lunablog

Igen-igen önző óriás volt.

Szegény gyerekeknek most már nem volt hol játszaniuk. Próbáltak ugyan játszani az országúton, de az országút nagyon poros volt, tele éles kövekkel, sehogyan se tudták megszokni. Így aztán iskola után rendesen a magas falat kerülgették, és a túloldali szép kertről beszélgettek.

– Milyen jó is volt odabent – mondogatták.

Aztán megjött a tavasz, s az egész vidék telis-tele lett apró bimbókkal és kicsi madarakkal. Csupán az önző óriás kertjében maradt meg a tél. A madarak, nem lelvén a gyerekeket, nem énekeltek benne, és a fák is elfelejtettek virágozni. Egyszer egy szép virágszál kidugta mégis a fejét a fűből, de amikor megpillantotta a tiltó táblát, annyira megsajnálta a gyerekeket, hogy visszabújt a mélybe és aludt tovább. Nem érezte jól magát ott senki, csak a hó meg a fagy.

– A tavasz megfeledkezett erről a kertről! – kiáltották –, így hát itt élünk majd egész éven át.

A hó beborította a gyepet nagy, fehér köpönyegével, a fagy pedig beezüstözte a fákat. Aztán meghívták az északi szelet, hogy lakjék náluk, és az északi szél el is jött. Bundájába burkolózott és egész nap ott süvített a kertben és lefújta a kémények tetejét.

– Pompás egy zug ez – mondta –, hívjuk meg vendégül a jégesőt is. Így aztán eljött a jégeső is. Minden álló nap három óra hosszat dörömbölt a kastély fedelén, míg össze nem törte majd mind a cserepeket, aztán körbe-karikába szaladgált a kertben, sebesen, ahogy csak tőle telt. Ruhája szürke volt és lehelete akár a jég.

– Nem értem, miért késik olyan sokáig a tavasz – mondta az önző óriás, amint az ablakban ült és kitekintett a hideg, fehér kertre –, remélem, majd csak megváltozik az idő.

De a tavasz nem jött el, se a nyár. Az ősz arany gyümölcsökkel díszítette a kerteket, de az óriás kertjének nem adott semmi díszt. – Túlságosan önző – mondta az ősz. Így aztán tél volt a kertben szakadatlanul; északi szél és jégeső, fagy és hó járták táncukat a fák között.

Egy reggel az óriás ébren feküdt az ágyában, amikor egyszerre csak valami gyönyörűséges zenét hallott. Olyan édesen szólott, hogy azt gondolta, bizonyára a király zenészei vonulnak arra. Pedig valójában csak egy kis kenderike fütyörészett az ablak előtt, de az óriás olyan régen nem hallott a kertjében madárfüttyöt, hogy most úgy tetszett neki, ez a leggyönyörűbb muzsika a világon. És egyszerre csak a jégeső abbahagyta táncát a feje fölött, az északi szél se süvített többé, és a nyitott ablakon át gyönyörűséges illat szállt be hozzá.

– Azt hiszem, megjött végre a tavasz – mondta az óriás; és kiugrott az ágyból és körülnézett.

És ugyan mit látott?

Bizony csodálatos dolgokat. A fal egy kis hasadékán bemásztak a gyerekek, és most odafenn ültek a fák ágai között. Amerre csak nézett, mindegyik fán egy kisgyerek. És a fák, örömükben, hogy a gyerekek visszatértek, egyszeriben kivirultak és gyengéden lengették ágaikat a gyerekek feje fölött. Madarak repkedtek körülöttük és boldogan csicseregtek, és a virágok kidugták fejüket a zöld fűből és mosolyogtak. Bizony gyönyörűség volt nézni. Csupán az egyik sarokban volt még mindig tél. Legtávolabbi zuga volt ez a kertnek, és egy kisfiú állt benne. Olyan kicsi volt, hogy nem érte el a fa alsó ágait, és csak kerülgette, kerülgette és keservesen sírt. A szegény fát pedig még egyre jég és hó fedte és az északi szél zúgott, süvített körülötte. – Kapaszkodj fel, fiacskám – biztatta a fa és lehajtotta ágait, amilyen alacsonyra csak tudta; de a fiúcska nagyon is kicsi volt.

És az óriás szíve ellágyult, amint kitekintett.

– Mennyire önző voltam! – mondta. – Most már tudom, miért nem akart eljönni ide a tavasz. Fölteszem azt a szegény kisfiút a fa tetejére, és azután lerontom a falat, hadd játsszanak örökkön-örökké kertemben a gyerekek. – És bizony nagyon bánta, amit tett.

Lesurrant hát a lépcsőn, nagy óvatosan kinyitotta a főkaput, és kilépett a kertbe. De a gyerekek, mihelyt megpillantották, úgy megijedtek, hogy elszaladtak mind, és a kertben újra tél lett. Csak az az egy kisfiú nem szaladt el, mert a szeme tele volt könnyel, és nem látta, hogy az óriás közeledik. És az óriás odalopózott a háta mögé, gyengéden megfogta és föltette a fa tetejére. És a fa azon nyomban kivirágzott, madarak szálltak ágaira és fütyörésztek, és a kisfiú kinyújtotta a karját és átölelte az óriás nyakát és megcsókolta. És a gyerekek, amikor látták, hogy az óriás nem gonosz többé, visszaszaladtak, és velük együtt visszatért a tavasz is.

– Legyen a tiétek ez a kert, gyermekeim – mondta az óriás, és fogott egy hatalmas fejszét és lerontotta a falat. És amikor az emberek déli tizenkét órakor piacra mentek, ott lelték az óriást: játszadozott a gyerekekkel a leggyönyörűbb kertben, amelyet valaha is látott a világ.

Egész álló nap együtt játszottak, és amikor beesteledett, a gyerekek odamentek az óriáshoz, hogy elbúcsúzzanak tőle.

– De hát hol van az a kis társatok? – kérdezte az óriás. – Akit feltettem a fára.

Mindnyájuk közül ezt a kisfiút szerette a legjobban, mert az megcsókolta.

– Nem tudjuk, hova lett – felelték a gyerekek. – Elment már.

– Mondjátok meg neki, hogy jöjjön el holnap, de biztosan – mondta az óriás. De a gyerekek azt válaszolták, hogy nem tudják, hol lakik, és nem is látták azelőtt soha; és az óriás nagyon elszomorodott.

Minden délután, mihelyt vége volt az iskolának, a gyerekek eljöttek és játszottak az óriással. De az a kisfiú, akit az óriás úgy megszeretett, nem jött el soha többé. S bár az óriás nagyon kedves volt mindnyájukhoz, mégis majd elepedt első kis barátja után, és gyakran emlegette.

– Hogy szeretném látni! – mondogatta.

Teltek, múltak az évek, és az óriás megöregedett és elgyengült. Nem tudott már játszani se, csak egy nagy karosszékben üldögélt, s onnan figyelte a gyerekek ugrándozását és gyönyörködött a kertjében.

– Sok szép virágom van – mondta –, de mégis a gyerek a legszebb virág.

Egy téli reggel, öltözködés közben, kitekintett az ablakán. Már nem gyűlölte a telet, mert tudta, nem más az, mint az alvó tavasz, és csak pihennek ilyenkor a virágok.

Hirtelen ámulva dörzsölte meg a szemét és nézett, egyre csak nézett. Mert bizony csoda dolgot látott! A kert legtávolabbi sarkában gyönyörű fehér virágba borult az egyik fa. Ágai aranyosak voltak és ezüstgyümölcsök csüngtek róluk, és a fa alatt ott állt az a kisfiú, akit úgy szeretett.

