lunablog

: „Ki az ember?” közvetlenül a probléma lényegéhez vezet. Ha az ember valami dolog lenne, akkor kérdezhetnénk, hogy mi az ember, annak érdekében, hogy meghatározzuk, ahogyan egy természeti tárgyat vagy egy ipari terméket határozunk meg. Az ember azonban nem dolog, és nem is lehet úgy meghatározni, mint egy dolgot. Mégis igen gyakran dolognak tekintik az embert: Azt mondják róla, hogy munkás, gyárigazgató, orvos és így tovább, de ezzel csupán társadalmi szerepét jelölik meg, vagyis társadalmi állása alapján határozzák meg.

Az ember nem dolog, hanem élőlény, aki a folyamatos fejlődés folyamatában leledzik. Életének egyetlen pontján sem az még, ami lehet, és ami esetleg lesz is.

Bár az embert nem lehet úgy meghatározni, mint egy asztalt vagy egy órát, de az ember nem is egészen meghatározhatatlan. Többet is el lehet mondani róla annál, hogy nem dolog, hanem élőlény. Az ember meghatározásának legfontosabb mozzanata az, hogy gondolkodásával az ember túl tud nyúlni szükségletei kielégítésén. Számára a gondolkodás – az állattal ellentétben – nem csupán eszköz ahhoz, hogy a kívánt javakat elérje, hanem annak eszköze is, hogy felfedezze saját létének és környezetének valóságát, függetlenül vonzódásaitól és ellenszenveitől. Más szavakkal: az embernek nemcsak intelligenciája van, mint az állatnak, hanem értelemmel is fel van ruházva, s azzal képes igazságokat felismerni. Ha az ember hagyja, hogy értelme vezérelje, akkor mind testi, mint szellemi lényként saját legigazabb javát mozdítja elő.

A tapasztalat azonban azt bizonyítja, hogy magánéletében sok ember – elvakítva a bírvágytól és a hiúságtól – nem cselekszik ésszerűen. S ami még rosszabb: a nemzetek még kevésbé cselekszenek az értelem szerint tájékozódva, mivel demagógok túlságosan könnyen elfeledtetik a polgárral, hogy romlásba dönti városát és a világot, ha az ő tanácsukat követi. Sok nép pusztult már el amiatt, hogy képtelen volt megszabadulni azoktól az irracionális szenvedélyektől, amelyek meghatározták cselekvését, és nem volt képes elérni, hogy az értelem vezérelje. Ebben állt az ószövetségi próféták fontos feladata: nem a jövőt mondták meg előre, ahogyan általában feltételezik a prófétákról, hanem az igazságot hirdették, és ezzel közvetve a nép jelenbeli cselekvésének jövőbeli következményeire mutattak rá.

Mivel az ember nem dolog, amelyet bizonyos mértékig le lehet írni kívülről, ezért csak magának az emberlétnek a személyes tapasztalatából kiindulva lehet meghatározni. így az a kérdés, hogy „Ki az ember?”, ahhoz a kérdéshez vezet: „Ki vagyok én?” Ha nem akarunk abba a tévedésbe esni, hogy dologként kezeljük az embert, akkor a „Ki vagyok én?” kérdésre adott válasz nem hangozhat másképp, csak így: „egy ember”.

A legtöbb ember persze még soha nem élte át ezt az azonosságot; mindenféle lehetséges illuzórikus képet alkotnak Önmagukról, tulajdonságaikról és azonosságukról. A helyzetnek megfelelően azt mondják: „tanár vagyok”, „munkás vagyok”, „orvos vagyok” – de ez a felvilágosítás egy ember tevékenységéről semmit nem mond nekünk róla magáról, és nem tartalmaz választ arra a kérdésre: „Ki ő?”, „Ki vagyok én?”

Itt jelentkezik egy további nehézség. Mindenkinek van valamilyen társadalmi, morális, pszichológiai stb. iránya. Mikor és honnan tudhatom, hogy a másik által megcélzott irány az ő végleges tájékozódása, vagy hogy bizonyos meghatározó tapasztalatok hatására képes-e, és meg fogja-e változtatni ezt az irányt? Létezik-e olyan pont, ahol az ember már annyira rögzült, hogy joggal jelenthetjük ki: ő az, aki, és soha nem lesz más? Statisztikailag nézve talán lehetséges, hogy ezt sok emberről elmondjuk. De mindenkiről el lehet-e mondani halála napja előtt, és még azon a napon is el lehet-e mondani, ha meggondoljuk, hogy mássá válhatott volna, ha tovább élt volna?

Az embert még más módon is meg lehet határozni, ugyanis kétfajta szenvedély és ösztön határozza meg. Az egyik fajta biológiai eredetű, és lényegileg minden ember esetében azonos: a fennmaradás szükségletét tartalmazza, s ebbe beletartozik az éhség és a szomjúság csillapításának szükséglete, a védelem szükséglete, a társadalmi struktúra valamilyen formájának szükséglete és – sokkal kevésbé kényszerítő mértékben – a szexualitás szükséglete. A másik fajtába tartozó szenvedélyek nem biológiai gyökerűek, és nem minden ember esetében ugyanazok: ezek különféle társadalmi struktúrákból származnak. Ilyen szenvedély a szeretet, az öröm, a szolidaritás, az irigység, a gyűlölet, a féltékenység, a versengés szelleme, a mohó vágy és így tovább. Ami a gyűlöletet illeti, különbséget kell tennünk reaktív és endogén gyűlölet között. E fogalmakat itt ugyanúgy használjuk, mint a reaktív depresszió és az endogén depresszió szembeállításakor. A reaktív gyűlölet reakció a saját személyünket vagy csoportunkat ért támadásra vagy fenyegetésre, s többnyire szertefoszlik, ha elmúlt a veszély. Az endogén gyűlölet karaktervonás; az ilyen gyűlölettel eltelt ember folyton új lehetőséget keres arra, hogy kiélje gyűlöletét.

A biológiailag megalapozott szenvedélyekkel ellentétben az említett társadalmi gyökerű szenvedélyek a mindenkori társadalmi struktúra termékei. Abban a társadalomban, amelyben egy kizsákmányoló kisebbség uralkodik a védtelen, szegény többségen, mindkét oldalon megtalálható a gyűlölet. A kizsákmányoltak gyűlölete nem igényel magyarázatot. Az uralkodó kisebbség viszont azért gyűlöl, mert fél az elnyomottak bosszújától, de azért is, mivel gyűlölnie kell a tömeget ahhoz, hogy elfojthassa saját bűntudatát, és bizonyíthassa kizsákmányoló magatartásának helyességét. A gyűlölet nem tűnhet el, amíg hiányzik az igazságosság és az egyenlőség. Éppígy nem létezhet semmiféle igazság, amíg az embernek hazudnia kell ahhoz, hogy igazolhassa az egyenlőség és az igazságosság elvének megsértéseit.

