lunablog

 szenteket mindig bűnösnek kellene tekinteni, amíg ártatlanságuk be nem bizonyosodik, bár természetesen nem lehet minden esetben úgy a mércével mérni őket. Gandhi esetében a következő kérdéseket tennénk föl szívesen: milyen mértékben sarkallta a hiúság – annak tudata, hogy szerény, meztelen öregemberként ül az imagyékényén, és merő szellemi erejével birodalmakat rázkódtat meg –, s mennyit engedett az elveiből, amikor foglalkozni kezdett a politikával, holott az természeténél fogva elválaszthatatlan az erőszaktól és a csalástól? Hogy biztos választ adhassunk, roppant tüzetesen meg kellene vizsgálnunk Gandhi tetteit és írásait, mert egész élete valamifajta zarándokút volt, amelynek során jelentőséget kapott miden cselekedet. De ez a húszas évekkel záruló, félbemaradt Önéletrajz olyan bizonyíték, amely erősen Gandhi javára szól, főképp, hogy életének ahogy ő mondaná – meg nem tisztult szakaszát tárgyalja, s emlékezetünkbe idézi, hogy a szentben vagy a majdnem szentben fölöttébb eszes, rátermett ember lakott, aki, ha úgy dönt, ragyogó pályát futhatott volna be mint ügyvéd, hivatalnok, esetleg mint üzletember is.

Emlékszem, hogy az idő tájt, amikor az Önéletrajz (Az igazsággal való próbálkozásaim története) először napvilágot látott, én egy indiai újság egy nyomott lapjain olvastam a bevezető fejezeteket. Kedvező benyomást tettek rám, Gandhi személye viszont, legalábbis akkor, nem. A nevéhez társuló dolgok – a háziszőttes ruha, „a lélek erői”, a vegetarianizmus – nem vonzottak, és középkorias programja nyilvánvalóan nem volt életképes egy elmaradott, éhező, túlnépesedett országban. Szemet szúrt az is, ahogy az angolok kihasználták, illetve azt hitték, hogy kihasználják. Szigorú értelemben, mint nacionalista, ellenségük volt, de minthogy válságról válságra az erőszak megakadályozásáért lépett föl – márpedig ez, brit szemszögből nézve, azonos volt mindennemű hathatós cselekvés megakadályozásával –, nyugodtan tekinthettek rá úgy, mint „a mi emberünkre”. Magánbeszélgetésekben ezt néha cinikusan be is vallották. Hasonlóan gondolkodtak róla az indiai milliomosok is. Gandhi bűnbánatra szólította fel őket, s így természetesen jobban kedvelték, mint a szocialistákat és a kommunistákat, akik alkalomadtán a pénzüket is elvették volna. Kétséges, hogy hosszabb távon mennyire megbízhatóak az efféle számítgatások; Gandhi maga mondja, hogy „a megtévesztők végül is saját magukat tévesztik meg”; mindenesetre azt, hogy majdnem mindig szelíden bántak vele, részben annak is köszönhette, hogy hasznosnak vélték. Igazából csupán olyankor dühödtek meg rá a brit konzervatívok, amikor, mint 1942-ben, voltaképp egy másik hódító ellen akarta fordítani az erőszakmentesség politikáját.

De még ekkor is tanúja voltam, hogy a brit tisztségviselők, akik félig mulatva, félig rosszallóan emlegetik Gandhit, őszintén kedvelik és csodálják is a maguk módján. Soha senki nem állította róla, hogy korrupt vagy közönségesen becsvágyó, vagy hogy bármely cselekedetére a félelem vagy a rossz szándék indította volna. A Gandhi-szabású emberek megítélésében ösztönösen is magasabb mércét alkalmazunk, így aztán egyik-másik erénye szinte észrevétlen marad. Például még önéletrajzából is kiderül, hogy természet adta fizikai bátorsága egészen kivételes volt; halálának körülményei később ugyanerre világítottak rá, hiszen minden olyan közéleti embert, aki valamennyire is félti a bőrét, gondosabban őriztek volna. Ugyancsak hiányzott belőle az a mániákus gyanakvás, amelyről E. M. Forster joggal mondja Út Indiába című regényében, hogy éppolyan megrögzött bűne az indiaiaknak, mint az angoloknak a képmutatás. Bár kétségtelenül éles szemmel fedezte föl az őszintétlenség jeleit, úgy látszik, ha csak lehetett, hitt a másik ember cselekedeteinek jóhiszeműségében, s abban, hogy mindenkinek van egy jobbik énje, melyen át hozzá lehet férni. Noha szegény középosztálybeli családból jött, és eléggé hátrányos helyzetből indult pályáján, külső megjelenése pedig alighanem jelentéktelen volt, mindig mentes maradt az irígységtől és a kisebbrendűségi érzéstől. Amikor Dél-Afrikában először találkozott a bőrszín szerinti megkülönböztetéssel, annak is a legrosszabb formájával, inkább csak elképedt. Még akkor is, amikor lényegében a bőrszínek háborúját vívta, képtelen volt faj vagy státus szerint besorolni az embereket. A tartományi kormányzó, a gyapotmilliomos, az éhhalál szélén tengődő dravida kuli, a brit közkatona mind egyenlő ember volt a szemében, akihez nagyjából ugyanúgy kell közeledni. Feltűnő, hogy még a lehető legrosszabb viszonyok között is, mint Dél-Afrikában, amikor sokak szemében ellenszenvessé vált mint az indiai közösség védelmezője, megmaradtak mellette az európai barátok.

