Szerző: Lukács Sándor

Olyan híres tudósok és gondolkodók is, mint Newton és Leibniz valami hasonló okoskodás alapján gond nélkül használták azt a mai szemmel nagyon homályos fogalmat, hogy „végtelenül kicsi”. Más neves kortársaikkal egyetemben számoltak is ezekkel a végtelenül kicsi mennyiségekkel, és erre építve megalkották ezeknek a tudományát, az úgynevezett infinitezimális számítást. Ezt ma már inkább differenciál- és integrálszámításnak nevezzük, s valószínűleg legalább annyit mindenki tud a témáról, hogy valami alapvetően fontos dolog nemcsak a matematika világán belül, hanem a matematikát eszközként, nyelvként használó többi tudományágban is.

A XVII-XVIII. században még nem tudtak kellően pontosan definiálni bizonyos fogalmakat, a bizonytalan alapokra mégis olyan rendszert tudtak felépíteni, ami egy új alapozás után is megáll. Ugyanis a múlt század első felében már sikerült precízen, szabatosan értelmezni a határérték fogalmát, és erre építve megkaphatók ugyanazok a matematikai eredmények, amikhez kétségkívül korszakalkotó XVII. századi felfedezőik gyanús kiinduló pontból gyanús lépéseken keresztül jutottak el. (De hogy az összkép bonyolultságát sejteni lehessen, érdemes megjegyezni, hogy a XX. században sikerült olyan rendszert is felépíteni, amelyben mégis lehet használni azokat a bizonyos infinitezimálisokat.)

A botod felezésével kapcsolatban persze könnyen mondhatod, hogy ha túl kicsi, nem tudod már kettétörni, de ha, mondjuk, valami fűrésszel el is tudnád vágni, akkor is lenne annyi „anyagveszteség”, hogy elforgácsolódna a fa, ha pedig egy ideális szerszámot elképzelve ettől is eltekinthetnénk, akkor is csak véges sok időd van. Egy mai matematikus azonban már az ideális szerszámot és a végtelenül rendelkezésedre álló időt feltételezve sem mondja, hogy eljuthatsz a végtelenül kicsi fadarabhoz. Csak annyit állít, hogy akármilyen kicsi hosszt adunk meg előre, ha kellően pontos szerszám létezését feltételezzük, véges időn belül eljuthatsz egy ennél rövidebb botig. Például egy milliméternél rövidebb botot kapsz, ha a felezési procedúrát tízszer megismétled, hiszen egy milliméter 1/1000 méterrel egyenlő, 10 felezéssel pedig 1/2¹⁰ = 1/1024 méteres bothoz jutsz. (Abba az itt logikusan felmerülő és szintén mélyreható kérdésbe most ne menjünk bele, hogy az anyagi részecskék mennyire bonthatók szét.)

Mindenesetre ilyen megközelítéssel, vagyis tulajdonképpen a már emlegetett határérték fogalmának segítségével elképzelhető, hogy értelmezni tudjuk végtelen sok szám összegét is. Ez ugyan nem mindig tehető meg, de bizonyos esetekben igen. Megadható tehát végtelen sok (hangsúlyozom, ha nyilvánvalónak tűnik is, hogy ezen azt értjük: nem véges sok) szám, amelyek összege mégis véges. Ha például képezzük az 1/2+1/4+1/8+1/16+… összeget, eredményül 1-et kapunk. Ezen lényegében azt értjük, hogy kellően sok tagot véve ebből az összegből az 1-et akármilyen előre megadott határnál jobban megközelíthetjük, de sosem lépünk túl rajta. A botra visszagondolva ez azt jelenti, hogy a „felezések után” kapott végtelen sok darabot ideális ragasztóval összeragasztva újra 1 méter hosszú botod lesz.

A fenti példa azt mutatta, hogy egy „véges mennyiségen belül” is eljuthatunk a végtelen fogalmához. Persze a másik irány is kézenfekvő, sőt a „végtelen kicsi” helyett talán gyakran előbb gondolunk a „végtelen nagy” fogalmára. Képzeljük el hogy a már emlegetett botból nem csak egy van, hanem hozzá tudunk ragasztani egy második, harmadik, negyedik stb. ugyanilyen hosszú botot. Vagyis a „végtelenségig meghosszabbítjuk”. S ha most az ideális eszközök helyett az ideillő ideális geometriai alakzatot, az egyenest képzeljük el, akkor eszünkbe juthat a köznyelvbe már közhelyként bevett szólás a végtelenben találkozó párhuzamosokról.

A matematikai analízis a végtelen kicsi és végtelen nagy fogalmát a maga számára a határértékkel tette megfoghatóvá, a geometria egyes fejezeteiben pedig dolgozni tudnak a végtelen távoli ponttal, végtelen távoli egyenessel. A matematika elérte azt, hogy többféle összefüggésben is értelmesen tudjon beszélni a végtelenről. Mindeközben alapvető fontosságú lett a „végtelen sok” problémájának vizsgálata is. Ezt talán könnyebben elintézhetőnek vélnénk, hiszen meg is említettük már, hogy a „véges sok” ellentétéről van szó. Ez azonban nem azt jelenti, hogy minden végtelen halmaznak (ugye a halmaz fogalmáról mindenkinek van valamilyen használható emléke?) „ugyanannyi” eleme van, vagyis hogy a „végtelen sok” egyértelműen meghatározott lenne. Két halmaznak akkor van „ugyanannyi eleme”, vagy másképp fogalmazva akkor mondjuk, hogy két halmaz számossága azonos, ha az egyik elemei összepárosíthatók a másik elemeivel úgy, hogy minden elem csak egyszer szerepel és semmi nem marad ki.