Egyesek azt állítják ugyan, hogy az olyan elvek, mint az egyenlőség és az igazságosság csak ideológiák, amelyek a történelem során alakultak ki, és nem tartoznak az ember természetes alapalkatához. Ezt a nézetet itt nem tudjuk részletesen cáfolni, egy valamit azonban emeljünk ki: Hogy az emberek a szívük legmélyén hordozzák az egyenlőség és az igazságosság iránti érzéket, ez abból következik, hogy érzékenyek arra, ha egy ellenséges csoport megsérti az egyenlőség és az igazságosság elvét. Az emberi lelkiismeret érzékenysége sehol sem mutatkozik meg világosabban, mint abban, ahogyan a legtöbb ember reagál az igazságosság és az egyenlőség elleni mégoly csekély vétségekre, feltéve persze, hogy nem őket magukat vádolják ilyen vétségekkel. így jut erőteljesen szóhoz a lelkiismeret valamely nemzeti csoportnak az ellenségeivel szemben emelt vádjaiban. Ha az embereknek nem lenne természetes erkölcsi érzékük, akkor miért ingerelné őket azonnali heves szenvedélyekre az, ha okkal vagy ok nélkül olyan rémtettekről tájékoztatják őket, amelyeket az ellenség állítólag művelt?

Az ember egyik további meghatározása azt közli, hogy ő az az élőlény, akiben a cselekvés ösztönös irányítása minimálisra csökkent. Nyilvánvalóan megtalálhatóak az emberben is az ösztönös motivációk maradványai, például az éhség és a szexualitás, de az ember csak akkor vezérelteti magát nagymértékben ezektől az ösztönöktől, ha veszélyben van az egyén vagy a – kisebb-nagyobb – csoport fennmaradása. Az embert motiváló legtöbb szenvedély, például a becsvágy, az irigység, a féltékenység, a bosszúvágy, bizonyos társadalmi konstellációkból ered és táplálkozik. E szenvedélyek erejét azon lehet lemérni, hogy még az életben maradás ösztönénél is hatalmasabbak tudnak lenni. Az emberek készek életüket adni a gyűlöletért és a becsvágyért, de szeretetükért és lojalitásukért is.

Minden emberi szenvedély közül a legrettenetesebb az a hajlam, hogy saját hatalmi fölényünk alapján önző céljainkra használjunk egy másik embert, s ez aligha valami más, mint a kannibalizmus kifinomult formája. A neolitikus társadalmakban még nem létezett ez a szenvedély, hogy saját céljaink érdekében kizsákmányoljunk másokat. Szinte minden mai ember számára igen furcsa és csaknem felfoghatatlan gondolat, hogy létezett olyan történelmi korszak, amelyben az ember nem akart kizsákmányolni másokat, és őt sem zsákmányolták ki. És mégis így volt! A földművelők és vadászok korai kultúráiban mindenkinek elég tápláléka volt, és értelmetlen lett volna dolgokat felhalmozni, A magántulajdont még nem lehetett tőkeként befektetni, és az senkit nem ruházott fel hatalommal. A gondolkodásnak ez a szakasza tükröződik legendaszerűen az Ószövetségben (2Móz 16,16-21): A pusztában manna táplálta Izrael, gyermekeit; volt belőle elég, és mindenki annyit ehetett belőle, amennyit bírt, de a mannát nem lehetett felhalmozni; amit nem ettek meg az adott napon, az tönkrement és eltűnt. Jövőbeli mannaszállítmányokra spekulálni teljesen értelmetlen lett volna. Az olyan javak azonban, mint a gabona vagy bizonyos eszközök, nem olyanok, mint a manna, fel lehet halmozni őket, és végül hatalommal ruházzák fel azokat, akik a legtöbbet birtokolják belőlük. Csak a fölösleg bizonyos mértékének meghaladásával vált értelmessé hatalmat gyakorolni más embereken – annak érdekében, hogy kényszerítsék őket: a hatalmat gyakorló osztály javára dolgozzanak, a maguk részeként pedig elégedjenek meg a létminimummal. A patriarchális állam győzelme után a rabszolgák, a munkások és a nők voltak a kizsákmányolás legfőbb tárgyai.

Kannibáli előtörténetünk csak akkor érhet véget, s a valóban emberi történelem csak akkor kezdődhet meg, ha az ember többé nem jelent fogyasztási cikket erősebb embertársai számára. Ez a változás előzetesen megköveteli, hogy teljesen tudatossá váljon bennünk, mennyire bűnösek kannibáli erkölcseink és szokásaink. Ennek világos tudata azonban hatástalan, ha nem jár együtt átfogó bűnbánattal.

elkezdtük  idei tanév  záró   foglalkozást  .előtte nap

juniús11én szerdán Gödöllőiekkel  nefelejcs otthoni

tagokkal  A Moon a panda című filmet néztük.   nagyon  tetszet

mindenkinek  film moziba  néztük meg

nagyon jó  éreztük  magunkat  a moziba

előadáson .meg mi idei  tanévzáró utolsó

napunkat a   foglalkozásba  juniús13pénteken

volt  idei év utolsó tanítása .Bagó Zoli

elpakolta   edényeket  jeni  Erzsike ,Szilágyi

Erzsike,Bagó Zoli  kis  szövő kereten 

folytatatták   szövést  .kati Olga néni

lesöpörték járdát  ,Lenke leszedte virágokat.

lepréselte  ebédre körözött  Zsiros kenyér

készült Jenei Erzsike és Kriszti tálalt az ebédhez. Kati és Olgi mosogatta el a tányérokat és az evőeszközöket.

juniús13án foglakozáson voltak

Bagó Zoltán, Jenei Erzsébet, Jenei Attila, Szilágyi Erzsébet, Benke Veronika, Sára Edina, Gerhát Lenke, Bagó Zoltán, Jenei Erzsébet, Jenei Attila, Szilágyi Erzsébet, Benke Veronika, Sára Edina, Gerhát Lenke,

pedagógus Juditnak   segítek Benke Olga, Csörgi Katalin, Darázs Krisztina

Tanév záró bulink juniús18án volt reggel

óta  készülődtek erre tanévzáró bulira

plébániára nagyon jó sikerült paprikás

krumpli   amit főztünk jó  éreztünk  magunkat

délutánig buliztunk jó érzetük magunkat

Nem vagyok sem szociológus, sem bölcs öregember. Hogy mennyire jellemző az általam leírt társadalomkép, nem tudom, jóllehet én úgy érzem, igen általános. A dac társadalma – adtam volna címnek, ha nem félnék, hogy rám sütik: a komoly gondot, problémát elcsomagolom, s csupán provokálok. Kérem tehát mindazokat, akik nem értenek egyet velem, illetve a cikk lényegével, tekintsék vitaindító írásnak.

