Szerző: Lukács Sándor

Úgye hányszor úgy az ember életébe valakibe

beszélgetés közbe mondjuk bele szeret te úgy vagy

vele bíztos ő lesz neked majd igazi életbe úgy

vagy vele te elkezdel vele mondjuk egy társkersőn

ismerkedni telik idő téged még mondjuk képet

nem igazán látott csak mondjuk beszélgetek és

ismerkedtek egymásal úgy mondva ez igazán kel

egy mást valahol meg ismerkedjünk elkezdünk

beszélgetni lehet ilyenkor van olyan embereknél

éreznek egymást valamit pár beszélgetés útán ami

igazán nem jóhoz vezet hányszor az ember életébe

kicsi sikra neten ismerkedés útán másik íránt sok

sor az is neten való ismerkedés útán van ember

mondjuk te beleszerestsz aba illetőbe de még

igazán nem ismerte de egy idő útán meg lát róla

mondjuk valahol képet nem les neki az igazi életébe

úgy van vele hánszor az is elkezdenek egymással

ismerkedni idő útán vagy mondanak véleményt

egymásrol neten ami nem jó szül el mondjuk

hányszor az ember életébe véleményt alkotunk

úgy hogy megse ismerjük egymást olyan életbe

meg kezdünk neten ismerkedni valkon és nem

jól sül el azért kel úvatosan ismerkedni neten egy

mást jól kel meg ismerni nem véleményt alkotni

aról emberől akit épen mozkezdem meg isemerni.

És elfogadni amilyen ő még nem lehet az bízonyos

nagy ő éltembe amíg meg nem ismerem.

„István zseniálisan végezte el a Sors által rábízott feladatot. Bölcsen tette, hogy hosszú ideig élt. Bölcsen tette, hogy egész életében egyetlen uralkodó gondolat híve volt. Jellemének alapvonása volt az a fanatizmus, amelyet annak a kornak vallásos meggyőződése adott az embereknek. Sohasem ábrándult ki célkitűzésének nagyszerűségéből, sohasem rendült meg vasakarattal s szinte beteges elszántsággal védelmezni koncepcióját. Pedig nehéz időkön ment át. Azt lehet mondani, hogy egymaga állott szemben az egész magyar fajjal. S nem volt más segítsége, csak az idegenek, akik természetesen lankadatlanul s minden pillanatban szemben állottak a nemzettel mint jövevények s hódítók és kiélők. Istvánt az tette naggyá, hogy egy ilyen különös, kolonizáló idegen elemmel nemzeti koncepciót tudott végrehajtani.”

Nemeskürty István irodalom- és filmtörténész

„Amikor István koronát kért, az az Aurillaci Gerbert volt a pápa, aki ravennai érsekként és a császár tanácsadójaként oly bensőséges figyelemmel kísérte István Koppány elleni küzdelmét. Gerbert, pápaként II. Szilveszter (999. április – 1003. május) minden idők egyik legnagyobb tudósa volt. Sevilla és Cordoba arab mestereinél sajátította el a természettudományokat; többek között neki köszönhetjük az arab számjegyek bevezetését és elterjesztését. Hihetetlenül szerencsés pillanat ez, hiszen, mint látni fogjuk, a későbbi pápáknak kisebb gondjuk is nagyobb volt a keresztény hit terjesztésénél. Szilveszter azonban, III. Ottóval egyetértésben, szívesen fogadta – sőt: várta! – István koronaküldési kérelmét.

Hogy ne kérdőjelezhetnénk meg a házasságot? Annyira összefonódik az ember életminőségével, mint a nagyon kevés olyan intézmény egyike, amely élete összes többi pillanatában folyamatosan működik, hogy annak az illetőnek, akihez hozzámentünk, halvány esélye sincs. Kézen fogva megyünk az utcán, ha jó a kedvünk, ha meg nem, fagyosan elfordulunk egymástól és kibámulunk az ablakon, ahogy egy kocsi megy át a hídon, miközben mindennek semmi köze az illető személy viselkedéséhez. Hanem csak ahhoz, ahogy az ember magával kapcsolatban érez, a hozzá legközelebb álló embert pedig azonosítja a körülményekkel, és azt gondolja magában, talán, ha ezt a dolgot kimetszeném, újra önmagam lennék. Pedig az ember már soha nem lesz önmaga.

Szeretve vagyok. Most is ezt választanám. Azt a repedést, amit az erődünk falán ütöttem, még be lehet foltozni, mielőtt túl sok oda nem való dolog belekerülne. Úgyhogy hazamegyek, és újra beszorítom magam a saját életembe. Nem fogom érteni, globálisan, hogy lehet ilyen kétségbeesetten boldogtalan az ember, ha lényegében ennyire boldog.

