lunablog

Nyitó imádság. Ez éppúgy szolgál Isten jelenlétének fölidézésére, mint saját összeszedettségünk elősegítésére. A spontán fogalmazott gondolatok esetleg egy alapprobléma „kiugrását” segítik elő, vagy egy általános helyzetképet rajzolnak.

Önfeltárás. Ennek módjára külön nevelődni kell: Nagyon sok múlik azon, hogy a gyónó mennyire intelligens és praktikus önmaga megfogalmazása és annak „tálalása” terén. Ebben is segíteni kell őt. A lényeglátásban is. A megragadást segítő szempontok megtalálásában is.

A rendelkezésre álló idővel is gazdálkodnunk kell. Általános szabály, hogy annyi időt fordíthat önmaga és problémái bemutatására, amennyit a lelkiatya hozzászólásaira szán.

Legelőször beszámol az elmúlt találkozáskor vállalt elégtétel teljesítéséről. A tapasztalatokról, eredményekről, hiányokról. Az elégtételt ugyanis ő vállalta azon a területen, ahol a legjobban lemaradt.

A részletes beszámolás az eltelt időszakról általában a saját maga által készített lelki tükör, ill. saját szempontjai alapján történik. A beszámoló formája esetleg lassan alakul ki, és hosszú idő után lesz egyre „testreszabottabb”. Van, aki a megbeszélt fontosabb küzdési irányokat kockás lapon vezetve naponta leosztályozza magát, s ilyenkor csak végigfut egy-egy rovaton, ahonnan leolvasható akár háromhavi fejlődés vagy hullámzás is.

Van, aki egyszerűbben csoportosít: Három részre tagolja beszámolóját: Istenkapcsolatai, emberi kapcsolatai és önmaga. Természetesen mindenhol a szeretet növekedését vagy fogyatkozását regisztráljuk, és a kibontakozás vonalvezetését tapintjuk. – E hármas szempontú önfeltárás elég praktikus, és többszörösen összetett, mert pl. a második szempont: az emberkapcsolatok, koncentrikus körökként található: család, kisközösség, munkatársak, esetleges kapcsolatok… Ebbe tehát a családon belüli konfliktusok éppúgy beleférnek, mint a közösségi élet számtalan problémája.

Aki nem vezet ilyen füzetet, az előbb-utóbb ellehetetlenül. Ezért mindig ebből történik a beszámolás. A hozzám indulás előtti napon összeállítja problémái vázlatát. Természetesen könnyebben teheti ezt, ha azonnal bejegyezte (a három hónap során) az éppen felmerült gondot, tisztázni valót. Még könnyebb helyzetben van az, aki időnként naplót szokott írni – legalább olyankor, amikor életében nagy hullámzások; ide-oda csapódások, esetleg nagy örömök vagy gondok adódnak. Olyan testvér is van, aki elmélkedéseit mindig leírja. Ok könnyen tudnak ezeken végigfutni, hogy a kérdéseket aktuális konkrétságukban ragadhassák meg. Ha életszerűbben tálalják, a lelki atya is jobban és könnyebben tudja magát beleélni. Hiszen éppen kettejük között a „csatolás hatékonysága” teszi értelmessé ezt a nem kevés energiát igénylő találkozást.

Úgyszólván sose maradhat ki a beszámolóból az idő- és pénzelszámolás. Ugyanis az volt a fontos életében, amire pénzét és idejét, fordította. Az első néhány találkozás alkalmával olykor döbbenetes hatássál van egyesekre, amikor elkészítik egy hónapon keresztül vezetett idő- és pénzelszámolásuk összesítését. Az arányok néha ijesztőek.

Időelszámoláshoz elég egy héten keresztül naponta bejegyezni az idötartamokat az előre felvett pl. tíz kategóriába (az úti időt mindegyikhez hozzászámítjuk). 1. Alvás. 2. Biológiai szükségletek. 3. Imádság, liturgia. 4. Munkaviszony. 5. Családi együttlét. 6. Emberhalászás, közösség. 7. Önképzés. 8. Karitász. 9. Szórakozás, kultúra. 10. Ténfergés, lötyögés, üresjárat. – Van, aki ilyenkor döbben rá életének horribilis méretű üresjárataira, vagy szórakozásai mammut méretére. Csak ha ő látja be az aránytalanságot, akkor fog igazán elindulni, hogy kimásszon ebből vagy abból a kátyúból.

