Már gyermekként is nagyon szerettem a húsvétot, talán jobban, mint a karácsonyt. Szerettem a templom félhomályát, csöndjét, a szertartásokat, különösen a húsvéti vigília fényliturgiáját. Amikor kézről kézre adták az emberek a gyertyafényt, jelképezve, hogy a hitünket Krisztustól egy másik emberen keresztül kapjuk.
Szerettem hallgatni – égő gyertyával a kezemben – az öröméneket. Megszólaltak a harangok, ministránsként ráztuk a csengőt, és „győzelemről énekelt napkelet és napnyugat”. Szerettem a gyertyás körmenetet. A falu (Csesztve) fölötti dombon lévő Árpád-kori templomból kihozni a fényt a világba, a sötétségbe, és vigyázni a gyertyalángra a tavaszi szélben.
Szerettem az ünnep idejét is, a tavaszt, az újjáéledő, a „feltámadó” természetet. Későbbi olvasmányaimban találtam meg Prohászka Ottokárnál ennek az érzésnek a megfogalmazását: „A Nagyböjt is tavasz, a lélek tavasza…”
Gyermekfejjel gondolkodva csak egy dolog zavart ezen az ünnepen. Az, hogy Jézus a feltámadása után miért nem ment el Pilátushoz, a Főtanácshoz, meg az Őt kivégzőkhöz, hogy megmutassa magát nekik. „Itt vagyok! Élek! Én győztem!” Átélhette volna a győzelem sikerélményét. – Nem, nem ment el hozzájuk! Inkább azokhoz ment el, azoknak jelent meg, akik szomorkodtak halálán, akik sajnálták, akik szerették.
Most, immár felnőtt fejjel tudom, hogy azért nem ment el az Őt elítélőkhöz, a halálát okozókhoz, mert őket is szerette, még őket sem akarta legyőzni, megalázni. „Az Ő útjai nem a mi útjaink”, az Ő szeretete nem olyan, mint a miénk. Nem kell kiérdemelni, nem kell érte tenni, nem kötődik feltételekhez. Nem akkor szeret, ha nem bántjuk Őt. Nem azért szeret, mert jók vagyunk, hanem azért, hogy jók legyünk! Ő nem tud mást, csak szeretni! Szeretete nem függ attól, hogyan bánnak vele, hogy elfogadják, követik, vagy éppen elítélik, kivégzik.
Egy nemrég elhunyt költő gondolata: „Ki nem vigasztal meg, mikor megbántottad, az nem is szeret.” (Fodor Ákos – Axióma) Igen, mi megbántottuk Istent a bűneinkkel, és Ő Krisztusban megvigasztalt minket. Ezzel mutatta meg szeretetét.
Jézus hatalma nem azt jelenti, hogy aki fölött uralkodik, mindent megtehet vele – mint a világ mai urai –, hanem mindent megtehet érte! Meg is halhat érte! A kereszt Jézus igazi, áldozatos „minden értelmet meghaladó szeretete” (Ef 3,19), mert csak ez a szeretet, és ez „soha el nem múlik” (1Kor 13,8). Erre a szeretetre volt az Atya válasza, hogy feltámasztotta Őt a halottak közül.
A feltámadott Úr azoknak jelent meg tehát, akik szerették. Húsvétvasárnap este megjelent az apostoloknak, de nem tett nekik szemrehányást. Nem emlegette föl Péternek a háromszori megtagadást. A többiektől sem kérte számon, hogy miért futottak el, miért hagyták magára? Így szólt hozzájuk: „Békesség nektek!…Vegyétek a Szentlelket! Akinek megbocsátjátok bűneit, bocsánatot nyer…” (Jn 20,20)
