lunablog

Édes, kék szemhéjú, enyhén rúzsos szájú, miniszoknyás kicsi lányom, ott a szegedi színház sivár öltözőjében, kérlek, olvasd be a mikrofonba, amelyet olyan fölszabadult riporteri könnyedséggel tartottál gátlásos magam elé, hogy csak dadogni tudtam, ezt az üzenetféle levelet.

Három éve, mióta bezáródtam Budakeszire, mozgási területem hónapról hónapra szűkül. Napi egyórás sétám a börtönudvaron: a Boldogságosztó Színházat körülölelő kis erdőn, amelyet börtönőröm, 15 éves Péter kutyám felügyelete alatt végzek, lassan fél órára fogy. A színházhoz vezető árnyékos, bozontos erdei út napról napra meredekebb. Kis lázaim sokszor napokig ágyban tartanak, mint mikor hozzátok készültem indulni. Nagyon féltem a terheléstől – a fizikai kudarctól. De nagy erő van a szegedi levegőben s az akaratos alföldi lélekben.

Amire nem volt példa sokat utazó életemben, a föllépést megelőző este étterembe mentem, és milyen jól tettem. A Tiszában varázshalászlevet ettem, mert – fiatal lettem. Alig aludtam, mégis friss maradtam. A színpadhoz vezető kétemelet lépcsőn könnyedén mentem, s a várakozást a túlfűtött öltözőben semmibe vettem…

Aztán a színpadon elborított szeretetetek tapsa… Nem a gyöngeségtől; az örömtől kezdtem remegni és sírni. Elzárt és kiürült akkumulátorom feltöltöttétek; azóta is a ti erőtökből élek, s köszönöm, hogy fénylek.

Este itthon már igazgatótok köszönő távirata várt. Aztán jött ő maga, s pirospozsgás táskájából ajándékaitokat elébem rakta…

Ó, ez a kis szőnyeg! Pontos méretét ugyan ki súgta meg nektek? Agyam mellett csúnyáskodó suszterszékemet keleti szépségével eltakarja, de felidézi annak a régi, tizenhat évesen és mellékesen apámnak szőtt kis szőnyegnek emlékét, amelyet szegény, csődbe jutott ügyvédsége segítőjéül, a 20-as évek végén kínkeservvel vásárolt szövőszékünkön, szorgos kezű, kicsi mostohaanyám és nővérem között közönyösen, úgy félkézzel, ajándékba csomóztam. Engedjétek, hadd lássam ezt az általatok szőttet most már, amíg élek, bölcs apám megbocsátó szeretete jókedvű jelének.

Ámulva forgatom nyomdátok gyönyörű köntösbe öltöztetett termékeit. Hát honnan tudtátok, hogy érettségi tételem: Dugonics és a magyarosok iskolája volt? Ez az aranyos mini Dugonics milyen szép minicsodája az én véletlent el nem ismerő nagy-nagy hitemnek.^[2] Életem első csodáját: latin érettségim történetét rég elfogyott Névjegy című könyvecskémben olvashatnátok, ha könyvemet kinyomtathatnátok. Hiszen úgyis nektek készült, mint én magam.

De vajon, ti látjátok-e, értitek, s valaha meghálálni igyekeztek-e mai iskolánk csodával határos lehetőségeit?

Ti szobrász, zenész, festő, grafikus tehetségű lányok és fiúk, fölméritek-e a tökéletes fölkészülési alkalom jelentőségét? Az egyforintos ebédtől az iskolaújságig mennyi áldozat, pénz, figyelem, szeretet, lemondás feszül. Bizony, az egész országé! Ugye, nem hagyjátok cserben!

Találkoztam kinn a világban szanaszét futott, hálátlan magyarokkal. Ha hazalátogatnak, hazudnak. Hozzám kinn őszinték voltak: boldogtalanok. Ha nem azok, se nem emberek, se nem magyarok. A boldogság, kedveseim, a magunkfelejtő szeretettől hajtott, egy nyelvet beszélő és egy nyelvet valló közösségért végzett sikeres munka öröme.

Riasztó fogalmazású tétel ez, de micsoda fénylő bizonyíték akár ez az én nálatok tett látogatásom is és eredménye: mai boldogságom. Köszönöm nektek!

---

S most tedd félre a mikrofont, miniszoknyás, mosolygó szemű kislányom. Neked külön, halkan és dadogva megköszönöm, hogy életem legszörnyűbb bűnének terhét lesimította rólam puha kezed, mikor a búcsúzáskor átöleltelek.

– Ne tessék sírni azért, hogy nincs gyereke, hiszen aki egyszer szavalni hallotta, úgy is örökre a gyerekévé lett.

Világos, tiszta hangod fényes pengéje fölhasította a lelkem mélyén rejtőző iszonyú titkom mérgező gennyes kelését…

Annyi idős lehettem, mint te most, s már túl voltam a nyolcadikos osztályvizsgán, amikor apám tilalmát kijátszó, szédült szerelmem kábulatából s felelőtlen ostobaságomból föleszmélve, a rettegve fölkeresett orvostól megtudtam, hogy Chopin és Schumann kis sovány álmodója, lelkiismeretlen, 22 éves joghallgató szerelmem, Tibor könnyelműségének ajándékaként öthónapos terhes vagyok.

Nem tudhatod, hogy 1928-ban mit jelentett ez!

Halált. Nekem, vagy apámnak, vagy a gyereknek. Három hetem volt a döntésig és az érettségi vizsgáig.

Hároméves koromtól zaklattam apámat, színésznő akarok lenni! Hallani sem akart róla. Most szánta rá magát, mégiscsak felvisz Hevesi Sándorhoz, döntse el ő: színésznő vagy tanárnő legyen belőlem. Bő matrózblúzomban, 65 kilósan, Ady Dalok a labdatéren című versét mondtam, s a halálra gondoltam…

Hevesi villájának halljában, a félhomályban, Olümposzi íróasztala mögül fölállt s megforgatott:

– Fogyjon le tíz kilót, s ősszel jelentkezzen az akadémián.