A mai magyar társadalom azon része, amelyik nem él tudatos lelki életet, a kamaszkorában megtanult meg nem értettség, viszálykodás, vetélkedés, énkeresés, célkeresés, felbuzdulás és elkeseredés, hangulati-érzelmi irányítottság, vészes énkiemelés és erős melankólia áldozata. Hogy sok-e a számuk azoknak, akik így élnek, arra azt felelhetem, nyugodt szívvel: igen, sok. Mert a tudatos lelki életet élők kategóriájába, vagy – mivel itt nem szentségtörés e kifejezés – kiválasztott csoportjába nem elég jelentkezni, nem elég arról nyilatkozatot kitölteni, hogy „mi mindig nyugodtak vagyunk”, vagy hogy „mi mindig szembenézünk az ellenséggel, vagy a veszekedést provokáló problémával”, még kevésbé elég egyszerűen azt állítani: „én hiszek”. Mindezen állítások akár igazak, akár csak szeretnénk, hogy igazak legyenek, csupán azt mutatják, hogy vannak még szilárd erkölcsi világképpel rendelkező honfitársaim. A tudatos lelki életet élő személy távol van a hangulatoktól; érzelemmel és véleménnyel rendelkezik, s azokat nem értékeli állandóan újra és újra az első kis látszat alapján. Ami pedig ezt biztosítja: bízik. Ami pedig a fő: nem alap nélkül. Legfőbb jellemzője, hogy nem határozza meg őt egy probléma sem, mint hazánk társadalmának nagy részét! A legfőbb tulajdonsága a rugalmassága, lendülete és bátorsága a félelmekkel, gyengeséggel, tévedéssel szemben. Rugalmassága nagyfokú alkalmazkodóképességet, kompromisszumkészséget rejt magába, mégis hajlandó anyagi körülményeit feláldozni a szellemiekért, lelkiekért. Emlékezzünk vissza, mennyien vállalták kereszténységük az elmúlt időszakban, és voltak hajlandóak vállalni a hátrányos megkülönböztetést. Ez az áldozathozatal igen fontos eleme a lelki öntudatnak. Mert mi, a többség mindeme tettünket kérdések és válaszok hálójában cselekedjük, ha adunk, kapni akarunk, ha kérünk, bőkezűséget várunk el. Ők nem tévedhetetlenek, nem legyőzhetetlenek, bár igaz, hogy sokkal inkább ellenállóbbak a fizikai, biológiai, lélektani, társadalmi nyomással, betegséggel szemben. Mi azt hisszük, mindent tudunk, jobban tudunk, a másik véleményének elfogadásából presztízskérdést csinálunk, s nem hajlunk a jobb, enyhítő szóra sem. S elértem a központi ragályhoz: a düh, harag, dac, makacsság, sértődékenység, érzékenység kérdéséhez. Bárhol, bármikor, bármire képesek vagyunk negatívan nézni, haragudni, keresztbe tenni. Magából a rosszul kialakított függő függetlenségből következik ez. A magyar fiatalság fejébe egyszerre verték az egyéniség jeleit, azok paramétereit és az egyéniség kárhoztatását, az alkalmazkodás, egyöntetűség törvényeit. Mivel egész iskolarendszerünk (nagy része) a tekintélyelvűségre, a katedrai kinyilatkoztatásra (nem Aquinói Tamás értelmében), s az öncélú fegyelemre épít, nem csoda, hogy az ember személyiségében az „egyéniség” nem képes normálisan kialakulni. Nemcsak az önálló kezdeményezés, a kérdezés marad így ki, de a tehetséges emberekkel való együttélés problémája is lesöprődik a színről. Holott egyrészt: minden ember tehetséges valamiben (ezt már Hadrianus is mondogatta…), és ezért ennek nem a csoportot bontó, hanem az egyéni felelősség oldalát kellene bemutatni. Másrészt a toleranciát – ma ez talán szintén tévútra vezetett mozgalom –, mint viselkedésmódot kellene elsajátíttatni a tanulókkal. Amikor a tudás érték, amikor az emberélet érték, akkor ezt tanítani is kell. Nem lenne szabad a tudomány halott arca mögé szorítani a diákot, hanem hagyni kellene, hogy mint élő az élővel, az alakulóval, változóval, a „játékkal” kerüljön kapcsolatba. Fontos lenne tehát, hogy személyiségünkbe beépítsük azokat az elemeket, amelyek képesek az indulati-érzelmi válaszoktól mentesíteni a tudat tiszta észjárását. Jó lenne, ha automatizálódott társadalmunk egyetlen szilárd és még megbízható elemét érzelmeink nem univerzális rendező elvként használnánk, hanem helyreállítanánk az összhangot az elme és lélek között. Ez a folyamat világméretű, mégis nálunk dívik nagyon az egypólusú személyiség, amikor a tudat és érzelem harcában mindig az érzelemkitörés nyer. Az oktatás, nevelés feladata lenne bemutatni, hogy a másik is gondolkodik, érez, szenved, és teszi ezt minden pillanatban! Fontosabb ez, mint hinnénk. Mert véleményünk mint a hangulatunk fordul jóból rosszba, pirosból zöldbe. A mindenkori magyar ember képe a XX. század végén: egyedül van és vív, küzd az ármány ellen, heroikus szenvedés áldozata. Mindnyájan óriási kereszteket hordunk, sokkal gyakrabban kívül, mint belül. És büszkék vagyunk erre, hogy ekkora a terhünk. Minden megoldási javaslat „a pszichológus hozzá nem értő okoskodása, aki csak mert a pálmaházban megterem, azért a sarkvidéken is ültetésre javasolja a kakaócserjét”. Az „én más vagyok, mint a többi” „rajtam nem lehet segíteni”; „máshogy kell”; sőt!: „egyáltalán ne segítsen senki, nem szorulok rá!” elvet, énképet minden magyar magán viseli. S eközben a halandósági, öngyilkossági, válási statisztikánk az égben. Az intelligenciahányadosunk és a tehetségmutatónk (ha lenne ilyen) társaságában. Nem véletlen, hogy pesszimizmusunk, gyakori váteszségünk, sziszifusziságunk ide vezet. Küzdésünk természetesen nem céltalan, nem eredménytelen. De talán máshogy is menne. A magyarság lelki térképe szerencsére még mindig nem írható le mechanikusan: a magyarságról alkotott következő kép: „jellemtelen, hátrányos, hiányos lelkű többség és klasszifikálódott hősök szűk köre” – szép hazugság, bárki állítja, szemfényvesztő s valami gyanúsat akar. Igaz viszont, hogy a legtöbb hazámbéli lelki fejlődését akadályozzuk: együtt mindenkiét. Korlátozunk, kirekesztünk, kizárólagosan ítélünk, beszélünk, cselekszünk. Nagy akadály, hogy a másik tudását igen ritkán fogadjuk el, hogy a gondolati szabadságot az „én gondolatom szabad és jó, a többiét felesleges meghallgatni”-ra fordítjuk le. Problematikus ez azért is, mert ahol meg a ló túlfelén ülnek, ott gyakran visszaélnek vele: vitázás, szócséplés lesz a megbeszélés helyén, a ki nem élt közléskényszer kiadásába torkollik a véleményezés. A Krisztus-imitáció és az egyéniség-elfogadás modell hiánya szüli az állandó és hangsúlyos „én”-kiemelést! Erre azért van szükség, mivel az én nem szilárd és rugalmas, tehát nem tökéletes – de jó lenne annak tekinteni, ezért az én hinni kezd saját tökéletességében, de hogy ki ne derüljön, hogy ez nem igaz, sérthetetlenné teszi. Ebből származik a szüntelen sértődés, félreértés, dac, vagy a másik véglet, a hűvösség, a távolság túlzott tartása; s mindkettőből az elidegenedés, a kapcsolatok elfelszínesedésének folyamata. Ami persze visszahat, és lehet, hogy valós oka az egésznek; lehet, hogy ennek a kialakulását kellene megvizsgálni? De a dacnak másik fontos hatása az erőszak. Akit nem lehet meggyőzni szóval, azt csak erővel lehet kényszeríteni. A sértettség agressziót szül (és a magyarságnak úgyis van egy űzöttség-hagyománya), akár mi vagyunk sértettek, akár mi sértünk másokat, az erőszak jó eszköz, s ezzel azután élünk is! Mi magyarok nagyon is gyakran élünk vele. De, és ez a civilizáció érdeme, igen ritkán vállaljuk, hogy nyíltan használjuk, mindenféle álca nélkül. Sokkal gyakoribb, amikor valamire hivatkozunk. (Jóság, a te érdekedben…), vagy amikor nem saját magunkat ruházzuk fel a hatalommal, hanem a saját funkciónkat! És láss csodát: tanárt, pedellust játszunk nálunk idősbekkel, jobbakkal, vagy akárkivel, aki útban van. Gyengeségünket, tudatlanságunkat, tévedéseinket, gátlásainkat tagadjuk mind az emberi kapcsolatok, mind a lelki folyamatok szintjén. Gyakori hit- és bizalomnélküliségünk miatt sokszor választunk „egy igaz útnak” egy személyt, akitől függünk (nyilvánvalóan vagy burkoltan); egy témát, egy hobbit, amiért meg is betegszünk, vagy nem találunk ilyet, és ez keseríti meg életünk. Panaszkodunk úton-útfélen, a felszínes tettek sajnos jellemzőek… Akik tudatos lelki életet élnek – mert ne felejtsük el őket se, hisz itt járnak közöttünk –, nem vetélkednek, de segítik egymást, nem civódnak, hanem megbeszélik az ügyet; pontosak, elismerik a másik idejének fontosságát; válaszolnak a levelekre, távlatokban gondolkodnak, összefüggéseket keresnek – de nem mindenáron, képesek bármikor ellazulni, nem a lelkin és a testin spórolnak, hanem szellemi igényeik tárgyi kielégítésén, mert képesek a szellemüket olyan frissen tartani, hogy az bármikor képes legyen kipótolni hiányzó könyveket! S mindennek csak az a feltétele, hogy elhiggyük: a lelki folyamatokat megváltoztathatjuk, rajtunk múlik, hogy dühünk előrevisz, vagy mást rombol, hogy észrevegyük és irányítsuk saját világbirodalmunkat!

