Szerző: Lukács Sándor

S akkor negatíve megállapítja, hogy nem az eszemhez tartozó valami ez elsősorban, amikor azt mondom: szeretem. Ez egy hozzáállás. A hozzáállásunk ugye az akaratunkhoz tartozik. Az akaratunknak a megnyilatkozása ez, onnan jön elő ez a szó, ott van a fedezete. Az akaratunkról nem tehetünk, hogy ilyen, azt nem mi alkottuk, annak a szerkezetét a teremtő adta meg, hogy képes az akaratunk ezt kimondani, vagy akaratunkra támaszkodva ezt kimondjuk. Az akaratunk természete olyan, hogy én valamihez így hozzá tudok állni, és ezzel a szóval, hogy „szeretem”, olyasmi megy végbe, mint mikor a gyerek kitárja a karját és megöleli az édesanyját vagy édesapját. Az akaratunkban is egy ilyen ölelő gesztus rejtőzik. Amikor azt mondom, „szeretem”, beveszem az akaratomba, beveszem a gondomba, mert jónak találom; de jó! Látta Isten, hogy jó, mindarról, amit teremtett, bevette a gondjába, akaratába.

A szeretet ehhez a képességünkhöz tartozik, itt jelenik meg az életünkben, belénk programozva. És azért merte Isten ránk bízni ezt a teremtést, amiről ő látta, hogy jó, mert ezt a képességet ő belénk teremtette, hogy mink is tudjuk látni valamiről, hogy jó, és mink is be tudjuk venni a gondunkba, szeretetünkbe.

Tehát valamennyire minden szeretetnyilatkozatunk mögött ott van az a valóság, hogy bevesszük a gondunkba és azt mondjuk rá: de jó, hogy van. Persze mindegyikünkben más szinten, más módon helyezkedik el ez az akarati képesség és másra és másra tud irányulni és más az intenzitása.

Akkor jöttem erre élményszerűen rá, mikor én ezt a Pieper-könyvet németül olvastam, épp akkor Kelet-Németországban volt az utam és sokat tartózkodtam vonaton – Magdeburgból Erfurtba, az két óra gyorsvonaton, ha nem több. Akkor olvastam és fedeztem föl, ceruzával mindent jeleztem, aláhúztam; borzasztó nagy fölfedezésnek éreztem ezt.

Amikor hazajöttem, itt, a ház előtt, itt, ebben a virágos részben dolgozott az egyik nővér, tűző napon, dél felé. Szalmakalapot vett föl a nap ellen, vékony, hosszú kapával kapálgatott. Rászóltam, hogy hát a vérnyomása is ingadozó, szíve is rossz… s akkor rám nézett, a hosszú kapanyélre kicsit támaszkodva, s azt mondja: atyám, szeretem a virágokat. Képzeljétek el, én ezzel a fölismeréssel, hogy a szeretet hol lakik bennünk, hallom ezt, s rettentő elszégyelltem magamat. Mert magamban mindjárt az volt, hogy én is szeretem a virágokat. De milyen különbség van ennek a nővérnek a virágszeretete meg az én virágszeretetem között! Én szeretem, mikor már megvannak készen, gyönyörködik az ember bennük; az illatát élvezem, ő meg már gondoskodott róla, hogy a rothasztóból komposzt kerüljön a virágágyakba, azokat előkészítette, aztán elültette vagy magról, vagy szerzett palántát, ismeri az egészet, megtervezte, öntözi, kapálja… hogy vette gondjába ő, hogy szereti a virágokat ő – és hogyan szeretem én, aki csak egy pár virágnevet tudok mindössze, és hozzá se nyúltam a virágkerthez…

Nagyon bevilágított nekem akkor. Az vigasztalt, hogy én is beveszek valamit a gondomba. Az én szeretetem másra irányul… És ugye mikor ezt így felfedezitek, azonosítjátok magatokat a Pieper bácsinak ezzel a nagyszerű meglátásával, kifejtésével, akkor – gondolom – nálatok is felmerül, hogy hogyan áll az én szeretet-képességem, ami az akaratomba, létembe van írva, és mire vonatkozik, milyen gonddal, milyen intenzitással, odaadással veszem én be azt az én lényembe, amit én szeretek.

És vessétek föl azt a kérdést is, hogy Isten a maga részéről – mikor ő a teremtő szeretet és ránk bízza a világot – milyennek akarja bennünk ezt a szeretet-képességet, ennek a rendjét. Szent Ágoston azt mondja, hogy ha a szereteted rendben van, akkor egész lényed rendben van.

Van Istennek valami útbaigazítása arra vonatkozólag, hogy milyen legyen a szeretetünk? Van. Úgy hívjuk ezt, hogy főparancs. A főparancsban meglepetve fedeztem föl, mikor ezt én megláttam, hogy hát első helyen Isten azt akarja, hogy a mi gondunkban Isten maga legyen benn. Mintha parancsba adná, hogy végy be engem a te szeretetedbe, szeresd a te Uradat, Istenedet, teljes szívedből, teljes lelkedből, minden erődből. Ez volt a második meglepetésem, én azt hittem, hogy szeretem Istent. És rá kellett jönni, hogy hú, de sok hiányzik még. Mennyi mindent bevettem én, ami kiszorítja őt, nem ad helyet neki! Az ajándékot jobban szeretem, mint az ajándékozót! Próbáljátok meg ezt is fölvetni az elmélkedésetekben!

Aztán hogy akarja rendben tartani Isten ezt a szeretet-képességünket? Második helyen mindjárt azt mondja, hogy szeresd a felebarátodat, az embertársaid! Ki az embertársad? Aki bajban van! Az Úr Jézus megmutatta az irgalmas szamaritánusról szóló példabeszéddel: szeresd azokat, akik rászorulnak valamiképpen a segítségedre, akik terád szorulnak! Ne azokat, akik tündökölnek, gazdagok, jólétben élnek, amúgy is megállnak a maguk lábán, hanem szeresd a felebarátodat; s azt érezd felebarátodnak, aki bajban van, aki rád szorul. Nézz körül a környezetedben, és szeress tulajdonképpen mindenkit, mert mindenki válhat felebarátoddá, rád szorulóvá. De mi van ebben a parancsban? Az, hogy szeresd, hogy vedd be a gondodba, amennyire csak tőled telik. Az van benne, hogy ne fagyos hideg vagy nemtörődés, vagy mi közöm hozzád, kopj le, nem érdekelsz, ne ez sugározzon belőled az emberek felé, hanem próbáld meg ezt a tudományt, ezt a művészetet, hogy éreztetni valakivel vagy nem is valakivel hanem mindenki mással, de legfőképpen aki felebarátod, éreztetni ezt az elfogadást: „de jó hogy vagy”. Tehát nem a kritikát, nem a fintorgást, a szemrehányást, hogy mért vagy ilyen, mért nem másképp, amilyennek én elképzelnélek. Ne az elutasítás, haragtartás, hanem ez az elfogadás sugározzon belőlem: de jó, hogy vagy, melletted állok, rád szavazok, gondomba veszlek, amennyire tőlem telik.

Szeresd felebarátodat, mint magadat! A szeretet rendjében harmadik helyen ott vagyok én is. Isten azt kívánja, hogy én magamat is vegyem be a szeretetembe, a gondomba, amennyire csak szükséges, amennyire csak az én javam kívánja. Igen, mert mi meg tudjuk azt tenni, hogy magunkat gyötörjük, sebezzük, károsítjuk, olyan dolgokat csinálunk, amik nem jók nekünk se. Álmatlanságba gyötörjük magunkat, hajszoljuk magunkat sokszor olyan dolgokkal is, amik valahogyan becsvágyból valók, és így tovább… mindenki maga tudja. A dohányzók, akik valamilyen elképzelés alapján azt gondolják, hogy az a jó nekik, vagy akik túloznak valamit; ételt, italt, iszákosságot vagy bármi előfordul; ezt nem részletezzük.

Szeressük magunkat: „de jó, hogy vagy”! Akarjuk, hogy igazán jó legyen, Isten szándéka szerint, és a legjobb nekünk az, ha szeretetben élünk. Ha ez a szeretet-erő megvan bennünk, ez az akaratunk gyökerébe beleültetett képesség kivirágzik bennünk, akkor jó. Ha ez tölti el az egész lényünket és ez rendezi a gondolkozásunkat, viselkedésünket, ez a teremtő szeretet. Lassan rájöttem arra, hogy milyen fontos dolog, hogy ez meglegyen bennünk és köztünk, milyen végtelen bölcs és mennyire emberismerő a mi Urunk, Teremtőnk, hogy ezt kívánja tőlünk, hogy így éljünk egymás mellett, ezt az elfogadást és szeretetet hordozva. De jó, hogy vagy, vagyis akarom, hogy legyél, bontakozzál, meglegyen a létedhez ennivalód, ruhád, lakásod, a szükséges dolgok, a kultúrádhoz szükséges dolgok, hogy fejlődj, ne forradjanak beléd az adottságok… nagyon sokat jelent ez a teremtő szeretet.

