Szerző: Lukács Sándor

 Anélkül, hogy vitába kívánnánk szállni életének és művének nálunk avatottabb ismerőivel, szeretnénk a magunk részéről hangsúlyozni az előbb említett 1936-os év jelentőségét; sőt úgy érezzük, hogy talán még korábbra is visszamehetnénk, hiszen egyáltalán nem bizonyos, hogy valamely mű megírásának a kezdete egybeesik e mű koncepciójának a megszületésével. Jelen esetben már csak azért sem, mert tudjuk, hogy a Citadella nem eleve kész, határozott terv alapján született, hanem – hogy egy másik francia és egyúttal világirodalmi párhuzamra hivatkozzunk – Pascal Gondolataihoz hasonlóan jórészt sebtében odavetett, legnagyobb részben kidolgozatlan feljegyzések, gondolatok formájában, amelyekre még hosszú átdolgozás és szerkesztés, az író életének utolsó évében tett kijelentései alapján legalább három-négy esztendő várt. a Citadella csupán megjelénésének évét (1948) tekintve későbbi mű, mint a regényei; alakulását tekintve egyidős a legtöbb regényével, sőt – legalább részleteiben – bizonnyal régebbi némelyiknél. Vagyis az a bizonyos fejlődés, amelynek állítólagos betetőződése, az egyre moralizálóbb regények után a nagy elmélkedő, erkölcsi és életelveket nyújtó, szinte minden cselekménytől mentes mű lenne a Citadella, a valóságban párhuzamos a regényeivel, mondhatnánk kíséretéül szolgál e regények sorának.

És valóban: ha jól olvassuk Saint-Exupéry regényeit, azt látjuk, hogy a morális érdeklődés, a moralizáló, gyakran didaktikus szándék elejétől végig fellelhető minden művében. Első kritikusainak egyike, Gide már nagyon korán észrevette, hogy itt valami új felfogásról van szó, a cselekvés előtérbe állításáról, arról, hogy “nekünk főképp arra van szükségünk, hogy megmutassák: mint vagyunk képesek arra, hogy önmagunkat is felülmúljük a megfeszített akarat segítségével.” Az író minden hőse végeredményben az élet értelmét keresi, Gide szerint azt bizonyítja, hogy “az ember nem a szabadságban, hanem egy feladat elfogadásában találja meg a boldogságát.” Ez a feladat végül is a métier, a mesterség fogalmába sűrítődik: legyen bármilyen szerény vagy fontos ez a mesterség, benne teljesedik ki az ember, nyeri el teljes szabadságát. Ez a felfogása regényei közül a Terre des Hommes-ban (Az ember földje, 1939) fogalmazódik meg a legtisztábban; de ha a Citadella számtalan, erről szóló fejezetét olvassuk, akkor itt is, mint a rengeteg egyéb, ismétlődő motívumban és gondolatban, félreismerhetetlen az időbeli párhuzam. Mi azt hisszük, hogy valóban lehetetlen egymástól elválasztani Saint-Exupéry regényírói és moralista-esszéírói működését, legalábbis ami a Citadellát illeti; csak a későbbi, posztumusz megjelenése mondathatta számtalan kritikusával azt, hogy a Citadella mintegy betetőzése, végső konklúziója regényírói működésének. Mi szinte azt mernénk kimondani, hogy a regények a Citadella gondolatainak az illusztrációja. Egy kis túlzással a posztumusz mű amolyan “vezérkönyv”, amely megoldja, megmagyarázza, didaktikus módszerrel érthetővé teszi ennek a mélyenszántó és mélyen etikus műnek a végső mondanivalóját.

Ez az időbeli párhuzamosság lépten-nyomon szemébe tűnik a regényeket már ismerő olvasónak, amikor belemélyed a Citadella olvasásába. Megtalálja benne az író minden nagy témáját, amelyeket már ismer a regényekből. Persze, az újszerűség eleinte meglepő, sőt talán félrevezető, a mű koncepciója és hangneme ugyanis erősen eltér az előzőktől, didaktikussá válik, minduntalan bibliai rezonanciák ütik meg a fülünket, cselekmény nincs, csak példázatok és elmélkedések. De az alapgondolat és a cél ugyanaz: megkeresni az emberi élet értelmét a családban, az igazságban, az otthonban, a mesterségben, a szeretetben, a boldogságban, a testvériségben, a szabadságban, az emberi közösségben s mindezek túlhaladásában egy náluk is magasabb rendű nagyságba emelő erőfeszítés segítségével. Ez az erőfeszítés, ez az igyekezet azonban nem feltétlenül a legnagyobb dolgokban nyilvánul meg. A lényeg: veszendő létünk elcserélése valamire, aminek értelme van. A hímzőrámájuk felett vakoskodó asszonyok gyonyörű, Isten házát ékesítő hímzett terítőkre cserélik el magukat, a gyermekét ápoló anya egy édes mosolyra, a szegkovács meg a deszkát fűrészelő asztalos hajóra, az építész templomra, az uralkodó népe boldogságára. Mindenkinek megadatik a csere lehetősége: az élet elpusztulhat, de amit másokért alkottunk, az megmarad, mint a hímzőnők elpusztíthatatlan remeke vagy az építész évszázadokkal dacoló temploma. Az elcserélődés a mesterségben, mások, a közösség szolgálatában: minduntalan visszatérő témája a Citadellának, de egyúttal alapgondolata Saint-Exupéry egész írói működésének is.

Mindez nagyon szép és emberi. Ám az olvasó joggal teheti fel a kérdést: miért kellett ezt a művet katolikus kiadónak kiadnia? Hiszen úgyszólván egyetlen sorában sem lelhetünk közvetlen hivatkozást az író katolikus felfogására. Már maga a keret is – egy berber fejedelem beszélgetése fiával, majd a fefedelemmé cseperedett s lassan az öregség felé haladó utód elmélkedései – egészen mást enged sejtetni. Ám a keretül szolgáló sivatag, sivatagi erkölcsök, szokások légköre meglepő. Bibliai levegő lengi át ezt a hosszú elmélkedést, az író stílusa helyenként ószövetségi, ódon erővel telített, máshol mintha az Újszövetség, a Hegyi Beszéd visszhangoznék a líraian szép részletekben. Hogyan lehetséges, hogy ez az aktív, harcos életet élt és katona-halált halt író ilyen bibliai hangú művet írt, helyesebben, ilyen mű megírására készült (hiszen a Citadella tulajdonképpen nem készült el!), holott egész életében úgyszólván semmi nyomát nem leljük annak, hogy vallásos, katolikus módon élt volna? Azt tudjuk, hogy mélyen katolikus környezetben nevelkedett, katolikus iskolában végezte tanulmányait, de felnőtt élete folyamán eltávolodott ettől a környezettől, egészen más világban és világfelfogásban élt (?!). Hogy a Biblia rendkívül nagy hatással volt rá, azt egy percig sem lehet tagadni: ezt bizonyítják veretes mondatai, stílusreminiszcenciái, példázatai, a mű egész atmoszférája. De ismerjük egy ifjúkori mondását is: “Helyettesíteni a vallást: nem haszontalan beszéd.” Aki ilyet mond, az bizonnyal nem hívő katolikus. Vagy tévedünk, s mégis az? Talán csak túl sok keserűség gyűlt benne össze, vagy saját gyengeségei elől menekült bele egy új morál keresésébe, amely végül mégis azonos lett – ezt a következtetést nyugodtan levonhatjuk a Citadella végső kicsengéséből – a keresztény morállal, annak legtisztább megfogalmazásával? Már említettük, hogy Saint-Exupéry hosszú időn át a francia szellemi élet egyik irányítója volt, Camus és Sartre oldalán. Hivatkozzunk hát Camus-re, aki megkérdezte, lehet-e, és hogyan lehet szent egy ateista? Saint-Exupéry, úgy érezzük, erre a kérdésre kíván feleletet adni. Eltávolodott a keresztény hittől, élte kora emberének izgalmas, tevékeny életét, de mintha folyton ez a kérdés nyugtalanítaná: lehet-e szent, hogyan tudhat szentté lenni egy ateista? S akit ez a kérdés nem hagy nyugton, aki erre keresi a választ, s nemcsak írásaiban, hanem azzal is, ahogyan életében számtalanszor vállalta a veszélyt, az áldozatot s a végén – önszántából – a halált másokért, egy eszméért, a közösségért, az élet értelméért, azért, amit akkor a legnagyobbnak érzett, az az ember elszakíthatatlanul kötődik a keresztény morálhoz. Tudjuk, hogy amikor ő élt, Franciaország már jó évszázada a dekrisztianizálódás állapotában volt, ám ez mit sem jelent: a kereszténység eszmevilága, vagy ahogyan ma szokták mondani: a zsidó-keresztény életforma, eltörölhetetlen nyomokat hagyott az európai s így a francia gondolkodásban is. A keresztény etika a levegőben volt és maradt, és az irjúkorban magába szívott erkölcsi ideálok tovább éltek, dolgoztak Saint-Exupéryben is, mint e kor annyi más fiában. A Bibliát mindig csodálta, s úgy látszik, alaposan ismerte is. Az erkölcsnek, az erkölcsi törvényeknek gyönyörű foglalatát látta benne. Már említettük, hogy kritikusai folyamatos, megszakítatlan felfelé haladást látnak művében az első regényektől a Citadelláig. Nos, valami effélét láthatunk morális fejlődésében is. Aki jól olvassa a Citadellát, észre fogja venni, hogyan fejlődik – és érdekes módon a Bibliával párhuzamosan – az író etikai rendszere az Ószövetség zordonabb, keményebb, majdnem kíméletlen erkölcsi világától az Újszövetség enyhültebb, megértőbb és az emberi gyengeségeket szeretettel gyomlálgató, javítgató, hozzánk közelebb álló, megértőbb világa felé. Elég csak az első fejezetekre gondolnunk, a megtévedt és sivatagba kitett asszony halálára, s vele kapcsolatban a szigorú fejedelem fejtegetéseire, vagy az alvó őrrel szemben tanúsított igazságos, de kegyetlen szigorra, s aztán az élete végén palotájában sétálgató utódnak hasonló szituációban, az ugyancsak elbóbiskoló őrökkel szemben mutatott elnézésére, szelíd megértésére, vagy a befejező kertész-történet már-már Hegyi Beszéd-szerű, szeretettől átforrósodott hangjára, amely mintha azt mondaná: boldogok az együgyűek… Valóban van fejlődés Saint-Exupéry írói művében, de nem a regénytől a moralizáló esszé felé, hanem a cselekvő embertől a cselekvés értelmét a szeretetben, az emberiség szolgálatában meglelő szabad ember felé, s ez párhuzamosan, egyszerre nyilatkozik meg mind regényeiben, mind esszéiben. De ennek a keresztény etikának tragikus nagyságot kölcsönöz Saint-Exupéry kitartó, makacs Isten-keresése, amelynek láttán az ember kénytelen Pascalra gondolni, s Pascalon túl az arcát elrejtő Istent állhatatosan kereső prófétára, aki tudja, hogy Isten nem mutatja meg magát – vere tu es Deus absconditus -, de mégsem mond le a megtalálásáról. A francia irodalomnak kevés oly megrázó passzusát ismerjük, mint a Citadellának az a fejezete, amelyben a berber fejedelem felhág a hegyre, hogy kérdéseire feleletet kapjon Istentől, ám a sötét éjszakában csupán hallgatag, fekete gránitszikla meredezik előtte, amelyet nem képes szóra bírni. Még a fákon ülő holló sem szólal meg – pedig ő már ennek a szavával is beérné -, s ekkor érti meg, hogy ha szólna hozzá, akkor nem Isten szólna. Tragikus magára hagyatottságának az érzésével szívében száll le a városba, de tudja, hogy a feleletet mégis keresnie kell, s egyszer majd meg is találja, amikor élete eljut a beteljesedéshet, a halálban, amikor már nem lesz többé kérdés…

