lunablog

kicsit  elmélkedjünk azon el hogy néha  van

úgy  az  emberek életébe  nem igazán tudnak

dolgok nélkül leni meg  sok  ember valamit

azzal  ideig vele  szeret mondjuk vele   dolgozni

azzal  szerszámmal úgy  van vele már  nem is

tud nélküle lenni  annyira meg szokja történik

az elromlik adnak egy másikat az  nem igazán jó

mert  másikat jobban szeretem idő után   amikor

vissza kapta  azt  dolgot   nem  igazán tud nélküle

leni úgy  van vele szinte függök rajta ami   nagy

gond  de szerszámnál nem gond  az egy eszköz van

úgy ember jó eszközzel ember  szeret vele

dolgozni  öröm ilyen dolgozni úgy van vele inkább

függök rajta  nehezen  tudom le rakni  olyan jó.

hány  olyan   ember van  meg   sok  egy rossz

dolgát  először azt energia italt kosztolás képen

isi idő után  annyira meg szokja ember 

szervezetét  nem tudja  elhagyni függője lesz

ami nagy gond nem jó hoz vezet ,vannak emberek

így rossz dolgot  sokunk meg nem is  akarjuk le

tenni  az függőséget okozott embernek  csak nem

jött rá függ rajta ,de erről erős akarttal függőséget

le tudja  tenni ember életbe.

A szeretet benned van, csak az a kérdés, hogy mennyire engeded kinyitni, azt a kiskaput, amin keresztül eljuthat másokhoz is.
Amikor feltárul a szíved, akkor a szívcsakrád is gyógyul. Hirtelen úgy érzed, hogy mindent kiadnál magadból, és semmit sem kell megtartanod, mert úgy is visszakapod. Sőt még többet is, mint amint vártál.
Ha engeded a szeretetet áramolni, vagyis nem csak kiadsz magadból, hanem be is engeded a szívedbe, akkor a szeretet áramlásán keresztül gyógyul a lelked is.

Ugyan olyan fontos, a szeretet befogadását megtanulni, mint a kiadását.
Sokan panaszkodnak, hogy úgy érzik, őket nem szereti senki. Pedig ez biztosan nincs így, csak valamiért nem merik elfogadni a szeretetet másoktól. Talán félnek attól, hogy akkor nekik is viszonozni kell a szeretetet. A szeretetet soha nem kell viszonozni, ez nem egy kötelező műfaj! Ezt mindenki magában érzi. Soha nem szabad, hogy rutinná váljon, mert az már nem az önzetlen szeretet. Akkor már nem tiszta a szándék mögötte.

Az önzetlen, tiszta szándékú szeretettel gyógyítod önmagad, és azt akinek adod. Hiszen a szeretet ,,minden”.
A szeretet mindenben benne van. Fűben, fában, a galambok turbékolásában, a hajnali napfelkeltében, és az esti naplementében, az ételben – melyet szeretettel készítenek….
Aki képes felismerni ezeket az ,,apróságokat”, az felismeri a jót is. A jó, pedig pozitív energiát gerjeszt, ami kitisztítja a negatív beidegződéseket, és ezáltal a gyógyító folyamatok beindulnak.

És, hogy honnan tudod, hogy tiszta szeretetet adtál?
Utána nem gondolsz arra, hogy mégse kellett volna!
Nincs olyan érzés benned, hogy: Túl sokat adtam! És alig kaptam valamit.
Nem vársz érte cserébe semmit, és legközelebb is megtennéd.
És minden körülmények között örülsz annak, hogy így tettél.

. És mindaz, ami ezzel összefügg. Hogy ki legyen az én édesapám, édesanyám, én nem választhattam meg, a rokonaimat nem választhattam meg, szülőföldemet, hazámat, a kort, amelyben telik az életem, hogy legyen egy két világháború, egymás után; az egyiknek az elején születtem, a másikat megéltem, fölfordulásokat… ezekről nem tehetünk. És rengeteg ilyen van. Milyen emberek kerülnek az én körömbe? A kor hol tart a kutatásaiban, színvonalán? Történik-e baleset például, mikor hazamegyek? Nem tehetünk róla, tőlem függetlenül így van.

De vajon hogy találom meg ezekben Isten akaratát? Talán azt mondhatom, hogy elméletileg ez a legkönnyebb számomra: mindaz, amiről nem tehetek. De azért jól meg kell vizsgálnom: igazán nem tehetek? Igazán nem változtathatok valamin? Ha nem tehetek róla, nem változtathatok rajta, akkor ez Isten akarata az én számomra. És akkor én azt bizalommal, az Ő végtelen bölcsességére, mindentudására számítva elfogadom. Nem mindig könnyű: most halt meg egy 30 éves fiatal pap, az egyházmegyénk egyik legderekabb, legszentebb életű papja. Két fiatalember előzés közben nekirohant, vége.