És arra is rájöttem, hogy a leges legelső, amire szükségünk van ebben az életben, ez, mert a Jóisten úgy teremtette az édesanyákat, hogy belőlük a kicsi felé, még mielőtt megszületnek, már a szívükből, lényükből áradjon ez a „de jó, hogy vagy”. Nem a tiltakozás, nem a teherhordozás, hanem az áldott állapot, ez az anyai boldogság, hogy már itt vagy! Milyen jó, hogy nem vagyok egyedül, hogy te vagy. És azt mondják orvosok, pszichológusok, hozzáértők, hogy az élet első három éve milyen döntő ilyen szempontból, hogy ez a legnemesebb, legmagasabb rendű besugárzás valóban áradjon a gyermekeink felé, mert ha valakinek az életéből ez kimarad, akkor az egész életében ez hiányzik neki: a teremtő szeretet. És ha valaki nem kapja ezt meg, felnőtt korára is valahogy elárvul, elmagányosodik, úgy érzi, hogy ő nem kell már senkinek, mert nem tud használni, nem tud szolgálni senkinek, hogy ez teljesen elveheti az életkedvet, még öngyilkosságba is kísértheti ezen a ponton az embert a sátán. És vannak, akik engednek, mert úgy érzik, hogy ők már semmire sem jók, nem veszik észre, hogy Isten viszont akarta őket és állandóan mondja nekik „ne félj, ne csüggedj, jó hogy vagy, én tudom, azért adtam neked a léted, mert az nagyon jó, annak óriási, végtelen kilátásai vannak”. Ez a teremtő szeretet. Ezen alapszik aztán a további.

Nézzük meg a Szentírásból, a kinyilatkoztatásból a szeretetnek a további megmutatkozását Isten részéről, ahogy bemutatkozik. Persze párhuzamosan az Isten szeretetének megmutatkozásával vele szemben már ott van az az ember, akit ő megteremtett, és akiről ő látta, hogy jó. Szabad akarattal. Az az ember, aki viszont rosszul lát sokszor, és jónak gondol olyant, ami nem jó. És be is engedünk az életünkbe nem jó dolgokat, mint már az első embereket is így jellemzi a Szentírás: gyanakodtak Istenre, hogy eltiltja őket valamitől; hátha pont az teszi őket olyanná, mint az Isten. Így hallatlan sértés született az ember részéről Isten felé: nem hiszek neked, nem hiszem el, amit mondasz, hogy az a jó, amit te jónak mondasz; az a jó, amit én gondolok! És ezt a sugalmazást választja, a gonosz sugalmazását; fantasztikus, hogy az ember be tud venni ilyen égbekiáltó hazugságot: nem jó, amit a Teremtő jónak mondott.

Mi van akkor? Akkor az az egyetlen pillanat, amikor az ember ezt kimondja, elsötétíti a világot, a Paradicsomot mindjárt számkivetés helyévé változtatja. Mert a gyanakvással, ha nem hiszek, nem hiszem el, hogy Isten jó és jót akar, megszakad a kapcsolatunk; óriási változás következik be: lehetetlenné válik a szeretet ezen az alapon. Akkor az már valamilyen ellenségeskedés, legföljebb meghunyászkodás, reszketés az Isten előtt, bűntudat – és ez kiviszi az embert a Paradicsomból.

Itt jelentkezik a legnagyobb probléma Isten számára is velünk: kénytelen bennünk azt látni, ami nem jó. Káin megöli Ábelt, borzasztó rossz. És hogy egy emberen keresztül bejött a világba a bűn, és mennyi bűn minden téren! Istennek minden parancsát áthágja az ember; olyan ez, mint egy árvíz, amelyik visz. Mutatta a tévé egyszer az árvizet, hogy mennyi mindent visz az árvíz, tuskókat, tönköket, háztetőket, gerendákat, fuldoklókat, állatdögöket, mindent, ez az emberi világba betört rossz, bűn, ami mindnyájunkat belülről szomorít, sebez, bánt, nyugtalanít, és mennyi félelmet hoz a bűn, és mennyi kínt, meg a halál is. Óriási problémája Istennek velünk ez, a mi szabad akaratunkon keresztül beengedett rossz a világban.

És most mi lesz, aki szeretet maga, teremtő szeretet, akarja, hogy legyünk, és magát a létünket azért jónak tartja még most is, meg tudja különböztetni a létünktől a rosszat. Mit csinál? Itt a legcsodálatosabb az Isten szeretete: hogyan veszi fel a küzdelmet a betört rosszal? Hogyan nem pusztítja el magát az embert, hanem megkülönböztetve tőle a rosszat, a rosszal szemben veszi föl a harcot? Az embert felszólítja, hogy „térj meg, a te görbe utadból egyenesedj ki!”

Persze az emberek – ezt a Szentírás hozza érthetően, világosan – a maguk elképzelését tulajdonították aztán Istennek is, Káin is azt gondolja, hogy most már őt is megölheti bárki, és Isten gondjába veszi Káint, a gyilkost, jelet tesz rá, hogy ne bántsák. Aztán Szodoma és Gomorra: Ábrahám alkuszik Istennel és Isten enged. Tízig megy Ábrahám, „ha tíz igaz lesz, akkor megkegyelmezel?” Megkegyelmezek! S nem megy tovább. Ez megdöbbentő helye a Szentírásnak, mert Isten továbbment, mutatják a továbbiak, hogy egy igazért, az Úr Jézusért mindenkinek kész megkegyelmezni. Ábrahám nem merte kérni, nem mert tovább alkudni.

Azért idézem ezt, mert nagyon ideillik a keresztény emberképről szóló vázlatos beszámolóm elé. Ez az „emberkép” sosem lépett fel a teljesség igényével. A keresztény hit, tanítás, gondolkodás a kinyilatkoztatásra épít, de a folyton gyarapodó tapasztalatra is. Hitünk szerint Isten nem azért „szólalt meg”, hogy minden kérdésünkre teljes, másíthatatlan feleletet adjon, mintegy feleslegessé tegye egymással folytatott töprengő beszélgetésünket. Inkább azért, hogy – sajátos tekintéllyel – maga is belekapcsolódjék töprengésünkbe, eszmecserénkbe. A Biblia mondatai olyanok, mint az élőfa törzsébe vésett betűk: növekednek, újraértelmeződnek, ahogy növekszik a fa.

A Szentírásban nincs olyan fejezet, amely „Az emberről” szólna. A keresztény emberkép alapvonásai a Biblia első fejezeteiből rajzolódnak ki. Ezekben két, egymással rokon elbeszélés olvasható a „kezdetekről”, ezek a narratív teológia – számunkra szokatlan – nyelvén a látható világnak s benne az embernek legfontosabb sajátságait vázolják fel – Istenhez való vonatkozásukban.

Az embert különös gonddal, örömmel teremtette Isten. A Hatnapos teremtéstörténet (Hexaémeron) szerint a kész világba vezette be, „saját képére és hasonlatosságára” teremtette. Gondjára bízta a világot, tehát különösen tágas horizontot nyitott elé. A Paradicsom-elbeszélés szerint Isten – mint egy fazekasmester – a föld sarából formálta meg az első embert, s aztán saját leheletével keltette életre. Ez a kép ugyanazt a gondolatot fejezi ki, amelyre más úton-módon a Hexaémeron is utalt, hogy az embernek különös kapcsolata van Istennel, kiemelkedik a többi teremtett lény közül. A Paradicsom-elbeszélés szerint az első ember szemlét tart az állatok fölött: nem lel közöttük magához hasonlót, viszont nevet ad nekik, vagyis mintegy birtokba veszi őket.

A későbbi zsidó, keresztény gondolkodók mindebből arra következtettek, hogy az emberek között mutatkozó sokféleség Isten gazdagságának következménye, amelyet minden egyes ember egészen sajátos módon tükröz. Egy családhoz tartozunk, de mindnyájan külön isteni terv hordozói és megvalósítói vagyunk, személyiségünk révén sokkal mélyebben különbözünk egymástól, mint egy-egy állatfaj egyedei. Összetartozásunknak is ez ad sajátos jelentőséget. „Nem jó az embernek egyedül lennie” – mondja Isten, amikor az első ember mellé segítőtársat, asszonyt teremt. A sokféle ember egymásra van utalva: kölcsönös megértésre, odaadásra termett. Azért vállalhatja a maga részét az emberi lehetőségekből, mert másokkal alkotott közösségében mégis köze lesz az egészhez. Ahogyan egy többszólamú kórusban ki-ki a maga szólamát énekli, de hallja a közös énekből fölhangzó harmóniát.