A folytatásos közlés kedvéért rövid részletekben megírt önéletrajz nem irodalmi mestermű, de éppen azért hatásos, mert gyakran szól hétköznapi dolgokról. Nem árt, ha felidézzük; hogy Gandhiban indulásakor a fiatal indiai diákok normális becsvágya dolgozott, és csak fokozatosan, olykor nem is egészen a saját jószántából tett szert szélsőséges nézeteire. Érdekes megtudnunk, hogy egy időben keménykalapot viselt, táncórákat vett, franciául és latinul tanult, fölment az Eiffel-toronyba, s még a hegedűtanulással is megpróbálkozott – mindezt azzal a szándékkal, hogy olyan alaposan sajátítsa el az európai kultúrát, ahogy csak lehet. Nem tartozott ama szentek közé, akiket gyermekkoruktól fogva megkülönböztet másoktól hihetetlen jámborságuk, de azok közé sem, akik az érzéki züllés évei után fordulnak el a világtól. Mindenestül meggyónja ifjúkori vétkeiket de igazából nincs sok, amit meggyónhatna. A könyv címoldalán fénykép látható mindazokról a tárgyakról, amelyek Gandhinak halálakor a tulajdonában voltak. Az egész holmit be lehetne szerezni öt fontért, és Gandhi bűnei, legalábbis testi bűnei, körülbelül ugyanígy festenének egy halomban. Néhány szál cigaretta, néhány falat hús, néhány anna, amit gyerekkorában csent el a szolgálótól, két látogatás egy bordélyban (mindkétszer sikerült úgy távoznia, hogy „nem csinált semmit”), egy alig-alig elkerült botlás plymouthi szállásadónőjével, egy dühroham – körülbelül ennyi az egész kollekció. Szinte már gyermekkorától megvolt benne a mélységes komolyság, az inkább etikai, mint vallásos szemlélet, de körülbelül harmincéves koráig nemigen tudta pontosan, merre tartson. A vegetarianizmus volt első olyan megnyilvánulása, mely nagyjából közéletinek mondható. Kevésbé hétköznapi jellemvonásai mögött is ott érezzük őseinek sorát, a megállapodott, középosztálybeli kereskedőembereket. Sejthetően még az után is, hogy fölhagyott személyes becsvágyával, találékony és energikus ügyvéd maradt, aki mindig vigyáz, nehogy elszaladjanak a költségek, ért a bizottságosdihoz, és fáradhatatlanul hajszolja az előfizetőket. Hallatlanul összetett személyiségében mégse találni szinte semmit, amire biztonsággal rámondhatnánk, hogy rossz, és meggyőződésem szerint még Gandhi legelszántabb ellenségei sem tagadnák, hogy érdekes és szokatlan ember volt, aki gazdagabbá tette a világot azzal, hogy élt. Hogy mindezen túl szeretetre méltó ember volt-e – s hogy tanításaival sokat érnek-e azok, akik nem fogadják el tételeinek alapját, a vallásos hitet –, abban sohasem voltam egészen biztos.

Ott voltam már a Világ őskezdetén. Még el sem kezdődtek a századok, már megszülettem Isten kezéből, – pirinyó pont voltam, de arra szántan, hogy egyre ebbé váljak az idők során, munkatársa legyek isten művének.

A Világban egyesülve és termékenyülve jön létre minden – találkoznak, egyesülnek az egymást kereső elemek, kettő-kettő egymásba olvad és megszületik egy harmadik.

Engem Isten lehelt az ős-Sokféleségbe, sűrítő és központosító erőként.

Én vagyok a létezők összekötője, – illat vagyok, mely hajtja őket, hogy egymás felé fussanak; szabadon, szenvedélyesen sodrom őket egymás felé, egyesülésük útjain.

Én mozgatok és rendezek egybe mindent.

Én vagyok a Világba lehelt szépség, hogy szerveződni késztessem a Mindenséget, – Eszmény vagyok a Világ fölött hogy emelhessem fölfelé magasba.

Én vagyok a Női, a lényeges erő.^[3]

Kezdetben csak hullámzó pára voltam, alig-tudatos vonzódásba rejtve, laza és még gyönge mágnességnek alján, hogy a pólus felé indítsak mindent.

Pedig már léteztem akkor is! –

A kozmikus szubsztancia szintjein, melyek szer Világ ígéretét hordják születő fodraikban, árjaik ölén már rajzolni kezdték arcom első vonásait.

Még félig alvó; de valóban létező Lélekként kavartam az őseredeti, csaknem alaktalan Masszába, s mágneses vonzási körömbe futott az őstömeg; – még az atomokba, ezekbe a parányi mélységekbe is homályos, de konok és nyugtalan vágyat loptam, hogy lépjenek ki semmit sem érő magányukból, s valami rajtuk kívülihez kötődjenek.

Így szilárdultak a Világ alapjai. Én voltam kötőcementjük.

Mert még a legparányibb monádka moccanása is – ha valóban aktív központot alkot – annak a szemernyi szerelemnek enged, amely felém vonzza, – az egyetemes Nőihez.^[4]

Pirkadt az Élet, – már olyan létezőkben kezdtem testet ölteni, melyeknek hivatása lett, hogy maguk módján tükrözzék arcomat…

Fokról-fokra váltam egyénivé.

Először csak ködös árny voltam én, tovafutón, mintha haboztam volna, hogy fogható formát öltsek a dolgok szíve mélyén…

– de amint a lelkek már gazdagabb, mélyebb, lelkibb egyesülésre lettek képesek, én is többféle formát öltöttem magamra.

Így lassan-lassan titokban alakult az élettárs és az anya típusa…

Az átalakulások során nem dobtam el az alsóbbrendű vonzások egyikét sem, amelyek felvillantak születésem egymást követő állomásain, ahogy az olajfa is mélyíti törzse bensejét minden új tavasszal.

Csak egybefogtam ős-vonzásokat és rendeztem őket, hogy növekvő tudatot hordjanak, így aztán – amint az élőlények tökéletesedtek a Földön – vágyaik egymásra gyűrűző zónáiban mindenütt én vetettem mag lábamat: körről-körre, de mindig megelőzve növésüket, – így lettem boldogságuk, mely nekik megfelelt.

Nézzétek, micsoda óriási vibrálás fut végig a horizont egyik végétől a másikig, városokon, erdőkön át.

Tekintsetek végig az Életen, föntről lefelé: ahogy nyüzsögnek az emberek és bennük erjed a Világ, – figyeljetek a madarak dalára és; tollaik szivárványára, eszeveszetten zsongnak a rovarok, – új és új virágok tárják szét kelyhüket, szívós szorgalommal dolgoznak a sejtek, – s a csirák szüntelen vajúdva szülnek…

Én vagyok az egyetlen fénysugár, ahol mindez fakad és amelynek ölén vibrál minden.

