Az iskolaépítés politikai terheltségének tudatában már jobban érthető, miért nem törekedett a neológ magyar zsidóság szélesköru oktatási hálózat kiépítésére. Az oktatási rendszer teljes vertikumát lefedő iskolahálózat létrehozása olyan nagyszabású vállalkozás, egy közösség erőit oly végletesen igénybe vevő feladat, hogy ennek kivitelezését a lenni vagy nem lenni kérdés, egy korszak uralkodó eszméje mindennél erősebben motiválja. A vizsgált korban a nacionalizmus a zsidóságot a magyarság felé hajtotta: a zsidóság számukra nem faj volt (e szó akkor még – a nácizmus fellépése előtt – nem volt szalonképtelen), nem nemzetiség, hanem vallás. Az izraelita vallású magyar szóösszetételnek a második része volt dinamikusabb: a korban elsődleges nemzet ütötte a másodlagos vallást.
Karády Viktor e témában írott tanulmányai adatok tömkelegével bizonyítják, hogy miközben a neológ zsidóság iskolázási hajlandósága messze az összes többi felekezet előtt járt, saját modern oktatási hálózat kiépítésében korántsem buzgólkodott ennyire. 1918 előtt a zsidó elemi iskolásoknak csupán 33 százaléka járt saját felekezetük iskolájába, ami a legalacsonyabb arány a bevett felekezetek között. Adataiból az is kiderül, hogy a zsidók esetében a magyar társadalmi hierarchia centrumához való közelség egyenesen arányos az iskoláztatási alapossággal, viszont fordítottan az önálló iskolarendszer kiépítésének igényével. A fővárosban élő zsidóság iskolázottsága a legmagasabb, ugyanakkor itt járnak a zsidó gyerekek legkisebb arányban saját felekezetük iskoláiba. A neológia asszimilációs hajlandóságát azonban még e szám sem illusztrálja hitelesen: a 33 százalékban bennefoglaltatik a fejlett nyugat-magyarországi ortodox iskolahálózat (lásd alább). Még az izraelita felekezeti iskolák jobb felszereltsége, pedagógusokkal való jobb ellátottsága és az innen továbbtanulók magasabb aránya sem bizonyult vonzónak a zsidó szülők nagyobb része számára.
Egészen más a helyzet, ha a zsidóság öntörvényű jellegét fenntartó, nagy narratívákra épülő közösségek oktatási rendszerét figyeljük.
A modern világban élő, de a zsidó nép eszméjéhez ragaszkodó észak- magyarországi ortodoxia (melynek hagyományosan a Chatam Szofér neve által fémjelzett, hírneves pozsonyi jesíva volt a szellemi központja) fejlett iskolahálózatot épített ki a Dunántúlon és a Felvidék (később Szlovákia) nyugati részén, melynek sűrűsége a korban e téren elöljáró evangélikus egyházéval vetekedett.
A keleti ortodoxia és a haszidizmus a modern oktatás követelményeiről nem vett tudomást, fenntartotta a hagyományos ismereteket oktató héderek sűrű rendszerét – ignorálva az ilyen iskolákat illegálisnak nyilvánító állami határozatokat. (1920 után a magyar oktatásnak ez a problémája megoldódott, mivel a hagyományhu zsidóság döntő többsége a trianoni határokon kívülre került.)
A zsidóságot a nemzeti eszmével szintetizáló cionista irányzat Tarbut mozgalma a két háború közötti Lengyelországban 129 elemi iskolát, 20 gimnáziumot és 5 tanítóképzőt működtetett, erőteljesen törekedve a modern héber nyelv használatára. A konkurens autonomista irányzat, mely a jiddist tekintette nemzeti nyelvnek, az ott élő zsidóságot pedig éppoly nemzetiségnek, mint a lengyeleket, szlovákokat, ukránokat, 95 iskolát, 4 gimnáziumot és egy tanítóképzőt mondhatott a magáénak. ( A fenti kettő együttes létszámát is meghaladta a lengyelországi ortodoxia hédereit és jesíváit látogató bócherek 60 ezres létszáma.)
