lunablog

Az Üdvözítő átéli ennek a vállalkozásnak az egyedüli voltát. Ő már a vállalkozás kezdeténél ott van, hisz kezdetben teremtette Isten az eget és a földet. Az Atya, a Fiú és a Szentlélek közös vállalkozása ez a hallatlanul izgalmas és érdekes valami.

Mindenkit – a művészeket is – az alkotásaikból ismerünk meg. Ennek a vasárnapnak az egyik mondanivalója, a legfőbb mondanivalója az, hogy belőle, az itt jelzett dolgokból igazán ráérezzünk, ráismerjünk Isten valójára, tulajdonságaira, mivoltára, szívére, lelkére, egyéniségére. Mert Isten óriási kezdeményezéséről van szó ebben a vasárnapban.

Elkezdődött ez az egész. A kezdetnél ott van az örök Ige. Minden általa lett és nála nélkül semmi sem lett, ami lett, tehát szép a kezdet, nagyszerű a kezdet. De a mi emberi érdeklődésünk, nagy kérdőjelünk az, hogy mi lett ebből a kezdetből.

Az izgalmas az, hogy a kezdetnél belépett ide egy furcsa, érthetetlen, különös hang, a kísértő, aki szintén Isten által lett és teremtmény. De arra használja föl minden erejét, hogy Istent megkísértse, megmérje, próbára tegye. És itt van ennek az egész világnak az izgalmas jellege, hogy mindjárt az elején, a kezdetnél belép egy tényező, egy szellem, valaki, aki szembeszegülve Istennel kísérti Istent, próbára teszi Istent, megméri Istent, és Isten megengedi, hogy őt megpróbálja az egyik teremtménye lemérni.

És ott van a másik nagy, izgalmas mozzanat: minket, embereket, az emberiséget megnyerte a kísértő arra, hogy becsatlakozzunk, hogy megmérjük Istent, próbára tegyük Istent. Ki vagy Te tulajdonképpen? Milyen vagy? Ebből a Te vállalkozásodból most próbára teszünk: igazán az vagy, akinek lenned kell? Igazán szeretet van Benned és örök jóság? Hát lássuk!

Van a prófétáknál is egy ilyen megdöbbentő rész, hogy menjünk neki, tegyük próbára az igazat. Az ember is becsatlakozott ebbe a küzdelembe. Így lett az emberiség Izrael, azaz Istennel küzdő valaki. Azok vagyunk, akár akarjuk, akár nem.

Ez a kezdet után következő nagy része ennek az időnek, a mindenségre rendelkezésre álló időnek a dereka: folyik a küzdelem Istennel.

A másik nagy korszak ott következik be, amikor észrevétlenül, csöndben, mikor minden már nyugodott, az éjszaka kellős közepén, az istennel való sötét küzdelem közepén valami csodálatos dolog történik: Isten – mindnyájunk legnagyobb meglepetésére – eddig is belement a játékba, próbáljatok ki, küzdjetek meg velem. De most beereszkedik emberként a történelem harcába, és kiszolgáltatja magát a kísértésnek, az embernek.

Maga is ember fia lesz, és az a hallatlan dolog történik meg, hogy ez az Isten, akivel mi küzdünk, egyszer csak mellénk áll. Egyszer csak ott látjuk mellettünk a küzdelemben. Ő lesz az igazi Izrael, Ő az igazi Istennel küzdő, velünk küzdő.

Ez a nagy pillanata a történelemnek, ezt kell mindnyájunknak észrevenni itt ezen a vasárnapon is. Ez adja ennek a küzdelemnek a nagyszerű jellegét. Más korszak kezdődik.

Mi, testvéreim, a keresztségünkkel már átléptünk ebbe az új korszakba: fölismertük, hogy változott a világtörténelem jellege. Fölismertük a velünk küzdő Istent: íme, én veletek vagyok minden nap, Emmanuel, veletek vagyok a küzdelemben egész a halálig, a kereszthalálig. És ez változtat meg mindent, ez adja meg ezeknek a szavaknak, amit itt mond az Üdvözítő, az igazi jellegét, a szeretetjelleget. Mert ettől fogva, hogy mellénk áll, egyszer csak ezer és ezer alkalommal kinyílik előttünk a lehetőség, hogy megismerjük az Istent úgy, amint van. A szívén keresztül, hogy őszinte, hogy igaz, hogy építeni lehet rá, hogy végleges a szeretete, hogy nem vonja vissza soha a szeretetét.

Most itt az alkalom, hogy egészen melléálljunk Istennek, és elkezdjük magunk ellen fordítani a harcot, és magunkat győzzük le. Ő is biztat erre: aki követ engem, az maga ellen fordítsa a harcot, magát győzze le minden nap, és a keresztjét vegye föl.

Így lesz a történelem harca, Isten elleni harca, azok részéről, akik már látnak, és megismerték Istent, önmaguk ellen fordított harc és igazi fölszabadulási harc, szabadságharc, igazi forradalom. Mert ez aztán nagy forradalom, nagy fordulat a történelemben, mikor egy nép születik, amely ráismer Istenre, hogy együtt küzd velünk, hogy kicsoda igazán az Isten

Az Úr Jézus szándéka azzal, hogy a szenvedése előtt erre rámutat ez: itt egy vállalkozásról van szó, amely egyszeri alkalom mindnyájunknak, el fog múlni az egész, most kell megragadni az alkalmat. Most kell mindnyájunknak belevetni magunkat ebbe a harcba, ebbe az egyszeri harcba úgy, ahogy már megismertük a helyünket.

Ezzel azt akarja az Úr Jézus, hogy fölébresszen bennünket az álomból, abból a sodrásból, amibe a világ bele akar bennünket vinni; hogy józanok legyünk, és virrasszunk, és ne múló dolgokat keressünk, hanem olyan kincseket, amik el nem múlnak, amik megmaradnak örökre. És ilyen csak egy van, tudjuk, Szent Pál megmondja: a szeretet. A szeretet harcává változtatta át az Úr Jézus a világtörténelmet.

Erre nyílt alkalom és nyílik alkalom ezer és millió minden nap mindnyájunknak. Ezt kell fölismernünk.

A mi vezérünk, aki ezt a harcot vezeti, az Úr Jézus, minden nap itt van köztünk, velünk van, egy lesz velünk. És így menthetjük meg ezt a világot, mert amit szeretettel érintünk benne, az már örök lesz, az már meg van mentve, átalakult, megmarad.

Az Úr Jézus ezen a vasárnapon, mielőtt a királyságát köszöntenénk, ünnepelnénk, föl akar bennünket ébreszteni erre az egyedülálló lehetőségre: nem jön vissza soha többé ez az alkalom, ez egyetlen alkalom! Egyetlen életetek van! Minden nap egyetlen, és azt minden nap meg kell ragadni!

Erre ad lehetőséget, a szeretet küzdelmét éljük, a szeretetnek kell győzni, a szeretet királysága Isten országa. Félreérthetetlenül a döntő főparancsa, törvénye ennek a különös vállalkozásnak Isten részéről a szeretet, más nem is lehet, mert Isten a szeretet maga.

Ha ezt fölismertük és elkezdtük a harcot magunk ellen fordítani – nem egymás ellen, mert a kísértő minden nap ezt akarja, hogy harcoljunk egymás ellen, mint a világ –, akkor az életünk jó vágányon halad.

