lunablog

 Nézd, jön a Sánta Hölgy – mondták, és elbújtak.

Kis bogyókat szedtek, és a mellvédről a zöld sapkára ejtegették. A Sánta Hölgy megállt, ijedten kapkodta föl a fejét a magasba, és türelmetlen mozdulattal sodorta le a sapkájáról a bogyókat. „Mi lehet ez? – gondolta. – Talán valamelyik növény hullajtja még a magvait.” Aztán továbbhaladt a parton, bicegő lépései egyenletes kis köröket írtak a nedves föld felé.

A gyerekek nem elégedtek meg ennyivel. Vonzotta őket a Sánta Hölgy figurája, mindig kiültek a Loreley-park magasába, és várták.

– Ássunk neki gödröt – mondták. – Csak egy kis gödröt, éppen itt a Loreley alatt. – Nagy nevetéssel készültek a gazságra. Kis gyereklapáttal lyukat piszkáltak a földbe, azt vastagon befedték újságpapírral, és földet szórtak rá. Nem látszott semmi. Ők fölhúzódtak a mellvédre, és várták, hogy jön a Sánta Hölgy. Nagy messziről föl is tűnt imbolygó alakja, egy biccenés, egy lépés, egy biccenés, egy lépés. Kiflit tartott a jobb kezében, azt majszolta. Néha átnézett a túlsó partra, közeledett.

– Most figyeld majd. Mekkorát puffan! – röhögtek a fiúk. A Sánta Hölgy közeledett. Lassú léptekkel jött a gödör felé. Majszolta a kiflit. A gödör előtt megállt. Átnézett a túlsó partra, kicsit lejjebb ment a vízhez. Aztán folytatta az útját.

– Nézd! Kikerülte! – ordítottak a gyerekek. – Végig föl kell ásni a partot! – Neki is álltak, és jó hosszan ástak egy kis árkot, ugyanígy lefedték újságpapírral, gallyakkal és földdel. – Ne féljetek, most nem tudja kikerülni!

Megint fölmásztak a kis park mellvédjére, és várták, hogy jön. Jött. Messziről imbolygott az alakja, egyik kezében kis kiflivéget tartott. Egyet biccent, egyet lépett. Közeledett. Elért az árokig, megállt. Aztán hirtelen a park felé vette az útját, a kis lépcsőkön fölbaktatott. A gyerekek fölmásztak a fára, a Sánta Hölgy meg leült az egyik padra, ette a kiflijét, és nézte a szürke vizet. A késő őszi nap kisütött, levette zöld sapkáját, haját igazgatta, kicsit sütkérezett, elfordult a túlsó part felé. Az egyik gyerek egy nagy bottal elhalászta a sapkáját, a zöld sapka imbolygott, imbolygott a bot végén, aztán eltűnt a fenti ágak zegzugában. A Sánta Hölgy soká nézte a vizet, aztán fölállt, és ment tovább, bicegett a kedves napsütésben. A gyerekek fejükre húzták a zöld sapkát, egymás kezéből kapkodták, behasították, egészen elcincálták. Nagy nevetés töltötte be a parkot.

Másnap is várták a Sánta Hölgyet. Telt az idő, a Sánta Hölgy nem jött. A gyerekek tanakodtak, aztán elindultak arra, ahonnan a Sánta Hölgy előbukkant naponta. Kis mellékutcába értek, bekukucskáltak az ablakokon, nem találták. Aztán az egyik nagyon pici ablakba benéztek, és meglátták a Sánta Hölgyet. Egyedül ült a szobában a félhomályban. Kis keze a karosszék támláján nyugodott, a tűzhelyen csöpp lábosban leves főtt. A gyerekek elkedvetlenedtek. Összedugták a fejüket, tanakodtak.

Karácsony délutánján megint elmentek a házhoz, kukucskáltak. A Sánta Hölgy egyedül bicegett a kis szobában, a tűzhelyre egy kis lábost tett, s egy nagyon pirinyó karácsonyfát díszített magának. Nem volt rajta csak két szaloncukor meg egy gyertya.

A gyerekek becsöngettek hozzá. Nagy sokára jött elő, halk bicegéssel.

– Néni, kérem – mondta az egyik fiú, kezében tartva az új zöld sapkát, amit az egyik lány kötött azóta. – Találtuk ezt…

– Nem tudjuk, nem a nénié-e? Ilyen zöld sapka… – ügyetlenkedtek a gyerekek.

– Nézd! Az én sapkám! Hol találtátok meg?

– A parkban.

– Igen. Biztos ottfelejtettem. Jaj, de rendes gyerekek vagytok! Gyertek be… Nem is tudom, nem is tudom – bicegett ide-oda –, mit adjak nektek? Itt van ez a két szaloncukor… – leakasztotta a cukrot, odaadta. – Majd, ha megint jöttök, veszek többet. De nekem nem kell. Majd gyertek megint.

A gyerekek szabadkoztak, aztán elmentek a sötétbe.

Másnap újra indult a Sánta hölgy, s ahogy becsukta az ajtót, látja, hogy az ablakpárkányon vékony papírba csomagolva egy óriáskifli fekszik. Nagyon megörült neki. Kezébe vette, és majszolni kezdte. Fölbukkant a víz mellett, imbolygó járással jött. Kezében egy hatalmas kiflivel, új zöld sapkával a fején.