Megmutatható például, hogy a természetes (nemnegatív egész) számok halmaza és a valós számok halmaza, amit a számegyenessel szoktunk ábrázolni, különböző számosságú, tehát tényleg nem egyféle végtelen van, különböző „fokozat”-okról beszélhetünk! A halmazok számosságának fogalmával felépíthető a végtelenek egész rendszere. A végtelen halmazok világában azonban elsőre furcsának tűnő összefüggések is igazak. Például az, hogy a rész nem mindig kisebb az egésznél!

Próbáljuk belátni ezt az állítást, nem reménytelen! Gondoljunk a természetes és a pozitív egész számok halmazára! A második nyilván valódi része az elsőnek, hiszen úgy kapjuk, hogy kihagyjuk a természetes számok közül a 0-t. Ha meg akarjuk mutatni, hogy mégis ugyanakkora a számosságuk, akkor meg kell adni egy olyan párosítást a két halmaz elemei között, ami kielégíti a már megfogalmazott feltételeket. Ezt pedig most könnyen meg tudjuk tenni: minden természetes számot párosítsunk össze a nála eggyel nagyobb – pozitív egész – számmal! Így tényleg minden természetes számnak más lesz a pária, és valóban nem marad ki egy pozitív egész sem a párok második tagjai közül. Egyébként kicsit ötletesebb, de még mindig nem túl bonyolult bizonyítással az is megmutatható, hogy az egész számok halmazának, sőt az egészek hányadosaiként előállítható racionális számok „sűrű” halmazának is ugyanennyi a számossága.

Ezeket a halmazokat, amelyek tehát a természetes számok halmazával azonos számosságúak, megszámlálhatóan végtelen halmazoknak nevezzük. Ezek számossága a legkisebb a sokféle, pontosabban végtelen sokféle végtelen számosság között. Jelölésére hagyományosan a héber ábécé első betűjét, az alefet használják: ℵ Ez a jelölés a múlt század második felében alkotó hallei matematikustól, Georg Cantortól származik, akit a halmazelmélet megalkotójaként szoktak emlegetni. A századfordulóra kiderült azonban, hogy ez is olyan terület, ahol ellentmondásokra bukkanhatunk, ha például be akarjuk vezetni a „minden halmazok halmazának” fogalmát. Többek között ezek az ellentmondások tették szükségessé, hogy itt is megállapodjunk olyan bizonyítás nélkül elfogadott alapállításokban, axiómákban, amelyekből adott logikai szabályok szerint bizonyíthatóak a további állítások. A halmazelmélet ma általánosan elfogadott ún. Zermelo-Fraenkel-féle axiómarendszere viszont – nem-matemetikusoknak talán meglepő módon – tartalmazza a végtelen halmaz axiómáját is. Ez azt jelenti, hogy nem tudjuk bizonyítani végtelen számosságú halmaz „létezését”, ezt fel kell tételeznünk! És azzal hogy az elvont matematika tárgyainak, a halmazoknak, pontoknak, egyeneseknek, számoknak a létezésén kezdünk gondolkodni, eljutottunk a matematika és a filozófia határára.

Ha a matematika sokmindent tisztázott is a maga szempontjából a végtelenről, ez sem azt nem jelenti, hogy a már felvetett kérdései mind meg lennének válaszolva, sem azt, hogy nem merülnének fel újabb és újabb problémák. De ha ezeket sorra meg is tudnánk oldani, ami egyébként adott axiómarendszeren belül egyáltalán nem biztos, a matematika válaszai valószínűleg nem nyugtatnák meg a nem csak matematikai absztrakciókban gondolkodó embert. Biztosan mindenkit elfogott már nyugtalanság a csillagos eget nézve: van-e határ, meddig tart térben, mióta és meddig időben? A modern fizika tudja, hogy térről és időről csak az anyaghoz kapcsoltan beszélhet. A matematika szeretne az anyagtól függetlenül létezni, s bár nyilvánvalóan sem a filozófusok által a „határtalanság” és „korlátozottságnélküliség” fogalmaival leírni próbált végtelent, sem az általunk elérni vágyott Végtelent meg nem ragadhatja, a róluk való gondolkodásunkat mégis alakíthatja.

Ha az ember sok éven keresztül gyerekek és öregek halálos ágyánál ül, hallgatja, és ténylegesen meg is hallgatja őket, észre fogja venni, hogy azok tudják: a halál közel van.

Valaki egyszer csak azt mondja nekünk: Viszontlátásra!, amikor mi még egyáltalán nem gondolunk arra, hogy a halál már hamarosan beállhatna. Ha azonban nem utasítjuk el magunktól ezt a kijelentést, hanem ülve maradunk, akkor a haldokló még mindent elmond nekünk, amit közölni szeretne. Ha aztán ez a beteg meghal, mégis az a jó érzés tölt el minket, hogy talán mi voltunk az egyetlen személy, aki komolyan vette az illető szavait.

