege.

Ez domborodik ki a Szentírásban: az Úr Jézus emberi lelkének karizmája. Az ajándék, amelyet az első olvasmány ír le (szolgám nem kiabál, vitatkozik, kötekedik, a megtört nádat nem tapossa le, a parázsló mécsbelet sem oltja ki…), az Úr Jézus karizmáját mutatja: azt a kimondhatatlan gyöngédséget, tapintatot, szeretetet, amit Jézus az emberi nemmel, mindnyájunkkal szemben tanúsít.

Ami ebben az ember-világban, amelyet Ő az emberi természettel magáénak vall, sajátos területet jelent. Ahogy a Szentatya mondja: dimenziót. Mert nem elég az, hogy az Úr Jézus a megtestesüléssel második isteni személyébe emelte örökre ezt a mi emberi természetünket, és ezzel kimondhatatlanul megtisztelt bennünket. Örökre Övé az emberi természet, és le nem teszi soha. Sem szenvedésében, sem halálában nem tette le. A feltámadásában aztán megmutatta, hogy örökre egyesítette magával azt, amit teremtett.

Ez nem elég. Az Úr Jézus emberi lelke olyan ajándékokat kapott, amelyekkel meggazdagította ezt az egész emberi világot. Mindegyikünk meggazdagítja valamivel, de az Úr Jézus olyan ajándékokkal van kitüntetve, elárasztva a Szentlélek által, hogy az ősszentségben, ezekben az ajándékokban kidomborodik valami. Kidomborodik az irántunk való figyelme, gyöngéd tapintata, szolidaritása, a velünk való együttérzése, egységvállalása, közösségvállalása.

Ez az Úr Jézusban a sajátosan Krisztusi: semmi agresszió nincs benne, nem ítél el, nem erőszakoskodik senkivel, sem akar senkinek a fejére nőni, nem hatalmaskodik. Lemond minden hatalmi eszközről és fölényről velünk szemben. És ezzel az emberi természetben is megnyitja, felerősíti ezt a dimenziót. Behozza az emberi történelembe az egyházon keresztül ezt a teret. Most, a mi korunkban különösen a szemünk előtt van ennek az óriási jelentősége. Mert az Úr Jézus mint ember emberi lelkével is a szeretet, béke, igazságosság, tapintat, emberi jogok oldalán áll. Mint ahogy az most mindinkább kidomborodik, hogy az Anyaszentegyház is mindinkább tudatosan a szegények mellé áll. Dél-Amerikában, a szegények földrészén látszik ez a legjobban.

Itt Európában eljátszották a keresztények azt az alkalmas történelmi pillanatot, amikor a munkásság mint tömeg szinte az iparosodással egyszer csak itt volt Európában, és az egyház nem mutatta ki elég erősen, tudatosan, világosan, hogy ott áll mellettük, és velük vállal szolidaritást. A szakszervezetek meg a pártok mindent támadtak, és végül azok vállaltak szolidaritást, aztán vitték is a munkásságot a szakadékokba.

Ezt a dimenziót jelenti most itt, hogy az Úr Jézus Szentlélekkel betelik. Azt is látjuk a mi korunkban, hogy emberi természetünkben nemcsak ez a szent pneuma szellemiség lehetséges, hanem igenis itt van mindenféle más szellemiség is. Szörnyű szellemiségek. Az erőszak, a hatalmaskodás, a kizsákmányolás, az önzés. Egy ember vagy osztály felülkerekedése. Egy nemzet vagy tömb felülkerekedése.

Ez a kíméletlen harc az a szörnyű kegyetlen pokoli vonás az emberi természetben, amelytől visszariadunk. Pedig hallunk róla, hogy emberek ezt engedték elhatalmasodni magukban. Ezt jelenti az Úr Jézus keresztsége. És mi, a mi keresztségünkben, ebben merülünk meg: az Úr Jézus lelkében, életében, halálában és feltámadásában. Részesei leszünk Jézus lelkiségének, szellemiségének.

Az a kérdés, hogy mennyire tudatosan van ez bennünk. Mert a keresztségünk régen volt, és akkor még nem voltunk öntudatosak. A bérmálás idején még csak olyan kamaszodók voltunk. Ezt egész életünkben egyre tudatosabban és tudatosabban magunkévá kell tenni, hogy látszódjék, érződjék rajtunk!

És itt van a mai napnak a feladata, kedves nővérek! (Valószínűleg a püspökszentlászlói szerzetes nővérek szentmiséjén hangzott el a prédikáció. – A szerk.) Ne értsenek engem a kedves nővérek félre soha, amikor a Jóisten igéjét akarom mondani. Most is. Amikor érzékeltetni akarom, hogy azok a más szellemiségek, azok a sötét szellemi hatalmak, pneumák itt vannak közöttünk is, és bennünk is. Ezt nekünk közös erővel kell az Úr Jézus szellemiségével legyőzni, átitatni, hogy semmi agresszió, semmi háborúskodás köztünk ne legyen, mert az öli a szeretetet, az ellentétben áll az Úr Jézus szeretetével!

Mi megkeresztelkedtünk már. Igen, persze, minden nap hibázunk, vétünk! Jaj, Istenem, milyen könnyű véteni az Úr Jézus lelke, szelleme ellen! De Ő megbocsát, és egymásnak is bocsássunk meg az Úr Jézus lelkének erejében, irgalmában. És akkor fogjuk majd megérteni, megízlelni, hogy mit jelent az Úr Jézus lelkében megkeresztelve lenni.
Mint most szerte a fiatalság körében haljuk, és tapasztaljuk, és magam is tudomást szereztem róla, hogy ők amikor tudatosan keresztelkednek meg és vállalják az Úr Jézust, megtelnek az Ő lelkével. Karizmatikusok: érzik, tapasztalják, hogy mit jelent megmerülni az Úr Jézus lelkiségében.

Ezt az ajándékot adja meg nekünk, mindnyájunknak. A mai szentmisével is segítsen megmerülni az Ő drága, végtelenül szeretetreméltó emberi lelkiségében, mert Jézusban nincs hiba, nincs bűn, és ez végtelen kedvessé és szeretetreméltóvá, egyedülállóvá teszi köztünk.

Belőle árad, rajta keresztül árad minden emberre ez a lelki keresztség, a lélekben való keresztség ajándéka. Áradjon ránk is!