A velük való találkozások gazdagságból egy-két jellemzőt emelek ki. Vannak önkéntes bejelentkezők, kevésbé problémásak, inkább igényesek, a hétköznapi életvitelükben, kapcsolataikban szeretnének jobban tájékozódni. Ez ajándék munka, olyan, mint a szaktanárnak a szakkör. Tanárok által küldött fiúkkal az a feladat, hogy motiváljuk őket a közös munkára, megértessük velük a „megrendelő” elvárásait, s nem elvárni, hogy ez aztán azonnal az „övé” is legyen. Sokszor az együttműködés még nem jelent belátást, s ez nem baj! Másik kérdés a tanári oldal motivációja arra, hogy segítséget kérjen arra, hogy ne fáradjon bele, hogy személyre lebontott konfliktuskezelési stratégiája legyen. A szülők által delegált gyerekek alsóbb évfolyamokból kerülnek ki, beilleszkedési zavarokkal küszködő, gyengén teljesítő, szorongó, reménytelen gyerekek. Többnyire a szülő elvárása, hogy tartsuk a gyerekben a lelket, a motivációt az itt létre, a tanulásra, s a gyerek is többnyire ezt szeretné. A nehézsége ennek a helyzetnek, hogy a tanári karban a közmegítélés lemondóan róluk gyakran az, hogy nem ide valók. Ha én őket szülői kérésre az „itt maradásra” tréningezem, ellentmondásos kommunikációba kerül a gyerek. Ekkor, intenzív dialógussal egy irányba kell állítani a szekeret.

Egy éve dolgoztam mentálhigiénikusként a gimnáziumban, s próbáltam érzékelni, hogy mi az, ami ebben az iskolában leginkább veszélyezteti a gyermekek előrehaladását, és táplálja a pedagógus tehetetlenségét, honnan jön a legtöbb szenvedés, panasz. Mi lehet az az eszköz, ami lelki egészség egyensúlyának megőrizésében mindnyájuk számára, az adott rendszerben segítség?

Az egyéni beszélgetésekben úgy tapasztaltam, hogy rendkívül sok az alacsony önértékeléssel bíró, a teljesítmény előtt szorongva álló diák. Bárhogy is vesszük, életüknek ez a pár éve a kemény ismeretszerzés és megmérettetés időszaka, így erről muzsikál minden… az iskolába vezető út, az iskola, a szünet, a hazafelé vezető út, a hektikus délután s a nyugtalan álmok. A többi életkori feladat mint párválasztás, szülőktől való leválás szinte ezen a szűrőn át értékelődik, s a kapcsolatokat erősen befolyásolja. A tanárokkal való konzultációban is a legerőteljesebb hiánynak a tanulási nehézségekhez való lelkiismeretes, de egysíkú hozzáállást érzékeltem. Az iskolában jól működő iskolaszéken rendszeresen újratárgyalandó téma volt a rosszul teljesítő, nem illeszkedő diák. A szülők hitelesen hozták a hírt az elszántság és lelkesedés iránti elismerésről, s arról az igényről is, mely egy megújult hozzáállást vár ilyen jellegű pedagógiai kérdésekben. Mintha az emberről alkotott kép és iskolarendszer aszinkronba lennének, ideálok, célok megvalósításához nem találnák az áhított emberséges utat. „Mintha két könyv állna előttünk: az egyikben megtaláljuk a Magas Elméletet, ahol rend uralkodik, minden világos és viszonylag egyszerű, a másik könyv zavarosabb, ellentmondásokkal terhelt, de valóságos szöveg bontakozik ki”.^[5]

A sok kérdés közül ami leginkább kikristályosodott, hogy hol vannak az erőtartalékok, honnan lehet energiát felszabadítani ebben a túlterhelt tanár–diák–szülő triád kapcsolatrendszere által meghatározott problémakötegben? Mi az az „átmeneti tantárgy”^[6] amely megadja azt a biztonságot, amire támaszkodhatunk, ha a gyerekek tanulással kapcsolatos nehézségeit nem ítélkezve és degradálva fogadjuk? Így jutottunk közösen arra, hogy tanulás módszertani segítség kell a diákoknak, hogy a tanulásuk ne „magánügy” legyen, hanem szerves része az ismeretszerzésnek. Mentálhigiénikusként egyénileg már küldözgettem fiúkat a városban elérhető tréningekre, de egyre inkább úgy tűnt, hogy az igény általános szülői oldalról. Gyorsan körvonalazódott a lehetőség, hogy egy új irányt nyissunk az iskola pedagógiai történetében, hogy a tanulásmódszertan otthont kapjon ott, ahol hagyományosan eddig is számtalan pedagógiai erőfeszítés történt a gyermekek boldogulásáért.

A tanulásmódszertan projekt harmadik éve folyik tréning jelleggel. Folyamatosan fejlesztjük, egyelőre szemléletformáló jelentősége nagyobb a gyakorlatinál. Bátor és egyértelmű kritikákat kap, ami segíti a továbbgondolkodást ebben a témában. Keressük a módját, hogy egyre tudatosodjon az együttműködés szükségessége a tanárok között, hogy több derűvel és jó módszerekkel szokjanak az összpontosításhoz, a szellemi munkához a diákok, s hogy meg tudják alkotni saját tudásukat az információáradatban. Ez mentális jólétük fontos aspektusa.

Rendszerszemléletű családkonzulensként világos volt számomra, hogy csak hasznos lehet a diákság számára, ha rájuk, mint különböző rendszerek szereplőire figyelek, akikre sok irányból sok minden hat, s ha a kapcsolatot, együttműködést keresek ezek között a rendszerek között, helyzetük stabilizálódik, s növekedésük lehetősége megsokszorozódik.

Így számomra evidens volt, hogy a gyerekek szüleivel, ahol lehet, fölveszem a kapcsolatot: Szülőértekezletekre jártam, belefolytam a szülőknek rendezett előadások megszervezésébe, szerepet vállaltam az iskolaszék működésében, fogadóórák ideje alatt is fogadtam a szülőket. Ahol csak lehetett konzultáltam a szülőpárral, a nehézségekkel küszködő gyermekkel kapcsolatban, s volt, hogy mediátorként működtem a szülő és elidegenedett gyermeke között. Nem egyszer családkonzultációt tartottam egy-egy nehézség tartósabb megoldása végett. Megerősödött a meggyőződés bennem, hogy a párbeszéd tanulása itt is elengedhetetlen, hogy ne mutogasson egymásra család és iskola.

