Szerző: Lukács Sándor

janika nézegette a kisfecskéket. Már két napja leste, mi történik a kicsi fészekben.

A fiafecskék repülni tanultak. Kíváncsian figyelte gyarló mozdulataikat, ahogy ingadozva ültek a fészek peremén és riadtan szemlélték az alattuk tátongó mélységet. Az anyjuk ott cikázott a fészek körül, hívogatóan csicsergett. Janika úgy vélte, a fiait bátorítja. A kisfecskék remegtek az izgalomtól, nekifeszültek, szárnyukat emelgették, de mégsem rúgták el magukat a fészek biztonságot nyújtó széléről. A kisfiú is biztatni szerette volna őket, megértetni velük, hogy nem lesz semmi baj, repüljenek bátran, vidáman – de nem tudta, hogyan mondja meg nekik. Mikor a kisfecskék neki-nekifeszültek a repülésnek, ő is önkéntelenül megmerevítette a lábujjait, szíve izgatottan vert.

Végre az egyik kisfecske elrúgta magát a fészek széléről. Apró szárnyacskájával riadtan csapkodott, rémülten imbolygott a levegőben, majd megtelepedett az istálló falából kiálló szögön. Összehúzódva, félénk büszkeséggel pislogott. Ekkor a másik kettő is kilendült a fészekből. Janika eltátotta a száját csodálkozásában. Nézte a fecskéket, anyát és fiait, majd a kiürült fészekre pillantott.

De az nem volt üres: még benne lapított egy kisfecske. Teste nem látszott, csak a farka meredt ki a fészekből, mozdulatlanul. A kisfiú nem értette a dolgot.

Az apja lépett be, szénát hozott a teheneknek.

– Édesapám, az a kisfecske miért nem röpül ki? Talán aluszik? – kérdezte.

Az apja szórakozottan fölnézett a fészekre.

– Gyönge lehet még – mondta és kiment.

Janika tovább figyelte az egyedül maradt fecskét. A többiek már kiszálltak anyjukkal a diófára, ott kavarogtak, csicseregtek az ágak fölött: megkapták teljes szabadságukat. Már nem törődött velük, csak a fészekben lapuló kisfecske izgatta. Tudni akarta mindenáron, hogy miért nem repül ki, de hiába leste, az meg sem mozdult. Sokáig állt a fészek alatt már fájt a nyaka a fölfelé nézéstől. Végül megunta. Kiszaladt az udvarra, lekuporodott, játszani kezdett a porban, de a kisfecske minduntalan eszébe jutott. Nem volt kedvére a játék, mindegyre a fészekből kimeredő fecskefarkat látta. Újra beszaladt az istállóba. A kisfecske éppen abban a helyzetben volt, mint az előbb.

Visszaült a porba. Egy kis kupacot kotort össze, közepébe mélyedést vájt, hogy olyan legyen, mint a fecskefészek. Igazgatta, elegyengette, majd fölállt, s távolabbról vette szemügyre alkotását. Egy kis fadarabot helyezett belé, az volt a kisfecske. De nem tetszett neki. Akárhogyan forgatta, rakta ide-oda, mégsem hasonlított rá. Kedvetlenül fölállt, s szétrúgta a porfészket a fadarabkával együtt.

Ismét bement az istállóba, és első pillantását a fészekre szegezte. Semmi. A kis, fekete farok éppolyan mereven nyúlt ki a fészekből, mint az imént.

Valami elszorította a kisfiú torkát. Nagyot nyelt. Düh, keserűség, türelmetlenség tombolt benne, majdnem szétvetették mellét a háborgó indulatok. Végre elsírta magát, s egy kicsit megkönnyebbedett.

Sokáig állt ott bódultan, míg odatoppant az apja. Fölemelte könnyes arcát az apjára, szemét vádlóan szegezte rá, majd kirobbant belőle a düh:

– Miért nem röpül ki hát az a fecske? – Apja védekezően vonogatta a vállát.

– Mit tudom én… Talán gyönge, mondtam. Vagy pedig… – Nem fejezte be a mondatot. Elfordult, a sarokban fölvett egy vödröt, s kiment vizet merni az állatoknak. Janika megint egyedül maradt. Kínozta a bizonytalanság, s fülébe csengett az apja tétovázó szava: vagy pedig… sejtett valamit, valami retteneteset, megmagyarázhatatlant, de nem akart gondolni sem rá. Harag támadt benne az apja iránt, mert nem tudja megmondani, miért nem repül ki az utolsó fecske. Vagy… talán nem is akarja megmondani?

Az apja újra bejött az istállóba. Bosszúsan nézte a csökönyösen fölfelé bámuló fiút s ráripakodott:

– Minek állsz itt? Mit bámulsz azon a nyavalyás fészken? Menj innen, kihajtom a marhákat itatni. Útban vagy.

