lunablog

Ma gazdag fogás várja, ugye?

A halász a fejét rázza.

– De azt hallottam, hogy ilyen időben jó a kapás!

A halász bólint.

– No, és nem fut ki a tengerre?

A halász a fejét csóválja. A turista levertnek látszik.

– Talán rosszul érzi magát?

A halász a taglejtések nyelvéről végül áttér a normális beszédre.

– Nagyszerűen érzem magam – mondja. – Soha életemben nem éreztem magam ilyen jól.

Feláll és kinyújtózik, mintha atlétaszerű testalkatáról szeretne bizonyságot tenni.

– Egyszerűen fantasztikusan jól érzem magam!

A turista arca egyre szomorúbb lesz, és már nem tudja elfojtani kérdését, amely úgyszólván a szívéből fakad:

– De akkor miért nem megy ki a tengerre?

– Mert ma reggel már kint jártam.

– És jó fogás volt?

– Olyan jó, hogy most már nincs miért még egyszer kimennem. Négy homárt, két tucat makrélát fogtam…

A halász végre teljesen felébred, beszédesebb lesz és megnyugtatólag veregeti a turista vállát, akinek gondterhelt arckifejezését az alaptalan, de megható bánat jelének tartja.

– Még holnapra és holnaputánra is futja – jelenti ki, hogy végképp levegye a terhet az idegen válláról. – Nem akar rágyújtani az én cigarettámra?

– Köszönöm.

A cigaretta a szájban, megint katt! A turista fejét csóválva letelepszik a csónak szélére, fényképezőgépét maga mellé teszi – most szüksége van arra, hogy mindkét keze szabad legyen, mert kellő nyomatékot akar adni beszédének.

– Nem szeretnék beavatkozni személyes ügyeibe – kezdi –, csak hát képzelje el, hogy ma másodszor, harmadszor, sőt talán negyedszer is kifut a tengerre, és akkor három, négy, öt, sőt talán tíz tucat makrélát fogna… Képzelje csak el!

A halász bólint.

– És nemcsak ma, hanem holnap, holnapután is – folytatja a turista –, egyszóval mindennap, ha szerencsés napnak bizonyul, kétszer, háromszor, sőt talán négyszer is kifutna a tengerre… el tudja képzelni, hogy akkor mi lesz?

A halász a fejét rázza.

– Legfeljebb egy év múlva motort vásárolhat, két év múlva újabb bárkája lesz, három-négy év múlva pedig bizonyára vásárolhat két csónakot, és azzal aztán még többet fogna – egy szép napon pedig két motorhajója lenne, és… – a lelkesedéstől egy pillanatra elakad a turista hangja – kis hűtőházat épít, esetleg füstölőt is, aztán meg konzervgyárat, saját helikopterre tesz szert, hogy a levegőből figyelhesse a halvonulást és rádión utasíthassa a motorhajóit. Aztán engedélyt szerez, halvendéglőt nyit, és saját maga közvetítő nélkül exportálná a homárjait egyenesen Párizsba… és akkor…

A lelkesedéstől megint elszorul a turista lélegzete: a fejét rázza, szinte megfeledkezik szabadságának örömeiről, lelke mélyén szomorkodik, és úgy nézi a békésen gördülő hullámokat, melyek között a ki nem fogott hal bukfencezik.

– Akkor… – mondja, de az izgalom még mindig megbénítja.

A halász megveregeti a vállát, mint ahogy a gyermekét szokás, akinek a torkán akadt valami.

– Akkor mi lesz? – kérdezi halkan.

– Akkor – mondja halk elragadtatással az idegen –, akkor leülhet ide a partra, szunyókálni a verőfényben, és nézheti ezt a gyönyörű tengert.

– De én most is ezt teszem! – válaszol a halász. – Nyugodtan üldögélek a parton és bóbiskolok. Csak a maga kattogása zavart meg…

A turista töprengve távozik a parttól. A munkára gondol, amelyet mindig eszköznek tartott ahhoz, hogy egy szép napon megszerzi magának azt a lehetőséget, hogy többé ne kelljen dolgoznia. Arcán most nyoma sincs az együttérzésnek a szegényesen öltözött halász iránt – csak egy kis irigység látszik rajta.

Van 1 % – od ?
Ajánld fel !
Ha nekünk, akkor ezt írd rá
Mint a többi ember Alapítvány – 18711516 1 13 – 1% nál

Egy oszlop tetején, magasan a város fölött állt a Boldog Herceg szobra. Tetőtől talpig arany borította, vékony, finom levelekben, két ragyogó zafír volt a szeme, s hatalmas rubin piroslott a kardja markolatán.

Nemhiába csodálta mindenki.

– Legalább olyan szép, mint egy szélkakas – jegyezte meg az egyik városi tanácsos, aki szerette volna, ha híre megy művészi ízlésének –, csakhogy nincs annyi haszna – tette hozzá, nehogy az emberek még azt higgyék, hiányzik belőle a gyakorlati érzék, mert az aztán nem hiányzott.

– Bár olyan lennél, mint a Boldog Herceg! – sóhajtott fel a józan anya, mert kisfia nyafogott, hogy hozza le neki a csillagokat. – A Boldog Hercegnek még álmában sem jut eszébe, hogy nyafogjon valamiért.

– Örülök, hogy akad legalább egy lény a világon, aki tökéletesen boldog – dünnyögte a csalódott férfi, amint a csodálatos szobrot bámulta.

– Olyan, mint egy angyal – mondták az árva gyerekek, amikor kiléptek a székesegyházból ragyogó skarlátvörös kabátban és tiszta, fehér kötényben.

– Honnan tudjátok? – kérdezte a számtantanár. – Sose láttatok angyalt.

– Dehogynem, álmunkban – válaszolták a gyerekek, és a számtantanár összeráncolta a homlokát, és nagyon szigorú arcot vágott, mert nem helyeselte, ha a gyerekek álmodnak.

Egy éjszaka elszállt a város fölött egy kis fecske. Társai már hat hete útnak indultak Egyiptomba, de ő hátramaradt, mert szerelemes volt a legszebb nádszálba. Még a kora tavaszon ismerkedett meg vele, amint egy nagy, sárga pillét kergetett a folyó mentén, és a nádszál karcsú alakja úgy elbűvölte, hogy megállt és megszólította:

– Szeresselek? – kérdezte a fecske, mert kedvelte az egyenes beszédet, mire a nádszál mélyen meghajolt. Így aztán a fecske újra meg újra körülrepülte a nádszálat, a szárnya meg-megérintette és ezüstösen fodrozta a vizet. Ez volt a vallomása, és így udvarolt egész nyáron át.

– Micsoda nevetséges kapcsolat – csivitelte a többi fecske –, nincs a menyasszonynak pénze, és túlságos sok a rokona. – És csakugyan, a folyót szinte elborította a nád. Azután beköszöntött az ősz, és a fecskék elrepültek. Távozásuk után a kis fecske nagyon egyedül maradt, és unni kezdte kedvesét.

– Örökké csak hallgat – mondta –, és félek, hogy ingatag természet, mert szüntelenül kacérkodik a széllel. – És valóban, a nádszál a legkisebb szélre is a lehető legkecsesebben hajladozott. – Elismerem ugyan, hogy otthon ülő teremtés – folytatta a fecske –, én viszont szeretek utazni, szeressen hát utazni a feleségem is! – Eljössz-e velem? – kérdezte végül a nádszáltól; de az csak a fejét rázta, annyira ragaszkodott az otthonához. – Hitegettél csak! – kiáltotta a fecske. – Indulok a piramisokhoz. Isten veled! – És elrepült.