Adja meg ezt nekünk a mi Üdvözítőnk, aki minden nap mondja nekünk, hogy én az odaadott ember vagyok köztetek. Odaadott test és kiöntött vér, és örök szeretetszövetség szerzője. Én egyesülök veletek a szentáldozásban, az égi ember a földi emberekkel. Jöjjetek velem, tartsatok velem!

Igen-igen önző óriás volt.

Szegény gyerekeknek most már nem volt hol játszaniuk. Próbáltak ugyan játszani az országúton, de az országút nagyon poros volt, tele éles kövekkel, sehogyan se tudták megszokni. Így aztán iskola után rendesen a magas falat kerülgették, és a túloldali szép kertről beszélgettek.

– Milyen jó is volt odabent – mondogatták.

Aztán megjött a tavasz, s az egész vidék telis-tele lett apró bimbókkal és kicsi madarakkal. Csupán az önző óriás kertjében maradt meg a tél. A madarak, nem lelvén a gyerekeket, nem énekeltek benne, és a fák is elfelejtettek virágozni. Egyszer egy szép virágszál kidugta mégis a fejét a fűből, de amikor megpillantotta a tiltó táblát, annyira megsajnálta a gyerekeket, hogy visszabújt a mélybe és aludt tovább. Nem érezte jól magát ott senki, csak a hó meg a fagy.

– A tavasz megfeledkezett erről a kertről! – kiáltották –, így hát itt élünk majd egész éven át.

A hó beborította a gyepet nagy, fehér köpönyegével, a fagy pedig beezüstözte a fákat. Aztán meghívták az északi szelet, hogy lakjék náluk, és az északi szél el is jött. Bundájába burkolózott és egész nap ott süvített a kertben és lefújta a kémények tetejét.

– Pompás egy zug ez – mondta –, hívjuk meg vendégül a jégesőt is. Így aztán eljött a jégeső is. Minden álló nap három óra hosszat dörömbölt a kastély fedelén, míg össze nem törte majd mind a cserepeket, aztán körbe-karikába szaladgált a kertben, sebesen, ahogy csak tőle telt. Ruhája szürke volt és lehelete akár a jég.

– Nem értem, miért késik olyan sokáig a tavasz – mondta az önző óriás, amint az ablakban ült és kitekintett a hideg, fehér kertre –, remélem, majd csak megváltozik az idő.

De a tavasz nem jött el, se a nyár. Az ősz arany gyümölcsökkel díszítette a kerteket, de az óriás kertjének nem adott semmi díszt. – Túlságosan önző – mondta az ősz. Így aztán tél volt a kertben szakadatlanul; északi szél és jégeső, fagy és hó járták táncukat a fák között.

Egy reggel az óriás ébren feküdt az ágyában, amikor egyszerre csak valami gyönyörűséges zenét hallott. Olyan édesen szólott, hogy azt gondolta, bizonyára a király zenészei vonulnak arra. Pedig valójában csak egy kis kenderike fütyörészett az ablak előtt, de az óriás olyan régen nem hallott a kertjében madárfüttyöt, hogy most úgy tetszett neki, ez a leggyönyörűbb muzsika a világon. És egyszerre csak a jégeső abbahagyta táncát a feje fölött, az északi szél se süvített többé, és a nyitott ablakon át gyönyörűséges illat szállt be hozzá.

– Azt hiszem, megjött végre a tavasz – mondta az óriás; és kiugrott az ágyból és körülnézett.

És ugyan mit látott?

Bizony csodálatos dolgokat. A fal egy kis hasadékán bemásztak a gyerekek, és most odafenn ültek a fák ágai között. Amerre csak nézett, mindegyik fán egy kisgyerek. És a fák, örömükben, hogy a gyerekek visszatértek, egyszeriben kivirultak és gyengéden lengették ágaikat a gyerekek feje fölött. Madarak repkedtek körülöttük és boldogan csicseregtek, és a virágok kidugták fejüket a zöld fűből és mosolyogtak. Bizony gyönyörűség volt nézni. Csupán az egyik sarokban volt még mindig tél. Legtávolabbi zuga volt ez a kertnek, és egy kisfiú állt benne. Olyan kicsi volt, hogy nem érte el a fa alsó ágait, és csak kerülgette, kerülgette és keservesen sírt. A szegény fát pedig még egyre jég és hó fedte és az északi szél zúgott, süvített körülötte. – Kapaszkodj fel, fiacskám – biztatta a fa és lehajtotta ágait, amilyen alacsonyra csak tudta; de a fiúcska nagyon is kicsi volt.

És az óriás szíve ellágyult, amint kitekintett.

– Mennyire önző voltam! – mondta. – Most már tudom, miért nem akart eljönni ide a tavasz. Fölteszem azt a szegény kisfiút a fa tetejére, és azután lerontom a falat, hadd játsszanak örökkön-örökké kertemben a gyerekek. – És bizony nagyon bánta, amit tett.

Lesurrant hát a lépcsőn, nagy óvatosan kinyitotta a főkaput, és kilépett a kertbe. De a gyerekek, mihelyt megpillantották, úgy megijedtek, hogy elszaladtak mind, és a kertben újra tél lett. Csak az az egy kisfiú nem szaladt el, mert a szeme tele volt könnyel, és nem látta, hogy az óriás közeledik. És az óriás odalopózott a háta mögé, gyengéden megfogta és föltette a fa tetejére. És a fa azon nyomban kivirágzott, madarak szálltak ágaira és fütyörésztek, és a kisfiú kinyújtotta a karját és átölelte az óriás nyakát és megcsókolta. És a gyerekek, amikor látták, hogy az óriás nem gonosz többé, visszaszaladtak, és velük együtt visszatért a tavasz is.

– Legyen a tiétek ez a kert, gyermekeim – mondta az óriás, és fogott egy hatalmas fejszét és lerontotta a falat. És amikor az emberek déli tizenkét órakor piacra mentek, ott lelték az óriást: játszadozott a gyerekekkel a leggyönyörűbb kertben, amelyet valaha is látott a világ.

Egész álló nap együtt játszottak, és amikor beesteledett, a gyerekek odamentek az óriáshoz, hogy elbúcsúzzanak tőle.

– De hát hol van az a kis társatok? – kérdezte az óriás. – Akit feltettem a fára.

Mindnyájuk közül ezt a kisfiút szerette a legjobban, mert az megcsókolta.

– Nem tudjuk, hova lett – felelték a gyerekek. – Elment már.

– Mondjátok meg neki, hogy jöjjön el holnap, de biztosan – mondta az óriás. De a gyerekek azt válaszolták, hogy nem tudják, hol lakik, és nem is látták azelőtt soha; és az óriás nagyon elszomorodott.

Minden délután, mihelyt vége volt az iskolának, a gyerekek eljöttek és játszottak az óriással. De az a kisfiú, akit az óriás úgy megszeretett, nem jött el soha többé. S bár az óriás nagyon kedves volt mindnyájukhoz, mégis majd elepedt első kis barátja után, és gyakran emlegette.

– Hogy szeretném látni! – mondogatta.

Teltek, múltak az évek, és az óriás megöregedett és elgyengült. Nem tudott már játszani se, csak egy nagy karosszékben üldögélt, s onnan figyelte a gyerekek ugrándozását és gyönyörködött a kertjében.

– Sok szép virágom van – mondta –, de mégis a gyerek a legszebb virág.