Az asszony nem cselekedhetik soha az ura tudta és hozzájárulása nélkül. (…) Ha a törvénynek ez a felfogása, hát akkor a törvény hatökör! Akkor a törvény hülye, kérem! Akkor a törvény agglegény, kérem! Ha a törvény szeme ezt látja, hát rosszul lát! És én csak azt kívánom neki, hogy a tapasztalat nyissa ki a szemét. A tapasztalat, uram! Ennél nagyobb bün

Úgye nem játszotunk el képzeltekel amit úgye

minden ember eljátszik bizonyos képzeltel és

ez dolog sok emert boldogá teszi azzal az ember

úgy mondva játszik bizonyos képezeltel egyik

ember nagyon szereti másik embert úgy érzi

mondja mitha lenne köztük valami életbe úgy is

van mondjuk telik idő és amit érezet másik íránt

kiderül semit nem érez íránt csak fel lobanó

érzés világaba sajnos vannak ilyen érzések egyik

felé fel loban egy érzés olyan lenne mintha

szerelem lenne másik íránt telnek idők múlnak

idők ahogy ezt érzést érzi elmúlik egyből csak

símán azt szeret érzi másik ember íránt sok sor

igen csak érzünk valamit az eloban és egyból

csak szeret érzünk másik íránt ki lobbant azt amit

érzünk másik íránt sok soR olyan fel lobban érzés

ez meg olyan igaz érzés lene másik íránt de nem

igaz útána igaz érzést táplúlunk másik ember

iránt.

– Nem szívbajos embernek való! – mondták valaha a régi Magyarországon bizonyos gavalléros tréfákra, halálos kimenetelű párbajokra, mérgesebb szilvóriumokra, sőt harapósabb asszonyfélékre is.

– Nem szívbajos embernek való! – mondja most ugyancsak Hoch János, amint karonfogva sétálgat velem az Országháznak abban a táncterem nagyságú szobájában, ahová hosszas keresgélés, piros bársonyfüggönyös ajtók, régi vármegyei életre emlékeztető hajdúféléken át tudok eljutni. Az ajtókra valami vidéki nyomda készített kartonpapírosokat. A Nemzeti Tanács Elnöke – mondják a töredezett betűk. Beküldöm a névjegyemet: Itt van Krúdy Gyula és jóslatot kér Főtisztelendő úrtól.

Mielőtt tovább mesélgetnék, kedves késői maradékom, el kell mondanom, hogy ez a kor sem különbözik a többi kortól, amelyeket az emberiség részére megalkottak hitújítók, királyok, Savonarolák, Husz Jánosok és zsurnaliszták: – ez a kor is telve volt jelszavakkal, amelyeket a tömegek részére találtak ki, hogy legyen nekik ebédrevalójuk. Pedig ez a korszak állítólag a fölszabadult, okos emberek korszaka volt, – nem lehetett volna elhinni, hogy a korszak eszméit az ablakokból a szobalányok, az udvarokról a házmesterek porolják a járókelők közé. Jelszavak járták ekkor is: a kocsmákban, ahova a polgár feledkezni betért; a piacon, ahova az emberek mondanivalóik megtanulása végett eljárogattak; a családi otthonba, ahol mindenki úrnak érzi magát, akinek joga van keresztjelet tenni a kenyérre, mielőtt azt felszegné… A háborús jelszavak már elmúltak, de itt voltak az úgynevezett béke jelszavai: „Álljunk meg egy szóra!” – „Mi mégis entente-barátok vagyunk!” – emlegetik a polgárok kocsmáikban és fészkeikben Lovászy Márton szavait. Nagy volt ez az ország: hetek is beleteltek, míg egy új pesti kiadás eljutott Kassáig vagy Fogarasig.

Ilyenféle általánossá válott tudás lett, hogy Hoch János főtisztelendő úr, józsefvárosi plébános korában a próféták könyveinek igénybevételével pontosan megjósolta a háború végét: bizonyos Da-Niel nevű férfiút, aki oroszlán-damptőr is volt, kevert bele a dologba a nyolcadik kerületi pap, hogy arra rákenhesse az elmúlt Világháború végének megállapítását. Hogyne hitték volna el az emberek az éveken át várt kedvező, a Szent Bibliával megerősített jóslatot, amikor már annak is jelentőséget tulajdonítottak, hogy a ház melyik oldalán akad meg ökörnyál, amely Rákos mezeje felől Pest felett elúszik! Ott haláleset történt, vagy az öreg póttartalékos váratlanul hazatért.

