Szerző: Lukács Sándor

Aki emlékszik az alapítvány kezdete óta

dolgoztunk rajata rendeszer legyen bene egy

kicsi úgy hogy heti három ösze jövetel meg

legyen tartva ez sikerült ís de hogy az egyik

pedagógusunk otthoni tehedői vannak közel

4éve így ő már nem igazán tud be segíteni

foglalkozásokba így csak pár éve pedagógus

judit tartja a foglakozást ifjoncoknak .második

éve tombol járvány így igazán picsikét létszám

meg csökent úgye 2 ifjonc otthon dolguk

szüleivel 2éve azért nem tudnak foglakozásra

járni várjuk őket szeretetel visza 2ével megy

járvány egyik ifjonc hátérbe segíti az

alapítvány munkáját így néha leszenek elmardt

foglakozások október13án október15én

október18 október20án nem voltak fogalkozások

október22én pénteken elkírándultak megint

galgahévízre lovasparkra nagyon jó éreztük

magunkat

Aki emlékszik az alapítvány kezdete óta

dolgoztunk rajata rendeszer legyen bene egy

kicsi úgy hogy heti három ösze jövetel meg

legyen tartva ez sikerült ís de hogy az egyik

pedagógusunk otthoni tehedői vannak közel

4éve így ő már nem igazán tud be segíteni

foglalkozásokba így csak pár éve pedagógus

judit tartja a foglakozást ifjoncoknak .második

éve tombol járvány így igazán picsikét létszám

meg csökent úgye 2 ifjonc otthon dolguk

szüleivel 2éve azért nem tudnak foglakozásra

járni várjuk őket szeretetel visza 2ével megy

járvány egyik ifjonc hátérbe segíti az

alapítvány munkáját így néha leszenek elmardt

foglakozások október13án október15én

október18 október20án nem voltak fogalkozások

október22én pénteken elkírándultak megint

galgahévízre lovasparkra nagyon jó éreztük

magunkat

Aki emlékszik az alapítvány kezdete óta

dolgoztunk rajata rendeszer legyen bene egy

kicsi úgy hogy heti három ösze jövetel meg

legyen tartva ez sikerült ís de hogy az egyik

pedagógusunk otthoni tehedői vannak közel

4éve így ő már nem igazán tud be segíteni

foglalkozásokba így csak pár éve pedagógus

judit tartja a foglakozást ifjoncoknak .második

éve tombol járvány így igazán picsikét létszám

meg csökent úgye 2 ifjonc otthon dolguk

szüleivel 2éve azért nem tudnak foglakozásra

járni várjuk őket szeretetel visza 2ével megy

járvány egyik ifjonc hátérbe segíti az

alapítvány munkáját így néha leszenek elmardt

foglakozások október13án október15én

október18 október20án nem voltak fogalkozások

október22én pénteken elkírándultak megint

galgahévízre lovasparkra nagyon jó éreztük

magunkat

Aki emlékszik az alapítvány kezdete óta

dolgoztunk rajata rendeszer legyen bene egy

kicsi úgy hogy heti három ösze jövetel meg

legyen tartva ez sikerült ís de hogy az egyik

pedagógusunk otthoni tehedői vannak közel

4éve így ő már nem igazán tud be segíteni

foglalkozásokba így csak pár éve pedagógus

judit tartja a foglakozást ifjoncoknak .második

éve tombol járvány így igazán picsikét létszám

meg csökent úgye 2 ifjonc otthon dolguk

szüleivel 2éve azért nem tudnak foglakozásra

járni várjuk őket szeretetel visza 2ével megy

járvány egyik ifjonc hátérbe segíti az

alapítvány munkáját így néha leszenek elmardt

foglakozások október13án október15én

október18 október20án nem voltak fogalkozások

október22én pénteken elkírándultak megint

galgahévízre lovasparkra nagyon jó éreztük

magunkat

ZAKEUS vámos volt, és apró termetű.