biztos   van dolgoktól  az  ember  meg van ijedve

dolgoktól  ilyenkor az illető amikor  az  illető  meg

van ijedve  nem  tudja  mit  csináljon ijedtjébe  ami

épen hibát  gondolja  azt   gyorsan  meg nézi mi lehet

a  bizonyos hiba amitől az  illető meg ilyet .ilyenkor

az  ember  amitől az   ember  meg  ilyet gyorsan meg

nézi mi is  hiba   és  amitől   meg   ilyet   gyorsan

elkezdet  cselekedni   ki zárni  azt  bajt amitől illető

meg  ilyet nálam  volt  ilyen estem be  dugtam  egy

hossza bitóba amit kel  akkor jött egy   kis  szikra attól

meg  ijedtem  ettől  kezdtem gondolkozni mi  lehet

gond végig  néztem mik lehetnek baj  és  kiderült

minden rendbe  működik nincsen   semmi  gond   csak

fázist  csapta le   gyorsan meg  csináltam ezt  kis

gondot  és  nagyobb ijedelem  volt   a kis gondol tol

ki  derül   mondta  apám fiam lehet egy  kis nagy

feszültség  volt  az okozott lecsapást az gond volt

ha  minden jó   csak meg ijedtem egy  kicsit etől.

A gyakorlatok képességeken nyugosznak. Háromrétegű képesség van bennünk. Az első csoport a testi képességek csoportja. A reggeli torna is nagyon fontos, a testi képességeinkhez igazodik, mint a reggel végzett, ősi, kínai tüdőtorna, hiszen a lélegzésen, oxigénnel dúsításon keresztül az egész fizikumunk, testi valónk felfrissül.