És minden vasárnap talált a párkányon egy nagy kiflit. Ünnep volt, büszke léptekkel bicegett a partra, majszolta a kiflit, zöld sapkája világított a parton. A jó emberekre gondolt, akik miatt még érdemes élni.

vagyunk  úgy az  életbe   tanultunk valamit  élettől

amit  egyszer  életünkbe úgy  van kamatoztatni

tudjuk  vagy   épen   úgy  alakul  életünkbe  egyszer

azt  tanult  vagy  el leset   dolgokat  mi is tudjuk

életünkbe használni  sok sor  van  úgy életünkbe

amikor   neki állunk    valamihez  épen elromlik valami

és  ilyenkor  meg  legtöbbször ugye szakemberhez kéne

fordulni hogy segítsen   rajtunk  mert  lehet hogy  ő  úgy

van  vele   meg  tudja  javítani  ami  épen  gondja van 

most     de  úgy   van  vele   rá hagyja  ara  bizonyos

szakembere  aki műszerekkel  meg  tudja állapítani mi

is  baja   annak ami  el  romlott .én   ilyen   dologba   be

estem  jól  le raktam  valamit  nagyon  örültem neki jól

leraktam  egy  dolgot   semmi  gondja nem lesz annak

jól tettem le   úgy  voltam  vele  ere történt  neki 

kezdtem   vele   dolgozni     vele azzal  számítógép 

egérrel  fogta  magát  nem  működött      kerestem

gyorsan  mi   is  lehet  problémája de  nem  jöttem  rá

kényetlen voltam egy  tartalék  egérrel  meg   oldani

gondomat  ami  volt  másnap  kerestem baját hibás

egérnek  meg találtam  eltudtam küldeni szakembernek

csinálja  meg  nekem rossz  hibás   dolgot   én nem

értek hozzá  meg javítsam  elromolt eszközökkel

könnyebb meg  csinálni hibás

Na, gyere – mondta Tupakka –, megmutatom.

Végigmentünk egy rőzsekerítéssel szegett dombocskán, a kerítés mögött almafák és egy hatalmas fehércseresnyefa. A fehércseresnyefán volt egy sárgarigófészek. Fehérre meszelt, kétszárnyú léckapu nyílt a rőzsekerítésben. Tupakka kinyitotta. A téglával átabotában kirakott, foghíjas járdán megindultunk egy jó vaskos, sárgára festett falú ház felé. A vastag falba épített erős ajtó barátságosan hívogatott, de Tupakka továbbterelt a gazdasági udvarra. Innen lehetett egy falépcsőn fölmenni a padlásra. Akkor hát a padláson lesz – gondoltam –, és kopogtam fölfelé Tupakka után.

Odafönn egy lelakatolt ajtó őrizte a vastag falú ház padlását, vele szemben az istálló tetőtere, dugig szénával. Vártam, hogy előhalássza buggyos nadrágja valamelyik rejtélyes zsebéből a tekintélyes lakatkulcsot. De nem, a szénapadlás felé terelt. Átböcölléztünk a süppedős szénatengeren. Az istálló homlokfalánál Tupakka szétkotorta a szénát.

Ott volt.

Akkorka, mint egy gyalogszék, de amúgy igen tekintélyes. Fényes rézcsövek tekergőztek benne, izmos dugattyúk jártak föl-alá, kicsiny pörgettyű, színes propellerek forogtak rajta, sisegtek a hajtószíjak, láncáttételek, lendkerekek. Helyre kis masina volt.

– Na, ez az – mondta Tupakka. – Ez a manógyár.

Már éppen kezdtem értetlenül nézni, amikor csissz-csessz, nyiköri-nyekeri, kinyílt a gépezet végén egy ajtócska – olyanforma, mint a kakukkos óráé –, és tömött aktatáskával a hóna alatt kisétált rajta egy vigyori manócska.

– Buff-buff. Huhu – mondta, és gyors léptekkel eltűnt egy rejtett szénaalagútban.

Azon tűnődtem, hogy most ez köszönt vagy ijesztgetett, amikor Tupakka újra megszólalt.

– Ez azért van, mert süt a nap.

– Mi van azért?

– Hogy vigyori.

– Mert ha nem süt?

– Akkor ajaj. Meg hajaj. Mert csendes esőben mélabús manócskák születnek, viharban mérgesek, szélben érdesek, zivatarban kotnyelesek, éjjel titokzatosak, holdvilágoson bölcsek, viharoson rosszmájúak, akkor meg, amikor a Rohadtsarok felől jön a rossz idő, rontó-bontók.

– És mi lesz velük?

– Mi lenne?! Szétszélednek a világban, odaszegődnek egy-egy emberhez és vigyorogatnak, mélabúznak, mérgelnek, érdelnek, kotnyeleznek, titokzálnak, bölcseznek, rosszmájúlnak, rontanak-bontanak. Minden embernek jut belőlük. Olyiknak nem is egy. Jaj annak, akinek három rontó-bontója van.

Ijedten tekergettem a nyakam.

– Nekem is van?

Tupakka göcögve nevetett.

– Éppen négy.

Gyorsan a hátam mögé néztem. Na, de oda aztán nézhettem. Mert tudtam, anélkül is hogy Tupakka mondta volna, a manócskák, amint átmennek a szénaalagúton, láthatatlanok lesznek.

Forgott az agyam, mint a motolla. Jöttek sorra a mérgeim, az érdeim, a mélabúim, rontásaim-bontásaim. Hahó, de azért jókedvem is volt! S lehet, hogy bölcsen döntöttem néha-néha? Milyen manóim lehetnek?

Na, sebaj, gondoltam, megkérdezem Tupakkát. De akkor már se Tupakka, se manógyár. Egyedül álltam ott, térdig szénában. Visszakecmeregtem a lépcsőig, és kopp-kopp, lejöttem. S odalenn a földön nagy tanácstalanságomban elénekeltem

Olyan, mintha álomban járna az ember. Az ég tündérszoknyakék.

Neked vajon milyen manód van?

ha valamire ember készülődik akkor ember
folyamatosan készül ara dologra amire épen
nagy lelkesedéssel van a felé ünnepség iránt mi
alapítványunk éves ünnepséget rendeztünk ebbe
nagyon sok készülődés folyamatos készülődés
ment már november óta folyik rendszeres
készülődés ünnepségre nálunk az alapítványba
most is sokkot helyünkön müv házba
próbálgatunk ünnepségre ünnepségek amire
készülődünk mindig nagyon jó szokott sikerülni
évek óta teltházas rendezvényünk van
mindenkinek szokott tetszeni idei évbe november
óta készülődünk próbálunk ere ünnepségre most
is műv házba adjuk elő majd ezt elő adást
december 14én nagy készülődés folyt november
óta ere rendezvény ez rendezvényes ünnepség
ami december 14én volt az nagyon jó sikerült
teltházas ünnepséget szerveztünk ez rendezvény
amit december 14én ünnepség volt alapítványunk
20éves meg alakulását ünnepeltünk nagyon jó
sikerült most is telt házas volt műv ház annyira
érdeklik embereket mit is adunk elő sok érdeklő
néző van amit előre is köszönjünk az alapítvány
nevébe

külön kérdést szentel a megtorlás erényének. Ha Szent Tamás gondolatmenetét kielemezzük és a modern büntetőjogi problematikával szembesítjük, feleletet kapunk arra, hogy Szent Tamás eszmevilágában mi a mindenkori büntetőjog bölcseleti háttere és alapja.

