Szerző: Lukács Sándor

külön kérdést szentel a megtorlás erényének. Ha Szent Tamás gondolatmenetét kielemezzük és a modern büntetőjogi problematikával szembesítjük, feleletet kapunk arra, hogy Szent Tamás eszmevilágában mi a mindenkori büntetőjog bölcseleti háttere és alapja.

A büntetőjog a polgári jogtól eltérő utakon jár, más tudományos megalapozást igényel és eltérő bölcseleti kérdések elé állít. A kettő már tárgyát tekintve is külön választható. A polgári magánjog alapvető tárgyául Petraschek-et^[2] követve az ember alatti természetet, az emberi életszférába belekapcsolt dologi tulajdont jelölhetjük meg. A bűt vetőjogi védelem központi tárgya pedig az ember élete, testi épsége, szabadsága, az egyes emberek, továbbá a közjogi vonatkozású fontosabb közösségek becsülete. Amikor a dologi tulajdon bővülő kerete felöleli a szellemi tulajdont is és az egyes emberek között kötelező vonatkozásokhoz vezet, fellép a tulajdon, valamint a társas érintkezésben megkívánt hűség és igazlelkűség büntetőjogi védelmének szüksége is. Így a polgári jog közeledik a büntetőjoghoz, sőt elmosódott határsávban találkoznak úgy, hogy az egymással érintkező területen nehéz is volna a tökéletes szétválasztás.

Különböző a polgári és büntetőjog sorsa és története is. A polgári jog hatalmas területrésze megmaradt a magánjog keretében. A tulajdon megmaradt magántulajdonnak, sőt a jogi szabályozás a jogtörténet folyamán a tulajdon közjogi kötöttségét és vonatkozásait egyoldalúan figyelmen kívül hagyta és a tulajdonos más ember és embercsoport érdekével szemben érvényesülő magánjogát domborította ki folyton jobban és körvonalazta mind pontosabban. Továbbá az erkölcsi tulajdon és vonatkozásainak alapja a szolgáltatás és ellenszolgáltatás egyenlősége, tehát az igazságosságnak eszméje. A magántulajdonnal kapcsolatos reformtörekvések is mindig az igazságosság eszméjének jegyében indultak el, amennyiben a tulajdon egyenlőbb, tehát igazságosabb megoszlását célozták és így a magántulajdont jobban hozzá akarták illeszteni az igazságosság eszményéhez. A büntetőjog azonban a magánmegtorlást már régen eltörölte és a büntetés jogát a közhatalomnak tartotta fenn. Az igazságosság eszméje is mindjobban háttérbe szorult a büntetőjogban. A modern büntetőjogi elmélet tekintélyes és elismert. iskolája az igazságosság eszméjét egészen kikapcsolta a büntetésből. A büntetést eszerint nem az igazságosság erkölcsi eszméje, hanem csak a büntetés benső természetén túless, transzcendens cél, a közrendet biztosító funkciója igazolja. Míg a polgári jog központi gondolata maradt az igazságos tulajdon, addig a Jeléinek, Ehrlich, Gumplowitz, különösen pedig von Liszt nevéhez fűződő jogbölcseleti empirizmus nem ismer el igazságos, vagy, igazságtalan, hanem csak célravezető, vagy célra nem vezető büntetést. Így a büntetés, olyan valami, aminek belső erkölcsi tartalma, értéke nincs.^[3]

Szent Tamás az erényekről tárgyalva szól a megtorlásról, következésképen az ő; eszmevilágában a megtorló emberi cselekvés tartalma, a büntetés önmagában véve erkölcsi értéket jelent. Szent Tamás azonban, a Summa Theologica tárgya írásába beleilleszkedve nem azt tűzi ki célul, hogy a büntetést önmagában véve elemezze és vizsgálja, hanem azt, hogy a büntetést föltételezett erkölcsi tartalmával belehelyezze az ember erkölcsileg értékes cselekvésének keretébe, következőleg a célokat követő emberi szándékok hálózatába. Mivel az emberi szándék a cselekvés tárgyán túlmenően is célokat állíthat föl és ilyen célokat valóban ki is tűz, továbbá mivel az erkölcsileg kifogásolható cél a tárgyánál fogva értékes cselekvést is megfosztja nemes jellegétől, Szent Tamás az első articulus corpusában írja: „Est ergo in vindicatione considerandus vindicantis animus. Si enim eius intentio feratur principaliter in malum illius, de quo vindictam sumit et ibi quiescat, est omnino illicitum”. Szent Tamás felsorolja azokat a célokat, amelyek erkölcsileg megengedetté, értékessé teszik a megtorlást. Ha találunk ezek között az embertől és az emberi közösségtől független, abszolút tartalmú célt, az fogja jelenteni az o eszmevilágában a büntetés immanens célját, benső tartalmát és erkölcsi értékességének alapját.

Azok között a javak között, amelyekre az erkölcsi jó keretén belül a megtorló szándék irányulhat, az első articulus corpusa említi az igazságosság megőrzését „puta… ad justitiae conservationem”. Tehát a bűnös büntetése révén helyreáll az igazságosság rendje. Az igazságosság rendjének helyreállítása pedig abszolút tartalmú cél, független attól, hogy a bűnös megjavul-e, továbbá attól, hogy a társadalom biztonságát sikerült-e általa elérni. Következőleg az igazságosság rendjének helyreállításában a büntetés immanens célját kell látnunk. Tehát Szent Tamás szerint a büntetés az igazságosság erkölcsi eszméjére épül föl és tőle el nem választható.

Az erkölcsi rend alapja, tartalma azok az értékek, amelyeket az ember első ítéletekben, tehát le nem vezetett módon ilyeneknek fölismer és elismer. Igazoló eljárással meg lehet alapozni az erkölcsi értékrendet, következtető művelettel be lehet hatolni az értékhierarchia benső összefüggéseibe, de azt, hogy ez vagy az erkölcsi érték, bizonyítani nem lehet. Ilyen aprioris módon az ember a mással való viszonyban erkölcsileg jónak ismeri föl azt, hogy megadja mindenkinek a magáét. Ebben a klasszikus fogalmazásban kettő domborodik ki. Először: amit megad másnak, az valóban a másé legyen. A másiknak az szoros értetemben kijárjon, ahhoz joga legyen, azt megkövetelhesse. Mivel rendezett társadalomban az állam tételes törvénye védi azt, ami a másé és megadja a hatalmat arra, hogy a sajátjára vonatkozólag igényét érvényesíthesse, ezt a mozzanatot debitum legale-nak mondja Szent Tamás és utána a keresztény erkölcstudomány. Továbbá mindenestül megadja a másiknak azt, ami a másiké, vagyis a szolgáltatás, illetőleg az ellenszolgáltatás egy bizonyos egyenlőség mértékének tökéletesen megfeleljen. Az a magatartás, amelyben film éttő megtalálható a szorosan vett tartozás és az egyenlőség mértékének hiánytalan betöltése, a szigorúan vett igazságosság értékét valósítja meg.

