lunablog

Tegnap a megtérését néztük, ezt az alapvető dolgot az életében, amely nem egyszeri élmény volt nála, hanem évekig elhúzódott. Tegnap a megtérésének inkább a belső oldalát tekintettük, főleg azt, amikor ott a Spoletó felé vezető úton, fölfegyverkezve, lovon, megy, Brienni Valter szolgálatában katonáskodni, és akkor ráébredt: mit csinálok én? Egy szolgához állok be az Úr helyett? Egy szolgától várok valamit? És egyszerre meglátta az életének a visszásságát, az eddigi irányát. És itt következett be a lelkében az a belső fordulat, amit megtérésnek mondunk, legalábbis itt indult el egész komolyan.

És nagyon jellemző, hogy a belső fordulatra egy külső fordulat is következik. Még a lovát is megfordította visszafelé, a lovagi fegyverzetét odaadta más valakinek, ő pedig nem szégyellt visszamenni Assisibe, és attól kezdve aztán kereste a magányt, kereste, hogy helyrehozza azt az aránytalanságot, azt az igazságtalanságot, amely életében eddig volt, hogy fiatal éveinek minden érdeklődése, minden tehetsége, lelkesedése olyasminek szólt, ami semmivé válik, tulajdonképp a hiúságát szolgálta. Azt pedig, akitől mindene van, aki leginkább megérdemli az ember egész lelkesedését, keresését, minden csodálatát, azt pedig szinte észre sem vette, csak úgy fölületesen kezelte.

Most elment, hogy megtanulja viszonozni Istennek azt, amivel Isten őt eddig elhalmozta. Annyira lekötötte most már őt Isten – vagy kezdte lekötni –, hogy kereste a magányos barlangot, és meg is talált egyet Assisi közelében. Ott komoly, hosszú időket fordított az imádságra.

Az emberi életben is van ilyen: megtalál valakit egy fiatalember, és attól kezdve a legmagasabbra azt helyezi. A szerelmesek élnek meg valami hasonlót: számukra a másik a legtöbb a világon. Ferenc is most már azt a „másikat” kereste, akit megtalált. Megélte, hogy milyen izgalmas ez a másvalaki: az Isten.

Évek következtek, amíg megtalálta aztán a további útját, a küldetését, de mostantól fogva már megtért emberként. Ebből nem enged, az marad.

Láttuk, hogy nála milyen mélységes öröm forrása volt ez a megtérés. Észrevette, hogy Isten tulajdonképpen jó, semmi rossz nincs benne, és szereti. Ez a tudat, hogy szeret engem valaki, olyan nagy valaki, mint az Isten, ez lenyűgözte őt és boldoggá tette, és azt mondják, ettől kezdve már mindig ott volt – még a szenvedései között is – egy benső örömről tanúskodó mosoly az arcán.

Kedves jó testvéreim, Isten szeretete felénk is abban nyilvánul meg, hogy egyszülött fiát adta értünk, hogy aki benne hisz, az el ne vesszen, hanem örök élete legyen. Nemcsak Ferenc találhatta meg ezt az Egyszülöttet, Isten egyetlenét, örök gyermekét, örök fiát, hanem mi is megtaláltuk már, akik hiszünk, de elhisszük mi is, mint Ferenc, hogy ez az Isten Fia, aki egyúttal az Isten Báránya is, aki elveszi a világ bűneit.

A mi bűneiket is, ahogy Ferencét elvette. Talán a mi megtérésünkben ott van a baj, hogy nem adjuk oda a vétkeinket. Szinte ragaszkodunk hozzájuk, úgy teszünk, mintha azok még mindig a mieink lennének, pedig elvette már tőlünk az Isten Báránya, mint Ferenctől. Mielőttünk is nyitva van az út, hogy fölszabaduljunk, mert azt akarja az Úr Jézus, hogy kigyulladjon bennünk is az a tűz, amit hozott, hogy fölszabaduljunk, hogy fölszabaduljon bennünk az Isten gyermeke.

Talán ez a legnagyobb tanulság, amit az első estéből levonhattunk.

Ma este viszont olyan kérdésre fordítjuk minden figyelmünket, ami minden megtérésből szükségképpen adódik, Ferencnél is adódott. Az tudniillik a nagy kérdés, hogy hogyan legyen a benső fordulatból, a benső megtérésből következetes élet: külső is. A benső Isten-fordulás hogyan öltözzön a mi életünkben húsba, vérbe, emberi viselkedésbe, magatartásba. A bensőleg megtért ember hogyan álljon be a világba, a környezetébe?

Mert ugye semmiképpen se tartjuk mi jónak azt, hogyha a belsőtől elüt a külső. Vagy ellentétet mutat a benső meg a külső. Nem tartjuk igazi megtérésnek azt sem, hogyha a benső nem mutatkozik meg külsőleg, ha csak a belső térre vonul vissza. Legnagyobb veszedelme az életünknek ez a hasadás. És ugye milyen fájdalmas támadás az ember ellen, hogyha olyan körülményeket alakítanak ki valahol, hogy az emberek kényszerítve látják magukat, valami színészkedésre? Mást adni kifelé, mint ami belül van. Az igazi megtérésnek ilyen környezetben aztán nehezebb a föladata.

De bármilyen környezetben élünk is, mindig nehéz lesz ez a föladat – ha bensőleg hiszünk Istenben, és hozzá fordulunk, hozzá térünk, hogy akkor jöjjön velünk az életünk is. Álljunk valahogyan be az életbe, az emberek közé, igazodjunk be megtérten.

Kedves testvéreim, a Jóisten felé nézve nagyon egyenlőtlen a mi helyzetünk. Őelőtte mi teljesen nyitva vagyunk. Ő közvetlenül lát bennünket, egész lényünket, minden gondolatunkat; azt, ami bennünk van. Mi viszont nem látjuk őt ugyanígy, legföljebb az ima mély pillanataiban, amikor közvetlenül az Istennel beszélgetünk, de aztán az imából kilépve ott érezzük Isten és miköztünk ezt az egész világot. Mintha valami nagy sűrű erdő, vagy dzsungel választana el bennünket attól, aki után vágyunk, akit keresünk. És ami még nehezebb, ugye az ember évezredek óta alakítja, uralma alá hajtja ezt a külső világot; magához ragadja, birtokolja, fölosztja, berendezkedik, szabdalja, szennyezi; és bizony megszámlálhatatlan bűnös emberi cselekedet formált már ezen a világon, és formál most is. És torzítja, keserűvé, fájdalmassá, igazságtalanná teszi, sőt, istentelenné, istenellenessé tudja tenni az ember a környezetét, a rendszerét. És érezzük, hogy ha megtértünk is, ha imában Istenre találtunk is, Őközötte meg miközöttünk itt van ez a világ.

Ferenc korában abban éleződött ki ez az ellentét, hogy a hatalmasok, a gazdagok részéről igen nagy volt a fényűzés, a pompa, szemben velük pedig ott volt a nyomorúság leírhatatlan foka.

