Orvoshoz mentem, időszakos vizsgálatra: szokásommá vált ez, amióta betöltöttem a negyvenet.
Az orvos, Carlo Trattori, régi barátom, kívül-belül ismer már.
Szürke, ködös őszi délután, nemsokára beesteledik.
Alighogy belépek a szobájába, Trattori fürkésző pillantást vet rám, majd elmosolyodik:
– De hiszen te remek bőrben vagy! Szinte rád se lehet ismerni… kivált, ha belegondol az ember, milyen nyúzott volt a képed még alig néhány éve is.
– Így van. Nem emlékszem, hogy valaha is ilyen jól éreztem volna magam.
Rendszerint akkor megy az ember doktorhoz, ha nincsen jól. Most viszont azért kerestem föl a barátomat, mert jól vagyok, sőt remekül. S valami új elégtételfélét is érzek Trattori irányában: mindeddig neurotikusnak ismert, szorongásosnak, századunk valamennyi fő lelki betegségétől megpróbált szerencsétlen alaknak.
De most jól vagyok. Néhány hónapja egyre jobban. Immár nem fordul elő, soha többé elő nem fordulhat, hogy a reggeli ébredéskor, amikor a nagyváros szomorú, halotti szürkesége beszivárog a redőnyök résein öngyilkos tervek foganjanak az agyamban.
– Megvizsgáljalak? Van értelme? – mondja. – Ezúttal potyán jutnék a honoráriumhoz.
– Hát, ha már itt vagyok…
Levetkőzöm, végigfekszem a vizsgá1óasztalon, ő megméri a vérnyomásomat, meghallgatja a szívemet, tüdőmet, megvizsgálja a reflexeimet. Nem szól egy szót se.
– Nos? – kérdem.
Trattori vállat von, válaszra se méltat. Csak néz. Úgy, mintha nem ismerné már unásig a képemet. Végre mégis megszólal:
– Azért áruld el: mi van a képzelődéseiddel, a klasszikus képzelődéseiddel? Az agyrémeiddel? Nálad meggyötörtebb pasast még életemben nem láttam. Csak nem akarod elhitetni velem…?
Leintem, határozottan, energikusan:
– Tabula rasa. Tiszta lap. Tudod te, mi az a semmi?
Még az emléke sem kísért! Mintha más ember volnék.
– Mintha más ember volnál… – visszhangozza Trattori vontatottan, gondolataiba mélyedve.
Odakint közben megsűrűsödött, összeállt a füstköd. Öt óra van még csak, de lassanként sötétedik már.
– Emlékszel?… – mondom – emlékszel még, hogy éjjel egykor, kettőkor is rád törtem olykor, hogy kiönthessem neked a lelkemet? Te meg hallgattad a nyavalygásomat, pedig olyan álmos voltál, majd lefordultál a székről. Szégyellem magam, ha csak rágondolok is. Milyen hülye voltam, csak most látom, milyen rettenetesen hülye voltam.
– Hm, ki tudja.
– Tessék?
– Semmi. Hanem válaszolj, de őszintén: most boldogabb vagy, mint akkor?
– Boldogság! Micsoda nagy szavak!
– Na jó, mondjuk… elégedett, derűs, jókedvű?
– Hát persze hogy jobb kedvű vagyok most.
– Mindig panaszkodtál, hogy a családban, a munkában, az emberek között magányosnak érzed magad, elszigeteltnek, elidegenedettnek… Egyszóval mindez a múlté?
– A múlté bizony! Először történik meg az életemben, hogy… hogy is mondjam?… hogy végre úgy érzem: beilleszkedtem a társadalomba.
– Teringettét! Gratulálok. Ennek pedig biztonságérzet a következménye, ugye? Tiszta lelkiismeret.
– Ugratni akarsz?
– Eszem ágában sincs. És mondd csak: rendszeresebben élsz, mint azelőtt?
– Nem tudom. Talán.
– Tévét nézel-e?
– Majd minden este. Irmával szinte sose járunk el hazulról.
– Hát a sport érdekel-e?
– Nevetni fogsz: kezdek szurkolóvá válni.
– És melyik csapatnak szurkolsz?
– Természetesen az Internek.
– Pártállásod?
– Miféle pártállásom?
– Hát a politikai.
Fölállok, odamegyek hozzá, a fülébe súgok egy szót.
Mire ő:
– Minek ez a titokzatoskodás? Mintha nem tudna róla mindenki.
– Megbotránkoztattalak?
– Ugyan. Mindennapi dolog ez már a polgárság, körében. És a kocsi? Szeretsz autót vezetni?
– Rám se ismernél, ha most látnál a volánnál. Tudod, milyen csiga voltam azelőtt. Nos, múlt héten négy óra tíz perc alatt tettem meg az utat Rómától Milánóig. Stopperral ellenőrizve… De szabad tudnom, mi ez a vallatás? Trattori leveszi a szemüvegét. Ültében az asztalra könyököl, kezét összekulcsolja.
– Akarod tudni, mi történt veled?
Döbbenten nézek reá. Csak nem valami szörnyű betegség tüneteit fedezte föl rajtam?
– Hogy mi történt velem? Nem értelek. Találtál valamit?…
– Találtam. Végtelenül egyszerű dolgot. Meghaltál.
Trattori nem valami tréfás kedvű ember, a rendelőben meg éppenséggel nem szokott viccelődni.
– Meghaltam? – hebegem értetlenül. – Hogyhogy meghaltam? Valami gyógyíthatatlan betegség?…
– Csudát betegség. Nem azt mondtam, hogy meg kell halnod. Csak azt, hogy meghaltál.
– Miket beszélsz összevissza? Hiszen az imént magad jelentetted ki, hogy az egészség élő szobra vagyok!…
– Egészségesnek egészséges vagy. Mint a makk. De meghaltál. Hozzáhasonultál, hozzáidomultál a társadalomhoz, testestül-lelkestül beleilleszkedtél, beleolvadtál, eggyé váltál vele, immár nyugalom az osztályrészed, lelki egyensúly, biztonságérzet. Hulla vagy.
– Á, így érted? Még jó. Metafora, hasonlat… Alaposan rám ijesztettél!
– Nem is annyira metafora. A testi halál örök jelenség, végeredményben igencsak banális. De van más halál, s olykor még rosszabb. A személyiségről való lemondás, utánzás, a mimikri tökélyre emelt készsége, meghódolás a környezetnek, önmagunk föladása… De hát nézz körül. Beszélj az emberekkel. Nem veszed észre, hogy legalább hatvan százalékuk halott?
S ez a százalékarány évről-évre csak növekszik. Kihunytak, legyalultak, igába hajtottak. Mind ugyanazt kívánja, ugyanarról beszélget, a gondolata is egy és ugyanaz valamennyinek. Undorító tömegkultúra.