A Hexaémeron szerint Isten külön áldást ad az embernek: „szaporodjatok… és hajtsátok uralmatok alá a földet!” Vagyis nem pusztán ösztönöket olt az emberbe, mint a többi élőlénybe, hanem megszólítja az emberiséget, értelmes feladatot tűz elé, azt várja tőle, hogy saját elhatározásából fogadja ezt el, teljesítse, és legyen boldog általa. A Paradicsom-elbeszélés tilalomról is ír, amellyel Isten próbára tette az embert. A Biblia szerint az első emberpár megszegte Isten tilalmát, és ez az első bűn kihat az egész emberiség sorsára, mai helyzetére is. Isten kiutasította az embert a Paradicsomból, de szeretetét nem vonta meg tőle. Mindenesetre olyan körülmények közé került az emberiség, amelyben az Istennel való kapcsolata elsötétült, a világban, egymással való kapcsolatainkban, önmagunkban is nehezebben igazodunk el. Minden mélyebb árnyékot vet azóta. Vigyázva kell élnünk, fegyelmezetten, hordozva önmagunk és egymás terhét. Ez azonban nem jelenti azt, hogy nem volnának igazi, értékes örömeink, vagy hogy ezek csak mások rovására kicsikart, lopott örömök volnának. Épp ellenkezőleg. Ebben a Paradicsomon kívüli világban megteremnek azok az örömök, amelyeket a kölcsönös felelősségtudat, a szeretet ad. Például az egymásért vállalt áldozat öröme. Az öröm, amely nem hódítás, hanem ajándék.

Mindenesetre a keresztény emberképben fontos szerepet játszik a bűnről, emberi létünk kockázatairól szóló meggyőződés. Az embert szabad és szabad döntéseiért felelős lénynek tekintjük. Számon tartjuk azokat a tényezőket, amelyek ezt a szabadságot megkötik, döntéseinket befolyásolják, felelősségünket csökkentik. Könnyen lehetséges, hogy egy-egy döntésünkért kisebb felelősség terhel, mint akár magunk is gondolnák, bár az sem lehetetlen, hogy némelykor önmagunkat áltatjuk azzal, hogy nincsenek alternatíváink. Egész életünkért, kapcsolataink alapvető megválasztásáért mégis bizonyára felelősek vagyunk. Isten egyszer ítéletet mond fölöttünk, s akkor nemcsak a hatalma előtt hajlunk meg, hanem elismerjük, hogy igaza van.

A bennünk élő – és a kultúrával fejlődő, tisztuló – felelősségtudat annak a jele, hogy szabadon választunk jó és rossz között, de hogy mi a jó és mi a rossz, azt nem mi döntjük el. Nem is szempont kérdése ez, a jó és a rossz megkülönböztetését most nem viszonylagos, hanem abszolút értelemben használjuk. Az erkölcsi törvény, értékrend mégcsak nem is a társadalom közmegegyezése, bár fölismerésében, értelmezésében nélkülözhetetlen szerepe van a társadalomnak.

Amikor Rousseau azt hirdette, hogy a világra születő gyermek természete tiszta, s hogy a kultúra, a nevelés nem fejleszti, hanem inkább megrontja ezt az eredendően tiszta embert, nem a keresztény emberkép szerint gondolkodott. De az ellenkező véglet sem keresztény, vagy legalább nem katolikus: amely szerint spontán, ösztönös megnyilatkozásaink mind bűnösök, ezeket a nevelésnek meg kell törnie, ki kell irtania, s helyükbe valami egészen idegen eszményt kell állítania. A keresztény teológia történetében sok vita és töprengés során dolgozták ki a természet és a kegyelem viszonyának témáját. Ezek az eszmecserék némileg folytatódtak Rousseau után a természet és a kultúra viszonyáról szóló diskurzusban. Hitünk szerint az ember nem romlott meg egészen a bűnbeesés után, de segítségre szorul ahhoz, hogy önmagára találjon – Isten törvényének és az igazi értékeknek égboltja alatt. Ezt a segítséget adja meg az egyénnek a közösség, amely persze maga is megromolhat meg is romlik újra meg újra, és az Isten, akinek kegyelme, kinyilatkoztatása sajátos emberi közvetítéssel jut el hozzánk. Azért van nagyon fontos szerepe a nevelésnek az alakuló, magára eszmélő ember, a gyermek életében.

A Biblia arról számol be, hogy Isten törvényeket, útmutatásokat adott az embereknek. Ezek közül különös méltósága van a tízparancsolatnak (bár a „két kőtáblát” hiba volna a teljes isteni törvény foglalatának tekintetni). Az izraeliták ajándéknak, kitüntetésnek érezték, hogy Isten világosan megfogalmazta előttük, mi a jó és mi a rossz. A 19. zsoltár így fogalmaz: „Szeplőtelen az Úr törvénye, felüdíti a lelket. Az Úr rendelete megbízható, bölcsességet ad a kisdedeknek. Egyenesek az Úr végzései, vidámmá teszik a szívet, világos az Úr parancsa, felvilágosítja a szemet” (8-9). Az Ószövetségben meghirdetett törvényeket Jézus is komolyan vette. Mikor a legfőbb parancsról kérdezték, nem a tízparancsolatból, hanem a mózesi törvénykönyv két másik helyéről emelte ki a kettős szeretetparancsot: „Szeresd Uradat, Istenedet (valójában: szeresd Jahvét, a te Istenedet)… Szeresd felebarátodat…” Márk szerint azt tette hozzá: „Ezeknél nincs nagyobb parancsolat” (12,31). Máté szerint ezt: „Ezen a két parancson alapul az egész törvény és a próféták” (22,40).

Másfelől Jézus elmondta a tékozló fiúról, helyesebben a két testvérről és az apjukról szóló példabeszédet is. Megtanított arra, hogy az ember bűnének terhével nem marad egyedül. Hazatérhet, mint a tékozló fiú, s akkor az irgalmas Istennel való találkozás által újjászülethet. Egy másik példabeszédében elveszett báránynak mondja a bűnöst: a jó pásztor elmegy, megkeresi, s ha rátalált, vállán viszi haza. Ez nem azt jelenti, hogy jóváhagyja, amit tett. A két testvérről szóló elbeszélésben jelentős az otthon maradt testvér alakja is. Arra figyelmeztet, hogy a mintaszerű, törvénytartó életben is meghúzódhat számítás, önzés, tisztátalanság. (Nem azt jelenti, hogy mindig az van mögötte!) Az otthonmaradottnak is újjá kell születnie. Úgy teheti, ha apját követve ő is örül öccse hazatérésének. Ő is megbocsát neki: felnő az apjához, akit addig ő sem ismert igazán. A keresztény élet: közös, türelmes, önkritikus igyekezet arra, hogy Istenhez térjünk, hozzá való hűségünkben megerősödjünk, kölcsönös kapcsolatainkban megtisztuljunk, vagyis kibontsuk emberségünk pozitív lehetőségeit. Gyökeres ellentéte ez a prométheuszi modellnek, amely valami titáni lázadásban keresi a nagyra született ember életének és a kultúrának igazi értelmét.

Az evangéliumi beszámolók szerint Jézus gyakran szembefordult a törvénytudókkal, akik őszinte, sokszor hősies, de görcsös igyekezettel azon munkálkodtak, hogy a mózesi könyvekben megfogalmazott isteni törvénynek idegenek által meghatározott életviszonyok között is érvényt szerezzenek. Ellentéteik legtöbbször a szombat körül robbantak ki: annak megtartását a törvénytudók hitvallás-kérdésnek tekintették. Jézus azt mondta: „A szombat lett az emberért, nem az ember a szombatért” (Mk 2,27). A lett itt Istenre utaló szenvedő szerkezet az eredetiben, s a mondatot így is fordíthatnánk: „Isten a szombatot alkotta az emberért, nem az embert a szombatért.” Ez nem azt jelenti, hogy a szombat megtartása vagy meg nem tartása az ember kényén-kedvén múlnék, hanem azt, hogy a törvényhozó Isten az ember javát keresi, a törvénnyel is az élet útját nyitja meg előttünk. Parancsait, tilalmait tudva értelmezhetjük helyesen.