Ennél sokkal magasabb rendű az értelmi, akarati világunk, kedélyünk, érzelemvilágunk rétege. Ennek is megvannak a maga gyakorlatai.

Végül a kettőre épül a harmadik. Az előző kettő egy centrumba fut össze: a testi valónk és a szellemi adottságaink a személyünkbe futnak össze. Ez a titok bennünk, a személyünk! Ez a centrum!

Mikor Boulad atya itt Pécsett előadást tartott a Nagy Lajos Gimnáziumban – meglepő volt, még most is itt van előttem – kiállt, és azt mondta, egy operáló orvosnak át tudná engedni magát, keresse meg benne a Boulad atyát! De garantálja, hogy nem fogja megtalálni! Mert az nem testi valóság, hanem valami más. A személyünk magva, az valami nem anyagi. Ez a személy tartja hatalmában az ember összes képességeit valamennyire.

A személyhez tartozik az uralom saját magunk, az összes képességünk fölött. Ez a személyünk egyik funkciója. A másik funkció, a törekvés. A személyben gyökereznek a törekvéseink, a célkitűzéseink. Az irányulás. A személyünk dinamizmusa. A személyhez tartozó harmadik funkció a lépéseink rendezése, magatartásunk rendezése a célok felé. A Rendező Én. És az egészért, azért, hogy az ember mit cselekszik, az én, a személy hordozza a felelősséget.

A személy döntő tulajdonsága, amire rá kell csodálkoznunk, az, hogy ki tudunk nyílni az igazság, a szeretet irányába, és az igazságon és szereteten keresztül be tud jönni belénk, a személyünkbe egy más valóság. Amit szeretek, vagy akit szeretek azt bizonyos értelemben a lényembe tudom fogadni. Itt van a szerelem csodálatos valósága: egy másik valaki a személyembe tud költözni! Itt van a szeretet óriási titka: Isten is be tud költözni a tudatunkon, a személyünkön keresztül az életünkbe! Ez a személy világa.

De, ahogy a testi valónk képességjellegű, a szellemi, értelmi-akarati világunk is képességjellegű, a személyünk is tiszta képesség. Mit jelent az, hogy képesség? Az egyik legbámulatosabb dolog az, amit a Jó Isten a teremtésben megvalósít, hogy minden képességben ott van együtt a Van, meg a Nincs. Sajátos módon. Például itt a szomszédban a kis Mészöly Bertalan megszületett két héttel ezelőtt, és a járás képessége ott volt ugyan benne, de még nem járt. A képesség már megszületett, már ott volt benne, de úgy, mint ami már van, de még nincs. Elválaszthatatlanul együtt van bennünk, minden képességünkben a van meg a még nincs.

Vagyis – nagyon fontos, hogy itt megálljunk figyelmesen – az egész lényünk képességjellegű, tehát a Van meg a Nincs bennünk a legszorosabban együtt van, tehát minden képességünkkel a Még Nincs felé vagyunk nyitva. Ebből adódik a létünk dinamizmusa. Sose vagyunk készen. Csak az utolsó lélegzetvétellel zárul le ez az emberi létünk, amelyre jellemző, hogy egész életünkben készülünk, formálódunk, alakulunk, és jaj annak, aki megállna! Jaj annak, aki ezt szem elől téveszti, és bármit úgy vesz, mintha az végleges lenne! A legnagyobb tévedéseink e körül vannak. Pl. „Haragot tartok!” Mintha örökké való lenne az a kis vacak, ami nekem nem tetszik, ami kellemetlen. Nem lehet haragot tartani! Azt mulasztani kell! Van, de még nincs. Menjen a Nincs felé a harag is! És így tovább: „Doktorátust szereztem, már doktor vagyok!” Csudát vagy doktor! Mindig leszel és sose vagy!

Kedves, jó Testvérek, mikor ezt szem előtt tartjuk, és belátjuk, akkor rájövünk, hogy ezek nagyon konkrét, gyakorlati dolgok, az egész létünkre érvényes dolgok, akkor fölmerül az a kérdés, hogy ha én így vagyok megszerkesztve, hogy történik az a haladás a Van-ból a Még Nincs felé. Itt jönnek a gyakorlatok. Kizárólag a gyakorlatok visznek bennünket tovább! Mérhetetlen jelentősége van életünkben a gyakorlatok megválasztásának és a hűségnek, kitartásnak, állhatatosságnak a gyakorlatokban. Ez a létünk szerkezetéből adódik. Az Úr Jézus megújított bennünket? Őbenne létezünk, mint Isten gyermekei? Igen! Már így vagyunk, de ugyanakkor még nem vagyunk.

Itt is képességjellege van az egész keresztény életünknek, hogy már Isten gyermeke vagyok, de az még nem hatotta át a létem egészét. Elválaszthatatlan a keresztény élettől ez a dinamikus törekvés abból, ami már vagyok, afelé, ami még nem vagyok.

Isten gyermeke vagyok? Mennyire? Mennyire szerepel ez a tudatomban? Milyen gyakorlatok kellenek ahhoz, az istengyermekség ne csak hit, tudás legyen bennem, hanem életvalóság?

Ugyanakkor a múltat át kell alakítani jövővé. De itt beleütközünk a nevelők második ellentmondásába, amely nem más, mint az emberi történelem paradoxonja. Gyermekeink előtt és irántuk való szeretetből elfogadni a világért való felelősséget, lényegében nem más, mint felelősséget érezni a ránk hagyott dolgokért, olyan örökségért, ami ott van mindnyájunk emlékezetében. Ha esélyt adunk gyermekeinknek, hogy valami újat kezdjenek, azzal utat nyitunk a jövőbe, amely nincs előre beszűkítve, hanem szélesre tárul. Minden nemzedék valamiképpen elhatárolja magát az elözőktől. A fiatal generációban el van rejtve a jövő energiája. De az elődöktől a távolságot nem tudja tartani és a jövőt nem tudja építeni, ha nem használja fel az örökséget, amit kapott. A legfőbb társadalmi formák nem hiába alakítottak ki bizonyos szertartásokat azon csatornák számára, amelyeken a régit továbbadták. Az életnek és a kultúrának az áthagyományozásában a lét legnagyobb értékei szerepelnek: az élet és a halál vagy a szabadságra kimondott igen és nem. A neveléssel a gyermeket bevezetik a kultúrába és az azt jelenti számára, hogy annak adósa lesz, elfogad egy szellemi formát, amely hozzásegíti saját alakulásához, és így néz a jövőbe. Az ember átformálása kettős úton halad: visszafelé haladva megismeri a múltat, a benne levő sikerekkel és csalódásokkal, előre nézve pedig számot vet a lehetőségekkel, s megteremti a személyes döntés előfeltételeit, amiben benne van a közösséghez való alkalmazkodás is. Ezért a nevelés egyszerre megőrző és haladó.