Szép, büszke apám boldogan hajlongott, de hazafelé a vonaton értetlenül szidott, miért nem örülök, hiszen régi nagy vágyam, úgy látszik, mégis teljesült.

Két hétig bezárkózva a kisszobába, anyám árvabarna ágyán heverve vagy záros kis íróasztalának dőlve, a nyitott ablaknál a becsukott könyvekre könyökölve, a gyilkosságra készülődtem. Az ezer emlékkel benőtt, meséktől zajos nagy, udvaron, az ottfelejtett útépítő bazaltkockákból összedobált kőrakás – boldog gyermekkorom varázsos színpada – félelmesen tornyosulni kezdett, s fenyegetőn meglódult felém…

Jeles érett lettem, s jutalmul – mert kértem egy hónapra Kecskemétre mentem.

Vendéglátóm – apámék barátja, a fehér szakállas, kék szemű, pasztell színű és hangú, esténként borocskát iszogató, halkan Bachot hegedülő jogakadémiai tanár volt. De csak felesége, a modern, okos, örökké nevetős a száz cigarettától örökké köhögő Margit volt a cinkosom.

Nem talált vállalkozót Kecskeméten az életveszélyes és börtönnel fenyegető műtétre.

Özvegy édesanyján élősködő szerelmem titokban eladta nyaralójuk zongoráját, s „biztos pesti címet” szerzett.

Aljas kálváriám hat napig tartott.

Reggel jókedvűen elköszöntem Sándor bácsitól, hogy megyek a széktói strandra, és fölültem Tibor mellé a Szeged felől érkező gyorsra.

Az ismeretlen és félelmes Pesten gyalog botorkáltunk mindennap a Kőfaragó utcáig, hiszen az orvos ezer pengét kért a gyilkosságért. Riadtan és némán ültünk a lefüggönyözött, sötét, jódszagú váróban, míg a szőrös, feltűrt ingujjú kar be nem intett naponta – előkezelésre. Sötétedés előtt, mindennap, jókedvűen, ahogy illik a strandról, haza is érkeztem Sándor bácsiékhoz.

Az ötödik napon, kifeszítve a vizsgáló padon, iszonyú szúró fájdalom! Hallom, ahogy vérem kopogva-csobogva csorog…

– Így. A víz elfolyt, a magzat elhal. Holnap pontos legyen, a műtét halaszthatatlan!

Kecskeméten apám távirata várt:

Marsi azonnal jöjjön hazai

Reggel Margit Szegedre, én Tiborral az ölembe fojtott gyermekkel Pestre utaztam.

A rendelő üres volt. Leszíjazott.

– Nem érzésteleníthetem, csak a fájdalom fokozati különbségei után igazodhatom. Figyeljen és jelezzen! Nem akarok börtönbe kerülni!

Az idő megállt.

Figyeltem, jeleztem…

Mikor a két szőrös kar leemelt, megláttam a vödörben a véres húscsomót, cafattá tépett kis lábakat, s egy csöpp kis kéz utánam nyúlt…

– Fiú volt. Most itt a díványon pihenjen egy órát.

Tibor fiákert hozott.

A második emeletre alig tudtam felmenni. Margit nyitott ajtót. Lefektetett.

– Meglátott valaki Tiborral a pesti vonaton, mindent el kellett mondanom apádnak. Követeli: azonnal menj feleségül Tiborhoz, s ősszel iratkozz be a bölcsészetre. Nem akar többet látni.

Szememből a könny, mellemből a tej megeredt, s elfolyt haszontalanul, mint az életem.

Soha többet nem lehetett gyerekem.

---

Vigyázzatok! Mondd meg mindenkinek, kiáltsd mindenkinek: Vigyázzatok! Szép szabadságotokat–önkéntes fegyelemmel őrizzétek. Ne csúnyuljon szabadossággá!

A szerelmeskedés szennyes öröm.

A kíváncsiság, nyugtalanság, szánalom; ajándékozási vágy – nem szerelem! A **szerelem egyszeri és szent Titok. Lényege a Szeretet. Ha Ő vezet, előbb- utóbb rátalálsz arra, aki keres…

Én 22 évvel ezelőtt Alcsúton ismertem föl, és pár hét múlva Máriraremetén bíztam rá magam teljesen, s kijelölt társam szinte azonnal-megtalált. Igen, ő, aki nálatok is mindig mellettem állt, a kétméteres, őszülő, kicsit már kopaszodó, enyhén pocakosodó János – a Pásztor. Tizenhét éve apám vigyázó, szigorú szeretetével vesz körül, és olyan jó hozzám, s pontosan annyi idős, mint a fiam volna, ha élne…

Furcsa rend van világban, kedveseim.

Vezető nélkül eltévedünk, bujdosunk, bizony, el is veszhetünk.

Szeretettel ölel mindnyájotokat, ha nem is anyátok, de bizonyosan iskolatársatok, ezen a szép, ugye-ugye lassan hajnalodó fényű “Földön.

 Az olimpiai terepnek, amint leírja, két kultikus központja volt: a Pelopsz-szentély és a Zeusz-oltár. A kettő között feküdt a stadion. Pelopsz egy sötét istenség, aki az emberáldozatok gyakorlatára utal vissza. A monda szerint apja, Tantalosz leölte őt, ételül tálalta föl az isteneknek, amikor azok, Zeusszal az élükön, lakomára jöttek hozzá. A szentély egy kövekkel szegélyezett áldozati árokból áll, ahová a vért folyatták. Ez eredetileg embervér volt. A Zeusz-oltár, a másik kultikus hely, egy alsó részből állt, ahol leölték az állatokat, és egy magas hamurakásból, amelynek a tetejére helyezték az állati combdarabokat, hogy elégessék őket. Ez az oltár jelentette a célt a stadion futói számára. A vérnyelő Pelopsz-sírtól rohantak, a haláltól menekülve, a Zeusz-oltárhoz, és aki elsőként érkezett oda, meggyújthatta rajta a tüzet: részesült a fényes, olimposzi isten győzelmében a vér, a sötétség és a sír fölött. Burkert azt mondja: „A futás az átmenetet hangsúlyozza a vértől a megtisztító tűzhöz, a halállal való találkozástól a túlélés tudatához, ami a győzelem erejében nyilvánul meg.”