Egy téli reggel, öltözködés közben, kitekintett az ablakán. Már nem gyűlölte a telet, mert tudta, nem más az, mint az alvó tavasz, és csak pihennek ilyenkor a virágok.

Hirtelen ámulva dörzsölte meg a szemét és nézett, egyre csak nézett. Mert bizony csoda dolgot látott! A kert legtávolabbi sarkában gyönyörű fehér virágba borult az egyik fa. Ágai aranyosak voltak és ezüstgyümölcsök csüngtek róluk, és a fa alatt ott állt az a kisfiú, akit úgy szeretett.

Nagy-nagy örömében lefutott a lépcsőn az óriás, ki a kertbe. Keresztülvágott a gyepen, és közeledett a gyerekhez. És amikor odaért hozzá, elvörösödött haragjában és azt mondta:

– Ki merészelt sebet ütni rajtad?

Mert a kisfiú tenyerét két szög járta át és két szög járta át kicsi lábát.

– Ki merészelt sebet ütni rajtad? – kiáltotta az óriás. – Mondd meg nekem, hadd veszem legsúlyosabb kardomat, hadd vágom ketté!

– Megállj – felelte a gyerek –, mert az én sebeim a szeretet sebei.

– Ki vagy te? – kérdezte az óriás, és szívét megfoghatatlan félelem szorította össze, és térdre borult a gyerek előtt.

A gyerek pedig rámosolygott az óriásra és így szólt hozzá: – Egykor te játszani hagytál engem a te kertedben; de ma te jössz el velem az én kertembe, a Paradicsomba.

És amikor a gyerekek aznap délután beszaladtak a kertbe, holtan lelték az óriást a fa alatt, amely telis-tele volt fehér virággal.

Elérkeztünk az ellenösztönzés speciális módszereihez. Némelyik több-kevesebb tevőlegességet is igényel, így az aktív és a passzív technikák közti határvonal gyakran homályos. Először az aktív módszereket vesszük szemügyre.

Nagyon fontos az, hogy a munkatársakat lehetőség szerint úgy, ahogy vannak, semmibe vegyük. Például, ha reggel meglátjuk őket, akkor folytassuk úgy munkánkat, mintha be sem jöttek volna. Ha pedig már ott vannak, akkor le kell ülni, és úgy kell elkezdeni dolgozni, mintha ott sem lennének. Ha folyosón találkozunk beosztottunkkal, akkor úgy menjünk el mellette, mintha bútordarab volna – Leginkább olyan bútor, amelyik utunkat torlaszolja. (Ismerek egy olyan intézetet, ahol ez a főnök szokása.) Az effektust, amely szerint úgy viselkedünk, mintha beosztottunk nem lenne élőlény, a siker érdekében több héten keresztül kell alkalmazni. Így idővel a munkatársak alávetik magukat ennek a szerepnek, és egyre inkább robotokra kezdenek hasonlítani; élethossziglan csak beprogramozott utasításokat végrehajtva nem is mutatnak majd más életjelet.

Ehhez hasonló módszer, hogy elismerjük ugyan beosztottunk emberi lény mivoltát, de úgy viselkedünk vele, mintha nem tartozna a munkatársak körébe. Ez a könyvtárakban nem is nehéz, hiszen sok olyan olvasó van, akivel össze lehet keverni. Ha megkérdezzük az évek óta ottdolgozó munkatársat, hogy új olvasó-e, és milyennek találja a szolgáltatást, akkor garantálható, hogy – még ha a leghiggadtabb is –, zavarba jön és dühös lesz, különösen akkor, ha a kérdést nagyon udvariasan tesszük fel.

Hasonlóan jó eljárás az, hogy elfelejtjük, vagy egyáltalán nem tanuljuk meg a beosztottain nevét. Rendkívüli hatása van például, ha néhány évi munkaviszony után Mária helyett következetesen, vagy csak úgy találomra Aliznak szólítunk valakit. Értékes vonása ennek a módszernek, hogy – akár az előző – bárki által bevethető. Az igazgató is használhatja, bár az ő esetében megbocsáthatóbb, ha egy nevet rosszul tud, minthogy egyáltalán nem ismer; nagyobb cég esetén az utóbbi még megbocsátható.

Negyedik demotiváló eszköz, hogy úgy reagálunk egy ötletre vagy javaslatra, hogy kapásból elutasítjuk: ezt már kétszer (vagy háromszor, de legjobb: számtalanszor) megbeszéltük.

Semmi esetre se mondjuk, hogy kivel beszéltük meg, vagy hogy elutasíttatott-e és miért, vagy ha elfogadták, akkor miért nem érezteti hatását. A beosztottat kétségek közt kell hagyni. Egy-két hét múlva láthatjuk, hogy az észrevételek száma egyre kisebb lesz, és egy hónap múlva már egy sem fordul majd elő. Arról azonban sajnos nem győződhetünk meg, hogy valóban nincs-e észrevételük a munkatársaknak.

Ha esetleg az egyik beosztottnak jó ötlete támad, és mondjuk véletlenül meghalljuk, akkor kidolgozzuk, és az egész saját hasznunkra felhasználjuk. Mindig ki kell használni ugyanis a munkatársak által kitalált hasznos dolgokat, ugyanakkor őket kell hibáztatni minden baklövésükért. Ez elég elterjedt módszer, aminek következménye – akár a többi hasonlónak – hogy jókora bosszúságot és motivációcsökenést okoz.

Egyszer egy igazgató helyetteseként dolgoztam, aki évek óta vezetette (pontosabban félrevezetette) a könyvtárat. A rendetlenség miatti alig leplezett rosszallásomra elmondta, hogy alkalmatlan beosztottai miatt reménytelen a helyzete, annak ellenére, hogy mindenkit ő nevezett ki, és többségük már tíz évnél régebben dolgozott ott. Nem is olyan nehéz tehát saját vezetési gyengeségünkért beosztottak gyenge képességeire hivatkozni.

Nagyon elterjedt módszer, hogy teljes érdektelenséget mutatunk valakivel, mint emberrel szemben. Nem feltétlenül annyira, hogy ne ismernénk el létezését, hanem egyszerűen csak nem veszünk tudomást róla és gondjairól. Például ha egy kolleganő egyhetes távollét után újra megjelenik, és azt mondja, hogy meghalt a férje, (valószínűleg feltűnik neki, ha még nem tudunk az esetről), akkor egyből mondhatjuk azt, hogy igen elfoglalt vagyok, és éppen azért, mert az ő elmaradt munkáját kell pótlólag elvégeznem. Ezelőtt azonban mondhatjuk azt is: „Hol az ördögbe volt eddig?”. Ügyeljünk arra, hogy egy udvariassági forma se keveredjen mondandónkba.

A mindennapok szintjén lehet például különösen aprólékos munkát kívánó feladatot adni a munkatársaknak, ha szemmel láthatóan szenvednek a hidegtől, vagy nehéz könyveket cipeltetni az emeletre olyannak, akinek éppen most szedték le a gipszet a karjáról… de ezeken túl még rengeteg a lehetőség.