Szállt, szállt egész nap, és estére megérkezett a városba.

– Hol töltsem az éjszakát? – kérdezte. – Remélem, felkészültek a fogadásomra.

Ekkor megpillantotta a szobrot az oszlop tetején.

– Itt fogok megszállni – kiáltott fel –, pompás ez a hely, járja a friss levegő is! – És leereszkedett, egyenesen a Boldog Herceg lába elé. – Arany a hálószobám – mondta magának halkan, amint körülpillantott, és aludni készült; de alig dugta a fejecskéjét a szárnya alá, rápottyant egy nagy vízcsepp. – Milyen különös! – kiáltott fel. – Egyetlen felhő sincs az égen, tisztán ragyognak a csillagok, és mégis esik. Bizony szörnyű az éghajlat itt Észak-Európában. A nádszál ugyan szerette az esőt, de csak puszta önzésből.

Akkor ismét ráhullott egy csepp.

– Mi haszna van egy ilyen szobornak, ha még az esőtől sem véd meg? – kérdezte. – Keresnem kell egy jó, fedeles kéményt. – És elhatározta, hogy továbbszáll.

De mielőtt szétnyitotta volna szárnyait, ráhullott a harmadik csepp. Ekkor felnézett és látta – de jaj, mit is látott?

A Boldog Herceg szeme könnyben úszott, és a könnyek végigcsorogtak aranyorcáján. És a holdfényben olyan gyönyörű volt az arca, hogy a kis fecskét elöntötte a szánalom.

– Ki vagy te? – kérdezte.

– Én vagyok a Boldog Herceg.

– Miért sírsz akkor? – kérdezte a fecske. – Teljesen átáztattak a könnyeid.

– Míg éltem, és emberi szívem volt – felelte a szobor –, azt se tudtam, mi a könny, mert a Gondtalanság Palotájában laktam, ahova nem léphet be a Szomorúság. Nappal a kertben játszottam társaimmal, este pedig a Nagy Teremben én nyitottam meg a táncot. A kertet magas fal vette körül, de nekem eszembe se jutott megkérdezni, hogy mi van a falon túl, olyan szép volt odabent minden. Az udvaroncaim Boldog Hercegnek neveztek, és én csakugyan boldog voltam, ha a gyönyör boldogság. Így éltem, és így haltam meg. És most, hogy holt vagyok, ide állítottak, olyan magasra, hogy látnom kell a város minden szörnyűségét és nyomorúságát, és bár a szívem ólomból van, mást sem csinálok, csak sírok.

„Úgy, hát belül nem is arany?” – jegyezte meg magában a fecske. De udvariasabb volt annál, semhogy kimondjon egy ilyen személyes természetű megjegyzést.

– Messze innen – folytatta mély, zengő hangon a szobor –, jó messze, valamelyik kis utcában áll egy szomorú házacska. Ablaka éppen nyitva, és én egy asszonyt látok odabent, amint az asztal mellett ül. Arca keskeny és megviselt, keze durva és vörös, telis-tele tűszúrással, mert az asszony varrónő. Golgotavirágokat hímez éppen egy atlaszruhára, amelyet a királyné legkedvesebb udvarhölgye visel majd a legközelebbi udvari bálon. A szoba sarkában, az ágyon betegen fekszik a kisfia. Lázas, és narancsot kér. De az édesanyja nem tud mást adni neki, csak vizet, s így a kisfiú sír. Fecském, fecském, kicsi fecském, nem vinnéd-e el neki a rubint a kardom markolatáról? Lábamat ehhez a talapzathoz erősítették, magam nem tudok mozdulni.

– Engem várnak már Egyiptomban – mondta a fecske. – Társaim föl-le cikáznak a Nílus fölött, és beszélgetnek a nagy lótuszvirágokkal. Hamarosan elpihennek a nagy király piramisában. Ott fekszik a király is festett koporsóban. Sárga vászonba burkolták, és bebalzsamozták fűszerekkel. A nyakában halványzöld jadelánc van, és a keze, mint a száraz levél.

– Fecském, fecském, kicsi fecském – mondta a Herceg –, várhatnál-e még egy éjszakát, lennél-e a követem? A kisfiú olyan szomjas, és az édesanyja olyan szomorú.

– Ha meggondolom, én nem is szeretem a fiúkat – felelte a fecske. – Múlt nyáron, amikor a folyó mellett tanyáztam, volt ott két durva kölyök, a molnár fiai, akik unos-untalan kővel hajigáltak. Persze, nem találtak el, mi fecskék sebesebben repülünk annál, és az én famíliám különösen híres a gyorsaságáról, hanem azért ez tiszteletlenség volt.

De a Boldog Herceg úgy elszomorodott, hogy a kis fecske megsajnálta.

– Bár nagyon hideg van – mondta –, egy éjszakára mégis maradok, és a követed leszek.

– Köszönöm kicsi fecske – mondta a Herceg.

Így aztán a fecske kicsípte a nagy rubint a Herceg kardjából, és a csőrébe fogva, a tetők fölé emelkedett.

Elszállt a székesegyház tornya mellett, ahol az angyalok fehér márványszobrai állnak. Elsuhant a palota fölött, és hallotta a tánc dobogását. Egy szép fiatal lány épp akkor lépett ki az erkélyre szerelmesével.

Van 1 % – od ?
Ajánld fel !
Ha nekünk, akkor ezt írd rá
Mint a többi ember Alapítvány – 18711516 1 13 – 1% nál

magasztalni Istent. Ez egészséges emberi viselkedés.

Egész éltünket megvizsgálhatjuk: a hivatásunk sem más. Szent Lukács talán a nagy pásztorokat, az apostolokat láthatta ezekben a képekben, amelyeket elénk vetít. Mert az apostolok is meghallották, hogy hívta őket Jézus. Aztán elmentek. „Jertek és lássátok.” „Mester, hol laksz?” Aztán vele maradtak. Meggyőződtek róla, látták, hallották őt – bizonyos folyamat után, amikor begyógyult bennük az emberi természet minden elferdülése. A Szentlélek jött, és helyreigazította bennük ezt az egyszerűséget. Akkor örvendeztek, magasztalták Istent. Elmentek, mondták a dolgokat. Ez az egész.

Ez lenne az evangélium hirdetése is, ha ilyen egyszerűek lennénk, mint a pásztorok. Már tele lenne az evangéliummal az egész Föld. Csakhogy mi nem vagyunk ilyen egyszerűek. Az Úristent, a Mennyei Atyát már kezdetben valahogy nem láttunk, nem értettük, nem fogtuk föl, nem azt tettük, amit mondott. Nem örvendeztünk neki. Nem mentünk el mondani, nem tettük, amit hallottunk, nem magasztaltuk.