Koldusok csapatai voltak láthatók a városokban, rablónak mentek sokan, útonállónak – még Ferencet is megragadták a rablók és bedobták egy út menti árokba, mint valami bolondot; ez akkor vele járt az élettel… a rabló testvérek…

Abban a korban kezdett külön hatalom lenni a pénz. A polgárság akkor kezdett felemelkedni, és mint a proletárság kialakulásának korában, az ipari társadalom kialakulása korában, az is feszültségekkel, ellentétekkel járt. Ferencnek fájt ez, ő megtérése fényében keserűen tapasztalta, érezte azt, hogy ő is egy gazdag posztókereskedő fia, és úgy élt eddig, mint a gazdagok: gondtalanul, pazarolva, mulatva, fényűzően. És most erre ráébredt. A Flandriából hozott legfinomabb kelmékből válogatta az öltözetét, és most fájt neki ez, azért cserélte el a ruháját egy koldussal.

Beállt a koldusok közé. Látta, hogy korában a gazdagok azért nem tisztelik Istent, és azért nem fordulnak hozzá, mert a vagyonhoz fordultak, a fényűzéseikhez, a szórakozásaikhoz, a pompához, a kellemeshez, a hatalomhoz. A szegényeket meg az tartotta vissza, hogy irigyelték a gazdagokat, gyűlölték a gazdagokat; ők is gazdagok akartak lenni.

Pedig jól látta Ferenc, hogy kellenek a földi javak, és Isten gondoskodott is ezekről. Ferenc életében egész külön hivatássá nőtt az, ahogyan ő ezt a nagy emberi kérdést, az Isten és a köztünk álló világhoz való viszonyunkat megoldotta. Nem csinált ő ebből elméletet. Kiolvasta a maga egyszerű hitével, ahogy mi is kiolvashatjuk az evangéliumból a megoldást: szemlélte az Úr Jézust, a megtestesült Istent, s látta, hogy ő hogyan viszonyul az emberi vagyonhoz, gazdagsághoz, javakhoz. Elmélyedt Betlehem titkában, hogy Isten Fia szegényen születik, és ezt választja, mert választhatta. És látja, hogy Isten Fia Názáretben szegény emberek módjára él, maga is dolgozik. A tanítóútjain nincs, ahol lehajtsa a fejét. Aztán a keresztre kellett lehajtani a fejét, és ott is kifosztották a ruháiból, mezítelenül halt meg, szegényen az Isten.

Ha Isten így mutatkozik emberként, azt a megoldást választja, hogy teljesen kivetkőzik a földi javakból, akkor Ferenc mit tegyen? Ferenc fölfedezte ebben a Krisztus szegénységében Isten bölcsességét, fölfedezte Jézus Krisztus szeretetét a szegények iránt, közéjük akarta hogy számítódjon, és fölfedezte azt is, hogy számunkra, emberek számára az, ha valaki lemond az emberi javakról, a földi javakról, azzal ő mit viszonozhat, mit adhat Istennek: odaadhatja mindazt, ami itt van a földön. Ez nagyszerű lehetőség Ferencnek, egy nagylelkű fiatalembernek!

Ez egy eléggé jól ismert és elfogadott tény, hogy egy személynek

pozitívnak kell lennie az életben, függetlenül attól, hogy depressziós-e vagy sem. Tehát értelmetlenné válik, hogy ezt a tanácsot adjuk egy olyan embernek, aki teljesen lehangolt lelkiállapotban van.

A lényeg az – Hogyan lehet pozitívnak lenni egy olyan helyzetben, amikor az ember már harcol, hogy leküzdje a haragját, kétségbeesését, szomorúságát, magányát stb.

A légy pozitív kérés arra készteti az érintettet, hogy elkerüljön minden jövobeli kapcsolatot, és értelmetlen beszélgetést a beszélgetovel. Ez arra indítja, hogy visszahúzódjon a ahelyett, hogy javítana a helyzeten.

Ennek az oka, hogy soha nem mondták el neki, hogy hogyan legyen pozitív ilyen helyzetben, amikor lesújtva érzi magát.

Senkinek sincs szüksége arra, hogy depresszióba süllyedjen. Ez csak úgy megtörténik!

És senki sem tudja, mikor történik meg. Bárcsak tudná az ember, mikor történik, hogy abban a pillanatban elkerülhesse. De az igazság az, hogy a depresszió nem egy hirtelen bekövetkező betegség, hanem egy hosszú folyamat. Idővel alakul ki, amikor a körülmények kedvezőtlenné válnak az ember számára.

Ha feltesszük ezt a béna kérdést: “Miért kell depressziósnak lenned?”, akkor az ember úgy érzi, mintha bűnt követett volna el, amiért depressziós. Ez összezavarja, mert megpróbálja megérteni, milyen hibát követett el, ami miatt depressziós lett.

Ez kisebbrendűségi érzést kelt benne, ami miatt még inkább elrejti az állapotát mások elől, mert nem akarja magát alkalmatlannak érezni mások elött.

Az emberek többsége a világon hisz Istenben és a depressziós emberek sem kivételek ez alól. Még azért is hálásak, amijük van. De mi köze van ennek a depresszióhoz?

Az emberek az internetet használják arra, hogy megismerjék a depresszió okait és definícióját. Tudják, hogy ez egy olyan betegség, amelyet az agyban lévo biológiai tényezők és kémiai egyensúlytalanság okoz.

Akkor mi értelme arra kérni őket, hogy legyenek hálásak, miközben ezt a belső harcot vívják a depresszióval ?

Azzal, hogy ezt mondod, arra ösztönzöd őket, hogy vonuljanak vissza saját magukba, a magányukba, hogy ne beszéljenek többé senkinek a problémáikról.

Ne parancsolgass az illetőnek, különösen akkor ne, ha depressziós. Soha ne tedd ezt!

Még ha a szándékaid jók is, a másik személy nincs olyan állapotban, hogy befogadja úgy, ahogyan te gondolod. Hagyd tehát, hogy az emberek úgy éljék az életüket, ahogyan akarják. Ne avatkozz bele.

Ha kifejted a véleményed arról, hogy egy depressziós embernek mit kellene vagy nem kellene tennie, lehet, hogy lekezelően fogadja. És ha az illető személy nem követi a te “kellene vagy nem kellene” parancsaidat, elutasítottnak érezheti magát, amiért nem azt teszi, amit te mondtál neki.

Ez újabb csapásként hathat az amúgy is csökkenő önbizalmára és még inkább lehangoltabbá teszi.

NEM – a depresszió biztosan nem a fejünkben van!

Senki sem tehet róla. Senki sem tudja egyedül kontrollálni, ha nincs megfelelő egészségügyi szakértő útmutatása és a barátok és a család támogatása. Még akkor sem, ha megpróbálja.

Ha azt mondjuk egy depressziós embernek, hogy “csak a fejedben van”, azzal kétségbe vonjuk az ő mentális betegségét és megkérdőjelezzük azt.

Ennek az lesz a vége, hogy az illető dühös lesz magára, amiért nem képes kontrollálni a gondolkodását és a “fejét”. Úgy érzi, hogy egyedül van, és senki sem érti meg őt. És ez a teljes magányosság állapota gyakran olyan kockázati tényezőkhöz vezet, mint az önkárosítás, néha még az öngyilkosság is.