Később, előrehaladottabb korszakában már csak öt kiemelten fontos dolog időfelhasználását kell rendszeresen ellenőriznie. Ezek: 1. Istenkapcsolat (ima, elmélkedés, szentmise…). 2. A családi szeretetre fordított idő. 3. Isten országabeli önképzés. 4. Karitász (embersegítés). 5. Emberhalászás, szeretetre tanítás (közösségi élet). Az már igen komoly életű személy, aki rendszeresen és napi átlagban két órát tud fordítani erre az öt fontos dologra. Természetesen úgy, hogy ezek egyike-másika csak a hét egy-egy napján történik.

A pénzelszámolás terén legalább az elején megkérjük arra (beláttatással, meggyőzéssel), hogy egy hónapig írjon minden fillér bevételt és kiadást. Ugyancsak tíz kategória szerint csoportosítva készítsen egyenleget. Pl. 1. Élelmezés. 2. Ruházat. 3. Lakásrezsi, higiénia. 4. Tanszerek, könyvek, kultúra. 5. Közlekedés. 6. Visszatérülő szeretet (ajándékozás).?. Vissza nem térülő szeretet (éhezők, szegények). 8. Szórakozás, nyaralás. 9. Tartalékképzés. 10. Luxus, élvezeti cikkek (kávé, alkohol, ínyencségek…). – Bizony, kiderülnek az aránytalanságok. Később már csak az eltúlzott rovatokat kell karbantartani. A pazarlás és zsugoriság területeit. Végül már csak a hatodik és hetedik rovatot ellenőrizzük, hiszen ezekre csak akkor jut, ha a többi is egyensúlyban van.

Van, aki mindjárt az önfeltárás elején, van, aki csak a végén állapítja meg, hogy miben érte el a legnagyobb eredményt, és miben volt legnagyobb a lemaradása.

Az önfeltárás ideje alatt a lelki atya jegyzetel. Méghozzá kéthasábosan. A papír bal oldalán rögzíti az önfeltárást. Jobb oldalán pedig rögtön jelzi a maga kommentárját vagy tanácsát.

Tanácsadás. Rendszerint az önfeltárás befejezése után szoktunk egy kis szünetet tartani. Ezt követi a lelkiatya hozzászólása. Úgy is mondhatnánk: a jézusi értékrend szerinti kommentálása.

Az elején, mielőtt belenézne jegyzeteibe, igyekszik egy összképet megfogalmazni gyónójáról. Mi volt róla az összbenyomása. Hasonlíthatnám egy grafológiai írás-elemzéshez, amelynek elején a „formanívót” szokták megállapítani. Rendszerint ezzel is sokat segít gyónójának az önismeret és önkontroll terén, hiszen egész szerepe a „tükörtartásban” csúcsosodik.

Ezután részletesen végigveszi az önfeltárás mozzanatait, illetve, amit azokból kiemelni fontosnak tart. Jelentős empatikus képességek nélkül nem sikerül a szubjektív adottságokat az objektív normákkal összehasonlítani. Hiszen a gyónó sajátos egyéniségét kell segítenie kibontakoztatni. A bűn itt a célrairányultságtól, tehát a szeretetnek saját adottságaira lebontott irányától való eltérülését jelenti.

A beszélgetés során a gyónóval közösen a rögzítendő fontos mondatokat fogalmazzuk meg. Ezek lesznek a következő hónap (vagy hónapok) fő figyelemzónái. No meg arra is jók, hogy a két gyónás közötti idő felén vagy harmadán, amikor már csökken a „feldobottság lendülete”, a gyónó otthon újra elővegye, átnézze (ezt nevezzük a nagy távolság hídlábbal való áthidalásának). Ezek segítségével készíthet magának újabb napi vagy heti feladatokat. Naponta mindig csak egyet.

Folynak a tisztázások, visszajelzések, beleszólások, rákérdezések és szembesítések Urunk szempontjaival. Sokmindenre a gyónó maga is rájött vagy rájön, de más szájából is akarja ezt hallani. Ez megerősíti őt. Hiszen, mihelyt rákényszerül önmaga megfogalmazására, ti. hogy el tudja mondani saját állapotát, a legtöbb dolog megoldása egy fejlettebb ember előtt már összeáll. Itt a kívülről látóval szembesülés jelentős hatást szolgáltat.