Az újvilágban végzett kutatások azt mutatják, hogy a labdával folytatott versenyjáték is az áldozatok leölésében gyökerezik. A gömbölyű és világos labda a napot szimbolizálja. Az ember, akit létrejötte óta elbűvöltek a harc és az ölés történései, a napnak – annak a hatalomnak, amely fényével és melegével lehetővé teszi számára az életet – a működését is az agón, a halálos harc kategóriáiban érzékeli. Amikor este, naplemente után az ég és a tenger vörösre színeződik, akkor az erőszak szimbolikájától meghatározott ember azt látja, hogy az a hatalom, amely az életét garantálja, most halálos harcba bocsátkozott az alvilági hatalmakkal. Az aztékoknál emberek ezreinek kellett – az áldozatbemutató papok által testükből élve kitépett – remegő-rángó szívük erejével támogatniuk a napot az alvilági erők ellen folytatott harcában, és így garantálniuk, hogy újból és újból fölkeljen. Az emberiség történetének eddigi legrégebbi labdajátékterét Mexikóban, a Yucatan-félszigeten fekvő ősi Maya-városban, Chichen-Itzában fedezték föl. A mintegy 36 méter széles teret 75 méter hosszú, masszív kockakövekből álló fal fogja körül. A szemben álló oldalfalak közepén, 7 méteres magasságban súlyos kőgyűrűt helyeztek el. Könyökkel vagy térddel kellett a naplabdát átdobni a kőgyűrűn, és ezáltal támogatni futásában a napot. A játékosoknak a papi kasztba kellett tartozniuk. A játék veszteseit a győztesek leölték, és remegő szívüket föláldozták a napnak (G. Becker, Die Ursymbole der Religionen, 1987).

Csak ennek az eredetnek az alapján lehet megérteni a játékosok és edzőik szinte halálos komolyságát, a stadionok pattanásig feszült légkörét és az egymás ellen harcoló férfiak végsőkig menő elszántságát. Tevékenységük bizonyára játék, játék a világos és gömbölyű bőrlabdával, de a „homo ludens”, a játékos ember egyúttal és éppen mint játékos ember „homo necans”, gyilkos ember is. A verseny-játékban, amelyben csak az egyik győzhet, és a másikat szükségképpen megverik, ősrégi, évmilliókra, az emberlét kezdetére visszanyúló élet- és magatartásminták támadnak föl: Azóta, hogy mintegy 1,7 millió évvel ezelőtt a „homo erectus”, a korai ember kilépett a gyűjtögető- és dögevő lét fülkéjéből, és a nagyvad-vadászattal a vadállatok versenytársa lett, magatartását és életérzését az agón, a halálos harc határozza meg. Ez mindenekelőtt a férfire érvényes. Már az állati viselkedésből is tudjuk, hogy a megmerevedett fallosz és a hágás az agresszivitás és a fenyegetés kifejeződése is lehet. A lándzsa, amellyel az ember fölébe emelkedett a vele élő nagy állatnak – mint Káin a testvérének, Ábelnek – és azt halálra döfte, fallikus erejének szimbóluma.

Ezek az őskori minták ott vannak bennünk. Végső okát adják annak a könny- és vérfolyamnak, melyet az emberiség történelme folyamán az emberek okoztak egymásnak. Az ember mind a magánélet, mind a politika területén mindig kész arra, hogy power-jét, ölési potenciáját fenyegetően megmutassa és kiélje. Még nem sokkal ez előttig csak azáltal tűnt lehetségesnek az emberiség fennmaradása, hogy a két ellenséges blokk, a keleti és a nyugati olyan gigantikus ölési potenciát állított egymással szembe, hogy az megbénította ennek az erőnek a kiélését.

Amikor a vb-döntőn két futballcsapat kifut a gyepre, a két térfél egy-egy világot jelenít meg. Tizenegy edzett, a legjobb éveiben járó férfi áll szemben egymással. Labdázni akarnak a füvön – egymással és egymás ellen. De miért ül sűrűn egymás mellett és nemzeti zászlókat lobogtatva 80.000 ember a stadion karéjában, és szerte a világon 1,2 milliárd ember a képernyők előtt, hogy megnézze ezt a labdajátékot a zöld füvön? Miért utazott ide külön ezért a határidők szorításában élő szövetségi kancellár és az államelnök? Az ember nemigen gondol ilyesmire, de ha belegondol, nyilvánvaló: Az emberlét ős-forgatókönyve, az agón, győzelemre vagy vereségre, diadalra vagy könnyekre, szimbolikusan életre vagy halálra menő harc ismétlődik meg.

Nem panaszra, hanem örömre és reményre ad okot, hogy ez ilyen módon történik. Hiszen a játékosok, és általában a nézők is egyetértenek azokkal a szabályokkal, amelyek ellenőrzik az erőszak kiélését a stadionban, és megakadályozzák az emberek komoly megsebesítését. Az, hogy emberek ölési erőszakuk kiélése közben alávetik magukat ilyen szabályoknak, azt mutatja, hogy az ember alapvetően képes arra, hogy kinőjön eredetileg messzemenően vak elbűvöltségéből, melyet a felágaskodó, férfi ölési erőszak váltott ki benne, más értékeket – az életet és a test sérthetetlenségét – elébe helyezzen ennek a bűvöletnek, és így korlátok közé szorítsa azt.