Tehát -vigyázz a szavaidra és a hangnemre, amikor egy olyan személyhez beszélsz, aki depresszióban szenved. Soha ne próbálj vitatkozni vagy meggyőzni őt. Mert olyan állapotban van, amikor csak azt fogja elhinni és tenni, amit gondol. Tehát, ha megpróbálod erőltetni a véleményedet, akkor csak még mélyebbre taszítod őt.

Ha az embernek lenne választása, soha, de soha nem akarna abban az állapotban lenni. Ezért legyél vele elnéző…

Ha nem tudod, mit mondj, ne mondj semmit. Csak ülj le, hagyja, hogy az illető sírjon, vagy folytassa azt, amihez kedve van. Egy ideig talán csak erre van szüksége. Hagyd a kioktatást egy egészségügyi szakemberre, például egy pszichológusra, aki ezt ügyesen tudja csinálni

Hitem szerint – és ezt sok teológus vallja természetesen, nem én találtam ki – Jézus számára nem Mózes volt az Ótestamentum középpontja, hanem Ézsaiás, éspedig az Ézsaiás 53. fejezete. Az Úr „szenvedő Szolgájáról” szóló tanítás. Ez szinte valami titokzatos „betét” az Ótestamentumban, ez az Úr szenvedő Szolgájáról szóló ének, amelyben arról van szó, hogy a mi bűneinket hordozta. Mi azt hittük, hogy az Isten verése van rajta, pedig érettünk szenvedett. Az a meggyőződése a teológusoknak, és ezt én is hittel vallom, hogy ez a rész sokkal inkább Jézus ószövetségi bibliatudományának a középpontjában volt, mint a mózesi törvények. Jézus nem szembehelyezkedett az Ószövetséggel, hanem föléje emelkedett. Az Ószövetség vonalvezetésében megértette, hogy miként jutottak el Isten különös vezetéséből némelyek erre a „búvópatakra”. A harsogó nagy kijelentések során oda, hogy egy „szenvedő Szolga” váltja meg a világot és nem azok a hangos próféciák, amelyek vérről szólnak, földindulásról, Isten bosszújáról. Kialakult a zsidó népben az a diadalinas messiási elvárás, amit rá akartak ruházni Jézusra, hogy valósítsa meg; de Ő nem fogadta el. Nem véletlen, hogy kialakultak azok a másfajta messiási elvárások, mert azoknak is megvolt a bibliai alapjuk. De Jézus számára az Ézsaiás 53 fontosabb, elkötelezőbb volt, mint az összes többi prófécia. És ebből adódik az a nagy befejezetlen és befejezhetetlen vita, hogy vajon Jézus minek tartotta magát? Messiásnak tartotta-e magát vagy sem? Egyre inkább afelé tart a bibliakutatás, hogy nem tartotta magát Messiásnak, inkább ennek a szenvedő Szolgának tartotta magát. De annyira izzott, égett a népben a másfajta vágy még a tizenkettőben is, hogy reá ruházták a messiási titulust, és húsvét után Messiásként tisztelték. Lassan-lassan tisztázódott az, hogy igen, Ő Istennek a Fölkentje (mert hiszen ezt jelenti magyarul ez a szó), de nem abban az értelemben, ahogyan a népi váradalmak ezt igényelték.

A Márk evangéliuma 10. részében van ez a nagyszeru vers, hogy „az embernek Fia nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem, hogy ő szolgáljon!” A szolgálat birodalmát állította fel Jézus. Szolgáló Messiás volt Jézus odáig, hogy az életét adta oda a népért. Szolgálatának a csúcsa, a teljessége a kereszthalál volt! Már sokszor beszéltem arról, hogy ez a golgotai kereszthalál nem a haragos Istennek a megbékítésére, kibékítésére szolgált. „Én és az Atya egy vagyunk!” – és amikor Jézus szenved, az Isten szenved Ővele! De ezt az utat végig kellett járnia, hogy az Isten szeretetének a mélységét, elképzelhetetlen gazdagságát megmutassa. Tehát a golgotai kereszt az Isten szeretetéről beszél, nem Jézus szeretetéről az Isten haragjával szemben. Isten szeretetéről beszél, Aki azonosítja Magát az emberiséggel. Akármilyen mélyen van az ember, az Isten még mélyebbre alászáll, hogy felemelje az embert. Ez volt Jézus megváltástana: belemerülni az Isten szeretetébe; és az Isten szeretetét leginkább éppen a golgotai kereszten lehet látni. Ott lehet meglátni, hogy kicsoda az Isten. És persze: ott lehet meglátni, hogy kicsoda vagyok én! Milyenek a vallásosak, milyenek a nem vallásosak, milyen az ember. Ott, a kereszten lehetett leginkább meglátni és ott lehetett átélni. Ott lehet belemerülni igazán az Isten szeretetébe.

Arról, azt hiszem, nem kell sokat szólni, hogy a megváltás gyümölcse megintcsak a szeretet. Aminthogy a megváltás az, hogy én belemerülök az Isten szeretetébe, a megváltás gyümölcse az, hogy bennem azután az Isten szeretete gyümölcsözik. Erre nézve is vannak Jézusnak figyelmeztető példázatai tanításai. Talán a legmegrendítőbb a két adósról szóló példázat. Az egyik tízezer talentummal tartozik, fizetésképtelen, adósok börtöne vár rá, de irgalmas a király, elengedi néki. És akkor jönne az elköteleződés. Belemerült az Isten szeretetébe, a bűnbocsánatot megkapta. Akkor következnék az, hogy o továbbadja a szeretetet, és a példázat szerint ehelyett elkezdi fojtogatni az adóstársat, aki nevetségesen csekély összeggel tartozik neki. Jézus adott ilyen figyelmeztetéseket, hogy veszélyeztethetjük az Isten szeretetét a mi szeretetlenségünkkel. Tehát a megváltás gyümölcse a szeretet a mi felebarátaink, atyánkfiai iránt.

Még ezt az utolsó gondolatot, hogy Jézus szerint a megváltáshoz vezető út nem egy szépen fölfelé ívelő vonal, hanem törésen át vezet. Megtörés, megtérés ugyanazt mondja. Ennek egyik nagyon szép kifejezése a Márk evangéliumában a 8. fejezetben ez a rész: „Aki utánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel a keresztjét, és kövessen engem. Mert aki meg akarja menteni az életét, elveszti azt, aki pedig elveszti az életét énértem és az evangéliumért, az megmenti azt. Mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri, lelkében azonban kárt vall. Mit adhat az ember váltságdíjul lelkéért?” Tagadja meg magát! Törés az emberi életben.

Erről megint hosszan kellene szólni, de a lényeg az, hogy nem az Én önmagában a bűnös, nem az Én-t kell megsemmisíteni! Az Én-nek eltorzult, bűnbemerült, megkötözött volta az, amit meg kell tagadni, hogy az Istentől gondolt igazi személységem és életem kibontakozzék.