Ez a kettős élet újra elvezet a szellemi élet lényegéhez, aminek az a sajátsága, hogy benne van a múltra való emlékezés és az előre nem látott újdonság keresése. Most úgy tűnik, hogy ez elvezet bennünket korunk égető kérdéséhez. Megfigyelhető, hogy valóságos törésvonalak jelentkeznek, amelyek a kultúra átadását veszélyeztetik. A nyugati társadalomban nagyon érezhető a technikai és gazdasági nyomás, amely ugyan előre dob bennünket, de ugyanakkor csak azt válogatja ki, ami hasznos és sok értéket elfeledtet. Gondoljunk csak sok fiatalnál a vallási tudatlanságra Nyugat-Európában. Kelet-Európában pedig nagy erőfeszítéssel igyekeznek az elnyomott vagy tiltott emlékeket feléleszteni, ami egyben cselekvő lendületet is ad. Az egész világon tapasztalni lehet a földrajzi, társadalmi és érzelmi elgyökértelenedést, és ez számtalan fiatalt megfoszt egzisztenciális alapjától, hiszen elidegenednek családi és kulturális forrásaiktól.

A jövő felé nézés ma nem kevésbé problematikus, mint a múlt értékelése, hiszen a kettő összefügg egymással. Luc Pareydt nemrég megjelent írásában arról a nemzedékről beszél, amely csalódott örökségében, és a történelmet csak szemléli, de nem akar cselekvő szemlélője lenni. Ha egy egész nemzedék intenzíven megéli a maga történelmét (hogy egyetértésben vagy konfliktusban, az itt mindegy), akkor abban megtalálja a maga értékeit vonatkoztatási rendszeréhez.

A mai fiatalságban azonban hiányzik az ilyen vonatkoztatási rendszer, azért nehezére esik az is, hogy saját maga számára meghatározza jövő terveit. De a világméretű gazdasági bizonytalanság és a mai társadalomban azoknak a szellemi rendszereknek a tipikus hiánya, amelyek a történelemnek felismerhető értéket adnának, ma sokkal inkább teremtő fantáziát követelnek. Olyan fantáziát, amelynek nemcsak világos elképzelése van a jövőről, hanem azt új értelemmel is tudja telíteni, s azon túl képes bátorságot ébreszteni a megvalósításhoz, s azt kellő irányba terelni. Ehhez jön egy szenvedélyes követelmény: új viszonyba állni az idővel. Ma ugyanis ezt a viszonyt a technikai forradalom jellemzi, amelynek megvan a maga sajátos célja.

A feltett kérdés újra visszatér: Képesek vagyunk mi, nevelők, a fiatal nemzedék számára ezt a kihívást megvilágítani? Azt hiszem, igen. Nem úgy, hogy az egyiket vagy a másikat válasszuk, hanem egyszerűen és bátran kiállunk amellett, amik vagyunk. Követhetjük Alexander Szolzsenyicin felhívását, aki arra emlékeztet, hogy milyen fontos először, „azt vetni, ami lassan nő”. A nevelő kertész, aki hosszútávra van beállítva, szeretettel gondozza és ápolja a gyenge növényt. Ebből a szempontból ők az emberi történelem igazi tanúi és alkotói. A háttérben dolgoznak ugyan, de jobban befolyásolják az embereket, mint a gazdasági változások, és a politikai küzdelmek. A diktátori rendszerek ezt jól tudták, azért pl. a vallási nevelési rendszereket feloszlatták vagy manipulálták. Viszont ezeknek a visszaállításánál csak türelemmel lehet eljárni, mert szükség van olyan nevelőkre, akik ismerik az igazi gyökereket, törődnek az ifjúsággal és nem akarnak azonnal feltűnő eredményekkel dicsekedni. Sokszor a kerülő út a legrövidebb ahhoz, hogy az ember elérje önmagát és másokat. Ezt a kerülőutat felelős tanulásnak kell lehetővé tenni és megkönnyíteni, s a visszaszerzett örökséget be kell építeni a személyes élet tervébe. A nevelők személyes értékeket adnak tovább, mégpedig tanúságtétellel, nem kényszerítéssel. Legjobban a bizalom felkeltése vezet eredményre.

jó   időnk  volt   ilyenkor  környékbeli  helyen el

szoktunk  menni   egy kicsike egészségügyi sétát

meg  tenni nem  szokta  senki nagyon ki húzni

magát   séta alól     mindenki   szeret közelbe

sétálni ilyenkor  jó időkor  vagy  GALGA BARTOT 

vagy  Kónya tóhoz  szoktunk el sétálni .vagy még

közelebbi helyre   teszünk  egy  nagyon kicsike

egészségügyi  sétát  rövidet  templom környékére

is  szoktunk sétálni  ha  rövid  időnk van június  6án

rövid  időnk  volt  templom környékén sétáltunk .

reggel Bagó Zoli   elpakolta  tányérokat  kanalakat

Bagó  Zoli , Erzsike  kis keretbe  dolgoztak kicsit 

hogy jó  idő   volt  .Horváth Zoli Madarnak  adott

vizet  meg néztünk  egy  természet filmet ,utána

elmentünk templom környékén sétálni  .ebédre

mai napon Zsiros kenyeret ettünk .

Ebédre zsíroskenyér készült hagymával. Bagó Zoli Krisztinek segített. Edina tálalt az ebédhez

Június 6ai pénteki foglalkozáson részt vetek

 Bagó Zoltán, Szilágyi Erzsébet, Jenei Attila, Jenei Erzsébet, Sára Edina, Benke Veronika, Gerhát Lenke,

segíttek  foglalkozásba pedagógus Juditnak

 , Benke Olga, Darázs Krisztina.