De a sportversenynek ez a fölbecsülhetetlenül pozitív értéke csak akkor juthat valóban érvényre, ha minden közvetlenül vagy közvetve érintett személy tisztában van azzal, végső soron mit játszanak a futballpályán: olyan játékot, amelyet férfiak rúgásokkal játszanak. A játék tisztességesebbé és erősebb gyógyító hatásúvá válik, ha minden résztvevő bevallja magának, hogy a szabály az, ami megköveteli, hogy a rúgás a labdára irányuljon, és ne az ellenfélre. Csak így lehet aztán azt is megérteni, hogy a rúgás – sajnos – viszonylag még mindig gyakran elkerüli a labdát, és az ellenfél sípcsontját éri. Érthetővé válik egészében a power is, az az agresszív erő, amely az emberlét följegyzett kezdetei óta tulajdonképpen az ellenfél halálra taposására van programozva. Ha egy játékos leköpi az ellenfelét, vagy röviddel a lefújás előtt a másik torkának ugrik, akkor ez ugyan durva áthágása a szabályoknak és szükségképpen kiállítást von maga után, de a felvázolt perspektívák alapján morálisan megérthető ez a magatartás: a tehetetlenség gesztusa, tekintettel a fenyegető vereségre, amely szimbolikájában a halált és a pusztulást hordozza.

Az ölési hatalom power-je mindenekelőtt a büntetőrúgásban válik érezhetővé. A tizenegyes előtt a lövő és a kapus úgy méregetik egymást, mint a párbajozók, akik halálos párviadalba kezdenek. A kapus félelme a tizenegyestől – Peter Handke egyik elbeszélésének a címe – magában foglalja a halálfélelmet. És amint Boris Becker sikereinek idején azt lehetett olvasni a sporthírekben, hogy „a Becker-power elsöpri Ivan Lendl-t”, az 1990-es német-argentin vb-döntő kimenetele alapján azt lehetne mondani a megsemmisítő tizenegyessel kapcsolatban: Brehme power-je elsöpörte az argentin kapust – és vele Maradonát és minden argentin játékost.

Ideje lenne, hogy végre az ilyen játékok szervezői is fölismerjék ezeket az összefüggéseket. Klaus Steffenhagen, a német rendőrszakszervezet szóvivője az ún. huligánok okozta zavargások kapcsán joggal panaszkodott, hogy a Német Futballszövetség felelőtlenül magára hagyja a rendőrséget abban a harcban, amelyet a futball kapcsán fellépő erőszakosságok ellen folytat: „Nekünk, rendőröknek hétről hétre be kell vetnünk a gumibotot a Német Futballszövetségért, miközben a szövetség urai ülve maradnak páholyaikban, és pezsgőjüket isszák.”

Aki megszervez egy ilyen játékot, annak tudnia kell, mire vállalkozik: nevezetesen arra a kísérletre, hogy az emberben keletkezése óta meglévő elbűvöltséget a power-től, az ölési erőszaktól, korlátozott térben és meghatározott szabályok között életi ki, úgy, hogy közben az emberek ne szenvedjenek komoly sérüléseket. Ez a kísérlet szelepet teremt az emberbe beleíródott őseredeti erőszakosságnak, és ezért jó; de nézők és rajongók is vannak azok között az emberek között, akiket meg kell óvni a sebesülésektől. Ezért e játékok felelőseinek gondoskodniuk kell arról, hogy a stadionban kiélt ölési erőszak ne csapjon ki a futballpályán és a stadionon túlra, és ne ragadja el az utcán is az embereket, ahol már nincs bíró, aki fölmutatja a piros lapot, hanem csak rendőrök és gumibotok állnak rendelkezésre. Központi jelentőségű lenne a széles körű felvilágosító munka mindazok számára, akik aktív vagy passzív részesei a versenysportnak. Csak aki tudja, mit csinál, az tűzheti ki a maga számára annak határait, amit szándékában áll tenni, és amit nem. Elképzelhető lenne például, hogy a nagy mérkőzések előtt és után rövid felhívást intéznek a közönséghez, és talán megfelelő zene sugárzása is gátat vethetne a megélénkülő agressziónak.

Teológiailag és valláspedagógiailag persze azon kell dolgozni, hogy megváltsuk az embert a power, az ölési erőszak bűvöletétől, „megváltsuk a Bikaistentől” (G. Baudler, Erlösung vom Stiergott, 1989). Erre elvileg nagyobb esélyünk van, mióta Jézus az Ószövetség erőszakos vonásokat is hordozó Jahve Istenében azt az Abbát ismerte föl, aki végtelenül szeret minden embert. Aki magáévá teszi az ő útját, abban átalakul az ölési erőszak által meghatározott emberi világ megtapasztalása: a bőrgolyóval űzött játékot többé nem olyan alkalomnak látja, amikor kiélheti a veszélyes, elbűvölő ölési erőszakot, hanem ez a power ugyan szükséges, de korlátozott és szervesen beépült eleme lesz a játéknak, amely önmagában okoz örömet neki – persze nagyobb örömet akkor, ha (jól-rosszul) ő maga játszik, mint ha csak nézi.

szeptember  mindenütt  elkezdték a tanításokat

sok  ifjonc nem  nagyon várták bizonyos

tanításokat de  elérkezet  tanítások ideje mi

alapítványunk kicsit később tudtuk  meg  kezdeni

a  foglalkozást ahogy  olvashatták szeptember

8napal kezdték meg tanításokat mert  nálunk

szülök   meg  pedagógus  neki álltak kicsikét 

rendbe rakni  termet és  így tudtuk meg kezdeni

idei  évi  foglalkozásunkat itteni ifjoncok nagyon

várták már  mikor  kezdik  már foglalkozásokat

meg kezdték szeptember 8ával olvashatták azon

nap  nagyon jó  sikerült ünnepeltünk  szőttünk

meg beszéltük szeptember 10én  kirándulunk

Gödöllőre  egyik fele csapta másik  fele

foglalkozáson  lesz  ez nap  jó sikerült aki

kirándultak azok  páran érembe részültek olyan

olyan eredményt mutattak  fel  nagyon jó sikerült

az nap is következő szeptember 12én volt

foglalkozás pár létszámra csökkent fő sajnos

mert Erzsike nyár  folyamán elment dolgozni

így kevesemben lett a  foglakozás létszáma,de

így is jó érezzük magunkat.