„Kövess engem!” Ez Jézus öröksége számunkra. Kövess engem! Ne a betűimet, ne a Bibliát! Engem kövess! Engem, aki meghaltam és föltámadtam, aki élek! Kövess engem! Ez Jézusnak a megváltástana.

ma  folytassuk  elmélkedésünket arról  béke  az

életünkbe  milyen fontos  azt békét  ami  mai

világba  hiányzik  az  bizonyos  béke most ideje

szét  osztani  világba  azt bizonyos békét a

földön  ,és  világba  ,meg  figyeljük  azt bizonyos

világot  egy  orrságba durrognak az  bizonyos

háború  földön  és  ígéretek  voltak   azon ott

lesz  béke sok  ember  meg  is  tette lépést  a

felé  azon  valahogy  béke  legyen  fölödön ami

nagyon  fontos ott is  béke  legyen ahol dúlnak

háborúk  egyszer  béke   legyen .meg kezdték

azt  bizonyos béke  lépést   több  ember  úgy volt

ez ügybe  meg  akartak  állapodni  erről  bizonyos

békéről  és  addig állapodtak  meg  erről béke

meg  állapodásról  nem  jött  össze folytatódót

az bizonyos  békétlenség  a  földön  ami igen csak

nagy   gond valahogy   békét kel   teremteni a 

földön  ez  nagyon hiányzik  béke  a  földön azon

helyen béke  legyen  ahol durrognak békétlenség

oda  béke  legyen  arra  helyre kel  az  bizonyos

béke  arra  helyre .

Van 1 % – od ?
Ajánld fel !
Ha nekünk, akkor ezt írd rá
Mint a többi ember Alapítvány – 18711516 1 13 – 1% nál

egy kicsikét  hálaadásról  kel  beszélni  egy  kicsikét

mai világba    nagyon  ritka  az valamit   kapunk 

valakitől  életbe  illő  meg köszöni  ,amit  adtak

neki .sokan  úgy  vannak   életbe  kap valamit 

életbe  úgy  van  vele ugyan már járna  nekem ez

azért  felejtem   el  életembe   meg köszöni amit 

kaptam  ami  életbe  ilyenkor nagy  gond helyre

kel tenni  másképp kell gondolkozni  nem úgy hogy

ugyan már  jár nekem  mert ez  nem  jó fel  fogás.

embernek adnak  valamit  életbe  örülünk   neki

amit  kapunk meg  köszönjünk  tőle  attól 

embertől  amit adunk  ő  feléje  is  van  azon

napon  egy  kis  hála nem  tudtam  volna  meg

venni  de  hozzá  segítet még legyen nekem ezt

meg   kel  köszönöm .ma  évadot    zárunk illő

ilyenkor  hálát ad  meg   köszöni égiektől amit

idei évbe kaptunk égiektől most ezen  napon

illő hálát adni meg  köszöni égiektől amit

idei évbe segítek  dolgokba még ha az ember

ép hogy dolgozott  el látta  amit  kelet  mai nap

hálaadásról  szóljon  meg kel köszöni  embernek

amit kapott  életbe.

Halk, liliomos gyerekszoba. Az ágyacskában épp jóízű álomba merül egy fiúcska, elmulasztva esti imáját. A szoba sarkában röstelkedve, tenyerébe temetve szégyenpírban égő arcát, tanácstalanul áll az őrangyal.

A fiúcska megint bűnt bűnre halmozott egész nap: torkoskodott a befőttesüvegekből, görnyedten járt, nem figyelt, és futkározott. Az angyal hasztalan vette körül szárnyainak könyörgő fuvallatával, hasztalan suttogott fülébe útmutatásokat a tiszta és erényes életről. Görnyedésből görnyedésbe, futkározásból futkározásba, térdfelverésből ruhaszaggatásba bukdácsolt újra meg újra a kis szerencsétlen. Semmi nem tarthatta vissza. Nem hatott a figyelmeztetés, hogy apus soha nem tesz ilyet, sem a hivatkozás Piotrus Pokrowskira, a kis hősre, sem szelíd énekek dúdolása – sőt, a kerületben közismert púpos varga szakadékba taszítása sem, aminek meg kellett volna szabadítania a fiúcskát a rossz példa befolyásától.

Ott állt az angyal tehetetlenül. Íme, az őrangyalok megengedett eszközei mind csődöt mondtak. A jóság, nyájasság, szelíd rábeszélés, csillapítás… mind hiába. Íme, itt fekszik, megmakacsolva magát vétkeiben és kevélységében – nem imádkozott, süket a jó szóra, s álomba szenderülve bizonyára azon töri a fejét, hogyan fog holnap újra görnyedten járni.

Hírtelen túláradt az angyal szívében a keserűség. Hogyhogy? Vajon a Törvény a maga nemes fenségében nem ér semmit egyetlen poronty akaratával szemben? Hirtelen fölcsapott benne a Törvény iránti rajongás hulláma, s megindította a rossz iránti undor egyenletes hullámát. Eljött ama pillanat, mikor a szolga kicsiny szíve forróbb szeretettel dobbant meg az Ügy iránt, mint az Ügy nagy szíve maga. A Törvény iránti szeretetből megszegni a Törvényt! Ez az igazi önfeláldozás.

Elrántotta homlokáról a kezét, halkan odalépett az ágyacskához, s a fiúcskát teljes erejéből fültövön vágta.

Az ijedten pattant fel; az ütés hatására gyorsan ledarálta az imát, majd érthetetlen mormolás közepette lefeküdt újra, és elaludt.

Az angyal remegve és boldogan, hosszan, mozdulatlanul bámult az éjszakába.

Üdítő, friss reggel virradt fel másnap. Az álom eltörölte a fiúcskában az előző este emlékét. Behozták a reggelijét. Megint nem akarta meginni a tejet. Mindig rosszul lett tőle. De hirtelen célirányos rúgást érzett. Megértette. Szótlanul kiitta a tejet.

Elbúcsúzott anyuskájától, s elindult az iskolába. Szép rendesen ment végig az utcákon, nem ácsorgott, nem nézelődött közben. Résen volt. De még nem volt egészen biztos a dolgában. Mikor az üres fasorba ért, körülnézett, s villámgyorsan összegörnyedt. Egy erős kupán vágás nyomban rendre utasította. Nem lehetett kétsége: az őrangyal verte fejbe.

A jó szellem rájött az új módszer ízére: kápráztató könnyedséggel tudta elérni mindazt, ami azelőtt rengeteg jóakarattal és türelemmel is elérhetetlen volt. Csakhamar fölfedezte, hogy módszerét tovább tökéletesítheti : különféle ütésfajtákat dolgozhat ki, differenciálhatja őket, s ez olyasféle élvezetet nyújt, mint amit egy ájtatos kántor érezhet, ha ügyesen nyomogatja az orgona különféle billentyűit. Tehát: az ebéd végig-nem-evéséért farba rúgás, görnyedt járásért kupán vágás, imamulasztásért nyakleves, futkározásért és izzadásért horogütés, pocsolyába lépésért csavart horogütés, lármázásért apus munkája közben fültövön vágás, és a többi.