Ezekben fölfedezni: Isten akarata előtt meghajlok, „a Te titkod, Uram, Te végtelenül bölcs vagy, szeretsz minket, ismersz minket…” Ide tartoznak a betegségeink, a halálesetek, még a háború is. Óriási segítség, ha erre valaki rátalál; ha az életem egy óriási területén megtaláltam Isten akaratát, az a föladatom, hogy megküzdjek vele, és teljesen elfogadjam: igen, nekem ez az üdvösség útja, Isten ezt bekombinálta az életembe, rendben van.

Érdemes az Úr Jézusra vetni egy pillantást: az Ő életében is ott van ez. Elfogadta azt a megváltoztathatatlanul ott levő világot: farizeusok, írástudók, Annás, Kaifás, Heródes, Pilátus, római megszállás, és így tovább. Nem ágált, nem lázított, nem lázadt, nem elégedetlenkedett. Találunk olyan embereket is, akik egész életükön keresztül elégedetlenek. Volt egy barátom, rendtársam, egész életében azt mondta: „ha én akkor…! Ha engem akkor a tanárom megértett volna! Az egész életem más irányba ment volna…” Hiába mondtam neki, hogy ez most már megváltozhatatlan. Vagyis Isten akarata. Fogadd el! Menj tovább!

A második kör a bennünket körülvevő emberi világnak a második rétege, amibe mindazok a dolgok és területek tartoznak, amikre nézve már nem mondhatom azt, hogy megváltoztathatatlanok. Lehet így is, lehet úgy is.

De hozzám érkezett el a kinyilatkoztatás csatornáin keresztül Isten kifejezett parancsa. Utasítást, parancsot kaptunk az élet legfontosabb, legkényesebb dolgaira. Éppen ezért óriási jelentőségű a második kör, mert az emberi életnek az ütőerei itt mennek. Ezeken a pontokon múlik, hogy az emberi világban rend van-e, hogy egészséges módon fejlődnek-e a családok, a társadalmak, államok. Isten ezekre a dolgokra vonatkozólag kifejezett parancsolatokat adott.

Ha mi magunk dönthetnénk el, hogy Istent hogyan tiszteljük, hogy szenteljünk-e egy napot az Ő tiszteletének, vagy nem, vajon mikor jutnánk dűlőre? A rengeteg okos ember mennyi vélekedést kockáztatna? Minden tíz évben megváltoztatnák.

Isten ennyire ismer bennünket: kimondta szépen, hogy szenteljünk hetenként egy napot. Elérkezett ez az utasítás hozzánk: egy napot az Ő napjának tartsunk meg. S milyen atyai szeretet van abban, hogy ezt az Ő tiszteletére szentelt napot egyúttal pihenőnapnak adta! És így van a többi is: a szülők védelme. Isten védelmébe veszi a szülőket a gyermekeikkel szemben is, még ha azok a szülők eljátszották is a tiszteletre méltóságukat. S Isten mégis védelmébe veszi őket: „Tiszteld atyádat, anyádat!”

Viszont ebben a parancsban a szülőknek is üzen: gyerekeiteket is annyira tiszteljétek, hogy ne rontsátok el előttük a becsületeteket. Az emberi természetet és értékeket adjátok át nekik. Óriási jelentőségű parancsa Istennek!

Aztán ahogy vigyáz az életünkre: „Ne ölj!”. Még így is mi van a világban… A testi-lelki épségünkre is vigyáz ebben a „Ne ölj!” parancsban.

Az életadásra szolgáló berendezéseinkre külön gondja van, mert az rettentő kényes, és ezt is szabályozza paranccsal.

Aztán a vagyonunkra vigyáz. Tulajdonjogra. Becsületünkre. A vágyainkra.

Ki kérdezett?

Tréfálva szólt rám valaki, mikor beszélni kezdtem – idejövet, az utcán láttam valamit, és eszembe jutott, hányszor volt ez már így és mindig hiába… pedig milyen egyszerű a dolog! Nekem mindig az volt az érzésem, hogy csak akkor kellene…

– Ki kérdezett?

Így szakított félbe tréfából valaki: de én meghökkentem, és komolyan elhallgattam, és nem tudtam folytatni. Mi történt velem? Aztán nógattak, hogy hát mit akartam mondani, hiába… egyszerre nevetségessé és értelmetlen ostobasággá vált az egész.