Az Ember, a Természet szintézise, sok mindent csinál a szívében égő tűzzel: magasra fokozza Erőit, fut a Dicsőség után, Szépséget alkot, a Tudománynak szenteli életéi. S mégis sokszor nem számol azzal, hogy a sokféle forma mélyén mindig ugyanaz a szenvedély dobog, – tisztultan, átformáltan, de folyton élőn, – a Női vonzás.^[5]

Az Életben kezdtem feltárni énemet

De először az Ember ismert fel engem: abban a pezsgő zavarban, amibe jelenlétem vetette őt. Ha a férfi szeret egy nőt, kezdetben azt hiszi, hogy szerelme csak hozzá hasonló személyre irányul, akit átölel hatalmával és akivel szabadon társul.

Jól látja, hogy arcomat fény borítja el, őrá is átfut a sugárzás, érzelmi mozgásba hozza szívét és ragyogni kezd tőle mindes dolog.

De lényem sugárzó fényét csak saját elbűvölt szelleme egyéni fokának véli, vagy egyszerűen azt hiszi, hogy szépségem tükröződik a Természet ezer kis ékkövén.

Ám nemsokára ámulva tapasztalja azt a heves nagy erőt, mely benne tör fel, amint közelebb megyek; s remeg, ha felismeri, hogy velem csak úgy egyesülhet, hogy ő is feltétlenül a teremtés egyetemes művének szolgája lesz.

Azt vélte: élettársat talált maga mellett. De már látja, hogy bennem a titkos nagy Erőt érinti meg, a fátyolarcú Rejtőzködőt, aki most így jön feléje, hogy magával ragadja,

Aki már rám talált, az ott áll minden dolognak kapujában. Nemcsak az ember saját érzelmi életén át, de a magam természete fizikai kapcsával is, folytatódom a Világ lelkében, – vagy méginkább: én vagyok az egyetemes jelenlét mágneses vonzása, s a számtalan mosoly.^[6]

Kapu vagyok a teremtés teljes szívéhez, – a Földnek Kapuja, a nagy Beavatás… Aki engem ölel, átadja magát nekem és a Világmindenség foglya tesz.^[7]

De – jaj! – tudásom: Jó és Rossz tudása…

A titoktól az Ember megrészegült…

Amikor látta, hogy számára én vagyok a Minden, azt vélte, hogy karjába, zárhat.

Velem együtt lezárt világba akart becsukódni, kettesben. S azt hitte, hagy kielégítjük egymást, elég leszünk kettesben önmagunknak.

Abban a pillanatban máris égbe foszlottam ujjai között…

S akkor talán úgy tűnhet, hogy én vagyok az Emberiség veszte, – a nagy Kísértés!

Ó, Emberek, miért álltok meg a fáradságos tisztulás munkája közben, amire szépségem akar hívni titeket?

A lényem az, hogy termékeny vagyok, – vagyis a Jövő és az Eszmény felé tartok.

Tehát megfojtotok egy másodperc alatt, amikor meg akartok merevítem és már kész formában birtokolni engem…

Ekkor meg is rontjátok, visszájára fordítjátok természetemet.

Mivel az Élet egyensúlya arra szorít titeket, hogy egyre magasabbra jussatok, ezért, ha Bálvány képemhez ragaszkodtok, azonnal hátrabuktok: anyagivá teszitek önmagatokat, pedig istenekké lehettek velem.

Ha körém zárjátok szárnyatok, az Anyaggal együtt estek vissza; mert az Anyagot az elemi terméketlen és semlegesítő egyesülése visszaveti lefelé.

Csak Anyagot öleltek át. Mert az Anyag csak út, irány valahová, – a szellem arca – a fonákjára fordítottan.

S bukásotok őrült sebesre gyorsul, egyre vaduló fergeteggé, amint mindjobban növekszik a szakadék – valódi vágyatok és az egyre ocsmányabb formái között, ahová tovább hajszoltok engem.

S erőlködéstek végén: a por. Csak hamut öleltek át.

Emberek, minél inkább a gyönyör útján kerestek engem, annál inkább távolodtok el igazi Valómtól…

Bizony a test ficánkol és becsap titeket, mint a Rossz mágneskarja – köztetek és az alsórendű sokféle között (ami az Isten képe, visszájára fordítottan), a test csak tetszetős fonákom: taszító örvény felett lebeg, vagyis a romlás határtalan mélységű bugyra.

Az Ember sokáig nem tudta: féljen vagy imádjon engem, mert képtelen volt látni: melyik a délibáb és mi az igazság.

Szépségemért és erős karomért szeretett. De félt a számára idegen hatalmam miatt, és azért is, mert nem tudta megfejteni szédült örvényeimet.

Ereje voltam – és Törékeny Gyöngesége, – Reménye és Próbatétele. Miattam vált külön a jók és a gonoszak csoportja.

Lehet, hogy az Ember végleg gonosszá tett volna engem, ha nem jött volna Krisztus.^[8]

---

Szükség van az egész szemléletünkben mindig javításra, változtatásra, hogy ez belénk ivódjék. Semmiféle más mentség nincsen: ne csapjuk be magunkat semmi csecsebecsével, vicik-vacakkal, ügyes-bajos dolgokba ne merüljünk bele. Nekünk egy ügyünk van ezen a földön: hogy az Emberfia eljöjjön értünk és arra fölkészüljünk. Ez a mi igazi imánk.

A példabeszédben az Úr Jézus megmutatja, hogy Istenen nem múlik, hogy igazságot szolgáltasson nekünk. Ha a földi igazságtalan bíró is megunja a zaklatást, akkor mennyivel inkább Ő! Óriási az ellentét az igazságtalan bíró és Isten között!

A bírónak az özvegy kicsoda? Ott lakik a városban, de idegen. Csak zaklatja. De Istennek mi választottjai vagyunk! Tehát a földi bíró és Isten között, az igazságtalan bíró és az igazságos bíró között is óriási különbség van.

És nagy különbség van aközött is, ahogyan a választottak viszonyulnak Istenhez, illetve az özvegy viszonyul a bíróhoz.

Biztos, hogy Istenen nem múlik: az övéinek igazságot szolgáltat, jön az övéit kimenteni. Jön az Emberfia. Nem az Emberfián múlik.

