Szerző: Lukács Sándor

Van bennünk valami érzék, hogy észrevesszük magunk körül is, ha valami nincs rendben, de egészen finom érzékeny érzékünk van ahhoz, ha egy kapcsolat nem olyan, amilyennek lenni kell. Egy szomszédommal, vagy hozzátartozómmal, vagy ismerősömmel: ha valami oda bejön, azt nagyon finoman érzékelem. Azt is észrevesszük, ha nem úgy néz rám a másik, mint ahogy szokott vagy kell.

Na most, a mi alapvető emberi helyzetünkben van valami, ami nem olyan, amilyennek kell lennie. Rendben van az, hogy az ember azzal szemben áll, aki az ő Teremtője, Atyja? Márpedig most ilyennek tapasztaljuk az embert.

Mert hogyha még valaki egészen idegen volna, és az elmegy mellettem, és nem köszön, vagy nem törődik velem, hát jól van, rendben van. De, hogy az ember, aki olyan közel van Istenhez, hogy tőle származik, alkotása, szülöttje, gyermeke, örök életre meghívottja, hogy az viselkedik így, ahogy viselkedik Istennel szemben? Ott valami baj van!

Ez az alapvető helyzet: az ember értelme homályos és valami hazugság van az emberi értelemben. Az a hazugság: mintha ő önálló, független valaki lenne. Pedig nem az.

Sok ilyen elferdülés van bennünk. Nemcsak az alapvető viszonyunkban vagy az értelmünkben van ez a hazugság, ez a homály, hanem az akaratukban is. Istennel szemben egy eleve ferde magatartás: még attól is fázom, hogy Istenhez szóljak, hogy időt szenteljek a vele való beszélgetésre.

A Szentírás fejezi ki ezt leghűségesebben, egy tiszta képben, ami érthető mindnyájunk számára: a Paradicsomból eltávolította az embert az Isten. Olyan helyzet alakult ki, hogy Isten kénytelen volt erre. Sőt, nem elégszik meg a Szentírás azzal, hogy eltávolította Isten az embert a Paradicsomból. Nézzük meg ott utána mindjárt: pár verssel később azt mondja, hogy elűzte, elkergette. És még ez sem elég: angyalt lángpallossal odaállított, hogy ne jöhessen vissza az ember a Paradicsomba.

Mi a Paradicsom? Az Istennel való közvetlen közelségnek a helye. Ezt jelenti a Paradicsom: zavartalan, tiszta viszony az Istennel. Istenhez való viszonyunkba tört be valami, ami igazán elfogadhatatlan. Magunk is meg köll, hogy állapítsuk magunkról ezt. Ez az emberiség alapvető helyzete.

De most azoknál, akik már az Istennel a rendezett kapcsolat útjára tértek, egy megtérésen már átestek – mi, keresztények ilyennek tudjuk magunkat –, a mi alapvető magatartásunkban is, ha érzékünk van hozzá, észre kell venni minden nap, hogy nagyon sok dolog még nincs rendben. Végtelen sok kívánnivaló van még az egész magatartásunkon, viselkedésünkön. Mert bár már gyermekekké vagyunk fogadva, bár hazatértünk az atyai házba – nem úgy, mint Ádám, aki elfelé fordult –, mi már azt az első fordulatot hazafelé végrehajtottuk, de még nem vettük föl mindenben azt az érzületet, amiről Szent Pál itt beszél, hogy ugyanazt az érzést tápláljuk magunkban és ápoljuk és hordozzunk magunkban, mint ami az igazi gyermekben, Jézus Krisztusban van.

Maga az Úr Jézus itt ebben a példabeszédben tökéletesen megfogalmazza ezt a helyzetet, az igazak viselkedésében tapasztalható ferdeséget, akik igazaknak tartották magukat: a főpapoknak és a nép véneinek mondja ezt. Ezt a nagyon egyszerű dolgot a két testvérről, hogy az egyik csak szóban tért meg, csak mondja, hogy megtért, csak mondja az igent, de az életében nincs ott az igen.

Ez megdöbbentő, drága jó testvéreim, mindnyájunk számára.

Nem akar ez a szentbeszéd semmiféle szidás, vagy nem tudom micsoda, érzékeny pontoknak a támadása lenni. Távol van ez tőlem. Tudom én azt nagyon jól, hogy bennem is milyen érzékeny pontok vannak, és milyen támadható vagyok. Hanem az egész keresztény egzisztenciánknak a kérdéséről van itten szó, hogy abban van egy állandó követelmény mindnyájunk számára: a megtérés követelménye. Mert az első megtérés is kicsit homályos az életünkben, mert az a keresztségünk nagyon messze volt, és nagyon tudattalan állapotban zajlott le, és hogy kinél hogy kapcsolódott a keresztséghez az az alapvető hazamenés az Atyához, az bizony nagyon különböző.

Igen, valahogy, valahogy megtörtént az idők során, a környezetünk meg a keresztény állapotunk viszonyai során. De hogy én csináltam volna azt? Mennyi részem van nekem abban tudatosan, elszántan? Ez mindegyikünknél külön kérdés.