A büntetőjog a polgári jogtól eltérő utakon jár, más tudományos megalapozást igényel és eltérő bölcseleti kérdések elé állít. A kettő már tárgyát tekintve is külön választható. A polgári magánjog alapvető tárgyául Petraschek-et^[2] követve az ember alatti természetet, az emberi életszférába belekapcsolt dologi tulajdont jelölhetjük meg. A bűt vetőjogi védelem központi tárgya pedig az ember élete, testi épsége, szabadsága, az egyes emberek, továbbá a közjogi vonatkozású fontosabb közösségek becsülete. Amikor a dologi tulajdon bővülő kerete felöleli a szellemi tulajdont is és az egyes emberek között kötelező vonatkozásokhoz vezet, fellép a tulajdon, valamint a társas érintkezésben megkívánt hűség és igazlelkűség büntetőjogi védelmének szüksége is. Így a polgári jog közeledik a büntetőjoghoz, sőt elmosódott határsávban találkoznak úgy, hogy az egymással érintkező területen nehéz is volna a tökéletes szétválasztás.

Különböző a polgári és büntetőjog sorsa és története is. A polgári jog hatalmas területrésze megmaradt a magánjog keretében. A tulajdon megmaradt magántulajdonnak, sőt a jogi szabályozás a jogtörténet folyamán a tulajdon közjogi kötöttségét és vonatkozásait egyoldalúan figyelmen kívül hagyta és a tulajdonos más ember és embercsoport érdekével szemben érvényesülő magánjogát domborította ki folyton jobban és körvonalazta mind pontosabban. Továbbá az erkölcsi tulajdon és vonatkozásainak alapja a szolgáltatás és ellenszolgáltatás egyenlősége, tehát az igazságosságnak eszméje. A magántulajdonnal kapcsolatos reformtörekvések is mindig az igazságosság eszméjének jegyében indultak el, amennyiben a tulajdon egyenlőbb, tehát igazságosabb megoszlását célozták és így a magántulajdont jobban hozzá akarták illeszteni az igazságosság eszményéhez. A büntetőjog azonban a magánmegtorlást már régen eltörölte és a büntetés jogát a közhatalomnak tartotta fenn. Az igazságosság eszméje is mindjobban háttérbe szorult a büntetőjogban. A modern büntetőjogi elmélet tekintélyes és elismert. iskolája az igazságosság eszméjét egészen kikapcsolta a büntetésből. A büntetést eszerint nem az igazságosság erkölcsi eszméje, hanem csak a büntetés benső természetén túless, transzcendens cél, a közrendet biztosító funkciója igazolja. Míg a polgári jog központi gondolata maradt az igazságos tulajdon, addig a Jeléinek, Ehrlich, Gumplowitz, különösen pedig von Liszt nevéhez fűződő jogbölcseleti empirizmus nem ismer el igazságos, vagy, igazságtalan, hanem csak célravezető, vagy célra nem vezető büntetést. Így a büntetés, olyan valami, aminek belső erkölcsi tartalma, értéke nincs.^[3]

Szent Tamás az erényekről tárgyalva szól a megtorlásról, következésképen az ő; eszmevilágában a megtorló emberi cselekvés tartalma, a büntetés önmagában véve erkölcsi értéket jelent. Szent Tamás azonban, a Summa Theologica tárgya írásába beleilleszkedve nem azt tűzi ki célul, hogy a büntetést önmagában véve elemezze és vizsgálja, hanem azt, hogy a büntetést föltételezett erkölcsi tartalmával belehelyezze az ember erkölcsileg értékes cselekvésének keretébe, következőleg a célokat követő emberi szándékok hálózatába. Mivel az emberi szándék a cselekvés tárgyán túlmenően is célokat állíthat föl és ilyen célokat valóban ki is tűz, továbbá mivel az erkölcsileg kifogásolható cél a tárgyánál fogva értékes cselekvést is megfosztja nemes jellegétől, Szent Tamás az első articulus corpusában írja: „Est ergo in vindicatione considerandus vindicantis animus. Si enim eius intentio feratur principaliter in malum illius, de quo vindictam sumit et ibi quiescat, est omnino illicitum”. Szent Tamás felsorolja azokat a célokat, amelyek erkölcsileg megengedetté, értékessé teszik a megtorlást. Ha találunk ezek között az embertől és az emberi közösségtől független, abszolút tartalmú célt, az fogja jelenteni az o eszmevilágában a büntetés immanens célját, benső tartalmát és erkölcsi értékességének alapját.

Azok között a javak között, amelyekre az erkölcsi jó keretén belül a megtorló szándék irányulhat, az első articulus corpusa említi az igazságosság megőrzését „puta… ad justitiae conservationem”. Tehát a bűnös büntetése révén helyreáll az igazságosság rendje. Az igazságosság rendjének helyreállítása pedig abszolút tartalmú cél, független attól, hogy a bűnös megjavul-e, továbbá attól, hogy a társadalom biztonságát sikerült-e általa elérni. Következőleg az igazságosság rendjének helyreállításában a büntetés immanens célját kell látnunk. Tehát Szent Tamás szerint a büntetés az igazságosság erkölcsi eszméjére épül föl és tőle el nem választható.