Itt van a nagy kettősség, hogy a szerkezetünk, az emberségünk, és az emberségünkben a gyermekség, a tiszta természet valahogy elromlott. Közbeékelődnek dolgok, amik akadályozzák azt, hogy halljunk. Most visszacseng a fülünkbe, hányszor szerepel az evangéliumban: a süketek hallanak, a vakok látnak, a bénák járnak, hirdetik az evangéliumot a szegényeknek… A vakság meg a süketség van rajtunk sokszor. Hiába mondja-mondja Isten; hiába van tele az egész levegő, a légkör, minden, Isten titkaival. Megtestesült, eljött, itt van. Részesülünk belőle minden nap. De annyira nehéz lett, megterhelt lett a mi emberi lényünk! Mi mást látunk. Másképp látjuk a dolgokat. Másképp halljuk, mint van. Millió filozófia. Túl okos az ember. A propaganda betölti a világot, de más szerepel a propagandában. Coca-cola, annak egész nagy, hatalmas hírverést csapnak. Tömít, tömít… eltömő anyagok bennünk, hogy ne lássunk, ne halljunk. Ne lássuk azt a tiszta, végtelen tiszta isteni gyermeket, aki Máriával és Józseffel ott van. És semmi más nincs ott.

A mi életünkben is mennyi halmozódott föl, mennyi vont el tőle! Egy egyszerű dolog: hogy imádkozzunk. Mennyi dolgot kell az embernek legyőzni! Olyankor jelentkezik az ember természetének ez a megterheltsége, beszennyezettsége, rozsdássága. Nem mozdul Isten gondolata, hívása szerint; az igazságok, a titkok, a szeretet hívása szerint. Ezért van ennek a kis gyermeknek olyan óriási munkája itt köztünk a földön: a szórólapátjával a szérűt megtisztítani. Bennünket megtisztítani; azt a sok-sok hulladékot kisöpörni, amit az ösztöneink fölhalmoznak bennünk.

A táplálkozás ösztöne… de nem csak a testi táplálkozásé. Befalni mohón ezt az egész világot, ami Isten és köztünk itt van színesen. Ez a táplálkozás ösztöne annyira betölti az embert, hogy míg odajutnánk, hogy vele éljünk, az ő Igéjével, az ő kenyerével, addigra már jóllaktunk minden mással.

A tevékenység ösztöne, menjünk, tegyük, ami eszünkbe jut. Azt nem szűrjük ki, hogy ő mit mond, mit tegyünk. Teszünk minden mást. Komplikáljuk az életünket. A nyugati világ agyon van telítve mindenfélével – ha hallgatjuk, hogy mi mindent csinálnak. Az evangéliumban meg Mária meghallotta Isten szavát, akaratát, aztán megtette. Boldog volt. Milyen egyszerű!

Az emberiség meg csinál mindenfélét. Valóban félelmetes, hogy mi mindent csinál. A fegyverkezésre gondolok, hogy 40 millió munkás dolgozik fegyvereken. Minek ez? – mondhatná Isten. Hol hallottátok, hogy ezt kell tenni? Mi tesszük, és nem tudunk leállni.
Milyen nagy munkája van ennek a kisdednek, hogy ezt mind eltakarítsa az útból, és újra gyermekké tegyen bennünket!

Az összes többi ösztön mind mit halmoz föl! A birtoklás, a bírvágy ösztöne! Az is mi mindent halmoz föl az emberben! Még a szerzeteseknél is! Tele tudunk lenni apró mütyürökkel, vacakokkal! Csak Őt nem tudjuk birtokolni, hogy a miénk legyen. A kisded Jézusnak mennyire ki kell fosztania bennünket, hogy a hely újra tiszta legyen, hogy ő legyen a miénk, és boldogok legyünk.

A többi, a társas ösztön, az érvényesülési ösztön, mind arra való, hogy az igazi érvényesülés irányába nyisson ajtót bennünk. De míg odajutunk! Először tele leszünk magunkkal, a mi dolgainkkal. Mikor aztán kiüresedünk magunkból és látjuk, hogy nem kellemes társalgó, nem kellemes társ, ha magunkban vagyunk, akkor fölfedezzük Őt, a gyermeket, és karunkra vesszük. Megtaláljuk Máriát és Józsefet. Addig sok munkája van a Kisjézusnak!

A többi ösztön is, a védekezési ösztön – míg arról leteszünk! Inkább minden ellen védekezünk, ami őt fenyegeti. Őt meg engedjük, hogy elfoglaljon minket.

A fajfenntartó: különös ösztön, amely az életre irányul, a boldogságra irányul, a szeretetre irányul. Mennyi halmozódik föl bennünk, ami a szeretet útjában van! Nem enged bennünket szeretni, nem enged bennünket ujjongani, magasztalni Istent!

Kisded Jézus, a szórólapáttal és a tüzeddel tisztíts meg, hogy a bennünk lévő ősi, aminek teremtve vagyunk, ami újjáteremtetett a keresztségben, vagyis az Istengyermek, kiszabaduljon, és magasztalhassa veled az Atyát. Szerethessen veled, élhessen veled! Ezt kérjük a pásztorok miséjében tőled, amikor találkozunk veled a szentmisében.

Van 1 % – od ?
Ajánld fel !
Ha nekünk, akkor ezt írd rá
Mint a többi ember Alapítvány – 18711516 1 13 – 1% nálvárakozás

Talán az emberiség életének egyik legzűrzavarosabb területe a tekintély, a hatalom és a vele összefüggő kérdések. Gondoljunk csak rá, hogy a mi rövid életünk alatt, egy-egy nemzedék alatt micsoda fölfordulásokat éltünk meg ezen a téren, micsoda küzdelmek zajlottak és zajlanak le most is a világon, hogy ki kaparintsa kezébe azt, amit hatalomnak nevezünk a földön, világi hatalomnak.

Mennyire megalázó az emberiség számára, hogy minden téren a tudományával micsoda nagyra jut és ez a kérdés teljesen rendezetlen a földön. Ellenőrizhetetlenül, még olyan helyeken is, ahol valahogy alkotmányos módon rendezettnek látszik, hogy kiknek a kezébe és hogyan kerüljön az a hatalom, még ott is a háttérben ellenőrizhetetlen erők működnek, és kicsúszik az emberek keze alól, az értelmünk irányítása és a jobb belátás irányítása alól az, hogy végül is hogyan gyakorolják azt a hatalmat a földön, amitől az emberek földi jóléte és boldogulása függ. S micsoda küzdelmeket kell még ennek az emberiségnek a jövőben is végigküzdeni ennek a kérdésnek a rendezetlensége miatt, míg talán elérkezhet egyszer az emberiség oda, amit a Szentatya javasolt az Egyesült Nemzetek előtt: létrejöjjön a földkerekségen egy igazi, rendezett, az Egyesült Nemzetek által rendezett hatalom és tekintély, amely aztán bele tudna szólni olyan kérdésekbe, amik most fölháborítóan, a legsötétebb emberi önkénynek szolgáltatják ki az emberek jó részét. Országokat, életeket, értékeket.

A Szentírásba tekintve látjuk, hogy ez a kérdés hova nyúl vissza. A Szentírás mindjárt az első lapokon, a Teremtés könyvében megmutatja, hogy az ember engedetlen a legfőbb tekintéllyel szemben, a Mennyei Atya tekintélyével szemben, és ezért van aztán kiszolgáltatva egy teljesen sötét tekintélynek, a Kísértő tekintélyének, olyan tekintélynek, amit az ember végül is maga csinál, maga választ. És az engedetlenségünk micsoda gyötrelmet hoz a nyakunkba! A Szentírás azonban azt is megmutatja, hogy Isten rendjéhez, teremtett rendjéhez tartozik, hogy legyen törvény, és legyen hatalom, és legyen tekintély a földön. És megnyitja az utat, hogy ennek a tekintélynek engedelmeskedve Neki magának tudjunk engedelmeskedni. És azt is megmutatja a Szentírás, hogy mindenki, aki hatalmat hordoz a földön, csak szolga, és számadással tartozik.