Meglepő a példabeszéd vége. Rajtunk múlik, hogy van-e hitünk, kitartunk, virrasztunk-e az ügyünk igazában makacsul, szívósan, utánajárunk-e, imádkozunk-e. Az imádság jelzi a belső beállítottságunkat, hogy nem tágítunk a dolgoktól. Az ima egybe van forrva az életünkkel. A másik két olvasmányban is szerepel az ima: nem szabad csüggedni.

Megindító, ahogy egymást segíti a három ember a dombon, miközben lent folyik a harc. Most itt vagyunk a dombon. Egymással összeforrva imádkozunk és ez nagyon megnyugtató érzés. És örvendetes, hogy egymást is látjuk imádkozni, és egymást is segítjük imádkozni.

Timoteusnak Szent Pál odateszi az ima forrását is: a Szentírást. „Gyerekkorodtól kezdve ismered a szent írásokat, az imának kimeríthetetlen forrását…”

A dombtetőn folyik az ima. Az Anyaszentegyházban közvetlenül nem látni valami nagy harcot. A harc szanaszét folyik az egész földön. De mi itt a dombtetőn imádkozunk és összefügg a dombtetőn végzett ima azzal a küzdelemmel, amely mindenfelé zajlik: családokban, társadalmakban, országokban, elmaradt afrikai meg ázsiai vidékeken. És közös lesz majd a győzelem. Amikor eljön értünk az Emberfia.

Egy élményem jut eszembe. Felejthetetlen, mikor az ember börtönben a szabadulása napját várja. Bizonyos szempontból olyan szépek azok a napok, amikor már közeledik a szabadulás…

Az Úr Jézus valahogy így gondolja el övéinek a lelkületét: úgy várják az Emberfia jövetelét, mint a szabadulás napját a börtönbe csukott rab. Felejthetetlen, egyedülálló, amikor az ember kiszabadul. Egy napfényes, gyönyörű szép tavaszi napon szabadultam ki. Ragyogott minden, majdnem súlytalannak éreztem magam. A szabadság teljesen átjárta testemet-lelkemet, szinte csodálkoztam, hogy miért is nem emelkedek fölfelé, és szűnik meg minden, ami megkötöz.
Valahogy így kell várnunk a szabadulásunk napját, és így kell rá készülnünk boldogan. Nem a külső az érdekes, hogy ott majd elgyöngülünk, elfáradunk, megöregszünk, elhagynak az erőink, és így tovább. A szabadulásunk napjára készüljünk mindnyájan – együtt a mi szabadítónkkal, aki minden nap eljön értünk, az Emberfiával.

Minden nap közel jön a szentáldozásban, biztat és serkent az evangéliumban: csak imádkozzunk, csak tartsunk ki, csak találjon bennünk hitet. Mint a hites vőlegény a menyasszonyában azt keresi, hogy hisz-e és kitartott-e. Akkor következik a lakodalom napja. 

kicsit folytassunk arról elmélkedésünket A lustaság

ami egyes emberekbe meg fordul nem igazán

vezet előre nagyon csak a  másik embernek hozol

egy kicsikekényelmetlenséget okozol másik

emberel azt hogy te  aki  minden kényelmet meg

adsz  magadnak   te  jól  érezed magad másnak

ami kel  úgy van vele az illető nem érdekli semmi .

ami igazából nagy gond ha már így áll az ember

hozzá semmi nem érdekli életbe élni akarja életét

pedig  kicsit  figyelnék életbe törődnék amivel

kéne ez így  lenne  helyes dolog életbe .mert csak

azzal bizonyos lustasággal  éli ember életét ,és

mindig csak  azzal jön csak szórakozásnak akar

élni ő  mással nem akar törődni ami igazából nagy

gond  mert életünkbe többet  kéne foglalkozni

és amit kel meg kel tenni életbe amit kel  ne úgy

halasszuk jobbra balra előre  dolgainkat az nem

vezet jóra egy darabig úgy van nem ér rá azért

teszi idő  után úgy van bele fárad bele lustul

dolgokba  és  nem  akar foglalkozni ami nagy

gond ember csinálja dolgit amíg tudja .

szeretjük úgy mondva ki díszíteni  termet éve óta

tartjuk terem díszítészt minden időbe ezt nagyon

szoktuk tartani terem ablak díszítészt ki szoktuk

minden időbe dekorálni meg lehet csodálni aki

erre jár  meg nézheti Turán Tabán út44be  meg

csodálhatják ablak dekorációt .sikerült Május vége

Felé idő pontot  ki  tűzni az tanévzáró ünnepség

idő pontja meg tudunk egyezni és juniús18án

szerdán lenne  tanévzárok iskolákba június 20

pénteken lenne nekünk pont akkor időpont nem

jó  mert  akkor  egyik segítő pedagógusnak

Katikának azon napon dolga juniús20án azért nem

nem tudjuk azon napon meg rendezni azért  

döntünk úgy  hogy juníús18án szerdán tartjuk 

meg idei tanévzáró bulinkat bent plébánia

udvarba  rendezzük meg  .május26án hétfőn

Bagó Zoli elpakolta tányérokat kanalakat .

tízóraira Erzsike szeletelte banánt .

szilágyi  Erzsike ,Edina folytatták  szövést.

folytattuk ablak dekorációt most ablakba

pillangókat készítetünk közösen papírból.

hajtogatunk   a  konyhában segítek.

Bagó Zoli segített krumplit és hagymát pucolni. Jenei Erzsike a mosdót takarította. Edina tálalt az ebédhez. Lenke gombolyított. A többiek madarakat készítettek.

május 26ai hétfői foglalkozáson voltak.

Bagó Zoltán, Sára Edina, Jenei Attila, Jenei Erzsébet, Benke Veronika, Puskás Gabriella, Gerhát Lenke,

pedagógus Juditnak segítetek foglakozásba.