Jézus is hirdette, hogy az élet alkalomadtán küzdelmet jelent, hősi elszánást kíván az embertől. Erről szívesen beszélt paradoxonokban: „Aki utánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye föl keresztjét, és kövessen engem. Mert aki meg akarja menteni életét, elveszíti azt, aki pedig elveszíti életét – értem és az evangéliumért –, megmenti azt” (Mk 8, 34-35). Ha önmagunk javát helyesen keressük, némelykor önmagunkkal kell szembefordulnunk. Ugyanerről szólnak szent Pál apostol híres sorai: „Belső emberi voltom szerint gyönyörűségemet találom Isten törvényében, de más törvényt érzek tagjaimban, s ez küzd értelmem törvénye ellen, és a bűn törvényének foglyává tesz, amely tagjaimban van” (Róm 7,22-23). Ugyanebben a levélben később ezt írja: „Testvérek! Nem vagyunk a test lekötelezettjei, hogy a test szerint éljünk. Ha ugyanis a test szerint éltek, meghaltok, de ha a lélekkel megölitek a test cselekedeteit, élni fogtok” (Róm 8, 12-13).

A keresztény (bibliai) emberképet félreértenénk, ha Pál apostol imént idézett mondatában a test és a lélek szembeállítása mögött a görög filozófia anyagellenességét keresnénk. Szókratész és Platón bölcseletében az anyagi test a szellemi természetű lélek börtöne. A lélek talán csak büntetésből került a testbe, alig várja, hogy szabaduljon belőle, és visszakerüljön igazi társaságába. A Biblia szóhasználatában a test is, a lélek is az egész embert jelenti. A test inkább a magát féltő, magát kereső embert, a lélek a kapcsolatokra, Istenre nyitott embert. Ennek a kettőnek a belső „harcáról” írt Pál. Egyébként az ember anyagi, biológiai vagy ösztönös adottságait nem tekinti a keresztény gondolkodás rossznak, megtagadni valónak, Az értelemnek és az akaratnak nem az a feladata, hogy a biológiai adottságainkat megtagadja, inkább, hogy rendezze. A nevelésben, önnevelésben szerepet játszik az ember anyagi vonatkozásainak mértékletes és okos kezelése is.

Hadd igazoljam ezt egyetlen példával. A középkor nagy teológusa, Aquinói Szent Tamás a Summa Theologicában egy traktátust szánt a passiones animae-nek, a lélek szenvedélyeinek. Ezek a szeretet, a gyűlölet, a vágy, az élvezet, a szomorúság, a félelem, a harag és így tovább. Ennek egyik szakaszában arról tárgyal, mik az ellenszerei a bánatnak és a szomorúságnak. Csak egy sietős felsorolást! Bármiféle öröm, könnyek, barátok részvéte, az igazság elmélkedő meggondolása. Ötödiknek pedig: alvás és fürdés. Mert ezek biztosítják a testnek azt az egyensúlyi állapotot, amely aztán visszahat a lélekre is. Körültekintő, „becsületes” teológia ez: anyagi mivoltában becsüli és kívánja segíteni az embert. Amint nemcsak a léleknek ígér halhatatlanságot, hanem a test föltámadásának reményét hirdeti.

Ennek az emberképnek az ihletében bontakozott ki a keresztény nevelés eszménye, gyakorlata. Sok mindent őrzött az ószövetségi, a zsidó hagyományból: ebből többet vett át, mint a hellénista, római világból. A nevelés műhelyének sokáig a családot tekintette. Már Szent Pál is intézett intelmeket a szülőkhöz, hogy gyermekeik iránt felelősséget érezzenek. Az első keresztény írásmű, amely a nevelés ügyéről szól, Aranyszájú Szent János tollából való. A negyedik század második felében, az üldözések után a keresztényeket az elvilágiasodás, a gazdagodás veszélye fenyegette. Ezek közt érezte szükségesnek a nagy hatású, jó tollú főpap, hogy a nevelés fontosságára rámutasson. Ilyesféleképpen: „Biztassuk a gyermekeinket, figyelmeztessük őket, ijesszünk rájuk, fenyegessük meg őket, hol így, hol úgy forduljunk hozzájuk! Gyermekeink minden kincsünknél többet érnek. Vigyázzunk rájuk, akadályozzuk meg minden áron, hogy a Gonosz elragadja őket tőlünk. Semmi fáradságot nem sajnálunk azért, hogy egy birtokunkat rendbehozzuk, s találjunk megbízható embert, aki azt kezelni tudja. A lehető legtisztességesebb embert fogadjuk fel szamarunk, öszvérünk gondozására, gondnoknak, intézőnek, de arra nem törekszünk, hogy fiunkat olyan emberre bízzuk, aki képes megvédelmezni erényét, pedig hát ő a legdrágább kincsünk! Minden vagyonunknál többet ér, s ami egyebünk van, az mind érte van! Miattuk törődünk a jószágainkkal, velük meg nem törődünk! Csodálatos ellentmondás ez.” (A hiú dicsőségről; hogyan kell a szülőknek nevelniük a gyermekeiket.)

Aranyszájú Szent János 407-ben halt meg. Nyugaton ugyanez idő tájt Szent Ágoston írta Vallomásait. Abból gyönyörűen látható, mit jelentett a keresztény nevelés családi gyakorlata Ágoston édesanyjának, a későbbi szent Mónikának életében. De ez már más történet, itt nem a mi dolgunk, hogy kövessük. Arra azonban érdemes figyelnünk, hogy a keresztény pedagógia a családban dolgozódott ki, s onnan jutott aztán tovább az iskolákba.

A fenti példa azt mutatta, hogy egy „véges mennyiségen belül” is eljuthatunk a végtelen fogalmához. Persze a másik irány is kézenfekvő, sőt a „végtelen kicsi” helyett talán gyakran előbb gondolunk a „végtelen nagy” fogalmára. Képzeljük el hogy a már emlegetett botból nem csak egy van, hanem hozzá tudunk ragasztani egy második, harmadik, negyedik stb. ugyanilyen hosszú botot. Vagyis a „végtelenségig meghosszabbítjuk”. S ha most az ideális eszközök helyett az ideillő ideális geometriai alakzatot, az egyenest képzeljük el, akkor eszünkbe juthat a köznyelvbe már közhelyként bevett szólás a végtelenben találkozó párhuzamosokról.

A matematikai analízis a végtelen kicsi és végtelen nagy fogalmát a maga számára a határértékkel tette megfoghatóvá, a geometria egyes fejezeteiben pedig dolgozni tudnak a végtelen távoli ponttal, végtelen távoli egyenessel. A matematika elérte azt, hogy többféle összefüggésben is értelmesen tudjon beszélni a végtelenről. Mindeközben alapvető fontosságú lett a „végtelen sok” problémájának vizsgálata is. Ezt talán könnyebben elintézhetőnek vélnénk, hiszen meg is említettük már, hogy a „véges sok” ellentétéről van szó. Ez azonban nem azt jelenti, hogy minden végtelen halmaznak (ugye a halmaz fogalmáról mindenkinek van valamilyen használható emléke?) „ugyanannyi” eleme van, vagyis hogy a „végtelen sok” egyértelműen meghatározott lenne. Két halmaznak akkor van „ugyanannyi eleme”, vagy másképp fogalmazva akkor mondjuk, hogy két halmaz számossága azonos, ha az egyik elemei összepárosíthatók a másik elemeivel úgy, hogy minden elem csak egyszer szerepel és semmi nem marad ki.

Megmutatható például, hogy a természetes (nemnegatív egész) számok halmaza és a valós számok halmaza, amit a számegyenessel szoktunk ábrázolni, különböző számosságú, tehát tényleg nem egyféle végtelen van, különböző „fokozat”-okról beszélhetünk! A halmazok számosságának fogalmával felépíthető a végtelenek egész rendszere. A végtelen halmazok világában azonban elsőre furcsának tűnő összefüggések is igazak. Például az, hogy a rész nem mindig kisebb az egésznél!

Próbáljuk belátni ezt az állítást, nem reménytelen! Gondoljunk a természetes és a pozitív egész számok halmazára! A második nyilván valódi része az elsőnek, hiszen úgy kapjuk, hogy kihagyjuk a természetes számok közül a 0-t. Ha meg akarjuk mutatni, hogy mégis ugyanakkora a számosságuk, akkor meg kell adni egy olyan párosítást a két halmaz elemei között, ami kielégíti a már megfogalmazott feltételeket. Ezt pedig most könnyen meg tudjuk tenni: minden természetes számot párosítsunk össze a nála eggyel nagyobb – pozitív egész – számmal! Így tényleg minden természetes számnak más lesz a pária, és valóban nem marad ki egy pozitív egész sem a párok második tagjai közül. Egyébként kicsit ötletesebb, de még mindig nem túl bonyolult bizonyítással az is megmutatható, hogy az egész számok halmazának, sőt az egészek hányadosaiként előállítható racionális számok „sűrű” halmazának is ugyanennyi a számossága.

