Szerző: Lukács Sándor

A gyakorlatok képességeken nyugosznak. Háromrétegű képesség van bennünk. Az első csoport a testi képességek csoportja. A reggeli torna is nagyon fontos, a testi képességeinkhez igazodik, mint a reggel végzett, ősi, kínai tüdőtorna, hiszen a lélegzésen, oxigénnel dúsításon keresztül az egész fizikumunk, testi valónk felfrissül.

Ennél sokkal magasabb rendű az értelmi, akarati világunk, kedélyünk, érzelemvilágunk rétege. Ennek is megvannak a maga gyakorlatai.

Végül a kettőre épül a harmadik. Az előző kettő egy centrumba fut össze: a testi valónk és a szellemi adottságaink a személyünkbe futnak össze. Ez a titok bennünk, a személyünk! Ez a centrum!

Mikor Boulad atya itt Pécsett előadást tartott a Nagy Lajos Gimnáziumban – meglepő volt, még most is itt van előttem – kiállt, és azt mondta, egy operáló orvosnak át tudná engedni magát, keresse meg benne a Boulad atyát! De garantálja, hogy nem fogja megtalálni! Mert az nem testi valóság, hanem valami más. A személyünk magva, az valami nem anyagi. Ez a személy tartja hatalmában az ember összes képességeit valamennyire.

A személyhez tartozik az uralom saját magunk, az összes képességünk fölött. Ez a személyünk egyik funkciója. A másik funkció, a törekvés. A személyben gyökereznek a törekvéseink, a célkitűzéseink. Az irányulás. A személyünk dinamizmusa. A személyhez tartozó harmadik funkció a lépéseink rendezése, magatartásunk rendezése a célok felé. A Rendező Én. És az egészért, azért, hogy az ember mit cselekszik, az én, a személy hordozza a felelősséget.

A személy döntő tulajdonsága, amire rá kell csodálkoznunk, az, hogy ki tudunk nyílni az igazság, a szeretet irányába, és az igazságon és szereteten keresztül be tud jönni belénk, a személyünkbe egy más valóság. Amit szeretek, vagy akit szeretek azt bizonyos értelemben a lényembe tudom fogadni. Itt van a szerelem csodálatos valósága: egy másik valaki a személyembe tud költözni! Itt van a szeretet óriási titka: Isten is be tud költözni a tudatunkon, a személyünkön keresztül az életünkbe! Ez a személy világa.

De, ahogy a testi valónk képességjellegű, a szellemi, értelmi-akarati világunk is képességjellegű, a személyünk is tiszta képesség. Mit jelent az, hogy képesség? Az egyik legbámulatosabb dolog az, amit a Jó Isten a teremtésben megvalósít, hogy minden képességben ott van együtt a Van, meg a Nincs. Sajátos módon. Például itt a szomszédban a kis Mészöly Bertalan megszületett két héttel ezelőtt, és a járás képessége ott volt ugyan benne, de még nem járt. A képesség már megszületett, már ott volt benne, de úgy, mint ami már van, de még nincs. Elválaszthatatlanul együtt van bennünk, minden képességünkben a van meg a még nincs.

Vagyis – nagyon fontos, hogy itt megálljunk figyelmesen – az egész lényünk képességjellegű, tehát a Van meg a Nincs bennünk a legszorosabban együtt van, tehát minden képességünkkel a Még Nincs felé vagyunk nyitva. Ebből adódik a létünk dinamizmusa. Sose vagyunk készen. Csak az utolsó lélegzetvétellel zárul le ez az emberi létünk, amelyre jellemző, hogy egész életünkben készülünk, formálódunk, alakulunk, és jaj annak, aki megállna! Jaj annak, aki ezt szem elől téveszti, és bármit úgy vesz, mintha az végleges lenne! A legnagyobb tévedéseink e körül vannak. Pl. „Haragot tartok!” Mintha örökké való lenne az a kis vacak, ami nekem nem tetszik, ami kellemetlen. Nem lehet haragot tartani! Azt mulasztani kell! Van, de még nincs. Menjen a Nincs felé a harag is! És így tovább: „Doktorátust szereztem, már doktor vagyok!” Csudát vagy doktor! Mindig leszel és sose vagy!

Kedves, jó Testvérek, mikor ezt szem előtt tartjuk, és belátjuk, akkor rájövünk, hogy ezek nagyon konkrét, gyakorlati dolgok, az egész létünkre érvényes dolgok, akkor fölmerül az a kérdés, hogy ha én így vagyok megszerkesztve, hogy történik az a haladás a Van-ból a Még Nincs felé. Itt jönnek a gyakorlatok. Kizárólag a gyakorlatok visznek bennünket tovább! Mérhetetlen jelentősége van életünkben a gyakorlatok megválasztásának és a hűségnek, kitartásnak, állhatatosságnak a gyakorlatokban. Ez a létünk szerkezetéből adódik. Az Úr Jézus megújított bennünket? Őbenne létezünk, mint Isten gyermekei? Igen! Már így vagyunk, de ugyanakkor még nem vagyunk.

Itt is képességjellege van az egész keresztény életünknek, hogy már Isten gyermeke vagyok, de az még nem hatotta át a létem egészét. Elválaszthatatlan a keresztény élettől ez a dinamikus törekvés abból, ami már vagyok, afelé, ami még nem vagyok.

Isten gyermeke vagyok? Mennyire? Mennyire szerepel ez a tudatomban? Milyen gyakorlatok kellenek ahhoz, az istengyermekség ne csak hit, tudás legyen bennem, hanem életvalóság?

