Kandata a többi bűnössel együtt hol fölbukott, hol alámerült a Pokol padozatán a Vértócsába.
Szuroksötét volt mindenütt, és amikor néha valami átcikázott a sötétségen, az csak a Hári-no-Jamá tűvillogása volt, még a sötétségnél is irtózatosabb. S aztán a temető csendje volt a mélyben, és semmi hang, csak egyszer-egyszer a bűnösök elfúló sóhajtása.
Aki már idáig jutott, úgy kimerült a Pokol felsőbb rétegeinek sokféle gyötrelmétől, hogy nem maradt ereje a jajgatásra sem.
Így aztán Kandata, akármilyen híres betörő volt, társaival együtt fulladozott a vérben, és vergődött a tócsában, mint a haldokló béka.
Aztán eljött a pillanat. Kandata véletlenül fölemelte a fejét, és ahogy fölnézett a Vértócsa mélyéből az égre, látta, hogy egy ezüstös pókfonál ereszkedik éppen őfelé, a magas, magas Mennyországból, lassan és halvány csillogással a szótalan sötétben, mintha félne az emberi pillantástól.
Kandata összecsapta a kezét örömében. Ha belekapaszkodna a pókfonálba, ha felmászna addig, amíg a fonál engedi, biztosan megmenekülne a Pokolból. Az ördögbe is, ha minden jól megy, még bekerülhet a Paradicsomba. S akkor soha nem kergetik fel a Hári-no-Jamára, és nem kell a Vértócsában elmerülnie.
Ahogy ezt végiggondolta, már meg is markolta a pókfonalat, és teljes erejéből mászni kezdett fölfelé. Híres betörő volt, régóta ismerte az efféle módszereket.
Hanem a Pokol kitudja-hány-milliárd mérföldnyire fekszik a Paradicsomtól. Akármennyire nekigyürkőzött Kandata, nem volt olyan könnyű kijutni innen. Erőlködött valameddig, de végül úgy kimerült, hogy egy hüvelyknyit nem bírt följebb kúszni. Mit volt mit tenni, kényszerpihenőt tartott, és ahogy ott csüngött a pókfonálon, lenézett a mélységes mélybe. Mostanáig annyira erőltette a mászást, hogy a Vértócsa, amelyben nemrég még fuldokolt, legnagyobb ámulatára teljesen eltűnt odalenn a sötét messzeségben. És az irtózatos Hári-no-Jamá homályos tűvillogása is alulról érkezett. Ha tehát ilyen iramban mászik fölfelé, könnyebben kijut a Pokolból, mint ahogy gondolta volna.
Összekulcsolt kézzel lógott a pókfonálon, és nevetett Kandata, és kiabált, úgy, ahogy soha az odalenn töltött évek alatt, és harsogta, hogy: „Sikerült! Sikerült!”
És akkor hirtelen meglátta, hogy a mélyből megannyi bűnös követi őt a pókfonálon, és hogy rendületlenül másznak följebb és följebb, mint a megeredt hangyaboly.
Kandatának belekáprázott a szeme a látványba, széles szája bambán kinyílt a csodálkozástól és a rémülettől. Hogy fogja ez a hajszálfinom pókfonál, amely őt is épp csak hogy megtartja, kibírni ennyi ember súlyát? Ha ég és föld között elszakad, akkor hiába küszködte föl magát idáig, maga is fejjel visszazuhan a Pokolba. Nem, nem, ez rettenetes volna, ez nem történhet meg.
Közben pedig a bűnösök százai és ezrei hemzsegtek kifelé a sötét Vértócsából, és teljes erejükből igyekeztek a magasba a csillogó, hajszálfinom pókfonálon. Ha most sürgősen nem csinál valamit, a fonál mindjárt kettészakad, és ő a mélybe hull. Kandata felüvöltött:
– Hé, ti bűnözők! Ez a pókfonál az enyém! Ki a fene mondta, hogy rámászhattok? Eresszétek el! Eresszétek el!
Ebben a pillanatban a pókfonál, amely mostanáig semmi jelét nem mutatta a gyengeségnek, hirtelen csattanva elrepedt azon a ponton, ahol Kandata beléfogódzott.
Minden hiába. Még sikoltani se maradt ideje. Nyílegyenesen, fejjel lefelé visszazuhant a sötétségbe, sebesen pörgött, pörgött, mint a búgócsiga.
A pókfonál pedig, a csillogó és hajszálfinom pókfonál, rövidre szaggatva csüngött a holdtalan, csillagtalan égből.