Ezeket a halmazokat, amelyek tehát a természetes számok halmazával azonos számosságúak, megszámlálhatóan végtelen halmazoknak nevezzük. Ezek számossága a legkisebb a sokféle, pontosabban végtelen sokféle végtelen számosság között. Jelölésére hagyományosan a héber ábécé első betűjét, az alefet használják: ℵ Ez a jelölés a múlt század második felében alkotó hallei matematikustól, Georg Cantortól származik, akit a halmazelmélet megalkotójaként szoktak emlegetni. A századfordulóra kiderült azonban, hogy ez is olyan terület, ahol ellentmondásokra bukkanhatunk, ha például be akarjuk vezetni a „minden halmazok halmazának” fogalmát. Többek között ezek az ellentmondások tették szükségessé, hogy itt is megállapodjunk olyan bizonyítás nélkül elfogadott alapállításokban, axiómákban, amelyekből adott logikai szabályok szerint bizonyíthatóak a további állítások. A halmazelmélet ma általánosan elfogadott ún. Zermelo-Fraenkel-féle axiómarendszere viszont – nem-matemetikusoknak talán meglepő módon – tartalmazza a végtelen halmaz axiómáját is. Ez azt jelenti, hogy nem tudjuk bizonyítani végtelen számosságú halmaz „létezését”, ezt fel kell tételeznünk! És azzal hogy az elvont matematika tárgyainak, a halmazoknak, pontoknak, egyeneseknek, számoknak a létezésén kezdünk gondolkodni, eljutottunk a matematika és a filozófia határára.

Ha a matematika sokmindent tisztázott is a maga szempontjából a végtelenről, ez sem azt nem jelenti, hogy a már felvetett kérdései mind meg lennének válaszolva, sem azt, hogy nem merülnének fel újabb és újabb problémák. De ha ezeket sorra meg is tudnánk oldani, ami egyébként adott axiómarendszeren belül egyáltalán nem biztos, a matematika válaszai valószínűleg nem nyugtatnák meg a nem csak matematikai absztrakciókban gondolkodó embert. Biztosan mindenkit elfogott már nyugtalanság a csillagos eget nézve: van-e határ, meddig tart térben, mióta és meddig időben? A modern fizika tudja, hogy térről és időről csak az anyaghoz kapcsoltan beszélhet. A matematika szeretne az anyagtól függetlenül létezni, s bár nyilvánvalóan sem a filozófusok által a „határtalanság” és „korlátozottságnélküliség” fogalmaival leírni próbált végtelent, sem az általunk elérni vágyott Végtelent meg nem ragadhatja, a róluk való gondolkodásunkat mégis alakíthatja.a végtelen

Amint jól tudjátok, közeledik a születésnapom. Megtiszteltetés számomra, hogy minden évben ünnepséget rendeztek, és úgy tűnik, ez idén is így lesz. Nagyon sok ember vásárol sokat, rengeteg a külön erre az alkalomra szóló rádió- és TV-műsor, hirdetések, reklámok, és a világ minden pontján arról beszélnek, hogy születésnapom egyre közeledik. Igazán nagyon jó érzés tudni, hogy legalább egyszer egy évben sok ember gondol rám. Amint tudjátok, születésnapomra való emlékezés sok évvel ezelőtt kezdődött. Az első időkben még úgy tűnt, hogy az emberek értették, és hálásak voltak mindazért, amit értük tettem, de manapság egyre inkább úgy látszik, hogy alig akad, aki tudja az okát az ünneplésnek. Mindenhol összejönnek az emberek, családok, barátok, és nagyon kellemesen érzik magukat, de valójában nem tudják, nem értik, és nem is keresik a valódi jelentőségét az ünnepnek.

Emlékszem, az elmúlt évben is hatalmas lakomát rendeztek a tiszteletemre. Az asztal roskadásig tele volt ízletes ételekkel, gyümölcsökkel, édességekkel. Tökéletesen díszített helyiségekben sok-sok gyönyörűen becsomagolt ajándék várta gazdáját. S tudjátok, mi történt? Meg sem hívtak! Pedig én voltam az ünnepség díszvendége – mégsem küldtek meghívót. Miattam volt az egész összejövetel, a sok dísz, és minden egyéb, és amikor maga az ünneplés elkezdődött, én kívül maradtam, bezárták előttem az ajtót. Pedig be akartam menni, velük lenni, együtt ünnepelni…

Habár az igazság az, hogy mindez nem lepett meg, hiszen az elmúlt néhány évben sokan bezárták előttem az ajtót. Mivel pedig nem hívtak meg, hát úgy döntöttem, hogy titokban megyek be, minden zaj nélkül, és csendesen megállok az egyik sarokban.

Mindenki nagyon jól érezte magát, ittak, ettek, beszélgettek, vicceltek, nevettek, és hatalmas jókedvük volt.

Egyszer csak belépett a szobába egy nagydarab, kövér, piros ruhás, fehér szakállas ember azt kiabálva: HO-HO-HO. Leült egy díványra, a gyerekek pedig rohangáltak hozzá: Télapó, Télapó! – mintha ez az egész ünnepség róla szólt volna. Aztán az emberek körülállták a karácsonyfát, és átölelték egymást. Én is kitártam a karomat, de engem nem ölelt át senki. Aztán nagy várakozással elkezdték osztogatni, és csomagolni az ajándékokat. Végül minden elkelt, és néztem, vajon nekem van-e valami – de nem, én nem kaptam semmit. Te hogyan éreznéd magad, ha a születésnapodon mindenki kapna ajándékot, csak éppen te nem? Megértettem, hogy nemkívánatos személy vagyok saját születésnapom emlékünnepén, és csöndesen elhagytam a helyiséget. És – tudjátok – ez minden évben rosszabb és rosszabb. Az embereket csak az étel, ital, ajándékok, összejövetelek érdeklik és alig néhányan emlékeznek rám. Pedig én annyira szeretném, ha ezen a karácsonyon beengednének engem az életükbe! Nagyon szeretném, ha felismernék a tényt, hogy több mint kétezer évvel ezelőtt azért jöttem el erre a világra, hogy megmentsem őket. Csak annyit szeretnék, hogy ezt teljes szívvel elhiggyék, és beengedjenek az életükbe.

Valamit szeretnék megosztani veletek, különösen arra való tekintettel, hogy jónéhányan tudjátok az ünnep igazi értelmét. Hamarosan rendezek én is egy saját ünnepséget: látványosat, hatalmasat, amilyet soha senki még elképzelni sem volt képes. Most még dolgozom rajta. Már küldöm a meghívókat – Te is kaptál már, személyesen. Remélem, észrevetted a sokféle invitálás között, s nem dobtad el? Kérlek, feltétlenül jelezz vissza, részt akarsz-e venni az örömünnepemen, foglalhatok-e egy helyet a számodra? Beírhatom-e a nevedet aranybetűkkel a vendégkönyvembe? Az ünnepségemen ugyanis csak azok jelenhetnek meg, akiknek nevei ott szerepelnek. Sok vendéget várok.

Akik elvesztették vagy eldobták a meghívókat, el sem jönnek – kár értük! Akik nem válaszolnak a meghívásra, azok hiába jönnek, nem lesz helyük, kívül maradnak. Nagyon lesújt minden ilyen elmaradás…

Kérlek, készülj és válaszolj, mert így, amikor mindent előkészítettem, te is részese lehetsz az én csodálatos ünnepségemnek.

hányszor úgy  az   ember másik  embere van

szorulva és  kénytelen  másikra támaszkodni

életbe mert olyan helyzet alakul nála  ki de

ilyenkor azt helyzetet ami ki alkut helyzet meg

kel életbe becsülni  azt embert aki szeretetből

van  irántad és   bajba vagy téged támogat

az életbe,ez nagyon fontos  életbe egymást

támogassuk életbe amikor másik embere van

szorulva meg  kel úgy  mondva  becsülni azt

embert akin téged segít rajtad  életbe amikor

te  neked  bajod van   . olyan is van   picikét baja

volt illetőnek  de úgy  lehetet volna  meg oldja

ha kicsit meg akarna  mozdulni de inkább úgy  van

vele kényelembe  élek engem  ugráljanak körül

úgy  vagyok vele ez  így    nagy  gond  mi van

amikor   nagy  gond  lábad  törve  van  mindenkivel

össze van veszve ,és  tudják   ilyen  stílusa van így

másik elfogadja vagy úgy  van vele ilyet tettél

segítsen más rajtad amikor  rá sorolsz.

az élet tele van különleges pillanatokkal, élményekkel és tanulságokkal. Az életesség azokat az idézeteket jelöli, amelyek mély bölcsességeket és inspirációt hordoznak magukban az élet különböző területeiről.