Húszezer esetet tanulmányoztam az egész világon olyan emberekről, akiket már klinikailag halottnak nyilvánítottak, de később visszatértek az életbe. Néhányan közülük egészen természetesen ébredtek fel, mások csak újraélesztési próbálkozások után.

Most csak összegzésszerűen szeretném megvilágítani, hogy mit él majd át minden ember a halál pillanatában. Ez az élmény általános, tehát nem függ attól, hogy az illető Ausztrália őslakója, hindu vagy muzulmán, keresztény vagy hitetlen, s ugyanígy Független annak korától vagy gazdasági helyzetétől. Itt ugyanis egy egészen emberi eseményről van szó, mint ahogyan a normális születési folyamat is általános emberi esemény.

A halálélmény majdnem ugyanolyan, mint a születésé. A halál megszületés egy másik létre, amit egészen egyszerűen lehet bebizonyítani. A kereszténység kétezer éven át azt kérte az emberektől, hogy „higgyenek” a túlvilági dolgokban. Számomra ez már nem hitbeli ügy, hanem tudom, hogy így van.

A halál eseményében három lépcsőfok van. Azon a nyelven, amelyet a halál előtt álló, egészen kicsi gyerekek számára használok, azt mondhatom, hogy az ember testi halála azonos azzal a folyamattal, amit a pillangónak a bábból való kilépésekor láthatunk. A báb a lárvával együtt – ez a mulandó emberi test. De ezek nem azonosak velünk, csak olyanok, mint egy ideiglenes ház. A halál csak átköltözés egy szebb házba, ha szabad ezt jelképesen így mondanom.

Mihelyt a báb, akár öngyilkosság, akár gyilkosság, akár szívroham vagy krónikus betegség révén, tehát teljesen mindegy, hogyan, visszafordíthatatlanul megsérült, szabadon fogja engedni a pillangót, vagyis a lelkünket. Ezen a második lépcsőfokon, miután – jelképesen szólva – a pillangó elhagyta az emberi testet, fontos dolgokat fogunk átélni, amelyeket mindenképpen ismernünk kell, hogy soha többé ne féljünk a haláltól.

A második lépcsőfokon pszichikai energia táplálja az embert, ellentétben az első fokkal, ahol testi energia. Az első lépcsőfokon még szükségünk van egy működe agyra, tehát éber öntudatra, hogy kommunikálni tudjunk embertársainkkal. Amint azonban az agy vagy a báb túlságosan megsérült, természetesen már nincs az embernek éber öntudata. Abban a pillanatban, hogy ez hiányzik, vagyis a báb már annyira megsérült, hogy sem lélegezni nem tud, sem a pulzust, sem az agyhullámokat nem lehet mérni, a pillangó már a bábon kívül található, ami nem azt jelenti, hogy mar halottak vagyunk, hanem csak azt, hogy a báb már nem működik. A báb elhagyásával az ember elérkezik a második lépcsőfokra, amelyet a pszichikai energia jellemez.

Miután szabad pillangóvá lettünk, vagyis lelkünk kilépett a testünkből, mindenekelőtt észre fogjuk venni, hogy az ember mindent érzékel, ami a halál helyén, a betegszobában, a baleset helyszínén vagy bárhol történik, ahol elhagytuk a testet. De nem földi öntudattal fogja fel ezeket a folyamatokat, hanem egy újfajta érzékeléssel. Bár az ember mindent regisztrál, de egy olyan időben, amikor már nincs vérnyomása, nincs pulzusa és légzése, sőt néhány esetben még mérhető agyhullámai sincsenek, Pontosan tudja, hogy ki mit mond és gondol, és ki hogyan viselkedik. És később egészen tisztán el tudja majd mondani, hogy például három lángvágóval szabadították ki a testét egy autóroncsból. Sőt voltak olyan emberek is, akik megnevezték annak a kocsinak a rendszámát, amelyik elütötte őket, majd egyszerűen továbbhajtott. Tudományosan tehát nem lehet megmagyarázni, hogy valaki, akinek már nincsenek agyhullámai, még képes egy rendszámot leolvasni. Tőlünk, tudósoktól alázatot várnak. Alázatosan el kell fogadnunk, hogy sok millió dolog van, amit még nem vagyunk képesek megérteni. De ez nem jelenti azt, hogy ezek a dolgok, mivel nem értjük őket, nem is léteznek és nem lehetnek valóságosak.

Nagyon sok ember lép ki a testéből valamilyen operáció alatt, és ténylegesen végignézi azt. Ennek a ténynek minden orvosnak és nővérnek tudatában kellene lennie. Ez azt is jelenti, hogy amíg a beteg nincs magánál, csak olyan dolgokról lenne szabad beszélniük, amiről úgy hiszik, hogy az öntudatlan beteg egyébként is hallhatná. Szomorú, hogy öntudatlan emberek jelenlétében egyesek miket beszélnek, miközben azok mindent hallanak.

Azt is tudnunk kell, hogy ha haldokló anyánk vagy apánk ágyához lépünk, aki már nagyon mély kómában van, ez az asszony vagy férfi mindent hall, amit mondunk. És ezért soha sincs túl késő azt mondani, hogy „sajnálom”, vagy „szeretlek”, vagy amit épp mondani akarunk. Ilyen szavak soha nem jöhetnek túl későn, a halál után sem, mert ezek a halottak még mindig hallják, amit mondunk. Így tehát még 10-20 éve történt „elintézetlen ügyeket” is rendbe tehetünk, és ezzel lerakhatjuk bűnünket, hogy utána ismét élni tudjunk.