Benke Olga, Csörgi Katalin,

Hitem szerint – és ezt sok teológus vallja természetesen, nem én találtam ki – Jézus számára nem Mózes volt az Ótestamentum középpontja, hanem Ézsaiás, éspedig az Ézsaiás 53. fejezete. Az Úr „szenvedő Szolgájáról” szóló tanítás. Ez szinte valami titokzatos „betét” az Ótestamentumban, ez az Úr szenvedő Szolgájáról szóló ének, amelyben arról van szó, hogy a mi bűneinket hordozta. Mi azt hittük, hogy az Isten verése van rajta, pedig érettünk szenvedett. Az a meggyőződése a teológusoknak, és ezt én is hittel vallom, hogy ez a rész sokkal inkább Jézus ószövetségi bibliatudományának a középpontjában volt, mint a mózesi törvények. Jézus nem szembehelyezkedett az Ószövetséggel, hanem föléje emelkedett. Az Ószövetség vonalvezetésében megértette, hogy miként jutottak el Isten különös vezetéséből némelyek erre a „búvópatakra”. A harsogó nagy kijelentések során oda, hogy egy „szenvedő Szolga” váltja meg a világot és nem azok a hangos próféciák, amelyek vérről szólnak, földindulásról, Isten bosszújáról. Kialakult a zsidó népben az a diadalinas messiási elvárás, amit rá akartak ruházni Jézusra, hogy valósítsa meg; de Ő nem fogadta el. Nem véletlen, hogy kialakultak azok a másfajta messiási elvárások, mert azoknak is megvolt a bibliai alapjuk. De Jézus számára az Ézsaiás 53 fontosabb, elkötelezőbb volt, mint az összes többi prófécia. És ebből adódik az a nagy befejezetlen és befejezhetetlen vita, hogy vajon Jézus minek tartotta magát? Messiásnak tartotta-e magát vagy sem? Egyre inkább afelé tart a bibliakutatás, hogy nem tartotta magát Messiásnak, inkább ennek a szenvedő Szolgának tartotta magát. De annyira izzott, égett a népben a másfajta vágy még a tizenkettőben is, hogy reá ruházták a messiási titulust, és húsvét után Messiásként tisztelték. Lassan-lassan tisztázódott az, hogy igen, Ő Istennek a Fölkentje (mert hiszen ezt jelenti magyarul ez a szó), de nem abban az értelemben, ahogyan a népi váradalmak ezt igényelték.

A Márk evangéliuma 10. részében van ez a nagyszeru vers, hogy „az embernek Fia nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem, hogy ő szolgáljon!” A szolgálat birodalmát állította fel Jézus. Szolgáló Messiás volt Jézus odáig, hogy az életét adta oda a népért. Szolgálatának a csúcsa, a teljessége a kereszthalál volt! Már sokszor beszéltem arról, hogy ez a golgotai kereszthalál nem a haragos Istennek a megbékítésére, kibékítésére szolgált. „Én és az Atya egy vagyunk!” – és amikor Jézus szenved, az Isten szenved Ővele! De ezt az utat végig kellett járnia, hogy az Isten szeretetének a mélységét, elképzelhetetlen gazdagságát megmutassa. Tehát a golgotai kereszt az Isten szeretetéről beszél, nem Jézus szeretetéről az Isten haragjával szemben. Isten szeretetéről beszél, Aki azonosítja Magát az emberiséggel. Akármilyen mélyen van az ember, az Isten még mélyebbre alászáll, hogy felemelje az embert. Ez volt Jézus megváltástana: belemerülni az Isten szeretetébe; és az Isten szeretetét leginkább éppen a golgotai kereszten lehet látni. Ott lehet meglátni, hogy kicsoda az Isten. És persze: ott lehet meglátni, hogy kicsoda vagyok én! Milyenek a vallásosak, milyenek a nem vallásosak, milyen az ember. Ott, a kereszten lehetett leginkább meglátni és ott lehetett átélni. Ott lehet belemerülni igazán az Isten szeretetébe.

Arról, azt hiszem, nem kell sokat szólni, hogy a megváltás gyümölcse megintcsak a szeretet. Aminthogy a megváltás az, hogy én belemerülök az Isten szeretetébe, a megváltás gyümölcse az, hogy bennem azután az Isten szeretete gyümölcsözik. Erre nézve is vannak Jézusnak figyelmeztető példázatai tanításai. Talán a legmegrendítőbb a két adósról szóló példázat. Az egyik tízezer talentummal tartozik, fizetésképtelen, adósok börtöne vár rá, de irgalmas a király, elengedi néki. És akkor jönne az elköteleződés. Belemerült az Isten szeretetébe, a bűnbocsánatot megkapta. Akkor következnék az, hogy o továbbadja a szeretetet, és a példázat szerint ehelyett elkezdi fojtogatni az adóstársat, aki nevetségesen csekély összeggel tartozik neki. Jézus adott ilyen figyelmeztetéseket, hogy veszélyeztethetjük az Isten szeretetét a mi szeretetlenségünkkel. Tehát a megváltás gyümölcse a szeretet a mi felebarátaink, atyánkfiai iránt.

Még ezt az utolsó gondolatot, hogy Jézus szerint a megváltáshoz vezető út nem egy szépen fölfelé ívelő vonal, hanem törésen át vezet. Megtörés, megtérés ugyanazt mondja. Ennek egyik nagyon szép kifejezése a Márk evangéliumában a 8. fejezetben ez a rész: „Aki utánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel a keresztjét, és kövessen engem. Mert aki meg akarja menteni az életét, elveszti azt, aki pedig elveszti az életét énértem és az evangéliumért, az megmenti azt. Mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri, lelkében azonban kárt vall. Mit adhat az ember váltságdíjul lelkéért?” Tagadja meg magát! Törés az emberi életben.

Erről megint hosszan kellene szólni, de a lényeg az, hogy nem az Én önmagában a bűnös, nem az Én-t kell megsemmisíteni! Az Én-nek eltorzult, bűnbemerült, megkötözött volta az, amit meg kell tagadni, hogy az Istentől gondolt igazi személységem és életem kibontakozzék.