éhezzük életünkbe  a  bizonyos  békét  sok  sor

életünkbe  kellene is  bizonyos  béke de  nem

igazán kapjuk   meg  bizonyos  békét  életünkbe

amire éhezünk .emberek  akik  éhezik  várják

bizonyos  békét   még  földön is  szeretné ,jó legyen

béke  legyen  de  nem teszünk  semmit  az ügybe

hogy  tényleg béke legyen  amire  minden ember

vágyik  arra bizonyos békére  sok  ember amikor

folynak az  bizonyos szeretetlenség  egymás     iránt

ami  igazából  nagy gond életbe   emberek többje

éhezzük  azt  bizonyos békére  és  szeretetre vágyódunk

de  ez  ügybe   semmit  nem teszünk meg az érdekbe

csak  pakolunk róla  menyire  hiányzik  földön  ,és

emberek    egy  része  vágyódnak  arra bizonyos békére.

de   nem  teszünk  Érdékébe semmit   akkor  meg 

legyen  béke  amire vágyódunk azért  tenni érte .össze

fogás nélkül  nem lesz béke .ember  egyik  aki  beszél

békéről  az illető  nagy  ember  ő igazból  akarja  azt

bizonyos békét  de ő nem tesz érte semmit csak

pakol kel béke de ő   igazából ő  szívta  fel  azt

bizonyos  békétlenséget erre földre  most   mi

tegyünk azért fogjunk össze  béke  legyen

Fontos, hogy megtanuld: nem szerethet Téged mindenki. 
Lehetsz Te a világ legfantasztikusabb szilvája, érett…, zamatos…, kívánatosan édes, és kínálhatod magad mindenkinek, de ne feledd: lesznek emberek akik, nem szeretik a szilvát. Meg kell értened: Te vagy a világ legfantasztikusabb szilvája, és valaki, akit kedvelsz nem szereti a szilvát, megvan rá a lehetőséged, hogy banán legyél. De tudd, ha azt választod, hogy banán leszel, csak középszerű banán leszel. De mindig lehetsz a legjobb szilva. Vedd észre, hogyha azt választod, hogy középszerű banán leszel, lesznek emberek akik nem szeretik a banánt. Töltheted életed további részét azzal, hogy igyekszel jobb banán lenni, ami lehetetlen hisz Te szilva vagy, de megpróbálkozhatsz megint a legjobb szilva lenni…

–A szeretetnem is hagyja bezárni magát A szív az csak jelkép. Valójában nem kincseskamrája a szeretetnek. Mert. Szétfolyik az emberben. Amikor megsimogatom az arcodat, az ujjam begyében van. Ha rád mosolygok, ráül a szájam szegletére, és onnan árad szét. Amikor elesel,  és felemellek, erővé válik a két karomban. 

–Küldj szeretet mindenfelé: északra,  délre,keletre, nyugatra. Csodálatos perceket élhetsz majd át, tapasztald meg, milyen a világmindenség abszolút középpontjában lenni.

–Ha csak egyetlen olyan ember vonzáskörébe bekerülsz, aki szeretet sugároz, csodálatos élményben lesz részed. Ha csak egyetlen percre is belépsz a szeretet mindentől megvédő csarnokába, és arra gondolsz, hogy te is szeretet hozol magaddal, neked magadnak is csodálatos élményben lesz részed.

 –Nézz hosszan és kitartóan azokra, akik szeretetteljes életet élnek. Figyeld meg, milyen szépen öregszenek. Figyeld meg, milyen kevéssé fontos számukra a jólét vagy a rang. Figyeld meg, milyen sok ember keresi a társaságukat. Figyeld meg mosolyukat.

 –Emberi kapcsolataink minőségét nem határozza meg a kor, a bőr színe, jólét, nem vagy Emberi kapcsolataink minőségét csupán egyetlen dolog határozza meg: a szeretetre vonatkozó tudásunk.

–A szeretet, a szerelem nem egy tündérmese! Nem a szerencsén múlik, és nem a véletlenen. Te hozod létre! Ha szereted magad, akkor élsz vele. Ha nem, úgy várhatod, keresheted a boldogságod, nem fog Rád találni!

–Az ember nem azért szereti a maga választottját, mert a legkülönb, hanem ellenkezőleg: azért hajlandó könnyű szívvel lemondani a legkülönbről, mert szereti őt.

 –Tudod, olyan ritkán jön össze, hogy két ember igazán szeresse egymást. Vagy az egyik szerelmes és a másik elfogadja, vagy csak valami összetartja őket. Fogadj meg tőlem egy tanácsot: ne okozz másoknak bánatot, meg szenvedést. Ha szereted őt, úgy tedd, hogy ő is boldog legyen. Hisz olyan rövid ez az élet és annyira kevés jó dolog jut belőle, hogy azt a pici kis örömet el kell fogadnunk ami néha jut.

–A szeretetnek nincs határa, nincs mértéke s nem váltható pénzre, ebből is látszik nem ember alkotta.

— Életünk egyetlen problémája megtanulni szeretni.

Fecském, fecském, kicsi fecském – mondta a Herceg –, maradj velem még egy éjszakára!

– Tél van – felelte a fecske –, nemsokára itt a fagy, lehull a hó. Egyiptomban a zöld pálmafákra melegen tűz a nap, az iszapban krokodilusok feküsznek, és bután bámulnak a világba. Társaim fészket raknak Baalbek templomában, és turbékolva figyelik őket a rózsaszín és fehér galambok. Drága Herceg, elhagylak, de sohasem foglak elfelejteni, és tavasszal, visszafelé szállva majd hozok neked két szép drágakövet azok helyett, amelyeket elajándékoztál. A rubin pirosabb lesz, mint a piros rózsa, és a zafír kék lesz, akár az óceán.

– Odalent a téren – mondta a Boldog Herceg – álldogál egy gyufaárus kislány. A gyufát beleejtette a csatornába, s tönkrementek az utolsó szálig. Az apja megveri, ha nem visz haza pénzt, és most sírdogál szegény. Nincs se cipője, se harisnyája, és a feje is fedetlen. Vájd ki a másik szememet, add oda neki, és nem veri meg az édesapja.

– Itt maradok még egy éjszakára – mondta a fecske –, de nem vájhatom ki a szemedet, mert akkor megvakulsz.

– Fecském, fecském, kicsi fecském – mondta a Herceg –, tedd, ahogy parancsoltam.

Kivájta hát a fecske a Herceg másik szemét, és elrepült vele. Elsuhant a gyufaárus kislány mellet, és beleejtette a követ a tenyerébe.

– De gyönyörű üvegcserép! – kiáltott fel a kislány, és nevetve hazafutott.

A fecske pedig visszaszállt a Herceghez.