Nem csupán általános udvariasság szabályait kell elhagyni; a dicséretet is mellőzni kell. Kritikánk egyébként nyomatékos legyen és kemény. Kevés olyan demotiváló tényező van, mint a folyamatosan áradó kritika, különösen azokért a hibákért, melyeket részben mi követtünk el. A kiemelkedő eredmények miatt sem szabad dicsérni. Ha azonban a valóban nagy teljesítmény, és nem lehet eltussolni (például, ha egy másik vezető már dicsérte), akkor azt kell mondani, hogy annak a munkának már egy hete készen kellett volna lennie, vagy későbbre kellett volna időzíteni, vagy hasonlót. (Egyszer volt egy főnököm, aki a három variánst folyamatosan alkalmazta.) Gyorsan észre fogjuk venni, hogy nem lesz mit dicsérni, mert egyáltalán nem lesz jó munka, amit elvileg elismerni lehetne. Ez a technika nemcsak demotiváló, hanem demoralizáló is: akin ezt gyakoroljuk, az alkalmatlan lesz a tisztességes munkára, elveszti önbizalmát, olyannyira, hogy akár el is bocsátható. Ebben a szélsőséges esetben rövidesen alkalmunk lesz arra, hogy új kollegán gyakoroljunk.

Ha szidunk egy munkatársat, azt mindig mások jelenlétében tegyük (lehetőség szerint fiatalabb előtt, aki még nem ismeri egészen a kritikát, vagy olvasók előtt), no és hangosan, hogy minél többen legyenek tanúi a megalázásnak. Ezzel elérhetjük, hogy az illető idegességében más hibát is elkövet, további alapot szolgáltatva a kritikához.

Kevésbé eredményes, de szintén értékes módszer a munkatársak összezavarása. Sok variációja lehetséges. Például egyazon személynek egymásnak ellentmondó utasításokat adunk, vagy két személynek ugyanazt a feladatot; de lehet a kettőt kombinálni is. (A korábban említett vezető naponta megtette ezt.) Ha jól sikerül az összezavarás, akkor elég sok alapot szolgáltat a későbbi számonkéréshez, mivel senki sem tudja (mi sem), hogy mi lenne valóban a helyes. A módszer egyik változata, hogy homályos vagy félreérthető utasításokat adunk. További hasznos fortély, hogy magas követelményeket állítunk fel egy ismertetett feladat kapcsán, s közöljük, hogy gyorsan kell elvégezni, ugyanakkor a konkrét időhatárt homályban tartjuk. Arra is van lehetőség, hogy a beosztottakat időről időre cserélgessük; ezt a természetes mozgáson túl mi is előidézhetjük. Egy cégen belül tervezett változással kapcsolatban sohasem szabad a munkatársakkal előzetesen konzultálni. Meg kell próbálnunk kitalálni, hogy ez vagy az mit nem szeret tenni, vagy képtelen elvégezni; s ha sikerült, akkor megbízzuk azzal a feladattal. Ezt bármely szinten meg lehet tenni: különösen hatásos, ha ezt az igazgató teszi, mert akkor ketten érintettek az ügyben: egyik az áthelyezett, másik pedig a közvetlen felettese.

A demotiválás másik nagy segítője a nem következetes viselkedésmód. Korábban emlegetett néhai főnököm gyakran érkezett útjairól a korábban általa említett érkezési idő előtt. Megmondhatta volna ugyan, hogy ténylegesen mikor jön vissza, de nem tette. Módszere nagyon hatásos volt atekintetben, hogy megelőzte távollétéből adódó esetleges semmittevésünket és a könyvtárnak okozott károkat.

Még körmönfontabb demotivációs technika a beosztott udvarias és kíméletes helyettesítése, mindez azonban olyan módon, mintha gyerek lenne, vagy mintha most jött volna a Pápua új-Guinea dzsungeléből. Eszerint mindent aprólékosan és többször egymás után magyarázzunk el. Előnye a technikának, hogy barátságos és segítőkész színben tűnhetünk fel, miközben felruházzuk a munkatársat veleszületett és jóvátehetetlen alsóbbrendűséggel. Egyszerűbb, ha mi vagyunk idősebbek, feltűnőbb azonban, ha fiatalabbként állunk szemben kioktatandó személynél. Még érdekesebb, ha újak vagyunk a könyvtárban, a kollega pedig már régóta ott dolgozik. Szabályosan használva ez a fajta patronálás haragot szül, és végül elég nagy dühöt. Olyan szempontból is demotiváljuk, hogy beosztottunk nem élheti ki ezeket velünk szemben. Az elnyomott düh pedig nagy romboló hatású erő.

hány ember úgy életbe kivan éhezve bizonyos

szeretetre várja meg kapja azt bizonyos

szeretetet valakitől várja azt kapjon  valakitől

azt szeretet de nagyon nehézen kapja meg azt

szeretet mert van kis akadály más meg kapja

azt bizonyos szeretet .ember várja  azt  bizonyos

szeretetet és  nem  kapja meg sok embertől van

úgy belenézzük egy tévébe  az embernek igazán

szeretetről arról nem is igazán  kapnak ott azon

helyen példát a szeretetről ember belenéz meg

hallgatja híreket nagy emberek  mit tesznek épen

másik ember  társukkal kicsit elgondolkoznák arról

nincsen bene egy más felé az   bizonyos szeretet

ami nagy gond  nem agyuk meg egymásnak a 

szeretet  mert rossz példa van tévé néha rosszat

tanulunk ilyenkor el kapcsolni tévét máshova

kapcsolni ahol  úgy mondva ember szeretetről

kap  valahol többet arra emberek ki vannak

éhezve de ezt össze fogás  nélkül nem kapja

meg az ember  szeretet  .

hányszor úgy életbe  az ember  kényelemet az

ember mindent  meg tesz maga  felé az illető

jól érezze magát  ha  az ember úgy mondva

kényelembe érzi magát  az ember meg kel adni

magának jól érezze  magát ahhoz mérték kel

úgy mondva kényelembe ne úgy  mint egyszeri

ember úgy  van ki  adja bizonyos parancsokat

úgy mondva másiknak ő úgy mondva  így az

illető meg van jó kényelem ki adta bizonyos

parancsokat  amit  kel  mástól elvárom csinálja

meg  amíg  én úgy mondva kényelembe  vagyok

tévézek szórakozok jól érzem magam elvárom

csinálja meg és  ha  mégse  úgy  van meg csinálva

akkor  meg szolom érte ordítok érte  mért nem

tette  úgy ahogy  kértem ez  se szép  dolog

másik embertől mert közösen azt mondja gyere

be segítek neked sokall jobban fog az embernek

esni az  segítek nem ordítok érte  magam

kényelmét nézni azt kel .pici pihenőből elveszem

és másiknak be segítek előbb végezzen nem

szolom  meg hogy végzete el dolgát .nem így kéne.

segíteni kel másikon .nem úgy  mint  egyszer

akinek mondjuk  nincsen valakinek kedve főzni

úgy  van vele rendel magam kényelmébe él úgy

van vele mértékkel eszik be osztom 2sere ebédi

adagot  kényelembe legyek .pedig főzés nagyon jó

dolog és  embernek jó dolog ha az ember saját

főz tét esi és az embernek jó esik mert idejét

rá áldozta kicsit pihenésből le mondott amit ő

nem bánta finomat esik ember .és munka után

jöhet bizonyos pihenés embernek .