Az igazságosság rendje azonban felöleli mindazokat az emberi magatartásokat is, amelyekben valami van vagy a tartozásból, vagy az egymásközti viszony egyenlőségéből. Tehát az erkölcsi érték jellegével, az igazságosság rendjének megvalósításával állunk szemben akkor, amikor az ember más személyhez, vagy emberi közösséghez való vonatkozásait értelmes fölismerés nyomán fakadó szabad elhatározással és tudatos állásfoglalással elrendezi akár a szorosan vett tartozás alapján, ha az egyenlőség mértékét nem is tudja kielégíteni, az egyenlőség mértéke szerint, ha nem is tartozik vele szorosan a másiknak. Ha az egyik ember a másikkal jót tesz, vagy rosszat, a két ember vonatkozásba kerül egymással. A vonatkozásba kerülő fél számára tehát feladattá válik, hogy a maga részéről is az egyenlőség mértéke szerint megfeleljen a másik oldalról kezdeményezett vonatkozásnak. Ha valaki, jót tesz a másikkal, éspedig olyat, amit a másik szigorúan véve nem igényelhet, a jótéteményt gyakorló az igazságosság rendje fölé emelkedik. De abban, aki a jótéteményben részesült, föltámad az igény, hogy a jótevő oldaláról kiinduló viszonynak értelmes módon hordozója legyen és a jótevő által kezdeményezett viszonyt a maga részéről is rendezze. A viszonzás egyenlősége pedig már az igazságosság rendjét állítja föl. Ha az egyik ember kárt tesz a másik testi épségében, becsületében, vagy anyagi javaiban, megfosztotta a másik személyt attól, ami neki szigorú értelemben kijár, azaz megbontotta az igazságosság rendjét. A sértett félre az a feladat hárul, hogy a sérelem egyenlősége szerint a maga részéről is viszonyba kerüljön a sértővel, tehát hogy megtorolja jogainak megsértését és így helyreállítsa az igazságosság megbontott rendjét. Ahogy a jótétemény hálás viszonzását az teszi erkölcsileg értékessé, hogy az erkölcsi személy tudatosan és szabadon keresi és megvalósítja a vonatkozás másik oldaláról az egyenlőség mértékét, hasonlóképen nem tagadhatjuk meg az erkölcsi értékesség jellegét a megfelelő viszony keresésétől és megvalósításától és az egyenlőség mértékének alkalmazásától akkor sem, ha a viszony kiindulópontján nem jótevő, hanem sértő áll.

Mivel az igazságosság rendjének helyreállítása a büntetés immanens célja, minden büntetés szükségképen megtorló, akár szándékolja ezt a büntető személy, akár nem. Ha a megtorlást magában hordó büntetést beleállítjuk az emberi cselekvés keretébe, akkor alá lehet rendelni további, a büntetés bensőtermészetétől független és erkölcsileg értékes céloknak. Ezeket a további célokat az empirista-pozitivista büntetőjogi iskola Szent Tamással megegyezően sorolja föl. Ilyen cél elsősorban a bűnös meg javítása. Ha a vétkes nem javítható, vagy ha olyan nagy bűntettet követett el, hogy a földi igazságszolgáltatás nem hagy időt a javulásra, a büntetés legalább ártalmatlanná teszi a jogsértőt a társadalom számára és elretten, másokat hasonló bűntettek elkövetésétől (általános és részleges prevenció). Amikor tehát a büntetéseket felosztjuk javító (orvosló) és megtorló büntetések csoportjára, ez a felosztás nem úgy értendő, hogy a büntetés vagy orvosló, vagy megtorló, hanem úgy, hogy minden büntetés megtorló; a megtorláson túl azonban szolgálhat a büntetés más, a megtorlás fölé rendelt célt is, nevezetesen a bűnös megjavítását. Ha a megjavulás lehetősége nem áll fenn, vagy a megtorlást gyakorló ezt a célt nem tűzi ki, akkor a büntetés kizárólag megtorló.

A büntetés föltételezi a bűnt, az erkölcsileg beszámítható vétkes magatartást. Ha a megtorlás révén a sértett fél keresi a megfelelő viszonyt azzal, aki. az igazságosság erkölcsi rendjét megbontotta, és ha ezt a megtorlás benső természete hozza magával, nem lehet szó megtorlásról akkor, ha a sértés ténye nem emelkedik bele az erkölcs világába.^[4] A büntetés föltételezi tehát a sértőben az erkölcsi beszámíthatóságot. A beszámíthatóság metafizikai gyökere pedig az, akarat szabadsága. A szabadság révén a cselekvő saját tettének az ura, az egészen tőle indul ki, az övé marad és érette felelős. A relatív büntetési elmélet végső magyarázata a determinista pozitivizmus, amely az akarat szabadságával együtt tagadja a beszámíthatóságot és felelősséget. Szabadság és felelősség nélkül a büntetés csak. relatív célokat ismerhet el. Erkölcsi tartalom nélkül azonban a jog nem jog többé. Ha a büntetést leszakítjuk az igazságosság erkölcsi talajáról, voltaképpen denaturáljuk, éltető idegétől fosztjuk meg a büntetőjogot.

adventbe  vagyunk készülődünk  bizonyos Urunk

Jézus  születésére sokan  úgy  vannak ezzel 

lelkesen   várják  azt  bizony urunk  születését 

mikor  is jön el  sokon tiszta  szível  várják  vagy

úgy  hogy  örömmel  nagy  készülődéssel várják

azt  bizonyos karácsony   ünnepét  Urunk  jézus

születést  mindig örömmel  készülődéssel várjuk

bizonyos Urunk születést  ,sokan úgy  vannak ezzel

Urunk   Jézus születése  pár embernek egy

bizonyos ünnep  is  semmit se jelent  ami igen csak

nagy  gond  sokaknak  úgy   vannak karácsony

előtt is   ember csak   nagy rohanással foglalkozik

mással  és  úgy  van  vele karácsonykor  elérkezik

bizonyos nap  akkor  meg ülöm azt  bizonyos

ünnepet  le  tudom karácsony  ünnepét  ne így

legyen   ha  meg teheted  lelkileg készülj

ünnepekre az  többet jelent  embernek ha

lelkileg rá  tud készülni ünnepekre ,ne  úgy 

készülődjünk  bizonyos  ünnepekre  jó  van itt  van

érkezik  bizonyos   karácsony  meg  veszem 

karácsonyra  szeretteimnek amit  gondolok  de

valójában azt  embert  nem  szeretem most

karácsonykor  gondolok rá meg lepem valamivel

karácsony  ne  csak ajándékozással jelzem hogy

másikat  meggyire  szeretem .karácsonyt amit

várunk az  szeretet ünnepe  valójában

Gyerekek játszottak a homokban. Megállt felettük egy barna sapkás gyerek. Építek nektek egy csodaszép várat, akarjátok? Akarjuk. Jó, akkor szerezzetek nekem pénzt, paripát, fegyvert! A gyerekek szereztek neki. Akkor a Barnasapkás beállt a homokozó közepére. Felült a lóra, a vállán lógott a puskája, zsebe tele volt a begyűjtött pénzzel. Felkiáltott: Enyém a vár! Volt egy kis gyerek, aki azt találta mondani: Dehogy, testvér, miénk a vár. A Barnasapkás feldühödött és kiadta a parancsot: Vigyétek a pincébe!

Körülnézett szigorúan és újból elkiáltotta magát: Mindenki tegyen fel barna sapkát! A gyerekek hazaszaladtak és a legtöbbjük barna sapkásan tért vissza. De voltak, akik sárga sapkában jöttek. A Barnasapkás toporzékolt: Ellenségszagot érzek! A gyerekek ijedten néztek össze. A Barnasapkás a sárgákra mutatott: Vigyétek őket a zuhanyozóba! Akkor a Barnasapkás messzebbre nézett, és a távolban megpillantott egy vörössapkást. Újból elkiáltotta magát: Ellenségszagot érzek! Gyorsan kiküldött egy gyereket a másik homokozóba. A gyerek egy fa mögül figyelte a Vörössapkást.

A homokozóban gyerekek játszottak. Megállt felettük a Vörössapkás gyerek. Építek nektek egy csodaszép várat, akarjátok? Akarjuk. Jó akkor szerezzetek nekem pénzt, paripát, fegyvert! A gyerekek szereztek neki. Akkor a Vörössapkás beállt a homokozó közepére. Felült a lóra, a vállán lógott a puska, zsebe tele volt a begyűjtött pénzzel. Felkiáltott: Enyém a vár! Az egyik gyerek halkan megjegyezte: Dehogy testvér, a miénk! A Vörössapkás feldühödött, és kiadta a parancsot: Vigyétek a pincébe!