Ez a módszer szemmel láthatólag nagyszerű eredményre vezetett. Már nem kergette esténként a megaláztatás érzése sarokba az őrangyalt, hogy ott arcát tenyerébe rejtve szégyenkezzék. Épp ellenkezőleg: kényelmesen letelepedett, s jobb kezét dörzsölgetve, vagy ujjaival dobolva az asztallapon, elégedetten felügyelt az ima szófogadó, folyamatos elmondására. Sőt néha már-már el is unta magát, s ilyenkor kettőzött éberséggel ügyelt a fiú minden rebbenésére, égve a vágytól, hogy egyetlen, mesterien irányított ütéssel figyelmeztethesse: a jó uralkodik a rossz felett.

Sőt az is előfordult egynéhányszor, hogy amikor a fiúcska nem adott rá semmi okot, akkor is le-lecsapott rá a fenyítő kéz. Vagyis az angyal már csak úgy, a biztonság okáért is verte, hogy ki ne jöjjön a gyakorlatból.

A fiúcska nagyon megjavult. Nem futkározott, nem járt görnyedten, nem lármázott, rendszeresen imádkozott, mindent szépen megevett. Külsőleg is megváltozott: minthogy mindig végigette az ebédet, s rengeteg tejet ivott – a szülők ugyanis, látva, hogy mindig kiissza az egész pohárral azt hitték, hogy megszerette a tejet, s újra meg újra utánatöltöttek –, nagyon meghízott és megsápadt. Miután valamennyi szokásos gyerekbűnről lemondott, tömérdek szabad ideje maradt, s megtanulta, hogy a belső életre összpontosítsa erőit. Megkomolyodott. Figyelni kezdte környezetét. Érdeklődése azután a vegytan felé fordult.

Mikor kint ült a parkban egy padon, kövéren és nyugodtan, rejtélyesen magába zárkózva (meg se próbált futkározni, mert tudta, hogy nyomban lesújt rá az őrangyal ökle), míg más gyerekek vidáman kergetőztek a gyepen, ő többnyire a tankönyve fölé hajolt, s a molekulák titokzatos világába merült. Egy makacs, melyen rejlő gondolat szántotta fel gyermeki homlokát.

Már kezdett csodagyerek híre lenni, s nagyon örült mindenki. Ő pedig kitartóan dolgozott. Apuskája kis műhelyt rendezett be neki, s szerény anyagi eszközöket is biztosított számára.

Telt-múlt az idő. Egyszer egy éjszaka hatalmas tűzoszlop lövellt a város fölé, s fülsiketítő robbanás rázkódtatta meg az épületeket. A fiúcska szülőháza repült levegőbe – egy háztartási trotilból amatőr eszközökkel, de csodálatra méltó tehetséggel előállított akna robbantotta fel. A fiúcska a mezőkön át, sietve távozott a tett színhelyéről. Hátán előre összecsomagolt hátizsák, némi élelemmel és pénzzel, zsebében hajójegy Dél-Amerikába.

Az őrangyal loholt utána árkon-bokron át, hogy legalább egy horogütéssel büntesse.

napokba  ünnepeltük   a  szeretet ünnepét  és

ilyenkor   emberek szeretettel  vannak  egymás

felé a  szeretet   ünnepkor az  abból állna az

ember társam felé nincsen gyűlölet ilyenkor a

szeretet  napja  kor és  szertetel vagyok  feléje 

ilyenkor a  szeret  ünnepén és nem okozok

ilyenkor kellemetlenséget ami  épen a másik

társamnak  nem igazán  jó   most  ezeket félre

kéne  tenni   és szemi  féle  gyűlöltezés nincsen 

bennem  félre kéne  tenni   ilyenkor   a szeretet

ünnepén  meg  kel    tanulni   az ember társunkat

szeretni  ami  fontos életbe ,ne  csak úgy hogy

karácsonykor úgy  vagyunk mindenkit akit 

szeretünk  azt  meg lepjük és  utána úgy   vagyunk

vele ki pipáltuk   meg  tetem  amit kel  feléje  nem

kedvelem tovább azt   embert  nem  így  van ez

sajnos   mert  mindig kel  szeretni az ember

társunkat az életbe ne  csak karácsonykor

szeresük ember   társunkat  ha  nem  mindig

vagyunk úgy  életbe  .nem szeretem azt  embert

mert  engem  meg  bántott  és  nem vagyok

hajlandó  félre tenni bántásokat ami  nagy  gond

ilyenkor félre kel tenni bántásokat  amivel  az ember

meg bántott mert életbe  nem  tud meg  mondani

mikor van az annak  ember  társam segítségére 

szorulok mert nincsen más  lehetőség azért is

kel  mindig  szeretni ember társunkat.

Ez a nővér megélte az ellentétet: vallunk valamit, valljuk a szeretet evangéliumát – és nem tesszük.
A pillanatnyi hatás alatt gondolkodott így. Biztosan mélyebb belátásra jutott aztán.

Mindenesetre itt, az evangéliumnak ezen a helyén vita van. Előzőleg is viták szerepelnek: a föltámadásról, meg hogy szabad-e adót adni a császárnak vagy nem.

Ez a vita a szeretetről, ez meddő.

Ha az Úr Jézus nem tett volna mást, csak eljön, és Isten nevében kihirdeti elméletileg, hogy mi a főparancs, hogy emberek így és így, tudjátok meg, vegyétek tudomásul, hogy az összes berendezkedéseiteken túl és azok előtt ez a legeslegfontosabb: Isten szeretete és egymás szeretete… ezzel nem jutottunk volna előre egy lépésre sem.

Ahhoz, hogy az Úr Jézus joggal, hivatali tekintéllyel valóban üdvösségünkre szólhasson a szeretetről, hosszú út vezetett. Hiába mondja, mondaná az Isten nekünk, hogy szeresd az Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, minden erődből. Hol az a teljes szív, hol az a teljes lélek, az a minden erő, ebben a szétszórt emberiségben? Vagy bennünk?
Egy kicsit olyan komikusnak tűnik az Ószövetségben így kihirdetni, hogy szeresd teljes szívedből, teljes lelkedből az Istent, és felebarátodat, mint önmagadat.

Hát hol vagyunk, Uram, ettől mi emberek?

Az Úr Jézus ennek a jóindulatú farizeusnak azt mondja, hogy nem vagy messze Isten országától. Tökéletes, amit mondott a farizeus, még sincs Isten országában, mégis csak a közelében jár.

A megoldása a dolognak ott van, hogy az Úr Jézus nem elméleti tisztázást hozott.

Az Úr Jézus nem is igen szeretett beszélni a szeretetről. Az elején beszélt, a Hegyi beszédben, hogy az ellenségszeretetre vigyázni kell, ez az új rend, meg a végén, a búcsúzáskor beszélt, hogy az övéi szeressék egymást, lábat mosva szolgái legyenek egymásnak. Különben nem nagyon emlegette a szeretetet, de Ő hozta magában közénk Istentől magát a szeretetet, Ő a Szeretet.