Sok évvel ezelőtt Éva néni ötödikes osztálya előtt állt, és azt a hazugságot mondta a gyerekeknek, hogy mindegyiket egyformán szereti. De ez lehetetlen volt, mert az első sorban Horváth Peti olyan rendetlen és figyelmetlen kisfiú volt, hogy Éva néni valójában élvezettel írt a feladataira vastag piros ceruzával nagy X jeleket, és a lap tetejére pedig legrosszabb érdemjegyet.

Egy napon Éva néni a gyerekek régi bizonyítványait nézte át, és megdöbbent Peti előző tanítóinak bejegyzésein. „Peti tehetséges gyerek, gyakran jókedvűen kacag. Munkáját pontosan végzi és jó modorú. Öröm a közelében lenni” – írta első osztályos tanítója.

Másodikban így szólt a jellemzés: „Peti kitűnő tanuló, osztálytársai nagyon szeretik, de aggódik, mert édesanyja halálos beteg. Az élet Peti számára valódi küzdelem lehet.”

Harmadik osztályos bizonyítványában ez állt: „Édesanyja halála nagy megrázkódtatás számára. Igyekszik mindent megtenni, de édesapja nem nagyon törődik vele.”

Negyedik osztályos tanítója ezt írta: „Peti visszahúzódó és nem sok érdeklődést mutat az iskola iránt. Nem sok barátja van, és néha alszik az osztályban.” Ezeket olvasva Éva néni ráébredt a problémára és elszégyellte magát.

Még rosszabbul érezte magát, amikor a Karácsonyi ünnepségen tanítványai fényes papírba csomagolt, gyönyörű szalaggal átkötött ajándékait bontogatta, és köztük meglátta Peti ajándékát, a fűszeresnél kapható vastag barna papírba bugyolálva. Éva néni a gyerekek előtt bontotta ki az ajándékokat, és gondosan nyitotta ki Peti csomagját. Néhány gyerek nevetni kezdett, amikor meglátta a kövekkel kirakott karkötőt, amiből néhány kő hiányzott, és mellette egy negyedüvegnyi parfümöt. De a gyerekek nevetése abbamaradt, amikor hallották, ahogy Éva néni felkiált: „Milyen szép karkötő!”, és látták, hogy felveszi a karkötőt és csuklójára cseppent a parfümből.

Horváth Peti egy kicsit tovább maradt az iskolában, hogy megszólíthassa: „Éva néni, ma olyan volt az illata, mint valamikor édesanyámé.” Éva néni sokáig sírt, amikor a gyerekek elmentek. Attól a naptól kezdve nem olvasást, írást és matematikát tanított. Elkezdte a gyerekeket tanítani.

Éva néni különös figyelmet szentelt Petinek. Ahogy dolgozott vele, Peti elméje mintha életre kelt volna. Minél több bátorítást kapott, annál gyorsabban reagált. Év végére Peti az osztály élére került, és már azért volt hazugság, hogy minden gyerekeket egyformán szeret, mert Peti lett a legkedvesebb diákja.

Négy évvel később egy üzenetet talált Petitől, amit az ajtaja alatt csúsztatott be. Az állt benne, hogy ő volt élete legjobb tanítója. Azt írta, hogy befejezte a középiskolát, az osztályában harmadik volt az élen.

Négy évvel később egy újabb üzenet érkezett, amiben azt mondta el, hogy bár voltak nehéz időszakok, kitartott tanulmányai mellett, és hamarosan egyetemi diplomát szerez, legmagasabb kitüntetéssel.

Még négy év telt el, és újra levél érkezett Petitől. Ebben elmondta, hogy miután megszerezte diplomáját, elhatározta, hogy tovább tanul. Hozzátette, hogy még mindig Éva néni a legjobb és legkedvesebb tanára, aki valaha is volt. Ez alatt a levél alatt az aláírás hosszabb volt: Dr. Horváth Péter.

A történetnek nincs vége itt. Azon a tavaszon újabb levél érkezett.

Peti elmondta, hogy találkozott egy lánnyal, és nősülni készül, és kérdezte, hogy Éva néni elfoglalná-e a vőlegény édesanyja számára fenntartott helyet.

Természetesen Éva néni elfogadta a meghívást.

A régi karkötőt vette fel, amiről kövek hiányoztak, és azt a parfümöt cseppentette magára, amire Peti úgy emlékezett, hogy utolsó együtt töltött Karácsonykor viselte az édesanyja.

Megölelték egymást, és Dr. Horváth Péter Éva néni fülébe súgta, „Köszönöm, Éva néni, hogy hitt bennem. Hálásan köszönöm, amiért segített nekem, hogy fontosnak érezzem magam, megmutatta nekem, hogy számítok, és az életem érték.”

Éva néni könnyekkel a szemében visszasúgta, „Peti, tévedsz. Te voltál az, aki megmutattad nekem, hogy számítok, és az életem érték. Amikor találkoztam veled megtanultam, hogy hogyan érdemes tanítani.

Gyermekkoromban (hol is másutt? Lassan úgy van az ember, hogy mindent a gyermekkorából származtat. Ez a kiindulópont – legyen az tanya, kisváros, előkelő gimnázium vagy bujdosott bunker –, mint valami szörnyű és fönséges táncban, tangóban, csak innen tudja megtenni a szállongó lépéseit az igazság felé. A gyermekkorban minden megtörténik. Csak utóbb rá kell jönni. Innen a kiindulópont szerelmeink, eszméink, harcaink felé. Mert még nem szabták ránk a felnőttek erőszakos játékszabályait? Vagy egyszerűen marhák és ideológiátlanok voltunk? Vagy csak tiszták? Lelkendezők?)

Szóval… gyermekkoromban volt egy csapatunk. Afféle harci csapat, egyszerűen arra szolgált, hogy együvé tartozzunk. A Rákospatak partján. Kidüllesztett mellel járjunk, csatajeleneteket rögtönözzünk (miközben rajongva és ámuldozva figyeltük az égszínkék bombázókat a még kékebb égboltozaton), hadinaplót vezessünk, kifigyeljük gyönyörű Várady Ilonka vagy Bangha Edit gyönyörűséges tízéves hajadonok lépteit és őzbarna szemét, szóval az volt a lényege, hogy együvé tartozunk.

Tartoztunk is mi együvé, ahogy csak lehetett, ameddig lehetett. Az erősebb volt az erősebb, az okosabb az okosabb, tulajdonképpen gyermekded demokráciában leledztünk, az értékek természetes rendjében, egyik parancsnok lett, másik közlegény, de lelkesen. Együtt volt a csapat, nem kellett külön iskolatanács, se Sandokan, de még talán Isaura sem.

Magunk közt intéztünk mindent, mondom, valami tündéri demokráciában.

A Rákospatak partján éltünk, emlékezetem szerint a csapat neve is „Rákos” volt, nem Rákosi, félreértés ne essék, hol volt ő még akkor közülünk! Na, a rákosparti „Rákos” csapat élte is a maga csapat- és egyéni életét, vígan, szerelmesen (különös tekintettel a hasonkiskorú leányok tekintetére), a Rákospatak innenső és túlsó oldalán, attól függött, honnan szemléltük, midőn fölmerült a rettentő kérdés, kié is a Rákospatak! A bal oldaliaké vagy a jobb oldaliaké? Mondanom se kell, hogy nem politikai-parlamenti irányzat szerint, hanem egyszerűen földrajzilag. Kik jönnek át, vagy kik mennek át? Kik az innensők, kik a túlsók? (Mondom, hogy minden a gyermekkorból származik!) Emlékezetem szerint a város felé esett öt vitéztag, a határ felé hat vitéztag.