„Kövess engem!” Ez Jézus öröksége számunkra. Kövess engem! Ne a betűimet, ne a Bibliát! Engem kövess! Engem, aki meghaltam és föltámadtam, aki élek! Kövess engem! Ez Jézusnak a megváltástana.

jó idő van ilyenkor szoktunk sétálni egyes helyekre

vagy épen olyan  idő van tervekbe ejtünk ilyenkor

jó időbe környék  belli helyeken elmegyünk

kirándulni most jó idő volt itthon maradtunk és

nem  tartottunk se  hova egészségügyi sétát ha

nem itthon maradtunk foglalkozást tartani. meg

jó idő volt  engedte idő járás is neki állunk kicsit

a  keret rendezni .Május23péntek  reggel Bagó

Zoli tányérokat  kanalakat elpakolta ,Bagó Zoli

szilágyi  Erzsike  ,Edina kis szövőkerten dolgoztak

Kriszti színes papírból dekorációt  készített az

ablakra  mindenki segítet dekoráció készítésében.

konyhában  készül  a palacsinta  ami nagyon jó

sikerült el is fogyott összes . Edina    tálalt

Kriszti mosogatott .Május23ai pénteki

foglalkozáson  részt vettek Bagó Zoltán, Szilágyi Erzsébet, Jenei Attila, Jenei Erzsébet, Benke Veronika, Gerhát Lenke, Horváth Zoltán, Sára Edina, Puskás Gabriella, Pántlik Richárd,

pedagógus Juditnak  segítetek , Benke Olga, Darázs Krisztina, Csörgi Katalin,

• 3 db tojás
• 2 ek cukor
• 1 csomag vaníliás cukor
• 240 g finomliszt
• 2.5 dl tej
• 2.5 dl szódavíz
• 0.5 dl napraforgó olaj

1. Egy tálba ütjük a tojásokat, majd a cukrokkal együtt kikeverjük.
2. Folyamatos keverés mellett hozzáadjuk a tojásos keverékhez a lisztet, majd a tejet és a szódát, végül az olajat, és csomómentesre keverjük.
3. Egy serpenyőt vagy palacsintasütőt egy ecsettel vékonyan megkenünk olajjal, majd megsütjük a palacsintákat.

A botod felezésével kapcsolatban persze könnyen mondhatod, hogy ha túl kicsi, nem tudod már kettétörni, de ha, mondjuk, valami fűrésszel el is tudnád vágni, akkor is lenne annyi „anyagveszteség”, hogy elforgácsolódna a fa, ha pedig egy ideális szerszámot elképzelve ettől is eltekinthetnénk, akkor is csak véges sok időd van. Egy mai matematikus azonban már az ideális szerszámot és a végtelenül rendelkezésedre álló időt feltételezve sem mondja, hogy eljuthatsz a végtelenül kicsi fadarabhoz. Csak annyit állít, hogy akármilyen kicsi hosszt adunk meg előre, ha kellően pontos szerszám létezését feltételezzük, véges időn belül eljuthatsz egy ennél rövidebb botig. Például egy milliméternél rövidebb botot kapsz, ha a felezési procedúrát tízszer megismétled, hiszen egy milliméter 1/(Abba az itt logikusan felmerülő és szintén mélyreható kérdésbe most ne menjünk bele, hogy az anyagi részecskék mennyire bonthatók szét.)

Mindenesetre ilyen megközelítéssel, vagyis tulajdonképpen a már emlegetett határérték fogalmának segítségével elképzelhető, hogy értelmezni tudjuk végtelen sok szám összegét is. Ez ugyan nem mindig tehető meg, de bizonyos esetekben igen. Megadható tehát végtelen sok (hangsúlyozom, ha nyilvánvalónak tűnik is, hogy ezen azt értjük: nem véges sok) szám, amelyek összege mégis véges. Ha például képezzük az 1/2+1/4+1/8+1/16+… összeget, eredményül 1-et kapunk. Ezen lényegében azt értjük, hogy kellően sok tagot véve ebből az összegből az 1-et akármilyen előre megadott határnál jobban megközelíthetjük, de sosem lépünk túl rajta. A botra visszagondolva ez azt jelenti, hogy a „felezések után” kapott végtelen sok darabot ideális ragasztóval összeragasztva újra 1 méter hosszú botod lesz.

A fenti példa azt mutatta, hogy egy „véges mennyiségen belül” is eljuthatunk a végtelen fogalmához. Persze a másik irány is kézenfekvő, sőt a „végtelen kicsi” helyett talán gyakran előbb gondolunk a „végtelen nagy” fogalmára. Képzeljük el hogy a már emlegetett botból nem csak egy van, hanem hozzá tudunk ragasztani egy második, harmadik, negyedik stb. ugyanilyen hosszú botot. Vagyis a „végtelenségig meghosszabbítjuk”. S ha most az ideális eszközök helyett az ideillő ideális geometriai alakzatot, az egyenest képzeljük el, akkor eszünkbe juthat a köznyelvbe már közhelyként bevett szólás a végtelenben találkozó párhuzamosokról.

A matematikai analízis a végtelen kicsi és végtelen nagy fogalmát a maga számára a határértékkel tette megfoghatóvá, a geometria egyes fejezeteiben pedig dolgozni tudnak a végtelen távoli ponttal, végtelen távoli egyenessel. A matematika elérte azt, hogy többféle összefüggésben is értelmesen tudjon beszélni a végtelenről. Mindeközben alapvető fontosságú lett a „végtelen sok” problémájának vizsgálata is. Ezt talán könnyebben elintézhetőnek vélnénk, hiszen meg is említettük már, hogy a „véges sok” ellentétéről van szó. Ez azonban nem azt jelenti, hogy minden végtelen halmaznak (ugye a halmaz fogalmáról mindenkinek van valamilyen használható emléke?) „ugyanannyi” eleme van, vagyis hogy a „végtelen sok” egyértelműen meghatározott lenne. Két halmaznak akkor van „ugyanannyi eleme”, vagy másképp fogalmazva akkor mondjuk, hogy két halmaz számossága azonos, ha az egyik elemei összepárosíthatók a másik elemeivel úgy, hogy minden elem csak egyszer szerepel és semmi nem marad ki.

Megmutatható például, hogy a természetes (nemnegatív egész) számok halmaza és a valós számok halmaza, amit a számegyenessel szoktunk ábrázolni, különböző számosságú, tehát tényleg nem egyféle végtelen van, különböző „fokozat”-okról beszélhetünk! A halmazok számosságának fogalmával felépíthető a végtelenek egész rendszere. A végtelen halmazok világában azonban elsőre furcsának tűnő összefüggések is igazak. Például az, hogy a rész nem mindig kisebb az egésznél!