Ugyanakkor a múltat át kell alakítani jövővé. De itt beleütközünk a nevelők második ellentmondásába, amely nem más, mint az emberi történelem paradoxonja. Gyermekeink előtt és irántuk való szeretetből elfogadni a világért való felelősséget, lényegében nem más, mint felelősséget érezni a ránk hagyott dolgokért, olyan örökségért, ami ott van mindnyájunk emlékezetében. Ha esélyt adunk gyermekeinknek, hogy valami újat kezdjenek, azzal utat nyitunk a jövőbe, amely nincs előre beszűkítve, hanem szélesre tárul. Minden nemzedék valamiképpen elhatárolja magát az elözőktől. A fiatal generációban el van rejtve a jövő energiája. De az elődöktől a távolságot nem tudja tartani és a jövőt nem tudja építeni, ha nem használja fel az örökséget, amit kapott. A legfőbb társadalmi formák nem hiába alakítottak ki bizonyos szertartásokat azon csatornák számára, amelyeken a régit továbbadták. Az életnek és a kultúrának az áthagyományozásában a lét legnagyobb értékei szerepelnek: az élet és a halál vagy a szabadságra kimondott igen és nem. A neveléssel a gyermeket bevezetik a kultúrába és az azt jelenti számára, hogy annak adósa lesz, elfogad egy szellemi formát, amely hozzásegíti saját alakulásához, és így néz a jövőbe. Az ember átformálása kettős úton halad: visszafelé haladva megismeri a múltat, a benne levő sikerekkel és csalódásokkal, előre nézve pedig számot vet a lehetőségekkel, s megteremti a személyes döntés előfeltételeit, amiben benne van a közösséghez való alkalmazkodás is. Ezért a nevelés egyszerre megőrző és haladó.

Ez a kettős élet újra elvezet a szellemi élet lényegéhez, aminek az a sajátsága, hogy benne van a múltra való emlékezés és az előre nem látott újdonság keresése. Most úgy tűnik, hogy ez elvezet bennünket korunk égető kérdéséhez. Megfigyelhető, hogy valóságos törésvonalak jelentkeznek, amelyek a kultúra átadását veszélyeztetik. A nyugati társadalomban nagyon érezhető a technikai és gazdasági nyomás, amely ugyan előre dob bennünket, de ugyanakkor csak azt válogatja ki, ami hasznos és sok értéket elfeledtet. Gondoljunk csak sok fiatalnál a vallási tudatlanságra Nyugat-Európában. Kelet-Európában pedig nagy erőfeszítéssel igyekeznek az elnyomott vagy tiltott emlékeket feléleszteni, ami egyben cselekvő lendületet is ad. Az egész világon tapasztalni lehet a földrajzi, társadalmi és érzelmi elgyökértelenedést, és ez számtalan fiatalt megfoszt egzisztenciális alapjától, hiszen elidegenednek családi és kulturális forrásaiktól.

A jövő felé nézés ma nem kevésbé problematikus, mint a múlt értékelése, hiszen a kettő összefügg egymással. Luc Pareydt nemrég megjelent írásában arról a nemzedékről beszél, amely csalódott örökségében, és a történelmet csak szemléli, de nem akar cselekvő szemlélője lenni. Ha egy egész nemzedék intenzíven megéli a maga történelmét (hogy egyetértésben vagy konfliktusban, az itt mindegy), akkor abban megtalálja a maga értékeit vonatkoztatási rendszeréhez.

A mai fiatalságban azonban hiányzik az ilyen vonatkoztatási rendszer, azért nehezére esik az is, hogy saját maga számára meghatározza jövő terveit. De a világméretű gazdasági bizonytalanság és a mai társadalomban azoknak a szellemi rendszereknek a tipikus hiánya, amelyek a történelemnek felismerhető értéket adnának, ma sokkal inkább teremtő fantáziát követelnek. Olyan fantáziát, amelynek nemcsak világos elképzelése van a jövőről, hanem azt új értelemmel is tudja telíteni, s azon túl képes bátorságot ébreszteni a megvalósításhoz, s azt kellő irányba terelni. Ehhez jön egy szenvedélyes követelmény: új viszonyba állni az idővel. Ma ugyanis ezt a viszonyt a technikai forradalom jellemzi, amelynek megvan a maga sajátos célja.

A feltett kérdés újra visszatér: Képesek vagyunk mi, nevelők, a fiatal nemzedék számára ezt a kihívást megvilágítani? Azt hiszem, igen. Nem úgy, hogy az egyiket vagy a másikat válasszuk, hanem egyszerűen és bátran kiállunk amellett, amik vagyunk. Követhetjük Alexander Szolzsenyicin felhívását, aki arra emlékeztet, hogy milyen fontos először, „azt vetni, ami lassan nő”. A nevelő kertész, aki hosszútávra van beállítva, szeretettel gondozza és ápolja a gyenge növényt. Ebből a szempontból ők az emberi történelem igazi tanúi és alkotói. A háttérben dolgoznak ugyan, de jobban befolyásolják az embereket, mint a gazdasági változások, és a politikai küzdelmek. A diktátori rendszerek ezt jól tudták, azért pl. a vallási nevelési rendszereket feloszlatták vagy manipulálták. Viszont ezeknek a visszaállításánál csak türelemmel lehet eljárni, mert szükség van olyan nevelőkre, akik ismerik az igazi gyökereket, törődnek az ifjúsággal és nem akarnak azonnal feltűnő eredményekkel dicsekedni. Sokszor a kerülő út a legrövidebb ahhoz, hogy az ember elérje önmagát és másokat. Ezt a kerülőutat felelős tanulásnak kell lehetővé tenni és megkönnyíteni, s a visszaszerzett örökséget be kell építeni a személyes élet tervébe. A nevelők személyes értékeket adnak tovább, mégpedig tanúságtétellel, nem kényszerítéssel. Legjobban a bizalom felkeltése vezet eredményre.

jó   időnk  volt   ilyenkor  környékbeli  helyen el

szoktunk  menni   egy kicsike egészségügyi sétát

meg  tenni nem  szokta  senki nagyon ki húzni

magát   séta alól     mindenki   szeret közelbe

sétálni ilyenkor  jó időkor  vagy  GALGA BARTOT 

vagy  Kónya tóhoz  szoktunk el sétálni .vagy még

közelebbi helyre   teszünk  egy  nagyon kicsike

egészségügyi  sétát  rövidet  templom környékére

is  szoktunk sétálni  ha  rövid  időnk van június  6án

rövid  időnk  volt  templom környékén sétáltunk .

reggel Bagó Zoli   elpakolta  tányérokat  kanalakat

Bagó  Zoli , Erzsike  kis keretbe  dolgoztak kicsit 

hogy jó  idő   volt  .Horváth Zoli Madarnak  adott

vizet  meg néztünk  egy  természet filmet ,utána

elmentünk templom környékén sétálni  .ebédre

mai napon Zsiros kenyeret ettünk .