Körülnézett szigorúan, és újból elkiáltotta magát: Mindenki tegyen fel vörös sapkát! A gyerekek gyorsan hazaszaladtak, és a legtöbbjük vörös sapkában tért vissza. De voltak, akik fehér sapkában jöttek. A Vörössapkás toporzékolt: Ellenségszagot érzek! A gyerekek ijedten néztek össze. A Vörössapkás a fehérekre mutatott: Vigyétek a gúlákra! Akkor a Vörössapkás észrevette a fa mögött a barna sapkás fiút és így kiáltott: Ellenségszagot érzek. Ott egy barna sapkás. Fogjátok el! El is fogták.

Lett is ebből akkora háború, hogy csak no. A Barnasapkás fegyverbe szólította az összes fiúgyereket, aztán a paripáján megindult a vörössapkások ellen. Közben legázolta az összes útba eső homokozót, és kényszerítette az ottani fiúkat is a vörössapkások megtámadására. Ez volt a barna diktatúra. Csakhogy beállt a tél és fordult a kocka. A Vörössapkás is felült a lovára, és megindult az ő megszámlálhatatlan vörössapkásaival a Barnasapkás ellen. Tavaszra saját homokozójában verte halomra a Barnasapkást és csatlósait.

Útközben felszabadította az összes homokozót és kényszerítette a gyerekeket, hogy vörös nyakkendőt kössenek. Ez volt a vörös diktatúra. Volt egy gyerek, aki azt mondta, hogy ő jobban szereti a piros-fehér-zöld nyakkendőt. A Vörössapkás ki is tekerte a nyakát. Volt olyan is, aki azt mondta, hogy ő nem tesz fel semmilyen sapkát, és nem viszi a Vörössapkás után a puskát. A Vörössapkás paprikavörösen üvöltött: Vigyétek a pincébe! Alighogy elvitték, jött a második, a harmadik, hogy ő sem viszi a puskát, és hogy ő nem ilyen lovat akar. Ezek egyre többen és többen lettek, és a homokozó melletti bokorban boldogan éltek.

Történt aztán, hogy a Vörössapkásnak is leáldozott a napja. Elfogyott alóla a pénz, paripa fegyver. Át is vették a hatalmat azok, akiknek volt sok pénzük, paripájuk, fegyverük. És volt nekik a barna- és vörössapkásoknál is ravaszabb rendszerük: úgy hívták, hogy több-párti demokrácia. Csillagos lobogóba csomagolva el is küldték azt a felszabadult homokozókba. Azok mind ujjongva fogadták, mert ugye ennél jobb rendszer nincsen!

Egy egészen kis homokozóban is nagyon megváltozott az élet. A gyerekek fellélegeztek, és összeültek, hogy most már ők szabják meg, hogy mit játszanak, hogyan játszanak, milyen sapkában járnak. Csakhogy a csillagos lobogó tartalmával nem számoltak. Mert bizony akkor valami különös dolog történt.

Négy gyerek, aki véletlenül a fején felejtette régi sapkáját, a közeli WC-be sietett. Ott megegyeztek, hogy mind nemzeti színben fog tündökölni, és ők megváltják a kis homokozót. Közben mindegyik arra gondolt, hogy egy választás nevű csellel bevonják az összes gyereket abba a játékba, aminek az a célja, hogy megnyerjék maguknak a pénzt, paripát, fegyvert.

Mind a négy gyerek kicserélte a sapkáját. A Vörössapkás begyűrte az ingébe a vörös sapkát, és kitűzött a mellére egy piros-fehér-zöld kokárdát. A Sárgasapkás is begyűrte a nadrágjába a sárga sapkáját, és ő is kitűzött a mellére egy piros-fehér-zöld kokárdát. A Fehérsapkás begyűrte a zsebébe a fehér sapkát és kitűzött a mellére egy piros-fehér-zöld kokárdát. A Barnasapkás is előkerült, ő is eltűntette a barna sapkát a bakancsában, és kitűzött a mellére egy óriási nemzeti kokárdát. Aztán a WC-ből mind a négyen a homokozó gyerekek elé álltak. Így szólt az egyik: Építek nektek egy csodaszép várat, akarjátok? S a másik: Építek nektek egy csodaszép várat, akarjátok? S a harmadik: Építek nektek egy csodaszép várat, akarjátok? S a negyedik is: Építek nektek egy csodaszép várat, akarjátok?

A gyerekek kapkodták a fejüket és ugráltak: Akarjuk, akarjuk, akarjuk, akarjuk – hangzott a kiáltás. Akkor – mondta az első – szavazzátok meg nekem a pénzt, paripát, fegyvert! Nem – mondta a második – szavazzátok meg nekem a pénzt, paripát fegyvert! Nem – mondta a harmadik – szavazzátok meg nekem a pénzt, paripát, fegyvert! Nem – mondta a negyedik – nekem szavazzátok meg a pénzt, paripát, fegyvert!

A gyerekek szája tátva maradt, bambán néztek egymásra, mikor az egyik elkiáltotta magát: Nézzétek, ennek az inge alatt vörös sapka van! A másik is kiáltott: Nézzétek, ennek a nadrágjában sárga sapka van! A harmadik is kiáltott: Nézzétek, ennek a zsebében fehér sapka van! A negyedik is kiáltott: Nézzétek, ennek a bakancsából barna sapka lóg ki!

Mire mind a négyen kokárdás mellükre tették a kezüket, magasba emelték két ujjukat és együtt szavalták: Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában, hiszek Magyarország feltámadásában!

És akkor egymás ellen ordítottak – a négyek. Mind ugyanazt mondta: Akarjátok Magyarország feltámadását? Akkor rám szavazzatok! Bűnös, aki nem szavaz (rám)! Szavazzatok! A gyerekek közt meghasonlás támadt. Az egyik vörös párti bokán rúgta a fehéret, a fehér a barnát, a barna a sárgát. Rövidesen az összes gyerek fogta a bokáját, kivéve néhányat. Ők a homokozó melletti bokorban ültek és nézték a „csodálatos” emberi színjátékot, az Ember komédiáját. Ők tudták, hogy nekik mi a dolguk a kis és nagy homokozóban, hogy mi az ő egyéni felelősségük, a lelkiismeretük szava.

De mintha ott sem lett volna egyetértés. A csillagos lobogóba csomagolt csali bevált. Az egyik gyereknek eszébe jutott, hogy a fehéreket és a sárgákat bántották a vörösök és barnák, talán őket kellene választani. Mások meg azt mondták, ezek mind piros-fehér-zöldek, és már nem vörösek és barnák. Ismét mások azt kiabálták, hogy ezek hisznek a hazában, ezek hisznek a föltámadásban. Az egyik gyerek a bokorból gyorsan a homokozó közepére tett egy szemetes kukát, amiből kiöntötte a szemetet és felkiáltott: Szavazzunk!

Csakhogy kire? És mire? Egyik így, a másik úgy magyarázta, hogy az ő lelkiismerete, meg a kisebb rossz, meg a nagyobb rossz, meg bűnös, aki nem szavaz. Lett is akkora felbolydulás, hogy csak úgy zengett a bokor. Úgy tűnt, mintha mindenki elfelejtette volna, hogy a csillagos lobogó csalija milyen veszélyes; és hogy nekik egyes-egyedül mi a dolguk.

És akkor a bokorból a kuka után futott egy ici-pici kisgyerek, hogy kidobja a csokis papírját. Közben azt kérdezte: Építsek nektek egy csodaszép várat? Meg sem várta a választ, kis kezeivel lapátolni kezdte a homokot. Nem volt nála sem pénz, sem paripa, sem fegyver.