A felekezeti státuszú neológ magyar zsidóság különösen nehéz helyzetben volt, mikor a zsidó iskolákon kívül maradó fiatalságot próbálta elérni. Intézményes eszköze erre mindössze az állami tantervekben előírt heti két hittanóra maradt. Természetesen eleve kérdéses, hogy heti két órában miként lehet egy átfogó értékrendet és világszemléletet a gyerekekbe plántálni, de a zsidóság esetében ez bizonnyal még kevésbé működhetett, mint más felekezeteknél. Egyrészt az iskola, ahol a diákok napjaikat töltötték, természetszerűleg közvetítette a keresztény szokásokat, ismereteket, értékrendet – a külvilág életritmusa a keresztény hagyományokon nyugodott (keresztény ünnepek, vasárnapi pihenőnap, stb.) Másrészt a zsidóság – amely eredeti formájában népi közösség, önálló érték- és szokásrend, hagyományok sűrű szövete, külön életvilág – átörökítése heti két órában komolytalan kísérlet, ha a szülői ház ebbe nem igazán partner. A hagyományos zsidóság életét természetszerűen szőtte át a közösségi tudás ezer szála, amit a fiatal e közegben otthon, az utcán, a szomszédoknál elsajátított. Nép, kultúra, vallás (és gyakran a nyelv) teljesen összefonódtak. A héderben és a jesívában tanultak erre épültek. A jesíva-oktatás családias, ismételgető, rendetlen légköre, ahol a közösséghez tartozás nem kérdés, ahol félszavakból is értik egymást, ahol az olvasott anyag a tanító kommentárja, bensőséges útmutatása nyomán válik érthetővé – mindez igen erősen eltér a modern oktatás szigorú logikai menetrendjétől, explicit magyarázataitól.
Zsidóság és magyarság neológ felfogás szerinti egymás mellé rendelése azt hozta magával, hogy az állami iskolák hittanóráin gépiesen egymás mellé tették a hivatalos magyar oktatási curriculumot és a hagyományos zsidó nevelést. Mikor azonban a zsidó vallástanárok automatikusan a jesíva- oktatás stílusát folytatták a heti két órába zsúfolt – és ezért rendkívül intenzív munkát megkívánó – hittanórákon, az eredmény előreláthatóan a teljes kudarc volt. A módszer és a mondanivaló egyaránt a levegőben lebegett, kicsúszott mögüle a hagyományos közösség legitimáló háttere. Az Izraelita Tanügyi Értesítő hasábjain évtizedeken át visszatérő téma, miként hasznosítsák a lehető leghatékonyabban a hagyomány tanítására rendelkezésre álló csekély időt. (Az imákat tanulják-e vagy a bibliát, érdemes-e külön héber grammatikát tanulni, stb.) A többnyire komoly pedagógiai szaktudásról és empátiáról tanúskodó hozzászólások, viták, melyek során sokféle javaslat fölmerült, azonban mindig szigorúan az adott ideológia keretein belül maradtak. A magyar tudat-zsidó tudat arányát, a zsidóság felekezeti voltát, a korban gyenge legitimációját nem kérdőjelezték meg az eszmecserék során. (Ebben persze valószínűleg az is szerepet játszott, hogy a lap gazdája, az Izraelita Tanítóegylet, az országban egyedülállóan, ortodox és neológ irányultságú tanítók közös testülete volt, így az együttműködés feltételeként az ideológiai kérdéseket jegelni kellett.) Végigolvasva a lap két háború közötti számait, azt látjuk, hogy a viták nem ültek el, ami arra utal, hogy a kérdést nem sikerült megnyugtatóan rendezni. A visszás helyzetet jól illusztrálják a kortársak visszaemlékezései, amelyek a hitoktatás komolytalanságát, eredménytelenségét idézik fel. Mindennek következtében a zsidóság széles tömegei kerültek a bent sem vagyok, kint sem vagyok állapotába, amikor a közösséghez tartozás elsősorban már nem a belső indíttatáson, hanem a külvilág távolságtartásán múlott. Erre az állapotra illik rá Sartre híres mondata: A másik ember tekintete az, ami zsidóvá tesz.