Közösen megállapítjuk a fő küzdési irányt. Ez már át is vezet a tanácsadás utolsó pontjához, az elégtétel tisztázásához és vállalásához.

Elégtétel. A gyónótól kérdezem, hogy milyen területen akar az elkövetkező időben leginkább küzdeni? A terület megjelölése után a feladatot már magam konkretizálom. Itt több példát említek.

Egészen kezdők esetében elégtétel: leltározás. Írja össze a következő alkalomra összes jótulajdonságát egy lapon. Másik lapon a hibáit.

. Az előző elégtételt, ha megbeszéltük, kiértékeltük, akkor a következő elégtétel: készítse el saját napi lelkitükrét. Olyan kérdéseket fogalmazzon, amelyekkel lappangó jótulajdonságait kifejlesztheti, a rosszakat gyomlálhatja. Az egész lelkitükör nem lehet nagyobb egy levelezőlap nagyságú kartonnál, amit Szentírásából mindig előhúzhat.

Aki azzal vádolta magát, hogy belefulladt munkahelyi feladataiba, és ott nem vették észre rajta, hogy ő az Isten embere (mert kripto-keresztényként akart élni), annak elégtétele: egy héten keresztül naponta ezzel a gondolattal dolgozzon munkahelyén: én itt Isten nagykövete vagyok. Uram segíts, hogy ma is megmutassak valamit belőled! – Az esti lelkiismeretvizsgálatnál számbaveszi e téren az eredményei, hibáit.

. Akinek az volt a gondja, hogy imaélete elkapkodott vagy éppen csak szövegimája volt a lelkiismeretvizsgálat mellett, annak elégtétele: három héten keresztül minden héten betervez egy napot (lehetőleg mindig ugyanazt), amelyen biztosít egy fél óra teljes félrevonulást, elcsendesedést. Nyáron a munkából hazajövet egy templomban. Télen otthon bevonul a félszobába, és vagy a házastársa, vagy a gyerekek közül a legnagyobb őrködik, hogy senki ne zavarja arra az időre aput vagy anyut. (Van, aki táblát akaszt a kilincsre: Ne zavarjatok!)

Aki eltúlozza az egyéni életszentségre törekvést (mintha Isten egyáltalán teremtett volna izolált embert), miközben észrevehetően nem él közösségi életet, attól pl. azt kérem, hogy találjon környezetében egy nehéz helyzetű, bajban lévő embert (sokgyermekest, magányost, beteget, időset, mozgássérültet, fiatal deviánst…), és személyesen törődjön vele. Heti tervében pl. a szerda lehetne a karitász nap. Két szerdán a másik segítését ajánlja fel elégtételül!

. Aki tele van jószándékkal, de figyelme szétszórt, belevész vagy a feladatokba vagy az önközpontúságba, annak elégtétele: egy héten keresztül minden napra válasszon magának jelszót vagy jelmondatot. (A választás vagy úgy történik, hogy az esti lelkiismeretvizsgálat leghiányosabb részének az ellenkezőjét célozza meg. Pl. aznap sokat kárpált, kritizált, akkor a holnapi jelszó: „A jót megdicsérem.” De választhat a Szentírásból. Választhatja elmélkedése végkövetkeztetését, stb.) A sok közül valaki pl. így választott hetet: 1) Hangerőszabályozás. 2) Telefonálás tőmondatokkal. 3) Empátia (megfejtem, mi van a lelkében). 4) Megdicsérem a valódi értéket. 5 Csak négyszemközt kritizálok. 6) Csak semmi morcosság! 7) Örömet okozok családomnak.

Jegyben járók részére: kérjen saját tulajdonságairól (jókról és rosszakról) írásban leltárt jegyesétől. Aztán alaposan beszéljék meg. (Ha a partner nem hozzám jár, arra is hatni fog, és valószínűleg ő is fog kérni ilyet magáról.)

Közösen gyónó házastársaknak: hetente egy fél nap teljes szabadságot biztosítson társának úgy, hogy annak akkor semmi családon belüli feladata ne legyen. Engedjen neki szabad választást, eltávozást beszámolási kötelezettség nélkül.