Nagy-nagy örömében lefutott a lépcsőn az óriás, ki a kertbe. Keresztülvágott a gyepen, és közeledett a gyerekhez. És amikor odaért hozzá, elvörösödött haragjában és azt mondta:

– Ki merészelt sebet ütni rajtad?

Mert a kisfiú tenyerét két szög járta át és két szög járta át kicsi lábát.

– Ki merészelt sebet ütni rajtad? – kiáltotta az óriás. – Mondd meg nekem, hadd veszem legsúlyosabb kardomat, hadd vágom ketté!

– Megállj – felelte a gyerek –, mert az én sebeim a szeretet sebei.

– Ki vagy te? – kérdezte az óriás, és szívét megfoghatatlan félelem szorította össze, és térdre borult a gyerek előtt.

A gyerek pedig rámosolygott az óriásra és így szólt hozzá: – Egykor te játszani hagytál engem a te kertedben; de ma te jössz el velem az én kertembe, a Paradicsomba.

És amikor a gyerekek aznap délután beszaladtak a kertbe, holtan lelték az óriást a fa alatt, amely telis-tele volt fehér virággal.

Ajándékba kaptam Godfreed Danneels belga bíboros A bocsánat című könyvét, elmesélem, mit olvastam. Szándékaim hátsóak. A mű alcíme: A megbocsátás: emberi erőfeszítés + az Isten ajándéka, s e második föltételt most figyelmen kívül hagynám, nem mert báránybőrbe bújt – bujdokolt – farkas volnék, hanem épp azt szeretném megnézni, mi használható bárki számára egy katolikus tradícióból, gondolkodásból, elmélyültségből, csöndből, tudásból, vagyis istentelenítek egy olyan textust, amely épp Istenre „fut ki”. Eljárásom így kétséges, lehet, hogy nem is működik.

Egy kudarcot már abszolváltam ez ügyben. Kiírtam a könyvből azokat a mondatokat, melyek itt és most „mozogtak”, így létrejött egy tízoldalas jó kis szöveg, jó és olvashatatlan, tehát nem jó. Azt hiszem, két dolog vezetett ide. Részint a szöveg észrevette (kiszasszerolta), hogy csupáncsak másolom őtet, remélvén, hogy minden mást ő automatikusan megold, s erre, fölteszem, rátartiságból meg némi didaktikus célzattal, nem volt hajlandó (jó, jó, csak próbálkoztam, próbáltam ezt az „orcád-verítékével”-projektet kicselezni, megint nem ment, de majd a Tomatenban, ahogy hajdan egyik, akkor grundstufe ájnc gyermekem mondotta), részint a sűrítés elcsellózta a szöveg eredeti ritmusát, amely fontosabbnak mutatkozott, mint azt én gondoltam, mert például így az új hang prédikálósabb, kegyesebb hangvételű lett. Úgyhogy föl, föl új kudarcokra.

Testvéreim, ez az első szava a szövegnek (mely formailag egy húsvéti körlevél), tehát jól kezdődik, magasan, meg is torpanhatnánk rögtön, eltűnődvén, van-e olyan közösség, amely így szólítható meg. Mi volna a legtágasabb halmaz, amelyre ez áll? Mennyire létező erő, energia a testvériségé, egyáltalán mennyire létező forma (emberközi forma)? Már többször többen leírták, hogy a szabadság-egyenlőség-testvériségből hol a szabadság működött az egyenlőség rovására, hol az egyenlőség a szabadságéra, a testvériségről pedig mindig mindenütt viharosan megfeledkeztünk. Nem rossz házi feladat karácsonyra arról gondolkodni (mélázni), hogy ki is volna az én testvérem, kit tekintek testvéremnek.

A megbocsátás nem népszerű téma, folytatja a könyv, említeni is nehéz. Ha mégis, könnyen tekintik az embert naivnak, olyasvalakinek, akinek halvány fogalma sincs az erkölcsi normák hanyatlásáról. Még jó, ha nem gyanúsítják meg azzal, hogy titkon összejátszik azokkal, akiknek politikai érdeke az elhallgattatás. (Ismerős mondat…) Meg hogy ez csak érzékeny vagy hősi lelkek erénye. A pápa és Ali-Agca. Szóval hogy ez kivételes emberek kivételes tette volna. Legföljebb kis dolgokban lehet megbocsátani, ha komolyra fordul, még csak eszünkbe se juthat. Meg hova vezetne, ha furtonfurt megbocsátanánk.

Látszik, nem megbocsátani szinte mindig lehetséges, adja magát. A mulasztással való hibázás mintha egyre aktuálisabb volna. „Rest valék a jóra.” A megbocsátás az emberi társadalomban, olvashatjuk, éppen olyan nélkülözhetetlen, mint az oxigén a levegőben. Dönthetünk, vagy magunk is részesei leszünk a megtorlás őrült láncreakciójának, vagy erőt véve magunkon, elindulunk a megbocsátás útján.

Erőt venni magunkon: ez fontos mozzanat. Aki megbocsát, az egyszersmind úgy dönt, hogy lemond valamiről. Ha azon sopánkodunk, mondja a könyv, hogy „milyen rossz idők járnak”, jusson eszünkbe, hogy az „idők” mi vagyunk, sőt a „bűnös emberek” is mi vagyunk. – Általában ez a másik szokott lenni, a szemét moszkovita bérence. A diktatúra a szív legrejtettebb zugaiba is beszivárog. Hol szivárgás van, ott szivárgás van. De már nincs diktatúra. Csak szivárgás.

vagyunk  úgy életünkbe  nem szeretünk 

magunkba  nézni  úgy vagyunk  vele  így  vagyunk

tökéletesek életbe  magamba  nem találok   

semmi    olyan  meg  vetni valót   úgy van vele az

ember  ami kicsit  gond ,és így   neki állunk

másokba bele  kötni  milyen hibája van meg  

másikember  nem jó csinálja  ö teszi tönkre aki

meg  jól  tudja  dolgokat lehet  nem igaz az  dolog

és   így  az nem szép  dolog így  meg szólni olyat

mondani  másikra  ami nem igaz  minden igaságra

fény derül világba  azért  nem illik másikra rosszat

állítani   mondani   életünk az fény derül .meg ha

magunkba találjuk az  só  ha se  igaz mert   minden

emberbe  van hiba   illettbe csak  nem vagyunk

úgy hogy be  ismerjük  másik   hibáját neki állunk

annak lelki  ismerte szerint  másik emberbe

hibáját nézni úgy   mondva  bele néznék egy

kicsikét  saját  tükrünkbe biztos találnák hibát

azokat kéne helyre hozogatni életbe nem  másik

emberbe  keresni  hibát  ha  így tetszem nem jó

tetszem minden  embernek van hibája életbe

helyre hozni életünkbe  nem másikba kel keresni

hibát az nem szép dolog

Az Úr Jézus fölhasználja ezt a megjegyzést: nézd a gyönyörű köveket, amikből a templom épül. A templomot 24-ben kezdték építeni és csak 63-ban fejezték be. Amikor tehát az Úr Jézus ott volt, még nagyban épült, korántsem volt kész. Jézus fölhasználja ezt az alkalmat és betekintést ad, milyen idők jönnek majd az ő vetésére, amíg megérik. Egyúttal megadja az övéinek a figyelmeztetéseket, útbaigazításokat is: hogyan tartsanak ki.