Szerencsétlen párosítás. Ha valaki „vámos”, vagyis, enyhén szólva, nem minden eljárásában tökéletesen feddhetetlen, vagy olyan foglalkozása van, amihez a közvéleményben – joggal, nem joggal – bizonyos megvetés tapad; egyszóval, ha valaki „bűnös ember” (mint Zakeus mondja rövidesen magáról), akkor legyen hozzá kellő ereje, izma, ökle, kellő testi fölénye a többiekkel szemben, akik igazában lenézik, de mert erősebb náluk, úgy tesznek, mintha tisztelnék. Vagy legyen legalább kellő hatalma, mozgósítható szolgákkal, poroszlókkal, pecérekkel, és mindennek birtokában kellő föllépése: olyan kihívó és fennhéjázó, hogy nem mernek se pisszenni a jelenlétében, se pusmogni a háta mögött.

Ez a Zakeus azonban „alacsony termetű volt”; és hiába volt gazdag, hiába volt „feje a vámosoknak”: amikor meghallotta a Jerikóba bevonuló tömeg zsibongását és kijött a házából és megállt az út mentén, „mert szívesen látta volna Jézust szemtől szembe”, azért még senki sem csinált helyet neki, hogy láthasson, és semmiféle ügybuzgó hang nem emelkedett, hogy így kiáltson: „félre, félre, tágítsatok innét, nem látjátok, hogy a gazdag Zakeus közeledik, az erős és hatalmas Zakeus, aki látni akarja szemtől szembe Jézust!” Ezzel az aprócska emberrel, ezzel a kíváncsi törpével nem törődött senki. Ügyet se vetettek rá. Illetve nyilván akadtak, akik mégis vetettek rá némi ügyet. Nézzétek, a gazdag Zakeus, az inci-finci nábob! Azzal bizonyára jól oldalba bökték a tolongásban, ráhágtak a lábára, bosszúból, amiért gazdag és vámos és ráadásul apró termetű; addig taszigálták, csak mintha véletlenül tennék ebben a tülekedésben, míg egészen ki nem szorították az út legszélére, s onnan is tovább, az árokba. Onnét aztán még kevésbé láthatta szemtől szembe Jézust.

Senki nem tudósít róla, miért akarta minden áron Jézust látni. Talán nem is tudta senki; ezt elfelejtették megkérdezni tőle. Valószínű, hogy ha megkérdezik, Zakeus maga sem tudott volna válaszolni. Esetleg úgy felelt volna, mint a gyerek, ha faggatják: csak. És ezzel az együgyű felelettel Zakeus mégis a lehető legbölcsebben felelt volna.

Mert miért jut eszébe hirtelen egy vámosnak, hogy szemtől szembe lássa Jézust? Miért szalad ki hirtelen a házából, hagyja ott egy teljességgel érthetetlen pillanatban az üzletét, a vagyonát, a kincseskamráját, a terített asztalát? Valami azt mondja benne: okvetlenül látnom kell. Nem csak messziről, mint egy fölvonuláson, vagy egy színházban. Szemtől szembe kell látnom. Nem vagyok méltó rá, hogy a hajlékomba jöjjön, ilyen esztelen vakmerőséget álmodni sem mernék, de ami a látását illeti: látnom kell, lehetetlen, hogy ne lássam, egész életem azon függ, hogy lássam. Szemtől szembe. Hogy belenézzen a szemembe, és én az övébe. Ajtót-ablakot tárva-nyitva hagytam; lehet, hogy közben kirámolják a házamat, kirabolják a kamrámat, mindenemből kifosztanak. Mindegy. Az a fontos, hogy szemtől szembe lássam.