El is verekedtünk, bunyóztunk ezen egy darabig, kedves, emberi csihi-puhival, s ki nem nyomva egymás szemét, végül mindig valami öklendeztető békepipát elszíva (száraz kukoricalevél volt a magunk faragta szűk pipákba belegyömöszölve), mélyen meghajolva elbúcsúztunk egymástól, de a többi csapattal szemben mindig egységesek voltunk. Ilyenkor megszűnt a jobb és bal oldal, túli, inneni különbségtevés, mert mi egy csapatba tartoztunk, a Rákos-csapatba, s akkor életre-halálra, váll-váll mellett rohamoztuk – példának okáért a csősz kunyhóját vagy a gyeptéglázók budiját.

Hiszen végeredményben igencsak szerettük egymást.

Eldemokráciáztunk volna ki tudja meddig, ha egy alkalommal meg nem jelenik a túlsó parti csapat egyik tagjának a tagbaszakadt édesapja. S nem ordít reánk:

– Mit képzeltek ti? A fiamat nem veszítek be a vezetőségbe (így mondá), s hallom, hogy a „Rákospatakért” kitüntetést sem akarjátok neki megadni? (Mögötte állt a fiú, rákostalanul.) Az én fiam, az én fiam… – és ekkor komoly könnyeket hullatott ezen apa, hogy a komoran egybegyűlt gyereksereg meghatódjék. – Majd meglátjátok, majd meglátjátok… – rázta öklét a jótét apa és elrohant. Mi annyira megrendültünk, hogy egy hét múlva fűszálakból és csöppnyi babérlevelekből fontunk egy koszorút a fiának (aki egyébként rendes és fél-málé gyerek volt, és jobban szégyellte a kitüntetést, mint az eddigi jól megérdemelt és bevált sorsát), persze, finom tehénlepényt is kevertünk a fűszálak közé, hogy olyan volt, amikor a fejére tettük, mintha az ülepére tettük volna – hiszen a gyermeki kedély huncut, és igazságra szomjazik. Ő maga égette el a „fanyar” kitüntetést egy következő nyári éjszakán. Bölcsen úgy fejezte ki magát: „Övön alul kaptam a kitüntetést.”

A másik nagy eset még övön alulibb volt, valóban a derék alatt.

Nem akarok gyermekfilozofálni, de tessék elhinni, hogy a legnagyobb baj a személyi sérelem. Ebből áll a világ. Én nagyobb voltam, nekem nagyobb van… én jobban értem… én áttekintem… én… nem vagyok az, akinek te mondasz… – és így tovább.

Egy időben nagyon tagadtuk a személyiség jelentékeny szerepét, a Plehanov szerintit, mert Sztálin nagyon nem szerette, hogyha a személyiség előtérbe kerül az osztályerőviszonyok rovására – a történelemmagyarázatban. A történelemben – a jelek szerint – jobban elviselte. Egész magas fokra fejlesztette a személyiség szerepét a történelemben. Hiába, az elmélet és a gyakorlat nem mindig esik egybe.

A kétoldali Rákospatakon egy böhöm nagy szőke meg egy középmagas sötéthajú fiú osztozkodott volna. Ha lett volna külön jobb-Rákospatak, meg bal-Rákospatak. De nem volt! Csak az egységes, nagybüdös, királyok-szaggatta, jobbágy-nyomorította Rákosi rétek. Az egyik azt mondta, hogy ő nem mondta, amit a másik mondott, aztán a másik azt mondta, hogy őneki nem rojtos a gatyája… Uramisten! Gyapálták egymást, rendben is van. Ezért van a gyapa. Ám bekapcsolódtak külön bokszolók, akik már nem nézték, hogy ütnek, akár saját színvonaluk alá. Öv alá. Amikor megszűnik a csapat. Még azt is eltalálták, amiből egyáltalán csapatot lehet létrehozni.

A Rákos-csapat már-már felbomlóban volt – meg múlt is az a bizonyos ifjúság –, mikor egy rákosréti ifjú – talán én magam? – elénk ugrott és leszögezte a társaság-csapat fönnmaradásának súlyos törvényeit:

1. Nem szerencsés, ha csapaton kívüli emberek nyakába varrjuk belső vitáink eldöntését.
2. Bármilyen harci helyzet adódik, övön alul – nívótlanul, silányul – verekedni nem szabad. Erről is megítélik magát az egyletet, a csapatot, tulajdonképpen kint és bent – az egész Magyarországot. Tessék tisztességesen verekedni.
3. Akkor is össze kell tartani, ha nem tartunk össze.

sok ember úgy van nagy korába is nagyon szereti  azt

bizonyos  dolgot  és úgy mondva nem is  igazán

szeretne belőle fel adni abból  amit   az  ember meg

szokott életbe én  is van olyan nálam éltembe meg

kedveltem  úgy mondva  régi 1987 az előbbi filmeket

azok  úgy mondva értelmes  filmek egybe azzal

filmmel  kicsit  tudok azzal nosztalgiázni milyen szép

volt  régi  film  ez  olyan mindenki   szereti ugye

kis korábba  hupikék  tör pikék  film az meg régi

változta jó én úgy  vagyok vele  az tartalmas kis mese

azokat  szeretjük úgy mondva ha  nincsen át dolgozva

én jól ismertem régi változatot szeretem is ,de hogy

jól ismerem mai nap néha levetítik  filmet meg látom

nem  régi  változta egyből ki  kapcsolom át dolgozott

mese filmeket új fajtába nem szeretem nincsen úgy

meg dolgozva ahogy rég volt .május 21 szerdán

Bagó Zoli  elpakolta   tányérokat kanalakat .meg 

néztük  egy  gyerekek kedvence filmet hoferhérke7

törpe mesét mindenki szereti bent meséket azért

néztük meg  Lenke  gombolyítót .tízóraira Gabriella

répát almát pucoltak szeleteltek  . Horváth Zoli,

Gabriella új szövő keretnek kezdetek fel vetni. Jenei

Erzsike lecsomózta szőnyeget ,Judit ,Edina új szövő

keretet kezdtek  felvetni. Bagó  Zoli ,Gabriella virágokat

locsoltak .szilágyi  Erzsike kiskereten dolgozott  .Kriszti

tálalt  ebédre meg ebédeltünk . Gabi, Jenei Erzsike

mosogatták  tányérokat  evőeszközöket .

május21 szerdai foglalkozáson voltak Bagó Zoltán, Sára Edina, Jenei Erzsébet, Jenei Attila, Horváth Zoltán, Szilágyi Erzsébet, Gerhát Lenke, Puskás Gabriella,veronika.

pedagógus Juditnak segítetek Olga néni ,csörgi

Kati Kriszti

A hűség hiánya valójában a lelki éretlenség jele. Az érzelmi éretlenség egyik jele a felelősség vállalásának visszautasítása. Egy fiatal a felnőttség minden kiváltságát magának akarná, de visszautasítja a felelősség vállalását. Ez lelkileg is így igaz. Isten ránkszabott – mint érett keresztyénekre -, bizonyos kötelezettségeket is. Amikor engedetlenkedünk és visszautasítjuk ezeket a kötelezettségeket, hűtlenek vagyunk. Másrészt amikor hűségesek vagyunk, az azt jelenti, hogy elfogadtuk az Istentől nekünk adott kötelezettségeket. Ez a lelki érettség jele, és az egyik fontos gyümölcs, amit a Lélek hoz az életünkbe.