Elgondolhatjuk azt a megjegyzést: nézd Mester, melyen gyönyörű kövek. Fehér márványkövek voltak ott, azokkal borították a templomot. Mi emberek úgy vagyunk, hogy a szemünk megakad annál, ami ott van. Az Úr Jézus azonban nem a közvetlen közelit látja. És nem is akarja, hogy az övéinek a szeme megakadjon a világ építőkövein. Messze áttekinti az egész időt, ami rendelkezésre áll, hogy az ő vetése megérjen. Hogy majd milyen időjárás jön. És amikor ebbe tekint bele, akkor azt mondja először az övéinek: olyan idők jönnek, amelyekben majd vigyáznotok kell, hogy félre ne vezessenek benneteket! Ne bolyongjatok! Azt mondja: planéte. Mi is használjuk ezt a szót: planéta, vagyis bolygó, amelyik körös-körül bolyong az űrben, össze- vissza megy, de sosem a középpontban van. Ti se bolyongjatok, tévedezzetek a dolgok körül a fölszínen!

Ha a magunk életéből, tapasztalatainkból leszűrjük: mennyi minden próbálja az Úr Jézus tanítványait félrevezetni, hogy tévedezzünk. Minden korszakban ez a helyzet. Az Úr Jézus tanítványainak ezen kell átmenni. Ez az érlelő idő. Ahogy őt is minden megpróbálta félrevezetni. A kísértő, a tömeg, az írástudók, a vezetők megfélemlíteni, félre vinni, még Péter is, meg a tanítványok várakozása is. De az Atya akaratát nézte, és nem engedte magát se jobbra, se balra, semerre félrevinni. Ezt mondja övéinek is: ne tévedezzetek!

Lukács korában is nehéz volt a keresztényeknek megtalálni az igazi utat, hiszen micsoda problémák álltak eléjük! A zsidóság felé próbáltak volna tájékozódni a zsidó keresztények. A pogány szokások felé a pogányságból megtért keresztények. És ugyanakkor kitört az üldözés. A zsidóság részéről is, meg már Róma részéről is. Borzasztó nehéz volt az első keresztényeknek! És közülük is támadtak, akik hamis tanításokat mondtak. Félreértették még azt is, amit az Úr Jézus az eljöveteléről mondott.

Lukács a Boldogságos Szűz meg az apostolok tanításából ezeket kiragadja. Egészen kiemelkedik ez a felszólítás az egész részletből: Ne tévedezzetek! Az ember értelmének ad támpontot. Mert mi lenne, ha akár csak egy-egy részegyház magára volna hagyva! Például a magyar egyház: amikor megfélemlítik, amikor ránehezedik az állam hatalmas nyomása, és mindenféle divat hatása. Hogy el tudna az igazság útjáról térni!

Aztán más országokban: a missziós országokban. Afrika. Japán. Kína. Az Egyesült Államok technikai haladása mennyi hatással próbálja a keresztényeket a divat szerint elterelni az Úr Jézustól. Ne tévedezzetek!

Mi is érzékeljük: a napok apró-cseprő, kisebb-nagyobb dolga hogy elterelne a lényegestől, az Úr Jézustól, hogy bolyongjunk mindenfelé körös-körül. Nála kell kikötnünk! Ne tévedezzünk!

A másik, amit az Úr Jézus fölvillant: a félelmetes dolgok. A megfélemlítő, ami nem az értelmünket zavarja meg, hanem a félelmen keresztül kishitűségre, csüggetegségre visz bennünket: hallotok majd lázadásról, háborúkról, pestisről, járványról. Jelek lesznek az égen, mint Lukács korában, Jeruzsálem ostromát megelőzően a zsidó hagyomány mondja: egy kard alakú csillagkép volt egy esztendőn keresztül a város fölött. Egy üstökös állt ott, és láthatták. Jelezte az eseményeket.

Mink is minden eseményben, amiről hallunk, tudhatjuk: ezek jelei egy roppant nagy dolognak, az Úr Jézus végső eljövetelének, amely titokzatosan fog lezajlani. Ember azt elképzelni előre nem tudja.

És az akaratunk számára azt mondja: ne aggodalmaskodjatok előre, hogy majd mit hogy csináltok, mit mondotok! Én adok majd nektek szájat és bele bölcsességet. Milyen kijelentés ez az Úr Jézus részéről akkor! Ott áll Jeruzsálemben a szenvedése, kínszenvedése, a kereszthalála előtt, és a messze korba tekint előre… én majd adok nektek erőt és bölcsességet.

Tehát tudja azt, hogy Ő átfog minden időt. Ő ott lesz az övéi mellett. Ezt mondja nekünk is. De nem csak mondja: minden nap tapasztaljuk. Ad nekünk szájat és bele bölcsességet, hogy mit mondjunk, és mit gondoljunk. És ad a szívünkbe reményt és bele bátorságot, hogy hogy várjuk őt.

Mert a végén a harmadik, amit mond, ez: kitartó türelemben fogjátok megnyerni a lelketeket. Állhatatosságban. Az állhatatosság, a remény, a kitartás valamihez kapcsolódik. Olyan lelkület, ami valamibe kapaszkodik, és onnan merít erőt. Az Úr Jézus is arra gondol, hogy virrasszunk, hogy legyünk állhatatosak – mint a násznép! Mint a menyasszony: abba kapaszkodik, aki őt megkérte, aki őt már kiválasztotta, lefoglalta.

A mi türelmünk, állhatatosságunk is az Úr Jézusba kapaszkodik, aki eljön értünk megváltani bennünket. Milyen jó ezt minden nap megélni! Milyen jó, hogy a mi Urunk minden nap, titokzatosan, a szentmisében közeledik hozzánk! És a föltámadt állapotából a papot is szinte megragadja, fölragadja megdicsőült állapotába, és vele együtt hajtja végre ezt a csodát: a kenyér átlényegítését. Már isteni cselekvésbe ragad bennünket!

De a papon keresztül az Egyházát is összeköti a végső, örök idővel, ami elkezdődött már. Összeköti, összefoglalja és ezzel a közeledésével erőt ad nekünk arra, hogy kitartsunk, és semmi félre ne vigyen, és meg ne félemlítsen bennünket, hanem örvendezéssel várjuk az Ő napját.

Az Úr Jézus eljövetelét abban a korban tesszalonikiek például arra használták föl, hogy ha vége lesz a világnak, akkor minek dolgozzunk. És nem dolgoztak. Tévedtek. Szent Pál a maga példájával mondja: ez az idő arra való, hogy szorgalmasan, minden nap, mint a méhek, hangyák dolgozzunk, mert ez az egész világ nem arra való, hogy félrevezessen vagy megfélemlítsen bennünket, hanem hogy eszköz legyen: gyűjtjük a szeretet mézét az örök életre, mert az megmarad. Ámen.

–Mondd, mit teszel, ha nem lesz holnap, hogy elmondd, amit el kell mondanod? Mondd, mit teszel, ha nem lesz holnap, hogy megtedd, amit meg kellett volna tenned? Mondd, mondd, mit teszel, ha hibázol, újra és újra, és nem lesz rá lehetőséged, hogy jóvá tedd? Mondd el, mire vársz, hogy lépj, hogy boldog légy? Miért élsz tovább úgy, ahogy soha nem akartál? Mondd, mit ér az élet, ha a boldogság messze jár? Mit érnek az évek, ha nem hiányzik, aki vár? Mondd el, mit kellett volna tenned, és mondanod, ha lett volna még egy holnapod?

–Az álom valami,amire igazán vágysz,ami igazán fontos neked.Az álom valami,amit elképzeltél,és amiről nem szabad lemondanod.Mindegy, hogy nem érti senki,mindegy, hogy mit gondolnak róla.Ez a Te álmod,és mindet meg kell tenned érte,hogy valóra váltsd!Mindent.Nem szabad, hogy érdekeljen,mit gondolnak róla az emberek,nem szabad, hogy hagyd elrabolni álmaid.Ha a szíved szólít, követned kell szavát.