Ebben a második fokozatban, a „halott” – ha mondhatom így – azt is észre fogja venni, hogy ismét „egésszé” vált. Akik vakok voltak, ismét látnak, s akik nem hallottak vagy nem beszéltek, újra hallanak és beszélnek. Azok a pácienseim, akiknek szklerózis multiplexük van, s csak kerekesszékkel tudnak mozogni, és nehezükre esik a beszéd, egy halálközeli élményből való visszatérés után elsőnek azt említették nagy boldogan: „Doktornő, ismét tudtam táncolni!” És több ezer ilyen kerekesszéken emberről van szó, akik végre újra tudtak táncolni. Amikor visszatérnek, természetesen ismét a régi, beteg testükben találják magukat.

Sok szkeptikus kollégám mondja: „Itt egy vágyálom kivetítéséről van szó.” Összes eseteim 51%-a hirtelen haláleset volt. Nem gondolom, hogy ha valaki munkába megy, közben azt álmodja, hogy továbbra is két lába van, amikor gyalog átmegy az úton. De egy súlyos baleset után hirtelen azt látja, hogy egyik lába a testétől elválva az utcán fekszik, ám ennek ellenére azt éli át, hogy mindkét lába épségben megvan.

A szkeptikusok számára persze ez nem bizonyíték. Hogy egy kicsit megnyugtassuk a szkeptikusokat, vakokkal végeztünk felmérést, s ebben azt a feltételt állítottuk, hogy csak olyan vakokat veszünk figyelembe, akik legalább tíz éve egyáltalán nem érzékelik a fényt. És ezek a vakok, akik testen kívüli élményben részesültek, s aztán visszatértek, részletesen el tudták mondani, hogy milyen színű volt annak a ruhája, aki jelen volt mellettük, vagy milyen ékszert viselt, milyen mintája volt a pulóverének vagy a nyakkendőjének stb. Ugye értjük, hogy itt nem olyasmiről van szó, amiről fantáziálni lehet? Ezeket a tényeket egészen jól bizonyíthatja az, aki nem fél a választól. Ha valaki mégis fél, akkor szíveskedjék hozzám jönni, mint azok a szkeptikusok, akik azt mondták, hogy a testen kívüli élményeket oxigénhiány eredményének kell tekinteni. Igen, ha itt csak oxigénhiányról lenne szó, akkor minden vak betegemnek oxigénhiányt írnék fel.

Ezen a második lépcsőfokon azt is észre fogjuk venni, hogy egyetlen ember sem tud egyedül meghalni. Amikor az ember kilép a testéből, olyan létbe kerül, ahol már nincs többé idő, ahol tehát az idő egyszerűen nem létezik, mint ahogy a mi értelmünkben vett helyről és távolságokról sem lehet beszélni, mivel mindezek földi jelenségek. Ha például Vietnámban meghal egy fiatal amerikai, és közben az anyjára gondol, aki Washingtonban van, a gondolati erő segítségével áthidalja a sok ezer kilométert, és egyszeriben az anyjánál találja magát. Tehát ezen a második lépcsőfokon nincsenek távolságok. Ez a jelenség már nagyon sok ember számára jelentkezett, amikor egyszer csak tudatossá vált számukra, hogy valaki, aki meglehetősen messze lakott, hirtelen ott volt velük. És egy nappal később felhívta őket valaki, vagy jött egy távirat, amelyben közölték, hogy száz vagy ezer kilométerre innen meghalt az érintett. Az ilyen emberek természetesen nagyon érzékenyek, mert az efféle látogatások általában nem tudatosulnak az emberekben.

Ezen a lépcsőfokon valóban észrevesszük, hogy egyetlen ember sem tud egyedül meghalni – nemcsak azért, mert az elhunyt képes bármely tetszőleges embert meglátogatni, hanem azért is, mert azok, akik előttünk haltak meg, s akiket kedveltünk és szerettünk, mindig várnak ránk. És mivel itt nem létezik idő, bárki, aki húszévesen elvesztett egy gyermeket, az a maga kilencvenkilencedik évében bekövetkező halála után még mindig gyermekként találkozhat a gyermekével, mert a másik oldalon lévők számára például egy perc a mi időnk szerint száz évnyi időnek felelhet meg.

Ez a király szó a történelem során, ahogy fölbukkan, nagyon viszontagságos utat fut be. Néhány századdal az Úr Jézus jövetele előtt az egyiptomi meg a keleti világban a király jelentette azt a valakit, aki a földön Isten nevében kormányoz, akiben Isten valahogy a földön megjelenik. Pap is, uralkodó is, és gyújtópontja a láthatatlan isteni világnak és ennek a földi országnak.

Most már szétfoszlott ennek a szónak a tartalma. Teljesen átment valahogy ennek a szónak az igazi értelme az Úr Jézus Krisztusra.

Királyság: a királyt és országát jelenti. Nekünk erről tapasztalatunk nemigen van, csak tanultunk róla a történelemben, hogy központi valóság egy országban. Oda központosulnak az intézkedések, annak az országnak a biztonsága, törvényei, igazságszolgáltatása, jó sora vagy balsora: minden. Központi valóság, összefoglalója az országban mindennek.