Ebédre zsíroskenyér készült hagymával. Bagó Zoli Krisztinek segített. Edina tálalt az ebédhez

Június 6ai pénteki foglalkozáson részt vetek

 Bagó Zoltán, Szilágyi Erzsébet, Jenei Attila, Jenei Erzsébet, Sára Edina, Benke Veronika, Gerhát Lenke,

segíttek  foglalkozásba pedagógus Juditnak

 , Benke Olga, Darázs Krisztina.

éhezzük életünkbe  a  bizonyos  békét  sok  sor

életünkbe  kellene is  bizonyos  béke de  nem

igazán kapjuk   meg  bizonyos  békét  életünkbe

amire éhezünk .emberek  akik  éhezik  várják

bizonyos  békét   még  földön is  szeretné ,jó legyen

béke  legyen  de  nem teszünk  semmit  az ügybe

hogy  tényleg béke legyen  amire  minden ember

vágyik  arra bizonyos békére  sok  ember amikor

folynak az  bizonyos szeretetlenség  egymás     iránt

ami  igazából  nagy gond életbe   emberek többje

éhezzük  azt  bizonyos békére  és  szeretetre vágyódunk

de  ez  ügybe   semmit  nem teszünk meg az érdekbe

csak  pakolunk róla  menyire  hiányzik  földön  ,és

emberek    egy  része  vágyódnak  arra bizonyos békére.

de   nem  teszünk  Érdékébe semmit   akkor  meg 

legyen  béke  amire vágyódunk azért  tenni érte .össze

fogás nélkül  nem lesz béke .ember  egyik  aki  beszél

békéről  az illető  nagy  ember  ő igazból  akarja  azt

bizonyos békét  de ő nem tesz érte semmit csak

pakol kel béke de ő   igazából ő  szívta  fel  azt

bizonyos  békétlenséget erre földre  most   mi

tegyünk azért fogjunk össze  béke  legyen

Fontos, hogy megtanuld: nem szerethet Téged mindenki. 
Lehetsz Te a világ legfantasztikusabb szilvája, érett…, zamatos…, kívánatosan édes, és kínálhatod magad mindenkinek, de ne feledd: lesznek emberek akik, nem szeretik a szilvát. Meg kell értened: Te vagy a világ legfantasztikusabb szilvája, és valaki, akit kedvelsz nem szereti a szilvát, megvan rá a lehetőséged, hogy banán legyél. De tudd, ha azt választod, hogy banán leszel, csak középszerű banán leszel. De mindig lehetsz a legjobb szilva. Vedd észre, hogyha azt választod, hogy középszerű banán leszel, lesznek emberek akik nem szeretik a banánt. Töltheted életed további részét azzal, hogy igyekszel jobb banán lenni, ami lehetetlen hisz Te szilva vagy, de megpróbálkozhatsz megint a legjobb szilva lenni…

–A szeretetnem is hagyja bezárni magát A szív az csak jelkép. Valójában nem kincseskamrája a szeretetnek. Mert. Szétfolyik az emberben. Amikor megsimogatom az arcodat, az ujjam begyében van. Ha rád mosolygok, ráül a szájam szegletére, és onnan árad szét. Amikor elesel,  és felemellek, erővé válik a két karomban. 

–Küldj szeretet mindenfelé: északra,  délre,keletre, nyugatra. Csodálatos perceket élhetsz majd át, tapasztald meg, milyen a világmindenség abszolút középpontjában lenni.

–Ha csak egyetlen olyan ember vonzáskörébe bekerülsz, aki szeretet sugároz, csodálatos élményben lesz részed. Ha csak egyetlen percre is belépsz a szeretet mindentől megvédő csarnokába, és arra gondolsz, hogy te is szeretet hozol magaddal, neked magadnak is csodálatos élményben lesz részed.

 –Nézz hosszan és kitartóan azokra, akik szeretetteljes életet élnek. Figyeld meg, milyen szépen öregszenek. Figyeld meg, milyen kevéssé fontos számukra a jólét vagy a rang. Figyeld meg, milyen sok ember keresi a társaságukat. Figyeld meg mosolyukat.

 –Emberi kapcsolataink minőségét nem határozza meg a kor, a bőr színe, jólét, nem vagy Emberi kapcsolataink minőségét csupán egyetlen dolog határozza meg: a szeretetre vonatkozó tudásunk.

–A szeretet, a szerelem nem egy tündérmese! Nem a szerencsén múlik, és nem a véletlenen. Te hozod létre! Ha szereted magad, akkor élsz vele. Ha nem, úgy várhatod, keresheted a boldogságod, nem fog Rád találni!

–Az ember nem azért szereti a maga választottját, mert a legkülönb, hanem ellenkezőleg: azért hajlandó könnyű szívvel lemondani a legkülönbről, mert szereti őt.

 –Tudod, olyan ritkán jön össze, hogy két ember igazán szeresse egymást. Vagy az egyik szerelmes és a másik elfogadja, vagy csak valami összetartja őket. Fogadj meg tőlem egy tanácsot: ne okozz másoknak bánatot, meg szenvedést. Ha szereted őt, úgy tedd, hogy ő is boldog legyen. Hisz olyan rövid ez az élet és annyira kevés jó dolog jut belőle, hogy azt a pici kis örömet el kell fogadnunk ami néha jut.

–A szeretetnek nincs határa, nincs mértéke s nem váltható pénzre, ebből is látszik nem ember alkotta.

— Életünk egyetlen problémája megtanulni szeretni.

Fecském, fecském, kicsi fecském – mondta a Herceg –, maradj velem még egy éjszakára!

– Tél van – felelte a fecske –, nemsokára itt a fagy, lehull a hó. Egyiptomban a zöld pálmafákra melegen tűz a nap, az iszapban krokodilusok feküsznek, és bután bámulnak a világba. Társaim fészket raknak Baalbek templomában, és turbékolva figyelik őket a rózsaszín és fehér galambok. Drága Herceg, elhagylak, de sohasem foglak elfelejteni, és tavasszal, visszafelé szállva majd hozok neked két szép drágakövet azok helyett, amelyeket elajándékoztál. A rubin pirosabb lesz, mint a piros rózsa, és a zafír kék lesz, akár az óceán.