–Inkább megéri merészen dönteni, és vállalni a hibázás kockázatát, mint hosszasan habozni, és túl későn megtalálni a jó megoldást.

–Inkább vállalkozzak valami nagyra és valljak kudarcot, mint vállalkozzak a semmire és legyek sikeres. Rendkívüli emberek olyan átlagemberekből lesznek, akikben az elkötelezettségnek egy rendkívüli mértéke van meg.

–Egy mondás szerint, onnan tudhatod, hogy fontos dolog történt az életedben, hogy utána már nem tudsz úgy élni, mint azelőtt. Kaptál valakit, vagy éppen elveszítetted, nagyon megbántottak, vagy te tetted, aztán pár pillanatra kívülről láthatod az életed. Érzed, valami végérvényesen megváltozott. Mélységeid kékje, magasságaid zöldje egymásra borul a távolból, apró pontok az emberek. Aztán belekortyolsz a kávédba, visszarepülsz a földi reggeledbe. Érzed a szemetelő esőt, de ma valahogy még ennek is örülsz. Mert változol.

 –A sors akkor állít minket nagy döntések elé, amikor a legkevésbé sem számítunk rá. Ilyenkor derül ki, elég bátrak vagyunk-e, hogy megváltoztassuk az életünket. Ilyenkor nem tehetünk úgy, mintha mi sem történt volna, és nem hivatkozhatunk arra, hogy még nem vagyunk felkészülve a döntésre. A próba nem vár. Az élet nem néz hátra.

–Néha elég egy perc, ahhoz hogy az egész életed megváltozzon.

–Mondd, mit teszel, ha nem lesz holnap, hogy elmondd, amit el kell mondanod? Mondd, mit teszel, ha nem lesz holnap, hogy megtedd, amit meg kellett volna tenned? Mondd, mit teszel, ha hibázol, újra és újra, és nem lesz rá lehetőséged, hogy jóvá tedd? Mondd el, mire vársz, hogy lépj, hogy boldog légy? Miért élsz tovább úgy, ahogy soha nem akartál? Mondd, mit ér az élet, ha a boldogság messze jár? Mit érnek az évek, ha nem hiányzik, aki vár? Mondd el, mit kellett volna tenned, és mondanod, ha lett volna még egy holnapod?

Amikor az embereket szellemi predikátumokkal jellemezzük, akkor nem ellenőrizhetetlen következetéseket vonunk le számunkra hozzáférhetetlen tudatfolyamatokra nézve, hanem azt a módot írjuk le, ahogy az emberek túlnyomórészt nyilvános viselkedésük egy részét lefolytatják. Igaz, túlmegyünk azon, amit tapasztalunk abban az értelemben, hogy azokat a képességeket, hajlandóságokat vesszük figyelembe, amelyeknek az adott cselekedet a kifejtése. Aki ismeri a sakk szabályait, és aki nem, az is meg tudja figyelni, ahogyan két játékos játszik, de az egyik meg tudja ítélni a játékosok okosságát, míg a másik nem. A hivatalos doktrína szerint az egyik megfigyelő tehát tud következtetni a rejtett szellemi tudatfolyamatokra, mint ahogy a vasúti jelzőberendezés mozgásából tudunk a jelzőbódéban végbemenő mozgásokra. Az analógia több szempontból hibás: soha nem tudjuk ellenőrizni a tudatfolyamatokat, mert észlelhetetlenek; csak a sajátunkból következtetnénk mindenkiére, ami jogosulatlan, mert lehet, hogy nem mindenkinek ugyanolyan a „jelzőbódéja’; a szeljem nem mechanikus, mint a jelzőbódé; nem tudjuk, hogyan kapcsolódik a szellem és a test, de a vasúti analógiánál ismerjük a mechanikai kapcsolatot. Az analógia hasznavehetetlenségéből pedig következik, hogy eddig senki nem értett meg semmit és senkit. Ez nyilván abszurd, mivel hosszas pszichológiai előképzettség nélkül is megértjük egymást., de az analógia a megértéshez előfeltételez egy bonyolult pszichológiai elméletet. Az elmélet nehézségein az se segít, hogy mások megértésében segítségünkre vannak azok a kapcsolatok, amelyeket megfigyelhetünk saját privát élményeink és nyilvános cselekedeteink között. Mellesleg Ryle szerint a saját cselekedeteinket is a diszpozicionális módszerrel értékeljük, és nem a kísértetessel. Továbbá Ryle egyelőre nem azt akarja bizonyítani, hogy nincsenek rejtett szellemi folyamatok, hanem hogy ezeknek semmi közük a megértéshez. A megértés a ‘tudni, hogyan” része. Csak az tudja megítélni egy sakkozó teljesítményét, aki maga is tud sakkozni. Persze nézőnek lenni egy kicsit más, mert a cselekvő maga hoz létre valamit, így egy Platón kommentátornak nem kell eredeti filozófusnak lennie. De a két tevékenység hasonló, hisz ugyanazokat a kritériumokat tartják szem előtti, és a megfigyelő is mérlegeli a lehetőségeket, igyekszik észrevenni a hibákat, melyek a cselekvő igyekszik elkerülni, tehát a megfigyelő ugyanúgy tanul a tevékenységből. Ezért a tanár tanul mikor tanít valamit, mert kritikusan szemléli tanítványai tevékenységét (szép is lenne, az én gyerekem Ryle-hoz fog járni :)) Tehát a tevékenység helyes megítélésének képessége ugyanolyan jellegű, mint egy tevékenység helyes végrehajtásának képessége, ez is mutatja azt, hogy az értelmes képességek nem egyvágányú diszpozíciók, hanem különböző tevékenységekben nyilvánulnak meg (megértés, megítélés, végrehajtás). Természetesen az, hogy valaki meg tudja ítélni, és végre tudja hajtani a cselekedetet, nem jelenti azt, hogy szavakba tudja önteni (matróz a csomók megkötését, vagy hogy miért rossz az adott csomó).

Arra, hogy valaki hogyan értheti meg Platónt, kidolgoztak egy másik elméletet is, mely szerint el kell játszanom a másik ember nyilvános cselekedeteit, hogy újraélhessem, és ezáltal megtudhassam, megérthessem a másik ember privát élményeit. De ugye ez nem lehet tökéletes, mert nekem mások a korábbi élményeim, mint Platónnak, ezért az elmélet kidolgozói elismerik, hogy tökéletes megértés csak akkor lenne, ha én lennék Platón, de is jobb, mint a semmi (mármint a nem tökéletes megértés). További probléma, hogy a megértés ezen elmélete azon az igazolhatatlan feltételezésen alapul, hogy hasonló külső tetteknek mindig hasonló belső folyamatok felelnek meg. Az elmélet kiinduló pontja annyiban jó, hogy feltételezik, hogy az emberek cselekedeteiben, szavaiban tükröződnek vissza a szellemi képességeik, csak nem tudják leküzdeni a test és szellem között tátongó szakadékot, mert nem vették észre, hogy a tevékenység módja maga szellem működése.

A tudni, hogy mi és a tudni hogyan között az is egy különbség, hogy egy igazságot nem lehet részlegesen tudni, viszont egy képesség folyamatosan fejlődik. Mivel a megértés is a tudni, hogyan-hoz tartozik különbség van aközött, ahogyan egy átlagos sakkozó, egy versenysakkozó és az épp játszó versenysakkozó megérti a cselekedeteit. A félreértés pedig a megértés képességének aktuálisan rossz használata, de csak az érthet félre egy orosz mondatot, aki valamennyire tud oroszul. Néha egy rosszindulatú cselekvőnek tulajdonítható a félreértés, de van olyan helyzet, hogy az addigi cselekedetekből, premisszákból többféle folytatás és konklúzió is következhet, ilyenkor nem félreértés, hanem elhamarkodott ítélés történik.