Hogy ott is mennyi bepótolni való van! Hogy úgy igazán, az a rátalálás a Mennyei Atyára, rátalálás Jézus Krisztusra, az igazi gyermekre, a Szentlélekre, ráérzés, hogy ez az, errefelé vezet, mint látja az ember az igazi megtérteknél. Hogy ebben hogyan állunk, bizony, az mindegyikünknél nagyon különböző.

Ez az első megtérés is még nagyon sok pótolni valót hagyott hátra mindnyájunknál. A másik megtérés az, amikor már fogadalmakkal is odakötöttük magunkat az igazi gyermekhez, Jézus Krisztushoz. De akkor is még annyi apró munka van hátra, hogy ugyanaz az érzület meglegyen bennünk, amit Őbenne találunk: kiüresítette önmagát és nem ragaszkodott makacsul és zordan és hajthatatlanul a maga jussához. Szolgálatra, rabszolgaságra fogta magát velünk szemben a bűneink elvételéért. Ha ugyanez az érzék bennünk meglenne, és ha őszintén, nem csak szóban meglenne! Ma még ezt bizony nem mondhatjuk.

Jaj, mennyire másképp kellene kinézni ma nekünk a világ felé, a világ előtt, meg egymás felé is, ha ez az érzés megvolna bennünk egymással szemben. Hogy így rabszolgává legyünk és egész a kereszthalálig kiüresítenénk magunkat, és ahogy Szent Pál aprópénzre váltva mondja, hogy a másikat tartatnánk többre, mint magunkat. Bizony, hát ezt még sok tekintetben nem mondhatjuk.

És mindenféle más dologban is: ha a világ szeme elé képzeljük magunkat, nem érzi ki a világ belőlünk ezt. Nagyon sokban csak még mutatott, még csak szóbeli a megtérésünk. Még nem süt át belőlünk az Úr Jézus alázata, odaadása életre-halálra, az a magunknak meghalás, a Mennyei Atya iránti alázat, az öröm, hogy megtérhettünk, hogy az Atya házában lehetünk, a Szentléleknek a húzása még nem érződik át, ha a világ szemével néznénk, nézzük magunkat. Természetesen ők megállapítják azt is, hogy öröm itt lenni, mert annyi szeretet, annyi jóakarat, annyi igyekezet van bennünk, de azért hiába még-még sok van hátra. Még a közös dolgainkban, még a liturgiánk alakításában is bizony sok még a tennivaló.

Most olvastam nemrég a püspöki kar körlevelét a liturgiáról. A szentmise alakításáról például azt mondja, hogy a lehető legrosszabb megoldás, ha a zsoltárrészt a pap mondja. Köllene egy kis kórusféle vagy valaki, aki magára vállalja, hogy a hétköznapi misékben is a zsoltárokat a hívek felől mondják. Ez a püspöki kar megállapítása.

Aztán a szentmisében még az is hátravan, az az egyház kívánsága, hogy azon a szentmisén konszekrált ostyákkal áldozzunk. Ezt se tudtuk még megvalósítani… és még sok minden más van. A liturgikus betéteket is jobban lehetne alakítani.

Vagy a részvétel a szentmisében: azt akarja az egyház, hogy együtt csináljuk a szentmisét minden nap, hogy az olvasmányokban ez a részvétel meglegyen. Ez nem a pap egyéni szeszélye, hanem az egyház szándéka.

De aztán tudjuk mindnyájan napról napra, életünkben mennyi sok minden megtérni való van. Hogy hozzáigazítsuk az érzelmeinket, érzületünket, magatartásunkat az igazi Megtérthez, az Úr Jézushoz, aki a megtért embernek a tiszta mintája, noha neki nem volt szüksége megtérésre.

És akkor megint továbbjutunk ezen a mai napon, mert ezt a jó Isten adta. Annyi minden szólít bennünket erre a megtérésre.

Ugye az anyaszentegyháznak ez a mostani helyzete a Szentatyával (I. János Pál pápa – a szerk.), hogy mit jelent az egész világ számára egy ember, akit a jó Isten egy hónapra odatesz az egész emberiség elé mint igazi gyermekét. Hogy fölüdül a világ egy ilyen igazán megtért, igazán alázatos, igazán boldog, igazán keresztény embertől!

Halljuk meg a jó Isten szólítását, mert Ő állandóan szólít bennünket erre a megtérésre! Halljuk meg az Úr Jézus szavát, a Szentlélek sugallatát és akkor megint tovább fogunk haladni és boldogabbak leszünk megtérve, mint meg nem térve! Amen.

Azt mondjátok: „Nem igazságos az Úr útja.” Halljátok hát Izrael háza: Vajon az én utam nem igazságos, s nem inkább a ti útjaitok nem igazak?
Amikor az igaz elfordul az igazságtól és gonoszságot művel, akkor ezért hal meg, vagyis elkövetett gonoszsága miatt hal meg.
Amikor a bűnös elfordul a bűntől, amit elkövetett, s a törvényhez és az igazsághoz igazodik, megmenti életét.
Magába szállt és elfordult elkövetett bűneitől, azért életben marad és nem hal meg.