Óriási kísértés embereknek olyan hatalmat hordozni, amilyen szinte megdöbbentő. Minél több eszköz áll egy állami hatalom rendelkezésére, annál hatalmasabb kísértés azt a hatalmat hordozni.

Milyen fölüdítő ebben a borzasztó, válságos, zűrzavaros kérdésben az Úr Jézus megjelenése! Már Mózes is világosságot hozott, mert neki Isten valóban tekintélyt, egyedülálló tekintélyt adott a választott népben, hogy ezt a választott népet Egyiptomnak a szolgaságából, amely lényegében legelviselhetetlenebb, és Isten előtt is teljesen elutasításra méltónak az által bizonyult, hogy nem engedte a választott népet, hogy Istennek áldozatot mutasson be, hogy igazán istentiszteletet gyakoroljon.
Ez adott jogot arra, hogy a választott nép aztán kivonuljon onnan. Ezzel vonta magára Egyiptom azt a tíz csapást.

Később is, ahogy János apostol megjövendöli a földi hatalmaknak a bukását. Ezért következik be a hatalmak a bukása, mert visszaélnek a használattal, a hatalom használatával.

Mózesnél azonban a kétféle hatalom, a földi és a lelki természetű, a politikai és a lelki hatalom még összekeveredik, és rengeteg összeütközésnek a forrása lesz a választott népen belül is, és a környező népekkel szemben is ennek a két hatalomnak a tisztázatlan szerepe.

Teljes világosságot a hatalom kérdésében az Úr Jézus hoz. Milyen titokzatos, ahogy Ő a világ legtermészetesebb hangján és módján kimondja, hogy minden hatalom nekem adatott, az én kezemben van. Végül is ez lesz a teljes kibontakozás, mikor Ő eljön, akkor minden hatalmat átvesz, minden vezető hatalmat, tanító hatalmat, a főpapi hatalmat, a prófétaságot.

Egy lesz a tanítónk, királyunk, papunk, mesterünk és már most is az, mert már eljött, az első eljövetele itt van.

Ez az első dolog, amit az Úr Jézus tisztán kimond. És képzeljük el magunkat, hogy milyen öntudatot hordozott az Úr Jézus, mikor ott állt Pilátus előtt és a hatalom kérdése fölmerült. Mikor Pilátus maga hozza elő a hatalom kérdését, hogy „nem gondolod, hogy hatalmam van téged elítélni vagy fölmenteni?” Egyszerre milyen érzékenyen megmozdul az Úr Jézusnak az öntudata. Ott áll Ő egy emberi hatalom előtt, Ő, aki tudja, hogy minden hatalom Neki adatott mennyben és a földön. Akkor mondhatja:„nem volna hatalmad, ha nem kaptad volna”.

Ez az egyik, amit az Úr Jézus mutat. A másik az, hogy Ő egyelőre a világi hatalmat nem akarja direkt, közvetlenül kézbe venni: „adjátok meg a császárnak, ami a császáré”. Meghagyja a hatalmakat a maguk helyén továbbra is. Adjanak mind ők is számot majd egyszer Őelőtte, addig, ha helyeset parancsolnak, Istennel megegyezőt, és engedik az alattvalóikat, hogy Istent tiszteljék, akkor engedelmeskedni köll nekik.

Amennyiben ők is elragadtatják magukat, hogy az Isten tiszteletét nem engednék, akkor a keresztény gyakorlat ugye az, hogy ennek nem engedelmeskedik egy keresztény. Mint az apostolok is kimondták: magatok mondjátok, meg döntsétek el, hogy inkább kell engedelmeskedünk Istennek, mint az embereknek. Mert az ilyen jogtalan hatalom csak emberi.

Azután az Úr Jézus azt is megmutatta a földi hatalomra és tekintélyre vonatkozólag, hogy viszont az övéi között, az Ő egyházában – ahol szintén fölállított legfőbb tekintélyt – hogyan köll ezt a tekintélyt hordozni.

És itt érkezünk el a mai vasárnap talán mondjuk a hozzánk legközelebb álló területére: ez érvényes végig minden adottság és ajándék hordozására, mert a hatalom, a tekintély is ajándék, adottság, Istené.

Az Úr Jézus maga megmutatta, hogy köll hordozni ezt a hatalmat és tekintélyt: alázattal, mindig a Mennyei Atya színe előtt, aki a rejtekben lát, és szolgálatra fordítva a hatalmunkat. Mindenki szolga. Mikor Péter kérdezi az Úr Jézust, hogy hányszor köll megbocsátani, akkor hozza a példát a szolgáról, és ezzel tudtára adta Péternek, hogy te is szolga vagy. Használd az irgalomra a hatalmadat, ahogy én bűnbocsánatra használtam, irgalomra, gyógyításra, segítésre, szeretetre.

Az Úr Jézus ezzel nekünk is félreérthetetlen útbaigazítást adott: minden talentumot, minden adottságot, ajándékot, karizmát azért kapunk, hogy szolgáljunk; használjuk egymás és a közösség javára. S az Úr Jézus végtelen finoman és élesen és minden alkalmat fölhasználva megmutatja, hogy az övéi között senki, de senki nem teheti magát a többi fölé, pedig erre legyőzhetetlen hajlamunk lenne mindnyájunknak. Minden kis ajándékunk alapján készek lennénk mindjárt fölfuvalkodni, és magunkat a többi fölé helyezni. Az Úr Jézus megmutatta, hogy szolgák vagyunk. Ha mindent megtettünk, amit parancsolt, akkor is haszontalan szolgáknak kell magunkat érezni, és abban kell versenyeznünk, hogy a legkisebbek legyünk, hogy a legutolsó helyre tegyük magunkat, arra a helyre, ahol mindenkit szolgálhatunk.

Milyen nagyszerű volt megélni most az anyaszentegyházban az Úr Jézus tanításának a kivirágzását ezeken a pápaválasztásokon.

Legyünk büszkék, drága jó testvéreim, arra, hogy az Úr Jézus ajándékaként az anyaszentegyházban annyi küzdelem során végre rendeződött a hatalom átruházásának a módja! Milyen kínos nagyszerű pontossággal van ez meghatározva a pápák által az egyház alkotmányában, és milyen tisztán, egy-két nap alatt elintézték az ilyen súlyos kérdést, mint a pápaválasztást, a legfőbb hatalomnak az átruházását, és milyen tisztán, alázattal veszik és hordozzák, akiknek jut, ezt a hatalmat.

Most, mikor az Úr Jézus elé térdelünk, köszönjük meg Neki ezt a külön drága nagy ajándékot! És köszönjük meg Neki, hogy példájával, tanításával tisztázta ezt a nagyon kényes kérdést a földön. A hatalomnak, az ajándékoknak a hordozását, hogy hogyan kell azokkal bánni. És kérjük, hogy simítsa el a földön ezeket az ügyeket, olyan helyeken, ahol még ezek a kérdések egészen pogány módra mennek, és harcokban, háborúban törnek ki a hatalomért való tusakodás erői – miközben kimondhatatlan kín és szenvedés származik a szegényekre és az elnyomottakra ezekből a rendezetlen dolgokból!