És akkor csoda történt. Az égből szózat hallatszott, ami imígyen szólt: Ha nem lesztek olyanok, mint ez a gyermek, nem mentek be az Isten Országába… Az én országom nem evilágból való… Ti építsétek az Isten Országát és hirdessétek annak igazságát, a többi mindet hozzá kapjátok…

Anyagi sikerekre, boldog családi életre, szakmai elismerésre, jólétet biztosító interperszonális kapcsolatokra, testi-lelki egészségre? Mivel mindenkinek más jelenti az örömforrást, és saját szemszögén keresztül észleli és értékeli a körülötte lévő világot, számtalan válaszlehetőséget kaphatunk kérdésünkre. Mindenki a szubjektív megítélésén keresztül dönt saját örömforrása mellett, azonban a külsőségektől mentes gondolkodásmódunkat leküzdve, önmagunkba tekintve, felfedezhetjük azt a belső vágyat, lelki szükségletet, ami a leginkább meghatároz mindenkit. Ez nem más, mint az elfogadás utáni vágy, melyet az önelfogadáson túl, leghamarabb társas kapcsolatainkban élhetünk meg. Az elfogadás a szeretet megnyilvánulása, elfogadva lenni öröm, míg az elutasítottság érzése, szomorúsághoz, önértékelési problémákhoz vezethet. 

Maslow piramis hierarchiájának szociális szükségletek komponensei, melyek a valahová való tartozást helyezik előtérbe, mindenkiben élénk, belső vágyként vannak jelen. Ahányszor elutasítanak bennünket, annyiszor szomorúságot, mélységet, csökkent önértékűséget élhetünk át, míg az elfogadás örömmel, nyugalommal tölthet el. Eredendően hajlamosak vagyunk túlértékelni a rosszat és egyben reménytelenül vágyni a jót, azonban ahhoz, hogy teljesek lehessünk, olyanokká kell válnunk akárcsak egy fa. 

Hosszas folyamat lehet az elutasításból fakadó sérelmeink leküzdése, önmagunk újjáépítése, akárcsak egészségesnek mondható önértékelésünk, belső pszichés egyensúlyunk helyreállítása. Érzelmi elakadásaink, sérült önértékelésünk feloldása kihívást jelenthet, megküzdeni, hatékony stratégiákat találni a nehézségek megoldására nem mindig egyszerű. Azonban az arra való törekvésünk, belső lelki utazásunk, melynek célja önmagunk megismerése az elcsendesedés által, célravezető lehet. Talán a legnehezebb, de egyben a leghatékonyabb mód ahhoz, hogy új belső gyökereink, majd ágaink szülessenek, az az önmagunkhoz való kapcsolódás készségének fejlesztése. A belső erőforrásokra való fókuszálás, az érzelmi elakadásokat okozó hiedelmek felismerése és leküzdése gyengíti a külső forrásokból érkező minősítések, rólunk alkotott gondolatok és vélemények erejét, melyek nem képeznek reális énképet rólunk még akkor sem, ha hatással vannak az önmagunkról alkotott elképzelésünkre. Traumatikus élmények helyett a belső erőforrásokra való figyelem tudatos fókuszálása, reményt sugározhat a sötétségben.

Mindenki rendelkezik pozitív tulajdonságokkal, melyek többé teszik annál mint, amennyit egy érzelmileg megterhelő helyzetben gondolhat önmagáról. Önmagunk elfogadása, a bennünk gyökerező önszeretet képességének kifejlesztése olyan belső erőforrások alapját képezhetik, melyek reményt, új készségeket, életcélokat ajándékozhatnak nekünk. Önmagunkat elfogadni egyenlő az önszeretettel, ami a belső lelki béke alappillére és egyben harmónikus kapcsolataink kialakításának előfutára.

embereknél  igen  fontos bizalom egy más  felé

mert    ha az  nincsen akkor  vége egy más iránt

az  bizalom   ami ki  alakult  egymás  között de 

könnyen az  előfordulhat életbe  2emberközt  sok

évtizedes munkák közt  látja nagyon  jó  dolgozik

meg  bízok bene úgy végezte    dolgát így folyatja

dolgait   tovább igen csak jó   végezte dolgát  így

nagy öröm  benn még  bízik  ember  tovább

végezheti  dolgait  olyan  előfordul mai világba

ember  törekszik  bizonyos jóra   meg  bízható

legyen  ember  úgy    végzi  mondjuk dolgait

egyszer  csak   emberbe  akibe  bíztak még  több

elvárást kezdtek  el mondjuk elvárni tőle az illető

mondjuk  törekedik  arra  hogy  munkájába  

továbbra  jó  meg bízható legyen úgy  is alakul de

mondjuk  nagy ember  életbe látja jó  végzi  dolgát 

akasztok  rá még több  munkát hátha el  tudja 

végezni és  sikerült de  az  ember  szervezete

lehet  közbe  be  adja unalmast  feszítették ideget

és türelem  és  bizalom  egymás felé meg ingott

 mert aki  dolgozott   aki várt el dolgokat még

többet  nem bírta  piszkálta  tovább ember  a felé

ember  felé   nem  bízik  másik emberbe ez miatt.

Beesteledett, mire Sumiswaldba ért. Müneberg felől fekete felhők száguldottak, kövér esőcseppek potyogtak, s beivódtak a porba… A kis harang tompa kongással figyelmeztette a népeket: gondoljanak Istenre, s kérjék fordítsa el tőlük haragját, ne ítélje meg őket. A pap már kinn állt a háza előtt útra készen, mindenre készen, bárhová küldi őt a feje felett viharzó Úr, haldoklóhoz, vagy tűzesethez, vagy akárhová… Ahogy meglátta Hansot, tudta, hogy nehéz útra hívják, felövezte magát, megüzente az éppen harangozó sekrestyésnek: hagyja másra a harangozást, és kísérje el őt útjára. Közben frissítő italt tett Hans elé, mert jól esik a frissítő annak, aki rekkenő hőségben loholva érkezik valahonnan, de Hansnak nem volt szüksége rá. A pap nem is sejtette, mire képes az emberi alattomosság. Hans csak ímmel-ámmal ivott. Nemsokára megjött a sekrestyés, az szívesen fölhajtotta az itókát Hans kínálgatására. Fegyvereivel felövezve állt előttük a pap; megvetvén az italt – mikor harcba indult, nem volt szüksége rá. Nem szívesen hívta el embereit, hisz maga tette a kannát elébük, nem szívesen sértette meg a vendégjogot, de muszáj volt, mert ismert egy törvényt, ami előbbre való a vendégszeretetnél… Ingerelte is azok kényelmes iszogatása. Végre megszólalt: ő kész van; bajban levő asszony vár rá, borzalmas gaztett fenyegeti… A szent fegyverekkel az asszony és a gaztett közé kell állnia, ezért ne késlekedjenek, hanem jöjjenek vele, odafenn biztos kárpótolják őket, ha itt lenn nem csillapíthatták szomjukat.

Nem sietős az ügy – mondta Hans, a várandós asszony férje; feleségénél minden olyan kínosan lassan megy.

Ebben a pillanatban éles villámfény cikázott át a szobán, mindhármukat elvakította, s iszonyút csattant az ég; a ház minden pillére, darabja megremegett.

A sekrestyés nagyot fohászkodott, majd így szólt:

– Hallga, mi van odakinn! Maga az Ég is azt igazolja, amit Hans mondott: várni kell. Mit érnénk vele, ha el is indulnánk? Élve úgyse jutunk el a hegyre, s Hans már mondta, hogy a felesége dolga nem olyan sürgős.