Ebben a pár percben próbáljuk egy kicsit megközelíteni az Úr Jézussal kapcsolatban azt, amit ez Benne jelent. Krisztus királysága: nem valami új dolgot jelent ez, az összes többi titkok mellett valami újat, hanem csodálatos, tömör összefoglalása az Úr Jézus egész lényének és szerepének.

Az Ő királysága a teremtéshez fűződik először. Azt mondja Szent János, hogy minden általa lett, és nála nélkül semmi sem lett, ami lett. A földi királyságoknál ilyesmi nincsen, csak úgy hozzávetőlegesen néha a történelemben van úgy, hogy egy-egy király valóban maga alkotja meg az országot, szerzi meg, hódítja meg, és akkor létesít egy királyságot.

Halvány tükrözése annak, hogy Jézus Krisztus tulajdonképpen a teremtésen át létesítette ezt a mindenséget, Őáltala létesült. Az Atya Benne mond ki mindent, nála nélkül semmi sem lett, ami lett. Az Atya Benne fogalmazza meg a világmindenséget. Benne szól, és szólni egyet jelent: létesíteni. Úgyhogy semmi, a legparányibb atom sincs ezen a Krisztus-királyságon kívül.

Igen, ennek a teremtett mindenségnek az összefoglalása az ember. Már a teremtésen keresztül is hozzánk kapcsolódik Krisztus királysága. És itt mi vagyunk az a pont, ahol ez a királyság izgalmassá válik. Az ember a teremtett mindenségnek az a pontja, amely egyszer bezárult Krisztus királysága, Isten királysága előtt.

Az a borzasztó titok, a gonoszság titka – egész sötétségével, egész kínjával, egész borzalmával – beférkőzött az emberbe. Ezt mi érezzük, átérezzük, és napról napra tudjuk, hogy itt van.

Krisztus királysága szoros értelemben ott kezdődik, mikor Ő elindul az Atyától, az Atya titkából, bejön ebbe az Isten királyságától, Isten országától megfosztott embervilágba, hogy újralétesítse királyságát. Ebbe az embervilágba, ahova a Sátán férkőzött be illegálisan, és ezt az embervilágot, az igazság világát a hazugságaival megszállta és megszállva tartaná. Az élet birodalmát a betegségekkel, halállal, kínnal fertőzte meg. A szentséget a bűnnel, az Isten különböző ajándékait azzal, hogy megfojtson minden istenit, a kegyelmet. A szeretetet gyűlölettel cserélje ki. Az igaz voltot méltánytalanságokkal, igazságtalanságokkal, torzításokkal, a békét zűrzavarral, pokollal.
És ezt megvalósította a Sátán a földön és küzd körömszakadtáig ezért. S itt döbbenetes Jézus Krisztus királyságának a nagysága, hogy Ő ennek a pokoli világnak a kellős közepébe beleszületik szép csöndben, egy szűztől.

A Boldogságos Szűzben ragyog föl először, még mielőtt a király jönne, az ország, mint a hajnalban a napfény. Benne szép, teljes az igazság, az élet, a szentség, a kegyelem, az igaz volt, a szeretet és a béke.
Királynő nélkül nincs királyság, hozzátartozik a királynő lénye, egyénisége a királysághoz. Így már létesül Krisztus országa, már előre vetíti ide Jézus Krisztus a királyságot, s akkor jön Ő maga is: az Ige testté lett. Először látszólag egy kis területet hódít meg, s akkor onnan tovább.

Nem részletezem ezt az utat, amit a hódító király megtett, hogy elindult, ahogy a zsoltár mondja, mint egy óriás, mint a fölkelő nap, elindult országot szerezni, országot hódítani magának.

Hála Neked, Krisztus Király, hogy minket is meghódítottál, hogy a Te országod lettünk, hogy megtanítottál imádkozni, hogy jöjjön el a Te országod, megismerni, hogy van más ország is, mint ez a pokoli világ.

Megtanítottál minket arra, hogy a küzdelem azért megy, hogy megszabaduljon ez a világ a gonosz uralmától, és annál szebb legyen. Hogy vérben megtisztított, megmosott világ legyen ez a világ, és királyság legyen, mikor átadod az Atyának dicsőségesen.

Vértől ázott a ruhád, ez jelenti a szeretet nagyságát.

Krisztuskirályság. Milyen boldog pillanat az, mikor egy emberben talán egy küzdő, vergődő, kínokat, sötétséget, gyötrelmet megélt emberben a hiten keresztül egyszerre felépül Krisztusnak ez az országa. Ez a halállal, vérrel, de szeretettel megszerzett ország. És amikor Istené leszünk, elkezdünk élni, lelki életet élni.

Lelki életünkbe bekerül Krisztus. Emmanuel, velem Krisztus. S elkezdek ebben az országban lélegezni, gondolkodni, az Atyához szólni Jézus Krisztussal együtt. Elkezdem érezni a Szentléleknek a sugallatait, vezetését, hogy bennem a Szentlélek működik.