Legtöbbünk bizonyára lassabban fejlődik, mint kellene, mert nem engedi, hogy a Szentlélek irányítsa élete minden területét. Inkább hűséges engedelmességgel engedjük, hogy a Szentlélek Isten minden rossz szokást és káros befolyást azonnal eltávolíthasson belőlünk. Türelmetlenné válhatunk, mikor felfedezzük, hogy oly hosszú időbe telik, míg olyanok leszünk, mint ő. De mégis türelmeseknek és hűségeseknek kell lennünk, mert azt, hogy hasonlók legyünk őhozzá, megéri kivárni. Viszont ha sikerülne is teljesen érett keresztyénné válnunk, nemigen hiszem, hogy ennek tudatában lennénk. Ki állíthatná azt magáról ebben az életben. hogy teljesen tökéletes? Azt azonban tudjuk, hogy mikor majd előtte fogunk állni az örökkévalóságban, vele együtt megdicsőülünk. A Szentlélek Isten tervének egyre mélyülő munkáját kezdi véghezvinni az életünkben, mihelyt készek vagyunk hűségesen “igen”-t mondani az ő akaratára.

A Szentírásban bőven van olyan történet, mint az Ábrahámé (Zsid 11,8- 10), aki hűséges volt az Isten előtt járásban. Az egész 11. fejezetet végig kellene tanulmányoznunk, amint felsorolja azokat a férfiakat és nőket, akiket Isten hűségeseknek nevez.

Veszélyes dolog Istent kísérteni, ahogy Ámós napjaiban tették a “hűtlenkedők”. Azokra nézve jelentette ki Isten: “Jön majd idő… amikor éhséget bocsátok a földre. Nem kenyérre fognak éhezni, és nem vízre fognak szomjazni, hanem az ÚR igéjének hallgutására” (Ám 8,11).

Inkább Jakab tanácsát kell megfogadnunk: “Boldog ember az, aki a kísértés idején kitart, mert miután kiállta a próbát, elnyeri az élet koronáját, amelyet az Úr megígért az őt szeretőknek” (Jak 1,12). Aztán azt mondja: “De aki a szabadság tökéletes törvényébe tekint bele, és megmarad mellette, úgyhogy nem feledékeny hallgatója, hanem tevékeny, megvalósítója: azt boldoggá teszi cselekedete” (Jak 1,25).

Újból és újból hangzik a figyelmeztetés, hogy legyünk hűségesek. Mint már korábban láttuk, a Bibliában számos, e korszak végére vonatkozó ítéletről olvasunk. Köztük az egyiket a Krisztus ítélőszékének hívják. Egy napon valamennyi keresztyén ott fog állni Krisztus előtt, hogy számot adjon arról a munkáról, amit megtérése óta véghezvitt. Mi nem a világ szemében elért sikerek alapján leszünk megítélve, hanem, hogy milyen hűségesek voltunk azon a helyen, ahova Isten állított minket. Pál apostol 1Kor 3,9- 16-ban arra utal, hogy Isten a hűség alapján fog megítélni minket.

Valamikor hűségünknek az a legnagyobb próbája, hogy mennyi időt töltünk el Biblia-olvasással, imádkozással, és megmaradunk-e az igazságosság elve mellett, amikor jóléttel áldatunk meg. Meglepett, amikor nemrég egy keresztyén ezt mondta: “Hűséges keresztyénnek lenni a modern Amerikában nehéz”. Olyan könnyű elfelejteni és elhagyni a mi Istenünket a jólét közepette, főleg az anyagiasság burjánzása idején. Ez az oka annak, amiért Jézus elmondta nekünk, hogy nehéz a gazdagnak bejutni az Isten országába. Üdvözülhet a gazdag is, de a Biblia szól a “gazdagság csábításá”-ról (Mt 13,22). E világ gondjai és terhei sokszor megzavarnak minket abban, hogy az Úr előtt hűségesen járjunk. A virágzó anyagiasság közepette vigyáznunk kell, nehogy mi is ugyanabba a kelepcébe essünk, mint a laodiceaiak. Ők Isten haragját és nemtetszését vonták magukra, mivel úgy érezték, hogy nekik nincs szükségük semmire, mert anyagilag gazdagok (Jel 3,17). “Akik pedig meg akarnak gazdagodni, kísértésbe meg csapdába, sok esztelen és káros kívánságba esnek, amelyek az embereket pusztulásba és romlásba döntik. Mert minden rossznak gyökere a pénz szeretete, amely, után sóvárogva egyesek eltévelyednek a hittől és sok fájdalmat okoznak önmaguknak”

Pár kilométerre a várostól, a dombon, a nagy lepratelepet magas kőfal vette körül, s tetején az őrszemek fel-alá járkáltak. Akadt köztük fennhéjázó, goromba, de többnyire megértőek voltak. Szürkületkor a leprások összeverődtek a bástya aljánál, és kérdezgették a barátságosabb katonákat.

– Gaspare – mondták például –, mit látsz ma este? Van valami az úton? Azt mondod, szekér? És milyen az a szekér? És a királyi palota ki van világítva? Meggyújtották a fáklyákat a toronyban? A herceg visszajött? – Ez így ment órákig, soha nem fáradtak bele, s bár a szabályzat tiltotta, a jólelkű örök válaszoltak, gyakran nem létező dolgokat találtak ki, elhaladó embereket, ünnepi kivilágítást, tüzeket, még az Ermac vulkán kitörését is, mert tudták, hogy minden hír kellemes szórakozást jelent ezeknek a bezártságra ítélt embereknek. A súlyos betegek, a haldoklók is részt vettek az ilyen összejöveteleken, a még jó erőben levő leprások hozták ide őket hordágyon.

Csak egyvalaki nem jött, egy fiatalember, nemes lovag, aki két hónapja került a leprakórházba. Nagyon szép férfi lehetett, már amennyire ki lehetett venni, mert a lepra elképesztő gyorsasággal fertőzte meg, rövid idő alatt teljesen elcsúfította az arcát. Mseridonnak hívták. – Miért nem jössz? – kérdezték, mikor elmentek a kunyhója előtt.

– Miért nem jössz te is hallgatni a híreket? Ma este biztosan tűzijáték lesz, és Gaspare megígérte, hogy leírja nekünk. Nagyon szép lesz, meglátod.

– Barátaim – válaszolta szelíden, egy fehér ruhával eltakarta oroszlánarcát, és kihajolt az ajtón –, megértem, hogy nektek vigasztalást jelentenek az őr hírei. Ez az egyetlen szál maradt számotokra, ami a külvilághoz, az élők birodalmához fűz benneteket. Igaz, vagy nem?

– Hát persze hogy igaz.

– Ez azt jelenti, ti már beletörődtetek, hogy soha nem kerültök ki innét. Én pedig…

– Te?

– Én pedig meg fogok gyógyulni, nem mondtam le, én olyan… értsétek meg, olyan akarok lenni, mint régen.