Nyitó imádság. Ez éppúgy szolgál Isten jelenlétének fölidézésére, mint saját összeszedettségünk elősegítésére. A spontán fogalmazott gondolatok esetleg egy alapprobléma „kiugrását” segítik elő, vagy egy általános helyzetképet rajzolnak.

Önfeltárás. Ennek módjára külön nevelődni kell: Nagyon sok múlik azon, hogy a gyónó mennyire intelligens és praktikus önmaga megfogalmazása és annak „tálalása” terén. Ebben is segíteni kell őt. A lényeglátásban is. A megragadást segítő szempontok megtalálásában is.

A rendelkezésre álló idővel is gazdálkodnunk kell. Általános szabály, hogy annyi időt fordíthat önmaga és problémái bemutatására, amennyit a lelkiatya hozzászólásaira szán.

Legelőször beszámol az elmúlt találkozáskor vállalt elégtétel teljesítéséről. A tapasztalatokról, eredményekről, hiányokról. Az elégtételt ugyanis ő vállalta azon a területen, ahol a legjobban lemaradt.

A részletes beszámolás az eltelt időszakról általában a saját maga által készített lelki tükör, ill. saját szempontjai alapján történik. A beszámoló formája esetleg lassan alakul ki, és hosszú idő után lesz egyre „testreszabottabb”. Van, aki a megbeszélt fontosabb küzdési irányokat kockás lapon vezetve naponta leosztályozza magát, s ilyenkor csak végigfut egy-egy rovaton, ahonnan leolvasható akár háromhavi fejlődés vagy hullámzás is.

Van, aki egyszerűbben csoportosít: Három részre tagolja beszámolóját: Istenkapcsolatai, emberi kapcsolatai és önmaga. Természetesen mindenhol a szeretet növekedését vagy fogyatkozását regisztráljuk, és a kibontakozás vonalvezetését tapintjuk. – E hármas szempontú önfeltárás elég praktikus, és többszörösen összetett, mert pl. a második szempont: az emberkapcsolatok, koncentrikus körökként található: család, kisközösség, munkatársak, esetleges kapcsolatok… Ebbe tehát a családon belüli konfliktusok éppúgy beleférnek, mint a közösségi élet számtalan problémája.

Aki nem vezet ilyen füzetet, az előbb-utóbb ellehetetlenül. Ezért mindig ebből történik a beszámolás. A hozzám indulás előtti napon összeállítja problémái vázlatát. Természetesen könnyebben teheti ezt, ha azonnal bejegyezte (a három hónap során) az éppen felmerült gondot, tisztázni valót. Még könnyebb helyzetben van az, aki időnként naplót szokott írni – legalább olyankor, amikor életében nagy hullámzások; ide-oda csapódások, esetleg nagy örömök vagy gondok adódnak. Olyan testvér is van, aki elmélkedéseit mindig leírja. Ok könnyen tudnak ezeken végigfutni, hogy a kérdéseket aktuális konkrétságukban ragadhassák meg. Ha életszerűbben tálalják, a lelki atya is jobban és könnyebben tudja magát beleélni. Hiszen éppen kettejük között a „csatolás hatékonysága” teszi értelmessé ezt a nem kevés energiát igénylő találkozást.

Úgyszólván sose maradhat ki a beszámolóból az idő- és pénzelszámolás. Ugyanis az volt a fontos életében, amire pénzét és idejét, fordította. Az első néhány találkozás alkalmával olykor döbbenetes hatássál van egyesekre, amikor elkészítik egy hónapon keresztül vezetett idő- és pénzelszámolásuk összesítését. Az arányok néha ijesztőek.

Időelszámoláshoz elég egy héten keresztül naponta bejegyezni az idötartamokat az előre felvett pl. tíz kategóriába (az úti időt mindegyikhez hozzászámítjuk). 1. Alvás. 2. Biológiai szükségletek. 3. Imádság, liturgia. 4. Munkaviszony. 5. Családi együttlét. 6. Emberhalászás, közösség. 7. Önképzés. 8. Karitász. 9. Szórakozás, kultúra. 10. Ténfergés, lötyögés, üresjárat. – Van, aki ilyenkor döbben rá életének horribilis méretű üresjárataira, vagy szórakozásai mammut méretére. Csak ha ő látja be az aránytalanságot, akkor fog igazán elindulni, hogy kimásszon ebből vagy abból a kátyúból.

Később, előrehaladottabb korszakában már csak öt kiemelten fontos dolog időfelhasználását kell rendszeresen ellenőriznie. Ezek: 1. Istenkapcsolat (ima, elmélkedés, szentmise…). 2. A családi szeretetre fordított idő. 3. Isten országabeli önképzés. 4. Karitász (embersegítés). 5. Emberhalászás, szeretetre tanítás (közösségi élet). Az már igen komoly életű személy, aki rendszeresen és napi átlagban két órát tud fordítani erre az öt fontos dologra. Természetesen úgy, hogy ezek egyike-másika csak a hét egy-egy napján történik.

A pénzelszámolás terén legalább az elején megkérjük arra (beláttatással, meggyőzéssel), hogy egy hónapig írjon minden fillér bevételt és kiadást. Ugyancsak tíz kategória szerint csoportosítva készítsen egyenleget. Pl. 1. Élelmezés. 2. Ruházat. 3. Lakásrezsi, higiénia. 4. Tanszerek, könyvek, kultúra. 5. Közlekedés. 6. Visszatérülő szeretet (ajándékozás).?. Vissza nem térülő szeretet (éhezők, szegények). 8. Szórakozás, nyaralás. 9. Tartalékképzés. 10. Luxus, élvezeti cikkek (kávé, alkohol, ínyencségek…). – Bizony, kiderülnek az aránytalanságok. Később már csak az eltúlzott rovatokat kell karbantartani. A pazarlás és zsugoriság területeit. Végül már csak a hatodik és hetedik rovatot ellenőrizzük, hiszen ezekre csak akkor jut, ha a többi is egyensúlyban van.

Van, aki mindjárt az önfeltárás elején, van, aki csak a végén állapítja meg, hogy miben érte el a legnagyobb eredményt, és miben volt legnagyobb a lemaradása.

Az önfeltárás ideje alatt a lelki atya jegyzetel. Méghozzá kéthasábosan. A papír bal oldalán rögzíti az önfeltárást. Jobb oldalán pedig rögtön jelzi a maga kommentárját vagy tanácsát.

Tanácsadás. Rendszerint az önfeltárás befejezése után szoktunk egy kis szünetet tartani. Ezt követi a lelkiatya hozzászólása. Úgy is mondhatnánk: a jézusi értékrend szerinti kommentálása.

Az elején, mielőtt belenézne jegyzeteibe, igyekszik egy összképet megfogalmazni gyónójáról. Mi volt róla az összbenyomása. Hasonlíthatnám egy grafológiai írás-elemzéshez, amelynek elején a „formanívót” szokták megállapítani. Rendszerint ezzel is sokat segít gyónójának az önismeret és önkontroll terén, hiszen egész szerepe a „tükörtartásban” csúcsosodik.

Ezután részletesen végigveszi az önfeltárás mozzanatait, illetve, amit azokból kiemelni fontosnak tart. Jelentős empatikus képességek nélkül nem sikerül a szubjektív adottságokat az objektív normákkal összehasonlítani. Hiszen a gyónó sajátos egyéniségét kell segítenie kibontakoztatni. A bűn itt a célrairányultságtól, tehát a szeretetnek saját adottságaira lebontott irányától való eltérülését jelenti.