2025. szeptember. 12. péntek. Jenei Erzsébet, Jenei Attila, Gerhát Lenke, Bagó Zoltán, Benke Veronika, Puskás Gabriella, Benkéné Olga, Darázs Krisztina, Csörgi Marika, Csörgi Katalin. A reggelt beszélgetéssel kezdtük és még mindig volt mit rendezni és a helyére tenni. Közösen elkészítettük a tízórait. A gyerekek segítettek zöldségeket pucolni, darabolni és megkenni a kenyereket, amit aztán jó étvággyal el is fogyasztottak. Később megnéztük az Olimpián készült fotókat, Gabi és Bagó Zoli mesélt az élményeiről és elhozták nekünk az érmeiket. Később sétáltunk és séta közben Csörgi Marika a művelődési háznál lévő keresztnél megmutatta, milyen évelő virágokat ültetett. Beszélt a növényekről hasznukról.

sok  ember  van úgy életbe szeret valamit  életbe

űz valami  szakmát éltbe úgy van  vele gyakorolja

életébe  azt  dolgot  amit  épen  tanult van úgy 

hogy valaki  meg tanult  valamit  úgy  alakult 

helyzet   nála  életbe  szívesen gyakorolja életébe

azt amit  eltanult életbe azt  úgy  van     vele

elkezdi  gyakorolni amit  életbe  tettekre  vágyott

gyakorolni  kezdi életbe sikerüljön amit életbe

meg tanult van úgy  hogy illető  csak azt  szakmát

úgy  van  vele  eleste azt  szakmát  úgy  van vele

gyakorolja azt dolgot  amit  tanult  valahol eljött

idő tettekre tudja  váltani amit tanult  vagy el lest

valahonnan úgy  van vele  most   ebbe  időbe meg

tudom mutatni mit is tanultam utána 

végeredménye az jó sirült  az mondjuk,  ami kelet

de  az is  lehet  nem jó tanultad  meg amit kelet 

de  nem jó  sikerült valahogy így csiszolni kelet

volna  azon dolgon amit tanult lehet meg mondták

neki másoktól tudta  meg de akkor meg tudta

igaságot valami hiba  volt de  úgy  van vele

gyakorolja  tovább hátha  sikerül egyszer így kel

hozzá állni dolgokhoz tanulni ami  egyszer jó

sikerül amit szeretnék jó sikerüljön

Az utazásai során a Kis Herceg egy furcsa, kocka alakú bolygóra ért. A bolygón drótok, telefirkált papírok, félig telt kávéscsészék voltak szétszórva. A szeméthalmok közepén egy borostás, szemüveges alak ült.

– Szia. Hát te ki vagy? – kérdezte a Kis Herceg

– Pill, rögtön – válaszolta a férfi.

– Mi a neved? – folytatta a Kis Herceg, ugyanis ha egyszer valamire kíváncsi volt, azt nem hagyta annyiban.

– A programozó vagyok. Mindjárt beszélhetünk, csak most egy hibát keresek a logban. – felelte az ember.

– Mi az a log? – kérdezte a Kis Herceg. Körbenézett, de sehol se látott semmit, amire ez a szó illett volna – Mi az a log? Ismerem a szemétkupacot, látom a kávéscsészét és a drótokat is, de nem látok logot. Hol van?

A férfi hitetlen arccal fordult a jövevény felé:

– Te ugye a javításért jöttél? – kérdezte, és beletúrt egy paksamétába – Mindjárt megnézem a listát, szerintem a következő patch már tartalmazni fogja – és elkezdett a körülötte heverő papírok közt kotorászni. A Kis Herceg elbizonytalanodva nézte a Programozót, ahogy az az egyik halom legaljáról kihalászott egy színes filctollal összefirkált szöveget, és hümmögni kezdett felette.

– Mi az a log? – kérdezte megint. A Programozó nagy levegőt vett:

– Nem tudom rendesen elmagyarázni egy felhasználónak, de a program a hibáit egy naplóállományba írja, amit csak az írás idejére zárol. Ezért aztán ha a rutin elszáll, akkor a logban az abortálás előtti utolsó bejegyzésből tudjuk kitalálni a hiba pontos helyét, és ez segít a javításban. De ennek semmi köze nincs a patchhez, amiért jöttél.

– Te nagyon furcsán beszélsz – felelte a Kis Herceg. – Mi az a felhasználó?

– Az emberek két részre oszthatók – válaszolta a programozó, miközben lehajtott egy fél csésze hideg, állott tejeskávét. – Azok, akik írják a programot, azok a programozók. Akik csak használják őket, azok a felhasználók. Én is egy programozó vagyok, és – mivel nem tudtad, mi a log – Te valószínűleg felhasználó vagy. Milyen programot használsz?

– Nem használok programot. Van egy rózsám, és három vulkánom. Ezek programok? – kérdezte a Kis Herceg.

– Nem, nem ezekre gondoltam. Tudod, mikor leülsz a gép elé, és elindítasz valami szövegszerkesztőt, levelezőt, vagy ilyesmit. A munkahelyeden, az irodában például.

– Nincs irodám. Egyszer találkoztam egy Hivatalnokkal, de eljöttem a bolygójáról. Unalmas alak volt – felelte a Kis Herceg.

– OK, akkor otthon, mikor szabadidődben benyomsz egy játékot, az egy program. – magyarázott türelmetlenül a Programozó.