Sokszor vagyunk így mondásokkal Évtizedeken át mondjuk „jó napot!” és „ajánlom magamat” és „egészségére” és „van szerencsém” – és egyszer, évtizedek múlva, odafigyelünk, hogy mit jelent a szó – s hirtelen, mint most is, szakadék nyílik meg a szó alatt – s a szakadékon át a köd és káosz – egy pillanatra az élet szörnyű értelmetlensége.

– Ki kérdezett?

Igaz is – ki kérdezett engem? Hogy van az, hogy erre még sohase gondoltam? Soha senki se kérdezett. Írtam és beszéltem és ágáltam s hadakoztam – véleményem volt erről, meg amarról – szóltam életről, halálról, szerelemről, költészetről, magamról, gyerekről és asszonyról és cserebogárról… ügyeltem alanyra és állítmányra, lenge jelzőre és komoly főnévre, rideg számnévre, igekötőre és névutóra – ütemre és rímre –, hogy érthető és világos legyen, amit mondok: egyetlen helyes formája a gondolatnak, hogy könnyen fogja fel s el ne veszítse többé, akit megajándékozok vele. Feladványokat oldottam, csomókat vágtam ketté, erőlködtem, hogy közelebb jöjjek kezdethez és véghez, a két pólushoz, hol még nem járt sarkutazó…

De ki kérdezett?

Nem mondom, jártak nálam is körkérdésekkel, ankétokkal, hogy mi a véleményem a divatról és hol ebédeltem legjobban. De ezeket elhárítottam, kitérő választ adtam, nem volt mit mondanom.

Legtalálóbb válaszaim – most veszem észre – el nem hangzott kérdésekre zengtek fel: miért csodálkozom hát a süket csöndben, hogy senki nem siet el vele – legjobb tanácsaim annak szóltak, aki már elpusztult tulajdon hibájából – miért csodálkozom hát, hogy senki nem követte?

Ki kérdezett?

Én megmondtam mindent előre – én láttam a fenyegető veszedelmet –, láttam a sötét felhőt, s tudtam a villámról, ami lecsap. Láttam őket születni s rohanni haláluk felé – láttam a bűnt, s megmondtam előre: ne így, ne ezt, átok és gyalázat lesz belőle. Nevén neveztem a vackort s az ízes gyümölcsöt – megmondtam, mi van belül –, miért nem válogattak hát, ahogy mutattam? Voltam helyettük a csatorna szennyében nyakig – és csattogott légcsavarom a tiszta felhők közt, helyettük –, és elmondtam, mit láttam amott, mit gyötrődtem emitt, milyen a bűzös aljasság íze s milyen az illatos napsugáré – hát akkor miért hemzseg még mindig a pocsolya boldogtalanok lelkétől s miért magányosak a havas hegyormok? Én szóltam, hogy arra ne tessék menni – én szóltam, hogy erre van az út –, hát akkor miért vannak telve a gödrök? Én táblát állítottam szabad úszók és lubickoló gyerekek közé – miért puffadnak hát hullák a víz fenekén?

Én minderre megfeleltem – de ki kérdezett?

Senki se kérdezett, igazad van, közbeszóló. Nem is értek rá kérdezni. Mert megkérdezték a miniszterelnököt, hogy mi lesz a haza sorsa – és megkérdezték a kereskedőt, hogy mennyiért adja –, és megkérdezték a kalóriát, hogy fog-e sikerülni? Megkérdezték a cápát, helyes dolog-e a vegetarianizmus, megkérdezték a betegséget, hogy érzi magát, megkérdezték a poloskát, hogy lehetne a vérontást elkerülni? Megkérdezték a tüzet, egészséges dolog-e a jeges zuhany – megkérdezték a vizet, mitől szokott tűzbe jönni? Megkérdezték a madarat, hová repül, a napot, merre szállt?

De ki kérdezte az embert? Ki kérdezett, Homérosz? Ki kérdezett, Szókratész? Ki kérdezett, Gautama Buddha? Ki kérdezett, Názáreti?

Shakespeare, Goethe, Madách, Dante, Beethoven, Kant… ki kérdezett?

Ember, aki tudod – ember, aki láttad –, ember, aki nézted, figyelted, élted – tudtad, mielőtt volt, tudtad, mielőtt lett –, ordítottál, hogy közeledik – ki kérdezett?

Megváltó Atyaisten – aki tudod, hogy lehetne elkerülni, mit kellene tenni, hová kellene fordulni, hogy kellene csinálni –, ki kérdezett?