Ha ér valamit a Krisztusban adott buzdítás, a szeretetből fakadó intelem, a lelki közösség, a bensőség és együttérzés,
akkor tegyétek teljessé örömömet azzal, hogy egyetértetek, ugyanúgy szerettek és egy lélekként ugyanarra törekszetek.
Semmit se tegyetek vetélkedésből vagy hiú dicsőségvágyból! Inkább mindenki alázatosan a másikat tartsa magánál kiválóbbnak.
Senki ne keresse csak a maga javát, hanem a másét is.
Ugyanazt a lelkületet ápoljátok magatokban, amely Krisztus Jézusban volt.
Ő Isten formájában volt, és az Istennel való egyenlőséget nem tartotta olyan dolognak, amelyhez föltétlenül ragaszkodnia kell,
hanem kiüresítette magát, szolgai alakot öltött, és hasonló lett az emberekhez. Külsejét tekintve olyan lett, mint egy ember.
Megalázta magát és engedelmeskedett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig.
Ezért Isten felmagasztalta, és olyan nevet adott neki, amely fölötte van minden névnek,
hogy Jézus nevére hajoljon meg minden térd a mennyben, a földön és az alvilágban,
s minden nyelv hirdesse az Atyaisten dicsőségére, hogy Jézus Krisztus az Úr.

„Mi a véleményetek erről? Egy embernek volt két fia. Odament az elsőhöz és szólt neki: Fiam, menj ki a szőlőbe dolgozni.
Nem megyek – felelte –, de később meggondolta és kiment.
Odament a másikhoz, és annak is szólt. Megyek – felelte –, de mégsem ment ki.
Melyik tett eleget a kettő közül apja kívánságának?” „Az első” – válaszolták. Erre Jézus így szólt hozzájuk: „Bizony mondom nektek, hogy a vámosok és a cédák megelőznek benneteket az Isten országában.
Eljött ugyanis hozzátok János, hogy az igazság útjára vezessen benneteket, de nem hittetek neki. A vámosok és a cédák hittek neki. De ti ennek láttára sem tartottatok bűnbánatot és nem hittetek.”

 Eltévedtem – gondolta a csikó, és ijedt tekintetét újra körbehordozta a látóhatáron. Messze, a folyót szegélyező fák, bokrok mögött egyre alább süllyedt a nap, rőt fénye nem vakított már. – Eltévedtem – riadt ismét a bizonyosság a csikó szemében, tétován ingatta csillagfoltos homlokát, körötte fűcsomók, lomhán cserepeződő szik, benne fölfakadó hajszálerek: férgek folyosói.

Vézna hírnök-szellő iramlott az éjszaka hideg leheletével. A csikó fölkapta a fejét, a távolban apró házat látott, kis fehér foltot a szürkeségben, mellette magasba kapaszkodó, sovány nyárfa, rozzant kútágas- feszület. Vágtatni kezdett a ház felé, az izzadtság előbb átitatta szőrét, majd kis patakokba gyűlt, s medret vájt magának.

A gyorsvonat olyan puhán, észrevétlenül indult, hogy az utasok meghökkenve kiáltottak föl: „Nézd, már megyünk!” A kalauz kinyitotta lyukasztójával a kisszekrényt a peronon, és fölkattintotta a villanyt. „Na, bekapcsolták a villanyt, most már látunk!” – mondták az emberek, s még egyszer elfészkelődtek.

„Te osztasz, Jóska!” – szólalt meg egy kerek, piros képű férfi, szemében nevetés szikrázott, s durva, fekete kezét játékosan összedörzsölte.

Az öregember levette a kucsmáját, mintha köszönt volna a távolodó városnak. Az öregasszony megbontotta fekete kendője csomóját az álla alatt, s kendőjének két csücske, mint gyűrődött, rövidke hajfonat, sután himbálódzott sötét ruhájába vesző melle előtt.

A fiatalember rágyújtott, homlokát ráncolta, nézte a sárga, lustán szóródó fényt.

„Te csalsz, Jóska, az anyád istenit!” – nevetett a kerek képű, és a térdeken billegő aktatáskára dobta a kezében maradt lapokat. Előkerült egy literes üveg, körbeadták, mindenki húzott belőle.

„Korán sötétedik” – motyogta az öregasszony.

„Jön az ősz” – bólintott rá az öregember, de nem fordította meg a fejét. A vonat ide-oda ringatózva futott a sötétség felé.

A csikó elfáradt. Botorkált a ház körül, bebámult riadt szeme az üres ablakon, habzó szája csak szikkadt, kiszálkásodott vályúra talált. A nap elmerült, a sötétség előmászott a fák, bokrok mély odvából. Eltévedtem! Hol vagyok? – nyerített a csikó, s a nyerítés visszariant fülében. A homály fakóvá mosta a csillagot a homlokán, eltűnt a fehér piheszőr is a bokája fölött. A verítékerek hangtalanul ivódtak föl a poros szőrcsomók lápjában.

– Hol van anyám, hol az istálló, hová lett a kisgazdám?! Jajdult a félelem a csikóban.

A sötétség hálót dobott a tájra, csak néhány csillag bújt el hatalma elől.

A csikó kétségbeesett vágtába kezdett.

„Jó csajok, mi? Megkettyinteném az egyiket, hogy kettéállna a füle!” – Fiatalemberek röhögtek a folyosón, kezükben sörösüveg, szájukban cigaretta.

„Cseszd meg, Jani! Neked mindig huszonegyed van?” – „Van annak, aki el nem issza!” – „Nem látsz már te, Jóska, szemüveg kell neked!” – nevettek, körbeadták az üveget. A fiatalember fáradt volt, mintha elszöktek volna agyából a gondolatok.