Ekkor olyan zivatar kerekedett, amilyet emberemlékezet óta nem láttak. Mintha a föld szakadékaiból hasadékaiból tört volna elő, mintha minden szélirányból Sumiswald felé csapott volna össze: minden felhő egy hadsereg volt, mindegyik felhő a másikára torlódott iszonyú élethalál-harcban, megkezdődött a felhők csatája, bömbölt az orkán, villám villámra született, villám villám után csapott a földbe, mintha utat akarna törni magának a föld közepén át a föld túlsó felére. Szakadatlanul zengett az ég, dühösen bömbölt a vihar, meghasadozott a felhők öle, patakokban ömlött az eső, – a pap még habozott társai miatt. De amikor hatalmasan kitört a felhők csatája, nem felelt a sekrestyésnek, nem ült le, egyre fokozódó szorongás fogta el, valami belső erő húzta, hogy belevesse magát az elemek tusakodásába… És ekkor, mintha a mennydörgés iszonyú dörején át egy asszony velőt hasító sikolyát hallotta volna… A mennydörgésben megértette Isten feddő szavát késlekedése miatt – már nem törődött társaival, elindult. Mindenre elszántan lépett a tűz örvénybe, az orkán kavargásába, a felhők ömlésébe. Társai lassan, vonakodva követték.

Zengett-bongott, tombolt a vihar – hangjai mintha eggyé. olvadva az utolsó ítélet harsonáiként hirdetnék világok pusztulását – tüzes kévék hulltak a falura, hogy sorra gyújtogassák a házakat. De aki Annak szolgája, kinek szava: a mennydörgés, kinek fullajtárja: a villám – az Úr szolgájának nincs mit félnie szolgatársaitól – s aki Isten útján jár, az nyugodtan rábízhatja ügyét Isten viharaira, villámaira. A pap tehát félelem nélkül ment a viharban Kilchstalden felé. Társai bezzeg más indulatokkal követték, mert szívük egész másfelé húzott; dehogy akartak lemenni Kilchstaldenbe ilyen rossz időben, ilyen késő éjszaka, és Hansnak különös oka is volt a késlekedésre.

Könyörögtek a papnak; forduljon meg, menjenek másfelé. Hans rövidebb, a sekrestyés jobb utat tudott, s mindketten intve-intették, a megduzzadt Grüne-patak most elárasztja a völgyet. De a pap nem ügyelt rájuk, óvásukat semmibe vette, csodálatos ösztöntől űzve, az ima szárnyán igyekezett Kilchstalden felé, nem botlott meg a kőbe, szemét se vakította el a villám. Hans és a sekrestyés messze mögötte botladozva követte, bízván, hogy a szentség a pap kezében megvédi őket.

A falun túl, ahol az út Stalden felé, a völgybe ereszkedik, a pap hirtelen megáll, szemét elfödözi kezével. A kápolna alatt, a villámfényben egy vörös toll ragyog fel, s a pap éles szeme a zöld sövényből egy fekete fejet lát előbukkanni, azon imbolyog a vörös toll. Amint kémlel tovább, a túlsó hegyoldalon sebes futással a legvadabb szélrohamok sodrában, egy nekiszilajodott emberi alak repül a fekete fej irányába, amelyen zászlóként leng a vörös toll. Szent harci hév lángolt fel a papban – akik szívüket Istennek szentelték, azokban lángol fel így, ha érzik a Gonosz közeledtét… Fellángolt, mint magban a csírázó ösztön, ha az élet ösztökéli, mint a virág ösztöne, ha kibomlani készül, a hős hevülete, mikor ellenfele kardot emel reá. Mint a szomjúságtól lihegő a folyó hűs habjába, mint a hős a csatába: úgy rohan le a pap Staldenen, s veti bele magát a legvakmerőbb harcba: a zöldruhás és Christine közé áll, mielőtt ez a másik karjába tenné a kisdedet, s nagy fennszóval kiáltja a Három Legszentebb nevét. A Szentséget a zöldruhás arcába nyomja, szentelt vizet hint s gyerekre és Christinére. Erre a zöldruhás iszonyú vonítással eloldalog, mint vérvörös csík elvillan; elnyeli a föld. Christine a szentelt víztől iszonyú sistergéssel összezsugorodik, mint gyapjú a tűzben, mint mész a vízben, úgy zsugorodik össze sisteregve, lángokat szórva, míg csak a felpüffedt, borzalmas pók marad meg az arcán – abba zsugorodik össze, abba sistereg belé. A pók csak ül, mérgesen dacolva, ül a gyereken és dühös pillantásokat lövell a pap felé. Az szentelt vizet locsol rá, ami úgy sistereg a pókon, mint izzó kövön a közönséges víz: a féreg egyre puffad, fekete lábait szétterpeszti a gyereken, s mind mérgesebben dülleszti szemét a papra, de az lángoló szent haragjában merész kézzel megfogja. Mintha izzó tövisekbe nyúlna… De rendíthetetlenül szorongatja markában a férget, majd fogja a gyereket, s azonnal, viszi anyjához

A sors egy olyan fogalom, amely már évszázadok óta foglalkoztatja az embereket. A kérdések, hogy mi határozza meg sorsunkat, vagy van-e valódi szabad akaratunk, mindig mély filozófiai és vallási viták tárgyát képezték. Az idézetek sokszor próbálnak választ találni erre a kérdésre, vagy éppen segítenek elfogadni és megérteni a sorsunkat.

. „A sors nem a lehetőségek hiányában rejlik, hanem azoknak az elszalasztásában.” –

„Az ember sorsát nem az határozza meg, hogy mit lát az életében, hanem hogy milyen módon reagál arra, amit lát.” –

„A sorsnak nincs kedve, nincs érzelme, nincs kedvessége vagy haragja. A sors egyszerűen csak létezik, és mi magunknak kell megtanulnunk vele együtt élni.” –

„A sors az, amit belőle csinálunk.” –

„Az életünk nem egyenes vonal, hanem egy kanyargós út, amelyen a sors próbál megvezetni vagy irányítani minket.” – „A sorsot nem lehet megváltoztatni, de ahogy reagálunk rá, az mindent megváltoztathat.” – „Néha úgy tűnhet, mintha a sors ellenünk lenne, de valójában mindig azért dolgozik, hogy megtanítsa nekünk a legfontosabb életleckéket.” –

„A sors olykor rejtélyes, de sosem felejt el minket. Mindig ott van, hogy irányt mutasson az életünkben.” –

„A sors olykor kemény próbatételeket hoz elénk, de az igazi erő abban rejlik, hogy hogyan küzdünk meg velük.” –

„A sors olykor kegyes, olykor kegyetlen, de mindig tanít valamit, amit érdemes megérteni és elfogadni.” –

Ezek az idézetek rámutatnak arra, hogy bár a sors néha megmagyarázhatatlan és kihívásokkal teli, mindig van lehetőségünk az elfogadásra, az értelmezésre és az életünk alakítására a sorsunk mentén.

mindenki életébe  nagyon  szeretné  körülötte

béke legyen  földön csak  igazán nagy baj  mi

igazából szeretnék  béke legyen a  földön de aki

most  igazgatja bizonyos országot  az ember  csak

harcról   és  békétlenségről  pakol  népeknek csak

nem  gondol arra  ezzel   nem old meg semmit ha

csak a békétlenségen jár agyam őt  vallja  magát

embernek épen békétlenséget,meg gyűlöletet kelt

másik ember  iránt  milyen  ember aki  ilyet csinál

tesz  fele  barátja ellen az  ember elbújhatna és

közbe  Ellis  gondolkozhatna  mi béke te nem is 

kel  érte  békeség legyen de másik ember  akit

fele  barátomnak  tekintek úgy  is   viselkedek  felé

mintha  fele barátom nem keltek  felé gyűlöletet

mert  egy  rendes  ember   nem  tesz ilyet    fele

barátja ellen ilyet  ,mert fele  barátok akik 

szertik egymást  nem csinálnak egymást rosszat

nem tesz olyat felé fele   barátját meg gyűlöli

mert az nem békét  teszi  a  két  ember iránt

hanem békét lenséget szűr ki  emberek  felé

pedig  orrságba béke  hiányzik  tegyünk is  érte

fogjunk össze  ne  média  amit sugároz 

békétlenség   fele  megyünk ha  nem béke  felé

törekszünk  közösen béke legyen mindenütt.