Ki kérdezett? Ne kérdezd – ordíts, ahogy a torkodon kifér, mert különben csönd lenne körülötted –, ordítsd magad a kérdést, s hidd el a visszhangnak, hogy ő volt, s felelj a visszhangnak, hogy legalább a magad szavát halld.

hányan  vannak úgy életbe egy ember  üli  azt

bizonyos nagy  emberi  széket látja   rajta több

ember  mondjuk  ö  azt amit  csinált  eddig azon

helyen nem jó   csinálja  úgy gondolja de  ezt

szemébe nem   mondja meg hogy  nem jó csinálod

dolgot  ha  nem  úgy oldják  meg ezt nagy emberi

poszt dolgot  elkezdenek harcosodni egymásba 

kötekednek folyik  harc  ki a jobb ember  lassan

békétlenségé megy  ami  nagy baj aki mondjuk

nagy ember  székére  folyik harc ügyesen és 

szeretetből kéne lejátszani ki lenne jó  vezető azon

helyen mondjuk így kéne meg oldani  azt  dolgot

nagy ember székes  dolgot  nem úgy   bele  viszem

azt  bizonyos gyűlöletet egy más  felé azt  gondolja

az  ember így célt fognak érni   nagy ember szék

ügyébe ez  nagy  tévedés így  egymás iránt jobban

ki gyújtják bizonyos harag dolgokat és  az  nem

vezet jóhoz 2ember közt  mert  szeretetből lehet

meg oldani dolgokat  így vezet jóra  dolgokhoz

Az újságíró felkúszott az állványzatra, kióvakodott egy billegő deszkára, és onnan csinálta a fölvételeket. Így Bogya Gábor került a kép homlokterébe, de alatta jól látszott a gödör, a gödörben a brigád meg a szállítószalagok.

Nagyon fiatal volt az újságíró. Nagyon mozgékony. Nagyon buzgó. Úgy járt a kezében a töltőtoll, mintha türelmetlenségében a levegőben írna.

– Hát halljuk – mondta, miután lemászott az állványzatról. – Most lehet már nem csak a jóról írni. A mentők vitték el a sebesültet?

– Csak bekötözték – mondta Bogya. – Aztán velünk jött a szállásra.

– Talán nem is riport lesz – elmélkedett az újságíró. – Talán rádiójátékot írok magukról… És miért tört ki a verekedés?

Bogya, mialatt fényképezték, levette zsíros kubikoskalapját. Most visszatette, és lenézett a gödörbe.

– Valakinek – mondta – elkezdett nem tetszeni a közös kassza.

– Mi a közös kassza?

– Hogy egyformán osztjuk el a bért.

– Ez nem is helyes – mondta az újságíró.

– Nekünk helyes – mondta Bogya. – Mi técsőiek vagyunk.

– Hogyhogy? – csodálkozott az újságíró. – És maguk egyformán dolgoznak mindannyian?

– Hát majdnem – mondta Bogya.

– És nincs, aki gyengébb a többinél? Vagy ügyetlenebb?

– Van olyan.

– Például ki?

Bogya lenézett a gödörbe. Már a legalsó szintet talicskázták.

– Nem lehet azt úgy megmondani – mondta.

– És azt se lehet megmondani – elégedetlenkedett az újságíró –, hogy ki a legerősebb? Mert az viszont rosszul jár, szerintem.

Bogya lenézett az újságíróra. Szép szál ember volt, csupa ín és rost, mint a pálmafa törzse. A homloka olyan, hogy megállított volna egy személyvonatot. Azt mondta:

– Nem az erő a fontos.

– Hanem mi?

– Az, hogy egyformán van bennük akarat. Akin meglátni az akaratot, annak szívesen adunk könnyebb munkát. Akin nem, az elmehet.

– Olyan is volt?

– Egy.

– Técsői?

– Igen.

– Hogy hívták?

– Már nem emlékszem.

– Maga semmire sem emlékszik – mondta ingerülten az újságíró. – Talán arra a verekedésre sem?

Bogya homloka boltjára felszaladt egy ránc.

– Arra igen.

– És azt ki kezdte? – kérdezte az újságíró. – Vagy annak is elfelejtette a nevét?

Bogya megint a gödörbe nézett.

– Minek azt fölírni?

– Ahelyett hogy örülne, hogy már az ilyesmit is meg lehet írni – háborodott fel az újságíró.

– Annak örülök – mondta Bogya. – Csakhogy mi mindnyájan técsőiek vagyunk. Csupa tiszta, dolgos ember, csupa földművelő. Együtt vagyunk a szálláson, együtt eszünk, és egyformán osztjuk el a részt…

Az újságíró közbevágott. Töltőtolla egyre sebesebben mozgott, mintha már gyorsírással írna a levegőbe.

– Ezt már hallottam – mondta. – De nem maguk verekedtek össze a presszóban?

– De mi – mondta Bogya.

– Nem maguk hívták a mentőket?

– De mi.

– És nem maguk tették a feljelentést az őrsön?

– De mi – mondta Bogya.

– És hová lett az a pasas?

– Átment egy másik brigádba – mondta Bogya.