De hiába ágaskodott, „a tömeg miatt nem láthatta”. Néha mintha csak azért volna Jézus körül ez a „tömeg”, hogy ne láthassák tőle Jézust azok, akik szemtől szembe látni akarják. A „tömeget” látják; a „tömeg” eltakarja előlük Jézust: Zakeus áll az árokparton, és sem Jézust nem látja, sem azokat, akik ott vannak egészen közel hozzá, olyan közel, hogy lépésüket önkéntelenül az ő lépéséhez igazítják. Ezeket egyelőre nem látni. Csak azokat, akik önhitten és magabiztosan vonulnak, büszkén és vállasan, időnkint oldalt pillantva, az ilyen árokszélen rekedt aprócska Zakeusok felé, gúnyosan és fölényesen, amiért ezek a Zakeus-fajták csak az árokparton szoronganak, amiért nem nőttek elég nagyra, akkorára mint ők, s amiért aprócska Zakeus létükre mégis látni akarják Jézust. Ráadásul szemtől szembe.

Estefelé József tovább akart menni övéivel. Fogta a szamarát és előlépett egy domb mögül, hogy tudakozódjék az út felől. „Már nem lehet nagyon messze Egyiptom” – gondolta.

Ezalatt az Istenanya a gyermekkel az ölében a cserje alatt ült. Ekkor történt, hogy egy bizonyos Horrifikusz nevű rabló erre vette útját. Úgy ismerték őt mindenütt, mint a sivatag legfélelmetesebb rablóját. A fű földig hajolt előtte, a pálmák remegtek, datolyáikat épp kalapjába ejtették. Még a legerősebb oroszlán is behúzta a farkát, ha a rabló vörös nadrágját messziről meglátta. Hét tőr volt az övébe dugva: mindegyik olyan éles, hogy szét tudta velük szabdalni a levegőt. Balján kard lógott, melyet „görbe halálnak” nevezett. Vállán pedig olyan bunkót vitt, amely skorpiófarkokkal volt megtűzdelve.

– Hah! – kiáltotta a rabló, és kirántotta a kardját hüvelyéből.

– Jó estét! – szólt Mária. – Ne légy oly hangos, még alszik.

A Félelmetesnek még a lélegzete is elállt ettől a megszólítástól: sújtani készült, és lefejezett a „görbe halállal” – egy bogáncsot.

– Én vagyok Horrifikusz, a rabló – suttogta, – ezer embert eltettem már láb alól.

– Isten bocsásson meg neked! – mondta Mária.

– Hagyd, hogy végigmondjam! – sziszegte foga között a rabló. – És olyan kisgyermekeket nyársaltam föl, mint a tiéd.

– Gonosz! – mondta Mária. – De még gonoszabb vagy, mert hazudsz.

Ekkor valami vihogni kezdett a cserjében. A rabló meglepetésében hirtelen a levegőbe ugrott: még senki sem merészelt közelében nevetni. De csak a kis angyalok viháncoltak. Első ijedségükben szétrebbentek mind, most azonban újra az ágakon ültek.

– Hát nem féltek tőlem? – kérdezte a rabló bátortalanul.

– Ó, Horrifikusz testvér! – szólt Mária. – Milyen vidám és tréfás kedvű ember vagy.

Ez szíven találta a rablót és arra késztette, hogy elmondja az igazságot. Olyan lágy volt ugyanis a szíve, mint a viasz. Amikor pólyában feküdt, már akkor megborzadtak tőle az emberek. „Jaj nekünk! – mondták. – Nem olyan, mint egy rabló?” Később már senki sem jött hozzá: aki pedig véletlenül meglátta, az is mindent hátrahagyva elfutott. Így tehát egészen jól élt Horrifikusz, pedig egy csepp vért sem látott, s még egy tyúkot sem tudott volna fölnyársalni.

Ezért örült a félelmetesnek a lelke, hogy végre talált valakit, aki nem félt tőle.

– Szeretnék ajándékozni valamit a fiadnak – mondta a rabló, – sajnos azonban csak lopott holmi van a zsákomban. De ha tetszik neked, akkor táncolok előtte.

