Végig-végig egy hosszú szőnyeg vezetett a cserépkályhához. Az hosszúkásan meredt fölfelé, vajszíne csillogott a napban. Kis vasrácsozat volt az aljában. Ott álltak a golyók. Rengeteg. Piros, zöld, sárga, sok golyó. Kavarogtak, forogtak. Pöm. Dobtak. Pöm. Gurultak a golyók.
És középen, középen nagy fémes ragyogással állt a királygolyó, egyetlen acélgömb. Még a csíkos üveggolyók, mintás színjátszók is elkanyarogtak mellőle.
Rikiki gurított. Csak azt a golyót nyerte el az ember, amelyiket eltalálta. De ha a királyt, akkor az összes az övé volt. Gabival játszottak, ott guggolt Rikiki mellett. Pöm. Szállt egy golyó. Pöm. Megint egy.
Gabi dobott. Vasárnap volt, az emberek végig a Kerepesi úton siettek a lóversenyre. Szedték a lábukat a nagykabátos emberek, nyerni akartak. Benn a kerítés mögött vágtattak a szép lovak. Odamentek a télikabátos emberek, Gabi apja is.
Gabi dobott. Anyja otthon ült vasárnap, és foltozott valamit lehajtott fejjel. Gabi holnapi harisnyáját foltozta.
Gabi dobott. Kis hajával előremeredt, és behajolt a pályába, a hosszú szőnyegre. A szobában még ott terjengett egy kis paprikás szag, nemrég ebédeltek Rikikiék.
Gabinak fontos volt a golyó – látta Rikiki.
Rikiki játszott. Neki a kavargás kellett, a golyók szaladgálása – de Gabi sietett; sietett élni-halni, ahogy apja a lóversenyre a vasárnapi emberek között. Sietett dobni – nem tudott dobni; csak az tud, aki könnyen teszi.
Gabi dobott – nem talált. Szorította a fogát, harapta a száját. Golyója beállt a többi közé elcsöndesülve.
Gyűltek a golyók, lehetett már ötven is, száz is. A délutáni napban még látta Rikiki, égtek tüzeltek a sárgák, pirosak, üveggolyók, középen a nagy király. Acélcsillogással.
Gabi dobott. Megint csak beállt a golyója a többi közé, nem érintett egyet sem.
A lovak már messze futottak a lóversenytéren, Gabi apja akkor már rég elvesztette minden pénzét. Mindig elvesztette, tudni való volt, Rikiki akarta is mondani, nem érdem így játszani, csakhogy Gabi apja nagy volt hozzá, nem mondhatta.
Gabi dobása megint nem sikerült. Fölugrott, toppantott. Rikiki mellédobta a sajátját, és azt mondta Gabinak:
– Te. Hunyd be a szemed, úgy dobj, hidd el, jobban fog menni. Lehasalsz, behunyod a szemed, és úgy guríts. Majd meglátod.
– Butaság. Hogy te nyerj!
– Próbáld meg.
Gabi lefeküdt a szőnyegre, behunyta a szemét, gurított. A golyó messze elperdült, de Rikiki a cipőjével megpöccintette, és a golyó eltalálta a nagy királyt.
Gabi kinyitotta a szemét – ujjongott.
– Mind az enyém! Mind az enyém! – És karjával húzta maga elé a golyókat.
Rikiki boldog volt. Látta a nagy lóversenyteret, ahol Gabi apja mindent elvesztett már, látta a sötétben varró asszonyt és Gabit is, aki fuldokolva köhög holnap délután az alacsony ágyban, köhög, köhög, kis vesztett aranygolyókat köhög a világra, s azok szétszaladnak a padlón, és nem tudja többé összeszedni őket. Vércseppeket köhög, és azok szétgurulnak. Ó, Gabi, te!