Janika ránézett könnyes, esengő szemével. Az apja megszánta:

– Na, a rosseb egye meg hát! Felemellek, aztán megnézheted.

Odavitt egy ládát, leborította, hogy a feneke volt fölül. Ráállt, majd lehajolt a kisfiúért, s a karjára vette. Janika hálásan szorongatta karjával az apja nyakát, amint megkapaszkodott benne. Az apja egyre följebb emelte.

– Na, látod már?

A kisfiú ágaskodott, ágaskodott. Végre egy vonalba került szeme a fészekkel. Belepillantott. A kisfecske mozdulatlanul lapult. Kinyújtotta a kezét. A fecske meg sem moccant. Hozzányúlt, megsimogatta.

Megdöbbenve vette észre, milyen hideg és merev. Alig látott az izgalomtól, a szíve kalapált. Megfogta a fecskét, s a hátára fordította. A hasa mint rémes fehérség villant meg. Száz meg száz apró kukac nyüzsgött rajta egymás hegyén-hátán.

– Jaaaj! – sikoltotta, s ájultan zuhant az apja vállára.

Lukács korában is nehéz volt a keresztényeknek megtalálni az igazi utat, hiszen micsoda problémák álltak eléjük! A zsidóság felé próbáltak volna tájékozódni a zsidó keresztények. A pogány szokások felé a pogányságból megtért keresztények. És ugyanakkor kitört az üldözés. A zsidóság részéről is, meg már Róma részéről is. Borzasztó nehéz volt az első keresztényeknek! És közülük is támadtak, akik hamis tanításokat mondtak. Félreértették még azt is, amit az Úr Jézus az eljöveteléről mondott.

Lukács a Boldogságos Szűz meg az apostolok tanításából ezeket kiragadja. Egészen kiemelkedik ez a felszólítás az egész részletből: Ne tévedezzetek! Az ember értelmének ad támpontot. Mert mi lenne, ha akár csak egy-egy részegyház magára volna hagyva! Például a magyar egyház: amikor megfélemlítik, amikor ránehezedik az állam hatalmas nyomása, és mindenféle divat hatása. Hogy el tudna az igazság útjáról térni!

Aztán más országokban: a missziós országokban. Afrika. Japán. Kína. Az Egyesült Államok technikai haladása mennyi hatással próbálja a keresztényeket a divat szerint elterelni az Úr Jézustól. Ne tévedezzetek!

Mi is érzékeljük: a napok apró-cseprő, kisebb-nagyobb dolga hogy elterelne a lényegestől, az Úr Jézustól, hogy bolyongjunk mindenfelé körös-körül. Nála kell kikötnünk! Ne tévedezzünk!

A másik, amit az Úr Jézus fölvillant: a félelmetes dolgok. A megfélemlítő, ami nem az értelmünket zavarja meg, hanem a félelmen keresztül kishitűségre, csüggetegségre visz bennünket: hallotok majd lázadásról, háborúkról, pestisről, járványról. Jelek lesznek az égen, mint Lukács korában, Jeruzsálem ostromát megelőzően a zsidó hagyomány mondja: egy kard alakú csillagkép volt egy esztendőn keresztül a város fölött. Egy üstökös állt ott, és láthatták. Jelezte az eseményeket.

Mink is minden eseményben, amiről hallunk, tudhatjuk: ezek jelei egy roppant nagy dolognak, az Úr Jézus végső eljövetelének, amely titokzatosan fog lezajlani. Ember azt elképzelni előre nem tudja.

És az akaratunk számára azt mondja: ne aggodalmaskodjatok előre, hogy majd mit hogy csináltok, mit mondotok! Én adok majd nektek szájat és bele bölcsességet. Milyen kijelentés ez az Úr Jézus részéről akkor! Ott áll Jeruzsálemben a szenvedése, kínszenvedése, a kereszthalála előtt, és a messze korba tekint előre… én majd adok nektek erőt és bölcsességet.

Tehát tudja azt, hogy Ő átfog minden időt. Ő ott lesz az övéi mellett. Ezt mondja nekünk is. De nem csak mondja: minden nap tapasztaljuk. Ad nekünk szájat és bele bölcsességet, hogy mit mondjunk, és mit gondoljunk. És ad a szívünkbe reményt és bele bátorságot, hogy hogy várjuk őt.

Mert a végén a harmadik, amit mond, ez: kitartó türelemben fogjátok megnyerni a lelketeket. Állhatatosságban. Az állhatatosság, a remény, a kitartás valamihez kapcsolódik. Olyan lelkület, ami valamibe kapaszkodik, és onnan merít erőt. Az Úr Jézus is arra gondol, hogy virrasszunk, hogy legyünk állhatatosak – mint a násznép! Mint a menyasszony: abba kapaszkodik, aki őt megkérte, aki őt már kiválasztotta, lefoglalta.