– Odalent a téren – mondta a Boldog Herceg – álldogál egy gyufaárus kislány. A gyufát beleejtette a csatornába, s tönkrementek az utolsó szálig. Az apja megveri, ha nem visz haza pénzt, és most sírdogál szegény. Nincs se cipője, se harisnyája, és a feje is fedetlen. Vájd ki a másik szememet, add oda neki, és nem veri meg az édesapja.

– Itt maradok még egy éjszakára – mondta a fecske –, de nem vájhatom ki a szemedet, mert akkor megvakulsz.

– Fecském, fecském, kicsi fecském – mondta a Herceg –, tedd, ahogy parancsoltam.

Kivájta hát a fecske a Herceg másik szemét, és elrepült vele. Elsuhant a gyufaárus kislány mellet, és beleejtette a követ a tenyerébe.

– De gyönyörű üvegcserép! – kiáltott fel a kislány, és nevetve hazafutott.

A fecske pedig visszaszállt a Herceghez.

– Most már vak vagy – mondta –, így hát veled maradok örökre.

– Nem, kicsi fecském – mondta a szegény Herceg –, menned kell Egyiptomba.

– Örökre veled maradok – mondta a fecske, és elaludt a herceg lábánál.

Másnap pedig a vállára telepedett, és arról mesélt neki, mi mindent látott ő idegen országokban. Mesélt a piros ibiszekről, amelyek hosszú-hosszú sorokban álldogálnak a Nílus partján, és csőrükbe kapják az aranyhalakat; mesélt a szfinxről, amely olyan öreg, mint maga a világ, a sivatagban él, és tud mindent; mesélt a kalmárokról, akik lassan lépkednek a tevék mellett, és borostyánszemeket szorongatnak a kezükben; mesélt a holdhegyek királyáról, aki fekete, akár az ébenfa, és egy nagy kristály az istene; mesélt az óriás, zöld kígyóról, amely egy pálmafán alszik, és húsz papja mézeskaláccsal eteti; mesélt a törpékről, akik a nagy tavon óriás leveleken hajóznak, és örökös háborút vívnak a lepkékkel.

– Drága kicsi fecském – mondta a Herceg –, csodálatos dolgokat beszélsz nekem, de nincs csodálatosabb az emberi szenvedésnél. Nincs nagyobb titokzatosság, mint a nyomorúság. Repülj végig a város felett, kicsi fecske, és meséld majd el nekem, mit láttál.

Így a fecske végigrepült a város felett, és látta, hogy a gazdagok szép házaikban boldogan vigadoznak, míg a koldusok a kapuk előtt üldögélnek. Berepült a sötét sikátorokba, és belenézett az éhező gyermekek fehér arcába, amint közömbösen bámulták a fekete utcát. Egy híd boltíve alatt két kisfiú feküdt, szorosan egymás karjában, hogy meg ne dermessze őket a hideg.

– Jaj de éhesek vagyunk! – mondták.

– Itt nem alhattok! – kiáltott rájuk az őr, s a két kisfiú nekivágott az esőnek.

Aztán a fecske visszarepült, és elmondta a Hercegnek, mit látott.

– Aranylemezkékkel vagyok borítva – mondta a Herceg –, fejtsd le rólam levelenként, és add a szegényeimnek; az élők azt képzelik, hogy az arany boldogságot hoz rájuk.

A fecske lecsipegette hát az aranylevélkéket, egyiket a másik után, míg a Boldog Herceg tetőtől talpig kopott nem lett és szürke. És az aranylevélkéket, egyiket a másik után, mind a szegényeknek vitte, és a gyermekek arca kipirosodott tőle; nevetésük, játszadozásuk felverte az utcát.

– Van már otthon kenyerünk! – kiáltották.

Amikor lehullott a hó, s a hóra jött a fagy, az utcák mintha ezüstből volnának, úgy csillogtak és ragyogtak; a házak ereszéről hosszú jégcsapok lógtak, megannyi kristálytőr, az emberek pedig mind bundába bújtak, és a kisfiúk skarlátszínű sapkában korcsolyáztak a jégen.

A szegény kicsi fecske egyre jobban és jobban fázott, de annyira megszerette a Herceget, hogy nem akarta elhagyni. Felcsipegette a morzsákat a pék ajtaja előtt, amikor a pék nem látta, és a szárnyaival csapkodott, hogy felmelegedjék.

Végül érezte, hogy nemsokára meghal. Már csak annyi ereje maradt, hogy utoljára rászállhasson a Herceg vállára.

– Isten veled, drága Herceg – suttogta –, ugye, megengeded, hogy megcsókoljam a kezedet?

– Örülök, kicsi fecském, hogy végre mégis elindulsz Egyiptomba – mondta a herceg –, túlságosan hosszan időztél itt; de inkább az ajkamat csókold meg, mert szeretlek.

– Nem Egyiptomba indulok – mondta a fecske. – A halál házába megyek. És a halál, ugye, az álom testvére?

Azzal ajkon csókolta a Boldog Herceget, és holtan hullott a lába elé.

Ebben a pillanatban furcsa roppanás hangzott a szobor belsejéből, mintha valami eltört volna. S csakugyan, az ólomszív kettéhasadt. Szörnyen kemény volt a fagy, annyi bizonyos.

Másnap kora reggel a polgármester a városi tanácsosok kíséretében átsétált a téren.

Ahogy elhaladtak az oszlop mellett, a polgármester feltekintett a szoborra.

– Uramisten! De ütött-kopott ez a Boldog Herceg! – mondta.

– Ütött-kopott, de még mennyire! – harsogták a városi tanácsosok, akik mindig egyetértettek a polgármesterrel; és odamentek a szoborhoz, hogy megnézzék közelebbről.

– Kiesett a rubin a kardjából, a szeme eltűnt, és aranyos külsejét is elvesztette – szólt a polgármester –, hiszen koldusabb már a koldusnál!

– Koldusabb már a koldusnál! – ismételték a tanácsosok.

– És itt meg éppenséggel egy halott madár hever a lábánál! – folytatta a polgármester. – Csakugyan legfőbb ideje rendeletet hoznunk arról, hogy a madaraknak tilos itt meghalniuk.