Nem véletlen, hogy az évközi vasárnapok Jézus keresztségével kezdődtek – az első és a második vasárnapnak ez volt a tárgya –, hogy az Úr Jézust úgy mutatják be, ahogy a bűnösök közé áll, magára veszi a világ bűneit mint Isten Báránya.

Az Úr Jézus így a legvonzóbb, ahogyan a legnagyobb próféta, Keresztelő János mélyen látó szeme meg is ragadta az Ő lényét ebben a két szóban: „Íme, az Isten Báránya!” Az önmagát a mennyei Atyának, testvéreinek teljesen átadó Istenember.

Ez a teljes Atyának átadottság a leglényege Jézus emberségének, mint ahogy Mária emberségének a lényege a Jézusnak átadottság. Az Úr Jézus innen soha nem lép ki. Mária sem. Tehát Isten Bárányának lenni nem gyöngeség: az emberi világba belépett leghatalmasabb létező erő, mert ettől Jézust semmi, de semmi a világon el nem térítheti, ebből Őt ki nem ragadhatja, legyen az a legnagyobb szenvedés, támadás, állami erőszak, vérrel verítékezés vagy kereszt.

Viszont a mi emberi gyöngeségünk pedig éppen abban jelentkezik, hogy minket meg a legkisebb dolog is el tud téríteni attól, aminek át akarjuk magunkat adni. Egy-kettőre kint vagyunk, elveszítjük a fejünket.

Az Úr Jézus a próféták szerint nemcsak „Isten Báránya”, hanem „Júda Oroszlánja” is. Vele találkozni nemcsak azt jelenti, hogy már a tetteinek a láttára is magukon kívül vannak az emberek, hanem igazán akkor találkozunk Vele, az odaadott Isten Bárányával, ha minket is megfertőz ez az odaadás. Hogy magunkon kívül legyünk, magunkból kilépjünk, magunkat átadjuk.

Ezen a vasárnapon az Írásokban ilyesmiről van szó. Folytatódik a múlt vasárnap: az Isten Báránya megszólal. És az első, amit mond, ahogyan elkezdi működését, az első, hogy itt van valami egészen egyedülálló alkalom, az idő egész folyamának a tetőpontja, a teljessége, az a pillanat, amelyen mink is megtérhetünk. Felszólítást kapunk a megtérésre.

Ez a megtérés nem más, mint hogy legyünk mink is olyan odaadottak, mint Jézus. Itt az Isten országa, térjünk így meg az Atyához, mint Jézus.

Az „Isten országa itt van” azt jelenti, hogy a keresztségnél láttuk, hogy megnyílik az ég Jézus fölött. Jézus az Atyának egyetlene, akiben kedve telik, itt az embervilágban Ő az Isten országa. Ő az az ember, aki teljesen az Atyáé.

Ő kezdettől fogva megtért ember, mint Mária is. Nem valami új tant, nem valami ideológiát kell elfogadni ahhoz, hogy az ember megtérjen, nem is valami külső böjtöket, vezeklést vállalni, vagy a pusztába menni. Nem ez a megtérés.

Az se, amit a niniveiek csináltak. Aránylag könnyű dolog külsőleg szőrruhát venni, és hamut hinteni a fejre, és úgy tenni, mint aki megtért.

Az Úr Jézus első szava, a Bárány első szava – „Térjetek meg!” – sokkal többet jelent. Abban az utána fölolvasott jelenetben mutatkozik meg a tanítványoknál, hogy otthagyták a hálóikat, azt a szép szabad életet, kinn a vízen, a jó levegőt, azt az egészséges mozgást, az izgalmakat, hogy jönnek-e a halak vagy nem, kifigyelni őket… otthagyták azon nyomban és követték Jézust.

Jézushoz megtérni: ezt jelenti a megtérés. Minden porcikánkat ráigazítani. Ehhez kell a mindennapi küzdelem, a mindig új megtérés, mindig új odaadás.

Nem emlékezünk rá, elfelejtjük, hogy mi három fogadalommal leláncolt emberek vagyunk. Elfelejtjük, hogy mi szerzetesek vagyunk. Egy pillanat, egy helyzet, egy körülmény, egy alkalom, egy hatás, a környezetnek valami hatása elfelejteti velünk. És akkor megint újra kell kezdeni, s akkor megint meg kell bánni, amit tettünk, és nekiindulni.

Ezért olyan állandó föladat mindig az egyházi év elején az évközi vasárnapok elején mindjárt így elénk tárt föladat újra ez a megtérés.

Az akaratunk is – nem csak az emlékezetünk felejt – olyan hézagos, olyan tompult. Az értelmünk nem látja át a különböző dolgok összetartozását, hogy Jézushoz nem ilyen viselkedés való, hanem egészen más.

Az eszünk nem lát jól. Ezért kell mindig újra dolgozni azon, hogy megtért emberek vagyunk. És keserves félig megtértnek vagy megtéretlen embernek lenni, mert minden nyikorog bennünk, minden szanaszét van. Rendetlen szobában nem jó lenni. Rendetlen élettel, rendetlen emberi lénnyel nehéz élni.

Azért az a benyomásunk sokszor szerzetesekről is, hogy szomorúak, nem fölszabadultak, mert még ebben a küzdelemben élnek. Az az ember boldog, aki teljesen odaadott. Az lesz erős Jézussal. Hogy a szavára csodák is történnek. Mert Istennel annyira egy, mint a tűzben a vas, átveszi az izzást és maga is sziporkázik.

Ezt a megtérést végrehajtani nem lehet saját akaratból csupán, ehhez a Szentlélek segítsége, ajándéka kell, s ezért állandóan a Szentlélekhez kell fordulnunk, minden nap: „Add nekem azt a teljes átvilágítottságot, azt a teljes szabadságot, a világ teljes legyőzését, hogy úgy tudjak élni ezzel a világgal, mint hogyha nem is birtokolnám, hanem csak használnám.

Mária is csak a Szentlélek erejében tudott Jézusé lenni. Az Úr Jézusra is a Szentlélek szállt, mint valami galamb, hogy teljesen odaadott tudjon lenni. Kezdettől fogva ilyen volt.

Minekünk is csak a Szentlélek erejében lehet ilyennek lenni. Azért ebből a szent vasárnapból, Isten igéjéből ezt az egyet vigyük magunkkal, a Báránynak ezt a hangját, hogy: „Térj meg Te is! Mert még nem vagy megtérve. Itt az Isten országa. Kopogtatok. Engedj be teljesen! Légy igen-igen, nem-nem ember, aki megtanul a Szentlélektől különbséget tenni, hogy mi illik egy megtért, Jézusnak odaadott emberhez, és mi nem, és erőt is kap a Szentlélektől, hogy az is legyen, azzá váljon, aminek vallja magát, és aminek látjuk.”

Mária is ilyen. Mária a legnagyobb segítség ebben. Mert először Máriáénak kell lennünk, és Vele teljesen, Máriával („Veled Mária!”) teljesen Jézusé, és Jézussal lehetünk csak az Atyáé, mint ahogy minden szentmisében Jézussal forrunk egybe.

Azért szeretem a két szín alatti áldozást, hogy bár minden nap az lenne, mert a bor olyan, hogy jelzi azt a minden porcikánkra kiterjedő átadottságot. Ha az ember bort iszik, akkor az egész lénye odaadottabb, örvendetesebb lesz. Ezt jelzi a második szín, a kenyér mellett a bor színe. És bízom is benne, hogy ez vissza fog térni a keresztény életbe. Hogy a szentmisében teljes legyen a megtérésünk, az odaadottságunk, Máriával Jézus iránt, és aztán az átváltozás pillanatában is Jézussal az Atyáé legyünk, az Atyát imádjuk, engeszteljük, hálát adjunk Neki, dicsérjük, és hívek maradjunk. Amennyire csak a Szentlélek segítségével lehet.