A beszélgetés során a gyónóval közösen a rögzítendő fontos mondatokat fogalmazzuk meg. Ezek lesznek a következő hónap (vagy hónapok) fő figyelemzónái. No meg arra is jók, hogy a két gyónás közötti idő felén vagy harmadán, amikor már csökken a „feldobottság lendülete”, a gyónó otthon újra elővegye, átnézze (ezt nevezzük a nagy távolság hídlábbal való áthidalásának). Ezek segítségével készíthet magának újabb napi vagy heti feladatokat. Naponta mindig csak egyet.

Folynak a tisztázások, visszajelzések, beleszólások, rákérdezések és szembesítések Urunk szempontjaival. Sokmindenre a gyónó maga is rájött vagy rájön, de más szájából is akarja ezt hallani. Ez megerősíti őt. Hiszen, mihelyt rákényszerül önmaga megfogalmazására, ti. hogy el tudja mondani saját állapotát, a legtöbb dolog megoldása egy fejlettebb ember előtt már összeáll. Itt a kívülről látóval szembesülés jelentős hatást szolgáltat.

Közösen megállapítjuk a fő küzdési irányt. Ez már át is vezet a tanácsadás utolsó pontjához, az elégtétel tisztázásához és vállalásához.

Elégtétel. A gyónótól kérdezem, hogy milyen területen akar az elkövetkező időben leginkább küzdeni? A terület megjelölése után a feladatot már magam konkretizálom. Itt több példát említek.

Egészen kezdők esetében elégtétel: leltározás. Írja össze a következő alkalomra összes jótulajdonságát egy lapon. Másik lapon a hibáit.

. Az előző elégtételt, ha megbeszéltük, kiértékeltük, akkor a következő elégtétel: készítse el saját napi lelkitükrét. Olyan kérdéseket fogalmazzon, amelyekkel lappangó jótulajdonságait kifejlesztheti, a rosszakat gyomlálhatja. Az egész lelkitükör nem lehet nagyobb egy levelezőlap nagyságú kartonnál, amit Szentírásából mindig előhúzhat.

Aki azzal vádolta magát, hogy belefulladt munkahelyi feladataiba, és ott nem vették észre rajta, hogy ő az Isten embere (mert kripto-keresztényként akart élni), annak elégtétele: egy héten keresztül naponta ezzel a gondolattal dolgozzon munkahelyén: én itt Isten nagykövete vagyok. Uram segíts, hogy ma is megmutassak valamit belőled! – Az esti lelkiismeretvizsgálatnál számbaveszi e téren az eredményei, hibáit.

. Akinek az volt a gondja, hogy imaélete elkapkodott vagy éppen csak szövegimája volt a lelkiismeretvizsgálat mellett, annak elégtétele: három héten keresztül minden héten betervez egy napot (lehetőleg mindig ugyanazt), amelyen biztosít egy fél óra teljes félrevonulást, elcsendesedést. Nyáron a munkából hazajövet egy templomban. Télen otthon bevonul a félszobába, és vagy a házastársa, vagy a gyerekek közül a legnagyobb őrködik, hogy senki ne zavarja arra az időre aput vagy anyut. (Van, aki táblát akaszt a kilincsre: Ne zavarjatok!)

Aki eltúlozza az egyéni életszentségre törekvést (mintha Isten egyáltalán teremtett volna izolált embert), miközben észrevehetően nem él közösségi életet, attól pl. azt kérem, hogy találjon környezetében egy nehéz helyzetű, bajban lévő embert (sokgyermekest, magányost, beteget, időset, mozgássérültet, fiatal deviánst…), és személyesen törődjön vele. Heti tervében pl. a szerda lehetne a karitász nap. Két szerdán a másik segítését ajánlja fel elégtételül!

. Aki tele van jószándékkal, de figyelme szétszórt, belevész vagy a feladatokba vagy az önközpontúságba, annak elégtétele: egy héten keresztül minden napra válasszon magának jelszót vagy jelmondatot. (A választás vagy úgy történik, hogy az esti lelkiismeretvizsgálat leghiányosabb részének az ellenkezőjét célozza meg. Pl. aznap sokat kárpált, kritizált, akkor a holnapi jelszó: „A jót megdicsérem.” De választhat a Szentírásból. Választhatja elmélkedése végkövetkeztetését, stb.) A sok közül valaki pl. így választott hetet: 1) Hangerőszabályozás. 2) Telefonálás tőmondatokkal. 3) Empátia (megfejtem, mi van a lelkében). 4) Megdicsérem a valódi értéket. 5 Csak négyszemközt kritizálok. 6) Csak semmi morcosság! 7) Örömet okozok családomnak.

Jegyben járók részére: kérjen saját tulajdonságairól (jókról és rosszakról) írásban leltárt jegyesétől. Aztán alaposan beszéljék meg. (Ha a partner nem hozzám jár, arra is hatni fog, és valószínűleg ő is fog kérni ilyet magáról.)

Közösen gyónó házastársaknak: hetente egy fél nap teljes szabadságot biztosítson társának úgy, hogy annak akkor semmi családon belüli feladata ne legyen. Engedjen neki szabad választást, eltávozást beszámolási kötelezettség nélkül.

Aki úgy jár közösségi találkozókra, hogy mindig csak kapni akar másoktól (szellemi élősködő): készítsen el egy olyan elmélkedést, amit előadhat akkor, ha ő lesz a soros elnök. Vagy: az éppen most olvasott könyvről készítsen egy rövid értékelést, amit előadhat.

Aki fogához veri a garast, ha másokról van szó: állapítson meg egy összeget, amit fizetéséből mindig félre tud tenni, és befizeti az éhezők (a harmadik világ tényleges éhezőinek) kasszájába.

 Az elmés francia mondás – magyarázta tovább, belemelegedve tárgyába, a csillagász –, hogy istent, ha nem lett volna, fel kellene találni, annak számára, aki a találmányok és felfedezések lélektanával tisztába jutott, majdnem ugyanannyit jelent, mintha azt mondanám, hogy istent, ha van, fel is lehet fedezni – felfedezni, a szó valódi, tehát tudományos értelmében, nem eljutni a benne való hit révén, az ő létének megismeréséhez, mint ahogy a vallásos, belső módszerek próbálják – hanem felfedezni, megkeresni, szemtől szembe megtalálni őt, a benne való kételkedés révén, mint ahogy a tudományos, külső módszerek szokták. Felfedezni, mint ahogy felfedeztük a Földet, a bolygókat, mint ahogy felfedeztük Amerikát és az Északi-sarkot, mint ahogy felfedeztük – és nem feltaláltuk – a repülőgépet s ama fényt, mely láthatóvá teszi a láthatatlant.

– Tudományos szempontból a kérdésnek ilyetén módon való feltevése egyáltalán nem nevetséges. A tudomány régen túl van már azon a merev, gyermekes állásponton, hogy költészet és megismerés, képzelet és valóság, érzés és tudás, két külön világ, külön mozgás, amiknek ellenkező iránya van. Tudomány és költészet egymáshoz való viszonya nem koordinált ellentét – a különbség köztük csak tartalmi, mennyiségbeli –, korántsem kategorikus: s kettő közt a tudomány az összefoglalóbb tartalom, mert magában foglalja a költészetet, míg a költészet nem foglalja magában a tudományt. A finnyás intuitivisták, önmagukat álomba ringató művészlelkek hiába próbálják tagadni: költészet és tudomány párhuzamos vonalak, s valahol a végtelenben találkozniok kell. Csak a felületesség és műveletlenség képzeli el a tudományt holmi száraz és rideg tevékenységnek – a született művelt lélek (mert ilyen is van – íme, az első költői paradox, holott tudomány!) jól tudja, hogy költőietlen tudomány nincs, legfeljebb tudománytalan költészet van!