Éppen ennek a Dániel prófétának ügyében kerestem a főtisztelendő elnök urat egy kora tavaszi napon abban a gyönyörű, germán mesemondásokból való nagy házban, amelyet a vidéki emberek talán manapság is megbámulnak, mint az ország házát. (Minden valamire való építőnk német származású volt; úgy látszik a magyarok tudománya megrekedt a sátorcsinálásnál.)

Úgye volt már olyan életétetbe te mondjuk te

fülig beszerestes abba az emberbe és nem igazán

akarnál belőle engedni te beleszerets abba az

illetőbe mondjuk egyszer egyik ember be leszert

abba az emberbe mondjuk íránta mondjuk nem

érez felőle szemi -féle szeret a felé az ember felé

úgy vagy vele rá hadja mit mondnak neki az

ember majd érzi azt magába az illlető fólig

szerelmes abba az emberbe mondjuk eltelik

bízonyos idő és azt szerret nem érez másik

íránt el alut az szeret amit másik ember érezet

sajnos vannak ilyenek az életbe akit monduk

érezük valamit az szeret ki alszik másik íránt

ami igazán nagy gond szeret másik íránt ápolni

kel az szeretet éljen másik emberbe .

Hagyományt örözük én évekóta el szoktam

zarándolni ilyenkor agusztusz közepe fele

tura .boldog jászfényszarú felé most meg tetük

ezt utat tegnap délbe volt gyülezkő itt turán

én meg beszéltem el itéztem atya át jön meg

álldani indulás előtt de el volt foglava vártuk

őt úgy voltunk az csapat aki elindul útra

elimádkoztunk templomb ajtóba de akkor már

igen csak idő híányba szenvetünk de úgy

indultunk el az útra át mentünk plébánira hogy

atya otthon áldjon meg minket úgy történt de

akkor már igen csak késésbe voltunk de hátha

be hozzúk valahogy de hogy 2helyen pihenőt is

tartounk dolgukat el intézni így igen idő szoritot

minket 3kor kelet boldogra érkeznük vártak

minket nem gyüztek várni fél4 elmult oda délután

értük volna így meg csusztunk idő vel így boldogról

indóló csapat tartnak jászfényszarú ott boldogi

útakon talkozott turai csapat boldogiakal ott úton

látak el vendégségbe minket kerépáron volt

finomságok amit készitetek nekünk amikor mentek

etünk úgy indultunk tovább így aki turáról jött

az nem tudott be meni boldogi templomba idő

hiányba szenvetünk de boldogról indóla csapat

találkoztak egybe jászfényszarúsi útun úgy indultak

továb így is idő híányba szenvetünk de

jászfényszarúra délután ¾ 5kor értünk

jászfényszarúra plébénira ott volt egy anyi

időnk eltunk intézni folyó dolgokat utána mentünk

át napi mísére ami délután 5kor kezdőt negyed

7kor utána át mentünk plébániára jászfényszarún

ők vendégségbe látak minket sok finomságal

készültek akik meg tették oda gyalogos zarándokot

nagyon jó érezetük magukat. Este 7kor itthon

voltam már .

Aki emlkészik még az egyik ifjoncunkra aki

tavaly amikor volt egy tanév záró ünnepség a

őszi roza otthonba hogy akkor nagyon tartotot

akkor mindenüt járvány helyzet az ifjonc egyik

úgy volt vele ő egy kicsikét hátérbe vonúl jó

pár honap mülva hallotunk erről hírt horváth

zoli ő aki hátérbe vonult ő azért vonúlt akor

el hátérbe kicsikét épen dolgokat akkarta intézni

épen juliús kezepén volt neki hírek szerint egy

szem mütétje szüre hályog volt rajta most már

jobban van . héten szerdán voltak lovasparkba

galgahévízen arra kírándulsra már horváth zoli

részt vett jobban ő sok kírándulást meg

szerezvete dolgokat meg nézte hogy közzlebb

oda élérni csélhoz én most erre kírándulásra se

tudtam elmeni épen akkor dolgoztam ezen

kíránduláson sokan eltudtak menni lovasparki

kírándulásra és jól érezték magukat.