Elkezdem érezni az ország erejét, hogy már nem a bűn hatalma a legnagyobb erő, amely cibál, rángat, gyötör, kínoz, sötétít, fojtogat halállal, hanem élni kezdek Jézus Krisztusban a Szentlélek által és az Atyának a dicsőségére.

Ez a lelki élet, testvéreim! És elkezdem fölfedezni a testvéreimet. Istenben élünk, mozgunk és vagyunk.

Minden nap ünnepeljük ezt a fölszabadulás napját, és mégis minden nap imádkozzuk, hogy jöjjön el a Te országod, jobban jöjjön el, még jobban, még jobban! Szomjazom, vágyom az igazságodat. És mindent, de mindent odaadok érte. Szívesen leszek, boldogan leszek szegény érte, csak jöjjön el. És leszek irgalmas és leszek éhező, és szomjazó és üldözött, csak jöjjön el mindig jobban, és jobban éljek a Te országodban

a foltmanók kicsi, fából készült emberkék voltak. Mindannyian Éli fafaragómester keze alól kerültek ki. A mester műhelye messze fent a hegyen állt, ahonnan szép kilátás nyílt a foltmanók kicsi falujára. Mindegyik manó másmilyen volt. Egyiknek nagy volt az orra, a másiknak a szája. Némelyek magasak voltak, mások pedig alacsonyak. Egyesek kalapot hordtak, míg mások kabátot viseltek. Két dolog azonban közös volt bennük: ugyanaz a fafaragó készítette őket és ugyanabban a faluban laktak.

A foltmanók egész életükben, minden áldott nap matricákat osztogattak egymásnak. Minden manónak volt egy doboza tele arany csillag matricával, és egy másik doboza tele szürke pontokkal. Naphosszat a falut járták, és mást sem csináltak, mint csillagokat vagy pontokat ragasztgattak egymásra.

A csinosak és jóvágásúak, akik szépen csiszoltak és fényesre festettek voltak, mindig csillagot kaptak. De akik érdes fából készültek, vagy már pattogott róluk a festék, azok bizony csak szürke pontra számíthattak

A tehetségesek is csillagot kaptak. Némelyikük könnyedén a feje fölé emelt hatalmas fa rudakat vagy átugrott magas dobozok fölött. Mások bonyolult szavakat használtak vagy gyönyörű dalokat énekeltek. Őket mindenki elárasztotta csillaggal.

Némely foltmanónak az egész testét csillagok borították! Persze mindig nagyon jól érezték magukat, amikor csillagot kaptak. Így aztán újabb és újabb dolgokat találtak ki, hogy ismét kiérdemeljék a csillagot.

Mások viszont nem voltak olyan ügyesek. Nekik mindig csak szürke pont jutott.

Pancsinelló is egy ilyen foltmanó volt. Próbált magasra ugrani, de mindig csak nagyot esett. Erre persze rögtön köré gyűltek néhányan, hogy ráragasszanak egy-egy szürke pontot. Néha eséskor megkarcolta a testét. Ilyenkor újabb pontokkal halmozták el.

Aztán, ha megpróbálta kimagyarázni az esetet, biztos valamit bután fogalmazott meg, amiért persze még több pontot ragasztottak rá. Egy idő után olyan sok szürke pont lett rajta, hogy már az utcára sem mert kimenni. Félt, hogy valamit megint elügyetlenkedik, például elfelejt sapkát húzni, vagy belelép egy tócsába, és ezzel még több rossz pontot szerez. Sőt, néha már minden ok nélkül is ráragasztottak egy-egy szürke pontot, pusztán ezért, mert látták, hogy már úgyis olyan sok van rajta.

– Sok szürke pontot érdemel – mondogatták egymásnak. – Ő aztán tényleg nem jó foltmanó!

Egy idő után már maga Pancsinelló is elhitte ezt.

– Nem vagyok jó foltmanó – gondolta.

Amikor nagy ritkán kiment az utcára, csak olyan manókkal lófrált, akiken szintén sok szürke pont volt. Köztük jobban érezte magát

Egy nap találkozott egy olyan manóval, aki egészen más volt, mint a többi. Nem volt rajta sem csillag, sem pont. Egyszerűen famanó volt. Lúciának hívták. Nem mintha az emberek nem ragasztottak volna rá matricákat – csak azok egyszerűen nem maradtak meg rajta! Némely manó emiatt felnézett rá és ragasztott rá egy csillagot. De a csillag leesett! Mások lenézték, mert nem volt egy csillaga sem, és raktak rá egy szürke pontot. Ám az is leesett!

– Én is ilyen akarok lenni! – gondolta Pancsinelló. – Nem akarom, hogy mások jeleket rakjanak rám!

Megkérdezte a matrica nélküli famanót, hogyan lehetséges az, hogy neki nincs egyetlen matricája sem.

– Ó, nem nagy ügy! – válaszolta Lúcia. – Egyszerűen csak mindennap meglátogatom Élit.

– Élit?

– Igen, Élit, a fafaragót. Jót ücsörgök a műhelyében.

– De miért?

– Majd megtudod! Menj el hozzá, fel a hegyre!

Ezzel a matrica nélküli famanó megfordult és elment.

– Szerinted egyáltalán szóba áll majd velem? – kiáltott utána Pancsinelló.

De Lúcia ezt már nem hallotta meg.