Próbáljuk belátni ezt az állítást, nem reménytelen! Gondoljunk a természetes és a pozitív egész számok halmazára! A második nyilván valódi része az elsőnek, hiszen úgy kapjuk, hogy kihagyjuk a természetes számok közül a 0-t. Ha meg akarjuk mutatni, hogy mégis ugyanakkora a számosságuk, akkor meg kell adni egy olyan párosítást a két halmaz elemei között, ami kielégíti a már megfogalmazott feltételeket. Ezt pedig most könnyen meg tudjuk tenni: minden természetes számot párosítsunk össze a nála eggyel nagyobb – pozitív egész – számmal! Így tényleg minden természetes számnak más lesz a pária, és valóban nem marad ki egy pozitív egész sem a párok második tagjai közül. Egyébként kicsit ötletesebb, de még mindig nem túl bonyolult bizonyítással az is megmutatható, hogy az egész számok halmazának, sőt az egészek hányadosaiként előállítható racionális számok „sűrű” halmazának is ugyanennyi a számossága.

Ezeket a halmazokat, amelyek tehát a természetes számok halmazával azonos számosságúak, megszámlálhatóan végtelen halmazoknak nevezzük. Ezek számossága a legkisebb a sokféle, pontosabban végtelen sokféle végtelen számosság között. Jelölésére hagyományosan a héber ábécé első betűjét, az alefet használják: ℵ Ez a jelölés a múlt század második felében alkotó hallei matematikustól, Georg Cantortól származik, akit a halmazelmélet megalkotójaként szoktak emlegetni. A századfordulóra kiderült azonban, hogy ez is olyan terület, ahol ellentmondásokra bukkanhatunk, ha például be akarjuk vezetni a „minden halmazok halmazának” fogalmát. Többek között ezek az ellentmondások tették szükségessé, hogy itt is megállapodjunk olyan bizonyítás nélkül elfogadott alapállításokban, axiómákban, amelyekből adott logikai szabályok szerint bizonyíthatóak a további állítások. A halmazelmélet ma általánosan elfogadott ún. Zermelo-Fraenkel-féle axiómarendszere viszont – nem-matemetikusoknak talán meglepő módon – tartalmazza a végtelen halmaz axiómáját is. Ez azt jelenti, hogy nem tudjuk bizonyítani végtelen számosságú halmaz „létezését”, ezt fel kell tételeznünk! És azzal hogy az elvont matematika tárgyainak, a halmazoknak, pontoknak, egyeneseknek, számoknak a létezésén kezdünk gondolkodni, eljutottunk a matematika és a filozófia határára.

Ha a matematika sokmindent tisztázott is a maga szempontjából a végtelenről, ez sem azt nem jelenti, hogy a már felvetett kérdései mind meg lennének válaszolva, sem azt, hogy nem merülnének fel újabb és újabb problémák. De ha ezeket sorra meg is tudnánk oldani, ami egyébként adott axiómarendszeren belül egyáltalán nem biztos, a matematika válaszai valószínűleg nem nyugtatnák meg a nem csak matematikai absztrakciókban gondolkodó embert. Biztosan mindenkit elfogott már nyugtalanság a csillagos eget nézve: van-e határ, meddig tart térben, mióta és meddig időben? A modern fizika tudja, hogy térről és időről csak az anyaghoz kapcsoltan beszélhet. A matematika szeretne az anyagtól függetlenül létezni, s bár nyilvánvalóan sem a filozófusok által a „határtalanság” és „korlátozottságnélküliség” fogalmaival leírni próbált végtelent, sem az általunk elérni vágyott Végtelent meg nem ragadhatja, a róluk való gondolkodásunkat mégis alakíthatja.

mondtam életembe sok sor embereknek egy

része szeret  hallgatni bizonyos tanácsokra úgy

van hallgat bizonyos  tanácsokra nem tesz mérleget

életbe mit  mondnak az embereknek  van úgy ember

meg mondnak ő  azért megy  feje után és  úgy  van

vele ő  azért  se hallgatom meg nem érdekel mit  is

mond úgy van vele nem foglalkozik ő megy feje után

és úgy  van magának igazat és mással nem is akar

foglakozni   neki senki nem mondjon semmit neki

eltelik bizonyos sok idő embernek eszébe jutott

mit mondtak  neki egyik ember beszélt vele akkor

tárgyalt  vele újra mondta amit kel meg mondta életbe

embernek legrosszabb tanács adója  a bizonyos harag

amikor emberek úgy  vannak másikkal bántásnak

érzet  valamit ő azt bántást úgy mondva nem is akarja

félre  tenni idő után jön rá   mondja egyik illető

beszéljünk mert  harag ember  legrosszabb tanácsadója

ezt   nagyon sok sor  elmondom egyik  embernek most

jutott  mit mondtam igaza van tényleg harag ember

legrosszabb tanács adója embernek azért nem

szabad haragudni másikra .

Az Üdvözítő átéli ennek a vállalkozásnak az egyedüli voltát. Ő már a vállalkozás kezdeténél ott van, hisz kezdetben teremtette Isten az eget és a földet. Az Atya, a Fiú és a Szentlélek közös vállalkozása ez a hallatlanul izgalmas és érdekes valami.

Mindenkit – a művészeket is – az alkotásaikból ismerünk meg. Ennek a vasárnapnak az egyik mondanivalója, a legfőbb mondanivalója az, hogy belőle, az itt jelzett dolgokból igazán ráérezzünk, ráismerjünk Isten valójára, tulajdonságaira, mivoltára, szívére, lelkére, egyéniségére. Mert Isten óriási kezdeményezéséről van szó ebben a vasárnapban.

Elkezdődött ez az egész. A kezdetnél ott van az örök Ige. Minden általa lett és nála nélkül semmi sem lett, ami lett, tehát szép a kezdet, nagyszerű a kezdet. De a mi emberi érdeklődésünk, nagy kérdőjelünk az, hogy mi lett ebből a kezdetből.

Az izgalmas az, hogy a kezdetnél belépett ide egy furcsa, érthetetlen, különös hang, a kísértő, aki szintén Isten által lett és teremtmény. De arra használja föl minden erejét, hogy Istent megkísértse, megmérje, próbára tegye. És itt van ennek az egész világnak az izgalmas jellege, hogy mindjárt az elején, a kezdetnél belép egy tényező, egy szellem, valaki, aki szembeszegülve Istennel kísérti Istent, próbára teszi Istent, megméri Istent, és Isten megengedi, hogy őt megpróbálja az egyik teremtménye lemérni.