A két öreg moccanatlan meredt a vakságba.

Részeg imbolygott végig a kocsin, marka sörösüveget szorított, néha elbődült: „…a szívem egy vándorcigány… Messze van még a söntés?!… a szívem egy vándorcigány…” A fiatalember homloka megforrósodott, szédült.

Fölállt, kiment a peronra, nagyokat lélegzett.

Egy cigány hegedűt cincogtatott, körülöttük katonák, szájukból ömlött a füsttel az ének: „…szeretném a homokórát megállítani, szeretném az emlékeket elfelejteni…”

A fiatalember csöppet megnyitotta az ajtót, a résen bevágott a hűvös levegő. Hallgatta, ahogy dalolnak a kerekek.

A csikó fölkapaszkodott a töltésre, üvegszál-vékony lába megbotlott a síneken. Fejét fölkapta, hallotta, ahogy tompán ciripel a láthatatlan huzal. Fürkészőn hallotta ezt a furcsa neszt, aztán tétova léptekkel elindult a sínek között.

A fiatalember becsukta az ajtót, rágyújtott. Holnapra mindent elfelejtek, gondolta, és visszament a fülkébe. Figyelte, ahogyan imbolyog cigarettájának hamvadó izzása az ablak fekete tükrében.

A vonat kényelmesen, dudorászva futott a síneken.

Nehéz olyasmire várni, amiről tudod, hogy talán soha nem fog megtörténni; de még nehezebb feladni, mikor ez az, amit mindig is akartál.

–Mondd, mit teszel, ha nem lesz holnap, hogy elmondd, amit el kell mondanod? Mondd, mit teszel, ha nem lesz holnap, hogy megtedd, amit meg kellett volna tenned? Mondd, mondd, mit teszel, ha hibázol, újra és újra, és nem lesz rá lehetőséged, hogy jóvá tedd? Mondd el, mire vársz, hogy lépj, hogy boldog légy? Miért élsz tovább úgy, ahogy soha nem akartál? Mondd, mit ér az élet, ha a boldogság messze jár? Mit érnek az évek, ha nem hiányzik, aki vár? Mondd el, mit kellett volna tenned, és mondanod, ha lett volna még egy holnapod?

–Az álom valami,amire igazán vágysz,ami igazán fontos neked.Az álom valami,amit elképzeltél,és amiről nem szabad lemondanod.Mindegy, hogy nem érti senki,mindegy, hogy mit gondolnak róla.Ez a Te álmod,és mindet meg kell tenned érte,hogy valóra váltsd!Mindent.Nem szabad, hogy érdekeljen,mit gondolnak róla az emberek,nem szabad, hogy hagyd elrabolni álmaid.Ha a szíved szólít, követned kell szavát.

–Inkább megéri merészen dönteni, és vállalni a hibázás kockázatát, mint hosszasan habozni, és túl későn megtalálni a jó megoldást.

–Inkább vállalkozzak valami nagyra és valljak kudarcot, mint vállalkozzak a semmire és legyek sikeres. Rendkívüli emberek olyan átlagemberekből lesznek, akikben az elkötelezettségnek egy rendkívüli mértéke van meg.

–Egy mondás szerint, onnan tudhatod, hogy fontos dolog történt az életedben, hogy utána már nem tudsz úgy élni, mint azelőtt. Kaptál valakit, vagy éppen elveszítetted, nagyon megbántottak, vagy te tetted, aztán pár pillanatra kívülről láthatod az életed. Érzed, valami végérvényesen megváltozott. Mélységeid kékje, magasságaid zöldje egymásra borul a távolból, apró pontok az emberek. Aztán belekortyolsz a kávédba, visszarepülsz a földi reggeledbe. Érzed a szemetelő esőt, de ma valahogy még ennek is örülsz. Mert változol.

 –A sors akkor állít minket nagy döntések elé, amikor a legkevésbé sem számítunk rá. Ilyenkor derül ki, elég bátrak vagyunk-e, hogy megváltoztassuk az életünket. Ilyenkor nem tehetünk úgy, mintha mi sem történt volna, és nem hivatkozhatunk arra, hogy még nem vagyunk felkészülve a döntésre. A próba nem vár. Az élet nem néz hátra.

–Néha elég egy perc, ahhoz hogy az egész életed megváltozzon.

–Mondd, mit teszel, ha nem lesz holnap, hogy elmondd, amit el kell mondanod? Mondd, mit teszel, ha nem lesz holnap, hogy megtedd, amit meg kellett volna tenned? Mondd, mit teszel, ha hibázol, újra és újra, és nem lesz rá lehetőséged, hogy jóvá tedd? Mondd el, mire vársz, hogy lépj, hogy boldog légy? Miért élsz tovább úgy, ahogy soha nem akartál? Mondd, mit ér az élet, ha a boldogság messze jár? Mit érnek az évek, ha nem hiányzik, aki vár? Mondd el, mit kellett volna tenned, és mondanod, ha lett volna még egy holnapod?