A mi türelmünk, állhatatosságunk is az Úr Jézusba kapaszkodik, aki eljön értünk megváltani bennünket. Milyen jó ezt minden nap megélni! Milyen jó, hogy a mi Urunk minden nap, titokzatosan, a szentmisében közeledik hozzánk! És a föltámadt állapotából a papot is szinte megragadja, fölragadja megdicsőült állapotába, és vele együtt hajtja végre ezt a csodát: a kenyér átlényegítését. Már isteni cselekvésbe ragad bennünket!

De a papon keresztül az Egyházát is összeköti a végső, örök idővel, ami elkezdődött már. Összeköti, összefoglalja és ezzel a közeledésével erőt ad nekünk arra, hogy kitartsunk, és semmi félre ne vigyen, és meg ne félemlítsen bennünket, hanem örvendezéssel várjuk az Ő napját.

Az Úr Jézus eljövetelét abban a korban tesszalonikiek például arra használták föl, hogy ha vége lesz a világnak, akkor minek dolgozzunk. És nem dolgoztak. Tévedtek. Szent Pál a maga példájával mondja: ez az idő arra való, hogy szorgalmasan, minden nap, mint a méhek, hangyák dolgozzunk, mert ez az egész világ nem arra való, hogy félrevezessen vagy megfélemlítsen bennünket, hanem hogy eszköz legyen: gyűjtjük a szeretet mézét az örök életre, mert az megmarad. Ámen.

Jézus tekintete végigsugárzott a sokaságon, mely szétterülve a hegyen, körülfogta őt. Nézte az éhüket csillapító embereket, akik hallgatagon, vagy éppen két harapás között szót váltva, nevetgélve ettek, miként a pihenni leült zarándokok. A tanítványok egyre csak hordták a kenyeret meg a halat, kínálták sorba mindegyiknek, sokan már háromszor is vettek, mintha el akarnák magukban raktározni a szűkösebb napokra.

Berekiás, a halász és Hebron, a fazekas egymás mellett ültek. Már nem ettek, lábukat elégedetten nyújtották ki, rajtuk a jóllakottság ernyesztő zsibbadtsága. Hebron szeme le-lecsukódott, talán szendergett is keveset, amikor Berekiás hirtelen megbökte. Kinyitotta a szemét, bosszúsan nézett a másikra.

– Mit akarsz? – kérdezte és ásított, ezzel is jelezve, hogy ő inkább aludni szeretne most, nem beszélgetni, ha Berekiásnak ahhoz volna kedve.

– Oda nézz… – mutatott előre izgatottan Berekiás –, most szedik össze a kenyerek maradékát. Már a tizenkettedik kosárral!

– Jól teszik… – morogta egykedvűen Hebron –, nem szabad, hogy kárba vesszen egyetlen darab sem.

– Hebron, barátom… – meredt rá Berekiás –, ébredj fel, ha alszol! Még mindig nem érted? Öt kenyér volt és két hal és nézz körül, hányan laktunk jól belőle. És, hogy megelégedtünk, mennyi maradt. A Názáreti csodát tett. Bizony, hogy próféta ő.

– Meglehet… – mondta Hebron és újra le akarta csukni a szemét, de Berekiás nem engedte. Egész közel hajolt hozzá És úgy mondta tagoltan, minden szónak nyomatékot adva.

– Ha ezt tette a kenyérrel, meg a hallal, úgy mással is megteheti.

– Mással… – Hebron felült, bambán bámult a másikra. – Hogy értelmezzem a szavaidat, Berekiás?

Berekiás apró, ravasz szeme összehúzódott, arcára széles mosoly terült. Majd két ujjával megcsípte Hebron köntösét.

– Hány köntösöd van Hebron?

– Hát… ez a viseltes… Meg otthon egy tisztább…

– Na látod, én sem mondhatok többet… És sarud?

Hebron ormótlan, repedezett sarujára nézett, aztán maga alá húzta, minta röstellné.

– Ne röstelld, barátom – mondta Berekiás –, hiszen az enyém se különb. És nekem sincs több, mint ez az egy pár. De lehetne akár tíz pár is, meg köntösből is ugyanannyi. Meg házunk is, akár három. És ehetnénk arany tálból…

– Mit zagyválsz itt össze-vissza? – fakadt ki Hebron dühösen. – Csak jártatod a szád fölöslegesen. Nem vagyunk mi gazdagok, hogy ez lehetséges legyen…

– Még nem vagyunk… – mondta Berekiás –, de azok lehetnénk. Ha ez a próféta lenne a királyunk, úgy minket is gazdaggá tehetne. Aki öt kenyérből és két halból ennyi embert megelégít, úgy csodát tehetne egyébbel is.

Ekkor már többen is közelebb húzódtak hozzájuk, bólogatva hallgatták Berekiást.