És a városi írnok följegyezte a javaslatot. Így aztán lebontották a Boldog Herceg szobrát.

– Mivelhogy nem szép, nem is hasznos többé – jelentette ki a művészetek egyetemi professzora.

Azután megolvasztották a szobrot a kemencében, és a polgármester egybehívta a városi tanácsot, hogy elhatározzák: mi történjék az érccel.

– Természetesen új szoborra van szükségünk – mondta –, és legyen az az én szobrom.

– Az én szobrom – mondta mindegyik városi tanácsos, és civakodni kezdtek. És amikor utoljára hallottam felőlük, még egyre civakodtak.

– Milyen különös – mondta a munkavezető az öntőműhelyben. – Ez a meghasadt ólomszív nem olvadt meg a kemencében. Ki kell hajítanunk.

És kihajította a szemétdombra, ahol már ott feküdt a halott fecske is.

---

– Hozd el nekem a városból azt a két dolgot, ami a legértékesebb – mondotta az Úr egyik angyalának; és az angyal elhozta az ólomszívet és a holt madarat.

– Jól választottál – szólt az Isten –, mert ez a kis madár örökké énekelni fog az én paradicsomkertemben, és a Boldog Herceg az én aranyvárosomban dicsőít majd engemet.

hányszor  úgy az ember  ellen épen követelne

valamit ő  épen meg sértődik és nem akar neki

meg  bocsátani életbe neki amit  elkövetet ellen

ami  nagy baj ilyenkor az  ember nem teszi félre

azt  bizonyos  meg  sértődést amit elkövetet másik

ember ellen olyan is ember mondjuk épen rosszat

tesz  életbe   mondjuk kicsit  bűn is életbe  ember

számára ugye  az  ember meg  bánja  meg is  kéne 

bocsátani amit az   ember életbe  elkövetet másik

társa ellen mert  épen követet ellen valamit,mert

egy  más  felé meg kel bocsátunk életbe életünk

mindig ejtünk kisebb hibákat meg is kel bocsátani

életbe amit elkövetünk ellene  senki életbe nem

tökétes  mindenki követ el hibákat életbe el ,mi

tévedős  emberek aki hibát követünk el életünkbe

mindig  meg kel  egymásnak bocsátanunk életbe

nagyon fontos egymás ellen hibájának meg

tudjunk bocsátani. ez nagyon fontos  az ember

számára

Természetesen, ami a legközelebbről érint mindnyájunkat, az utolsó: bennünk hogyan valósul meg Isten országa. Isten országa vagy királysága ez a gondolat, ez a fölismerés, hogy ilyesmi létezik, közel van az emberhez, mert számunkra itt a földön a legnagyobb valóság az ország, a királyság, a hatalom. Az ember nem tudja ezt megfogni, pedig a tényezői, akik hordozzák a földi hatalmat, azok itt vannak közöttünk, de bizonyos titokzatosság veszi körül még ezeket is. A földi országok kormányzása, adminisztrációja, ereje mind látható tényezőkön nyugszik, mégis maga a hatalom az egy kicsit mindig körül van véve titokzatossággal, és megfoghatatlan.

Ehhez kapcsolódóan, ezt a fogalmat használva fejezték ki ezek az emberek, akik meglátták, fölismerték, hogy Isten is ilyen megfoghatatlan hatalommal viszonylik az egész teremtéshez. Akik ezt fölismerték, ezzel a szóval fejezték ki: Isten királysága, Isten országa. Rahner így fogalmazza meg: nem más Isten országa, mint Isten akaratának érvénye és érvényesülése a teremtésben. Az érvényesség más, mint az érvényesülés, legalábbis számunkra. Mert érvényben lehet egy törvény például, de senki se tartja meg. Isten országának érvénye tehát, hogy Isten akarata érvényben van, azt jelenti, hogy az egész teremtés alá van vetve Isten akarata érvényének.

De ez nem olyan ám, ez az érvény, hogy nem érvényesül! Hogy pusztán csak törvény, de nem tartja meg senki. Ez érvényesül is. Más szóval ez azt jelenti, hogy a teremtés nincs magára hagyva: megteremtette Isten, aztán a saját lábán járjon tovább – mint a deisták a múlt században gondolták. Nem hagyta magára Isten a teremtést, hanem az akarata mindenen keresztül, még a teremtés legapróbb zugaiban is érvényesül. Még amikor mi azt gondoljuk, hogy nahát, itt az ember akarata érvényesül, akkor is Isten akarata van érvényben, mert ő akarja, hogy mi szabadok legyünk.

De akik meglátták, hogy ez a végső valóság, ez az akarat, ez a királyság az egész teremtés fölött érvényesül, azok azt is keresték és kutatták, és meg is látták, hogy hogyan érvényesül Isten akarata a teremtésen át. Isten akarata az emberi világon belül látszólag már nem érvényesül, hiszen az ember úgy lép föl itt a földön, mint aki megtagadja Isten akaratának az érvényesülését. Az ember úgy viselkedik, mint hogyha az ő akarata érvényesülne. Egyenként is, meg birodalmakban is. Akiknek Isten megmutatta, hogy az ő akarata érvényesül, gondolhatjuk, hogy azoknak milyen gyönyörűséges teher volt ennek a titoknak a hordozása. Például Ábrahámnak megmutatta Isten az ő akarata érvényesülésének az útját, hogy majd általad, belőled származik valaki, aki áldás lesz minden népnek. Mert ez az áldás nem más, mint Isten országának, Isten akaratának érvénybelépése. Gyakorlati érvényesülése valakire vonatkozólag. Hiába áld meg a pap valakit, ha az illető nem fogadja be szívvel-lélekkel Isten akaratának az érvényesülését magára nézve. A kettőnek együtt kell járni. Ábrahám, Noé hordozták ezt a kínos, szép terhet: látták, hogy Isten akarata érvénybe lép általuk is. Mózes, aki a szövetséget is átvette, és fölismerte, hogy Isten akarata az, hogy azon a rabszolgaságban sínylődő kis népen keresztül konkretizálódjon Isten uralma. Egy népet, konkrét népet, annak az életét, szinte államiságát is kisajátította Isten bizonyos fokig, hogy az uralmáról adjon fogalmat, megízleltesse, megkóstoltassa velük. Szép volt ennek a népnek, az ő számukra hordozni ezt a rettentő nagy terhet és föladatot a földön. A nemzetek között Isten népének lenni.
Az ő istentiszteletük az Isten országával volt kapcsolatban valahogy, de rá kellett jönniük, hogy ők még csak képe, ígérete az Isten igazi országa eljöttének. Ők még csak ígéretben birtokolják Isten országát. De már ezt hordozni is szép volt.