– Akkor hát miért nem mondja meg a nevét?

– Mert visszajött – mondta Bogya.

– Visszajött? – bámult rá az újságíró. – Akkor mutassa meg.

– Innen nem nagyon jól látni – mondta Bogya, és lenézett a gödörbe –, mert már nincs rajta a kötés.

vannak  emberek életbe  meg bántják őket

életbe  törekednek ara ő  most  meg  bántották      

életbe  és  úgy  van vele az illető őt  úgy mondva

az illető meg  bántott  engem életbe onnantól

nem  akarok  beszélni  azzal illetővel ő  engem

bántott szóval .mondjuk az illető úgy  mondva

rászorul   na  mi  segítségünkre mert épen bajba

van  de   az  illető tudja én valakit  meg bántottam

ara embere nem  számíthatók rá velem úgy

mondva az  illető haragba van velem és  nem is

törekszik arra egyik  se   akar  béke felé nyúlni  ami

igen   csak nagy  gond ez ügybe   történne  akit

meg  bántott  egyik  fél épen  másikkal  haragba

van  törtjen ő az  illető segítségre szorul mert épen

ara  illetőre akivel épen haragba kénytelen lesz

félre  tenni  azt  bizonyos haragot  másik  ember

társam felé mert nincsen más  meg oldás  úgy

van vele  gondolkozik jó van hagyom nem beszélek

azzal emberel épen haragba  vagyok így  kérem

fiát  segítsen rajtam de   idő után kiderült a fia

olyan beteg örül kicsit sétál annak örül így  az

illető kénytelen haragot másik felé félre tenni

segíteni rajta rá szorul segítségemre  harag ember

életébe  legrosszabb tanácsadója nem visz jó útra

azt  embert haragszik békének kel leni  ember

szívébe mindig . nem szabad  haragudni egymásra.

Körülnézett szigorúan és újból elkiáltotta magát: Mindenki tegyen fel barna sapkát! A gyerekek hazaszaladtak és a legtöbbjük barna sapkásan tért vissza. De voltak, akik sárga sapkában jöttek. A Barnasapkás toporzékolt: Ellenségszagot érzek! A gyerekek ijedten néztek össze. A Barnasapkás a sárgákra mutatott: Vigyétek őket a zuhanyozóba! Akkor a Barnasapkás messzebbre nézett, és a távolban megpillantott egy vörössapkást. Újból elkiáltotta magát: Ellenségszagot érzek! Gyorsan kiküldött egy gyereket a másik homokozóba. A gyerek egy fa mögül figyelte a Vörössapkást.

A homokozóban gyerekek játszottak. Megállt felettük a Vörössapkás gyerek. Építek nektek egy csodaszép várat, akarjátok? Akarjuk. Jó akkor szerezzetek nekem pénzt, paripát, fegyvert! A gyerekek szereztek neki. Akkor a Vörössapkás beállt a homokozó közepére. Felült a lóra, a vállán lógott a puska, zsebe tele volt a begyűjtött pénzzel. Felkiáltott: Enyém a vár! Az egyik gyerek halkan megjegyezte: Dehogy testvér, a miénk! A Vörössapkás feldühödött, és kiadta a parancsot: Vigyétek a pincébe!

Körülnézett szigorúan, és újból elkiáltotta magát: Mindenki tegyen fel vörös sapkát! A gyerekek gyorsan hazaszaladtak, és a legtöbbjük vörös sapkában tért vissza. De voltak, akik fehér sapkában jöttek. A Vörössapkás toporzékolt: Ellenségszagot érzek! A gyerekek ijedten néztek össze. A Vörössapkás a fehérekre mutatott: Vigyétek a gúlákra! Akkor a Vörössapkás észrevette a fa mögött a barna sapkás fiút és így kiáltott: Ellenségszagot érzek. Ott egy barna sapkás. Fogjátok el! El is fogták.

Lett is ebből akkora háború, hogy csak no. A Barnasapkás fegyverbe szólította az összes fiúgyereket, aztán a paripáján megindult a vörössapkások ellen. Közben legázolta az összes útba eső homokozót, és kényszerítette az ottani fiúkat is a vörössapkások megtámadására. Ez volt a barna diktatúra. Csakhogy beállt a tél és fordult a kocka. A Vörössapkás is felült a lovára, és megindult az ő megszámlálhatatlan vörössapkásaival a Barnasapkás ellen. Tavaszra saját homokozójában verte halomra a Barnasapkást és csatlósait.