Az erkölcsi rend alapja, tartalma azok az értékek, amelyeket az ember első ítéletekben, tehát le nem vezetett módon ilyeneknek fölismer és elismer. Igazoló eljárással meg lehet alapozni az erkölcsi értékrendet, következtető művelettel be lehet hatolni az értékhierarchia benső összefüggéseibe, de azt, hogy ez vagy az erkölcsi érték, bizonyítani nem lehet. Ilyen aprioris módon az ember a mással való viszonyban erkölcsileg jónak ismeri föl azt, hogy megadja mindenkinek a magáét. Ebben a klasszikus fogalmazásban kettő domborodik ki. Először: amit megad másnak, az valóban a másé legyen. A másiknak az szoros értetemben kijárjon, ahhoz joga legyen, azt megkövetelhesse. Mivel rendezett társadalomban az állam tételes törvénye védi azt, ami a másé és megadja a hatalmat arra, hogy a sajátjára vonatkozólag igényét érvényesíthesse, ezt a mozzanatot debitum legale-nak mondja Szent Tamás és utána a keresztény erkölcstudomány. Továbbá mindenestül megadja a másiknak azt, ami a másiké, vagyis a szolgáltatás, illetőleg az ellenszolgáltatás egy bizonyos egyenlőség mértékének tökéletesen megfeleljen. Az a magatartás, amelyben film éttő megtalálható a szorosan vett tartozás és az egyenlőség mértékének hiánytalan betöltése, a szigorúan vett igazságosság értékét valósítja meg.

Az igazságosság rendje azonban felöleli mindazokat az emberi magatartásokat is, amelyekben valami van vagy a tartozásból, vagy az egymásközti viszony egyenlőségéből. Tehát az erkölcsi érték jellegével, az igazságosság rendjének megvalósításával állunk szemben akkor, amikor az ember más személyhez, vagy emberi közösséghez való vonatkozásait értelmes fölismerés nyomán fakadó szabad elhatározással és tudatos állásfoglalással elrendezi akár a szorosan vett tartozás alapján, ha az egyenlőség mértékét nem is tudja kielégíteni, az egyenlőség mértéke szerint, ha nem is tartozik vele szorosan a másiknak. Ha az egyik ember a másikkal jót tesz, vagy rosszat, a két ember vonatkozásba kerül egymással. A vonatkozásba kerülő fél számára tehát feladattá válik, hogy a maga részéről is az egyenlőség mértéke szerint megfeleljen a másik oldalról kezdeményezett vonatkozásnak. Ha valaki, jót tesz a másikkal, éspedig olyat, amit a másik szigorúan véve nem igényelhet, a jótéteményt gyakorló az igazságosság rendje fölé emelkedik. De abban, aki a jótéteményben részesült, föltámad az igény, hogy a jótevő oldaláról kiinduló viszonynak értelmes módon hordozója legyen és a jótevő által kezdeményezett viszonyt a maga részéről is rendezze. A viszonzás egyenlősége pedig már az igazságosság rendjét állítja föl. Ha az egyik ember kárt tesz a másik testi épségében, becsületében, vagy anyagi javaiban, megfosztotta a másik személyt attól, ami neki szigorú értelemben kijár, azaz megbontotta az igazságosság rendjét. A sértett félre az a feladat hárul, hogy a sérelem egyenlősége szerint a maga részéről is viszonyba kerüljön a sértővel, tehát hogy megtorolja jogainak megsértését és így helyreállítsa az igazságosság megbontott rendjét. Ahogy a jótétemény hálás viszonzását az teszi erkölcsileg értékessé, hogy az erkölcsi személy tudatosan és szabadon keresi és megvalósítja a vonatkozás másik oldaláról az egyenlőség mértékét, hasonlóképen nem tagadhatjuk meg az erkölcsi értékesség jellegét a megfelelő viszony keresésétől és megvalósításától és az egyenlőség mértékének alkalmazásától akkor sem, ha a viszony kiindulópontján nem jótevő, hanem sértő áll.

Mivel az igazságosság rendjének helyreállítása a büntetés immanens célja, minden büntetés szükségképen megtorló, akár szándékolja ezt a büntető személy, akár nem. Ha a megtorlást magában hordó büntetést beleállítjuk az emberi cselekvés keretébe, akkor alá lehet rendelni további, a büntetés bensőtermészetétől független és erkölcsileg értékes céloknak. Ezeket a további célokat az empirista-pozitivista büntetőjogi iskola Szent Tamással megegyezően sorolja föl. Ilyen cél elsősorban a bűnös meg javítása. Ha a vétkes nem javítható, vagy ha olyan nagy bűntettet követett el, hogy a földi igazságszolgáltatás nem hagy időt a javulásra, a büntetés legalább ártalmatlanná teszi a jogsértőt a társadalom számára és elretten, másokat hasonló bűntettek elkövetésétől (általános és részleges prevenció). Amikor tehát a büntetéseket felosztjuk javító (orvosló) és megtorló büntetések csoportjára, ez a felosztás nem úgy értendő, hogy a büntetés vagy orvosló, vagy megtorló, hanem úgy, hogy minden büntetés megtorló; a megtorláson túl azonban szolgálhat a büntetés más, a megtorlás fölé rendelt célt is, nevezetesen a bűnös megjavítását. Ha a megjavulás lehetősége nem áll fenn, vagy a megtorlást gyakorló ezt a célt nem tűzi ki, akkor a büntetés kizárólag megtorló.