az  emberi  barátságról  folytassuk

elmélkedésünket  van úgy  emberek barátság

kapcsolattal azt   barátságot  fel építik te    egy

nagyon kedves ember vagy  felém örömmel

segítettél nekem  mindig tudtál  segíteni  életbe

amikor kelet  van  így kezdődik emberiségbe

bizonyos barátság de innentől  kéne folytatódni

a  bizonyos  barátsági  kapcsolatnak amit

elkezdetek építeni  ember társunk  felé azt úgy

mondva ember társunkkal  fel  építjük azt 

bizonyos baráti kapcsolatunkat azzal  ember

társunkkal mind  végig  ápolgatjuk azt  bizonyos

baráti kapcsolatot  egymás közt  úgy ápolgatom

azt  bizonyos baráti kapcsolatunkat életünk végéig

kéne tartani annak    barátságnak  ami kéne van

emberek közt  nem úgy  én magam éltem meg

velem  meg kötöttöt  egy   barátságot ápolgattuk

sokáig  kapcsolatot  hogy  nálam máskép alakult

bizonyos helyzet sokáig tartotta  az  illető  baráti

kapcsolat beszélgetünk néha  idője így  alakult

már bizonyos baráti kapcsolat én éltem  életemet

ő sajátját  és utána  ahogy én lerobbantam picit

elhagyta az illető az egész baráti  kapcsolatot

felém az ember  ami nagy gond  barátság örökre

szólónak kéne hogy legyen emberek közt

idézetek az életről segítenek nekünk meglátni a világ igazi szépségét és az életben rejlő lehetséges csodákat. Az élet egy állandó tanulási folyamat, amelyben a helyes út megtalálása érdekében inspirációra van szükségünk.

Az életünk tele van izgalmas kalandokkal, nehézségekkel és örömökkel. Mindannyian tapasztaljuk a felfelé és lefelé ívelő pillanatokat, a változások hullámait és az új lehetőségeket. Az életnek ez az elképesztő utazása néha kihívásokat hoz, de inspirációra és motivációra van szükségünk ahhoz, hogy továbbra is lelkesedéssel és érdeklődéssel nézzünk szembe minden napunkkal.

Az inspiráló idézetek az életről rendkívül erőteljes eszközök, amelyek képesek megszólítani a szívünket és megérinteni a lelkünket. Azok a gondolatok és bölcsességek, amelyeket híres emberek hagynak ránk, képesek átformálni gondolkodásunkat, és új perspektívába helyezni az életünket. Az idézetek olyan pillanatok, amikor az elme megáll, és elmerengünk azon az egyetlen mondaton, amely megragad bennünk valamit.

Az inspiráló idézetek az életről nemcsak lelki támaszt nyújtanak nekünk, hanem átjárják a mindennapjainkat a szépség, a motiváció és a céltudatosság érzésével.  nemzetek határain ívelnek át, és minden kultúrában megtalálhatók, minden nyelven megfogalmazva. A magyar nyelv sem marad el az inspirációtól, és lenyűgöző idézetekkel rendelkezik, amelyek segítenek nekünk új szemmel tekinteni az életre.

Ebben a idézetet az életről, amelyek új nézőpontot nyitnak a világ iránti szeretetünkhöz. Ezek az idézetek arra ösztönöznek bennünket, hogy gondolkodjunk el az élet alapvető jelentésén, és ébredjünk rá az értékes pillanatokra, amelyekkel találkozunk nap mint nap.

Csatlakozz hozzám ezen a varázslatos utazásonés a bölcsesség csodáit a következő inspiráló idézetekkel, amelyek segítségével új perspektívából láthatod az életedet.

hány ember bízik   meg emberbe  úgy  van  vele

kép  alapján  úgy van vele az illető   rendes ember

vagy  és meg bízható így úgy  van  vele az ember

rád  merek bízni  dolgokat eltelik  egy kicsike idő

ahogy ember  bizalom  van másik ember iránt

másik  ember  akibe úgy mondva meg  volt

bizalom  másik  felé kicsit rafináltságot  is  visz

abba meg  bízásba és illető nem  jön rá az ember

turpiságra mit is csinált valami  rafináltul az ember

így  aki meg  bízta azt  embert úgy van vele

minden jót csináltál  csak így  tovább csináld jó

meg bízható  ember vagy  eltelik  még egy kis idő

az bizalom tart abba  másik ember iránt egyszer

annyira  tartott   bizalom másik  egy elszólta

magát valamibe  egyből  az dolog mondjuk ki

derül amit  nem szeretet  volna  mondjuk ki  derült

és az bizalom vagy elfog úszni másik ember felé

közli vele emberel így tetettél nem bízok meg

nagyon benned már.

janika nézegette a kisfecskéket. Már két napja leste, mi történik a kicsi fészekben.

A fiafecskék repülni tanultak. Kíváncsian figyelte gyarló mozdulataikat, ahogy ingadozva ültek a fészek peremén és riadtan szemlélték az alattuk tátongó mélységet. Az anyjuk ott cikázott a fészek körül, hívogatóan csicsergett. Janika úgy vélte, a fiait bátorítja. A kisfecskék remegtek az izgalomtól, nekifeszültek, szárnyukat emelgették, de mégsem rúgták el magukat a fészek biztonságot nyújtó széléről. A kisfiú is biztatni szerette volna őket, megértetni velük, hogy nem lesz semmi baj, repüljenek bátran, vidáman – de nem tudta, hogyan mondja meg nekik. Mikor a kisfecskék neki-nekifeszültek a repülésnek, ő is önkéntelenül megmerevítette a lábujjait, szíve izgatottan vert.