„Az életünk egyetlen pillanat alatt is megváltozhat, így éljünk minden napot úgy, mintha az utolsó lenne.” –

. „Az élet nem mindig arról szól, hogy az eseményeket irányítjuk, hanem arról, hogy hogyan reagálunk rájuk.”

. „Az élet egy végtelen lehetőségek hálózata, csak nyitott szemmel és szívvel kell járni a saját utunkat.” –

„Az életünk értéke nem a hosszában, hanem a mélységében rejlik.” „Az élet egy folyamatos tanulási folyamat, és minden nap újabb és újabb ismereteket és tapasztalatokat ad nekünk.” –

„Az élet egy kaland, amely tele van kihívásokkal és lehetőségekkel. Az igazi különbség az, hogy mennyire merünk kihasználni ezeket a lehetőségeket.” –

. „Az élet egy kalandpark, és a legemlékezetesebb pillanatok azok, amikor merünk kiugrani a komfortzónánkból.” –

. „Az élet olyan, mint egy könyv, és minden új nap egy újabb fejezetet nyit meg előttünk. Hagyjuk, hogy az élet története értelmes és inspiráló legyen.” – „Az élet értéke az életben megélt élményekben és a szeretetben rejlik. Éljünk tudatosan és hálásan minden egyes napért!” –

Ezek az életes idézetek arra ösztönöznek minket, hogy értékeljük az életünkben zajló eseményeket, és merjünk kinyitni szívünket és elménket az új tapasztalatok és lehetőségek előtt. Legyenek ezek az idézetek inspirációk a mindennapi életünkben!

Az élet tele van olyan pillanatokkal és helyzetekkel, amelyek megpróbáltatásokat hoznak, de ugyanakkor lehetőségeket is rejtenek magukban a növekedésre és a fejlődésre. Az ütős idézetek olyan gondolatok, amelyek erőteljesen hatnak ránk, és inspirálnak bennünket arra, hogy többet tegyünk az életünkért és céljainkért.az életről, amelyek motivációt és belső erőt adnak:

. „Az élet nem arról szól, hogy várjuk a vihart, hanem arról, hogy megtanuljunk táncolni az esőben.” – Vivian Greene „Az élet egy könyv, és azok a legjobb történetek, amelyeket mi írunk magunknak.” –

„Az élet nem az utazás végcélja, hanem az utazás maga az érték és élmény.” – „Az élet nem mindig az utat mutatja meg előttünk, de az erő, hogy megtaláljuk a helyes utat, mindig bennünk rejlik.” –

„Az élet egy színház, és mi mindannyian szereplők vagyunk. Csak rajtunk áll, hogy milyen előadást adunk

„Az élet csak azok számára lesz boldog, akik bíznak benne, és kitartanak az álmaik mellett.” –

„Az élet olyan, mint egy könyv. Ha nem utazol, csak egy oldalt olvasol belőle.” –

„Az élet olyan, mint egy kerék, mindig forog és új lehetőségeket kínál.” –

. „Az élet egy kaland, amelyben néha nehézségekbe ütközünk, de mindig lehetőségünk van a túlélésre és a győzelemre.” – „Az életünk értéke az életben megélt élményekben és a szeretetben rejlik. Éljünk tudatosan és hálásan minden egyes napért!” –

Ezek az ütős idézetek arra ösztönöznek minket, hogy bátran nézzünk szembe az élet kihívásaival, és merjünk kiállni az álmainkért és céljainkért. Legyenek ezek az idézetek motivációk a mindennapjainkban, hogy erősebbek és kitartóbbak legyünk az életünk útján!

hányszor  úgy az  ember lenézi  másik embert mert ő

épen  akkor  beteg és  épen  akkor hisztis  épen akkor

illető   meg  szólal te  hisztis olyan vagy  mit egy gyerek

úgy   viselkedsz  mit  egy   kis gyerek ez úgy mondva

nem szép  beszólás másik embertől ,embernek  gondja

baja  van életbe beteg könnyen igen  csak  életbe igen

csak érzékeny és  úgy szolnak hozzá emberhez könnyen

meg  is  sértődik az illető azzal  ember  aki  oda  megy

beteghez   ápolni kezelni   nem  foglalkozik azzal mi  

gondja  neki  életbe   meg  kérdi mi  gond és ha olyan

ad   egy  pár  kedves  sót  felé  ember  felé ellátja  és 

és  jó bőrbe van   illető  épen érzékeny. aki épen beteg

beszól  neki hisztis vagy  gyerekek csinálnak  ilyet aki

betegen segítet azzal   nem  is  igazán érdekli miért

ilyen beteg és csak úgy van  illető só kedves  sót hisztis

azzal  úgy van vele  el van  intézve nem törődik épen

azzal  meg  bántom  illetőt .az  akit   meg  bántottak

azzal só val  elengedte füle mögött  rá  hagyta.  akad

még    egy  segítség kérés annak embernek be  szolos.

és más valaki  aki   még jobban gyengében érzékeny

illető őt  is  meg bántotta  mondták látod illtető fiad

még betegebb  volt  nem annyira hisztis .

Van bennünk valami érzék, hogy észrevesszük magunk körül is, ha valami nincs rendben, de egészen finom érzékeny érzékünk van ahhoz, ha egy kapcsolat nem olyan, amilyennek lenni kell. Egy szomszédommal, vagy hozzátartozómmal, vagy ismerősömmel: ha valami oda bejön, azt nagyon finoman érzékelem. Azt is észrevesszük, ha nem úgy néz rám a másik, mint ahogy szokott vagy kell.

Na most, a mi alapvető emberi helyzetünkben van valami, ami nem olyan, amilyennek kell lennie. Rendben van az, hogy az ember azzal szemben áll, aki az ő Teremtője, Atyja? Márpedig most ilyennek tapasztaljuk az embert.

Mert hogyha még valaki egészen idegen volna, és az elmegy mellettem, és nem köszön, vagy nem törődik velem, hát jól van, rendben van. De, hogy az ember, aki olyan közel van Istenhez, hogy tőle származik, alkotása, szülöttje, gyermeke, örök életre meghívottja, hogy az viselkedik így, ahogy viselkedik Istennel szemben? Ott valami baj van!

Ez az alapvető helyzet: az ember értelme homályos és valami hazugság van az emberi értelemben. Az a hazugság: mintha ő önálló, független valaki lenne. Pedig nem az.

Sok ilyen elferdülés van bennünk. Nemcsak az alapvető viszonyunkban vagy az értelmünkben van ez a hazugság, ez a homály, hanem az akaratukban is. Istennel szemben egy eleve ferde magatartás: még attól is fázom, hogy Istenhez szóljak, hogy időt szenteljek a vele való beszélgetésre.

A Szentírás fejezi ki ezt leghűségesebben, egy tiszta képben, ami érthető mindnyájunk számára: a Paradicsomból eltávolította az embert az Isten. Olyan helyzet alakult ki, hogy Isten kénytelen volt erre. Sőt, nem elégszik meg a Szentírás azzal, hogy eltávolította Isten az embert a Paradicsomból. Nézzük meg ott utána mindjárt: pár verssel később azt mondja, hogy elűzte, elkergette. És még ez sem elég: angyalt lángpallossal odaállított, hogy ne jöhessen vissza az ember a Paradicsomba.

Mi a Paradicsom? Az Istennel való közvetlen közelségnek a helye. Ezt jelenti a Paradicsom: zavartalan, tiszta viszony az Istennel. Istenhez való viszonyunkba tört be valami, ami igazán elfogadhatatlan. Magunk is meg köll, hogy állapítsuk magunkról ezt. Ez az emberiség alapvető helyzete.

De most azoknál, akik már az Istennel a rendezett kapcsolat útjára tértek, egy megtérésen már átestek – mi, keresztények ilyennek tudjuk magunkat –, a mi alapvető magatartásunkban is, ha érzékünk van hozzá, észre kell venni minden nap, hogy nagyon sok dolog még nincs rendben. Végtelen sok kívánnivaló van még az egész magatartásunkon, viselkedésünkön. Mert bár már gyermekekké vagyunk fogadva, bár hazatértünk az atyai házba – nem úgy, mint Ádám, aki elfelé fordult –, mi már azt az első fordulatot hazafelé végrehajtottuk, de még nem vettük föl mindenben azt az érzületet, amiről Szent Pál itt beszél, hogy ugyanazt az érzést tápláljuk magunkban és ápoljuk és hordozzunk magunkban, mint ami az igazi gyermekben, Jézus Krisztusban van.