A büntetés föltételezi a bűnt, az erkölcsileg beszámítható vétkes magatartást. Ha a megtorlás révén a sértett fél keresi a megfelelő viszonyt azzal, aki. az igazságosság erkölcsi rendjét megbontotta, és ha ezt a megtorlás benső természete hozza magával, nem lehet szó megtorlásról akkor, ha a sértés ténye nem emelkedik bele az erkölcs világába.^[4] A büntetés föltételezi tehát a sértőben az erkölcsi beszámíthatóságot. A beszámíthatóság metafizikai gyökere pedig az, akarat szabadsága. A szabadság révén a cselekvő saját tettének az ura, az egészen tőle indul ki, az övé marad és érette felelős. A relatív büntetési elmélet végső magyarázata a determinista pozitivizmus, amely az akarat szabadságával együtt tagadja a beszámíthatóságot és felelősséget. Szabadság és felelősség nélkül a büntetés csak. relatív célokat ismerhet el. Erkölcsi tartalom nélkül azonban a jog nem jog többé. Ha a büntetést leszakítjuk az igazságosság erkölcsi talajáról, voltaképpen denaturáljuk, éltető idegétől fosztjuk meg a büntetőjogot.

adventbe  vagyunk készülődünk  bizonyos Urunk

Jézus  születésére sokan  úgy  vannak ezzel 

lelkesen   várják  azt  bizony urunk  születését 

mikor  is jön el  sokon tiszta  szível  várják  vagy

úgy  hogy  örömmel  nagy  készülődéssel várják

azt  bizonyos karácsony   ünnepét  Urunk  jézus

születést  mindig örömmel  készülődéssel várjuk

bizonyos Urunk születést  ,sokan úgy  vannak ezzel

Urunk   Jézus születése  pár embernek egy

bizonyos ünnep  is  semmit se jelent  ami igen csak

nagy  gond  sokaknak  úgy   vannak karácsony

előtt is   ember csak   nagy rohanással foglalkozik

mással  és  úgy  van  vele karácsonykor  elérkezik

bizonyos nap  akkor  meg ülöm azt  bizonyos

ünnepet  le  tudom karácsony  ünnepét  ne így

legyen   ha  meg teheted  lelkileg készülj

ünnepekre az  többet jelent  embernek ha

lelkileg rá  tud készülni ünnepekre ,ne  úgy 

készülődjünk  bizonyos  ünnepekre  jó  van itt  van

érkezik  bizonyos   karácsony  meg  veszem 

karácsonyra  szeretteimnek amit  gondolok  de

valójában azt  embert  nem  szeretem most

karácsonykor  gondolok rá meg lepem valamivel

karácsony  ne  csak ajándékozással jelzem hogy

másikat  meggyire  szeretem .karácsonyt amit

várunk az  szeretet ünnepe  valójában

Gyerekek játszottak a homokban. Megállt felettük egy barna sapkás gyerek. Építek nektek egy csodaszép várat, akarjátok? Akarjuk. Jó, akkor szerezzetek nekem pénzt, paripát, fegyvert! A gyerekek szereztek neki. Akkor a Barnasapkás beállt a homokozó közepére. Felült a lóra, a vállán lógott a puskája, zsebe tele volt a begyűjtött pénzzel. Felkiáltott: Enyém a vár! Volt egy kis gyerek, aki azt találta mondani: Dehogy, testvér, miénk a vár. A Barnasapkás feldühödött és kiadta a parancsot: Vigyétek a pincébe!

Körülnézett szigorúan és újból elkiáltotta magát: Mindenki tegyen fel barna sapkát! A gyerekek hazaszaladtak és a legtöbbjük barna sapkásan tért vissza. De voltak, akik sárga sapkában jöttek. A Barnasapkás toporzékolt: Ellenségszagot érzek! A gyerekek ijedten néztek össze. A Barnasapkás a sárgákra mutatott: Vigyétek őket a zuhanyozóba! Akkor a Barnasapkás messzebbre nézett, és a távolban megpillantott egy vörössapkást. Újból elkiáltotta magát: Ellenségszagot érzek! Gyorsan kiküldött egy gyereket a másik homokozóba. A gyerek egy fa mögül figyelte a Vörössapkást.

A homokozóban gyerekek játszottak. Megállt felettük a Vörössapkás gyerek. Építek nektek egy csodaszép várat, akarjátok? Akarjuk. Jó akkor szerezzetek nekem pénzt, paripát, fegyvert! A gyerekek szereztek neki. Akkor a Vörössapkás beállt a homokozó közepére. Felült a lóra, a vállán lógott a puska, zsebe tele volt a begyűjtött pénzzel. Felkiáltott: Enyém a vár! Az egyik gyerek halkan megjegyezte: Dehogy testvér, a miénk! A Vörössapkás feldühödött, és kiadta a parancsot: Vigyétek a pincébe!

Körülnézett szigorúan, és újból elkiáltotta magát: Mindenki tegyen fel vörös sapkát! A gyerekek gyorsan hazaszaladtak, és a legtöbbjük vörös sapkában tért vissza. De voltak, akik fehér sapkában jöttek. A Vörössapkás toporzékolt: Ellenségszagot érzek! A gyerekek ijedten néztek össze. A Vörössapkás a fehérekre mutatott: Vigyétek a gúlákra! Akkor a Vörössapkás észrevette a fa mögött a barna sapkás fiút és így kiáltott: Ellenségszagot érzek. Ott egy barna sapkás. Fogjátok el! El is fogták.

Lett is ebből akkora háború, hogy csak no. A Barnasapkás fegyverbe szólította az összes fiúgyereket, aztán a paripáján megindult a vörössapkások ellen. Közben legázolta az összes útba eső homokozót, és kényszerítette az ottani fiúkat is a vörössapkások megtámadására. Ez volt a barna diktatúra. Csakhogy beállt a tél és fordult a kocka. A Vörössapkás is felült a lovára, és megindult az ő megszámlálhatatlan vörössapkásaival a Barnasapkás ellen. Tavaszra saját homokozójában verte halomra a Barnasapkást és csatlósait.

Útközben felszabadította az összes homokozót és kényszerítette a gyerekeket, hogy vörös nyakkendőt kössenek. Ez volt a vörös diktatúra. Volt egy gyerek, aki azt mondta, hogy ő jobban szereti a piros-fehér-zöld nyakkendőt. A Vörössapkás ki is tekerte a nyakát. Volt olyan is, aki azt mondta, hogy ő nem tesz fel semmilyen sapkát, és nem viszi a Vörössapkás után a puskát. A Vörössapkás paprikavörösen üvöltött: Vigyétek a pincébe! Alighogy elvitték, jött a második, a harmadik, hogy ő sem viszi a puskát, és hogy ő nem ilyen lovat akar. Ezek egyre többen és többen lettek, és a homokozó melletti bokorban boldogan éltek.