Végre az egyik kisfecske elrúgta magát a fészek széléről. Apró szárnyacskájával riadtan csapkodott, rémülten imbolygott a levegőben, majd megtelepedett az istálló falából kiálló szögön. Összehúzódva, félénk büszkeséggel pislogott. Ekkor a másik kettő is kilendült a fészekből. Janika eltátotta a száját csodálkozásában. Nézte a fecskéket, anyát és fiait, majd a kiürült fészekre pillantott.

De az nem volt üres: még benne lapított egy kisfecske. Teste nem látszott, csak a farka meredt ki a fészekből, mozdulatlanul. A kisfiú nem értette a dolgot.

Az apja lépett be, szénát hozott a teheneknek.

– Édesapám, az a kisfecske miért nem röpül ki? Talán aluszik? – kérdezte.

Az apja szórakozottan fölnézett a fészekre.

– Gyönge lehet még – mondta és kiment.

Janika tovább figyelte az egyedül maradt fecskét. A többiek már kiszálltak anyjukkal a diófára, ott kavarogtak, csicseregtek az ágak fölött: megkapták teljes szabadságukat. Már nem törődött velük, csak a fészekben lapuló kisfecske izgatta. Tudni akarta mindenáron, hogy miért nem repül ki, de hiába leste, az meg sem mozdult. Sokáig állt a fészek alatt már fájt a nyaka a fölfelé nézéstől. Végül megunta. Kiszaladt az udvarra, lekuporodott, játszani kezdett a porban, de a kisfecske minduntalan eszébe jutott. Nem volt kedvére a játék, mindegyre a fészekből kimeredő fecskefarkat látta. Újra beszaladt az istállóba. A kisfecske éppen abban a helyzetben volt, mint az előbb.

Visszaült a porba. Egy kis kupacot kotort össze, közepébe mélyedést vájt, hogy olyan legyen, mint a fecskefészek. Igazgatta, elegyengette, majd fölállt, s távolabbról vette szemügyre alkotását. Egy kis fadarabot helyezett belé, az volt a kisfecske. De nem tetszett neki. Akárhogyan forgatta, rakta ide-oda, mégsem hasonlított rá. Kedvetlenül fölállt, s szétrúgta a porfészket a fadarabkával együtt.

Ismét bement az istállóba, és első pillantását a fészekre szegezte. Semmi. A kis, fekete farok éppolyan mereven nyúlt ki a fészekből, mint az imént.

Valami elszorította a kisfiú torkát. Nagyot nyelt. Düh, keserűség, türelmetlenség tombolt benne, majdnem szétvetették mellét a háborgó indulatok. Végre elsírta magát, s egy kicsit megkönnyebbedett.

Sokáig állt ott bódultan, míg odatoppant az apja. Fölemelte könnyes arcát az apjára, szemét vádlóan szegezte rá, majd kirobbant belőle a düh:

– Miért nem röpül ki hát az a fecske? – Apja védekezően vonogatta a vállát.

– Mit tudom én… Talán gyönge, mondtam. Vagy pedig… – Nem fejezte be a mondatot. Elfordult, a sarokban fölvett egy vödröt, s kiment vizet merni az állatoknak. Janika megint egyedül maradt. Kínozta a bizonytalanság, s fülébe csengett az apja tétovázó szava: vagy pedig… sejtett valamit, valami retteneteset, megmagyarázhatatlant, de nem akart gondolni sem rá. Harag támadt benne az apja iránt, mert nem tudja megmondani, miért nem repül ki az utolsó fecske. Vagy… talán nem is akarja megmondani?

Az apja újra bejött az istállóba. Bosszúsan nézte a csökönyösen fölfelé bámuló fiút s ráripakodott:

– Minek állsz itt? Mit bámulsz azon a nyavalyás fészken? Menj innen, kihajtom a marhákat itatni. Útban vagy.

Janika ránézett könnyes, esengő szemével. Az apja megszánta:

– Na, a rosseb egye meg hát! Felemellek, aztán megnézheted.

Odavitt egy ládát, leborította, hogy a feneke volt fölül. Ráállt, majd lehajolt a kisfiúért, s a karjára vette. Janika hálásan szorongatta karjával az apja nyakát, amint megkapaszkodott benne. Az apja egyre följebb emelte.

– Na, látod már?

A kisfiú ágaskodott, ágaskodott. Végre egy vonalba került szeme a fészekkel. Belepillantott. A kisfecske mozdulatlanul lapult. Kinyújtotta a kezét. A fecske meg sem moccant. Hozzányúlt, megsimogatta.

Megdöbbenve vette észre, milyen hideg és merev. Alig látott az izgalomtól, a szíve kalapált. Megfogta a fecskét, s a hátára fordította. A hasa mint rémes fehérség villant meg. Száz meg száz apró kukac nyüzsgött rajta egymás hegyén-hátán.

– Jaaaj! – sikoltotta, s ájultan zuhant az apja vállára.