– Úgy igaz – mondta Eliud, a vízhordó –, nagy hatalma van… Azt mondom én is, tegyük királlyá és kérjük cserébe, hogy adjon nekünk gazdagságot…

– Bölcsen szólottatok – helyeselt Gazzám, a birkapásztor. – Menjünk, győzzük meg erről a népet…

És fölkerekedtek és körbejárták a sokaságot, hogy meggyőzzék erről. És az emberek örültek a lehetőségnek, hogy gazdaggá lehetnek, mert a próféta majd megsokasítja javaikat, mint tette az öt kenyérrel és a két hallal.

Aztán, mint hömpölygő áradat megindultak Jézus felé.

A tanítványok megrettenve figyelték ezt, nem tudták mire vélni, de Jézus felemelt kézzel nyugalomra intette őket. És amikor a sokaság a közelébe tódult kivált közülük Berekiás, a halász, térdre esett és így szólt:

– Rabbóni – mondta –, nagy dolgot cselekedtél, hogy megvendégeltél ennyi embert mindössze öt kenyérből és két halból. Dehát ettől mi még szegények és nyomorultak maradtunk. Csak az éhünk csillapodott kissé.

sok  sor  van úgy  az  ember életbe  nincsen kedve

szemihez csinálni de  akkor ösztönre  kel hallgatni

az  embernek és  meg kel  csinálni  amit kel életbe

dolgozni van úgy   te neked életbe  nemi kedved

épen kimenni kertdolgozni épen kedve   nem  volt

az embernek meg  csinálni   vagy ilyenkor ember

magán akaratot vesz  magába  eldönti igenis meg

akarom  csinálni azt dolgot amihez nincsen

kedvem  mert így  másik embernek okozok  plusz

munkát olyannal nekem ahhoz  nincsen kedvem 

csinálja  meg nekem más   vagy úgy hogy  kiadom

másiknak dolgokat oldja  meg helyettem meg

valaki  helyettem  mert  ehhez nincsen kedvem

meg  úgy  voltam dolgoztam eleget most

dolgozzon  más innentől  nem csinálni semmit .

ez  nem jó hoz  vezet  ez döntés mindig  csinálni

én is kicsit betegen  tudják kinti már nem  megy

darabig  elfogadták úgy csinálom benti kis 

dolgokat  csinálom segítek azzal  itthon szüleimnek

vége  tért  szeptembertől  a  vakáció újra elindult

tanítások  az iskolákba  nem  nagyon  vártuk  azt

bizonyos  tanítást  az iskolákba  ,de szeptember 1től

elindult    mindenütt az   bizonyos  tanítások nálunk

egy  kicsikét  később  kezdték   a   bizonyos   tanítást

nálunk mert  ahol  tartjuk  a  bizonyos foglalkozást

ott  egy kicsit  úgy  alakult helyzet  most   tudtunk

terembe      rendet  rakni   így  kezdtük szeptember

első  hetét  rendet  rakunk közösen  szülőkel  rendet

raktunk  terembe  .mondogatta  sok sor  Erzsike elmegy

dolgozni   és  most  nyáron úgy  alakult  helyzet  

eltudott  helyezkedni dolgozni örömmel megy dolgozni.

így ő  nem jár  foglalkozásra .első  foglalkozást 

szeptember8án tartottuk  meg  beszéltük  kinek hogyan

telt  nyári  szünete körbe  ültük teremet úgy  beszéltük

meg kinek hogy nyári  szünetje.

2025.Szeptember 8. Az első hetet takarítással töltöttük. Jó volt bejönni a szép tiszta foglalkoztatóba hétfőn. A padokat még nem tettük a helyére, hanem körbe ültünk, és elsőként mindenki elmesélte, kinek hogyan telt a nyáriszünet. Miután mindenkit meghallgattunk, félretoltuk a székeket, és kicsit tornáztunk.i Ekkor érkezett meg Lencsi, így ő is becsatlakozott. Tízóraira gyümölcsöt és zöldséget ettünk, szilvát, almát, sárgarépát. Megbeszéltük, hogy a jövőben nagyobb hangsúlyt helyezünk az egészséges táplálkozásra, és a mozgásra. A nagy főzések helyett egy könnyebb tízóraira helyezzük a hangsúlyt, így több időnk jut a mozgásra, sétára, foglalkozásokra. Mivel azeptember 10-én hivatalosak vagyunk Gödöllőre az V. Nefelejcs Akadályversenyre, ezért átbeszéltük ennek részleteit, és készültünk az olimpiai totóra. Utána tettünk egy sétát a templomkertbe, ahol többek között megcsodáltuk a nagy tölgyfát, ami alatt a makktermések helyett kizárólag gubacsokkal volt terítve a föld. Ezt valamelyik gubacsfúrólégy okozta. A séta után megköszöntöttük szülinapjára Krisztit és az egyik elmaradt nyári születésnapost, Veronikát. Remek nap volt! Szerdán a csapat egyik fele majd Gödöllőre megy az akadályversenyre, a másik fele pedig jön a foglalkoztatóba