És Horrifikusz, a rabló táncolt a gyermek előtt. Egy teremtett lélek sem látott még ehhez hasonlót. A „görbe halált” maga fölé emelte a hold ezüst sarlójához hasonlóan, és ezalatt egy antilop kecsességével emelgette lábait, olyan sebesen, hogy már meg számlálni sem lehetett. Mind a hét tőrt a levegőbe röpítette és úgy ugrált keresztül a szétszabdalt levegőn, mint ahogy a lángnyelvek táncolnak. Olyan mesterien ropta a táncot a rabló, olyan pompás látványt nyújtott fülkarikáival, hímzett övével és a kalapjába tűzött tollal, hogy Szűz Máriának könny szökött a szemébe. Még a puszta állatai is odalopakodtak; körbeálltak és farkukkal verték az ütemet a homokban.

Végül a rabló kimerülten Mária lábához ereszkedett és ott rögtön el is aludt. Józsefék már messze jártak, amikor végre felébredt és újra útnak indult. Ekkor észrevette, hogy már nem félnek tőle. „Hiszen puha szíve van” – mesélte az ugróegér mindenütt. „Táncolt a gyermek előtt” – sziszegte a kígyó.

Horrifikusz a pusztában maradt, lemondott a „Félelmetes” névről. Öreg korára derék szent vált belőle, de annak titoknak kell maradnia, hogy miként nevezik a kalendáriumban.

Ha egyikőtök talán eltitkol vagy rejteget magában valamit, de a szíve puha maradt, akkor nyugodt lehet, mert Isten ugyanúgy megbocsát neki a gyermek kedvéért, mint Horrifikusznak, a rablónak.

József úton volt Máriával, hogy Betlehemben közölje: Dávid családjából származik. Ezt a hatóságok ugyanúgy tudhatták volna, mint a magunkfajta emberek tudják, hiszen oly régóta benn van ez az Írásban. Ekkoriban jött le Gábor arkangyal – ismét titokban – az égből, hogy utánanézzen az istállónak, amelyben a Szent Család fog lakni. Még ennek a tisztán látó arkangyalnak is nehéz volt fölfognia, hogy miért a legszánalomraméltóbb istállóban kell az Úrnak világra jönnie, és miért csak egy jászol a bölcsője. Legalább a szeleknek akart parancsolni, hogy ne süvítsenek olyan gorombán a réseken, a felhők pedig nehogy meghatódjanak és nehogy elárasszák könnyeikkel a gyermeket. Amikor végre fény gyúlt koponyájában, figyelmeztetni kellett még egyszer, hogy csak szerényen világítson és ne olyan fényesen kápráztasson és ragyogjon, mint a karácsonyi csillag.

Az arkangyal kiugrasztott az istállóból minden állatot: a hangyákat, a pókokat, az egereket. Elképzelhetetlen, mi történhetett volna, ha egy egér idő előtt megijeszti Máriát. Csak a szamár és az ökör maradhatott benn. A szamár, mert később szükség volt rá az Egyiptomba való meneküléshez; és az ökör, mert olyan óriási nagy volt, hogy az összes mennyei seregek sem tudták volna elvinni a helyéről.

Végül egy sereg angyalkát helyezett el sorban a tető peremén. Valami kisfajtájú angyalkák voltak, olyanok, melyek csak fejből és szárnyból állnak. Csendben kellett ülniük, figyelniük, s rögtön jelt kellett adniuk, mihelyt valami gonosz megtámadta a gyermeket meztelen szegénységében. Még egyet pillantott az angyalok körére, aztán megemelte szárnyait és elsuhogott onnan.

Jó volt így. Jaj, de mégsem egészen, mivel a jászol alján a szalmában egy bolha aludt. Ez a parányi szörny megmenekült Gábor angyal elől. Persze, ez érthető is. Hisz mikor volt dolga egy arkangyalnak bolhával!

És amikor a csoda megtörtént és a gyermek testet öltve feküdt a szalmán oly vonzó és megható szegénységben, az angyalok egészen oda voltak az elragadtatástól, s galamb módjára körülrepkedték a jászolt. Némelyik balzsamillatot legyezgetett a gyermekre; a többiek megigazgatták a szalmát, hogy egy szál se nyomhassa vagy szúrhassa meg.