– A remek Chesterton egy helyen a következő elmés váddal próbálja nevetségessé tenni a „tudományos tébolyt”, ahogy ő nevezi: „Világ kezdete óta sok százezer öregasszony állítja, hogy látta a kísértetet – és erre jön négy vagy öt öregember, és azt állítják, hogy ez a sok öregasszony nem látta a kísértetet.” A vád elmés, s ha igaz volna, meg is bélyegezné a tudományt. Csakhogy nem igaz – a tudomány meghallgatása nélkül imputál állításokat, amiket a valódi tudomány soha nem állított. A valódi tudomány soha nem állította, hogy a százezer öregasszony nem látta a kísértetet – a valódi tudomány annyit kockáztat csak meg, hogy amit százezer vénasszony látott, az talán nem kísértet volt.

– Finom különbség ez, de döntő különbség! A valódi tudomány soha nem állította, hogy isten nincsen, legföljebb azt állította, hogy amit istennek hittünk, az másvalami. De ezt is csak feltételesen – mert a valódi tudomány, szemben a költészettel, soha nem állította, hogy tud valamit (íme, a második paradox!), mindig csak azt, hogy keres valamit, legfeljebb, hogy sejt valamit – mert a valódi tudomány mindig azzal foglalkozik, amit még nem ismer – szemben a költészettel, mely azt írja le, amit már ismerni vél.

– És a valódi tudomány soha nem tagadja a költészet óriási jelentőségét, mondhatnám előjogát, kezdeményező szerepét abban a folyamatban, mely az igazság megismeréséhez vezet, s mely nélkül soha el nem jutna odáig. Sőt, egyre világosabban sejt valami sajátságos törvényszerűséget, mely szerint mindazt, ami van, mindaz, ami lehetséges, először a költészet veszi észre – s a tudomány csak a költészet nyomában kullogva, gyakran csak évezredek múlva jut el odáig, hogy igazolja a költészetet – a valódi tudomány számára tehát az, hogy a vallás költészete hisz isten létében, egy ok arra, hogy lehetségesnek tartsa isten létezését. Mert íme, mindannak létezését és lehetségességét, amit a tudomány ma igazolt, más szóval felfedezett és feltalált, a költészet régen megérezte – ennek a törvényszerűségnek megismeréséhez nem kell több, csak annyi, hogy jóhiszeműek legyünk, és szó szerint vegyük a költészetet.

– Abban a pillanatban, hogy szó szerint vettük, csodálatos rendszer körvonalai bontakoznak ki előttünk. Kiderül, hogy repülőgépnek lennie kellett: – különben hogy beszélhettek volna évszázadokon át a költők emberi érzelmek és vágyak szárnyalásáról? Kiderül, hogy a Röntgen-fény lehetséges volt – honnan sejthette volna a költő különben, hogy szeme a tárgyak mögé hatol, hogy szívünkbe lát? S “honnan vette volna Tündérország költője az „ezermérföldes papucs”, a „hipp, hopp, ott legyek, ahol akarok” ábrándképeit, ha nem lett volna mód rá, hogy évezredek múlva a tudomány telefonnal és rádióval és mozgófényképpel igazolja Tündérországot? A „tudomány csodája” mindig megvalósítása csak a „hitrege csodájának” – s hogy a halottat fel fogjuk támasztani tudni, hinnünk kell azért, mert legenda van róla, hogy volt, aki feltámasztotta. Mert nincs és nem lehet annyi hatalma a képzeletnek, mint amennyi lehetősége a valóságnak van – mert a képzelet véges, a valóság pedig végtelen.

– A szó szerint vett költészet megtanít rá, a jövőbe látni, azzal, hogy feltárja a múltat – megtanít rá, hogy semmit értelmünk lehetetlennek ne tartson, amit érzésünk lehetségesnek mutatott –, sőt megtanítja az értelmet bátran elindulni az úton, amit az érzés kijelölt. Ha a szerelmet „édes”-nek érezte valaha költő, mérget vehetünk rá, hogy a tudomány kimutatja egykor, minő rokonságban van ízlelőszervünk és szerelmi érzékletünk idegvégződése a központi dúcrendszerben – a „lólábú” ördög képzete veszedelmesen emlékeztet holmi darwini ősemberre, a görög kentauron keresztül – az angyalt pedig, ha akarod, a jövő évszázezredekben keresheted. Nem halt meg a szív, mikor az agyvelőt felfedezték – átalakult csak vagusszá, bolygó ideggé, s végzi munkáját tovább.

– S ha istenről beszél a legenda, úgy kell lennie, hogy a tudomány egykor megtalálja majd: mi volt az a létező valami, aminek létezése elkerülhetetlenné tette, hogy istent lásson a költő? S a tudomány előnyben van, több kilátása van rá, hogy megtalálja, éppen, mert nem hisz benne, mint a vallásnak arra, hogy megmutassa, éppen, mert hisz benne – a vallás odafent tudja őt, a mennyekben – a tudomány mindenütt keresi, kívül és belül, a csillagos égen, alul és felül, s az emberi lélek horizontján is, odabent. És talán felfedezi vagy – most már láttuk, hogy mindegy – feltalálja őt, kételkedésének kandi tekintetével, kíváncsiságának mindent felturkáló, céltalan játéka közben – véletlenül és váratlanul, mint a puskaport vagy a rádiumot, vagy az elektront, valahol, a kémcső fenekén, csapadék alakjában – vagy az agyvelő gyrusai közt, tulajdon személyében –, valami képlet vagy összefüggés formájában, de mindenesetre szemmel látható módon, megvalósítva és kinyilatkoztatva, hogy megálljon Előtte, s számon kérje egykor – mivégre teremtette ezt a csodálatos és szörnyű világot s benne őt, csodálatos és szörnyű képmását, az embert.

Térjetek meg!” Ő a teljesen odaadott, megtért ember. Nem is kellett Neki megtérni. Úgy indult kezdettől, léte kezdetétől. Minden ízével az Atyáé. És minket is az idegenből az Atyához akar téríteni, a szanaszét szóródó, széttöredezett, szétesett emberekből minket is megtértekké, odaadott emberekké akar alakítani. Hogy Máriával teljesen Jézusé és Vele teljesen az Atyáé legyünk.

De ez a megtérés – még ha az első meghívott apostolokkal együtt mi is elhagytunk is mindent, akkor is – egész életre szóló föladat. Minden nap végre kell hajtani, hogy teljes szívünkből, teljes lelkünkből, eszünk, akaratunk minden erejével, minden képességével az Úré legyünk.

Ehhez az Anyaszentegyház minden nap az Ige liturgiájával segít bennünket, és bekapcsol az Odaadott embernek – akinek a teste, vére oda van adva – az áldozatába, a körébe.

A mai vasárnap figyeljünk föl rá, hogy mi a Bárány szava, hogy segít minket ma is megtérésre! A tanítása most úgy áll elénk, mint amely hatalommal teli tanítás.
Κατα εχκυζιαν – mondja a görög. Olyan tanítás, amelynek megfelel egy hatalom, egy sajátos hatalom. És erre figyeltek föl a tömegek. Amelyek hallgatták az Úr Jézus Igéit. Nem olyan hatalom ez, mint amilyen irányban a kísértő szerette volna terelni a mi Urunk működését: mintegy varázs hatalommal változtassa a követ kenyérré saját javára; vagy bűvészmutatványt produkáljon a tömeg előtt, és így leereszkedjen a mennyből eléjük, hogy higgyenek Neki; vagy szerezze meg a földi birodalmak hatalmát, és úgy kényszerítse az embereket. Nem ilyen hatalom.