életünkbe van olyan  dolog ami  nem szép

dolgot  csinálunk  másik  ember  társunk  felé

nem  is  vesszük észre   magunkba   azt 

viselkedést másik ember társunk felé elkezdtük

úgy  vagyunk  vele   magunkba jó  példát 

mutatunk  másik  felé ezt kel folytatni úgy  van

vele az  ember nagy tévedés jó példát át  kel

értékelünk  magunkba  mikor csináltunk életünkbe

jót és  amit  követni  kel életbe azt jót .hány olyan

életbe egyik  nagy  ember nem is  igazán gondolja

át életbe viselkedésével jó  példát kéne  mutatunk

másik ember  társunk felé   nem gondolta ezt  meg

úgy  van  vele az illető  egyből    mondjuk azt 

fele  barátját  egyből kikezd róla egyéb csúnyát

mondani épen  ki gúnyolni  másik  ember társát

ami életbe nem szép   dolog  másik  ember

társunkkal ilyet   csinálunk ez  fajta viselkedéssel

nagyon csúnya  haragot fog kiszülni 2ember

társunk közt azért  kel meg tanulni normálisan

viselkedni nem gúnyolni néha  tévé is  nagyon

rossz  példát mutat embernek nem kéne követni

őket  ők néha  csúnyát mutatnak fele baráti

viselkedésről így lesz harag 2ember  társ  közt mi

ezt ne kövesünk tiszteljük fele barátunkat.

Amikor Jézus a törvények megtartása felől kérdezi, és kiderül, hogy ezen a téren nem lehet elmarasztalni, akkor mind őbenne, mind bennünk az a végső következtetés fogalmazódik meg, hogy minden rendben van! Nincs semmi akadálya annak, hogy az az előkelő fiatalember, vagy mi magunk ne szegődhetnénk Jézus köréhez, akár az apostolok társaságához. És hogy mennyire jogos ez a konklúzió, Márk evangélistának az a biztató megjegyzése is jelzi, mely Jézus szimpátiájára utal…

Éppen ezért szinte mellbevágó a drámai fordulat viharfelhőjének vészjele. Tudniillik most következik az a pillanat, mely éles határvonalat húz az Ó- és az Újszövetség normarendszere között! Mert ahogy a biblikusok, moralisták megjegyzik, Jézus kora előtt a parancsolat-etikán volt a hangsúly: mind az írástudók, mind a vallásos hívők a törvények teljesítésének arányában hozzávetőleges pontossággal kiszámíthatták a maguk és mások vallásosságának fokát, vagyis végső fokon az Istenhez-tartozás mélységét a törvények megtartásának mérlegén vélték lemérni. Jézus és a gazdag fiatalember közti találkozás két felvonásos drámához hasonlítható. Az a párbeszéd, melyet az előtte leboruló vagyonos ember kezdeményezett, lényegében az eddig hallottakkal befejeződött. Jelképesen szólva, a függöny legördülhet, hiszen az ószövetségi normák szerint nincs miről beszélni tovább! Aki ezt a normát teljesítette, sőt túlteljesítette, akár haza is mehet.

De a kopernikuszi fordulat csak most következik. Mert Jézus annyira megkedvelte az öt felkereső fiatalembert, hogy folytatni akarja a beszélgetést, és most ő kezdeményez. Ezzel beléphetünk a második “felvonás” egészen új légkörébe, a találkozások etikájának világába. Itt a törvények, a tízparancsolat normáinak megtartásán túl a Hegyibeszéd nyolc boldogságos etikája veszi át a tájékozódás iránytűjét. Itt más csillagzat van fejünk felett és a szívünkben. A törvénytisztelet kazuisztikája átadja helyét a Jézussal való találkozás misztikájának. És mivel minden találkozás egyedi, ezért nem lehet általánosítani, – nem lehet tudni, hogy kitől mit kér a Mester. Míg Zakeustól “csak” azt kérte, hogy ugorjon le a fáról és adjon szállást otthonában, addig ettől a “tiszta” lélektől mást kér. “Egy dolognak még híjával vagy!” Vajon mire gondol Jézus?