Aki úgy jár közösségi találkozókra, hogy mindig csak kapni akar másoktól (szellemi élősködő): készítsen el egy olyan elmélkedést, amit előadhat akkor, ha ő lesz a soros elnök. Vagy: az éppen most olvasott könyvről készítsen egy rövid értékelést, amit előadhat.

Aki fogához veri a garast, ha másokról van szó: állapítson meg egy összeget, amit fizetéséből mindig félre tud tenni, és befizeti az éhezők (a harmadik világ tényleges éhezőinek) kasszájába.

 Az elmés francia mondás – magyarázta tovább, belemelegedve tárgyába, a csillagász –, hogy istent, ha nem lett volna, fel kellene találni, annak számára, aki a találmányok és felfedezések lélektanával tisztába jutott, majdnem ugyanannyit jelent, mintha azt mondanám, hogy istent, ha van, fel is lehet fedezni – felfedezni, a szó valódi, tehát tudományos értelmében, nem eljutni a benne való hit révén, az ő létének megismeréséhez, mint ahogy a vallásos, belső módszerek próbálják – hanem felfedezni, megkeresni, szemtől szembe megtalálni őt, a benne való kételkedés révén, mint ahogy a tudományos, külső módszerek szokták. Felfedezni, mint ahogy felfedeztük a Földet, a bolygókat, mint ahogy felfedeztük Amerikát és az Északi-sarkot, mint ahogy felfedeztük – és nem feltaláltuk – a repülőgépet s ama fényt, mely láthatóvá teszi a láthatatlant.

– Tudományos szempontból a kérdésnek ilyetén módon való feltevése egyáltalán nem nevetséges. A tudomány régen túl van már azon a merev, gyermekes állásponton, hogy költészet és megismerés, képzelet és valóság, érzés és tudás, két külön világ, külön mozgás, amiknek ellenkező iránya van. Tudomány és költészet egymáshoz való viszonya nem koordinált ellentét – a különbség köztük csak tartalmi, mennyiségbeli –, korántsem kategorikus: s kettő közt a tudomány az összefoglalóbb tartalom, mert magában foglalja a költészetet, míg a költészet nem foglalja magában a tudományt. A finnyás intuitivisták, önmagukat álomba ringató művészlelkek hiába próbálják tagadni: költészet és tudomány párhuzamos vonalak, s valahol a végtelenben találkozniok kell. Csak a felületesség és műveletlenség képzeli el a tudományt holmi száraz és rideg tevékenységnek – a született művelt lélek (mert ilyen is van – íme, az első költői paradox, holott tudomány!) jól tudja, hogy költőietlen tudomány nincs, legfeljebb tudománytalan költészet van!

– A remek Chesterton egy helyen a következő elmés váddal próbálja nevetségessé tenni a „tudományos tébolyt”, ahogy ő nevezi: „Világ kezdete óta sok százezer öregasszony állítja, hogy látta a kísértetet – és erre jön négy vagy öt öregember, és azt állítják, hogy ez a sok öregasszony nem látta a kísértetet.” A vád elmés, s ha igaz volna, meg is bélyegezné a tudományt. Csakhogy nem igaz – a tudomány meghallgatása nélkül imputál állításokat, amiket a valódi tudomány soha nem állított. A valódi tudomány soha nem állította, hogy a százezer öregasszony nem látta a kísértetet – a valódi tudomány annyit kockáztat csak meg, hogy amit százezer vénasszony látott, az talán nem kísértet volt.

– Finom különbség ez, de döntő különbség! A valódi tudomány soha nem állította, hogy isten nincsen, legföljebb azt állította, hogy amit istennek hittünk, az másvalami. De ezt is csak feltételesen – mert a valódi tudomány, szemben a költészettel, soha nem állította, hogy tud valamit (íme, a második paradox!), mindig csak azt, hogy keres valamit, legfeljebb, hogy sejt valamit – mert a valódi tudomány mindig azzal foglalkozik, amit még nem ismer – szemben a költészettel, mely azt írja le, amit már ismerni vél.