Maga az Úr Jézus itt ebben a példabeszédben tökéletesen megfogalmazza ezt a helyzetet, az igazak viselkedésében tapasztalható ferdeséget, akik igazaknak tartották magukat: a főpapoknak és a nép véneinek mondja ezt. Ezt a nagyon egyszerű dolgot a két testvérről, hogy az egyik csak szóban tért meg, csak mondja, hogy megtért, csak mondja az igent, de az életében nincs ott az igen.

Ez megdöbbentő, drága jó testvéreim, mindnyájunk számára.

Nem akar ez a szentbeszéd semmiféle szidás, vagy nem tudom micsoda, érzékeny pontoknak a támadása lenni. Távol van ez tőlem. Tudom én azt nagyon jól, hogy bennem is milyen érzékeny pontok vannak, és milyen támadható vagyok. Hanem az egész keresztény egzisztenciánknak a kérdéséről van itten szó, hogy abban van egy állandó követelmény mindnyájunk számára: a megtérés követelménye. Mert az első megtérés is kicsit homályos az életünkben, mert az a keresztségünk nagyon messze volt, és nagyon tudattalan állapotban zajlott le, és hogy kinél hogy kapcsolódott a keresztséghez az az alapvető hazamenés az Atyához, az bizony nagyon különböző.

Igen, valahogy, valahogy megtörtént az idők során, a környezetünk meg a keresztény állapotunk viszonyai során. De hogy én csináltam volna azt? Mennyi részem van nekem abban tudatosan, elszántan? Ez mindegyikünknél külön kérdés.

Hogy ott is mennyi bepótolni való van! Hogy úgy igazán, az a rátalálás a Mennyei Atyára, rátalálás Jézus Krisztusra, az igazi gyermekre, a Szentlélekre, ráérzés, hogy ez az, errefelé vezet, mint látja az ember az igazi megtérteknél. Hogy ebben hogyan állunk, bizony, az mindegyikünknél nagyon különböző.

Ez az első megtérés is még nagyon sok pótolni valót hagyott hátra mindnyájunknál. A másik megtérés az, amikor már fogadalmakkal is odakötöttük magunkat az igazi gyermekhez, Jézus Krisztushoz. De akkor is még annyi apró munka van hátra, hogy ugyanaz az érzület meglegyen bennünk, amit Őbenne találunk: kiüresítette önmagát és nem ragaszkodott makacsul és zordan és hajthatatlanul a maga jussához. Szolgálatra, rabszolgaságra fogta magát velünk szemben a bűneink elvételéért. Ha ugyanez az érzék bennünk meglenne, és ha őszintén, nem csak szóban meglenne! Ma még ezt bizony nem mondhatjuk.

Jaj, mennyire másképp kellene kinézni ma nekünk a világ felé, a világ előtt, meg egymás felé is, ha ez az érzés megvolna bennünk egymással szemben. Hogy így rabszolgává legyünk és egész a kereszthalálig kiüresítenénk magunkat, és ahogy Szent Pál aprópénzre váltva mondja, hogy a másikat tartatnánk többre, mint magunkat. Bizony, hát ezt még sok tekintetben nem mondhatjuk.

És mindenféle más dologban is: ha a világ szeme elé képzeljük magunkat, nem érzi ki a világ belőlünk ezt. Nagyon sokban csak még mutatott, még csak szóbeli a megtérésünk. Még nem süt át belőlünk az Úr Jézus alázata, odaadása életre-halálra, az a magunknak meghalás, a Mennyei Atya iránti alázat, az öröm, hogy megtérhettünk, hogy az Atya házában lehetünk, a Szentléleknek a húzása még nem érződik át, ha a világ szemével néznénk, nézzük magunkat. Természetesen ők megállapítják azt is, hogy öröm itt lenni, mert annyi szeretet, annyi jóakarat, annyi igyekezet van bennünk, de azért hiába még-még sok van hátra. Még a közös dolgainkban, még a liturgiánk alakításában is bizony sok még a tennivaló.

Most olvastam nemrég a püspöki kar körlevelét a liturgiáról. A szentmise alakításáról például azt mondja, hogy a lehető legrosszabb megoldás, ha a zsoltárrészt a pap mondja. Köllene egy kis kórusféle vagy valaki, aki magára vállalja, hogy a hétköznapi misékben is a zsoltárokat a hívek felől mondják. Ez a püspöki kar megállapítása.

Aztán a szentmisében még az is hátravan, az az egyház kívánsága, hogy azon a szentmisén konszekrált ostyákkal áldozzunk. Ezt se tudtuk még megvalósítani… és még sok minden más van. A liturgikus betéteket is jobban lehetne alakítani.

Vagy a részvétel a szentmisében: azt akarja az egyház, hogy együtt csináljuk a szentmisét minden nap, hogy az olvasmányokban ez a részvétel meglegyen. Ez nem a pap egyéni szeszélye, hanem az egyház szándéka.

De aztán tudjuk mindnyájan napról napra, életünkben mennyi sok minden megtérni való van. Hogy hozzáigazítsuk az érzelmeinket, érzületünket, magatartásunkat az igazi Megtérthez, az Úr Jézushoz, aki a megtért embernek a tiszta mintája, noha neki nem volt szüksége megtérésre.

És akkor megint továbbjutunk ezen a mai napon, mert ezt a jó Isten adta. Annyi minden szólít bennünket erre a megtérésre.

Ugye az anyaszentegyháznak ez a mostani helyzete a Szentatyával (I. János Pál pápa – a szerk.), hogy mit jelent az egész világ számára egy ember, akit a jó Isten egy hónapra odatesz az egész emberiség elé mint igazi gyermekét. Hogy fölüdül a világ egy ilyen igazán megtért, igazán alázatos, igazán boldog, igazán keresztény embertől!

Halljuk meg a jó Isten szólítását, mert Ő állandóan szólít bennünket erre a megtérésre! Halljuk meg az Úr Jézus szavát, a Szentlélek sugallatát és akkor megint tovább fogunk haladni és boldogabbak leszünk megtérve, mint meg nem térve! Amen.

Azt mondjátok: „Nem igazságos az Úr útja.” Halljátok hát Izrael háza: Vajon az én utam nem igazságos, s nem inkább a ti útjaitok nem igazak?
Amikor az igaz elfordul az igazságtól és gonoszságot művel, akkor ezért hal meg, vagyis elkövetett gonoszsága miatt hal meg.
Amikor a bűnös elfordul a bűntől, amit elkövetett, s a törvényhez és az igazsághoz igazodik, megmenti életét.
Magába szállt és elfordult elkövetett bűneitől, azért életben marad és nem hal meg.

Ha ér valamit a Krisztusban adott buzdítás, a szeretetből fakadó intelem, a lelki közösség, a bensőség és együttérzés,
akkor tegyétek teljessé örömömet azzal, hogy egyetértetek, ugyanúgy szerettek és egy lélekként ugyanarra törekszetek.
Semmit se tegyetek vetélkedésből vagy hiú dicsőségvágyból! Inkább mindenki alázatosan a másikat tartsa magánál kiválóbbnak.
Senki ne keresse csak a maga javát, hanem a másét is.
Ugyanazt a lelkületet ápoljátok magatokban, amely Krisztus Jézusban volt.
Ő Isten formájában volt, és az Istennel való egyenlőséget nem tartotta olyan dolognak, amelyhez föltétlenül ragaszkodnia kell,
hanem kiüresítette magát, szolgai alakot öltött, és hasonló lett az emberekhez. Külsejét tekintve olyan lett, mint egy ember.
Megalázta magát és engedelmeskedett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig.
Ezért Isten felmagasztalta, és olyan nevet adott neki, amely fölötte van minden névnek,
hogy Jézus nevére hajoljon meg minden térd a mennyben, a földön és az alvilágban,
s minden nyelv hirdesse az Atyaisten dicsőségére, hogy Jézus Krisztus az Úr.

„Mi a véleményetek erről? Egy embernek volt két fia. Odament az elsőhöz és szólt neki: Fiam, menj ki a szőlőbe dolgozni.
Nem megyek – felelte –, de később meggondolta és kiment.
Odament a másikhoz, és annak is szólt. Megyek – felelte –, de mégsem ment ki.
Melyik tett eleget a kettő közül apja kívánságának?” „Az első” – válaszolták. Erre Jézus így szólt hozzájuk: „Bizony mondom nektek, hogy a vámosok és a cédák megelőznek benneteket az Isten országában.
Eljött ugyanis hozzátok János, hogy az igazság útjára vezessen benneteket, de nem hittetek neki. A vámosok és a cédák hittek neki. De ti ennek láttára sem tartottatok bűnbánatot és nem hittetek.”