Tegnap hallottam egy kiváló szentírástanár szavát, aki azt mondta, hogy az egész Szentírásnak a középpontjában Isten szíve áll. Meglepett ez a tiszta látású összefoglalása a Szentírásnak. Hát rá köll jönnünk, hogy az Úr Jézus a teljes szív.
Ő pedig itt van: veletek vagyok minden nap; aki titeket hallgat, engem hallgat; ahol összejöttök ketten-hárman, ott vagyok köztetek; ez az én testem, ez az én vérem.

Itt van, Vele teljes a szívünk. Az emberiség az Úr Jézus nélkül egy szétesett hulla. Az egyes emberek szétesve, egymástól függetlenül tehetetlenek. Nincs meg az összeköttetés, nincs meg a kapcsolat. Kapcsolat nélkül szeretni lehetetlenség. Istennel sincs meg a kapcsolat, az Úr Jézus nélkül egymással sincs meg a kapcsolat.

Ha nincs itt ez a másik olvasmány, ez a szentlecke, hogy van nekünk egy főpapunk, egy örök főpapunk, aki önmagában összeköttetés az Isten és a világ, Isten és az ember között, ember és ember között, akkor lehetetlen teljes szívvel, teljes lélekkel szeretni.

Az Úr Jézus szíve teljes szív. Csak Vele lehet igazán szeretni. Az Úr Jézus küldi az Ő Lelkét, az a teljes Lélek, a Szentlélek, akiben lehetségessé válik egyáltalában szeretni: titokzatos erő. Az Úr Jézus ahogyan azt mondja: dianoia; ezt Ő teszi hozzá az ószövetségi parancshoz, hogy ‘teljes szellemi erődből, ismeretedből’. Senki sem ismeri az Atyát, csak a Fiú, az ő ismeretével, ez a hitnek az ismerete. Így szeretni csak az Úr Jézusban lehet. Őáltala, Ővele, Őbenne.
Így érthetjük csak meg, hogy merte Isten ezt a parancsot így adni nekünk. Hogy merte így egybefoglalni ezt a kettőt: Isten szeretetét, meg az egymás közti szeretetet.

Úgy merte, hogy megadta nekünk ezt a főpapot, megadta nekünk, az egész emberiséget konglutinálta, ahogy a latin mondja, ‘egybeszerkesztette’. Megadta az összes ajándékok között a legnagyobb ajándékot, és így egybeállva az emberiség most már teljes. Teljes a szívünk, teljes a lelkünk, teljes az erőnk, most már így szerethetünk.

Most, mikor a nap megszentelődik az Úr Jézus szinte látható köztünk létével, most próbáljuk Vele ezt a problémánkat, a szeretet problémáját megbeszélni. És lássuk be, hogy lehetetlen minden próbálkozásunk az igazi felebaráti szeretet megvalósítására. Mint az a kedves nővér érezte az ellentétet a beszéd és a valóság között.
Lehetetlen megvalósítanunk egy csöppnyit is, egy csipetnyit is a szeretetből a magunk erejéből, mert nem teljes a szívünk. Nagyon gyönge, beteg, gyarló, megosztott a mi szívünk, még a szerzetesi ember szíve is, mert még csak törekszünk a tökéletességre.

Beszéljük meg az Úr Jézussal, hogy sikerül hitben ezt a titkot az életünkben látni; ezt az egységet, hogy egy test vagyunk, egy lélek.

Beszéljük meg az újszövetséget: az Úr Jézus tulajdonképpen szövetség és házasság és jegyesség egyszerre. Ez a három ugyanaz a szó a szentírás nyelvén.

Beszéljük meg, hogy ebben az új szövetségben mi Vele hogy vagyunk? Hogy lép be a mi belső, legbensőbb várkastélyunkba, és hogy néz ki onnan Ő velünk együtt a testvérünkre, a nővérünkre, a leggyöngébbekre, a legrászorulóbbakra. És akkor lehetséges lesz, amit Szent Pál a himnuszban mond, hogy a szeretet türelmes, a szeretet nem vág oda a másiknak a nyelvével, a szeretetnek nincsen fullánkos nyelve, a szeretet tapintatos, udvarias, önzetlen, nem keresi a magáét. Akkor ezt mind el lehet mondani nemcsak egy-együnkről, hanem az egész kis egyházunkról, egyházközösségünkről.

Akkor énekel itt az Úr Jézus, aki az egyházban az Atyának a zsolozsmát mondja, a szentmise áldozatot bemutatja, a hálát, értünk, kicsikért, akik közé Ő a szívet, lelket hozza, a szeretet ajándékát hozza, hogy ez a szeretet aztán meg is maradjon örökre, mert ennek kell aztán már megmaradnia véglegesnek.

Az első ilyen egészen egyetemes és a transzcendenciára utaló emberi tulajdonság a rend igénye. Ez a vonzódás és hajlam abban a bizalomban gyökerezik, hogy végül is „rendben van” minden, hogy a valóság olyan, amilyennek lennie kell. Ez a „rendben van minden” nem ellenőrizhető empirikusan, olyan meggyőződés, amely felülmúlja a mindennapi valóságról szerzett tapasztalatunkat.

Gondoljunk arra, amint az anya megnyugtatja álmából fölriadt gyermekét. Karjába veszi és elcsitítja. Talán lámpát is gyújt, hogy elűzze a bizonytalan félhomályt. Beszél vagy énekel, s e kommunikáció tartalma változatlanul mindig ugyanaz: nem kell félni, minden rendben van, minden jól van E leghétköznapibb tapasztalás mögött felmerül a kérdés: hazudik-e a gyermekét vigasztaló anya? A válasz csak abban az esetben lehet „nem”, ha van valami igazság az emberi egzisztencia transzcendens értelmezésében. Ha a „természetes” az egyetlen valóság, akkor az anya hazudott gyermekének; szeretetből tette s szeretete bizonyos mértékig fedezet is szavaira, de végeredményben nem mondott igazat. Miért? Mert a megnyugtatás túllép a két egyén közvetlen helyzetén és jelenén, s burkoltan magáról a realitásról állít valamit.

A szülő világépítő és védelmező szerepet vállal. Megnyilvánul ez abban, hogy gondoskodik gyermeke megfelelő környezetéről, de így van abban a mélyebb értelemben is, amely a gyermekét nyugtató anya helyzetéből derül ki. A szülők vállalta szerep nemcsak ennek vagy annak a társadalomnak a rendjét képviseli, hanem azt az alapvető rendet, amely értelmessé teszi a bizalmat. Minden jól van, minden rendben van – mondják az anyák gyermekeiknek: nemcsak ez a partikuláris baj, nemcsak ez a fájdalom múlik el. Ez a minden gyermek számára érthető vigasztalás tökéletesen lefordítható általános érvényű kijelentésre: Bízzál a létben. Pontosan ezt tartalmazza az anyai vigasztalás, s ha hihetünk a gyermek-pszichológusoknak, akkor éppen ez az alapvető bizalom a legfontosabb a személy kialakulásában. Vagy másképpen kifejezve: az emberség legbenseje a valóság rendjébe vetett bizalom magtapasztalása és átélése. Illúzió csupán ez a tapasztalat? S hazug, aki képviseli?