Az iskola és a szülő közötti viszony igen bonyolultan modellezhető, sok aszimmetrikus összetevő együttállásából jön létre. Három fő vonulatot emelek most ki tapasztalatomból, amely az elvárásokról, kommunikációról, normaképviseletről szólnak.

Az ide jelentkező gyermekek előszelektált gyermekek, egyrészt vallási alapon, másrészt olyan szülők gyermekei, akik törődnek avval (legalábbis avval), hogy gyermekük milyen iskolába jár, vagyis normákkal rendelkeznek, normák mentén választanak. Magas követelményeket támasztanak az iskolával szemben oktatás, nevelés és keresztény elfogadás terén. Viszont egyre nagyobb számú a diszfunkcionális család közöttük is, s ez megnehezíti az iskola eme céljainak megvalósulását, feneketlen szükségleteik miatt beleragad az iskola egy korrektív szerepbe, a legminimálisabb követelményeket sem tudja kiharcolni, s a nem megfelelést hatékonyan szankcionálni. Ugyanakkor az iskola elvárásai gyakran befolyásolják, fertőzik a családot, nagy nyomással egyoldalúsítják a szülő gyerek kapcsolatot, bekebelezik az amúgy is csekély időt, amit a családtagok egymásnak szentelhetnének. E kényes felelősség és hiány egyensúlyban óhatatlan a határsértés. Család és iskolai szerepek definiálásában minden felelős felnőttnek feladata van e téren, s azt mondhatjuk, szinte csak egyedi esetek vannak, egyedi egyeztetés.

A család és az iskola viszonyában még kiemelendő, hogy a jelenlegi szülő- és pedagógusgeneráció a rendszerváltás előtt járt iskolába, így személyes iskolai emlékeiket tekintélyelvű kapcsolatból hozzák magukkal,^[7] ehhez járul még a katolicitásból, egyháziasságból származó egyfajta tekintélyelvűség is. Mindeközben a kapcsolat minőségére irányuló elvárás megváltozott. A szülők oldalán a szerepelvárás egy partneribb viszony kialakítása felé hajlik, de személyes mintájuk nincs erről, s így ez mindkét fél részéről bizonytalanságot, talajvesztést okoz a pedagógus-szülő viszonyban. Amikor megjelenik egy kompetens, ám az iskolai nevelési elképzelésekkel szemben kritikus szülő, kölcsönösen nehéz a partneri viszony kialakítása, különösen úgy, hogy az érintett szülők gyerekeivel – éppen az illeszkedési zavar okán – gyakran adódnak iskolai problémák, s így az iskolai közegben maguk a szülők is deviánsnak minősülnek.

A család és az iskola viszonyát más iskolákban is, de a szerzetesi iskoláknál igen hangsúlyosan egyértelműen az iskola dominanciája jellemezte, a családi értékvilág nem mutatkozott meg. Átadták az iskolának az érték és normaképviseletet. Faragjanak belőle embert! A mai értékpluralizmusban a családok újra felfedezhetik és megélik, megélhetik identitásukat. A hétköznapi pedagógiai gyakorlat szempontjából nem hagyható figyelmen kívül, hogy a különböző családi kultúrák különböző nevelési stílusokat is jelentenek, s ez iskolába való beilleszkedést nagyban meghatározza. S mivel ebben az iskolában sok a normatív elvárás, a beilleszkedési zavarok egy részének hátterében az eltérő családi szocializációt találjuk, s az iskolai problémák mögött az iskolai és otthoni kultúra közötti illeszkedési zavar húzódik.

A szülőkkel való találkozásaimban az iskola ”nyelvezetének” tanulása (tanítson meg piaristául!) így a gyermek és a család beilleszkedését célozza. Ehhez tartozik még a család önértékelésének reflexiója, kommunikációjának bátorítása, a nem hibáztató, hanem mindenki számára fejlődést és nyereséget hozó párbeszéd előremozdítása volt és jelenleg is a célom. Természetesen egy-egy eset kapcsán időt fordítok arra, hogy megfigyeljem, hogy a diákot körülvevő hálózat mely pontjával érdemes még a kapcsolatot felvenni a változás elérése érdekében, s ez nem kizárólag a szülő. Kezdeményeztem együttműködést olyan szakkörvezetőkkel, sportvezetőkkel, pszichológussal, barátokkal, nagynénikkel stb. ahol jól teljesítettek, vagy jó állapotban voltak az iskolában egyébként szorongó, vagy helyüket nem találó diákok.

hányszor embernek életébe  ütem tervek amihez

az ember életébe  tartja  magát ahhoz   ütem

tervhez bármi is van  ember  életébe ahhoz  

ütemezi   magát ahhoz igazodik  az ember ahhoz

ütem tervhez  idő  után  jó beütemeződik ember

életébe  ahhoz  be ütemezet tervekhez ,és  nem

engedik abból ütem  tervből ki szakadjon van

olyan ember  életébe beütemezet tervektől néha

másnak  sikerül  ember életének ütem tervét

kimozdítani  és  ahhoz  embernek újra idő kel újra

sikerüljön vissza zökennyen meg  szokott

kerékvágásba  sikerüljön mennie amiből

kimozdították.. Idő kel  ember életébe ami idő

ütem  terv felborult időkel vissza álljon majd akkor

rendeződjön rendes ütem  tervhez amiből

ki zsökentették életbe idő amíg vissza áll rendes

kerékvágásba akkor is lesz olyan ember aki tudja

rendes kerékvágásodat  mondjuk estig ő akkor

elvárja olyankor menjen hozzám  nekem így van

kedvem akkor jöjjön hozzám ilyet mondanak

nemet  kel mondani  ember tudja ütem  tervedet

de ö  ki akarja  mozdítani nem kel engedni  mert

rendes  ember este8 után úgy van ember sehova

nem akar menni ennyi ütem terve volt éltbe

S akkor negatíve megállapítja, hogy nem az eszemhez tartozó valami ez elsősorban, amikor azt mondom: szeretem. Ez egy hozzáállás. A hozzáállásunk ugye az akaratunkhoz tartozik. Az akaratunknak a megnyilatkozása ez, onnan jön elő ez a szó, ott van a fedezete. Az akaratunkról nem tehetünk, hogy ilyen, azt nem mi alkottuk, annak a szerkezetét a teremtő adta meg, hogy képes az akaratunk ezt kimondani, vagy akaratunkra támaszkodva ezt kimondjuk. Az akaratunk természete olyan, hogy én valamihez így hozzá tudok állni, és ezzel a szóval, hogy „szeretem”, olyasmi megy végbe, mint mikor a gyerek kitárja a karját és megöleli az édesanyját vagy édesapját. Az akaratunkban is egy ilyen ölelő gesztus rejtőzik. Amikor azt mondom, „szeretem”, beveszem az akaratomba, beveszem a gondomba, mert jónak találom; de jó! Látta Isten, hogy jó, mindarról, amit teremtett, bevette a gondjába, akaratába.

A szeretet ehhez a képességünkhöz tartozik, itt jelenik meg az életünkben, belénk programozva. És azért merte Isten ránk bízni ezt a teremtést, amiről ő látta, hogy jó, mert ezt a képességet ő belénk teremtette, hogy mink is tudjuk látni valamiről, hogy jó, és mink is be tudjuk venni a gondunkba, szeretetünkbe.

Tehát valamennyire minden szeretetnyilatkozatunk mögött ott van az a valóság, hogy bevesszük a gondunkba és azt mondjuk rá: de jó, hogy van. Persze mindegyikünkben más szinten, más módon helyezkedik el ez az akarati képesség és másra és másra tud irányulni és más az intenzitása.

Akkor jöttem erre élményszerűen rá, mikor én ezt a Pieper-könyvet németül olvastam, épp akkor Kelet-Németországban volt az utam és sokat tartózkodtam vonaton – Magdeburgból Erfurtba, az két óra gyorsvonaton, ha nem több. Akkor olvastam és fedeztem föl, ceruzával mindent jeleztem, aláhúztam; borzasztó nagy fölfedezésnek éreztem ezt.