 Eltévedtem – gondolta a csikó, és ijedt tekintetét újra körbehordozta a látóhatáron. Messze, a folyót szegélyező fák, bokrok mögött egyre alább süllyedt a nap, rőt fénye nem vakított már. – Eltévedtem – riadt ismét a bizonyosság a csikó szemében, tétován ingatta csillagfoltos homlokát, körötte fűcsomók, lomhán cserepeződő szik, benne fölfakadó hajszálerek: férgek folyosói.

Vézna hírnök-szellő iramlott az éjszaka hideg leheletével. A csikó fölkapta a fejét, a távolban apró házat látott, kis fehér foltot a szürkeségben, mellette magasba kapaszkodó, sovány nyárfa, rozzant kútágas- feszület. Vágtatni kezdett a ház felé, az izzadtság előbb átitatta szőrét, majd kis patakokba gyűlt, s medret vájt magának.

A gyorsvonat olyan puhán, észrevétlenül indult, hogy az utasok meghökkenve kiáltottak föl: „Nézd, már megyünk!” A kalauz kinyitotta lyukasztójával a kisszekrényt a peronon, és fölkattintotta a villanyt. „Na, bekapcsolták a villanyt, most már látunk!” – mondták az emberek, s még egyszer elfészkelődtek.

„Te osztasz, Jóska!” – szólalt meg egy kerek, piros képű férfi, szemében nevetés szikrázott, s durva, fekete kezét játékosan összedörzsölte.

Az öregember levette a kucsmáját, mintha köszönt volna a távolodó városnak. Az öregasszony megbontotta fekete kendője csomóját az álla alatt, s kendőjének két csücske, mint gyűrődött, rövidke hajfonat, sután himbálódzott sötét ruhájába vesző melle előtt.

A fiatalember rágyújtott, homlokát ráncolta, nézte a sárga, lustán szóródó fényt.

„Te csalsz, Jóska, az anyád istenit!” – nevetett a kerek képű, és a térdeken billegő aktatáskára dobta a kezében maradt lapokat. Előkerült egy literes üveg, körbeadták, mindenki húzott belőle.

„Korán sötétedik” – motyogta az öregasszony.

„Jön az ősz” – bólintott rá az öregember, de nem fordította meg a fejét. A vonat ide-oda ringatózva futott a sötétség felé.

A csikó elfáradt. Botorkált a ház körül, bebámult riadt szeme az üres ablakon, habzó szája csak szikkadt, kiszálkásodott vályúra talált. A nap elmerült, a sötétség előmászott a fák, bokrok mély odvából. Eltévedtem! Hol vagyok? – nyerített a csikó, s a nyerítés visszariant fülében. A homály fakóvá mosta a csillagot a homlokán, eltűnt a fehér piheszőr is a bokája fölött. A verítékerek hangtalanul ivódtak föl a poros szőrcsomók lápjában.

– Hol van anyám, hol az istálló, hová lett a kisgazdám?! Jajdult a félelem a csikóban.

A sötétség hálót dobott a tájra, csak néhány csillag bújt el hatalma elől.

A csikó kétségbeesett vágtába kezdett.

„Jó csajok, mi? Megkettyinteném az egyiket, hogy kettéállna a füle!” – Fiatalemberek röhögtek a folyosón, kezükben sörösüveg, szájukban cigaretta.

„Cseszd meg, Jani! Neked mindig huszonegyed van?” – „Van annak, aki el nem issza!” – „Nem látsz már te, Jóska, szemüveg kell neked!” – nevettek, körbeadták az üveget. A fiatalember fáradt volt, mintha elszöktek volna agyából a gondolatok.

A két öreg moccanatlan meredt a vakságba.

Részeg imbolygott végig a kocsin, marka sörösüveget szorított, néha elbődült: „…a szívem egy vándorcigány… Messze van még a söntés?!… a szívem egy vándorcigány…” A fiatalember homloka megforrósodott, szédült.

Fölállt, kiment a peronra, nagyokat lélegzett.

Egy cigány hegedűt cincogtatott, körülöttük katonák, szájukból ömlött a füsttel az ének: „…szeretném a homokórát megállítani, szeretném az emlékeket elfelejteni…”

A fiatalember csöppet megnyitotta az ajtót, a résen bevágott a hűvös levegő. Hallgatta, ahogy dalolnak a kerekek.

A csikó fölkapaszkodott a töltésre, üvegszál-vékony lába megbotlott a síneken. Fejét fölkapta, hallotta, ahogy tompán ciripel a láthatatlan huzal. Fürkészőn hallotta ezt a furcsa neszt, aztán tétova léptekkel elindult a sínek között.

A fiatalember becsukta az ajtót, rágyújtott. Holnapra mindent elfelejtek, gondolta, és visszament a fülkébe. Figyelte, ahogyan imbolyog cigarettájának hamvadó izzása az ablak fekete tükrében.

A vonat kényelmesen, dudorászva futott a síneken.

Nehéz olyasmire várni, amiről tudod, hogy talán soha nem fog megtörténni; de még nehezebb feladni, mikor ez az, amit mindig is akartál.

–Mondd, mit teszel, ha nem lesz holnap, hogy elmondd, amit el kell mondanod? Mondd, mit teszel, ha nem lesz holnap, hogy megtedd, amit meg kellett volna tenned? Mondd, mondd, mit teszel, ha hibázol, újra és újra, és nem lesz rá lehetőséged, hogy jóvá tedd? Mondd el, mire vársz, hogy lépj, hogy boldog légy? Miért élsz tovább úgy, ahogy soha nem akartál? Mondd, mit ér az élet, ha a boldogság messze jár? Mit érnek az évek, ha nem hiányzik, aki vár? Mondd el, mit kellett volna tenned, és mondanod, ha lett volna még egy holnapod?

–Az álom valami,amire igazán vágysz,ami igazán fontos neked.Az álom valami,amit elképzeltél,és amiről nem szabad lemondanod.Mindegy, hogy nem érti senki,mindegy, hogy mit gondolnak róla.Ez a Te álmod,és mindet meg kell tenned érte,hogy valóra váltsd!Mindent.Nem szabad, hogy érdekeljen,mit gondolnak róla az emberek,nem szabad, hogy hagyd elrabolni álmaid.Ha a szíved szólít, követned kell szavát.

–Inkább megéri merészen dönteni, és vállalni a hibázás kockázatát, mint hosszasan habozni, és túl későn megtalálni a jó megoldást.

–Inkább vállalkozzak valami nagyra és valljak kudarcot, mint vállalkozzak a semmire és legyek sikeres. Rendkívüli emberek olyan átlagemberekből lesznek, akikben az elkötelezettségnek egy rendkívüli mértéke van meg.

–Egy mondás szerint, onnan tudhatod, hogy fontos dolog történt az életedben, hogy utána már nem tudsz úgy élni, mint azelőtt. Kaptál valakit, vagy éppen elveszítetted, nagyon megbántottak, vagy te tetted, aztán pár pillanatra kívülről láthatod az életed. Érzed, valami végérvényesen megváltozott. Mélységeid kékje, magasságaid zöldje egymásra borul a távolból, apró pontok az emberek. Aztán belekortyolsz a kávédba, visszarepülsz a földi reggeledbe. Érzed a szemetelő esőt, de ma valahogy még ennek is örülsz. Mert változol.

 –A sors akkor állít minket nagy döntések elé, amikor a legkevésbé sem számítunk rá. Ilyenkor derül ki, elég bátrak vagyunk-e, hogy megváltoztassuk az életünket. Ilyenkor nem tehetünk úgy, mintha mi sem történt volna, és nem hivatkozhatunk arra, hogy még nem vagyunk felkészülve a döntésre. A próba nem vár. Az élet nem néz hátra.

–Néha elég egy perc, ahhoz hogy az egész életed megváltozzon.

–Mondd, mit teszel, ha nem lesz holnap, hogy elmondd, amit el kell mondanod? Mondd, mit teszel, ha nem lesz holnap, hogy megtedd, amit meg kellett volna tenned? Mondd, mit teszel, ha hibázol, újra és újra, és nem lesz rá lehetőséged, hogy jóvá tedd? Mondd el, mire vársz, hogy lépj, hogy boldog légy? Miért élsz tovább úgy, ahogy soha nem akartál? Mondd, mit ér az élet, ha a boldogság messze jár? Mit érnek az évek, ha nem hiányzik, aki vár? Mondd el, mit kellett volna tenned, és mondanod, ha lett volna még egy holnapod?