Lukács korában is nehéz volt a keresztényeknek megtalálni az igazi utat, hiszen micsoda problémák álltak eléjük! A zsidóság felé próbáltak volna tájékozódni a zsidó keresztények. A pogány szokások felé a pogányságból megtért keresztények. És ugyanakkor kitört az üldözés. A zsidóság részéről is, meg már Róma részéről is. Borzasztó nehéz volt az első keresztényeknek! És közülük is támadtak, akik hamis tanításokat mondtak. Félreértették még azt is, amit az Úr Jézus az eljöveteléről mondott.

Lukács a Boldogságos Szűz meg az apostolok tanításából ezeket kiragadja. Egészen kiemelkedik ez a felszólítás az egész részletből: Ne tévedezzetek! Az ember értelmének ad támpontot. Mert mi lenne, ha akár csak egy-egy részegyház magára volna hagyva! Például a magyar egyház: amikor megfélemlítik, amikor ránehezedik az állam hatalmas nyomása, és mindenféle divat hatása. Hogy el tudna az igazság útjáról térni!

Aztán más országokban: a missziós országokban. Afrika. Japán. Kína. Az Egyesült Államok technikai haladása mennyi hatással próbálja a keresztényeket a divat szerint elterelni az Úr Jézustól. Ne tévedezzetek!

Mi is érzékeljük: a napok apró-cseprő, kisebb-nagyobb dolga hogy elterelne a lényegestől, az Úr Jézustól, hogy bolyongjunk mindenfelé körös-körül. Nála kell kikötnünk! Ne tévedezzünk!

A másik, amit az Úr Jézus fölvillant: a félelmetes dolgok. A megfélemlítő, ami nem az értelmünket zavarja meg, hanem a félelmen keresztül kishitűségre, csüggetegségre visz bennünket: hallotok majd lázadásról, háborúkról, pestisről, járványról. Jelek lesznek az égen, mint Lukács korában, Jeruzsálem ostromát megelőzően a zsidó hagyomány mondja: egy kard alakú csillagkép volt egy esztendőn keresztül a város fölött. Egy üstökös állt ott, és láthatták. Jelezte az eseményeket.

Mink is minden eseményben, amiről hallunk, tudhatjuk: ezek jelei egy roppant nagy dolognak, az Úr Jézus végső eljövetelének, amely titokzatosan fog lezajlani. Ember azt elképzelni előre nem tudja.

És az akaratunk számára azt mondja: ne aggodalmaskodjatok előre, hogy majd mit hogy csináltok, mit mondotok! Én adok majd nektek szájat és bele bölcsességet. Milyen kijelentés ez az Úr Jézus részéről akkor! Ott áll Jeruzsálemben a szenvedése, kínszenvedése, a kereszthalála előtt, és a messze korba tekint előre… én majd adok nektek erőt és bölcsességet.

Tehát tudja azt, hogy Ő átfog minden időt. Ő ott lesz az övéi mellett. Ezt mondja nekünk is. De nem csak mondja: minden nap tapasztaljuk. Ad nekünk szájat és bele bölcsességet, hogy mit mondjunk, és mit gondoljunk. És ad a szívünkbe reményt és bele bátorságot, hogy hogy várjuk őt.

Mert a végén a harmadik, amit mond, ez: kitartó türelemben fogjátok megnyerni a lelketeket. Állhatatosságban. Az állhatatosság, a remény, a kitartás valamihez kapcsolódik. Olyan lelkület, ami valamibe kapaszkodik, és onnan merít erőt. Az Úr Jézus is arra gondol, hogy virrasszunk, hogy legyünk állhatatosak – mint a násznép! Mint a menyasszony: abba kapaszkodik, aki őt megkérte, aki őt már kiválasztotta, lefoglalta.

A mi türelmünk, állhatatosságunk is az Úr Jézusba kapaszkodik, aki eljön értünk megváltani bennünket. Milyen jó ezt minden nap megélni! Milyen jó, hogy a mi Urunk minden nap, titokzatosan, a szentmisében közeledik hozzánk! És a föltámadt állapotából a papot is szinte megragadja, fölragadja megdicsőült állapotába, és vele együtt hajtja végre ezt a csodát: a kenyér átlényegítését. Már isteni cselekvésbe ragad bennünket!

De a papon keresztül az Egyházát is összeköti a végső, örök idővel, ami elkezdődött már. Összeköti, összefoglalja és ezzel a közeledésével erőt ad nekünk arra, hogy kitartsunk, és semmi félre ne vigyen, és meg ne félemlítsen bennünket, hanem örvendezéssel várjuk az Ő napját.

Az Úr Jézus eljövetelét abban a korban tesszalonikiek például arra használták föl, hogy ha vége lesz a világnak, akkor minek dolgozzunk. És nem dolgoztak. Tévedtek. Szent Pál a maga példájával mondja: ez az idő arra való, hogy szorgalmasan, minden nap, mint a méhek, hangyák dolgozzunk, mert ez az egész világ nem arra való, hogy félrevezessen vagy megfélemlítsen bennünket, hanem hogy eszköz legyen: gyűjtjük a szeretet mézét az örök életre, mert az megmarad. Ámen.

Jézus tekintete végigsugárzott a sokaságon, mely szétterülve a hegyen, körülfogta őt. Nézte az éhüket csillapító embereket, akik hallgatagon, vagy éppen két harapás között szót váltva, nevetgélve ettek, miként a pihenni leült zarándokok. A tanítványok egyre csak hordták a kenyeret meg a halat, kínálták sorba mindegyiknek, sokan már háromszor is vettek, mintha el akarnák magukban raktározni a szűkösebb napokra.