Azt mondja az evangélium, hogy olyan hatalom ez, hogy még a tisztátalan lelkek is engedelmeskednek Neki. Máté egész evangéliuma úgy mutatja be az Úr Jézust, mint aki tisztáz a földön minden dolgot. Ő a végső tisztázó. Ilyen értelemben igaza van Keresztelő Szent Jánosnak, hogy szórólapát van a kezében, rostál, tisztáz mindent.

Mi az, hogy tisztátalan vagy tiszta? A zsidó gondolkodás szerint négy értelemben fogták ezt föl. Tiszta az Ószövetség szerint is, aki olyan állapotban van, testileg, lelkileg, hogy részt vehet Isten tiszteletében, bekapcsolódhat azoknak a közösségébe, akik Isten elé járulnak, és áldozatot mutatnak be, dicsérik, áldják, tisztelik.

Minél távolabb van ettől egy ember, hogy így Isten elé járuljon, annál tisztátalanabb. Persze maga ez a fölfogás is először még nagyon tisztátalan volt. Aprólékos mosakodásokat kívántak, és az Úr Jézus idejében is mindenféle tisztulási szertartásokra tették a hangsúlyt, és nagyobb hangsúlyt tettek a külső dolgokra, szennyeződésekre, mint a belsőre.

De a próféták hatására a Szentírás is mindinkább a belsőre helyezte a hangsúlyt, és az Úr Jézus világosan kimondta, hogy: „az embert semmi nem szennyezi be, amit megeszik, ami bemegy az emberbe, hanem, ami kijön az emberből, az ember szívében van a tisztátalan.” Az ember alapvetően a bűnbeesés óta tisztátalan. Nem mehet Isten elé szabadon.

Bizony, nagy hatalom kell ahhoz, hogy ebből a tisztátalan emberből, az ember legbensőbb világából minden tisztátalan szellemet kidobjon az Úr Jézus. Ő, a tiszta Bárány erre fordította és fordítja most is minden törekvését, minden hatalmát. Drágán szerezte meg ezt a hatalmat.

A legteljesebb odaadással, az életét, testét, vérét, adja oda áldozatul. Így lesz éppen Bárány, Isten Báránya: a kereszten. Hogy az emberről levegye a világ bűnét, hogy az embert a mennyei Atya előtti megjelenésre fölöltöztesse, tisztába tegye.

Ez volt az Úr Jézus életének, áldozatának a nagy ereje, így szerezte meg a hatalmat, az igazi hatalmat, amellyel mindent magához vonzott, amikor fölmagasztalták a keresztre, ezt a tisztító hatalmat, tisztává tevő hatalmat, amely elől minden tisztátalan lélek meghátrál, eltűnik.

Itt azonban a mai evangéliumban a szavainak a tisztázó hatalmát csodálják az emberek. Mert a szavának is van ereje, hogy az emberben levő összevisszaságnak, rendezetlenségnek, zavaroknak, tisztázatlanságoknak, szakadásoknak, szennyeződéseknek, sötétségeknek a rendetlenségét, szennyét eltávolítsa, hogy az embert alapvetően megosztatlanná, tisztává tegye Isten előtt. Egyenessé, igazzá.

Igaz és tiszta: ezek teljesen fedik egymást. Az emberek – mint a kisgyerekek – sokszor mindjárt bemaszatolják magukat. Egy nap háromszor is föl kell öltöztetni egy gyereket.
Borzasztóan be tudja magát bonyolítani az ember mindenféle tisztázatlan ügybe – egyénileg, közösségileg egyaránt.

Gondoljunk a történelmi tisztázatlanságokra, amelyekből ma sem bír kikeveredni az ember. Mennyi téves, hamis, hazug, tisztázatlan fölfogás, ideológia, magatartás, puccs, erőszakoskodás van a földön! Mennyi hamis bálványisten! Hogy a termelést előbbre teszik, mint az embert.

Az ember egész világa – ahogy Carrer bemutatja az Ismeretlen ember című könyvében – teljesen hamis irányba ment. A fölfedezések, találmányok nem az ember javára rendeződtek, hanem inkább a kárára. Beszennyezik a környezetet, robbantanak, pusztítanak, ebben az irányban akarják fölhasználni mindjárt a találmányokat. Nem az ember java, a családok java, a közösség igazi java, az igazságos elosztás irányába megy az ember élete.

Az embert alárendelik a cikkeknek, a gépeknek, a gyáraknak, a termelésnek, a gazdaságnak, a hatalomnak. Mennyi hamis bálványisten! Az értékek fölforgatása. Hogy mi a fontos, mi a nem fontos, mi a hasznos, mi a káros…

Kábítószerek csempészése minden vonalon az emberi életbe. Önámítások, következetlenségek, hazugságok tömege. Mink most tanúi vagyunk – egyes országokban különösen. Ez a nagy, tiszta fontos föladatok kitolódása – mindig kitolják azt, ami a legfontosabb.

Amit a pápa a Pacem in terris enciklikában világosan megmondott, hogy lefegyverkezni, abból óriási tőkét lehet készíteni, gyűjteni, és akkor az éhezők megsegítésére minden rendelkezésre áll. Egyszerű, tiszta, világos dolog. És nem, és nem, és nem. Mert az embert, az egész emberiséget is tisztátalan szellem tartja hatalmában. Százmillió éhező gyermek. És analfabetizmus.

Az emberiséget a tisztátalan szellemtől csak az Úr Jézus hatalma tudja megszabadítani. Egyénileg is mennyi tisztázatlan dolog van bennünk is. Viselkedésünkben. Mennyire nem azt gondoljuk, tesszük, éljük, ami a legfontosabb, ami az „egy a szükséges”! A ragaszkodásaink, időfölhasználásunk!

Az egyházi életünkben is milyen nehéz lemondani a sallangokról, a piros cingulusokról, bíborruhákról és uszályokról és pásztorbotok ezüst fejéről és palotákról. És szegényen az evangéliumnak szentelni magunkat teljesen.

És a tisztátalan lelkek megkínoznak bennünket, s gyötörnek minden nap, ide-oda dobnak és nem akarnak kimenni. Egyedül Jézusnak van hatalma, hogyha igazán Jézushoz fordulunk, hogy ezeket kiűzze.

sok  ember így   új  év kezdetén neki  állnak

úgy  mondva  fogadalmat tenni életbe amiről

ő idei évbe leszeretne  mondani róla és nélküle

szeretne lenni idei évbe  sok   ember így  van

az új  évbe   fogadalmat  tesz  vagy sikerül ezt

fogadalmat  meg tartani  vagy nem sikerült azt

fogadalmat  meg  tartatni az idei évbe   akkor  se

van  nagy  gond  úgy  van  vele  az  ember 

folytatja azt  fogadalmas dolgot  az évbe  amit

elkezdet csak  ember  ilyenkor  úgy  van vele

fogadalom dolgokról olyanról mond le amit meg

is  tud  tartani abba  az  évbe fogadalom képen.

vegyük példának  egy  ember elkezdi fogadalom

képen idei évbe  többet szeretne  olvasni ugye

emberhez  ahhoz kel akart  magába hogy  idén

többet akar olvasni   vagy elkezdeni  olvasást

ha nem kezdi  akart   magába felfejleszteni akkor

ön magába  akkor nem tud meg  tartani

fogadalmat  amit   szeretet volna  meg  fogadni

idei évbe nem  volt   benne  akart anélkül meg

fogadalom semmit nem ér fogadalom .