Ott ment el a többiekkel együtt Mseridon kunyhója előtt a bölcs, öreg Giacomo, a telep patriarchája. Legalább száztíz éves volt, és majdnem egy évszázada emésztette a lepra. Nem volt már felismerhető testrésze, nem lehetett megkülönböztetni rajta sem a fejet, sem a karokat, sem a lábakat, a teste egy három-négy centiméter átmérőjű póznává alakult, amit nem lehet tudni, hogyan egyensúlyozott; a tetején levő fehér hajcsomóval olyan volt nagyban, mint azok a légycsapók, amiket az abesszin nemesek használnak. Talány, hogy hogyan látott, beszélt, táplálkozott, mert az arca teljesen szétmállott, nyílások sem látszottak a fehér, nyírfakéreghez hasonló varon, ami borította. De ezek a leprások rejtélyei. Ami a járását illeti, mivel ízületei sem voltak, egyetlen lábon ugrálva vonszolta magát, az is olyan volt, mint egy bot, aminek lekopott a vége. De nemhogy borzalmas nem volt, hanem egészében véve kedves jelenség volt. Tulajdonképpen növénnyé változott ember. És jóságáért, okosságáért mindenki tisztelte.

Mikor az öreg Giacomo meghallotta Mseridon szavait, megállt, s ezt mondta:

– Mseridon, szegény fiú, én már majdnem száz év óta vagyok itt, és azok közül, akiket itt találtam, vagy később jöttek ide, senki sem került ki soha. Ilyen a mi betegségünk. De meglátod, itt is lehet élni. Van, aki dolgozik, van, aki szeret, van, aki verset ír, van szabónk, van borbélyunk. Boldog is lehet az ember, legalábbis nem sokkal boldogtalanabb, mint a kint élők. Minden azon múlik, hogy beletörődjünk. De jaj akkor, Mseridon, ha a lélek lázadozik, és nem nyugszik bele sorsába, ha a lehetetlen gyógyulásra vágyik, akkor az megmérgezi a szívet. – Mikor ezt elmondta az öreg, megrázta szép fehér bóbitáját.

– De nekem – vágta rá Mseridon –, nekem meg kell gyógyulnom, én gazdag vagyok, ha felmásznál a falakra, láthatnád a palotámat, két csillogó ezüsttornya van. Lent várnak rám a lovaim, a kutyáim, a vadászaim, és a fiatal kis rabszolgalányok is várják visszatérésemet. Érted, kedves bölcs pózna, én meg akarok gyógyulni.

– Ha a gyógyulás csak az akaráson múlna, nagyon egyszerű lenne a dolog – nevette el magát jóságosan Giacomo –, többé-kevésbé mindenki meggyógyult volna.

– De én ismerem a gyógyulás módját, amit a többiek nem – makacskodott a fiatalember.

– Ó, gondolom – mondta Giacomo –, mindig akad egykét csirkefogó, aki drága pénzért titkos és csodálatos kenőcsöket ajánl az újonnan érkezőknek. Én is beleestem a csapdába, mikor fiatal voltam.

– Nem, én semmiféle kenőcsöt nem használok, csupán imádkozom.

– Te Istenhez könyörögsz, hogy gyógyítson meg? És meg vagy győződve, hogy meg fogsz gyógyulni? De mit képzelsz? Mi mindannyian imádkozunk; nem múlik el egyetlen este sem anélkül, hogy ne fohászkodnánk Istenhez. Mégis, aki…

– Mind imádkoztok, ez igaz, de nem úgy, mint én. Ti esténként kimentek, hogy meghallgassátok az őr híreit, én azalatt imádkozom. Ti dolgoztok, tanultok, kártyáztok, ti úgy éltek körülbelül, mint a többi ember, én meg mindig imádkozom, kivéve azt az időt, ami feltétlenül szükséges az evéshez, egyébként még evés közben is, még alvás közben is; olyan nagy az akaraterőm, hogy egy idő óta azt álmodom, hogy térdelek és imádkozom. A ti imátok csak játék. Az igazi ima mérhetetlen erőfeszítés, és én estére teljesen kimerült vagyok. És milyen kínszenvedés hajnalban, alighogy felébredek, rögtön imába kezdeni; ilyenkor még a halál is elviselhetőbbnek tűnik. De aztán erőt veszek magamon, és letérdelek. Giacomo, te öreg és bölcs vagy, tudhatnád ezt.

Ekkor Giacomo imbolyogni kezdett, mintha elveszítené az egyensúlyát, és forró könnyek futottak végig a hamuszínű varon.

– Igaz, igaz – zokogta az öreg –, a te korodban én is… én is az imába menekültem, és hét hónapig kitartottam, a sebek már összeforrtak, a bőröm kezdett kisimulni… már-már meggyógyultam… de egyszer csak nem bírtam tovább, és az egész fáradság kárba veszett… látod, milyen állapotba kerültem.

– Tehát – mondta Mseridon – te nem hiszed, hogy én…

– Isten segítsen, nem tudok mást mondani, mint hogy a Mindenható adjon erőt neked – suttogta az öreg, és apró ugrásokkal elindult a falak felé, ahol már egybegyűlt a tömeg.

Mseridon bezárkózott kunyhójába, és imádkozott; érzéketlen maradt a leprások hívására. Összeszorított fogakkal, Istenre összpontosított elmével, az erőlködéstől átizzadva harcolt a betegség ellen, és lassan-lassan a piszkos var hámlani kezdett, aztán lehullott, a helyén egészséges hús nőtt. Közben elterjedt a híre, a kunyhó körül kíváncsi csoportok verődtek össze. Mseridon már szent hírében állt.

Győzni fog, vagy semmit sem ér a sok fáradozás? Két párt alakult, a kitartó fiatalember mellett és ellen. Mígnem aztán majdnem kétéves elzárkózás után Mseridon egyszer előjött a kunyhóból. A nap végre megvilágította az arcát, melyen már nem látszott a lepra nyoma, nem hasonlított az oroszlán képéhez, hanem szépségtől ragyogott.

– Meggyógyult, meggyógyult! – kiabálták mind, és nem tudták, hogy sírjanak-e örömükben, vagy irigyeljék. Mseridon tényleg meggyógyult, de ahhoz, hogy elhagyhassa a leprakórházat, igazolást kellett szereznie. Elment az orvoshoz, aki minden héten felülvizsgálta a betegeket, levetkőzött, és megvizsgáltatta magát. – Fiam, szerencsésnek mondhatod magad – volt a válasz –, meg kell vallanom, hogy majdnem meggyógyultál.

– Majdnem? Miért? – kérdezte a fiatalember keserű csalódással.

– Nézd, nézd ezt a csúnya kis vart – s hogy ne kelljen megérintenie, pálcájával mutatott rá az egyik lába kisujján levő hamuszínű pici pontra; nem volt nagyobb egy tetűnél.

– Ezt is el kell távolítanod, ha azt akarod, hogy kiengedjelek. Mseridon visszament a kunyhójába, és maga sem tudja, hogyan volt képes leküzdeni csüggedését. Azt hitte, hogy már egészséges, erejét ellazította, felkészült a jutalomra, és most elölről kezdődött a szenvedés.

– Föl a fejjel – buzdította az öreg Giacomo –, még egy kis erőfeszítés, a nagyja már megvan, örültség lenne éppen most lemondani.

Egy parányi ránc volt a kisujján, de mintha nem akarta volna megadni magát. Egy hónap, aztán két hónap megszakítás nélküli, kitartó imádkozás. Semmi. Harmadik, negyedik, ötödik hónap. Semmi.