Kérjük meg az Úr Jézust, hogy könyörüljön ezeken a népeken, könyörüljön az emberiségen, vezesse igazságosságra, szeretetre ezt a szerencsétlen emberi családot, hogy alávessük magunkat a Mennyei Atya tekintélyének, az Úr Jézus hatalmának, hogy eljöjjön közénk Isten országa a maga igazságával, kegyelmével, szentségével, békéjével, szeretetével és igazságosságával!emberiség

Van 1 % – od ?
Ajánld fel !
Ha nekünk, akkor ezt írd rá
Mint a többi ember Alapítvány – 18711516 1 13 – 1% nál

hányszor  keresünk még nagy emberek közt azt

bizonyos békét  elérjük azt  bizonyos  békét ahova

szeretne  béke  eljusson az béke  a földre ami úgy

mondva  nagyon szükséges életünkbe eljusson az   

bizonyos béke  .van olyan 2nagy ember mondjuk

irányítanak valamit életbe ők is ezerrel 

törekednek  azzal kezdi mondjuk  egymás felé  azt

elinduljon az bizonyos  béke ott annyira  bele

rendültek béke  kezdésébe  hogy béke  legyen

annyira hogy  szét húzás egymás minden csúnya

elhangzik róla  ezt nem  mondhatnám szép

viselkedésnek egy  más  iránt  ezt  nem

mondatható  szép irányú viselkedés ,ez egy olyan

maga tartás  egymás  iránt  ami ha az ember

értelmes  ember szép viselkedést nyújt az békéhez

vezető út lenne  azt nem  mondanám  békééhez

vezető  út  nak  a  felé 2nagy ember felé  minden

irányba  fújuk rá  nem érdekel őt semmit .olyan

az  nagy   elindítja valahol  azt  bizonyos békét 

egy helyről  de  nem  tesszük  azt tényleg béke

legyen mindenütt  csak  szám jár  az ügybe békét

teremtek mondjuk de  meg lépést számmal mint

ha békét  teremetnék országba szám jár erről de

kezdő lépést nem teszem béke legyen

mindenütt földön .

Van 1 % – od ?
Ajánld fel !
Ha nekünk, akkor ezt írd rá
Mint a többi ember Alapítvány – 18711516 1 13 – 1% nál

Mi rettentő hajlandóságot hordozunk a pazarlásra, a könnyelműségre, a felelőtlenségre – kicsik, nagyok egyformán.

Az Úr Jézus ezt a példabeszédet a tanítványainak mondta. Az előző fejezetben, Lukács tizenötödik fejezetében a farizeusoknak és az írástudóknak mondja azokat a gyönyörű példabeszédeket az elveszett emberről, az elveszett drachmáról és juhról, mert a farizeusi írástudó ember még nincs az Atya házában, még gyermek. Még át kell lépnie az Atya házában a küszöböt, haza kell jönnie.

Most azoknak beszél az Úr Jézus, akik már otthon vannak, akik már hazatértek, mint a tékozló fiú, és otthon dolgoznak már az Atya házában. Különös, hogy ezt emeli ki: a hűséget a ránk bízott dolgokkal. Hogy használjuk ki az időt, jól gazdálkodjunk és ne pazaroljuk az Atya vagyonát.

De milyen indító okot hoz föl? Érdekes: nem azt mondja az Úr Jézus, hogy nagy szigorúan számon kér az Atya és bevasalja rajtatok. Ezt is mondja egy-két helyen, de itt nem. Azt sem mondja, hogy nézzétek, milyen végtelen bőkezű, nagyszerű atyátok van, iparkodjatok szeretetet tanúsítani iránta. Ez is igaz, ez is érvényes, szeretni is kell, de itt nem ezt mondja.

Itt azt mondja, hogy saját érdeketekben bánjatok jól a dolgokkal, mint az a hűtlen sáfár is: a maga nemében okos volt, mert legalább saját magáról, saját jövőjéről gondoskodott. Ti is bánjatok jól a rátok bízott dolgokkal: idővel, élettel, javakkal, mindennel – a saját érdeketekben! A jövőtök érdekében!

Érezhető az Úr Jézus a végtelen testvéri szeretete, amivel lelkünkre akarja kötni saját javunkat. Saját javunk kívánja, hogy ezt a soha vissza nem térő alkalmat, az életet, annak eltűnő és soha vissza nem térő pillanatait, napjait használjuk ki. Legyünk hűségesek a kicsiben.

Ez olyan csodálatos szép dolog: egy-egy nővérben is látjuk, akik elköltöztek közülünk. Az életük nagy részében semmi mást nem tanúsítottak, de ezt a hűséget a kicsiben, ezt igen. Olyan szép ez: mikor jönnek látogatók hozzánk, csodálják, hogy milyen szép tisztaság van itt mindenütt, a kertben is mennyire gondozva van minden. Azt szoktam mondani nekik: mindenkire csak egy kis dolog van bízva, egy kis részlet, és abban igyekeznek hűségeseknek bizonyulni a nővérek – így áll elő ez az egész szép rend ebben a házban.

Odakintről pedig sokan mondják: micsoda felelőtlenséget tapasztalni sokszor a munkahelyeken, az utcán… hogy milyen meggondolatlanok, nemtörődömök az emberek. De az egész emberiség is: micsoda pazarlás folyik! A fegyverkezésre költött milliárdok – miközben a testvéreink éhen halnak. Borzasztó ez a felelőtlenség az ember részéről.

Az Úr Jézus ezt akarja a lelkünkre kötni mindnyájunknak: legyünk az övéi, a kicsiben hűségesek, és akkor kialakul a rend. Akkor rendben lesz mindaz, amit Isten ránk bízott. És jó lesz! Szent Pál mondja Timóteusnak: Isten azt akarja, hogy nekünk jó legyen. Hogy békés, boldog, nyugodt időket éljünk.

Imádkozzunk szívből azokért, akikre itt a földön döntő, nagy dolgok vannak bízva – és magunk is iparkodjunk hűségesek lenni a ránk bízott dolgokban, a mi Urunk Jézus kedviért meg a saját érdekünkben. Ámen.

Halljátok ezt, ti, akik eltiporjátok a szegényt, és szorongatjátok az országban a szűkölködőket!
Azt mondjátok: „Mikor múlik már el az újhold, hogy eladhassuk a búzánkat? A szombat, hogy árulhassuk gabonánkat? Csökkentjük a mértéket, növeljük a sékelt, meghamisítjuk a mérleget,
hogy megvehessük pénzért a szegényt, egy pár saruért a szűkölködőt, és eladhassuk a gabona ocsúját.”
Megesküdött az Úr Jákob dicsőségére: Sose felejtem el egyetlen tettüket sem!

Mindenekelőtt arra kérlek, végezzetek imát, könyörgést, esedezést és hálaadást minden emberért, a királyokért
és az összes elöljárókért, hogy békés, nyugodt életet élhessünk, szentségben és tisztességben.
Ez jó és kedves üdvözítő Istenünk szemében,
aki azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön és eljusson az igazság ismeretére.
Hiszen egy az Isten, egy a közvetítő is Isten és ember között: az ember Krisztus Jézus,
aki váltságul adta magát mindenkiért és tanúságtételül a meghatározott időben.
Ezért kaptam a küldetést, hogy hírnök és apostol legyek – igazat mondok, nem hazudom –, a pogányok tanítója hitre és igazságra.
Azt kívánom hát, hogy a férfiak mindenütt tiszta lélekkel emeljék imára kezüket, ne haragos és viszálykodó érzülettel.