Aztán jött a második korszaka Isten országának a földön, mikor eljött ténylegesen. Amikor az ígéretek beváltak. Az ígéretek egy valakire szóltak, aki majd megvalósítja Isten országát. A várakozások is mind valakihez kapcsolódtak, és azt gondolták, hogy valami nagy, döbbenetesen nagy külsőségekkel hozza el az a valaki Isten uralmát a földre.

Mikor pedig megérkezett, akkor a várakozásoktól elütő volt teljesen, ahogy Jézus Krisztus a személyében hozta ezt a titokzatos, láthatatlan uralmat. Isten uralmát az ember fölött. Annak a titkait, annak a törvényeit, a mikéntjét, belső fölfoghatatlan szépségét, békéjét. A szeretet és igazság uralmát. A szentség, és az ajándékok, a kegyelmi ajándékok áradását.

Micsoda nagyszerű volt a mi Urunknak, Jézus Krisztusnak, emberi szívének, akaratának, lényének ez a tudat, hogy ő hordozza ténylegesen, most már a teljes valóságában az egész emberiség, az egész jövő számára, az örökkévalóság számára hordozza Isten uralmát. Azt a szépséges, tiszta, igaz uralmat, a Szentháromság egy Isten légkörét, hatókörét, hatáskörét, boldogságát.

Azzal is kezdte, mikor meghirdette Isten országát: a boldogságokkal. Boldogság megélni ezt. Ez az egyetlen boldogság – bár mindnyájan minél teljesebben már itt a földön megélhetnénk! Mert ez valóság, realitás, de minden várakozás ellenére a kicsik, a szegények, a gyermeki lelkek, az üldözöttek fogadhatják be csak. Akik vállalják az embertársaikat, azok szolgálatát, azokban valósul meg mindig jobban és jobban, a bélpoklosok, a haldoklók szolgáiban. Akik magukat a legutolsó helyre teszik, akik a keresztet minden nap fölveszik. Ilyen furcsa, ellentétes dolog ez az Isten országa.

Most már rátértünk arra, hogy az Úr Jézus nemcsak személyében hordozta, hanem minden törekvése az volt, hogy azok, akik befogadják Isten országát, azokból létrejöjjön egy közösség a földön. Egy elpusztíthatatlan, az utolsó ítéletig érvényben lévő és meglévő közösség, amelyre rábízza a maga szívének a kincseit. Isten országának a titkait. Ti vagytok azok, akiknek megadatott ismerni Isten országa titkait, mondja a kicsinyeknek, a megriadt apostolok nyájának, meg mindnyájunknak, akik hozzájuk csatlakoztunk. Fokozatosan mindig jobban és jobban, az egyház kapja meg a teljességét, a kulcsokat, Isten országa kulcsait. Mert akié a kulcs, azé a ház, azé a város. Mindent ránk bízott Isten. Az egyházra, és nem másra.

Vagy jöttek hozzánk látogatóba a noviciátusba az apostoli emberek, elbeszélték, hogy miket éltek meg, mit küzdöttek, hogy működtek az evangélium hirdetésében, Isten ügyében. Azt is tudjuk, hogy vannak zavaró együttlétek, és hogy sok minden megzavarhatja az együttlétet, és van olyan élményünk is, hogy valaki csak ott van, és már érezzük, hogy valójában már nincs itt, már menni akarna, olyan hideg az együttléte.

Sokféleképpen megéljük ezt: vele, veletek.

És azt is tudjuk, hogy ott van bennünk a vágy a további együttlétre. Nem elég az az együttlét, amit megéltünk az életünkben emberekkel. Csak egy kis ízelítő az igazi együttlétből Istennel is. Tudunk együttlétekről: az egész Szentírás ezt a viszonyt mutatja meg. Kiindul a Teremtés Könyvében egy különös együttlétből, abból a paradicsomi titokzatos együttlétből, amikor a szellőben ott sétál Isten a paradicsomkertben, és együtt van, letáborozik, lehorgonyzik az egész teremtett világból az embernél. Velük maradt. Figyelte, nem jó neki egyedül lenni, teremtsünk még valakit, akivel együtt tud lenni. Aztán így-úgy próbálja; megmutatja neki a dolgokat; az ember nevet ad nekik: Isten az emberrel akar lenni. Az ember olyan valaki, akivel lehet együtt lenni Istennek is.

Csodálatos lehetőség rejtőzik bennünk, testvéreim, azáltal, hogy velünk lehet együtt lenni embernek, de Istennek is.

Aztán megszakad ez az együttlét. Hallatlan viszontagságoknak van kitéve. Mi mindenen megy át az ember! Megízleli azt is, hogy milyen borzasztó keserű és kárhozatos az elszakadás attól, akivel egyedül érdemes együtt lenni, és akivel hivatva vagyunk az örök együttlétre, a szeretet együttlétére, a teljes, zavartalan együttlétre.

Aztán a Szentírás megmutatja a többi együttléteket. Titokzatos jelzések vannak a Szentírásban: „Ádám, hol vagy?” Keresi Isten az elveszett együttlétet: „Mit tettél, Káin?”

Aztán az igazakkal, Noéval az együttlét, a mentő együttlét: tanácsot ad, mit csináljon, hogy megmeneküljön a bűnös nemzedékből. Az oltalom, a vigyázat formájában vele van.

Ábrahámmal: jöjj ki földedről, és majd én vezetlek. Elvezetlek egy olyan földre, amit majd neked adok. Téged és utódaidat megáldom, és áldottak lesztek.

És ez így megy. A csipkebokor különös együttléte, egy-egy élmény együttléte: amint a szellőn át megérezteti Illéssel az együttlétét.