Ha Zakeustól nem várja el, hogy egész vagyonát ossza szét, és helyesli, hogy “csak” vagyona felét adja a szegényeknek, akkor kék égből lelkünkbe cikázik a villám a jézusi óhaj hallatán: előbb menj el, add el mindenedet, oszd szét a szegények között, aztán gyere és kövess engem Vagyis egyértelmű, hogy Jézus összeköti a törvények teljesítésének aszkézisét a vele való találkozásból fakadó misztikával. És mivel belelát követőinek lelkébe, mindegyiktől mást és mást kíván, aszerint, hogy “minek van híjával” az ember. Ez a magyarázata a megtérések, hivatások megszámlálhatatlan variációjának. Hogy egy keresztény milyen úton járjon, nem lehet eleve meghatározni: nem ugyanaz az útja mindenkinek. Hogy melyik utat szánja nekem a Gondviselés, azt a jézusi találkozásokkor fedi fel a Szentlélek! Ezt követően azonban mindenki maga dönti el, hogy milyen választ ad Jézusnak. Éppen úgy, amint itt, ebben a jelenetben is történt.

a felebaráti szeretet életbe  nagyon fontos

anélkül  meg van halva minden ha 

felebarátomat nem tisztelem nagyon  fontos

életbe fele baráti tisztelet egymás iránt

életünkbe erre  vagyunk igazán  rá szorulunk

fele baráti szeretetre mert  az ember barátja   

életbe  akivel meg  kötik  bizonyos  felebaráti

szeretet azzal ember társsal örök szeretetbe

maradnak vele az 2ember  társéletbe  mindig

támogatni  fogják  egymást élet  ez az

bizonyos  fele  baráti  szeret  az  életbe ami 

mai világba  nagyon fontos  dolog lenne

a szeret  meg  nézzük  mai  világot mi is   folyik

igazából a bizonyos háborúról pakol nagy 

ember világba  az gondolja azzal dologgal

szokat  fog elérni  világba nagy  tévedés ezzel

csak  még  nagyobb viszályt  háborgást fog

kitölteni emberek  közt. pedig  fele  baráti

szeretet  életbe   nagyon fontos  tanuljuk

meg  szeresük fele barátunkat

Az mozog egy fiatalember vagy egy fiatal lány életében, hogyan viszonozza Isten szeretetét, és ebben talál egy hallatlan nagy lehetőséget, olyat, ami az egész életén át végighúzódik.
Ez volt tehát Ferenc megoldása, és izgalmas viszony alakult ki Ferenc és Isten között. Ferenc szinte kihívást intézett Isten felé: lemondott mindenről, az ő gondjára bízta magát; „te majd gondoskodol rólam”! Lesz, ahogy lesz. Ha juttatsz valamit, akkor örülök az ajándékodnak. Ha nem juttatsz, ha nélkülözök, akkor azt is tudom, hogy ezt érted odaadhatom.

Veszélyes, minden nap új és új helyzetek elé állító utat választott Ferenc. A közvetlen követőinek is ezt az utat nyitotta meg.

Bámulatos, hogy akkor ezrével mentek Ferenc után. De ő nem tartotta ezt az utat mindenki számára járhatónak. Volt úgy, hogy egy egész község akart utána menni, beszegődni hozzá és Szent Klárához. „Testvérek, maradjatok, mi lesz, ha mindnyájan szerzetesek lesztek? Be kell népesíteni az anyaszentegyházat.” És megalapította a harmadrendet, hogy azért valami módon mindenki követhesse az ő nagyszerű útját, azt az izgalmas viszonyt Isten és őközte. Így az emberek iránti bizalmát is kimutatta: a koldulásával rájuk bízta magát – a jóságukra vagy a rosszaságukra.

Így bontakozott ki aztán Ferencben ez a tipikus „Szent Ferenc-i” szegénység szelleme. Sajátos módon lett az övé az egész világ; kinyílt előtte, megszépült, minden Istenről beszélt neki, és ő közvetlenül mindenen keresztül Istent találhatta meg.

Most a beszédünk második része meglepő kérdés: hát a mi szegénységünk?

Kétségtelen, testvéreim, hogy ebben a problémában Isten és a közénk ékelődő világhoz, anyagi javakhoz, dolgokhoz való viszonyunk nagy kérdés. Kétségtelen, hogy sok út van, sok gyalogút vezet az erdőn keresztül. Az anyagi világhoz való viszony megoldására is sok út van, minden embernek megvan a maga útja.

De szemünk előtt kell tartanunk azt is, hogy az Úr Jézus azért két nagy megoldást elkülönített. Azokat, akiket maga hívott és kiválasztott, hogy hagyd el a házadat, otthonodat, családodat, feleségedet, száz annyit kapsz, gyere velem, gyere, kövess engem, az apostolok útját, azokét, akik teljesen hozzá szegődnek. És ott volt Betániában Lázár, Mária, Márta, akiket meghagyott a maguk jómódjában, elment hozzájuk, vendégük volt; őket más útra tanította.

Mert az is kétségtelen, hogy mindnyájunk számára adva van a nagy föladat, hogy a rendelkezésre álló változatos, hasznos, szép, jó, szükséges dolgok rengetegében mi is megtaláljuk az Istent, és tiszteljük, szeressük, a benső megtérést hozzuk nyilvánosságra. De a kérdés lényege ott van, hogy akár Ferencről van szó, akár apostolokról, akár világiakról, senki sem bírja az életét egészen Isten szolgálatának, dicséretének, tiszteletének szentelni, senki sem bírja a benső megtérést kifelé megvalósítani, ha az anyagi világból valamit bálványoz, ha valamihöz odatapad, ha valami az Isten helyére kerül az életében. Olyan lesz az ilyen ember, mint a pórázon a kutya: ugat, ugat, de nem mehet messzebb, mint ahogy engedi a póráz.