Amikor hazajöttem, itt, a ház előtt, itt, ebben a virágos részben dolgozott az egyik nővér, tűző napon, dél felé. Szalmakalapot vett föl a nap ellen, vékony, hosszú kapával kapálgatott. Rászóltam, hogy hát a vérnyomása is ingadozó, szíve is rossz… s akkor rám nézett, a hosszú kapanyélre kicsit támaszkodva, s azt mondja: atyám, szeretem a virágokat. Képzeljétek el, én ezzel a fölismeréssel, hogy a szeretet hol lakik bennünk, hallom ezt, s rettentő elszégyelltem magamat. Mert magamban mindjárt az volt, hogy én is szeretem a virágokat. De milyen különbség van ennek a nővérnek a virágszeretete meg az én virágszeretetem között! Én szeretem, mikor már megvannak készen, gyönyörködik az ember bennük; az illatát élvezem, ő meg már gondoskodott róla, hogy a rothasztóból komposzt kerüljön a virágágyakba, azokat előkészítette, aztán elültette vagy magról, vagy szerzett palántát, ismeri az egészet, megtervezte, öntözi, kapálja… hogy vette gondjába ő, hogy szereti a virágokat ő – és hogyan szeretem én, aki csak egy pár virágnevet tudok mindössze, és hozzá se nyúltam a virágkerthez…

Nagyon bevilágított nekem akkor. Az vigasztalt, hogy én is beveszek valamit a gondomba. Az én szeretetem másra irányul… És ugye mikor ezt így felfedezitek, azonosítjátok magatokat a Pieper bácsinak ezzel a nagyszerű meglátásával, kifejtésével, akkor – gondolom – nálatok is felmerül, hogy hogyan áll az én szeretet-képességem, ami az akaratomba, létembe van írva, és mire vonatkozik, milyen gonddal, milyen intenzitással, odaadással veszem én be azt az én lényembe, amit én szeretek.

És vessétek föl azt a kérdést is, hogy Isten a maga részéről – mikor ő a teremtő szeretet és ránk bízza a világot – milyennek akarja bennünk ezt a szeretet-képességet, ennek a rendjét. Szent Ágoston azt mondja, hogy ha a szereteted rendben van, akkor egész lényed rendben van.

Van Istennek valami útbaigazítása arra vonatkozólag, hogy milyen legyen a szeretetünk? Van. Úgy hívjuk ezt, hogy főparancs. A főparancsban meglepetve fedeztem föl, mikor ezt én megláttam, hogy hát első helyen Isten azt akarja, hogy a mi gondunkban Isten maga legyen benn. Mintha parancsba adná, hogy végy be engem a te szeretetedbe, szeresd a te Uradat, Istenedet, teljes szívedből, teljes lelkedből, minden erődből. Ez volt a második meglepetésem, én azt hittem, hogy szeretem Istent. És rá kellett jönni, hogy hú, de sok hiányzik még. Mennyi mindent bevettem én, ami kiszorítja őt, nem ad helyet neki! Az ajándékot jobban szeretem, mint az ajándékozót! Próbáljátok meg ezt is fölvetni az elmélkedésetekben!

Aztán hogy akarja rendben tartani Isten ezt a szeretet-képességünket? Második helyen mindjárt azt mondja, hogy szeresd a felebarátodat, az embertársaid! Ki az embertársad? Aki bajban van! Az Úr Jézus megmutatta az irgalmas szamaritánusról szóló példabeszéddel: szeresd azokat, akik rászorulnak valamiképpen a segítségedre, akik terád szorulnak! Ne azokat, akik tündökölnek, gazdagok, jólétben élnek, amúgy is megállnak a maguk lábán, hanem szeresd a felebarátodat; s azt érezd felebarátodnak, aki bajban van, aki rád szorul. Nézz körül a környezetedben, és szeress tulajdonképpen mindenkit, mert mindenki válhat felebarátoddá, rád szorulóvá. De mi van ebben a parancsban? Az, hogy szeresd, hogy vedd be a gondodba, amennyire csak tőled telik. Az van benne, hogy ne fagyos hideg vagy nemtörődés, vagy mi közöm hozzád, kopj le, nem érdekelsz, ne ez sugározzon belőled az emberek felé, hanem próbáld meg ezt a tudományt, ezt a művészetet, hogy éreztetni valakivel vagy nem is valakivel hanem mindenki mással, de legfőképpen aki felebarátod, éreztetni ezt az elfogadást: „de jó hogy vagy”. Tehát nem a kritikát, nem a fintorgást, a szemrehányást, hogy mért vagy ilyen, mért nem másképp, amilyennek én elképzelnélek. Ne az elutasítás, haragtartás, hanem ez az elfogadás sugározzon belőlem: de jó, hogy vagy, melletted állok, rád szavazok, gondomba veszlek, amennyire tőlem telik.

Szeresd felebarátodat, mint magadat! A szeretet rendjében harmadik helyen ott vagyok én is. Isten azt kívánja, hogy én magamat is vegyem be a szeretetembe, a gondomba, amennyire csak szükséges, amennyire csak az én javam kívánja. Igen, mert mi meg tudjuk azt tenni, hogy magunkat gyötörjük, sebezzük, károsítjuk, olyan dolgokat csinálunk, amik nem jók nekünk se. Álmatlanságba gyötörjük magunkat, hajszoljuk magunkat sokszor olyan dolgokkal is, amik valahogyan becsvágyból valók, és így tovább… mindenki maga tudja. A dohányzók, akik valamilyen elképzelés alapján azt gondolják, hogy az a jó nekik, vagy akik túloznak valamit; ételt, italt, iszákosságot vagy bármi előfordul; ezt nem részletezzük.

Szeressük magunkat: „de jó, hogy vagy”! Akarjuk, hogy igazán jó legyen, Isten szándéka szerint, és a legjobb nekünk az, ha szeretetben élünk. Ha ez a szeretet-erő megvan bennünk, ez az akaratunk gyökerébe beleültetett képesség kivirágzik bennünk, akkor jó. Ha ez tölti el az egész lényünket és ez rendezi a gondolkozásunkat, viselkedésünket, ez a teremtő szeretet. Lassan rájöttem arra, hogy milyen fontos dolog, hogy ez meglegyen bennünk és köztünk, milyen végtelen bölcs és mennyire emberismerő a mi Urunk, Teremtőnk, hogy ezt kívánja tőlünk, hogy így éljünk egymás mellett, ezt az elfogadást és szeretetet hordozva. De jó, hogy vagy, vagyis akarom, hogy legyél, bontakozzál, meglegyen a létedhez ennivalód, ruhád, lakásod, a szükséges dolgok, a kultúrádhoz szükséges dolgok, hogy fejlődj, ne forradjanak beléd az adottságok… nagyon sokat jelent ez a teremtő szeretet.

És arra is rájöttem, hogy a leges legelső, amire szükségünk van ebben az életben, ez, mert a Jóisten úgy teremtette az édesanyákat, hogy belőlük a kicsi felé, még mielőtt megszületnek, már a szívükből, lényükből áradjon ez a „de jó, hogy vagy”. Nem a tiltakozás, nem a teherhordozás, hanem az áldott állapot, ez az anyai boldogság, hogy már itt vagy! Milyen jó, hogy nem vagyok egyedül, hogy te vagy. És azt mondják orvosok, pszichológusok, hozzáértők, hogy az élet első három éve milyen döntő ilyen szempontból, hogy ez a legnemesebb, legmagasabb rendű besugárzás valóban áradjon a gyermekeink felé, mert ha valakinek az életéből ez kimarad, akkor az egész életében ez hiányzik neki: a teremtő szeretet. És ha valaki nem kapja ezt meg, felnőtt korára is valahogy elárvul, elmagányosodik, úgy érzi, hogy ő nem kell már senkinek, mert nem tud használni, nem tud szolgálni senkinek, hogy ez teljesen elveheti az életkedvet, még öngyilkosságba is kísértheti ezen a ponton az embert a sátán. És vannak, akik engednek, mert úgy érzik, hogy ők már semmire sem jók, nem veszik észre, hogy Isten viszont akarta őket és állandóan mondja nekik „ne félj, ne csüggedj, jó hogy vagy, én tudom, azért adtam neked a léted, mert az nagyon jó, annak óriási, végtelen kilátásai vannak”. Ez a teremtő szeretet. Ezen alapszik aztán a további.

Nézzük meg a Szentírásból, a kinyilatkoztatásból a szeretetnek a további megmutatkozását Isten részéről, ahogy bemutatkozik. Persze párhuzamosan az Isten szeretetének megmutatkozásával vele szemben már ott van az az ember, akit ő megteremtett, és akiről ő látta, hogy jó. Szabad akarattal. Az az ember, aki viszont rosszul lát sokszor, és jónak gondol olyant, ami nem jó. És be is engedünk az életünkbe nem jó dolgokat, mint már az első embereket is így jellemzi a Szentírás: gyanakodtak Istenre, hogy eltiltja őket valamitől; hátha pont az teszi őket olyanná, mint az Isten. Így hallatlan sértés született az ember részéről Isten felé: nem hiszek neked, nem hiszem el, amit mondasz, hogy az a jó, amit te jónak mondasz; az a jó, amit én gondolok! És ezt a sugalmazást választja, a gonosz sugalmazását; fantasztikus, hogy az ember be tud venni ilyen égbekiáltó hazugságot: nem jó, amit a Teremtő jónak mondott.

Mi van akkor? Akkor az az egyetlen pillanat, amikor az ember ezt kimondja, elsötétíti a világot, a Paradicsomot mindjárt számkivetés helyévé változtatja. Mert a gyanakvással, ha nem hiszek, nem hiszem el, hogy Isten jó és jót akar, megszakad a kapcsolatunk; óriási változás következik be: lehetetlenné válik a szeretet ezen az alapon. Akkor az már valamilyen ellenségeskedés, legföljebb meghunyászkodás, reszketés az Isten előtt, bűntudat – és ez kiviszi az embert a Paradicsomból.