Útközben felszabadította az összes homokozót és kényszerítette a gyerekeket, hogy vörös nyakkendőt kössenek. Ez volt a vörös diktatúra. Volt egy gyerek, aki azt mondta, hogy ő jobban szereti a piros-fehér-zöld nyakkendőt. A Vörössapkás ki is tekerte a nyakát. Volt olyan is, aki azt mondta, hogy ő nem tesz fel semmilyen sapkát, és nem viszi a Vörössapkás után a puskát. A Vörössapkás paprikavörösen üvöltött: Vigyétek a pincébe! Alighogy elvitték, jött a második, a harmadik, hogy ő sem viszi a puskát, és hogy ő nem ilyen lovat akar. Ezek egyre többen és többen lettek, és a homokozó melletti bokorban boldogan éltek.

Történt aztán, hogy a Vörössapkásnak is leáldozott a napja. Elfogyott alóla a pénz, paripa fegyver. Át is vették a hatalmat azok, akiknek volt sok pénzük, paripájuk, fegyverük. És volt nekik a barna- és vörössapkásoknál is ravaszabb rendszerük: úgy hívták, hogy több-párti demokrácia. Csillagos lobogóba csomagolva el is küldték azt a felszabadult homokozókba. Azok mind ujjongva fogadták, mert ugye ennél jobb rendszer nincsen!

Egy egészen kis homokozóban is nagyon megváltozott az élet. A gyerekek fellélegeztek, és összeültek, hogy most már ők szabják meg, hogy mit játszanak, hogyan játszanak, milyen sapkában járnak. Csakhogy a csillagos lobogó tartalmával nem számoltak. Mert bizony akkor valami különös dolog történt.

Négy gyerek, aki véletlenül a fején felejtette régi sapkáját, a közeli WC-be sietett. Ott megegyeztek, hogy mind nemzeti színben fog tündökölni, és ők megváltják a kis homokozót. Közben mindegyik arra gondolt, hogy egy választás nevű csellel bevonják az összes gyereket abba a játékba, aminek az a célja, hogy megnyerjék maguknak a pénzt, paripát, fegyvert.

Mind a négy gyerek kicserélte a sapkáját. A Vörössapkás begyűrte az ingébe a vörös sapkát, és kitűzött a mellére egy piros-fehér-zöld kokárdát. A Sárgasapkás is begyűrte a nadrágjába a sárga sapkáját, és ő is kitűzött a mellére egy piros-fehér-zöld kokárdát. A Fehérsapkás begyűrte a zsebébe a fehér sapkát és kitűzött a mellére egy piros-fehér-zöld kokárdát. A Barnasapkás is előkerült, ő is eltűntette a barna sapkát a bakancsában, és kitűzött a mellére egy óriási nemzeti kokárdát. Aztán a WC-ből mind a négyen a homokozó gyerekek elé álltak. Így szólt az egyik: Építek nektek egy csodaszép várat, akarjátok? S a másik: Építek nektek egy csodaszép várat, akarjátok? S a harmadik: Építek nektek egy csodaszép várat, akarjátok? S a negyedik is: Építek nektek egy csodaszép várat, akarjátok?

A gyerekek kapkodták a fejüket és ugráltak: Akarjuk, akarjuk, akarjuk, akarjuk – hangzott a kiáltás. Akkor – mondta az első – szavazzátok meg nekem a pénzt, paripát, fegyvert! Nem – mondta a második – szavazzátok meg nekem a pénzt, paripát fegyvert! Nem – mondta a harmadik – szavazzátok meg nekem a pénzt, paripát, fegyvert! Nem – mondta a negyedik – nekem szavazzátok meg a pénzt, paripát, fegyvert!

A gyerekek szája tátva maradt, bambán néztek egymásra, mikor az egyik elkiáltotta magát: Nézzétek, ennek az inge alatt vörös sapka van! A másik is kiáltott: Nézzétek, ennek a nadrágjában sárga sapka van! A harmadik is kiáltott: Nézzétek, ennek a zsebében fehér sapka van! A negyedik is kiáltott: Nézzétek, ennek a bakancsából barna sapka lóg ki!

Mire mind a négyen kokárdás mellükre tették a kezüket, magasba emelték két ujjukat és együtt szavalták: Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában, hiszek Magyarország feltámadásában!

És akkor egymás ellen ordítottak – a négyek. Mind ugyanazt mondta: Akarjátok Magyarország feltámadását? Akkor rám szavazzatok! Bűnös, aki nem szavaz (rám)! Szavazzatok! A gyerekek közt meghasonlás támadt. Az egyik vörös párti bokán rúgta a fehéret, a fehér a barnát, a barna a sárgát. Rövidesen az összes gyerek fogta a bokáját, kivéve néhányat. Ők a homokozó melletti bokorban ültek és nézték a „csodálatos” emberi színjátékot, az Ember komédiáját. Ők tudták, hogy nekik mi a dolguk a kis és nagy homokozóban, hogy mi az ő egyéni felelősségük, a lelkiismeretük szava.