Ha a valóság nem haladja meg azt, amit „természetesnek” tartunk és megtapasztalunk, akkor a bizalom illúzió, s e bizalmat megtestesítő szerep hazug. Mert akkor tagadhatatlan, hogy minden nincs rendben, hogy minden nem jó. Ha ezen a világon túl nincs semmi, akkor a végső igazság az, hogy ez a világ megöli az anyát és a gyermekét is, a faj rettenetes bosszút áll az egyéni életen, s a világ a faj életén. Persze ez nem szüntetné meg az anya szeretetét, csak tragikus hősiességgé tenné. A végső igazság mégsem a világosság, hanem a sötétség, mégsem a szeretet, hanem a félelem lenne. A káosz rémképe s nem a rend mindent átjáró biztonsága lenne az emberi egzisztencia legbenső realitása. Mert végül is mindannyian sötétben vagyunk, egyedül vagyunk az éjszakában, amely el akar nyelni. S a fölénk hajló szerető arc és biztató tekintet csak könyörületes illúzió lenne.

Ez a gondolatmenet nem ítéli el az anyát, aki esetleg csak megjátssza vigasztaló szerepét, sem az ateista szülőket, akik életet adnak gyermekeiknek – bár vannak, akik éppen ezért nem vállalnak gyermeket. Inkább azt állítja, hogy a tudatos apaság és anyaság mindig a transzcendencia jelzése. A világot elrendező emberi törekvés arra a transzcendens rendre utal, amelyre az ember biztosan építheti egzisztenciáját és sorsát. Sokféle társadalmi szerep képviseli ezt a rendet, alapvetően azonban a szülői szerep. Mindenegyes szülőnek vállalnia kell azt a szerepet, amely azt mondja, hogy végeredményben minden rendben van ezen a világon. A gondolatot azonban, hogy alapvetően minden rendben van, csak a klasszikus transzcendencia-fogalom kontextusában valósíthatjuk meg, mégpedig csak akkor, ha ez a világ, amelyben születünk, szenvedünk és meghalunk nem az egyetlen vagy nem a teljes valóság, ha ez a világ csak az előszobája annak a világnak, amelyben a szeretetet nem pusztítja el a halál, s ezért a szeretetbe vetett bizalom megfékezi a pusztulás erőit. Így az ember rendező hajlama feltételezi a transzcendens rendet, s minden rendet alkotó emberi gesztus a transzcendencia jele, a túlsó part fénye. A szülői szeretet nem hazug, hanem az emberi egzisztencia végső sorsáról tesz tanúságot. Ebben az esetben a vallás jogosan elemezhető a gyermeki vágyak kivetítéseként (Feuerbach, Freud, Marx), amit kivetítünk, az azonban a végső valóság tükröződése, utánzása, megfelelője. A vallás nemcsak az emberi rend kivetítése, hanem az emberi rend legvégső jogos igazolása is.

Mindenkinek, aki Krisztus országához tartozik, át kell venni Krisztus gondolatát, programját, akaratát, módszereit. Ha ezt nem vesszük át, akkor csak olyan szedett-vedett nép lehetünk. Olyan nép, amelynek nincs meg a nemzeti öntudata, amely csak teher talán egy országban. Tehát, mit is jelent Krisztus királysága?

A keleti országokban, Babilonban és Egyiptomban a királyságot úgy gondolták el, szorosan Istennel összefüggésben, hogy az a királyság a földön, földre hozza az isteni értékeket. A király személye tehát összekötőféle volt. Istenhez tartozónak fogták föl a királyt, és mégis magukhoz tartozónak. A király személyén át áradt az Istentől minden, a termékenység, jó idő, áldás, győzelem a háborúban és így tovább.

Izrael idegenkedett attól, hogy királya legyen, mert ő külön, egyenesen Istenhez tartozó népnek tudta magát. Mégis mikor Sámuel tán királyt választott, vagy jelölt ki, akkor náluk is Isten akarataként választott ki a próféta valakit királlyá. Tán rossz tapasztalataik lettek a királlyal. Nagyon kevés király volt, akiben Istennek kedve telt, és azt tette, ami jó, ami kedves az Úr előtt. A király is alá volt rendelve Izraelben a törvénynek. Csak Dávidnál látjuk, hogy Isten aztán ígéretet tesz, hogy majd az ő utódai közül lesz valaki, aki az ő uralmát és trónját örökkévalóvá teszi. Igazi király lesz. És ez lett az Úr Jézus. Nem tudták elgondolni, hogy hogyan lesz majd, hogyan teszi Dávid uralmát, királyságát örökkévalóvá.

Az Úr Jézus aztán valósággal úgy jött a földre, mint egy-egy mesében fordul elő. Mint egy idegen országnak, egy messze országnak a hallatlanul bátor királya: egyszer csak ott van az ellenséges ország közepén egyedül, és megy a személyes bátorságával, hősiességével, bölcsességével, megy ott azt a népet meghódítani, megy ott forradalmat kelteni. Megy ott azt az egész népet megmozdítani, áttüzesíteni, mert az a nép az Ő Atyjához tartozik, azt igazságtalanul az Atyjától hódították el, és az Ő teljes személyes bátorságán, odaadásán múlik minden. És tudja, hogy meg fogja szerezni ezt az országot. És tudja, hogy győzelemre viszi, le fogja győzni ezt a világot, és az Atyjához visszavezeti.

Az Ő királysága örök királyság, nem e világról való, amint meg is mondja. Ez a jellege az Úr Jézus egész királyságának. Ő nagyon vigyáz arra, hogy nehogy félreértsék valahogyan az Ő királyságát.

Először a nép nagy lelkesen egészen úgy fogadja, mint valami földi nagyságot. Gondoljunk a kenyérszaporításra, hogy ez kell nekünk. S akkor elmenekül, elrejtőzik. Még az apostolok is hányszor értik félre. És mikor valami nagyszerű élményük van, gyógyított: ne mondjátok senkinek. Nem akar hozzájárulni semmivel, hogy félreértsék a királyságát. Nem ilyen értelemben vett király: mint kísértő gondolatot elutasítja a Sátánt. Pétert is: te Sátán vagy, nem azt gondolod, ami az Isten gondolata. Hogy nézne ki, ha Ő, a mennyek országa királya átállna ide az ellenséghez – így fogja ő ezt föl.

A legélesebben az Ő királyságát akkor engedi előtérbe lépni, mikor már a szenvedés ideje elérkezik. Nem tiltakozik, hogy a keresztre kiírják, hogy a názáreti Jézus, a zsidók királya. Megvallja Pilátus előtt, igen király vagyok, de az országom nem erről a világról való. A királyságát hozza az egyházba is, mikor egyházát megalapítja, az Ő egyházát.