Történt aztán, hogy a Vörössapkásnak is leáldozott a napja. Elfogyott alóla a pénz, paripa fegyver. Át is vették a hatalmat azok, akiknek volt sok pénzük, paripájuk, fegyverük. És volt nekik a barna- és vörössapkásoknál is ravaszabb rendszerük: úgy hívták, hogy több-párti demokrácia. Csillagos lobogóba csomagolva el is küldték azt a felszabadult homokozókba. Azok mind ujjongva fogadták, mert ugye ennél jobb rendszer nincsen!

Egy egészen kis homokozóban is nagyon megváltozott az élet. A gyerekek fellélegeztek, és összeültek, hogy most már ők szabják meg, hogy mit játszanak, hogyan játszanak, milyen sapkában járnak. Csakhogy a csillagos lobogó tartalmával nem számoltak. Mert bizony akkor valami különös dolog történt.

Négy gyerek, aki véletlenül a fején felejtette régi sapkáját, a közeli WC-be sietett. Ott megegyeztek, hogy mind nemzeti színben fog tündökölni, és ők megváltják a kis homokozót. Közben mindegyik arra gondolt, hogy egy választás nevű csellel bevonják az összes gyereket abba a játékba, aminek az a célja, hogy megnyerjék maguknak a pénzt, paripát, fegyvert.

Mind a négy gyerek kicserélte a sapkáját. A Vörössapkás begyűrte az ingébe a vörös sapkát, és kitűzött a mellére egy piros-fehér-zöld kokárdát. A Sárgasapkás is begyűrte a nadrágjába a sárga sapkáját, és ő is kitűzött a mellére egy piros-fehér-zöld kokárdát. A Fehérsapkás begyűrte a zsebébe a fehér sapkát és kitűzött a mellére egy piros-fehér-zöld kokárdát. A Barnasapkás is előkerült, ő is eltűntette a barna sapkát a bakancsában, és kitűzött a mellére egy óriási nemzeti kokárdát. Aztán a WC-ből mind a négyen a homokozó gyerekek elé álltak. Így szólt az egyik: Építek nektek egy csodaszép várat, akarjátok? S a másik: Építek nektek egy csodaszép várat, akarjátok? S a harmadik: Építek nektek egy csodaszép várat, akarjátok? S a negyedik is: Építek nektek egy csodaszép várat, akarjátok?

A gyerekek kapkodták a fejüket és ugráltak: Akarjuk, akarjuk, akarjuk, akarjuk – hangzott a kiáltás. Akkor – mondta az első – szavazzátok meg nekem a pénzt, paripát, fegyvert! Nem – mondta a második – szavazzátok meg nekem a pénzt, paripát fegyvert! Nem – mondta a harmadik – szavazzátok meg nekem a pénzt, paripát, fegyvert! Nem – mondta a negyedik – nekem szavazzátok meg a pénzt, paripát, fegyvert!

A gyerekek szája tátva maradt, bambán néztek egymásra, mikor az egyik elkiáltotta magát: Nézzétek, ennek az inge alatt vörös sapka van! A másik is kiáltott: Nézzétek, ennek a nadrágjában sárga sapka van! A harmadik is kiáltott: Nézzétek, ennek a zsebében fehér sapka van! A negyedik is kiáltott: Nézzétek, ennek a bakancsából barna sapka lóg ki!

Mire mind a négyen kokárdás mellükre tették a kezüket, magasba emelték két ujjukat és együtt szavalták: Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában, hiszek Magyarország feltámadásában!

És akkor egymás ellen ordítottak – a négyek. Mind ugyanazt mondta: Akarjátok Magyarország feltámadását? Akkor rám szavazzatok! Bűnös, aki nem szavaz (rám)! Szavazzatok! A gyerekek közt meghasonlás támadt. Az egyik vörös párti bokán rúgta a fehéret, a fehér a barnát, a barna a sárgát. Rövidesen az összes gyerek fogta a bokáját, kivéve néhányat. Ők a homokozó melletti bokorban ültek és nézték a „csodálatos” emberi színjátékot, az Ember komédiáját. Ők tudták, hogy nekik mi a dolguk a kis és nagy homokozóban, hogy mi az ő egyéni felelősségük, a lelkiismeretük szava.

De mintha ott sem lett volna egyetértés. A csillagos lobogóba csomagolt csali bevált. Az egyik gyereknek eszébe jutott, hogy a fehéreket és a sárgákat bántották a vörösök és barnák, talán őket kellene választani. Mások meg azt mondták, ezek mind piros-fehér-zöldek, és már nem vörösek és barnák. Ismét mások azt kiabálták, hogy ezek hisznek a hazában, ezek hisznek a föltámadásban. Az egyik gyerek a bokorból gyorsan a homokozó közepére tett egy szemetes kukát, amiből kiöntötte a szemetet és felkiáltott: Szavazzunk!

Csakhogy kire? És mire? Egyik így, a másik úgy magyarázta, hogy az ő lelkiismerete, meg a kisebb rossz, meg a nagyobb rossz, meg bűnös, aki nem szavaz. Lett is akkora felbolydulás, hogy csak úgy zengett a bokor. Úgy tűnt, mintha mindenki elfelejtette volna, hogy a csillagos lobogó csalija milyen veszélyes; és hogy nekik egyes-egyedül mi a dolguk.

És akkor a bokorból a kuka után futott egy ici-pici kisgyerek, hogy kidobja a csokis papírját. Közben azt kérdezte: Építsek nektek egy csodaszép várat? Meg sem várta a választ, kis kezeivel lapátolni kezdte a homokot. Nem volt nála sem pénz, sem paripa, sem fegyver.