De mintha ott sem lett volna egyetértés. A csillagos lobogóba csomagolt csali bevált. Az egyik gyereknek eszébe jutott, hogy a fehéreket és a sárgákat bántották a vörösök és barnák, talán őket kellene választani. Mások meg azt mondták, ezek mind piros-fehér-zöldek, és már nem vörösek és barnák. Ismét mások azt kiabálták, hogy ezek hisznek a hazában, ezek hisznek a föltámadásban. Az egyik gyerek a bokorból gyorsan a homokozó közepére tett egy szemetes kukát, amiből kiöntötte a szemetet és felkiáltott: Szavazzunk!

Csakhogy kire? És mire? Egyik így, a másik úgy magyarázta, hogy az ő lelkiismerete, meg a kisebb rossz, meg a nagyobb rossz, meg bűnös, aki nem szavaz. Lett is akkora felbolydulás, hogy csak úgy zengett a bokor. Úgy tűnt, mintha mindenki elfelejtette volna, hogy a csillagos lobogó csalija milyen veszélyes; és hogy nekik egyes-egyedül mi a dolguk.

És akkor a bokorból a kuka után futott egy ici-pici kisgyerek, hogy kidobja a csokis papírját. Közben azt kérdezte: Építsek nektek egy csodaszép várat? Meg sem várta a választ, kis kezeivel lapátolni kezdte a homokot. Nem volt nála sem pénz, sem paripa, sem fegyver.

És akkor csoda történt. Az égből szózat hallatszott, ami imígyen szólt: Ha nem lesztek olyanok, mint ez a gyermek, nem mentek be az Isten Országába… Az én országom nem evilágból való… Ti építsétek az Isten Országát és hirdessétek annak igazságát, a többi mindet hozzá kapjátok…

hányszor ember lelki ismertébe kéne csinálni

dolgokat mondjuk olyan betegeket felkeresni

életünkbe aki igen csak rászorulna életbe,  de

mi úgy vagyunk vele lehet ugyan már rá érünk

elkezdjük halazgatni  azt  úgy  mondva  beteg

felkeresést ami  igen csak  nagy  gond egy darabig

meg  tudja  csinálni  halasztja  épen dolga van

azért halasztja el  azt bizonyos beteg felkeresést

de ez   tényleg dolga azért  halasztotta beteg

felkereset  ez egy lelki  ismertes meg mondta ezért

nem  tudott téged  felkeresni amikor beteg voltál

életbe az aki beteg otthon mondjuk  hamar  

kifárad úgy van így ezzel nem útnak beteget 

felkeresni  ő  vele is baj  lehet azért nem indul

útnak ő is lelki ismertes   de érdeklődik iránta

ez egy lelki  ismertes  hallgat lelki ismertére

mit van az beteg na ez lelki ismertes ember

ilyet lépet  beteg   társa  felé hány olyan van

beteg ember  társa  életbe  nem lép egy lépést

se úgy   van vele el hallgatja azt  bizonyos hangot

lelkéből úgy van vele  nem  megy  mondja ő  az

illető is cserbe  hagyott  mindig amikor kértek tőle

valamit én minek megyek őt  fel keresni amikor

én hozzám ilyen volt  azért kelet  volna neked

jónak leni felé fel keresni amikor beteg volt

ember így  illő

Most még csak az Úr látja őket és Ő dolgozik a Szentlelkével a lelkükben, hogy a hit megszülessen, erősödjön, teremjen. Mert Ő nem akar ám a feltámadással elmenni innen, nem azért támadt fel, hogy elhagyja ezt a világot örökre, nem azért testesült meg, hanem azért, hogy velünk maradjon. S azért nézi a hitünket, mert a hitünkön keresztül nyílik mindegyikünk lelkében egy új világ, amelyet Ő betölt, amelyen keresztül Ő jelen van. „Íme, én veletek vagyok minden nap a világ végezetéig.”

A hitünkön keresztül nyílik ez a világ, és tágul és erősödik, és rajtunk keresztül akar az Úr Jézus továbbra itt maradni, körüljárni, jót tenni, hívni mindenkit az Atyához, hirdetni az örömhírt, amely itt a húsvét hajnalon lett teljes. Igazi öröm, hogy legyőzte a halált – mint az a csodálatos húsvéti szekvencia is mondja: „Élet és halál párbajban, összecsapott nagy harcban. Élet holt vezére trónol élve.”

Hihetetlen jelentőségű az egész emberiségnek ez a húsvéti titok. A halál és a feltámadás titka.