Egy fiú elvitte az apját egy étterembe, hogy élvezze a finom vacsorát. Az apja elég idős volt, és ezért egy kicsit gyenge is. Evés közben az ingére és a nadrágjára időnként lehullott egy kis étel. A többi vacsorázó undorodva nézte az idős férfit, a fia azonban teljesen nyugodt maradt.Miután mindketten befejezték az étkezést, a fiú, anélkül, hogy zavarba jött volna, teljes békével segítette az apját, és elvitte a mosdóba. A ráncos arcáról megtisztította az ételhulladékot, a ruhájából pedig megpróbálta kimosni a foltokat; szeretettel megfésülte az ősz haját, végül a szemüvegét is elrendezte.A mosdó elhagyásakor mély csend uralkodott az étteremben. Senki sem tudta felfogni, hogy valaki hogyan teheti magát nevetségessé ilyen módon. A számla kifizetésére indult a fiú, de ekkor egy férfi, szintén öreg, felkelt a vacsoraasztaltól, és megkérdezte a fiatalembert. – Nem hagyott itt valamit?A fiatal férfi így felelt. – Nem, nem hagytam semmit.Az idegen ekkor ezt mondta neki.– De igen, valamit itt hagyott. Itt hagyta a leckét minden gyereknek, és reményt minden szülőnek!Az egész étterem olyan néma volt, hogy hallani lehetett volna egy légy zümmögését.Az egyik legnagyobb megtiszteltetés, ami létezhet, hogy gondoskodhatunk azokról az idősebb felnőttekről, akik egykor ránk is vigyáztak. A szüleink és mindazok az idősek, akik a teljes idejükkel, pénzükkel és erőfeszítésükkel feláldozták az életüket, megérdemlik a legnagyobb tiszteletet. Ha te is tiszteled az idősebb felnőtteket, viselkedj így..

Hogy mi bajom van vele? Hát kereken kimondom, szomszéd: nem mintha valami kifogásom volna a tanítása ellen. Szó sincs róla. Egyszer végighallgattam a prédikálását és bevallom, kevés hiányzott hozzá, hogy tanítványául szegődjem. Nagyon szépen beszél, Amikor hazajöttem, azt mondtam az unokaöcsémnek, a nyergesnek, hogy ember, ezt neked is meg kéne hallgatnod; szavamra, az az ember a maga módján valóságos próféta. Nagyon szépen beszél, annyi szent; a szíved mintha megremegne, megtisztulna tőle; amíg hallgattam, csupa könny volt a szemem, a legszívesebben becsuktam volna a boltomat és követtem volna, hogy soha többé ne tévesszem a szemem elöl. Oszd el mindened, amid van, mondta, és kövess engem. Szeresd a felebarátodat, istápold a szegényeket, bocsáss meg mindazoknak, akik vétettek ellened, és más efféléket. Egyszerű pék vagyok, de amikor őt hallgattam, olyan furcsa öröm és fájdalom volt bennem, magam se tudom, hogyan magyarázzam meg: valami súly nehezedett rám, hogy legszívesebben a földre borultam és sírtam volna, emellett azonban olyan szép és könnyű érzés vett rajtam erőt, mintha lehullott volna rólam minden gond, harag. Meg is mondtam az unokaöcsémnek, hogy te tökfej, egyszer végre magadba szállhatnál; állandóan csak a kapzsiságodról beszélsz, hogy ki mindenki az adósod, meg hogy fizetned kell a mindenféle tizedeket, az illetékeket meg a kamatokat; oszd szét inkább a szegények közt, amid van, hagyd faképnél a feleségedet meg a gyerekeidet és eredj utána…

Azt se rónám fel hibájául, hogy meggyógyítja a betegeket és a gonosztól megszállottakat. Nem mondom, különös és természetfeletti hatalom ez; de hát mindenki tudja, hogy a mi seborvosaink mind egy szálig kontárok, s a rómaiak se jobbak náluk; a pénzt elszedik, ahhoz értenek, de ha egy haldoklóhoz hívod őket, csak a vállukat vonogatják és azt hajtogatják, hogy miért nem üzentél előbb. Előbb! Megboldogult feleségem két évig szenvedett vérfolyásban; én meg egyik orvostól a másikhoz vittem, fogalmam sincs róla, szomszéd, mennyi pénzembe került, de egyik se segített rajta. Ha ez a próféta már akkor járta volna a városainkat, térdre estem volna előtte: Uram, gyógyítsd meg ezt az asszonyt! A feleségem megérintette volna a köntösét és meggyógyult volna. Szegény asszony, szóval el se lehet mondani, mennyit szenvedett… Amint mondtam, csak dicsérném őt, amiért meggyógyítja a betegeket. Persze, a felcserek acsarkodnak ellene, azt hajtogatják, hogy szélhámosság meg kontárság az egész, el akarnák tiltani az orvoslástól, de hát ez már nincs másképp, ha valakinek az érdeke forog kockán. Aki segíteni akar az embereken és meg akarja váltani a világot, mindig beleütközik valakinek az érdekeibe; mindenkivel egyszerre nem tehetsz jót, ez már sohase lesz másképp. Amondó vagyok, csak gyógyítgasson nyugodtan; ha akarja, a holtakat is feltámaszthatja; de azt a dolgot az öt kenyérrel nem kellett volna megtennie. Becsületes pékmester létemre kereken kimondom, hogy igen nagy igazságtalanságot követett el vele a pékek ellen.