Így aztán Pancsinelló hazament. Leült az ablak elé, és nézte, hogyan rohangálnak ide-oda a manók, csillagokat és szürke pontokat osztogatva egymásnak. „Ez így nincs rendjén” – suttogta, és elhatározta, hogy elmegy Élihez.

Felkapaszkodott a hegytetőre vezető keskeny ösvényen, és belépett a nagy műhelybe.

Szeme-szája elállt a csodálkozástól az óriási bútorok láttán. A hokedli a feje búbjáig ért. Lábujjhegyre kellett állnia, hogy rálásson a munkapadra. A kalapács nyele olyan hosszú volt, mint az ő karja. Pancsinelló nyelt egy nagyot, és elindult kifelé.

Ekkor meghallotta a nevét.

– Pancsinelló! – hallatszott egy mély, erős hang.

Pancsinelló megállt.

– Pancsinelló! Örülök, hogy látlak! Gyere közelebb, hadd nézlek meg!

Pancsinelló lassan megfordult, és ránézett a nagydarab, szakállas mesterre.

– Te tudod a nevemet? – kérdezte a kis manó.

– Persze, hogy tudom! Én alkottalak!

Éli lehajolt, felemelte és maga mellé ültette a padra.

– Hm… – szólalt meg a mester elgondolkozva, miközben a szürke pontokat nézte. – Úgy látom, gyűjtöttél néhány rossz pontot!

– Nem akartam, Éli! Tényleg nagyon próbáltam jó lenni!

– Gyermekem, előttem nem kell védekezned. Én nem foglalkozom azzal, hogy mit gondolnak rólad a foltmanók.

– Tényleg.

 hányszor  úgy az  ember életébe  táborba  megy és

egy  kicsikét  ki kapcsolódni mentünk április22-től 

25ig  nagyon jó   sikerült az tábor   elég  jó kikapcsolás

program  sikerült. meg  beszélték ellető tábort  2hétel

ezelőtt április  28ai  foglalkozáson   anyák  napi 

ajándékot  késztetetünk ami  nagyon jó Sike került 

ebédre akkor  paprikás krumpli   készült nagyon jó

sikerült  el is  fogyott   akkor  abba  Bagó   Zoli, Erzsike

Segítetek bene, akkor  Jenei  Erzsike almát pucolt

délbe  vége tért  akkor   foglalkozásnak  esemény 

volt  jó sikerült akkor   .foglalkozáson  Horváth  Zoli

voltak ,Bagó Zoli  ,Edina  volt akkor ,Lenke ,Jenei

testvérek ,puskás  Gabi  , Erzsike ,veronika voltak.

a  foglakozást  tartották  akkor pedagógus Juditnak

Csörgi  Kati  segítet Kriszti ,Olga  néni  segítetek neki

április  28ai  Foglakozás jó sikerült mentünk haza .

azt hiszem, nem igazán biztató jel, ha az ember túl sokat monologizál. A klasszikus szövésű monológban van valami mélységesen hiábavaló, akárha a kaput tökéletesen betöltő Úrnak rúgdosna tizenegyeseket az ember. S ha a monolgizáló néha ugyan kételyét fejezi ki az állításait illetően, a választ mégis csak ő adja, miközben egyáltalán nem hallja, mit mond a kritikus, a szurkoló, a szertáros néni, egy másik ember. Aki túl sokat monologizál, magányos ember, a magány pedig életbetegség, és még akkor is az, ha a világ legalapvetőbb kérdéseit a monológok bírják. Persze vannak játékosok, akik úgy játszák végig a pályafutásukat, hogy az életükben egyszer sem passzolnak, vagy ha igen, véletlenül teszik, mert azt is kapura nyomták máskülönben. Ezek a játékosok arra vannak tartva, hogy nekik passzoljanak, és a passzból gólt csináljanak, és akkor ez egy szerződés, így szól a megegyezés. No, de lényegre!

Szóval az történt, hogy a kisteleki Tanya 72 udvarán 2000 augusztus 11-én hosszú és kacifántos, s talán nem is mindegyik állításában megvédhető monológba bonyolódtam. Körülbeül tíz perce játszottunk a gyöpön. Ők ketten, Esterházy Negyedik Debatter Micu és a fiam, én ellenük. Mondom, tíz percnél több nem telt el, addig tartott a türelmem. Egyszercsak megálltam, és hozzákezdtem.