És akkor csoda történt. Az égből szózat hallatszott, ami imígyen szólt: Ha nem lesztek olyanok, mint ez a gyermek, nem mentek be az Isten Országába… Az én országom nem evilágból való… Ti építsétek az Isten Országát és hirdessétek annak igazságát, a többi mindet hozzá kapjátok…

Anyagi sikerekre, boldog családi életre, szakmai elismerésre, jólétet biztosító interperszonális kapcsolatokra, testi-lelki egészségre? Mivel mindenkinek más jelenti az örömforrást, és saját szemszögén keresztül észleli és értékeli a körülötte lévő világot, számtalan válaszlehetőséget kaphatunk kérdésünkre. Mindenki a szubjektív megítélésén keresztül dönt saját örömforrása mellett, azonban a külsőségektől mentes gondolkodásmódunkat leküzdve, önmagunkba tekintve, felfedezhetjük azt a belső vágyat, lelki szükségletet, ami a leginkább meghatároz mindenkit. Ez nem más, mint az elfogadás utáni vágy, melyet az önelfogadáson túl, leghamarabb társas kapcsolatainkban élhetünk meg. Az elfogadás a szeretet megnyilvánulása, elfogadva lenni öröm, míg az elutasítottság érzése, szomorúsághoz, önértékelési problémákhoz vezethet. 

Maslow piramis hierarchiájának szociális szükségletek komponensei, melyek a valahová való tartozást helyezik előtérbe, mindenkiben élénk, belső vágyként vannak jelen. Ahányszor elutasítanak bennünket, annyiszor szomorúságot, mélységet, csökkent önértékűséget élhetünk át, míg az elfogadás örömmel, nyugalommal tölthet el. Eredendően hajlamosak vagyunk túlértékelni a rosszat és egyben reménytelenül vágyni a jót, azonban ahhoz, hogy teljesek lehessünk, olyanokká kell válnunk akárcsak egy fa. 

Hosszas folyamat lehet az elutasításból fakadó sérelmeink leküzdése, önmagunk újjáépítése, akárcsak egészségesnek mondható önértékelésünk, belső pszichés egyensúlyunk helyreállítása. Érzelmi elakadásaink, sérült önértékelésünk feloldása kihívást jelenthet, megküzdeni, hatékony stratégiákat találni a nehézségek megoldására nem mindig egyszerű. Azonban az arra való törekvésünk, belső lelki utazásunk, melynek célja önmagunk megismerése az elcsendesedés által, célravezető lehet. Talán a legnehezebb, de egyben a leghatékonyabb mód ahhoz, hogy új belső gyökereink, majd ágaink szülessenek, az az önmagunkhoz való kapcsolódás készségének fejlesztése. A belső erőforrásokra való fókuszálás, az érzelmi elakadásokat okozó hiedelmek felismerése és leküzdése gyengíti a külső forrásokból érkező minősítések, rólunk alkotott gondolatok és vélemények erejét, melyek nem képeznek reális énképet rólunk még akkor sem, ha hatással vannak az önmagunkról alkotott elképzelésünkre. Traumatikus élmények helyett a belső erőforrásokra való figyelem tudatos fókuszálása, reményt sugározhat a sötétségben.

Mindenki rendelkezik pozitív tulajdonságokkal, melyek többé teszik annál mint, amennyit egy érzelmileg megterhelő helyzetben gondolhat önmagáról. Önmagunk elfogadása, a bennünk gyökerező önszeretet képességének kifejlesztése olyan belső erőforrások alapját képezhetik, melyek reményt, új készségeket, életcélokat ajándékozhatnak nekünk. Önmagunkat elfogadni egyenlő az önszeretettel, ami a belső lelki béke alappillére és egyben harmónikus kapcsolataink kialakításának előfutára.

embereknél  igen  fontos bizalom egy más  felé

mert    ha az  nincsen akkor  vége egy más iránt

az  bizalom   ami ki  alakult  egymás  között de 

könnyen az  előfordulhat életbe  2emberközt  sok

évtizedes munkák közt  látja nagyon  jó  dolgozik

meg  bízok bene úgy végezte    dolgát így folyatja

dolgait   tovább igen csak jó   végezte dolgát  így

nagy öröm  benn még  bízik  ember  tovább

végezheti  dolgait  olyan  előfordul mai világba

ember  törekszik  bizonyos jóra   meg  bízható

legyen  ember  úgy    végzi  mondjuk dolgait

egyszer  csak   emberbe  akibe  bíztak még  több

elvárást kezdtek  el mondjuk elvárni tőle az illető

mondjuk  törekedik  arra  hogy  munkájába  

továbbra  jó  meg bízható legyen úgy  is alakul de

mondjuk  nagy ember  életbe látja jó  végzi  dolgát 

akasztok  rá még több  munkát hátha el  tudja 

végezni és  sikerült de  az  ember  szervezete

lehet  közbe  be  adja unalmast  feszítették ideget

és türelem  és  bizalom  egymás felé meg ingott

 mert aki  dolgozott   aki várt el dolgokat még

többet  nem bírta  piszkálta  tovább ember  a felé

ember  felé   nem  bízik  másik emberbe ez miatt.

Beesteledett, mire Sumiswaldba ért. Müneberg felől fekete felhők száguldottak, kövér esőcseppek potyogtak, s beivódtak a porba… A kis harang tompa kongással figyelmeztette a népeket: gondoljanak Istenre, s kérjék fordítsa el tőlük haragját, ne ítélje meg őket. A pap már kinn állt a háza előtt útra készen, mindenre készen, bárhová küldi őt a feje felett viharzó Úr, haldoklóhoz, vagy tűzesethez, vagy akárhová… Ahogy meglátta Hansot, tudta, hogy nehéz útra hívják, felövezte magát, megüzente az éppen harangozó sekrestyésnek: hagyja másra a harangozást, és kísérje el őt útjára. Közben frissítő italt tett Hans elé, mert jól esik a frissítő annak, aki rekkenő hőségben loholva érkezik valahonnan, de Hansnak nem volt szüksége rá. A pap nem is sejtette, mire képes az emberi alattomosság. Hans csak ímmel-ámmal ivott. Nemsokára megjött a sekrestyés, az szívesen fölhajtotta az itókát Hans kínálgatására. Fegyvereivel felövezve állt előttük a pap; megvetvén az italt – mikor harcba indult, nem volt szüksége rá. Nem szívesen hívta el embereit, hisz maga tette a kannát elébük, nem szívesen sértette meg a vendégjogot, de muszáj volt, mert ismert egy törvényt, ami előbbre való a vendégszeretetnél… Ingerelte is azok kényelmes iszogatása. Végre megszólalt: ő kész van; bajban levő asszony vár rá, borzalmas gaztett fenyegeti… A szent fegyverekkel az asszony és a gaztett közé kell állnia, ezért ne késlekedjenek, hanem jöjjenek vele, odafenn biztos kárpótolják őket, ha itt lenn nem csillapíthatták szomjukat.