– Most már vak vagy – mondta –, így hát veled maradok örökre.

– Nem, kicsi fecském – mondta a szegény Herceg –, menned kell Egyiptomba.

– Örökre veled maradok – mondta a fecske, és elaludt a herceg lábánál.

Másnap pedig a vállára telepedett, és arról mesélt neki, mi mindent látott ő idegen országokban. Mesélt a piros ibiszekről, amelyek hosszú-hosszú sorokban álldogálnak a Nílus partján, és csőrükbe kapják az aranyhalakat; mesélt a szfinxről, amely olyan öreg, mint maga a világ, a sivatagban él, és tud mindent; mesélt a kalmárokról, akik lassan lépkednek a tevék mellett, és borostyánszemeket szorongatnak a kezükben; mesélt a holdhegyek királyáról, aki fekete, akár az ébenfa, és egy nagy kristály az istene; mesélt az óriás, zöld kígyóról, amely egy pálmafán alszik, és húsz papja mézeskaláccsal eteti; mesélt a törpékről, akik a nagy tavon óriás leveleken hajóznak, és örökös háborút vívnak a lepkékkel.

– Drága kicsi fecském – mondta a Herceg –, csodálatos dolgokat beszélsz nekem, de nincs csodálatosabb az emberi szenvedésnél. Nincs nagyobb titokzatosság, mint a nyomorúság. Repülj végig a város felett, kicsi fecske, és meséld majd el nekem, mit láttál.

Így a fecske végigrepült a város felett, és látta, hogy a gazdagok szép házaikban boldogan vigadoznak, míg a koldusok a kapuk előtt üldögélnek. Berepült a sötét sikátorokba, és belenézett az éhező gyermekek fehér arcába, amint közömbösen bámulták a fekete utcát. Egy híd boltíve alatt két kisfiú feküdt, szorosan egymás karjában, hogy meg ne dermessze őket a hideg.

– Jaj de éhesek vagyunk! – mondták.

– Itt nem alhattok! – kiáltott rájuk az őr, s a két kisfiú nekivágott az esőnek.

Aztán a fecske visszarepült, és elmondta a Hercegnek, mit látott.

– Aranylemezkékkel vagyok borítva – mondta a Herceg –, fejtsd le rólam levelenként, és add a szegényeimnek; az élők azt képzelik, hogy az arany boldogságot hoz rájuk.

A fecske lecsipegette hát az aranylevélkéket, egyiket a másik után, míg a Boldog Herceg tetőtől talpig kopott nem lett és szürke. És az aranylevélkéket, egyiket a másik után, mind a szegényeknek vitte, és a gyermekek arca kipirosodott tőle; nevetésük, játszadozásuk felverte az utcát.

– Van már otthon kenyerünk! – kiáltották.

Amikor lehullott a hó, s a hóra jött a fagy, az utcák mintha ezüstből volnának, úgy csillogtak és ragyogtak; a házak ereszéről hosszú jégcsapok lógtak, megannyi kristálytőr, az emberek pedig mind bundába bújtak, és a kisfiúk skarlátszínű sapkában korcsolyáztak a jégen.

A szegény kicsi fecske egyre jobban és jobban fázott, de annyira megszerette a Herceget, hogy nem akarta elhagyni. Felcsipegette a morzsákat a pék ajtaja előtt, amikor a pék nem látta, és a szárnyaival csapkodott, hogy felmelegedjék.

Végül érezte, hogy nemsokára meghal. Már csak annyi ereje maradt, hogy utoljára rászállhasson a Herceg vállára.

– Isten veled, drága Herceg – suttogta –, ugye, megengeded, hogy megcsókoljam a kezedet?

– Örülök, kicsi fecském, hogy végre mégis elindulsz Egyiptomba – mondta a herceg –, túlságosan hosszan időztél itt; de inkább az ajkamat csókold meg, mert szeretlek.

– Nem Egyiptomba indulok – mondta a fecske. – A halál házába megyek. És a halál, ugye, az álom testvére?

Azzal ajkon csókolta a Boldog Herceget, és holtan hullott a lába elé.

Ebben a pillanatban furcsa roppanás hangzott a szobor belsejéből, mintha valami eltört volna. S csakugyan, az ólomszív kettéhasadt. Szörnyen kemény volt a fagy, annyi bizonyos.

Másnap kora reggel a polgármester a városi tanácsosok kíséretében átsétált a téren.

Ahogy elhaladtak az oszlop mellett, a polgármester feltekintett a szoborra.

– Uramisten! De ütött-kopott ez a Boldog Herceg! – mondta.

– Ütött-kopott, de még mennyire! – harsogták a városi tanácsosok, akik mindig egyetértettek a polgármesterrel; és odamentek a szoborhoz, hogy megnézzék közelebbről.

– Kiesett a rubin a kardjából, a szeme eltűnt, és aranyos külsejét is elvesztette – szólt a polgármester –, hiszen koldusabb már a koldusnál!

– Koldusabb már a koldusnál! – ismételték a tanácsosok.

– És itt meg éppenséggel egy halott madár hever a lábánál! – folytatta a polgármester. – Csakugyan legfőbb ideje rendeletet hoznunk arról, hogy a madaraknak tilos itt meghalniuk.

És a városi írnok följegyezte a javaslatot. Így aztán lebontották a Boldog Herceg szobrát.

– Mivelhogy nem szép, nem is hasznos többé – jelentette ki a művészetek egyetemi professzora.

Azután megolvasztották a szobrot a kemencében, és a polgármester egybehívta a városi tanácsot, hogy elhatározzák: mi történjék az érccel.

– Természetesen új szoborra van szükségünk – mondta –, és legyen az az én szobrom.

– Az én szobrom – mondta mindegyik városi tanácsos, és civakodni kezdtek. És amikor utoljára hallottam felőlük, még egyre civakodtak.

– Milyen különös – mondta a munkavezető az öntőműhelyben. – Ez a meghasadt ólomszív nem olvadt meg a kemencében. Ki kell hajítanunk.

És kihajította a szemétdombra, ahol már ott feküdt a halott fecske is.

---

– Hozd el nekem a városból azt a két dolgot, ami a legértékesebb – mondotta az Úr egyik angyalának; és az angyal elhozta az ólomszívet és a holt madarat.

– Jól választottál – szólt az Isten –, mert ez a kis madár örökké énekelni fog az én paradicsomkertemben, és a Boldog Herceg az én aranyvárosomban dicsőít majd engemet.