Megértettem valamit még ezzel kapcsolatban. Hogy a szerzetesi élet tulajdonképpen a három fogadalommal – szegénység, tisztaság, engedelmesség – ezt a megtérést hangsúlyozza. Ezt részletezi: a világ három területéről összegyűjti az embert. A vagyon bilincséből kiszabadítva az embert, a test területéről, amihez ragaszkodik, a saját akaratából is kiszabadítva az embert. Eggyé teszi, megtértté teszi.

És még egyet megértettem. Azt, hogy a világ fiai mért csinálják a maguk dolgait olyan borzasztó elkeseredetten, és olyan komolyan, mintha semmi más nem létezne a világon. Mert még meg nem tért emberek, mert még tulajdonképpen a bálványuk rabságában vannak. Azért tudnak olyan könyörtelenek, kegyetlenek lenni, mert úgy cselekszenek, mintha csak az a dolog volna a világon, amit Ők látnak.

A megtért ember – mint Szent Pál mondja itt a Szentleckében – már úgy él ezzel a világgal, mint hogyha nem lenne, mintha nem élne. Tehát nem ragaszkodik a világi dolgokhoz olyan rettentő elkeseredettséggel, olyan elszántsággal, olyan teljes bálványimádás állapotában.

Azt is észrevettem, hogy a megtért embernek már nem nehéz meg is vallani a hitét. Hiszen annyira egy benne minden, annyira rendezett, Jézusra rendezett, hogy már nem is tudná nem megvallani. Életével is, meg szavaival is.

A vértanúk a legmegtértebb emberek. A teljesen odaadott, halálig odaadott emberek. Tulajdonképpen, ha minden keresztény ilyen teljesen megtért ember volna, amint az első keresztény időkben, akkor hatalmas tanúságtételt tudnánk tenni a világ előtt.

Itt most nem foglalkozhatunk a regényíró Saint-Exupéryvel – s így A kis herceg írójával sem -, művének e részéből csupán arra hívjuk fel a figyelmet, ami a Citadella szempontjából érdekel bennünket. Mindenek előtt arra, hogy bár csak 1948-ban jelent meg, tehát az író halála után négy évvel, amikor regényeit nemcsak hazájában olvasták, hanem úgyszólván a világ minden jelentős nyelvén, a Citadella korábban keletkezett, mint írói munkásságának a dandárja. Valóban, ha a mű megírásának a kezdetét tekintjük (kb. 1936!), akkor azt láthatjuk, hogy időrendben csupán a Courrier du Sud (Déli futárgép, 1928) és a Vol de Nuit (Éjszakai repülés, 1931) előzte meg. S ezt fontos tudnunk, mert megvilágítja Saint-Exupéry regényírói arcának egyik igen fontos, a kritika által már nagyon korán kiemelt vonását, az író moralizáló hajlamát.

Kritikusai általában erősen hangsúlyozzák azt az állhatatos, szinte megszakítatlan fejlődést, amely a Déli futárgép regényformájától egyenes vonalban vezet el a Citadellához. Anélkül, hogy vitába kívánnánk szállni életének és művének nálunk avatottabb ismerőivel, szeretnénk a magunk részéről hangsúlyozni az előbb említett 1936-os év jelentőségét; sőt úgy érezzük, hogy talán még korábbra is visszamehetnénk, hiszen egyáltalán nem bizonyos, hogy valamely mű megírásának a kezdete egybeesik e mű koncepciójának a megszületésével. Jelen esetben már csak azért sem, mert tudjuk, hogy a Citadella nem eleve kész, határozott terv alapján született, hanem – hogy egy másik francia és egyúttal világirodalmi párhuzamra hivatkozzunk – Pascal Gondolataihoz hasonlóan jórészt sebtében odavetett, legnagyobb részben kidolgozatlan feljegyzések, gondolatok formájában, amelyekre még hosszú átdolgozás és szerkesztés, az író életének utolsó évében tett kijelentései alapján legalább három-négy esztendő várt. a Citadella csupán megjelénésének évét (1948) tekintve későbbi mű, mint a regényei; alakulását tekintve egyidős a legtöbb regényével, sőt – legalább részleteiben – bizonnyal régebbi némelyiknél. Vagyis az a bizonyos fejlődés, amelynek állítólagos betetőződése, az egyre moralizálóbb regények után a nagy elmélkedő, erkölcsi és életelveket nyújtó, szinte minden cselekménytől mentes mű lenne a Citadella, a valóságban párhuzamos a regényeivel, mondhatnánk kíséretéül szolgál e regények sorának.

És valóban: ha jól olvassuk Saint-Exupéry regényeit, azt látjuk, hogy a morális érdeklődés, a moralizáló, gyakran didaktikus szándék elejétől végig fellelhető minden művében. Első kritikusainak egyike, Gide már nagyon korán észrevette, hogy itt valami új felfogásról van szó, a cselekvés előtérbe állításáról, arról, hogy “nekünk főképp arra van szükségünk, hogy megmutassák: mint vagyunk képesek arra, hogy önmagunkat is felülmúljük a megfeszített akarat segítségével.” Az író minden hőse végeredményben az élet értelmét keresi, Gide szerint azt bizonyítja, hogy “az ember nem a szabadságban, hanem egy feladat elfogadásában találja meg a boldogságát.” Ez a feladat végül is a métier, a mesterség fogalmába sűrítődik: legyen bármilyen szerény vagy fontos ez a mesterség, benne teljesedik ki az ember, nyeri el teljes szabadságát. Ez a felfogása regényei közül a Terre des Hommes-ban (Az ember földje, 1939) fogalmazódik meg a legtisztábban; de ha a Citadella számtalan, erről szóló fejezetét olvassuk, akkor itt is, mint a rengeteg egyéb, ismétlődő motívumban és gondolatban, félreismerhetetlen az időbeli párhuzam. Mi azt hisszük, hogy valóban lehetetlen egymástól elválasztani Saint-Exupéry regényírói és moralista-esszéírói működését, legalábbis ami a Citadellát illeti; csak a későbbi, posztumusz megjelenése mondathatta számtalan kritikusával azt, hogy a Citadella mintegy betetőzése, végső konklúziója regényírói működésének. Mi szinte azt mernénk kimondani, hogy a regények a Citadella gondolatainak az illusztrációja. Egy kis túlzással a posztumusz mű amolyan “vezérkönyv”, amely megoldja, megmagyarázza, didaktikus módszerrel érthetővé teszi ennek a mélyenszántó és mélyen etikus műnek a végső mondanivalóját.

Ez az időbeli párhuzamosság lépten-nyomon szemébe tűnik a regényeket már ismerő olvasónak, amikor belemélyed a Citadella olvasásába. Megtalálja benne az író minden nagy témáját, amelyeket már ismer a regényekből. Persze, az újszerűség eleinte meglepő, sőt talán félrevezető, a mű koncepciója és hangneme ugyanis erősen eltér az előzőktől, didaktikussá válik, minduntalan bibliai rezonanciák ütik meg a fülünket, cselekmény nincs, csak példázatok és elmélkedések. De az alapgondolat és a cél ugyanaz: megkeresni az emberi élet értelmét a családban, az igazságban, az otthonban, a mesterségben, a szeretetben, a boldogságban, a testvériségben, a szabadságban, az emberi közösségben s mindezek túlhaladásában egy náluk is magasabb rendű nagyságba emelő erőfeszítés segítségével. Ez az erőfeszítés, ez az igyekezet azonban nem feltétlenül a legnagyobb dolgokban nyilvánul meg. A lényeg: veszendő létünk elcserélése valamire, aminek értelme van. A hímzőrámájuk felett vakoskodó asszonyok gyonyörű, Isten házát ékesítő hímzett terítőkre cserélik el magukat, a gyermekét ápoló anya egy édes mosolyra, a szegkovács meg a deszkát fűrészelő asztalos hajóra, az építész templomra, az uralkodó népe boldogságára. Mindenkinek megadatik a csere lehetősége: az élet elpusztulhat, de amit másokért alkottunk, az megmarad, mint a hímzőnők elpusztíthatatlan remeke vagy az építész évszázadokkal dacoló temploma. Az elcserélődés a mesterségben, mások, a közösség szolgálatában: minduntalan visszatérő témája a Citadellának, de egyúttal alapgondolata Saint-Exupéry egész írói működésének is.