Nem sietős az ügy – mondta Hans, a várandós asszony férje; feleségénél minden olyan kínosan lassan megy.

Ebben a pillanatban éles villámfény cikázott át a szobán, mindhármukat elvakította, s iszonyút csattant az ég; a ház minden pillére, darabja megremegett.

A sekrestyés nagyot fohászkodott, majd így szólt:

– Hallga, mi van odakinn! Maga az Ég is azt igazolja, amit Hans mondott: várni kell. Mit érnénk vele, ha el is indulnánk? Élve úgyse jutunk el a hegyre, s Hans már mondta, hogy a felesége dolga nem olyan sürgős.

Ekkor olyan zivatar kerekedett, amilyet emberemlékezet óta nem láttak. Mintha a föld szakadékaiból hasadékaiból tört volna elő, mintha minden szélirányból Sumiswald felé csapott volna össze: minden felhő egy hadsereg volt, mindegyik felhő a másikára torlódott iszonyú élethalál-harcban, megkezdődött a felhők csatája, bömbölt az orkán, villám villámra született, villám villám után csapott a földbe, mintha utat akarna törni magának a föld közepén át a föld túlsó felére. Szakadatlanul zengett az ég, dühösen bömbölt a vihar, meghasadozott a felhők öle, patakokban ömlött az eső, – a pap még habozott társai miatt. De amikor hatalmasan kitört a felhők csatája, nem felelt a sekrestyésnek, nem ült le, egyre fokozódó szorongás fogta el, valami belső erő húzta, hogy belevesse magát az elemek tusakodásába… És ekkor, mintha a mennydörgés iszonyú dörején át egy asszony velőt hasító sikolyát hallotta volna… A mennydörgésben megértette Isten feddő szavát késlekedése miatt – már nem törődött társaival, elindult. Mindenre elszántan lépett a tűz örvénybe, az orkán kavargásába, a felhők ömlésébe. Társai lassan, vonakodva követték.

Zengett-bongott, tombolt a vihar – hangjai mintha eggyé. olvadva az utolsó ítélet harsonáiként hirdetnék világok pusztulását – tüzes kévék hulltak a falura, hogy sorra gyújtogassák a házakat. De aki Annak szolgája, kinek szava: a mennydörgés, kinek fullajtárja: a villám – az Úr szolgájának nincs mit félnie szolgatársaitól – s aki Isten útján jár, az nyugodtan rábízhatja ügyét Isten viharaira, villámaira. A pap tehát félelem nélkül ment a viharban Kilchstalden felé. Társai bezzeg más indulatokkal követték, mert szívük egész másfelé húzott; dehogy akartak lemenni Kilchstaldenbe ilyen rossz időben, ilyen késő éjszaka, és Hansnak különös oka is volt a késlekedésre.

Könyörögtek a papnak; forduljon meg, menjenek másfelé. Hans rövidebb, a sekrestyés jobb utat tudott, s mindketten intve-intették, a megduzzadt Grüne-patak most elárasztja a völgyet. De a pap nem ügyelt rájuk, óvásukat semmibe vette, csodálatos ösztöntől űzve, az ima szárnyán igyekezett Kilchstalden felé, nem botlott meg a kőbe, szemét se vakította el a villám. Hans és a sekrestyés messze mögötte botladozva követte, bízván, hogy a szentség a pap kezében megvédi őket.

A falun túl, ahol az út Stalden felé, a völgybe ereszkedik, a pap hirtelen megáll, szemét elfödözi kezével. A kápolna alatt, a villámfényben egy vörös toll ragyog fel, s a pap éles szeme a zöld sövényből egy fekete fejet lát előbukkanni, azon imbolyog a vörös toll. Amint kémlel tovább, a túlsó hegyoldalon sebes futással a legvadabb szélrohamok sodrában, egy nekiszilajodott emberi alak repül a fekete fej irányába, amelyen zászlóként leng a vörös toll. Szent harci hév lángolt fel a papban – akik szívüket Istennek szentelték, azokban lángol fel így, ha érzik a Gonosz közeledtét… Fellángolt, mint magban a csírázó ösztön, ha az élet ösztökéli, mint a virág ösztöne, ha kibomlani készül, a hős hevülete, mikor ellenfele kardot emel reá. Mint a szomjúságtól lihegő a folyó hűs habjába, mint a hős a csatába: úgy rohan le a pap Staldenen, s veti bele magát a legvakmerőbb harcba: a zöldruhás és Christine közé áll, mielőtt ez a másik karjába tenné a kisdedet, s nagy fennszóval kiáltja a Három Legszentebb nevét. A Szentséget a zöldruhás arcába nyomja, szentelt vizet hint s gyerekre és Christinére. Erre a zöldruhás iszonyú vonítással eloldalog, mint vérvörös csík elvillan; elnyeli a föld. Christine a szentelt víztől iszonyú sistergéssel összezsugorodik, mint gyapjú a tűzben, mint mész a vízben, úgy zsugorodik össze sisteregve, lángokat szórva, míg csak a felpüffedt, borzalmas pók marad meg az arcán – abba zsugorodik össze, abba sistereg belé. A pók csak ül, mérgesen dacolva, ül a gyereken és dühös pillantásokat lövell a pap felé. Az szentelt vizet locsol rá, ami úgy sistereg a pókon, mint izzó kövön a közönséges víz: a féreg egyre puffad, fekete lábait szétterpeszti a gyereken, s mind mérgesebben dülleszti szemét a papra, de az lángoló szent haragjában merész kézzel megfogja. Mintha izzó tövisekbe nyúlna… De rendíthetetlenül szorongatja markában a férget, majd fogja a gyereket, s azonnal, viszi anyjához