Mária megéli azt a csodálatos együttlétet, a megtestesülés együttlétét. Emberként megéli az Istent, gyermekeként megéli. De ez is milyen viszontagságos! Van úgy, hogy nem érti, mit csinál, mit mond, de hát még ez nem a végső.

A tanítványok is megélik, hányszor van úgy, hogy ők se értik, hogy mit akar ezzel mondani. S hallják azt is, hogy „aki lát engem, az magát az Atyát látja”. Megélik ezt az evangéliumi jelenetet, mikor Júdás kimegy az éjszakába egyedül, elszakadva Jézustól. Hallják: még egy kicsit vagyok csak veletek, hát használjuk ki ezt a kis időt.

Van itt egy különös pont. Nem tudom, hogy értjük-e ennek az összefüggését: „még egy kicsit veletek vagyok”, s utána adja nekik, hogy „szeressétek egymást, ahogyan én szeretlek titeket, akkor mindenki meg fogja ismerni rólatok, hogy az enyémek vagytok”.

Itt az együttlét új formája van:most testben megélhetően még egy kicsit veletek vagyok, de aztán, ha szeretitek egymást, akkor új formája valósul meg az együttlétnek. A szereteten keresztül megérzi majd mindenki, hogy én vagyok veletek.

Tehát akit szerettek, azzal is vagyok. Egy új együttlét, egy új egymással lét, amelynek formája a szeretet.

Olyannak kellene lenni a szeretetünknek, hogy ezt megérezhesse mindenki rajtunk: az Úr van ővele általunk. Mint az apostolok: az Úr miket tett velük és általuk. Ez vezet át a megtestesülés együttlétéből meg az Oltáriszentség, az Eucharisztia együttlétéből, és sok másfajta együttlétből, amik még mind kívánnivalót hagynak maguk után.

Elpanaszkodhatjuk az Úr Jézusnak ma is, hogy Urunk, itt vagy, velünk vagy, együtt vagy, a hit együttlétét megéljük, de azért tudjuk, hogy ez még nem a végső: vezess bennünket tovább. A misztikusok együttléte már megtapasztalt együttlét, valamit tapasztalnak a végső együttlétből. Mi is vágyunk a teljes együttlétre, hogy velünk legyen olyan együttléttel, amit nem zavar meg semmi, amit nem gátol semmi. Se félelem, se múlt emléke, se hiba, se bűn, se zaj vagy korlát, hanem a szeretet beleszabadulásának az együttléte, a teljes fölszabadulás együttléte legyen Istenben. Se halál nincs, se könny, se fájdalom, semmi zavaró. Ma szabad az Úr Jézusnak elmondanunk ezt a vágyunkat: így szeretnénk Vele együtt lenni.

Térjünk vissza eredeti kérdésünkhöz: mit is tehetünk a nem megfelelő főnökkel? Nos, ha a főnök nem hajlandó együttműködni, akkor szinte semmit. Ha a felettes érzékeli, hogy változtatnia kellene stílusán, akkor van remény a fejlődésre – még akkor is, ha nem tudja, mennyit is kellene változnia. De általában nem érez ilyen késztetést. Számos könyvet írtak már a főnök menedzselésének lehetőségeiről, de azok körülbelül annyira hasznosak, mint a macskát ugatni tanítani, vagy mint az oroszlán szelídítése. (Erről az állatról tudnivaló, hogy csak egy bizonyos szintig tanítható, és ha meggondolja magát, akár fel is falhatja az idomárt). Csak olyan kacskaringós utakat javasolnak, mint például elhitetni a felettessel, hogy a mi ötletünket tulajdonképpen ő találta ki.

Ha egy főnök tényleg változni akar, akkor bizonyos fokú alázatra van szüksége – amely többnyire elképzelhetetlen akkor, ha nem érzi biztonságban magát. Csak a magukat biztonságban érző emberek képesek mások javaslatait meghallgatni, hiszen nem érzik méltóságukat csökkenni bármilyen szintű beosztottaik között elvegyülve. Elfogadják, és nem félnek attól, hogy sok munkatársuk jobb, okosabb náluk bizonyos területen; képesek mások képességeit neheztelés és irigység nélkül felhasználni. Ha azonban ilyen a főnök, akkor nem, vagy csak alig kell változtatni rajta. Azt azonban nem lehet elérni – eltekintve bizonyos extra esetektől vagy hosszú és kitartó munkától –, hogy egy bizonytalanságban élő ember váljon öntudatossá.

Mindazonáltal még a változtatás szükségességét többé-kevésbé felmérni képes főnök is csak alig ismeri a változás mikéntjét, és általában az irányban is bizonytalan. Anélkül, hogy tudatosulna benne, ő is rabja az intézményi ‘tudattalannak’ – akárcsak a személyzet más tagjai. Aki egy évnél többet dolgozott egy szervezetnél, annak már nehéz megváltoztatnia magatartását, nem utolsó sorban azért, mert azidő alatt egy sereg elvárást támasztottak felé, és ezek közül nehéz kitörni.

Egyik kitörési lehetőség a munkatársak bevonása, megkérdezve őket, hogy mit gondolnak stb. – és várni, míg megszólalnak. Ez azonban nem könnyű: ki kell várnia, hogy a beosztott szólaljon meg előbb, amire persze nem lesz könnyű rávenni őket. Korábban említettem, hogy a főnöknek nem könnyű megtudnia, hogy mit is gondolnak róla beosztottai. Ezért nem is érdemes közvetlenül erre kérnie beosztottait, például azért nem, mert sokan úgy érzik, hogy a közvetlen rákérdezéssel inkább biztatást, sőt bókokat vár a felettes. De ahogyan a munkatársak szabadabban kezdenek beszélni, növekszik a bizalom és lényegesen világosabban fognak fogalmazni.

Másik módszer, hogy kikéri saját tevékenységéről felelős beosztottainak (vagy azok egy részének) véleményét egy értékelési mód keretében (feltételezve, hogy van ilyen a szervezetben). Ez a technika is nagy bizalmat feltételez a munkatársak részéről, a főnökéről pedig bátorságot, hogy kérdezzen. Jobb lehetőség a formális főnökértékelési rendszer, amelyet a magánszektorban gyakrabban alkalmaznak, bár még ehhez is nagy bizalom kell.