Van 1 % – od ?
Ajánld fel !
Ha nekünk, akkor ezt írd rá
Mint a többi ember Alapítvány – 18711516 1 13 – 1% nál

múlt pénteken pesten jártunk szép művészeti

múzeumot  tekintetük meg  aki  ott  volt  de 

ilyenkor   még   találkozásunk foglalkozás 

kezdetén  elszoktuk   mondani mesélni kinek hogy

tetszet pesten szép  művészeti múzeum ez

mindenkinek  te tetszet élményeket gyűjtünk 

ilyenkor  ifjoncok mesélik el  bizonyos szép

művészeti emlékeket .  munkácsi  ki állításon

Gabriella ,Bagó Zoli ,Edina ,Attila   dolgozattak

munkácsi  ki állításon ami nagyon  szép

lett. ilyenkor  másnap április sok ember április 1én

meg tréfálják  másik  embert jó kedve  április

elsején embernek   valaki meg érti tréfás  napon

valaki úgy  van ezzel április hagyok tréfád mi is úgy

voltunk nem elsejére  foglalkozás nem

tréfásodtunk .márciús  31ei foglalkozáson reggel

gyorsan elpakolta  edényket  Bagó  zoli edényket

meg  tányérokat. múlt  szombaton szép művészeti

múzeumba  pesten 13fő . múlt péteken munkácsi

ki  illitáson  segítettek    Gabbriella  ,Edina  ,Attila

Bagó  zoli segítetek benne..  kati almát pucolt

tíz Óraira   .erzsike  folytatta    kötést ,lenke

gombolyítót káposztát  keverete   Bagó zoli, 

Gabriella, edina  .márciúasa 31én hétfő

káposztás tésztát  készítetünk  Horváth Zoli 

segítetet  benne  nekük  ízesítésbe .káposztás

tészta  nagyon jó síkerült  el is  fogyott  összes

tálalt  Edina , jenei Erzsike  Gabriella . kriszti

mosogatott  .márciús 31én foglakozáson jenei

tesztvérek ,lenke ,Edina ,Horváth Zoli   ,Bagó

Zoli  Gabriella .Erzsike  foglalkozásba

segitet  juditnak ,kriszti ,csörgi kati.

80dkgfejes káposzta30dkgfodros tészta(vagy csavart durum)1eksó0.5dlolajbors

Van 1 % – od ?

1. káposztás tészta elkészítéséhez a káposztát négyfelé vágjuk, a torzsáját kivágjuk, a többit lereszeljük. Megsózzuk, átforgatjuk, és kb. 15 percig pihentetjük, majd alaposan kinyomkodjuk.
2. Egy nagyobb teflonserpenyőben felforrósítjuk az olajat, hozzáadjuk a kinyomkodott káposztát, majd magas hőfokon, állandó keverés mellett kb. 20 perc alatt egyenletes barnára pirítjuk.
3. Közben sós vízben kifőzzük a tésztát a csomagoláson szereplő utasítás szerint. Leszűrjük, majd összekeverjük a pirított káposztával. Megborsozzuk, majd sózzuk ízlés szerint.

Ajánld fel !
Ha nekünk, akkor ezt írd rá
Mint a többi ember Alapítvány – 18711516 1 13 – 1% nál

biztos  olyan életbe amikor meg mondja  dolgokat

mondjuk  hogy  is  kel    csinálni  ő így tanulta  meg

főzést el  telt kis  idő úgy  van az ember amit jó

tanulta  meg életbe  régen az jó  volt főzés ő így

tanult a úgy  van úgy  én ezt  amit tanultam  régen

így  volt  jó  ezt  adom  tovább  másik  embernek

úgy  van vele  ez jó  .úgy  van ezt tanultam régen

az nagyon jó volt  ere akit  újra  akart  tanítani azt

embert aki úgy  mondva  az  illető 10hónapon

végezte  szakácsságot  az  embert  többet  tud

mondjuk  főzéshez ragadná dolgok  mondjuk amit

ő  régen tanulta sok  ember mondjuk azt ízesítést

máskép tanulta úgy jó  több ember     volt  jó neki

amit máshogy az jó másnak  ízlett  az   dolog  olyan

mai világba  aki ő is  szakács tanult dolgokat de

máshogy  de  meg magyarázni n dolgokat neki  ő

igy tanulta  aki máshogy az néha jó úgy csináld

ahogy  gondolom .nem úgy  működik mai világba 

mindenki ,máskép tanulta  ízesítéseket azt  aki

máskép  csinálta azt elkel fogogatni rá mondani

milyen ha mondjuk nem ízlésed  meg szolt múltkor

téged  pedig tiéd jó volt  ő szolt  neki hibája nem

szólsz elfogadod  amiien az  étel meg  mondod

másiknak te  jobban  csinálod és te  nem vagy

akkor ő azt  nem csinálja  egyből elkerüljük meg

szolos  más ember nem szolja  másik embert ilyen miatt  és nem osztom ilyen  ügybe észt nem szép  dolog

Van 1 % – od ?
Ajánld fel !
Ha nekünk, akkor ezt írd rá
Mint a többi ember Alapítvány – 18711516 1 13 – 1% nál

Együtt laktak és együtt jártak vadászni: tucatszám vonszolták haza az elejtett antilopokat. A sípcsontjukból késeket csináltak: ezekkel a késekkel osztották meg egymás között testvériesen a hatalmas húshegyeket; ezekkel tisztították a bőrt, amelyet azután bekentek csontvelővel, hogy sima legyen: Így nem volt gond az öltözködéssel sem.

Igen ám; csakhogy az asszonyokat is az Úr áldása kísérte: a kis család nagycsaláddá gyarapodott. A barlang egyre szűkebbnek bizonyult. De sebaj: volt a közelben egy másik is.

Ennek a szomszéd barlangnak azonban volt már egy lakója: itt élt a rettegett kardfogú tigris. Ezért aztán egy szép napon a Káin-család és az Ábel-família apraja-nagyja fölkerekedett. A bátrabbak a barlang nyílásához kúsztak és hatalmas tüzet gyújtottak előtte. Amikor pedig a tigris riadtan felugrott a vackáról, fergeteges kő- és lándzsazápor fogadta. Ebben az egyenlőtlen küzdelemben ott is hagyta a kardfogát. Így aztán a megüresedett odúba beköltözhetett Káin és népes családja.

E sikeres akcióból megtanulták, hogy eredményesebben fognak vadászni, ha a jövőben is összedolgoznak. Hiszen például a két nemzetség együttesen már körülállhatott egy vadlóménest, fölkergethette a hegyre, ott aztán a megrémült őslovak egymás után vetették magukat a szakadékba. Káin és Ábel testvériesen megosztozott a zsákmányon. Később már a mamutot is megtámadták.

Arra is rájöttek, hogy a gyapjas teve zsírjával, melyet a púpjában találtak, meg lehet világítani a barlangot. De hogy az odúk még otthonosabbak legyenek, az ügyesebbek pattintott tűzkővel csodálatos vadászjeleneteket véstek a rideg barlangfalakra. Egy szó mint száz: az élet napról napra kellemesebbé vált. Áldották is érte az Úr nevét: hogy megadta azt a testvéri egyetértést, azt a békét, amelynek mindezt köszönhetik.