– Szabadidőmben szeretem megnézni a napfelkeltét. Mindig úgy húzom a székemet, hogy épp lássam – felelte a Kis Herceg – De az én bolygóm kerek, nem ilyen négyzet alakú. Milyen itt a napfelkelte? – kíváncsiskodott tovább.

– Nem négyzet, kocka. A négyzet az síkidom, a bolygóm meg test. – mondta a Programozó. – Az ilyen fogalmi zavarok miatt kevernek mindent össze a felhasználók, mert képtelenek a legalapvetőbb szakkifejezéseket is megjegyezni. Meg hogy kockás füzetnek hívjátok a négyzethálósat, az agyam száll szét ettől is.

– Milyen itt a napfelkelte? – kérdezte újra a Kis Herceg, mert nem szokott eltérni a tárgytól.

– Mit tudjam én? – válaszolta a Programozó. – Nem szoktam látni, én olyankor dolgozom. Mondd meg a GL-ednek, hogy a patch az esti upgrade-ban benne lesz, addig meg hagyjanak békén, mert a debug magasabb prioritású task, mint a support. – és visszafordult a munkájához.

– Milyen barátságtalan figura – gondolta a Kis Herceg, és otthagyta a bolygót. Útközben azon tűnődött, vajon el tudná-e magyarázni a Programozónak, hogy ő nem használ semmilyen programot és mégis normálisan él, vagy hogy a Programozó képes lenne-e elmondani neki, mi az a log úgy, hogy megértse.

– Valószínűleg nem – summázta végül. – A fölnőttek nagyon-nagyon furcsák tudnak lenni.

kicsit  gondolkozunk el azon mi is bizonyos  össze

fogás  egy közösségekbe  sokan úgy vannak azzal

ők  tudnak mindent szívesen el irányítanak

dolgokat ők  úgy vannak jobban  mindet tudnak

életbe ők  irányításával   minden jobban  fog

menni úgy van vele  telnek  idők de még másik

embernek segít  vezetni az közösség jó működjön

de  úgy  van az illető dolgokba  lehet jobban tud

bele  szol dolgokba úgy  van vele másik ember

iránt  ő  is  be segít közösség irányításba ő is 

jobban tud  mindent  elkezdenek közös   erővel

irányítani egy közösséget ami jól ment sikerült

közös erővel irányították a  közösség működést

jól menjen mert   ha nem fogunk   össze közösébe

rendesen  menjen   akkor  nem  tudunk fel  

mutatni semmit életbe  nincsen összefogás  de

ha  elkezdi 1gyik  másikra fújni össze  vissza

irányítanak egy  közösséget nem lesz abba

közösségbe össze tartás azzal Sét húzás lesz

abba  közösségbe és az nem fog jóhoz vezetni

életbe mert  össze fogás  életbe  nagyon fontos

 Krisztus kiragad minket. Ez egy roppant valóság az emberiség múltjában, jelenében, jövőjében, egész történelmében. Noha Istentől származik a teremtés, mégis rettentően elsötétült a bűnnel. Ahogy Szent Pál mondja: egy emberen keresztül bejött a világba a bűn, s a bűn által a halál. Ez a legtömörebb kifejezése annak, ami a teremtésben megtörtént, ami valóság. Itt van a földön a bűn hatalma. Döbbenetes hatalom. Nem csak hogy először bejött az első ember szabad akaratán keresztül, hanem azóta is az egész emberi természeten keresztül jön be, árad, minden vonalon – Isten minden törvényét áttörve, félretolva.

Önkényesen próbál az ember úgy boldogulni, hogy azt hiszi, boldogulása az Isten törvényén túl van: ha azt áttöri, ott vár rá a boldogság. Lesztek, mint az Isten…

Azt hiszem, mivel mind emberek vagyunk, valamilyen formában, mind belekóstoltunk a sötétségnek ebbe a titokzatos birodalmába a bűneinkkel. Mindnyájan megkóstoltuk, hogy micsoda szörnyű valami rejtőzködik itten, micsoda keserű. Hogy az élet értelmét mérgezi, ami ott rejlik a bűn mögött. Az értelmetlenség, a sötétség, az elmagányosodás.

Krisztus Király ünnepén azt ünnepeljük, hogy a sötétség országába belépett Krisztus, az Isten Fia. Elküldte az Atya egyszülött Fiát. Aki olyasmit művelt, amit egy király sem. Egyedül, fegyvertelenül behatolt az ellenséges világ közepébe. És ott maga vívja ki a győzelmet, kezdi meghódítani a világot. Ehhez hasonlíthatjuk azt, amit Krisztus Király művelt a teremtésben, amelyet az ember elsötétített a bűneivel.

Leírhatatlan, nagyszerű, amit a mi Urunk, Jézus Krisztus művelt. És tette mindezt csodálatos egyszerűséggel, alázattal, amit ismerünk az evangéliumból. Elment a kereszthalálig, a Golgotáig. A trónját így állította föl, onnan uralkodik.

A teremtésen belül Jézus Krisztusnak prófétai, királyi és főpapi méltósága van. Az ősi, régi, emberi hagyományban mindhárom szerepet a király töltötte be. A király mutatta be a népéért az áldozatot, a király volt, aki megkérdezte Istent az akaratáról: fölment a torony harmadik vagy negyedik szintjére – ott volt a kis szentély –, hogy megtudja Isten akaratát.

Isten háza és a mennyország kapuja: a kapu a torony alján volt, ott hirdette ki a népnek, hogy mit akar az Isten.
Az Úr Jézus királyságában is, hogy a teremtésbe belépett, szerepel mind a három. Szorosan kapcsolódik a királyságához.

A prófétai tisztje szerint hirdeti meg Isten országát és a kibékülést Isten és az emberiség között. Az evangéliumot, az örömhírt meghirdeti.

Főpapként a legnagyobb tiszteletet tanúsítja Isten iránt az egész emberiség nevében; és dicsérő, magasztaló, engesztelő, könyörgő áldozatot mutat be.