Mint korábban már esett róla szó, a leggyakoribb nehézséget a bizalom hiánya jelenti. Ezen pedig sokminden múlik. Szerencsére a bizalmat nem nehéz helyreállítani, legalábbis elméletben: a főnöknek meg kell bíznia beosztottaiban, ami majd maga után vonja, hogy majd ők is megbíznak benne. A bizalom kinyilvánítására a munkatársak bevonása teremt lehetőséget.

Ehhez hasonló dolog a munkatársak lazább pórázra engedése vagy a feladatkörök lejjebb adása. Ennek mélyről gyökerező bizalom lehet az alapja, ugyanis ennek hiányában a munkatársak azonnal átlátnak a főnök szándékán. És ezzel visszatértünk ahhoz a tételhez, hogy csak a magát biztonságban érző vezető képes a bizalomra.

Szoktak tanácsadót olyan célzattal is hívni, hogy megváltoztassák a többi munkatárs magatartását. Ha a munkatársak nem mondják el közvetlenül a tanácsadónak, mit is gondolnak a felettesükről (bár ezt sokszor megteszik, még akkor is, ha alábecsüli nézeteiket), akkor biztosan más, nonverbális módon közlik vele. Általában azt tapasztaltam, hogy a munkatársak sokkal jobban megértik a főnök problémáit, mint ahogyan azt a főnök hinné, ráadásul sokszor még segíteni is szeretnének neki. És noha igaz, hogy egy főnök elég sok frusztrációt okoz, mégis ritka irányában az igazi gyűlölet. A tanácsadónak megvan a lehetősége arra, hogy elmondja mindazt, amit a munkatársaknak nem áll módjában – annak ellenére, hogy ők is tudják, hogy mi megy rosszul. Ám sajnos éppen az a főnök vonakodik a tanácsadó bevonásától, akinek a legtöbb segítségre lenne szüksége. (Meg vagyok például győződve, hogy Robert Maxwell sohasem kért fel tanácsadót menedzsment stílusának felülvizsgálatára, és sejtem, hogy mi lett volna, ha mégis megtette volna.)

A főnöknek csak nagyon körültekintően lehet elmondani a megtenni szükséges dolgokat, mivel a főnök nagyon érzékeny teremtés – noha ezt a tényt sokan akarják közülük palástolni némi felületes komolysággal. Még ha tudatosul is bennük, hogy valamit rosszul tesznek, akkor is meglepi őket, hogy min is kell pontosan változtatniuk (a változtatás tárgya esetében általában többes számban kell gondolkodnunk), sőt gyakran el sem hiszik azonnal. Vagy néha sohasem. Még a legmegértőbb és legöntudatosabb főnök sem szeret hallani ezekről, és általában el is zárkózik. Bár később általában visszatér a témára, hacsak a tanácsadó elő nem írja a könyvtár számára a változást a fenntartó megbízásából – mert akkor teljes és folyamatos ellenállást lehet kiváltani belőle. Az egyet nem értő és gyenge lábakon álló főnök ezt akár nyíltan vissza is utasítja.

Nem is várható el, hogy egy főnök hibátlan legyen és nem is érhető el. Ha mégis birtokában lenne az összes kívánatos tulajdonságnak, akkor az lenne vele a gond, hogy munkatársai megrettennének tökéletességétől és hasonló tökéletesség kényszere nehezedne rájuk. Mindazonáltal a fejlődés igenis lehetséges akkor, ha a főnök

• elfogadja, hogy vannak hibái
• legalább olyan jól hallgat, mint ahogyan beszél
• lazábbra veszi a gyeplőt és delegál
• munkatársként és tanácsadóként kezeli beosztottait, és nem puszta beosztottként
• személyre szabott érdeklődést tanúsít munkatársai iránt.

Mindezt segíti, ha a főnök elvégez egy személyi SWOT-elemzést, meghatározza és őszintén tekint saját erősségeire, gyengeségeire, az őt körülvevő veszélyekre és a lehetőségeire. És ha elég bátor hozzá, ellenőrizheti a kapott eredményeket néhány őalá beosztott vezetővel.

A főnökön néha csak az elmozdítás segít. Bármilyen imponáló lehet ugyan számára, hogy szervezete, osztálya számára egy frusztrált és alacsony hatékonyságú beosztottak halmaza jelenti az alternatívát, könnyű választani. Nem kell azonban őt teljesen eltávolítani: gyakran van olyan lehetőség, mint például egy kutatói ösztöndíj, amit létre lehet hozni számára. Ez ugyanakkor nagyobb költséget jelent, mint amit a munkatársak megnövekedett teljesítménye ellensúlyozhatna. Ezért a fenntartók még akkor is óvakodnak kemény döntést hozni, ha a főnök ‘működése sok kárt okoz, és fejlődésképtelensége is megbizonyosodott.

E javaslatok közül egyik ad választ a munkatársak által gyakran feltett kérdésre, hogy tudniillik mit is tehetnek ők a főnökkel, mivel mindegyikhez a főnöktől vagy a fenntartótól induló kezdeményezésre van szükség. A munkatársak megpróbálhatják ugyan kényelmetlenné tenni az alkalmatlan főnök helyzetét, de nem szabad elfelejteniük, hogy a főnöknek több és nagyobb lehetősége van kényelmetlenné tenni az ő helyzetüket.

Nehézkes és kellemetlen dolog, hogy a munkatársak a fenntartóval tárgyalják meg a problémákat. A főnöknek címzett közvetlen üzenetek eljuttatása szintén frusztrációhoz vezethet, bár ennek a lehetőségét sem szabad kizárni. Mindenesetre önemésztő dolog, ha a munkatársak idejüket és energiájukat panaszkodásra használják. A beosztottak ugyanakkor megfigyelhetik felettesük hibáit, hogy elkerülhessék azokat saját beosztottaikkal szemben, vagy majd később, amikor esetleg ők jutnak magasabb ranghoz, ne tegyék ugyanazt. Egy rossz főnöktől is sokat lehet tanulni (ezt saját tapasztalataimmal is alátámaszthatom), mindaddig, amíg a beosztottak tudják az elkövetett hibákat azonosítani. A beosztottak passzív elfogadó magatartása lesz azonban felelős azért, ha saját tudatalattijukba fogadják a hibás eljárásokat.