Az ezzel járó zizegésre azonban felébredt az álomban alvó bolha. Halálra rémült, mivel azt hitte, kergetik, mint ahogy ez vele gyakran megesik. Körbeugrált gyorsan a jászolban, kipróbálta minden tudományát, azután a végső szükségtől hajtva belebújt a Kisjézus fülébe.

„Bocsáss meg! – suttogta izgatottan –, de nem tehettem mást; megölnek, ha elcsípnek. Rögtön eltűnök újra, isteni felség, csak hadd nézzek körül, hogyan tehetném ezt meg.”

Körülnézett tehát és már meg is volt a terve. „Hallgass ide, – mondta. – Ha minden erőmet összeszedem és te csöndben maradsz, akkor talán el tudnám érni Szent József feje búbját. Onnan pedig az ablak-keresztet vagy az ajtót.”

„Ugorj csak! – mondta a gyermek, úgy, hogy csak a bolha érthette meg. – Csendben maradok.” A bolha ekkor ugrott, de nem tudta elkerülni, hogy meg ne csiklandozza közben egy kicsit a gyermeket.

Ebben a pillanatban az Istenanya fölrázta álmából jegyesét:

„Ó, nézd csak! – mondta Mária lelkendezve – már nevet.”

A tudós kelet-római Priszkosz rétor fiaként neveli fel Zétát, akit a rabszolgasorból emel ki, majd felszabadít. A fiú a császári követség tagjaként Attila udvarába kerül, és beleszeret a hun Csáth leányába, Emőkébe. Zéta, hogy szerelméhez közel legyen, hűtlenné válik nevelőjéhez, és Csáth szolgálatába szegődik, újra rabszolgasorba kerül. Amikor Csáth értesül hűtlenségéről, félholtra veri a fiút. Hónapok múlva gyógyul fel, és csatlakozik a hunok seregéhez, harci sikere révén remélven, hogy magasabb rangra kerülhet, s így elnyerheti Emőke kezét. Reményeiben azonban csalatkozik, súlyosan megsebesül, és amikor Attila győztes csatáiból visszatér, Zétát a szolgák közt ugyan elsővé teszi, de fel nem szabadítja. Attila váratlanul meghal, s temetésén – Zéta helyett – a csuklyás halottkisérők közé kéredzkedett Emőkét is lenyilazzák. Kiderül, hogy Emőke olthatatlan, reménytelen szerelme Attila volt. Végül Zéta is megbékél s elfogadja az őt régóta szerető görög lány, Dzsidzsia szerelmét.
Gárdonyi e nagy ívű, mozgalmas történelmi regényében a hun-magyar rokonságot szándékszik bizonyítani, s a hunok romlatlanságát, becsületességét, szerénységét erkölcsi példaként állítja elénk

Úgye volt mindenki úgy hogy meg örül

dolognak amit épen nagyon szeretne épen meg

teheti épen félre tett dolgot azt meg tudja venni

majd meg veszi és elkezdi örömel használni

azt amit nagyon szerete volna meg vete használja

lehet épen kis idő útán törtnék vele valami úgye

ilyenkor baja annak dolognak ilyenkor gyorsan

szakemberhez fordul illető ki tudja jól meg csinálni

lehet olyan lehet bele néznek abba meg látják mi

baja olyat ki szerte láta menyi baja van te egy

dologot észletél mondjuk amikor menyi baja van

mondták sok baja ez lehet fel újitók úgy volt az

ember nem vele szokíg bajod ere mondjuk fél

éven berül meg jelenik egy gond el kerül egy

ember máris észre veszi töbi bajt kinyúlt hozá

mert nagyon sok baja de meg próbál meg csinálni

annak embernek .úgye amikor meg örülűnk amikor

nagyon szeretük azt tárgyat kapni és amikor baja

akad egyből fájlalni kezdjük meg tudják csinálni

és sokba kerül meg csinálása úgye ilyenkor fel

merül kérdés érdemese javítani új álja helyét nekünk.