Itt jelentkezik a legnagyobb probléma Isten számára is velünk: kénytelen bennünk azt látni, ami nem jó. Káin megöli Ábelt, borzasztó rossz. És hogy egy emberen keresztül bejött a világba a bűn, és mennyi bűn minden téren! Istennek minden parancsát áthágja az ember; olyan ez, mint egy árvíz, amelyik visz. Mutatta a tévé egyszer az árvizet, hogy mennyi mindent visz az árvíz, tuskókat, tönköket, háztetőket, gerendákat, fuldoklókat, állatdögöket, mindent, ez az emberi világba betört rossz, bűn, ami mindnyájunkat belülről szomorít, sebez, bánt, nyugtalanít, és mennyi félelmet hoz a bűn, és mennyi kínt, meg a halál is. Óriási problémája Istennek velünk ez, a mi szabad akaratunkon keresztül beengedett rossz a világban.

És most mi lesz, aki szeretet maga, teremtő szeretet, akarja, hogy legyünk, és magát a létünket azért jónak tartja még most is, meg tudja különböztetni a létünktől a rosszat. Mit csinál? Itt a legcsodálatosabb az Isten szeretete: hogyan veszi fel a küzdelmet a betört rosszal? Hogyan nem pusztítja el magát az embert, hanem megkülönböztetve tőle a rosszat, a rosszal szemben veszi föl a harcot? Az embert felszólítja, hogy „térj meg, a te görbe utadból egyenesedj ki!”

Persze az emberek – ezt a Szentírás hozza érthetően, világosan – a maguk elképzelését tulajdonították aztán Istennek is, Káin is azt gondolja, hogy most már őt is megölheti bárki, és Isten gondjába veszi Káint, a gyilkost, jelet tesz rá, hogy ne bántsák. Aztán Szodoma és Gomorra: Ábrahám alkuszik Istennel és Isten enged. Tízig megy Ábrahám, „ha tíz igaz lesz, akkor megkegyelmezel?” Megkegyelmezek! S nem megy tovább. Ez megdöbbentő helye a Szentírásnak, mert Isten továbbment, mutatják a továbbiak, hogy egy igazért, az Úr Jézusért mindenkinek kész megkegyelmezni. Ábrahám nem merte kérni, nem mert tovább alkudni.

Azért idézem ezt, mert nagyon ideillik a keresztény emberképről szóló vázlatos beszámolóm elé. Ez az „emberkép” sosem lépett fel a teljesség igényével. A keresztény hit, tanítás, gondolkodás a kinyilatkoztatásra épít, de a folyton gyarapodó tapasztalatra is. Hitünk szerint Isten nem azért „szólalt meg”, hogy minden kérdésünkre teljes, másíthatatlan feleletet adjon, mintegy feleslegessé tegye egymással folytatott töprengő beszélgetésünket. Inkább azért, hogy – sajátos tekintéllyel – maga is belekapcsolódjék töprengésünkbe, eszmecserénkbe. A Biblia mondatai olyanok, mint az élőfa törzsébe vésett betűk: növekednek, újraértelmeződnek, ahogy növekszik a fa.

A Szentírásban nincs olyan fejezet, amely „Az emberről” szólna. A keresztény emberkép alapvonásai a Biblia első fejezeteiből rajzolódnak ki. Ezekben két, egymással rokon elbeszélés olvasható a „kezdetekről”, ezek a narratív teológia – számunkra szokatlan – nyelvén a látható világnak s benne az embernek legfontosabb sajátságait vázolják fel – Istenhez való vonatkozásukban.

Az embert különös gonddal, örömmel teremtette Isten. A Hatnapos teremtéstörténet (Hexaémeron) szerint a kész világba vezette be, „saját képére és hasonlatosságára” teremtette. Gondjára bízta a világot, tehát különösen tágas horizontot nyitott elé. A Paradicsom-elbeszélés szerint Isten – mint egy fazekasmester – a föld sarából formálta meg az első embert, s aztán saját leheletével keltette életre. Ez a kép ugyanazt a gondolatot fejezi ki, amelyre más úton-módon a Hexaémeron is utalt, hogy az embernek különös kapcsolata van Istennel, kiemelkedik a többi teremtett lény közül. A Paradicsom-elbeszélés szerint az első ember szemlét tart az állatok fölött: nem lel közöttük magához hasonlót, viszont nevet ad nekik, vagyis mintegy birtokba veszi őket.

A későbbi zsidó, keresztény gondolkodók mindebből arra következtettek, hogy az emberek között mutatkozó sokféleség Isten gazdagságának következménye, amelyet minden egyes ember egészen sajátos módon tükröz. Egy családhoz tartozunk, de mindnyájan külön isteni terv hordozói és megvalósítói vagyunk, személyiségünk révén sokkal mélyebben különbözünk egymástól, mint egy-egy állatfaj egyedei. Összetartozásunknak is ez ad sajátos jelentőséget. „Nem jó az embernek egyedül lennie” – mondja Isten, amikor az első ember mellé segítőtársat, asszonyt teremt. A sokféle ember egymásra van utalva: kölcsönös megértésre, odaadásra termett. Azért vállalhatja a maga részét az emberi lehetőségekből, mert másokkal alkotott közösségében mégis köze lesz az egészhez. Ahogyan egy többszólamú kórusban ki-ki a maga szólamát énekli, de hallja a közös énekből fölhangzó harmóniát.

A Hexaémeron szerint Isten külön áldást ad az embernek: „szaporodjatok… és hajtsátok uralmatok alá a földet!” Vagyis nem pusztán ösztönöket olt az emberbe, mint a többi élőlénybe, hanem megszólítja az emberiséget, értelmes feladatot tűz elé, azt várja tőle, hogy saját elhatározásából fogadja ezt el, teljesítse, és legyen boldog általa. A Paradicsom-elbeszélés tilalomról is ír, amellyel Isten próbára tette az embert. A Biblia szerint az első emberpár megszegte Isten tilalmát, és ez az első bűn kihat az egész emberiség sorsára, mai helyzetére is. Isten kiutasította az embert a Paradicsomból, de szeretetét nem vonta meg tőle. Mindenesetre olyan körülmények közé került az emberiség, amelyben az Istennel való kapcsolata elsötétült, a világban, egymással való kapcsolatainkban, önmagunkban is nehezebben igazodunk el. Minden mélyebb árnyékot vet azóta. Vigyázva kell élnünk, fegyelmezetten, hordozva önmagunk és egymás terhét. Ez azonban nem jelenti azt, hogy nem volnának igazi, értékes örömeink, vagy hogy ezek csak mások rovására kicsikart, lopott örömök volnának. Épp ellenkezőleg. Ebben a Paradicsomon kívüli világban megteremnek azok az örömök, amelyeket a kölcsönös felelősségtudat, a szeretet ad. Például az egymásért vállalt áldozat öröme. Az öröm, amely nem hódítás, hanem ajándék.

Mindenesetre a keresztény emberképben fontos szerepet játszik a bűnről, emberi létünk kockázatairól szóló meggyőződés. Az embert szabad és szabad döntéseiért felelős lénynek tekintjük. Számon tartjuk azokat a tényezőket, amelyek ezt a szabadságot megkötik, döntéseinket befolyásolják, felelősségünket csökkentik. Könnyen lehetséges, hogy egy-egy döntésünkért kisebb felelősség terhel, mint akár magunk is gondolnák, bár az sem lehetetlen, hogy némelykor önmagunkat áltatjuk azzal, hogy nincsenek alternatíváink. Egész életünkért, kapcsolataink alapvető megválasztásáért mégis bizonyára felelősek vagyunk. Isten egyszer ítéletet mond fölöttünk, s akkor nemcsak a hatalma előtt hajlunk meg, hanem elismerjük, hogy igaza van.

A bennünk élő – és a kultúrával fejlődő, tisztuló – felelősségtudat annak a jele, hogy szabadon választunk jó és rossz között, de hogy mi a jó és mi a rossz, azt nem mi döntjük el. Nem is szempont kérdése ez, a jó és a rossz megkülönböztetését most nem viszonylagos, hanem abszolút értelemben használjuk. Az erkölcsi törvény, értékrend mégcsak nem is a társadalom közmegegyezése, bár fölismerésében, értelmezésében nélkülözhetetlen szerepe van a társadalomnak.