Az egyháza nem azonos még az Ő királyságával, országával. Csak rábízza az egyházra az Ő országát. És amikor az ellenséges király, a világ fejedelme, aki ellen Ő jött, azt hiszi, hogy na, most már győzött, mikor ennek a világnak a hatalmasai megijedve, megrendülve attól a hangtól, attól a különös működéstől, az Ő szavaitól, beszédétől, szereplésétől, innen el akarják távolítani, meg akarják semmisíteni. És minden összefog ellene a kereszten: ennek a világnak valóban minden ijesztő hatalma, terrora – Isten bölcsessége akkor hajtja végre a nagy győzelmet, akkor győzi le Krisztus ezt a világot, és a világ fejedelmét. Akkor lesz hallatlan erejű királysága nyilvánvalóvá, hogy az erősebb ennek a világnak minden hatalmánál.

Ott győz a kereszten, azért ünnepeljük mi húsvétkor a keresztet. Csodálatos, ahogy ott, éppen ott, amikor megsemmisülni látszik emberi értelemben vagy világi értelemben, akkor ide a világba, erre a földre, az emberiség világába beárad Isten irgalma, igazsága, szentsége, szeretete, jósága, békéje a kereszten át, az Ő szívén át. Akkor árad ki a szívéből az a titok, amit hozott ide: az Isten országának a kincsei, ahogy a Krisztus király prefációban majd mondjuk: igazság és élet, szentség és kegyelem ajándékok, az igaz-volt, a megigazultság kincse, a szeretet és a béke.

Akik megértették Krisztus királyságát, mint Keresztes Szent János, Szent Ignác, de az összes szentek – Assisi Szent Ferenc –, azok mind nagyon világosan, pontosan tudták, hogy nekik ezt a világot le kell győzni. Minden csábítását, gazdagságát, tiszteletét, pompáját, hazugságait, blöffjeit, hogy ezt élesen és világosan le kell győzni. És minél jobban legyőzik, annál inkább Krisztuséi és annál hősiesebb, bátrabb harcosai Isten országának.

Ezt nagyon világosan tudnunk kell, hogy ezt minden nap szem előtt tartsuk: nekünk ebből a világból – mint a választott népnek Egyiptomból – csak olyan kincseket kell, szabad, lehet magunkkal vinni, amik már az örök életnek szólnak. Gyűjtsetek magatoknak kincseket, amiket rozsda nem emészt meg, moly nem rág meg. Jó cselekedeteket.

Nekünk tudnunk kell, hogy ezt a világot böjttel, imával, önmegtagadással lehet legyőzni, amiben az Úr Jézus nekünk példát adott, és mindig figyelmeztetett. Azt mondja, virrasszatok, imádkozzatok, legyetek éberen, ne hagyjátok megtéveszteni magatokat a világtól, ne engedjétek, hogy behatoljon közétek, a házaitokba, rendházaitokba, rendjeitekbe, közösségeitekbe a világias szellem. Vagy megtévesszen benneteket ennek a világnak a szórakozása, amit kínálgat, amit hazugul próbál hozzátok közel vinni. Akkor a só elveszti az ízét, akkor ki lesztek lúgozva, akkor nem értek az Isten királysága szempontjából semmit.

Krisztus királyságának a tudata köll, hogy itt legyen bennünk és a harcra készség, hogy mi valóban forradalmasított nép legyünk itt a világban, olyan nép, amelyet az Úr Jézus vezet innen ki. Olyan nép, amely tudja, hogy a halálon át is győzni fog, mert az Úr Jézus úgy jelenik meg aztán a királysága teljességében már, mint föltámadott: nekünk is oda kell jutni. És az a szenvedésen, halálon keresztül vezet, a kiüresítésen keresztül. Ahogy Keresztes Szent János mondja: semmivé kell válnia előttünk a világnak, és bennünk a világnak.

És minden öntömjénezésnek és minden hatalomkeresésnek, hatalmi mániának, ami ezerféle formában kiütközik rajtunk naponta, mikor mások fölé tesszük magunkat, még öntudatlanul is. Világi értelemben akarunk hatalmasak lenni. S hogyha tudjuk ezt világosan, hogy Krisztus királysága milyen, hogy az Atyától jövő királyság, hogy a szeretet királysága, hogy a béke, az igazságosság, az öröm királysága, hogy Ő, királyunk minden nap jön, és hozza ezeket a kincseket, és adja bőkezűen, és mi Vele egyesülünk a szentáldozásban, akkor nem győz le bennünket a világ. Akkor nem engedünk a világ szomorúságának. Ha szomorkodunk is, akkor is olyan az a szomorúság, mint a vajúdóé, aki világra hozza az újszülöttet, a föltámadó embert.

Ezért tör ki a mai napon az anyaszentegyházból egész különös erővel az alleluja, az örvendezés, a dicséret a királyunknak, hogy milyen nagyszerű vagy Te, Urunk, milyen hős vagy Te, ahogy elindulsz, és megharcolod a harcot értünk, és kiszabadítod népedet, és legyőzöd az ellenséget! Milyen bölcsesség a kereszt bölcsessége! Okosabb Isten oktalansága a világ minden bölcsességénél! Áldott vagy, Jézusunk, és milyen jó együtt lenni, egymást erősíteni ebben a harcban, és milyen nagyszerű lesz a győzelemben részt venni!

Úgy veszünk részt a győzelemben, ahogy kivettük részünket a harcban, az önmegtagadásban, az imában, a virrasztásban, az Úr Jézusnak és egymásnak a szeretetében, szolgálatában.

Ez mozgósítja Isten népét: Krisztus királyságának a tudat

Ezt mondja azért az Úr, az Isten: Nézzétek, magam gondoskodom nyájamról, és magam ügyelek rájuk.
Amint a pásztor szemlét tart nyája fölött, amikor elszéledt juhai között van, én is szemlét tartok juhaim fölött, amelyek azon a napon szétszóródtak. Visszahozom őket mindenünnen, ahová a felhő és sötétség napján szétszóródtak.
Magam terelgetem majd juhaimat és magam telepítem le őket – mondja az Úr, az Isten.
Megkeresem az elveszettet, visszaterelem az elszéledtet, bekötözöm a sérültet, ápolom a beteget, a kövér és egészséges fölött meg őrködöm. Az igazság szerint legeltetem őket.
Ami meg titeket illet, juhaim – mondja az Úr, az Isten -, nézzétek, igazságot teszek a juhok között, a kosok és a bakok között.

De Krisztus feltámadt a halálból elsőként a halottak közül.
Mivel egy ember idézte elő a halált, a halottak is egy ember révén támadnak fel.
Amint ugyanis Ádámban mindenki meghal, úgy Krisztusban mindenki életre is kel.
Mindenki, amikor sorra kerül: először Krisztus, majd az ő eljövetelekor mindnyájan, akik Krisztushoz tartoznak.
Azután következik a vég, amikor is (Krisztus) átadja az Istennek, az Atyának az uralmat, miután minden felsőbbséget, hatalmat és erőt megsemmisített.
Addig kell ugyanis uralkodnia, amíg ellenségeit mind lába alá nem veti.
Utolsó ellenségként a halál semmisül meg, hiszen „mindent lába alá vetett”.
S ha majd minden alá lesz neki vetve, maga a Fiú is aláveti magát annak, aki mindent alávetett neki, hogy Isten legyen minden mindenben.