Gyerekek játszottak a homokban. Megállt felettük egy barna sapkás gyerek. Építek nektek egy csodaszép várat, akarjátok? Akarjuk. Jó, akkor szerezzetek nekem pénzt, paripát, fegyvert! A gyerekek szereztek neki. Akkor a Barnasapkás beállt a homokozó közepére. Felült a lóra, a vállán lógott a puskája, zsebe tele volt a begyűjtött pénzzel. Felkiáltott: Enyém a vár! Volt egy kis gyerek, aki azt találta mondani: Dehogy, testvér, miénk a vár. A Barnasapkás feldühödött és kiadta a parancsot: Vigyétek a pincébe!

Körülnézett szigorúan és újból elkiáltotta magát: Mindenki tegyen fel barna sapkát! A gyerekek hazaszaladtak és a legtöbbjük barna sapkásan tért vissza. De voltak, akik sárga sapkában jöttek. A Barnasapkás toporzékolt: Ellenségszagot érzek! A gyerekek ijedten néztek össze. A Barnasapkás a sárgákra mutatott: Vigyétek őket a zuhanyozóba! Akkor a Barnasapkás messzebbre nézett, és a távolban megpillantott egy vörössapkást. Újból elkiáltotta magát: Ellenségszagot érzek! Gyorsan kiküldött egy gyereket a másik homokozóba. A gyerek egy fa mögül figyelte a Vörössapkást.

A homokozóban gyerekek játszottak. Megállt felettük a Vörössapkás gyerek. Építek nektek egy csodaszép várat, akarjátok? Akarjuk. Jó akkor szerezzetek nekem pénzt, paripát, fegyvert! A gyerekek szereztek neki. Akkor a Vörössapkás beállt a homokozó közepére. Felült a lóra, a vállán lógott a puska, zsebe tele volt a begyűjtött pénzzel. Felkiáltott: Enyém a vár! Az egyik gyerek halkan megjegyezte: Dehogy testvér, a miénk! A Vörössapkás feldühödött, és kiadta a parancsot: Vigyétek a pincébe!

Körülnézett szigorúan, és újból elkiáltotta magát: Mindenki tegyen fel vörös sapkát! A gyerekek gyorsan hazaszaladtak, és a legtöbbjük vörös sapkában tért vissza. De voltak, akik fehér sapkában jöttek. A Vörössapkás toporzékolt: Ellenségszagot érzek! A gyerekek ijedten néztek össze. A Vörössapkás a fehérekre mutatott: Vigyétek a gúlákra! Akkor a Vörössapkás észrevette a fa mögött a barna sapkás fiút és így kiáltott: Ellenségszagot érzek. Ott egy barna sapkás. Fogjátok el! El is fogták.

Lett is ebből akkora háború, hogy csak no. A Barnasapkás fegyverbe szólította az összes fiúgyereket, aztán a paripáján megindult a vörössapkások ellen. Közben legázolta az összes útba eső homokozót, és kényszerítette az ottani fiúkat is a vörössapkások megtámadására. Ez volt a barna diktatúra. Csakhogy beállt a tél és fordult a kocka. A Vörössapkás is felült a lovára, és megindult az ő megszámlálhatatlan vörössapkásaival a Barnasapkás ellen. Tavaszra saját homokozójában verte halomra a Barnasapkást és csatlósait.

Útközben felszabadította az összes homokozót és kényszerítette a gyerekeket, hogy vörös nyakkendőt kössenek. Ez volt a vörös diktatúra. Volt egy gyerek, aki azt mondta, hogy ő jobban szereti a piros-fehér-zöld nyakkendőt. A Vörössapkás ki is tekerte a nyakát. Volt olyan is, aki azt mondta, hogy ő nem tesz fel semmilyen sapkát, és nem viszi a Vörössapkás után a puskát. A Vörössapkás paprikavörösen üvöltött: Vigyétek a pincébe! Alighogy elvitték, jött a második, a harmadik, hogy ő sem viszi a puskát, és hogy ő nem ilyen lovat akar. Ezek egyre többen és többen lettek, és a homokozó melletti bokorban boldogan éltek.