Amikor Rousseau azt hirdette, hogy a világra születő gyermek természete tiszta, s hogy a kultúra, a nevelés nem fejleszti, hanem inkább megrontja ezt az eredendően tiszta embert, nem a keresztény emberkép szerint gondolkodott. De az ellenkező véglet sem keresztény, vagy legalább nem katolikus: amely szerint spontán, ösztönös megnyilatkozásaink mind bűnösök, ezeket a nevelésnek meg kell törnie, ki kell irtania, s helyükbe valami egészen idegen eszményt kell állítania. A keresztény teológia történetében sok vita és töprengés során dolgozták ki a természet és a kegyelem viszonyának témáját. Ezek az eszmecserék némileg folytatódtak Rousseau után a természet és a kultúra viszonyáról szóló diskurzusban. Hitünk szerint az ember nem romlott meg egészen a bűnbeesés után, de segítségre szorul ahhoz, hogy önmagára találjon – Isten törvényének és az igazi értékeknek égboltja alatt. Ezt a segítséget adja meg az egyénnek a közösség, amely persze maga is megromolhat meg is romlik újra meg újra, és az Isten, akinek kegyelme, kinyilatkoztatása sajátos emberi közvetítéssel jut el hozzánk. Azért van nagyon fontos szerepe a nevelésnek az alakuló, magára eszmélő ember, a gyermek életében.

A Biblia arról számol be, hogy Isten törvényeket, útmutatásokat adott az embereknek. Ezek közül különös méltósága van a tízparancsolatnak (bár a „két kőtáblát” hiba volna a teljes isteni törvény foglalatának tekintetni). Az izraeliták ajándéknak, kitüntetésnek érezték, hogy Isten világosan megfogalmazta előttük, mi a jó és mi a rossz. A 19. zsoltár így fogalmaz: „Szeplőtelen az Úr törvénye, felüdíti a lelket. Az Úr rendelete megbízható, bölcsességet ad a kisdedeknek. Egyenesek az Úr végzései, vidámmá teszik a szívet, világos az Úr parancsa, felvilágosítja a szemet” (8-9). Az Ószövetségben meghirdetett törvényeket Jézus is komolyan vette. Mikor a legfőbb parancsról kérdezték, nem a tízparancsolatból, hanem a mózesi törvénykönyv két másik helyéről emelte ki a kettős szeretetparancsot: „Szeresd Uradat, Istenedet (valójában: szeresd Jahvét, a te Istenedet)… Szeresd felebarátodat…” Márk szerint azt tette hozzá: „Ezeknél nincs nagyobb parancsolat” (12,31). Máté szerint ezt: „Ezen a két parancson alapul az egész törvény és a próféták” (22,40).

Másfelől Jézus elmondta a tékozló fiúról, helyesebben a két testvérről és az apjukról szóló példabeszédet is. Megtanított arra, hogy az ember bűnének terhével nem marad egyedül. Hazatérhet, mint a tékozló fiú, s akkor az irgalmas Istennel való találkozás által újjászülethet. Egy másik példabeszédében elveszett báránynak mondja a bűnöst: a jó pásztor elmegy, megkeresi, s ha rátalált, vállán viszi haza. Ez nem azt jelenti, hogy jóváhagyja, amit tett. A két testvérről szóló elbeszélésben jelentős az otthon maradt testvér alakja is. Arra figyelmeztet, hogy a mintaszerű, törvénytartó életben is meghúzódhat számítás, önzés, tisztátalanság. (Nem azt jelenti, hogy mindig az van mögötte!) Az otthonmaradottnak is újjá kell születnie. Úgy teheti, ha apját követve ő is örül öccse hazatérésének. Ő is megbocsát neki: felnő az apjához, akit addig ő sem ismert igazán. A keresztény élet: közös, türelmes, önkritikus igyekezet arra, hogy Istenhez térjünk, hozzá való hűségünkben megerősödjünk, kölcsönös kapcsolatainkban megtisztuljunk, vagyis kibontsuk emberségünk pozitív lehetőségeit. Gyökeres ellentéte ez a prométheuszi modellnek, amely valami titáni lázadásban keresi a nagyra született ember életének és a kultúrának igazi értelmét.

Az evangéliumi beszámolók szerint Jézus gyakran szembefordult a törvénytudókkal, akik őszinte, sokszor hősies, de görcsös igyekezettel azon munkálkodtak, hogy a mózesi könyvekben megfogalmazott isteni törvénynek idegenek által meghatározott életviszonyok között is érvényt szerezzenek. Ellentéteik legtöbbször a szombat körül robbantak ki: annak megtartását a törvénytudók hitvallás-kérdésnek tekintették. Jézus azt mondta: „A szombat lett az emberért, nem az ember a szombatért” (Mk 2,27). A lett itt Istenre utaló szenvedő szerkezet az eredetiben, s a mondatot így is fordíthatnánk: „Isten a szombatot alkotta az emberért, nem az embert a szombatért.” Ez nem azt jelenti, hogy a szombat megtartása vagy meg nem tartása az ember kényén-kedvén múlnék, hanem azt, hogy a törvényhozó Isten az ember javát keresi, a törvénnyel is az élet útját nyitja meg előttünk. Parancsait, tilalmait tudva értelmezhetjük helyesen.

Jézus is hirdette, hogy az élet alkalomadtán küzdelmet jelent, hősi elszánást kíván az embertől. Erről szívesen beszélt paradoxonokban: „Aki utánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye föl keresztjét, és kövessen engem. Mert aki meg akarja menteni életét, elveszíti azt, aki pedig elveszíti életét – értem és az evangéliumért –, megmenti azt” (Mk 8, 34-35). Ha önmagunk javát helyesen keressük, némelykor önmagunkkal kell szembefordulnunk. Ugyanerről szólnak szent Pál apostol híres sorai: „Belső emberi voltom szerint gyönyörűségemet találom Isten törvényében, de más törvényt érzek tagjaimban, s ez küzd értelmem törvénye ellen, és a bűn törvényének foglyává tesz, amely tagjaimban van” (Róm 7,22-23). Ugyanebben a levélben később ezt írja: „Testvérek! Nem vagyunk a test lekötelezettjei, hogy a test szerint éljünk. Ha ugyanis a test szerint éltek, meghaltok, de ha a lélekkel megölitek a test cselekedeteit, élni fogtok” (Róm 8, 12-13).

A keresztény (bibliai) emberképet félreértenénk, ha Pál apostol imént idézett mondatában a test és a lélek szembeállítása mögött a görög filozófia anyagellenességét keresnénk. Szókratész és Platón bölcseletében az anyagi test a szellemi természetű lélek börtöne. A lélek talán csak büntetésből került a testbe, alig várja, hogy szabaduljon belőle, és visszakerüljön igazi társaságába. A Biblia szóhasználatában a test is, a lélek is az egész embert jelenti. A test inkább a magát féltő, magát kereső embert, a lélek a kapcsolatokra, Istenre nyitott embert. Ennek a kettőnek a belső „harcáról” írt Pál. Egyébként az ember anyagi, biológiai vagy ösztönös adottságait nem tekinti a keresztény gondolkodás rossznak, megtagadni valónak, Az értelemnek és az akaratnak nem az a feladata, hogy a biológiai adottságainkat megtagadja, inkább, hogy rendezze. A nevelésben, önnevelésben szerepet játszik az ember anyagi vonatkozásainak mértékletes és okos kezelése is.

Hadd igazoljam ezt egyetlen példával. A középkor nagy teológusa, Aquinói Szent Tamás a Summa Theologicában egy traktátust szánt a passiones animae-nek, a lélek szenvedélyeinek. Ezek a szeretet, a gyűlölet, a vágy, az élvezet, a szomorúság, a félelem, a harag és így tovább. Ennek egyik szakaszában arról tárgyal, mik az ellenszerei a bánatnak és a szomorúságnak. Csak egy sietős felsorolást! Bármiféle öröm, könnyek, barátok részvéte, az igazság elmélkedő meggondolása. Ötödiknek pedig: alvás és fürdés. Mert ezek biztosítják a testnek azt az egyensúlyi állapotot, amely aztán visszahat a lélekre is. Körültekintő, „becsületes” teológia ez: anyagi mivoltában becsüli és kívánja segíteni az embert. Amint nemcsak a léleknek ígér halhatatlanságot, hanem a test föltámadásának reményét hirdeti.

Ennek az emberképnek az ihletében bontakozott ki a keresztény nevelés eszménye, gyakorlata. Sok mindent őrzött az ószövetségi, a zsidó hagyományból: ebből többet vett át, mint a hellénista, római világból. A nevelés műhelyének sokáig a családot tekintette. Már Szent Pál is intézett intelmeket a szülőkhöz, hogy gyermekeik iránt felelősséget érezzenek. Az első keresztény írásmű, amely a nevelés ügyéről szól, Aranyszájú Szent János tollából való. A negyedik század második felében, az üldözések után a keresztényeket az elvilágiasodás, a gazdagodás veszélye fenyegette. Ezek közt érezte szükségesnek a nagy hatású, jó tollú főpap, hogy a nevelés fontosságára rámutasson. Ilyesféleképpen: „Biztassuk a gyermekeinket, figyelmeztessük őket, ijesszünk rájuk, fenyegessük meg őket, hol így, hol úgy forduljunk hozzájuk! Gyermekeink minden kincsünknél többet érnek. Vigyázzunk rájuk, akadályozzuk meg minden áron, hogy a Gonosz elragadja őket tőlünk. Semmi fáradságot nem sajnálunk azért, hogy egy birtokunkat rendbehozzuk, s találjunk megbízható embert, aki azt kezelni tudja. A lehető legtisztességesebb embert fogadjuk fel szamarunk, öszvérünk gondozására, gondnoknak, intézőnek, de arra nem törekszünk, hogy fiunkat olyan emberre bízzuk, aki képes megvédelmezni erényét, pedig hát ő a legdrágább kincsünk! Minden vagyonunknál többet ér, s ami egyebünk van, az mind érte van! Miattuk törődünk a jószágainkkal, velük meg nem törődünk! Csodálatos ellentmondás ez.” (A hiú dicsőségről; hogyan kell a szülőknek nevelniük a gyermekeiket.)