Berekiás, a halász és Hebron, a fazekas egymás mellett ültek. Már nem ettek, lábukat elégedetten nyújtották ki, rajtuk a jóllakottság ernyesztő zsibbadtsága. Hebron szeme le-lecsukódott, talán szendergett is keveset, amikor Berekiás hirtelen megbökte. Kinyitotta a szemét, bosszúsan nézett a másikra.

– Mit akarsz? – kérdezte és ásított, ezzel is jelezve, hogy ő inkább aludni szeretne most, nem beszélgetni, ha Berekiásnak ahhoz volna kedve.

– Oda nézz… – mutatott előre izgatottan Berekiás –, most szedik össze a kenyerek maradékát. Már a tizenkettedik kosárral!

– Jól teszik… – morogta egykedvűen Hebron –, nem szabad, hogy kárba vesszen egyetlen darab sem.

– Hebron, barátom… – meredt rá Berekiás –, ébredj fel, ha alszol! Még mindig nem érted? Öt kenyér volt és két hal és nézz körül, hányan laktunk jól belőle. És, hogy megelégedtünk, mennyi maradt. A Názáreti csodát tett. Bizony, hogy próféta ő.

– Meglehet… – mondta Hebron és újra le akarta csukni a szemét, de Berekiás nem engedte. Egész közel hajolt hozzá És úgy mondta tagoltan, minden szónak nyomatékot adva.

– Ha ezt tette a kenyérrel, meg a hallal, úgy mással is megteheti.

– Mással… – Hebron felült, bambán bámult a másikra. – Hogy értelmezzem a szavaidat, Berekiás?

Berekiás apró, ravasz szeme összehúzódott, arcára széles mosoly terült. Majd két ujjával megcsípte Hebron köntösét.

– Hány köntösöd van Hebron?

– Hát… ez a viseltes… Meg otthon egy tisztább…

– Na látod, én sem mondhatok többet… És sarud?

Hebron ormótlan, repedezett sarujára nézett, aztán maga alá húzta, minta röstellné.

– Ne röstelld, barátom – mondta Berekiás –, hiszen az enyém se különb. És nekem sincs több, mint ez az egy pár. De lehetne akár tíz pár is, meg köntösből is ugyanannyi. Meg házunk is, akár három. És ehetnénk arany tálból…

– Mit zagyválsz itt össze-vissza? – fakadt ki Hebron dühösen. – Csak jártatod a szád fölöslegesen. Nem vagyunk mi gazdagok, hogy ez lehetséges legyen…

– Még nem vagyunk… – mondta Berekiás –, de azok lehetnénk. Ha ez a próféta lenne a királyunk, úgy minket is gazdaggá tehetne. Aki öt kenyérből és két halból ennyi embert megelégít, úgy csodát tehetne egyébbel is.

Ekkor már többen is közelebb húzódtak hozzájuk, bólogatva hallgatták Berekiást.

– Úgy igaz – mondta Eliud, a vízhordó –, nagy hatalma van… Azt mondom én is, tegyük királlyá és kérjük cserébe, hogy adjon nekünk gazdagságot…

– Bölcsen szólottatok – helyeselt Gazzám, a birkapásztor. – Menjünk, győzzük meg erről a népet…

És fölkerekedtek és körbejárták a sokaságot, hogy meggyőzzék erről. És az emberek örültek a lehetőségnek, hogy gazdaggá lehetnek, mert a próféta majd megsokasítja javaikat, mint tette az öt kenyérrel és a két hallal.

Aztán, mint hömpölygő áradat megindultak Jézus felé.

A tanítványok megrettenve figyelték ezt, nem tudták mire vélni, de Jézus felemelt kézzel nyugalomra intette őket. És amikor a sokaság a közelébe tódult kivált közülük Berekiás, a halász, térdre esett és így szólt:

– Rabbóni – mondta –, nagy dolgot cselekedtél, hogy megvendégeltél ennyi embert mindössze öt kenyérből és két halból. Dehát ettől mi még szegények és nyomorultak maradtunk. Csak az éhünk csillapodott kissé.

sok  sor  van úgy  az  ember életbe  nincsen kedve

szemihez csinálni de  akkor ösztönre  kel hallgatni

az  embernek és  meg kel  csinálni  amit kel életbe

dolgozni van úgy   te neked életbe  nemi kedved

épen kimenni kertdolgozni épen kedve   nem  volt

az embernek meg  csinálni   vagy ilyenkor ember

magán akaratot vesz  magába  eldönti igenis meg

akarom  csinálni azt dolgot amihez nincsen

kedvem  mert így  másik embernek okozok  plusz

munkát olyannal nekem ahhoz  nincsen kedvem 

csinálja  meg nekem más   vagy úgy hogy  kiadom

másiknak dolgokat oldja  meg helyettem meg

valaki  helyettem  mert  ehhez nincsen kedvem

meg  úgy  voltam dolgoztam eleget most

dolgozzon  más innentől  nem csinálni semmit .

ez  nem jó hoz  vezet  ez döntés mindig  csinálni

én is kicsit betegen  tudják kinti már nem  megy

darabig  elfogadták úgy csinálom benti kis 

dolgokat  csinálom segítek azzal  itthon szüleimnek