Mindez nagyon szép és emberi. Ám az olvasó joggal teheti fel a kérdést: miért kellett ezt a művet katolikus kiadónak kiadnia? Hiszen úgyszólván egyetlen sorában sem lelhetünk közvetlen hivatkozást az író katolikus felfogására. Már maga a keret is – egy berber fejedelem beszélgetése fiával, majd a fefedelemmé cseperedett s lassan az öregség felé haladó utód elmélkedései – egészen mást enged sejtetni. Ám a keretül szolgáló sivatag, sivatagi erkölcsök, szokások légköre meglepő. Bibliai levegő lengi át ezt a hosszú elmélkedést, az író stílusa helyenként ószövetségi, ódon erővel telített, máshol mintha az Újszövetség, a Hegyi Beszéd visszhangoznék a líraian szép részletekben. Hogyan lehetséges, hogy ez az aktív, harcos életet élt és katona-halált halt író ilyen bibliai hangú művet írt, helyesebben, ilyen mű megírására készült (hiszen a Citadella tulajdonképpen nem készült el!), holott egész életében úgyszólván semmi nyomát nem leljük annak, hogy vallásos, katolikus módon élt volna? Azt tudjuk, hogy mélyen katolikus környezetben nevelkedett, katolikus iskolában végezte tanulmányait, de felnőtt élete folyamán eltávolodott ettől a környezettől, egészen más világban és világfelfogásban élt (?!). Hogy a Biblia rendkívül nagy hatással volt rá, azt egy percig sem lehet tagadni: ezt bizonyítják veretes mondatai, stílusreminiszcenciái, példázatai, a mű egész atmoszférája. De ismerjük egy ifjúkori mondását is: “Helyettesíteni a vallást: nem haszontalan beszéd.” Aki ilyet mond, az bizonnyal nem hívő katolikus. Vagy tévedünk, s mégis az? Talán csak túl sok keserűség gyűlt benne össze, vagy saját gyengeségei elől menekült bele egy új morál keresésébe, amely végül mégis azonos lett – ezt a következtetést nyugodtan levonhatjuk a Citadella végső kicsengéséből – a keresztény morállal, annak legtisztább megfogalmazásával? Már említettük, hogy Saint-Exupéry hosszú időn át a francia szellemi élet egyik irányítója volt, Camus és Sartre oldalán. Hivatkozzunk hát Camus-re, aki megkérdezte, lehet-e, és hogyan lehet szent egy ateista? Saint-Exupéry, úgy érezzük, erre a kérdésre kíván feleletet adni. Eltávolodott a keresztény hittől, élte kora emberének izgalmas, tevékeny életét, de mintha folyton ez a kérdés nyugtalanítaná: lehet-e szent, hogyan tudhat szentté lenni egy ateista? S akit ez a kérdés nem hagy nyugton, aki erre keresi a választ, s nemcsak írásaiban, hanem azzal is, ahogyan életében számtalanszor vállalta a veszélyt, az áldozatot s a végén – önszántából – a halált másokért, egy eszméért, a közösségért, az élet értelméért, azért, amit akkor a legnagyobbnak érzett, az az ember elszakíthatatlanul kötődik a keresztény morálhoz. Tudjuk, hogy amikor ő élt, Franciaország már jó évszázada a dekrisztianizálódás állapotában volt, ám ez mit sem jelent: a kereszténység eszmevilága, vagy ahogyan ma szokták mondani: a zsidó-keresztény életforma, eltörölhetetlen nyomokat hagyott az európai s így a francia gondolkodásban is. A keresztény etika a levegőben volt és maradt, és az irjúkorban magába szívott erkölcsi ideálok tovább éltek, dolgoztak Saint-Exupéryben is, mint e kor annyi más fiában. A Bibliát mindig csodálta, s úgy látszik, alaposan ismerte is. Az erkölcsnek, az erkölcsi törvényeknek gyönyörű foglalatát látta benne. Már említettük, hogy kritikusai folyamatos, megszakítatlan felfelé haladást látnak művében az első regényektől a Citadelláig. Nos, valami effélét láthatunk morális fejlődésében is. Aki jól olvassa a Citadellát, észre fogja venni, hogyan fejlődik – és érdekes módon a Bibliával párhuzamosan – az író etikai rendszere az Ószövetség zordonabb, keményebb, majdnem kíméletlen erkölcsi világától az Újszövetség enyhültebb, megértőbb és az emberi gyengeségeket szeretettel gyomlálgató, javítgató, hozzánk közelebb álló, megértőbb világa felé. Elég csak az első fejezetekre gondolnunk, a megtévedt és sivatagba kitett asszony halálára, s vele kapcsolatban a szigorú fejedelem fejtegetéseire, vagy az alvó őrrel szemben tanúsított igazságos, de kegyetlen szigorra, s aztán az élete végén palotájában sétálgató utódnak hasonló szituációban, az ugyancsak elbóbiskoló őrökkel szemben mutatott elnézésére, szelíd megértésére, vagy a befejező kertész-történet már-már Hegyi Beszéd-szerű, szeretettől átforrósodott hangjára, amely mintha azt mondaná: boldogok az együgyűek… Valóban van fejlődés Saint-Exupéry írói művében, de nem a regénytől a moralizáló esszé felé, hanem a cselekvő embertől a cselekvés értelmét a szeretetben, az emberiség szolgálatában meglelő szabad ember felé, s ez párhuzamosan, egyszerre nyilatkozik meg mind regényeiben, mind esszéiben. De ennek a keresztény etikának tragikus nagyságot kölcsönöz Saint-Exupéry kitartó, makacs Isten-keresése, amelynek láttán az ember kénytelen Pascalra gondolni, s Pascalon túl az arcát elrejtő Istent állhatatosan kereső prófétára, aki tudja, hogy Isten nem mutatja meg magát – vere tu es Deus absconditus -, de mégsem mond le a megtalálásáról. A francia irodalomnak kevés oly megrázó passzusát ismerjük, mint a Citadellának az a fejezete, amelyben a berber fejedelem felhág a hegyre, hogy kérdéseire feleletet kapjon Istentől, ám a sötét éjszakában csupán hallgatag, fekete gránitszikla meredezik előtte, amelyet nem képes szóra bírni. Még a fákon ülő holló sem szólal meg – pedig ő már ennek a szavával is beérné -, s ekkor érti meg, hogy ha szólna hozzá, akkor nem Isten szólna. Tragikus magára hagyatottságának az érzésével szívében száll le a városba, de tudja, hogy a feleletet mégis keresnie kell, s egyszer majd meg is találja, amikor élete eljut a beteljesedéshet, a halálban, amikor már nem lesz többé kérdés…

Pascal nevét többször idéztük ebben a rövid bevezetésben. Nem véletlenül: a befejezetlen mű át nem dolgozott fejezetei határozottan Pascalt idézik emlékezetünkbe. Saint-Exupéry is ugyanúgy készítette jegyzeteit, mint nagy elődje, ő is egy nagyszabású mű megírását tervezte hasonló didaktikus céllal, s az ő művének is majdnem ugyanaz lett a sorsa, mint amazénak: nem jutott rá ideje, hogy befejezze, átdolgozza, végleges formába öntse. S alapgondolata, az Isten keresése, a megtalálás lehetetlenségének tragikus tudata is egyezik náluk.