Aranyszájú Szent János 407-ben halt meg. Nyugaton ugyanez idő tájt Szent Ágoston írta Vallomásait. Abból gyönyörűen látható, mit jelentett a keresztény nevelés családi gyakorlata Ágoston édesanyjának, a későbbi szent Mónikának életében. De ez már más történet, itt nem a mi dolgunk, hogy kövessük. Arra azonban érdemes figyelnünk, hogy a keresztény pedagógia a családban dolgozódott ki, s onnan jutott aztán tovább az iskolákba.

A fenti példa azt mutatta, hogy egy „véges mennyiségen belül” is eljuthatunk a végtelen fogalmához. Persze a másik irány is kézenfekvő, sőt a „végtelen kicsi” helyett talán gyakran előbb gondolunk a „végtelen nagy” fogalmára. Képzeljük el hogy a már emlegetett botból nem csak egy van, hanem hozzá tudunk ragasztani egy második, harmadik, negyedik stb. ugyanilyen hosszú botot. Vagyis a „végtelenségig meghosszabbítjuk”. S ha most az ideális eszközök helyett az ideillő ideális geometriai alakzatot, az egyenest képzeljük el, akkor eszünkbe juthat a köznyelvbe már közhelyként bevett szólás a végtelenben találkozó párhuzamosokról.

A matematikai analízis a végtelen kicsi és végtelen nagy fogalmát a maga számára a határértékkel tette megfoghatóvá, a geometria egyes fejezeteiben pedig dolgozni tudnak a végtelen távoli ponttal, végtelen távoli egyenessel. A matematika elérte azt, hogy többféle összefüggésben is értelmesen tudjon beszélni a végtelenről. Mindeközben alapvető fontosságú lett a „végtelen sok” problémájának vizsgálata is. Ezt talán könnyebben elintézhetőnek vélnénk, hiszen meg is említettük már, hogy a „véges sok” ellentétéről van szó. Ez azonban nem azt jelenti, hogy minden végtelen halmaznak (ugye a halmaz fogalmáról mindenkinek van valamilyen használható emléke?) „ugyanannyi” eleme van, vagyis hogy a „végtelen sok” egyértelműen meghatározott lenne. Két halmaznak akkor van „ugyanannyi eleme”, vagy másképp fogalmazva akkor mondjuk, hogy két halmaz számossága azonos, ha az egyik elemei összepárosíthatók a másik elemeivel úgy, hogy minden elem csak egyszer szerepel és semmi nem marad ki.

Megmutatható például, hogy a természetes (nemnegatív egész) számok halmaza és a valós számok halmaza, amit a számegyenessel szoktunk ábrázolni, különböző számosságú, tehát tényleg nem egyféle végtelen van, különböző „fokozat”-okról beszélhetünk! A halmazok számosságának fogalmával felépíthető a végtelenek egész rendszere. A végtelen halmazok világában azonban elsőre furcsának tűnő összefüggések is igazak. Például az, hogy a rész nem mindig kisebb az egésznél!

Próbáljuk belátni ezt az állítást, nem reménytelen! Gondoljunk a természetes és a pozitív egész számok halmazára! A második nyilván valódi része az elsőnek, hiszen úgy kapjuk, hogy kihagyjuk a természetes számok közül a 0-t. Ha meg akarjuk mutatni, hogy mégis ugyanakkora a számosságuk, akkor meg kell adni egy olyan párosítást a két halmaz elemei között, ami kielégíti a már megfogalmazott feltételeket. Ezt pedig most könnyen meg tudjuk tenni: minden természetes számot párosítsunk össze a nála eggyel nagyobb – pozitív egész – számmal! Így tényleg minden természetes számnak más lesz a pária, és valóban nem marad ki egy pozitív egész sem a párok második tagjai közül. Egyébként kicsit ötletesebb, de még mindig nem túl bonyolult bizonyítással az is megmutatható, hogy az egész számok halmazának, sőt az egészek hányadosaiként előállítható racionális számok „sűrű” halmazának is ugyanennyi a számossága.

Ezeket a halmazokat, amelyek tehát a természetes számok halmazával azonos számosságúak, megszámlálhatóan végtelen halmazoknak nevezzük. Ezek számossága a legkisebb a sokféle, pontosabban végtelen sokféle végtelen számosság között. Jelölésére hagyományosan a héber ábécé első betűjét, az alefet használják: ℵ Ez a jelölés a múlt század második felében alkotó hallei matematikustól, Georg Cantortól származik, akit a halmazelmélet megalkotójaként szoktak emlegetni. A századfordulóra kiderült azonban, hogy ez is olyan terület, ahol ellentmondásokra bukkanhatunk, ha például be akarjuk vezetni a „minden halmazok halmazának” fogalmát. Többek között ezek az ellentmondások tették szükségessé, hogy itt is megállapodjunk olyan bizonyítás nélkül elfogadott alapállításokban, axiómákban, amelyekből adott logikai szabályok szerint bizonyíthatóak a további állítások. A halmazelmélet ma általánosan elfogadott ún. Zermelo-Fraenkel-féle axiómarendszere viszont – nem-matemetikusoknak talán meglepő módon – tartalmazza a végtelen halmaz axiómáját is. Ez azt jelenti, hogy nem tudjuk bizonyítani végtelen számosságú halmaz „létezését”, ezt fel kell tételeznünk! És azzal hogy az elvont matematika tárgyainak, a halmazoknak, pontoknak, egyeneseknek, számoknak a létezésén kezdünk gondolkodni, eljutottunk a matematika és a filozófia határára.

Ha a matematika sokmindent tisztázott is a maga szempontjából a végtelenről, ez sem azt nem jelenti, hogy a már felvetett kérdései mind meg lennének válaszolva, sem azt, hogy nem merülnének fel újabb és újabb problémák. De ha ezeket sorra meg is tudnánk oldani, ami egyébként adott axiómarendszeren belül egyáltalán nem biztos, a matematika válaszai valószínűleg nem nyugtatnák meg a nem csak matematikai absztrakciókban gondolkodó embert. Biztosan mindenkit elfogott már nyugtalanság a csillagos eget nézve: van-e határ, meddig tart térben, mióta és meddig időben? A modern fizika tudja, hogy térről és időről csak az anyaghoz kapcsoltan beszélhet. A matematika szeretne az anyagtól függetlenül létezni, s bár nyilvánvalóan sem a filozófusok által a „határtalanság” és „korlátozottságnélküliség” fogalmaival leírni próbált végtelent, sem az általunk elérni vágyott Végtelent meg nem ragadhatja, a róluk való gondolkodásunkat mégis alakíthatja.a végtelen

Amint jól tudjátok, közeledik a születésnapom. Megtiszteltetés számomra, hogy minden évben ünnepséget rendeztek, és úgy tűnik, ez idén is így lesz. Nagyon sok ember vásárol sokat, rengeteg a külön erre az alkalomra szóló rádió- és TV-műsor, hirdetések, reklámok, és a világ minden pontján arról beszélnek, hogy születésnapom egyre közeledik. Igazán nagyon jó érzés tudni, hogy legalább egyszer egy évben sok ember gondol rám. Amint tudjátok, születésnapomra való emlékezés sok évvel ezelőtt kezdődött. Az első időkben még úgy tűnt, hogy az emberek értették, és hálásak voltak mindazért, amit értük tettem, de manapság egyre inkább úgy látszik, hogy alig akad, aki tudja az okát az ünneplésnek. Mindenhol összejönnek az emberek, családok, barátok, és nagyon kellemesen érzik magukat, de valójában nem tudják, nem értik, és nem is keresik a valódi jelentőségét az ünnepnek.

Emlékszem, az elmúlt évben is hatalmas lakomát rendeztek a tiszteletemre. Az asztal roskadásig tele volt ízletes ételekkel, gyümölcsökkel, édességekkel. Tökéletesen díszített helyiségekben sok-sok gyönyörűen becsomagolt ajándék várta gazdáját. S tudjátok, mi történt? Meg sem hívtak! Pedig én voltam az ünnepség díszvendége – mégsem küldtek meghívót. Miattam volt az egész összejövetel, a sok dísz, és minden egyéb, és amikor maga az ünneplés elkezdődött, én kívül maradtam, bezárták előttem az ajtót. Pedig be akartam menni, velük lenni, együtt ünnepelni…

Habár az igazság az, hogy mindez nem lepett meg, hiszen az elmúlt néhány évben sokan bezárták előttem az ajtót. Mivel pedig nem hívtak meg, hát úgy döntöttem, hogy titokban megyek be, minden zaj nélkül, és csendesen megállok az egyik sarokban.