Kisfiam, figyeljél mostan az édesapádra, hogy miket hord össze, lehet hogy többször nem mondja majd, de viszont most mondja. Tudd meg, gyermek, hogy nem csak az élet, de a labdarúgás lényege is a passzolás, ezt mondja Giovanne Trapatoni bácsi, Bicskei Bertalan bácsi, és a Rakamaz csapatának az edző bácsija is, akinek a neve hirtelenjében nem jut az az eszembe. Kisfiam, jegyezzed meg, néha úgy passzolnak majd, hogy az nem passz lesz, hanem átvágás, alattomos szivatás, mert egy kicsit mindig eléd, vagy mögéd jön a labda, mintha éppenséggel te lennel a hibás abban, hogy a túrórudiból képtelenség kiszárított gyulai kolbászt kihozni. Vagy úgy passzolnak, kisfiam, hogy három méterről, és tiszta erővel. Fejberúgnak, kisfiam, és azt mondják, ez volt a passz, ember, miért nem vetted le. Csinbe kapod a labdát, és eltöretsz, mint japánkönnyű szögletzászló rúd. De aztán te adod csinbe, és eltörik a másik, mert mást ő sem tehet. Az is előfordulhat, hogy az egész meccsen passzolsz, elütöd jobbra, kiteszed balra, beadások tömkelege indul tőled, és aztán az öltözőben mégis morogva fordít hátat a társad, lábszárvédőjét a falhoz vágja, és arról sikoltozik, hogy nem, nem, nem passzoltál eleget. Vagy az, hogy passzolsz, de nem értik. Néznek rád, mint egy kambodzsai balhátvédre, ez volt a passz, te ember?! Vagy passzolnak neked, és te nem érted. Miért oda, és miért akkor. Döntsd el, ki a hibás. Hányszor lesz olyan, hogy beindulsz üresbe, és mégsem jön a labda! Hányszor lesz olyan, kisfiam, hogy sápadtan végigténferged a meccset, és egyetlen passz, átadás nem jön, egyszerűen ki leszel vonva a játékból, annyira sem leszel, mint egy félszáraz akácfa, amit nemhogy a kutyák nem vizelnek tövön, de már ki se akarják vágni, annyira feledték, hogy van. Ilyenkor gondolkozz el, miben hibáztál, egyáltalán, jó csapatban játszol-e. El is igazolhatsz, ha egy másik csapatban jobban passzolnak, és te is jobban passzolhatsz. Ez a lényeg, adni és kapni, és aztán jöhet a puszi, a nyuszi, a gólöröm. Érted ezt, kisfiam?

Körülbelül ezeket mondtam, egyetlen lélegzettel, jó, másféllel. Ő meg, a gyerek, nézett rám, ahogy szokta, kissé eltátta a száját, a szemét tágra nyitotta, a fejét félrebillentette, és a nadrágja szárát gyűrögette.

Passzolni kell, kisfiam, érted?, mondtam mégegyszer.

Értem, mondta ki végül, vagyis, apa, akkor mi vagyunk kékben.

Jusztinosz Apológiája így ír: „Akinek tehetsége van, tehetsége szerint ad azt, amit akar. Ami összejött, az elöljáróknál helyezik letétbe. Ez… arra szolgál, hogy segítsen az özvegyeken, az árvákon, azokon, akik betegség miatt vagy más okon ínségben vannak: a foglyokon és az idegeneken, akik megtalálhatók a közösségben.” (Apologia I 67)

Korintusi Dionüsziosz püspök könyvének 15. fejezete tablóban mutatja meg ezt a magatartást: „A rabszolgákat és a rabszolganőket is megnyerik, mert szeretik őket, hogy keresztények legyenek és… megkülönböztetés nélkül testvérnek szólítják őket… Akinek van, irigység nélkül ad annak, akinek nincs. Ha meglátnak egy idegent, bevezetik lakásukba és örülnek neki, mint egy igazi testvérnek… Ha pedig meghallják, hogy közülük valakit Krisztus nevéért bebörtönöznek vagy meggyötörnek, akkor mindnyájan gondoskodnak szükségleteiről, és kiszabadítják, ha az lehetséges. Ha pedig akad közöttük még szegényebb és rászorulóbb és már semmi fölöslegük sincs, akkor két vagy három napig böjtölnek, hogy a rászorulóbbnak fedezzék szükségletét.”

Álljon itt még hitelesítésül két idézet olyanoktól, akik az ellenség szemével nézték a keresztényeket:

Szamoszatai Lukiánosz – gúnyiratában – egy Peregrinusz nevű szélhámos álkeresztényről így ír: „Amikor börtönben volt, megkísérelték a keresztények, hogy minden lehetséges és lehetetlen dolgot elkövessenek, hogy a börtönből kimentsék… A legelőkelőbbek még a börtönőröket is megvesztegették és az egész éjszakát nála töltötték. Kövér ételeket hordtak össze neki és szenteskedő beszédeket folytattak…. Ezek az emberek ilyen esetekben, amelyek közösségeiket érintik, érthetetlenül nyüzsögnek és fontoskodnak nem ismerve se pénzt, se fáradságot.”

Végül talán a legbizonyítóbb erejű a keresztényüldöző Juliánusz felháborodott levele a keresztények felháborító magatartása ellen: „Hát nem fogjuk föl, hogy ez az istentelenség (= kereszténység) a legtöbbet kívánja az emberségtől a keresztények és az idegenek iránti magatartásban és gondoskodásban, valamint a halottak eltemetése érdekében? Az istentelen galileaiak a saját szegényeiken kívül még a mieinket is táplálják. Nyilván azért, mert ők nélkülözik a mi gondoskodásunkat!”

Juliánusz tehát már veszélyes vetélytársat lát a kereszténységben… A keresztény támogatás utánozhatatlan ereje éppen abban volt, hogy nem centrálisan, felülről irányították, hanem bázisai a sorsközösséget vállaló, egyes helyi közösségek voltak.

Lohfink nagyon kemény szavakat használ az ókeresztény teljesítményt elbagatellizálókkal szemben: „Nyomorult hermeneutika lenne, hogyha az ókori keresztény szövegeket azért közömbösítenénk, mert mi, maiak szkeptikus, rezignált közösségeinkben az Evangélium komolyan vételét nem tartjuk lehetségesnek!”