És ott van a másik nagy, izgalmas mozzanat: minket, embereket, az emberiséget megnyerte a kísértő arra, hogy becsatlakozzunk, hogy megmérjük Istent, próbára tegyük Istent. Ki vagy Te tulajdonképpen? Milyen vagy? Ebből a Te vállalkozásodból most próbára teszünk: igazán az vagy, akinek lenned kell? Igazán szeretet van Benned és örök jóság? Hát lássuk!

Van a prófétáknál is egy ilyen megdöbbentő rész, hogy menjünk neki, tegyük próbára az igazat. Az ember is becsatlakozott ebbe a küzdelembe. Így lett az emberiség Izrael, azaz Istennel küzdő valaki. Azok vagyunk, akár akarjuk, akár nem.

Ez a kezdet után következő nagy része ennek az időnek, a mindenségre rendelkezésre álló időnek a dereka: folyik a küzdelem Istennel.

A másik nagy korszak ott következik be, amikor észrevétlenül, csöndben, mikor minden már nyugodott, az éjszaka kellős közepén, az istennel való sötét küzdelem közepén valami csodálatos dolog történik: Isten – mindnyájunk legnagyobb meglepetésére – eddig is belement a játékba, próbáljatok ki, küzdjetek meg velem. De most beereszkedik emberként a történelem harcába, és kiszolgáltatja magát a kísértésnek, az embernek.

Maga is ember fia lesz, és az a hallatlan dolog történik meg, hogy ez az Isten, akivel mi küzdünk, egyszer csak mellénk áll. Egyszer csak ott látjuk mellettünk a küzdelemben. Ő lesz az igazi Izrael, Ő az igazi Istennel küzdő, velünk küzdő.

Ez a nagy pillanata a történelemnek, ezt kell mindnyájunknak észrevenni itt ezen a vasárnapon is. Ez adja ennek a küzdelemnek a nagyszerű jellegét. Más korszak kezdődik.

Mi, testvéreim, a keresztségünkkel már átléptünk ebbe az új korszakba: fölismertük, hogy változott a világtörténelem jellege. Fölismertük a velünk küzdő Istent: íme, én veletek vagyok minden nap, Emmanuel, veletek vagyok a küzdelemben egész a halálig, a kereszthalálig. És ez változtat meg mindent, ez adja meg ezeknek a szavaknak, amit itt mond az Üdvözítő, az igazi jellegét, a szeretetjelleget. Mert ettől fogva, hogy mellénk áll, egyszer csak ezer és ezer alkalommal kinyílik előttünk a lehetőség, hogy megismerjük az Istent úgy, amint van. A szívén keresztül, hogy őszinte, hogy igaz, hogy építeni lehet rá, hogy végleges a szeretete, hogy nem vonja vissza soha a szeretetét.

Most itt az alkalom, hogy egészen melléálljunk Istennek, és elkezdjük magunk ellen fordítani a harcot, és magunkat győzzük le. Ő is biztat erre: aki követ engem, az maga ellen fordítsa a harcot, magát győzze le minden nap, és a keresztjét vegye föl.

Így lesz a történelem harca, Isten elleni harca, azok részéről, akik már látnak, és megismerték Istent, önmaguk ellen fordított harc és igazi fölszabadulási harc, szabadságharc, igazi forradalom. Mert ez aztán nagy forradalom, nagy fordulat a történelemben, mikor egy nép születik, amely ráismer Istenre, hogy együtt küzd velünk, hogy kicsoda igazán az Isten

Az Úr Jézus szándéka azzal, hogy a szenvedése előtt erre rámutat ez: itt egy vállalkozásról van szó, amely egyszeri alkalom mindnyájunknak, el fog múlni az egész, most kell megragadni az alkalmat. Most kell mindnyájunknak belevetni magunkat ebbe a harcba, ebbe az egyszeri harcba úgy, ahogy már megismertük a helyünket.

Ezzel azt akarja az Úr Jézus, hogy fölébresszen bennünket az álomból, abból a sodrásból, amibe a világ bele akar bennünket vinni; hogy józanok legyünk, és virrasszunk, és ne múló dolgokat keressünk, hanem olyan kincseket, amik el nem múlnak, amik megmaradnak örökre. És ilyen csak egy van, tudjuk, Szent Pál megmondja: a szeretet. A szeretet harcává változtatta át az Úr Jézus a világtörténelmet.

Erre nyílt alkalom és nyílik alkalom ezer és millió minden nap mindnyájunknak. Ezt kell fölismernünk.

A mi vezérünk, aki ezt a harcot vezeti, az Úr Jézus, minden nap itt van köztünk, velünk van, egy lesz velünk. És így menthetjük meg ezt a világot, mert amit szeretettel érintünk benne, az már örök lesz, az már meg van mentve, átalakult, megmarad.

Az Úr Jézus ezen a vasárnapon, mielőtt a királyságát köszöntenénk, ünnepelnénk, föl akar bennünket ébreszteni erre az egyedülálló lehetőségre: nem jön vissza soha többé ez az alkalom, ez egyetlen alkalom! Egyetlen életetek van! Minden nap egyetlen, és azt minden nap meg kell ragadni!

Erre ad lehetőséget, a szeretet küzdelmét éljük, a szeretetnek kell győzni, a szeretet királysága Isten országa. Félreérthetetlenül a döntő főparancsa, törvénye ennek a különös vállalkozásnak Isten részéről a szeretet, más nem is lehet, mert Isten a szeretet maga.

Ha ezt fölismertük és elkezdtük a harcot magunk ellen fordítani – nem egymás ellen, mert a kísértő minden nap ezt akarja, hogy harcoljunk egymás ellen, mint a világ –, akkor az életünk jó vágányon halad.

Adja meg ezt nekünk a mi Üdvözítőnk, aki minden nap mondja nekünk, hogy én az odaadott ember vagyok köztetek. Odaadott test és kiöntött vér, és örök szeretetszövetség szerzője. Én egyesülök veletek a szentáldozásban, az égi ember a földi emberekkel. Jöjjetek velem, tartsatok velem!