Ebben az időben történt, hogy a Sátán elunta magányos életét az elnéptelenedett Paradicsomban. Fölkerekedett hát, hogy megkeresse az embereket. Így bukkant rá Káin barlangjára.

– Mondd, Káin – szólította meg a patriarchát –, nem félsz te Ábeltől?

– Ugyan, miért félnék az én atyámfiától?

– Hát… te tudod… de napról napra növekszik a kőhegyűdárda-készlete… A nyílhegyeit meg szarvasagancsból készíti, és olyan erősek, hogy akár a hegyi elefánt bőrét is átlyukasztják.

– Ez csak természetes? Hisz nem lehet akármilyen nyílvesszővel elefántra vadászni!

– Igazad van – válaszolta a Kígyó –, csak úgy eszembe jutott. Aztán az Ábel-barlang felé vette az útját és elmondta ugyanezt Káinról.

Káinnak és Ábelnek aznap éjjel nehezen jött álom a szemére. Másnap reggel Káin összehívta fiait, és e szavakat intézte hozzájuk:

– Gyermekeim! Nincs a világon átkozottabb dolog, mint a széthúzás és pártoskodás. És nincs nagyobb kincs annál, mint amikor az emberek között egyetértés és béke uralkodik. Aki nem a békét szolgálja, az ellensége az életnek, ellensége az emberi boldogságnak.

– Úgy van! Jól beszélsz! – helyeselt a családi tanács.

– Mert képzeljétek csak – folytatta –, mi történne, ha az emberek háborúzni kezdenének. Ha munkájuk jelentős részét arra kellene fordítaniuk, hogy a másik nemzetséggel szemben nyilakkal és lándzsákkal fegyverkezzenek fel? Egyeseknek éjjel-nappal talpon kellene lenniük, hogy az esetleges támadások ellen őrizzék a barlangot. Nem is szólva arról, hogy ha két pártra szakadnánk és külön-külön járnánk vadászni, tetemes hátvédet kellene hagynunk, hogy az ellenség hadműveleteit is figyelemmel kísérhessük. llyen körülmények között bizony alaposan megcsappanna a zsákmány.

– Éhen pusztulnánk – tette hozzá az egyik fiú.

– És közben kiirtana bennünket a kardfogú tigris – tódította a másik.

– Nos – folytatta Káin –, sajnálatos értesüléseket szereztem arról, hogy Ábelék ilyesmiben sántikálnak. Úgy hírlik, nagy mennyiségű fegyvert halmoztak fel…

– Micsoda? – hördült fel a család, – Tűrhetetlen! Nem hagyhatjuk, hogy lábbal tiporják a békét! Akár az életünk árán is megvédjük!

– Én is így gondoltam – vette át ismét Káin a szót. Ez minden békeszerető család kötelessége. Mi azonban semmi esetre sem fogunk háborút kezdeményezni, sőt azon leszünk, hogy családunk egyetlen tagja se keveredjék ellenséges viszályba Ábel fiaival. Nagyon sajnálnám, ha Ábelék ennek ellenére megtámadnának bennünket, mert ebben az esetben csak fegyverrel tudnánk helyreállítani a békét. Az ilyen eljárás pedig már a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető békének. De bárhogy töröm is a fejem, ennél jobb módszert nem tudok kitalálni. Si vis pacem, para bellum: aki komolyan békét akar, időnként kénytelen keményebb eszközökhöz nyúlni, hogy az izgágákat megrendszabályozza. Mindenesetre nagyon elszomorítana, kedveseim, ha a dolog idáig fajulna.

Bizony, ezek a kilátások nemcsak Káin patriarchát, hanem egész házanépét is lehangolták. Néhányan építő ötlettel álltak elő: mi lenne, ha összejönnének Ábelékkal, hogy békésen elrendezzék az ügyet? Mások viszont kételkedtek az effajta tárgyalások sikerében:

– Mivel – úgymond – ha Ábelék tényleg ellenünk fegyverkeznek, ez esetben okvetlenül tagadni fogják. Azt mondják majd, hogy a kardfogú tigris ellen készülődnek. És ha mi arra kérnénk őket, hogy ne tegyék ezt, azt gondolnák, hogy biztosan épp azért kérünk ilyesmit, mert mi magunk akarjuk őket megtámadni; tehát annál inkább készülnének a háborúra, még ha eddig eszük ágában sem lett vgolna erre gondolni. Alighanem az lesz tehát a leghelyesebb, ha senkinek sem kszólunk a dologról, titokban azonban mennyiségileg is, minőségileg is bővítjük az arzenált, hogy népünk békéjét minden eshetőségre készen biztosítsuk.

Ebben aztán megállapodtak.

Ez idő tájt az egyik fiú fölfedezte a sisakvirág mérgét. Ha ezzel a méreggel bekeni az ember a nyilhegyét, a legjelentéktelenebb sebtől is perceken belül elpusztul akármelyik vadállat. Micsoda nagyszerű fegyver: ezentúl már nem kell tartani a kardfogú tigristől!

Az első pillanatban nagy volt az öröm: annyi bunda lesz ezentúl, hogy akár az egész barlangot kibélelhetik vele, a mécsesből pedig soha nem fogy ki az olaj! Káin azonban az öregek bölcsességével rögtön átlátta a helyzetet és következményeit.

Elrendelte, hogy a dolgot szigorúan titokban kell tartani. A közös vadászatokon tilos a mérget használni, nehogy Ábelék és is megismerjék. Viszont a barlangnak egy félreeső zugában mindig legyen egy fazék, amelyet megtöltenek vele, hogy szükség esetén kéznél legyen: ez a legjobb biztosíték arra, hogy mindenféle jogtalan támadásnak elejét vegyék.

A rendeletet mindenki helyeselte, csupán az egyik fiú, Hénoch csóválta a fejét:

– Hogy mi lesz ennek a vége? Egyre aggasztóbbá válik ez az egész ügy.

Addig-addig, hogy éppen erre a nagy biztonságosdira fázunk rá. A sisakvirág titka természetesen előbb-utóbb kiszivárgott. Ábelnek szöget ütött a fejébe. Egyszer aztán négyszemközt is megkérdezte Káintól, miért halmoznak fel ennyi veszélyes mérget.

– Jól tudod – felelte Káin –, hogy valamikor ebben a barlangban lakott a kardfogú. Ki tudja, hátha egyszer visszatér a fajtája.

Ábel mélyen elszomorodott: mégis igaza lenne a Kígyónak? Pedig annak idején rá se hederített!

Sürgősen összehívta házanépét, és beszámolt nekik a helyzetről. Többen azt javasolták, hogy biztonság kedvéért fokozzák a nyílvesszőtermelést. Mások viszont attól tartottak, hogy ez rossz vért szül, mert Káinék félreérthetik, s azt gondolják majd, hogy az Ábel-család akarja megtámadni őket. Elsősorban maga Ábel patriarcha hangsúlyozta, hogy továbbra is föltétlenül ápolni kell a jóviszonyt a Káin-atyafisággal, a légkör megromlásának még a látszatát is kerülve.

Ezt az álláspontot mindannyian fenntartás nélkül elfogadták. Valamennyien felindították magukban a testvéri szeretet érzését a Káin-család iránt.

Végül is úgy döntöttek, hogy biztonság kedvéért azért ők is megtöltenek egy fazekat méreggel, és a nyilakra is több gondot fordítanak, mint eddig, de a dolgot szigorúan titokban tartják, hiszen ők végeredményben a testvéri jóviszonyt ápolják, s ez az egész fegyverkezési história csak arra való, hogy senki meg ne bonthassa a testvéri egyetértést.