Tehát mindnyájunk számára csak egyetlen út van nyitva. Ha nem követjük a ferenci szegénység megoldását, akkor a harmadrend útját, a lelki szegénység útját válasszuk. Hogy kiküzdjük azt a függetlenséget s szabadságot, amit kíván Isten szolgálata, tisztelete, szeretete. Hogy ne kerüljön Isten az életünkben a második helyre. És ez nagy föladat mindnyájunk számára.

Ezen az úton, kedves jó testvéreim, nekünk is el kell indulnunk, meg kell néznünk magunkat, és ezt a lelki szegénységet, amiről az Úr Jézus is beszél – boldogok a lelki szegények –, ezt meg kell találnunk mindnyájunknak.

Ferenc küldetése az volt és maradt az egész anyaszentegyházban, hogy előtérbe helyezze a gyakorlati szükségességét ennek a szegénység felé kinyíló lelkületnek.

Nagyon érdekes a második vatikáni zsinat lefolyása. Amikor a harmadik világ püspökei azt akarták elérni, hogy az anyaszentegyházban belül is végbemenjen egy ilyen fordulat, a szegénység felé. És ez lesz az anyaszentegyház jövőjének útja: mint egyház is jobban le kell vonnunk a következtetéseket.

De az emberiség útjában is csak ez marad nyitva, ez a megoldás, olyan mérhetetlen az ellentét a gazdag országok és a szegény harmadik világ népei között, olyan tűrhetetlen, hogy ilyen talán még soha nem volt, mióta az emberiség él. És még tűrhetetlenebbé teszi az, hogy ezt a helyzetet tudjuk mindnyájan: a föld legnagyobb javait, a föld színe javát, gazdagságát beleöljük a fegyverkezésbe. Ez pokoli helyzetet teremtett a földön. Tehát a Szent Ferenc-i megoldás, a szegénység, a lelki szegénység még soha nem volt ennyire aktuális, gyakorlati föladat az emberiség előtt, mint most.

Érezzük Szent Ferenc küldetését, ennek a gyakorlati jelentőségét. A mai szentmisénkbe egész szívünkkel vegyük ezt be. Adja meg nekünk a Jóisten, hogy fölismerjük, mit kíván tőlünk a szegénység szelleme; hogy Isten segítsen minket a szegénység szellemével fölszabadulni Isten gyermekévé, a szegényekkel törődő, testvéri emberiség segítse az anyaszentegyházat átalakulni a szegények egyházává.

És segítse az emberiséget, hogy megoldjuk ezt a szörnyű elénk meredő kérdést: a szegény és a gazdag országok ellentétét; hogy lefegyverkezzen az emberiség végre, és elinduljon Szent Ferenc útján.

Ilyen szadduceusok mindenfelé vannak, és mindnyájunkban ott bujkál egy kicsit ez a szadduceus. Mikor az ember látja, hogy szinte nyomtalanul eltűnik az élet, és szinte semmi se marad utána. Összeomlik, ami az életét hordozta. Ahogy az ember öregedésnek indul, érzi, tapaszalja az élet erőinek fogyását.

Sose felejtem el: egy faluba mentem helyettesíteni. A busztól a házak előtt mentem el, egy öreg házaspár ült egy kis padon. Rájuk köszöntem: a másnapi ünnepről esett szó. Láttam, hogy keserű az arcuk, és az egyik el is árulta, miért: az ember fölfordul és vége. Azt hiszem, hogy kegyetlenebbet vagy borzalmasabbat nem lehet mondani. Ebben minden ott van: hitetlenség, reménytelenség, szeretetlenség. És nem igaz, hála Istennek. Ez sötét, tömény hazugság. Mint ahogy a szadduceusoké is.

Minden okoskodásukkal együtt, mert olyan bölcsen eszeskednek a halálról és az elmúlásról. Ezzel az ostoba esettel is, meg sok minden mással. Boncoltunk, hány embert fölboncoltunk már, egyikben sem találtuk a lelket… Persze, hogy nem.

De ha csak az egyszerű földi észjárással próbálnánk tovább gondolkodni, akkor sem erre a megállapításra jutnánk.

Ebben a zárt, érzékelhető világban sem tűnik el nyomtalanul semmi. Egy tudós fizikus arra az elméletre építve, hogy a világ egy robbanással keletkezett egy végtelen tömény, tömör anyagmennyiségből, arra a következtetésre jutott, hogy annak a robbanásnak rezgései kellettek, hogy legyenek, és azoknak itt kell lenniük. És kutatott a különböző rezgések között, és megtalálta azokat az ősrezgéseket. Minden szó, minden hang, minden kép, minden, ami rezgés, itt rezeg ebben az egyetlen anyagmennyiséget képező világmindenségben. És az élet is megszakíthatatlan láncolattal húzódik mögöttünk.