Királyként pedig uralkodik mindenen. Legyőzi a bűnt, legyőzi az ellenséget, a sötétséget. Föltámadásával megmutatja, hogy a győzelem mit jelent mindnyájunknak

Még egy valamire szeretném fölhívni a figyelmet: a mi Királyunk, Prófétánk, Főpapunk olyan, hogy nincs nagyobb vágya, mint az, hogy megossza mindegyikünkkel a prófétai, királyi, főpapi tisztjét.

Krizmával kereszteltek meg bennünket. A krizma Krisztus jele: olaj és balzsam. Az olaj a földi világ produktuma; a balzsam az örökkévalóság, a halhatatlanság jele. Krisztus kenetével mindnyájunkat fölkent a pap mindjárt a keresztségkor prófétának, hogy az evangéliumot éljük és hirdessük – ki-ki amennyire tudja. Papnak, hogy jogunk legyen belépni, részt venni Krisztussal a nagyszerű, Istennek bemutatott áldozatban, a liturgiában. És királynak is felkent az egyház, Krisztus nevében, Isten nevében, hogy mi is uralkodjunk saját kis országunkon, meg ezen a világon: hogy ne rabjai, hanem királyai legyünk ennek a földnek Isten törvényei szerint. És legyőzve magunkat, legyőzve a bűnt, Krisztussal együtt részt vegyünk a föltámadással Krisztus Király győzelmében.

Krisztus Urunknak ez az egyetlen, legnagyobb vágya: hogy megossza azt a nagyszerű valamit, amit Ő mint ember birtokol és hősiesen végigcsinál. Hogy igazi emberré formáljon bennünket, mert az igazi ember a királyi, főpapi, prófétai ember, aki tud, lát, uralkodik: ennek a világnak valóban a csúcsán áll.

Az életünk tele van izgalmas kalandokkal, nehézségekkel és örömökkel. Mindannyian tapasztaljuk a felfelé és lefelé ívelő pillanatokat, a változások hullámait és az új lehetőségeket. Az életnek ez az elképesztő utazása néha kihívásokat hoz, de inspirációra és motivációra van szükségünk ahhoz, hogy továbbra is lelkesedéssel és érdeklődéssel nézzünk szembe minden napunkkal.

Az inspiráló idézetek az életről rendkívül erőteljes eszközök, amelyek képesek megszólítani a szívünket és megérinteni a lelkünket. Azok a gondolatok és bölcsességek, amelyeket híres emberek hagynak ránk, képesek átformálni gondolkodásunkat, és új perspektívába helyezni az életünket. Az idézetek olyan pillanatok, amikor az elme megáll, és elmerengünk azon az egyetlen mondaton, amely megragad bennünk valamit.

Az inspiráló idézetek az életről nemcsak lelki támaszt nyújtanak nekünk, hanem átjárják a mindennapjainkat a szépség, a motiváció és a céltudatosság érzésével. Az idézetek nemzetek határain ívelnek át, és minden kultúrában megtalálhatók, minden nyelven megfogalmazva. A magyar nyelv sem marad el az inspirációtól, és lenyűgöző idézetekkel rendelkezik, amelyek segítenek nekünk új szemmel tekinteni az életre.

Ebben a blogbejegyzésben felfedezünk néhány inspiráló idézetet az életről, amelyek új nézőpontot nyitnak a világ iránti szeretetünkhöz. Ezek az idézetek arra ösztönöznek bennünket, hogy gondolkodjunk el az élet alapvető jelentésén, és ébredjünk rá az értékes pillanatokra, amelyekkel találkozunk nap mint nap.

Inspiráló idézetek az életről: Lásd az életet új szemszögből
Az idézetek ereje abban rejlik, hogy egyszerűen kifejezik a bölcsességet és az élet alapvető igazságait.

Ábrahámot szemléltük egyszerű hűségében: “Isten majd gondoskodik”. Ábrahám nem engedi, hogy belső összeütközésre kerüljön a sor. Az Isten felfoghatatlan rendelkezése iránti engedelmessége és Izsák iránti szeretete között; ide értve mindazt, amit ez a fiú, becézett egyetlene és az ígéret gyümölcse képviselt számára.

Most este nem szívesen viszem vissza újból Önöket a mai problémák és forrongások kellős közepébe. Jól tudom, hogy lelki gyakorlatra hívtak, és hogy Jézus Önöknek is azt mondja, mint az agyondolgozott apostoloknak: “Gyertek velem külön valamilyen csendes helyre, és pihenjetek kevéssé”, s erre valamennyien a pusztába vonulnak ). De azt is tudják: alighogy az apostolok megérkeztek arra a nyugodtabb helyre, ahová Jézus vitte őket, az emberek mindenfelől oda tódulnak, még meg is előzik őket, és mire kiszállnak a bárkából azon a vidéken, ahol – ha szabad így mondanunk – ezt a lelkigyakorlatot kellett volna végezniök, “nagy tömeg” fogadta őket; Jézusnak “megesett a szíve rajtuk” és “tanítani kezdte őket”. Mi is, anélkül, hogy elveszítenénk a mi Urunk Jézus és az Egyház igazán lelkies szemléletét, ma este visszatérünk az emberek és kínjaik közé. Ma az egyszerű vagy “kettős hűség” drámájánál időzünk, hogy egy Franciaországban divatos kifejezést alkalmazzak. Ezt a szót először a munkáspapok esetében használták az 1953-1954-es krízis idején: akkor emlegettek kettős hűséget, egyfelől a munkásvilághoz, másfelől az Egyházhoz. De azt hiszem, a kettős hűségnek ez a kifejezése csapda. Bizonyára nem beszélnék Önöknek róla, ha nem lenne más, mint a múltnak egy fájdalmas eseménye. A mai keresztények egyik legidőszerűbb problémájának kellős közepébe jutottunk.