Történt aztán, hogy a Vörössapkásnak is leáldozott a napja. Elfogyott alóla a pénz, paripa fegyver. Át is vették a hatalmat azok, akiknek volt sok pénzük, paripájuk, fegyverük. És volt nekik a barna- és vörössapkásoknál is ravaszabb rendszerük: úgy hívták, hogy több-párti demokrácia. Csillagos lobogóba csomagolva el is küldték azt a felszabadult homokozókba. Azok mind ujjongva fogadták, mert ugye ennél jobb rendszer nincsen!

Egy egészen kis homokozóban is nagyon megváltozott az élet. A gyerekek fellélegeztek, és összeültek, hogy most már ők szabják meg, hogy mit játszanak, hogyan játszanak, milyen sapkában járnak. Csakhogy a csillagos lobogó tartalmával nem számoltak. Mert bizony akkor valami különös dolog történt.

Hányszor van az úgy az ember életébe úgy

gondolja másik embert egy kicsikét úgy mondva

az illető úgy van vele igen csak le akkarja nézetni

őt úgy gondolja ő szokal okasabnak mondja úgy

gondolja az ember hogy másikat rafináltan le

akkarja mondjuk nézetni de nem tudsa vele az

illető ő le akarja nézetni telnek múlnak az idők

az ember gondolt másik illetőről nem derült fény

de aról illető tudta ki mondta azt de több ember

tudja igazat arról illetőről amit egyik ember

gondolt .több emeber magába őrzi az embert aki

az egyik lenézte nincsen igaza a felé az ember

felé .olyan akit mondjuk lebecsülünk ő magának

úgy gondolja ő az okos de mégis bele esne

egy olyan gondba amiből ki kel másni .ezért van

az nem szabad másikat lehet ó tőbet tud mint az

illető aki azt állítja nem szabad másikat lenézni

az másik ember nem szép mert aki gondolja nem

lesz igaza és csak magát akarta fényezni és nem

úgy síkerült ezért nem nézük le másik ember ,nem

szép .dolog

Biztos volt ember életébe olyan helyzet kénytelen

változtatni helyzeten ami épen akor ki alakul nálunk

ilyen nem igazán merült fel hogy hétfő ,és szerda

pénteki foglakozáson mást ütemezünk be a

foglakozás idejébe most úgy alakult hogy idén

nyáron nagyon jó síkerült

Vácra,úgy voltunk oda vissza mennék de

október13 szerda nem volt jó neki csak október12

keddi nap volt jó Vácra így át tetük

egy napal dolgot nem volt október13án foglakozás

előte október 12 én ,mentek át vácra kírándultunk

parkba nagyon jó éreztük magunkat .Remélem ilyen szép idő lesz

Aznap is

Hánysor úgy az ember életébe mondjuk eltervezi

dolgot magába hogy szeretrné azt bízonyos napot

ahogy az ember eltervezi én ilyenről mondok

dolgot úgy vagyok ha már szombatvan úgy

gondolom munka útán jó esne az bízonyos pihenés

anak embernél hányszor van az eltervezük valamit

így legyen az dolog ügybe néha nem úgy jönek

össze azok dolog amit az ember eltervez én úgy

voltam múlt szombaton ha már szombat délután

van pihenésre forditom ügyet erre jön délután5kor

telefon mész valahova mondtam sehova de meg

kérdeztem ösze kapjam magam menjek segíteni

helyeted amikor így alakulnak dolgok az ember

változtat tervén amit épen eltervezet azon napon

olyankor kicsi ember eltervezi így szeretné napot

de jön telefon változtanak terven nálam olyan

volt ép délután 5volt akor hívás megyek valahova

nem de ősze kapjam, magam igen az ílllető nem

ér haza mondtam jó ősze kapom magam nálam

ez kicsi változás volt de meg tetem szeretből

másik ember felé.