És Ábel arzenálja rövid időn belül a Káinét is túlszárnyalta.

Amikor Káin erről tudomást szerzett, megbizonyosodott régi félelméről. A család tanácskozásra gyűlt össze, és megállapította, hogy az Ábel-nemzetség valóban a béke ellen tör, s alighanem támadásra készül. Ezért be kell szüntetni a közös vadászatokat, hogy az esetleges incidensnek még a lehetőségét is kizárják. Ezentúl Káin fiai egyedül jártak vadászni, de csak a család egyik fele, mert a többiek a barlangot őrizték és fegyvereket készítettek, hogy a békét biztosíthassák. És mindannyian kínosan ügyeltek arra, nehogy valamelyik izgága fráter hajba kapjon egy Ábel-törzsbélivel, s ezzel a testvéri jóviszonyt megbontsa.

Hát így történt. A zsákmány természetesen megcsappant, az osztozkodásnál szükségszerűség, hiszen máskülönben veszélybe kerülne a családi tűzhely és a mindennapi antilophús.

Ezt mindenki megértette és helyeselte is, csupán Hénoch morgolódott.

– Nem megmondtam, hogy egyre jobban belegabalyodunk ebbe a nyomorult ügybe? Lényegében Káin is, Ábel is egymás ellen uszítja a fiait. Mindketten emberbőrbe bújtatott farkasok, akik szennyes érdekeikért még a fiaikat is készek lemészároltatni.

Hénochhal többen egyetértettek, és Káin vérző szívvel látta, hogy fiainak ereje gyöngül a külső veszéllyel szemben. Ezért kezdetben szelíden figyelmeztette Hénochot tévedéseire, később azonban már kénytelen volt keményebb eszközökhöz is nyúlni, mivel a jó szó nem használt.

Hénoch barátai ennek láttán mindinkább megbizonyosodtak arról: hogy Káin annyira görcsösen ragaszkodik a hatalomhoz, hogy ha a helyzet úgy hozná, hajlandó lenne érte akár a családját is kiirtani.

Ugyanez történt Ábeléknál is: a család fele vadászott a többiek meg a békét őrizték. Az elégedetlenkedőket itt is megbüntették.

Káin és Ábel végül is belátták, hogy ők maguk hiába törekszenek a békés egymás mellett élésre, ha az a másik állandóan új fegyvereken töri a fejét. Még ha szemtől szembe jószándékát bizonygatja is, talán csak azért teszi, hogy titkos terveiről elterelje a figyelmet. Mély szomorúsággal kellett megállapítaniuk, hogy a békét már csak úgy lehet megmenteni, hogyha kedvét szegik a békebontónak. Sőt titokban egy kicsit már várták is az alkalmat, amely végre kenyértörésre viszi a dolgot. Annál is inkább, mert sokan nem veszik elég komolyan a külső veszélyt, és ezzel belülről gyengítik a család ütőképességét. Ezeket csak akkor lehet felrázni, ha saját bőrükön apasztalják a helyzet komolyságát.

De mert mindketten szerették egymást, ehhez az eszközhöz csak a legvégső esetben akartak nyúlni. Másrészt azonban szerettek volna már tiszta vizet önteni a pohárba.

Nem kellett sokáig várniuk. Egy szép napon Ábel fiai megsebesítettek egy vadlovat, és ez a Káinék vadászterületére menekült. Ők aztán megölték és hazavitték. Egyszer csak megjelentek Ábelék, és követelni kezdték a zsákmányt. A Káin-törzs védekezésül néhány nyilat lőtt a jogtalan betolakodók felé, és így mindkét család megkezdte a másiktól ráerőszakolt háborút.

– Látjátok – szólalt meg Hénoch –, nem megmondtam? Emberek, akik sohasem ártottak egymásnak, most arra kényszerülnek, hogy kölcsönösen egymást kaszabolják. S mindez miért? Csak hogy atyáink véreskezű uralmát biztosítsuk!

Jól ismerjük a harc végeredményét: Ábel elesett. A győztes Káin hamut hintett a fejére, keservesen megsiratta öccsét, aztán fennhangon szózatot intézett a két családhoz. Ebben kijelentette, hogy az ellenségeskedés kora lejárt, hiszen a békebontó már nem él. Ezentúl mindig együtt fognak vadászni, s így mindkét család asztalára bőven jut majd hús és vadméz. A széthúzásnak egyszer s mindenkorra vége: a világ az örök béke időszakába érkezett.

– Ám a múltból megtanultuk – folytatta –, hogy a béke nagy kincs, és jobban kell rá vigyáznunk, mint eddig. Nem engedhetjük meg többé magunknak, hogy két pártra szakadjunk: aki tehát nem hajlandó magát az új barlangkormánynak alávetni, azzal szemben hatékony intézkedéseket foganatosítunk.

– Lám csak! – hirdette Hénoch. – Előre megmondtam, hogy ez az egész cirkusz csak arra jó, hogy a zsarnokságát megszilárdítsa. Vér és rabbilincs: ez lett a sorsunk. Addig itt nem lesz béke, amig ez a véres zsarnok ül a nyakunkon.

Véleményét teljes mértékben osztották barátai, akik most még csak szaporodtak, hiszen érthető okokból Ábel fiai is velük rokonszenveztek. Némelyek nyilvánosan becsmérelték a Káin-pártiakat, ezért Káin hívei kijelentették, hogy aki Hénochhal cimborál, az a béke ellensége, s többet közülük agyonvertek.

Van 1 % – od ?
Ajánld fel !
Ha nekünk, akkor ezt írd rá
Mint a többi ember Alapítvány – 18711516 1 13 – 1% nál
Bankszámla számunk: – 65900107-13031778

nagyon  rég szerveztünk újan utat ami igazából kicsikét mess ebre nem igazán terveztünk ilyet

nagyon rég tavaly volt  ilyen kirándulást ami pestre  kirándultunk pénz  múzeumot  néztük meg

akkor  azon  kiránduláskor  és  azt pénz 

múzeumot  tekintek tettük az 2emletes  az pénz

múzeumot nagyon tetszet mindenkinek ez pénz

múzeumos  kirándulás televoltunk  utána

élményekkel múzeumból kaptunk .idén megint

pestre kirándultunk március 28án pénteken szép

művéseti múzeumhoz kirándultunk el 8:47 

vonttal   kirándultunk el szép művészeti

 múzeumot 1órán belül  meg érkeztünk szép

művéseti   múzeumot  nagyon tetszet

mindenkinek  ez hely  szép művéseti múzeum

ide kicsikét  tavalyi kiránduláshoz pénzmúzeumba

többen oda  kirándulni .most  szép művészeti 

múzeumot ami úgy  mondva  kicsikét  kulturált

jobban meg figyelni többen  el kirándulni mi

Alapítványból 10fő tudott  el kirándulni  ,meg

nézni szép múzeumot  jól éreztük magunkat

délután érkeztünk haza.

kiránduláson  részt vettek

Szilágyi Erzsike Bagó Zoli és anyukája Puskás Gabi Horváth család Csörgi Katalin Darázs Krisztina, Judit

Van 1 % – od ?
Ajánld fel !
Ha nekünk, akkor ezt írd rá
Mint a többi ember Alapítvány – 18711516 1 13 – 1% nál