Azért is bocsánatot kell kérnem, hogy megint francia példából indulok ki. Tudják, gyakran szemünkre hányják mint hibánkat: mi franciák mintha azt hinnénk, hogy az egész világ számára feltaláltuk a puskaport! Egyszer Lengyelországban találkoztam Kominek püspökkel, aki tárt karokkal és jóságos mosollyal fogadott, ezzel meghazudtolva gonoszkodó megjegyzését: “Nézzed csak, Loew atya itt van Lengyelországban! Ugyan mit hoz nekünk, hogy megreformálja a lengyel egyházat? Franciaországban ugyan nem mindig megy minden a legjobban… de önöknek franciáknak mindig van orvosságukt minden más ország számára!” Erre így feleltem: “Tudja, Püspök Úr, nem arról van szó, hogy annyi orvosságunk lenne! Csak éppen mi Franciaországban sokszor előbb kaptuk meg a betegséget másoknál. Nem vagyunk jobb orvosok, hanem mindenkinél előbb voltunk betegek. Így hát talán jobban tudjuk – nem az orvosságot, hanem hogy mi a betegség, hiszen keresztülmentünk rajta.”

Ha tehát ennek a kettős hűségnek a betegségéről beszélek most Önöknek, nem azért teszem, mintha azt állítanám, hogy orvosságot hozok rá. Egyszerűen olyan bajról van szó, amelyet jól ismerek. Ez a baj nem csupán az emberek szűk körét érinti, hanem mindenütt találkozik vele az ember, ahol két látszólag egymásnak ellentmondó hűségben kell élni, és a türelmes hit sötét útját járni. A munkáspapok válsága ez, akik hűek akarnak lenni a munkásokhoz és hűek az Egyházhoz; a harmadik világ országaiban működő misszionáriusok válsága, akiknek választaniok kell az evangelizáció és a forradalom, a világ és az Isten országa értékei közt: hűséges akarok lenni minden emberi értékhez, és hűséges az Isten országának értékeihez, mintha a kettő ellentmondásban állna. Különben ez volt a modernista válság drámája is. Hűség az észhez és a tudományhoz, vagy hűség a hithez? Hűség az Egyházhoz vagy hűség a világhoz? Úgy tetszik nekem, hogy bármelyik téren Ábrahám példájára egyetlen hűségben kell élnünk.

Manapság – és erre a Zsinat is nagy kísérlet volt – próbáljuk újra létrehozni a “sors-közösséget” korunk embereivel, betölteni azt a szakadékot, azt az árkot, amelytől Suhard bíboros nem tudott aludni, megértetni magunkat az emberekkel, ahogy olyan jól mondja a “Gaudium et spes” konstitúció. A sorsközösségnek ez a gondolata megéri, hogy megállapodjunk mellette. Két emberre hivatkozom, akik mélyen átélték ezt. Ezek P. Lebret és Gustave Thibon.

P. Lebret a sorsközösséget az Atlanti-óceán tengeri halászai között ismerte meg. Ezeknek az embereknek az élete szegény és nehéz volt, de mindenkit valóságos szolidaritás egyesített. Mikor a halászbárka a halrakománnyal visszaért a kikötőbe, nem fizettek az embereknek, hanem bizonyos számú részre osztották a zsákmányt. A hajó, a kapitány, a tengerészek mind jogosultak voltak ennyi vagy annyi részre, és a hajósinasnak is joga volt egy fél vagy negyedrészre. Ha a fogás jó volt, mindenki nagyobb részt kapott, ha rossz, mindenki kevesebbet.

Gustave Thibon Rhone-völgyi falujában szintén látta ezt a sorsközösséget. A gazdag parasztoknak nagyobb földjük volt, a szegényeknek kisebb, de mindenki egyformán leste az eget, a meteorológiai értelemben vett eget, ugyanazzal az aggodalommal, jól tudva, hogy ha esik vagy jégeső jön, mindenki aratásának vége, ha pedig jó idő van, mindenki jól arat. Mindnyájan sorsközösségben voltak a napfény és az eső tekintetében. De még a cipőkereskedő is ugyanolyan nyugtalanul vizsgálta az eget, mint a paraszt, tisztában volt vele: ha az aratás rossz, a parasztok abban az évben nem vesznek tőle facipőt. Viszont amikor később jött egy hivatalnok, levélhordó vagy tanító, a maga jobb vagy soványabb fizetésével, aki, még ha gyenge fizetést is kapott, de azt megkapta a hó végén akár jó, akár rossz időben, az nem volt közösségben a falu parasztjaival: az ő sorsa más volt.

hány  embert  életébe  szereti  nagyon osztani

bizonyos észt osztani  életbe  ő  okos másik mintha

nem  tud  szemit  életről  mi helyzet  így könnyen

úgy  van  vele   meg  mondom ki  osztom bizonyos

észt ő jobban tudja   lehet embernek elmondták 

arról dolgokat amit kel életről vagy túl súly ügybe

de az ember neki  áll küszködni elenne  akkor

igazán   nincs mit  tennie  csak arra koncentrálnia

mit  mondott  nekem  akkor  orvos  az  tanács  az

embernek  azt  amit  mondtak tán elfelejted azt

bizonyos tanácsot újra  meg kel kérdezni egy 

orvoshoz illetékes   emberhez mondja meg az

ügybe  mit  kel tenni  akkor ember   meg jegyzi

amit   tanácsoltak neki  vagy  törekszik maga

tudása szerint diétás módra élni és nem lesz gond

ne  úgy  hogy  másik ember aki lehet tudja neki

orvosok mondták de ő akkor  ki  osztja  bizonyos

észt  másiknak    mit kel tenni  lehet tudja teszi

is életbe  ilyenkor  aki osztja észt  másinak lehet

jobban magára haragítja   bosszantja  azt  embert

azért nem kéne néha olyan embernek ki osztani

bizonyos  tudását  tud lehet ő is  tudja . így  azt

embert  fölbosszantom mert  olyan természete

van  törekedni kel másik ember felé ne bosszantsa

fel