Mindenki nagyon jól érezte magát, ittak, ettek, beszélgettek, vicceltek, nevettek, és hatalmas jókedvük volt.

Egyszer csak belépett a szobába egy nagydarab, kövér, piros ruhás, fehér szakállas ember azt kiabálva: HO-HO-HO. Leült egy díványra, a gyerekek pedig rohangáltak hozzá: Télapó, Télapó! – mintha ez az egész ünnepség róla szólt volna. Aztán az emberek körülállták a karácsonyfát, és átölelték egymást. Én is kitártam a karomat, de engem nem ölelt át senki. Aztán nagy várakozással elkezdték osztogatni, és csomagolni az ajándékokat. Végül minden elkelt, és néztem, vajon nekem van-e valami – de nem, én nem kaptam semmit. Te hogyan éreznéd magad, ha a születésnapodon mindenki kapna ajándékot, csak éppen te nem? Megértettem, hogy nemkívánatos személy vagyok saját születésnapom emlékünnepén, és csöndesen elhagytam a helyiséget. És – tudjátok – ez minden évben rosszabb és rosszabb. Az embereket csak az étel, ital, ajándékok, összejövetelek érdeklik és alig néhányan emlékeznek rám. Pedig én annyira szeretném, ha ezen a karácsonyon beengednének engem az életükbe! Nagyon szeretném, ha felismernék a tényt, hogy több mint kétezer évvel ezelőtt azért jöttem el erre a világra, hogy megmentsem őket. Csak annyit szeretnék, hogy ezt teljes szívvel elhiggyék, és beengedjenek az életükbe.

Valamit szeretnék megosztani veletek, különösen arra való tekintettel, hogy jónéhányan tudjátok az ünnep igazi értelmét. Hamarosan rendezek én is egy saját ünnepséget: látványosat, hatalmasat, amilyet soha senki még elképzelni sem volt képes. Most még dolgozom rajta. Már küldöm a meghívókat – Te is kaptál már, személyesen. Remélem, észrevetted a sokféle invitálás között, s nem dobtad el? Kérlek, feltétlenül jelezz vissza, részt akarsz-e venni az örömünnepemen, foglalhatok-e egy helyet a számodra? Beírhatom-e a nevedet aranybetűkkel a vendégkönyvembe? Az ünnepségemen ugyanis csak azok jelenhetnek meg, akiknek nevei ott szerepelnek. Sok vendéget várok.

Akik elvesztették vagy eldobták a meghívókat, el sem jönnek – kár értük! Akik nem válaszolnak a meghívásra, azok hiába jönnek, nem lesz helyük, kívül maradnak. Nagyon lesújt minden ilyen elmaradás…

Kérlek, készülj és válaszolj, mert így, amikor mindent előkészítettem, te is részese lehetsz az én csodálatos ünnepségemnek.

hányszor úgy  az   ember másik  embere van

szorulva és  kénytelen  másikra támaszkodni

életbe mert olyan helyzet alakul nála  ki de

ilyenkor azt helyzetet ami ki alkut helyzet meg

kel életbe becsülni  azt embert aki szeretetből

van  irántad és   bajba vagy téged támogat

az életbe,ez nagyon fontos  életbe egymást

támogassuk életbe amikor másik embere van

szorulva meg  kel úgy  mondva  becsülni azt

embert akin téged segít rajtad  életbe amikor

te  neked  bajod van   . olyan is van   picikét baja

volt illetőnek  de úgy  lehetet volna  meg oldja

ha kicsit meg akarna  mozdulni de inkább úgy  van

vele kényelembe  élek engem  ugráljanak körül

úgy  vagyok vele ez  így    nagy  gond  mi van

amikor   nagy  gond  lábad  törve  van  mindenkivel

össze van veszve ,és  tudják   ilyen  stílusa van így

másik elfogadja vagy úgy  van vele ilyet tettél

segítsen más rajtad amikor  rá sorolsz.

az élet tele van különleges pillanatokkal, élményekkel és tanulságokkal. Az életesség azokat az idézeteket jelöli, amelyek mély bölcsességeket és inspirációt hordoznak magukban az élet különböző területeiről.

„Az életünk egyetlen pillanat alatt is megváltozhat, így éljünk minden napot úgy, mintha az utolsó lenne.” –

. „Az élet nem mindig arról szól, hogy az eseményeket irányítjuk, hanem arról, hogy hogyan reagálunk rájuk.”

. „Az élet egy végtelen lehetőségek hálózata, csak nyitott szemmel és szívvel kell járni a saját utunkat.” –

„Az életünk értéke nem a hosszában, hanem a mélységében rejlik.” „Az élet egy folyamatos tanulási folyamat, és minden nap újabb és újabb ismereteket és tapasztalatokat ad nekünk.” –

„Az élet egy kaland, amely tele van kihívásokkal és lehetőségekkel. Az igazi különbség az, hogy mennyire merünk kihasználni ezeket a lehetőségeket.” –

. „Az élet egy kalandpark, és a legemlékezetesebb pillanatok azok, amikor merünk kiugrani a komfortzónánkból.” –

. „Az élet olyan, mint egy könyv, és minden új nap egy újabb fejezetet nyit meg előttünk. Hagyjuk, hogy az élet története értelmes és inspiráló legyen.” – „Az élet értéke az életben megélt élményekben és a szeretetben rejlik. Éljünk tudatosan és hálásan minden egyes napért!” –

Ezek az életes idézetek arra ösztönöznek minket, hogy értékeljük az életünkben zajló eseményeket, és merjünk kinyitni szívünket és elménket az új tapasztalatok és lehetőségek előtt. Legyenek ezek az idézetek inspirációk a mindennapi életünkben!

Az élet tele van olyan pillanatokkal és helyzetekkel, amelyek megpróbáltatásokat hoznak, de ugyanakkor lehetőségeket is rejtenek magukban a növekedésre és a fejlődésre. Az ütős idézetek olyan gondolatok, amelyek erőteljesen hatnak ránk, és inspirálnak bennünket arra, hogy többet tegyünk az életünkért és céljainkért.az életről, amelyek motivációt és belső erőt adnak:

. „Az élet nem arról szól, hogy várjuk a vihart, hanem arról, hogy megtanuljunk táncolni az esőben.” – Vivian Greene „Az élet egy könyv, és azok a legjobb történetek, amelyeket mi írunk magunknak.” –

„Az élet nem az utazás végcélja, hanem az utazás maga az érték és élmény.” – „Az élet nem mindig az utat mutatja meg előttünk, de az erő, hogy megtaláljuk a helyes utat, mindig bennünk rejlik.” –

„Az élet egy színház, és mi mindannyian szereplők vagyunk. Csak rajtunk áll, hogy milyen előadást adunk

„Az élet csak azok számára lesz boldog, akik bíznak benne, és kitartanak az álmaik mellett.” –

„Az élet olyan, mint egy könyv. Ha nem utazol, csak egy oldalt olvasol belőle.” –

„Az élet olyan, mint egy kerék, mindig forog és új lehetőségeket kínál.” –

. „Az élet egy kaland, amelyben néha nehézségekbe ütközünk, de mindig lehetőségünk van a túlélésre és a győzelemre.” – „Az életünk értéke az életben megélt élményekben és a szeretetben rejlik. Éljünk tudatosan és hálásan minden egyes napért!” –

Ezek az ütős idézetek arra ösztönöznek minket, hogy bátran nézzünk szembe az élet kihívásaival, és merjünk kiállni az álmainkért és céljainkért. Legyenek ezek az idézetek motivációk a mindennapjainkban, hogy erősebbek és kitartóbbak legyünk az életünk útján!

hányszor  úgy az  ember lenézi  másik embert mert ő

épen  akkor  beteg és  épen  akkor hisztis  épen akkor

illető   meg  szólal te  hisztis olyan vagy  mit egy gyerek

úgy   viselkedsz  mit  egy   kis gyerek ez úgy mondva

nem szép  beszólás másik embertől ,embernek  gondja

baja  van életbe beteg könnyen igen  csak  életbe igen

csak érzékeny és  úgy szolnak hozzá emberhez könnyen

meg  is  sértődik az illető azzal  ember  aki  oda  megy

beteghez   ápolni kezelni   nem  foglalkozik azzal mi  

gondja  neki  életbe   meg  kérdi mi  gond és ha olyan

ad   egy  pár  kedves  sót  felé  ember  felé ellátja  és 

és  jó bőrbe van   illető  épen érzékeny. aki épen beteg

beszól  neki hisztis vagy  gyerekek csinálnak  ilyet aki

betegen segítet azzal   nem  is  igazán érdekli miért

ilyen beteg és csak úgy van  illető só kedves  sót hisztis

azzal  úgy van vele  el van  intézve nem törődik épen

azzal  meg  bántom  illetőt .az  akit   meg  bántottak

azzal só val  elengedte füle mögött  rá  hagyta.  akad

még    egy  segítség kérés annak embernek be  szolos.

és más valaki  aki   még jobban gyengében érzékeny

illető őt  is  meg bántotta  mondták látod illtető fiad

még betegebb  volt  nem annyira hisztis .