Valahogy ahhoz hasonlítanám, ahogy itt a Földön az első élő sejt létrejött. Ha akkor tudata lett volna ennek a Földnek, látta volna, hogy mi történik ezen a kis sejten keresztül: hogy az ő egész anyaga elindul fölfelé, a sejten át az életbe torkollik, és az élet ki fog bontakozni, és eljut egészen Istenig, a feltámadt Krisztus testébe.

Vagy ahhoz hasonlítanám ezt a húsvéti napot, ahogy az első ember megjelenik itt a Földön, fölvillan a tudata, észreveszi, kitágul a tudatának birodalma is, önmaga felé tud fordulni. Nemcsak van, nemcsak érez, hanem tudja, hogy van, tudja, hogy él. És a gondolat elindul benne, és föltárul ez a világ, amely eddig csak volt, most „gondolva is van”, „tudva is van” ez a világ, ahogy Isten akarta az emberben. Belezúdul ez a világ az emberi gondolatba, az emberi megismerésbe, az emberi tudásba. És akkor megy majd tovább, emelkedik vissza Istenhez.

Valami hasonló, de még végtelenül nagyobb jelentőségű ez a húsvét. Az Úr Jézus nézi, érzi, Benne van az új világ. Benne érkezett meg az Atyához a teremtés. Az Ő testében, vérében új világ nyílt. Föltámadott testében az első beérkezett az Atyához, a Szentháromság körébe.

Nézi testvéreit, minket, hogyan áll bennünk a föltámadás ügye. Mert Ő már a keresztséggel belénk oltotta azt az életet, azt az új életet, amely Benne ott rejlik: a húsvéti titkot. Még meg kell halnunk, még nekünk is össze kell csapni a halállal.
És meg kell mérkőzzön az élet is bennünk a halállal. És kell, hogy győzzön! De tudja, hogy amint Ő győzött, úgy mi is győzni fogunk a hitnek az erejében.

Mert a mi oldalunkról nézve a hittel csodálatos erők ébredeznek bennünk. Ahogy az a hit megfogant, elültetődött bennünk, nőtt, erősödött, úgy bontakozott ki a hitből a legszebb erő, az öröm. A hallatlan öröm, hogy nem vagyunk bezárva itt a Földön, hanem kinyílt ez a teremtett világ, mint egy bimbó, mint egy rózsa, ki az Isten felé és illatot küld az örök életbe már, az élet illatát. Az öröm jár együtt a hittel. És különböző erők, a remény, hogy mi is odaérünk, és a szeretet, és ennek a háromnak az erejében emelkednek belőlünk a gondolatok, a szavak, az ima az Istenhez, hogy: „Atyánk!” És a Fiúhoz, hogy: „Urunk, Testvérünk!” És a Szentlélekhez, hogy: „Jöjj, töltsd be híveid szívét!” És emelkedik lelkünkből – mint ahogy az Úr Jézus megjövendölte – hogy akik hisznek Benne, azokban az Örök Életre szökellő forrás fog fakadni. Ez a forrás elindul és minden nap termi a cselekedeteket. Termi a szeretet gyümölcseit.

Ezt erősíti az Úr Jézus bennünk. Minden nap itt áll Ő a sírnál, ahogy az asszonyokat nézhette, az övéit nézhette, itt áll Ő, és néz bennünket és megjelenik köztünk az Eucharisztiában. És együtt – Ő és mi együtt – járjuk tovább az utat, amit Ő bejárt. Segít, hogy mi is ott legyünk, ahol Ő. „Atyám! Azt akarom, hogy ahol én vagyok, ott legyenek ők is.”

Ez az Igéje Istennek ma, az olvasmányokból. Ezt az Igét hordjuk magunkban, bontakoztassuk tovább.

Hogy mi volt a sorsa eddig bennünk Isten Igéjének és a hitnek, és mindannak, amit az Úr Jézus belénk ültetett? Csak Isten tudja és mi magunk, ha befelé nézünk, az életünkbe. Hogy milyen viharokon, küzdelmeken, fagyon és melegen és napsütésen kellett átmenni annak a belénk ültetett Igének. De itt van. Valamilyen állapotban itt van.

Kérjük a minket néző feltámadt üdvözítőt, hogy erősítse ezt az ültetést, erősítse Szent Lelkével ezt a húsvéti hitet, hogy mi is győzzünk, nemcsak a testi halálon, hanem győzzünk a bűneinken, a tökéletlenségeinken, az önzésünkön, a szeretetlenségünkön, mert ki kell lépni nekünk is az önzésünkből, meg kell halni magunknak az önzésünknek, hogy tudjunk szeretni és tudjunk Neki élni. Kérjük, vigyázzon a bennünk elültetett életre, segítse azt kegyelmeivel, szentségeivel termésre és kibontakozásra, a végső föltámadásra.