De természetes szemlélettel nézve is: egy író, akinek a fantáziája jár mindenfelé, elképzelheti, hogy lettünk, aztán megszűnünk. De ha a valóságot nézzük, ezt a mérhetetlen következetességgel az élet felé menő, emelkedő valóságot, azt látjuk, hogy hihetetlen munkával, okossággal, pontossággal évmilliárdok óta minden az élet felé mutat. Egy hallatlan nagy folyamban, mederben megy minden – emelkedve.

Egyre tökéletesebben szerveződik az anyag. Látjuk meglepő, csodálatos jeleit a mind magasabb tudatjelenségeknek, életnek, a mind gazdagabb tudatvilágnak, ami már egyetlen emberben is micsoda gazdag tud lenni! Belefér a tudatunkba az egész világ, az egész történelem. Az irány, ami felé az egész be van lőve – ahogy Teilhard de Chardin megmutatja hallatlan szellemi éllel. Az egész iránya a tudat teljessége, a személyes tudat teljessége.

Figyeljünk az Új Jézus szavára, hogy az eszeskedő szadduceusoknak mit felel, és mindnyájunknak mit mond. Azt a vigasztaló szót mondja, hogy Isten az élők Istene. Az élet Istene. Ugye van fogalmunk az életről? Végigtekintjük a parányi, kezdeti állapotától, az első sejttől. Micsoda hallatlan erő feszül abban az egyetlen élő sejtben, amelynek föl kellett bukkannia itt a földön egyszer. Mert biztos, hogy volt olyan, amikor nem volt élet. Micsoda erő van ebben a pici, parányi sejtben! Ha a föld ráébredhetett volna, hogy mi született itt, amikor az első sejt létrejött! Micsoda ünnepnapot jelentene ez az életében! Hogy ujjongana, hogy énekelne, muzsikálna neki; mint drága kincset dajkálná az egyetlen élő sejtet, mert abban már benne rejlik az évmilliók hosszú során a többi élet: mert abból bontakozhatott ki, ahogy most elgondolják.

Isten az élet Istene. S az élet további menetében jelentkeznek csodálatos dolgok: illatok, színek, virágok belső jelzésrendszere, összefüggései. A belső mozgás a növekvés felé, a sokszorozódás felé, a végtelen felé jelez.

Egy élő szövetekből, csontokból fölépült kicsi vagy nagy lény érezni kezd: milyen meglepetés az, amikor végigrándul az érzés az élő testeken. Az öröm, a fájdalom, a vágy… minden. És akkor az emberben megint új világ, a tudatos, okos szellemi létezés birodalma kinyílik.

Már az egész földet beszövi ez a tudatréteg. És mennyi csoda benne! Gazdagabb a tudatvilágunk, mint maga a lét, mint maga a föld! És ez a tudatvilág egyenesen egy beláthatatlan, további gazdagság felé mutat. Az élet ezt jelenti! Ezt mondja az Úr Jézus: Isten az élők Istene.

A valósággal teljesen ellentétes, durva, sötét, hamis dolog azt gondolni, hogy Isten körül halál van és halottak. Ez csak a látszat: ezt mi hoztuk be az Istentől eltérő szabadságunkkal. A bűnben rejlik ez, de Isten ezt is fölhasználta a további életre. Mert amennyire számunkra büntetés jelleget hordoz a halál és a betegség, annyira ajándék is: egy szegényebb állapotból a halál a sokkal gazdagabb felé mutat.

És még egy vigasztalót mond rövid szavakkal az Úr Jézus. Ő, aki magában hordozza az életet. Aki maga az élő Isten, nemcsak azt mondja, hogy Isten az élők Istene, hanem azt is, hogy Ábrahám, Izsák és Jákob Istene. Vagyis személyes Isten.

Pascal a naplójában 1654. november 23-án, Szent Kelemen pápa napján leírja, hogy este fél tizenegytől hajnali fél egyig – csupa nagybetűvel –: TŰZ! Mózes is tűzben látta meg Istent. TŰZ! S odaírja: Ábrahám Istene, Izsák Istene, Jákob Istene. Nem a filozófusoké, nem a tudósoké.

Bizonyosság, látás, öröm, béke: ez Jézus Krisztus Istene. Ez szólal meg az evangéliumban, Jézus Krisztus Istene.

És nemcsak szóval mondta az Úr Jézus ezt, hogy Isten az élők Istene, hanem végigmenve a szenvedésen és a halálon elénk lép, az emberi természetünket hordozva. Annak előző jeleit és sebeit hordozva elénk lép – föltámadva.