– És a valódi tudomány soha nem tagadja a költészet óriási jelentőségét, mondhatnám előjogát, kezdeményező szerepét abban a folyamatban, mely az igazság megismeréséhez vezet, s mely nélkül soha el nem jutna odáig. Sőt, egyre világosabban sejt valami sajátságos törvényszerűséget, mely szerint mindazt, ami van, mindaz, ami lehetséges, először a költészet veszi észre – s a tudomány csak a költészet nyomában kullogva, gyakran csak évezredek múlva jut el odáig, hogy igazolja a költészetet – a valódi tudomány számára tehát az, hogy a vallás költészete hisz isten létében, egy ok arra, hogy lehetségesnek tartsa isten létezését. Mert íme, mindannak létezését és lehetségességét, amit a tudomány ma igazolt, más szóval felfedezett és feltalált, a költészet régen megérezte – ennek a törvényszerűségnek megismeréséhez nem kell több, csak annyi, hogy jóhiszeműek legyünk, és szó szerint vegyük a költészetet.

– Abban a pillanatban, hogy szó szerint vettük, csodálatos rendszer körvonalai bontakoznak ki előttünk. Kiderül, hogy repülőgépnek lennie kellett: – különben hogy beszélhettek volna évszázadokon át a költők emberi érzelmek és vágyak szárnyalásáról? Kiderül, hogy a Röntgen-fény lehetséges volt – honnan sejthette volna a költő különben, hogy szeme a tárgyak mögé hatol, hogy szívünkbe lát? S “honnan vette volna Tündérország költője az „ezermérföldes papucs”, a „hipp, hopp, ott legyek, ahol akarok” ábrándképeit, ha nem lett volna mód rá, hogy évezredek múlva a tudomány telefonnal és rádióval és mozgófényképpel igazolja Tündérországot? A „tudomány csodája” mindig megvalósítása csak a „hitrege csodájának” – s hogy a halottat fel fogjuk támasztani tudni, hinnünk kell azért, mert legenda van róla, hogy volt, aki feltámasztotta. Mert nincs és nem lehet annyi hatalma a képzeletnek, mint amennyi lehetősége a valóságnak van – mert a képzelet véges, a valóság pedig végtelen.

– A szó szerint vett költészet megtanít rá, a jövőbe látni, azzal, hogy feltárja a múltat – megtanít rá, hogy semmit értelmünk lehetetlennek ne tartson, amit érzésünk lehetségesnek mutatott –, sőt megtanítja az értelmet bátran elindulni az úton, amit az érzés kijelölt. Ha a szerelmet „édes”-nek érezte valaha költő, mérget vehetünk rá, hogy a tudomány kimutatja egykor, minő rokonságban van ízlelőszervünk és szerelmi érzékletünk idegvégződése a központi dúcrendszerben – a „lólábú” ördög képzete veszedelmesen emlékeztet holmi darwini ősemberre, a görög kentauron keresztül – az angyalt pedig, ha akarod, a jövő évszázezredekben keresheted. Nem halt meg a szív, mikor az agyvelőt felfedezték – átalakult csak vagusszá, bolygó ideggé, s végzi munkáját tovább.

– S ha istenről beszél a legenda, úgy kell lennie, hogy a tudomány egykor megtalálja majd: mi volt az a létező valami, aminek létezése elkerülhetetlenné tette, hogy istent lásson a költő? S a tudomány előnyben van, több kilátása van rá, hogy megtalálja, éppen, mert nem hisz benne, mint a vallásnak arra, hogy megmutassa, éppen, mert hisz benne – a vallás odafent tudja őt, a mennyekben – a tudomány mindenütt keresi, kívül és belül, a csillagos égen, alul és felül, s az emberi lélek horizontján is, odabent. És talán felfedezi vagy – most már láttuk, hogy mindegy – feltalálja őt, kételkedésének kandi tekintetével, kíváncsiságának mindent felturkáló, céltalan játéka közben – véletlenül és váratlanul, mint a puskaport vagy a rádiumot, vagy az elektront, valahol, a kémcső fenekén, csapadék alakjában – vagy az agyvelő gyrusai közt, tulajdon személyében –, valami képlet vagy összefüggés formájában, de mindenesetre szemmel látható módon, megvalósítva és kinyilatkoztatva, hogy megálljon Előtte, s számon kérje egykor – mivégre teremtette ezt a csodálatos és szörnyű világot s benne őt, csodálatos és szörnyű képmását, az embert.

Térjetek meg!” Ő a teljesen odaadott, megtért ember. Nem is kellett Neki megtérni. Úgy indult kezdettől, léte kezdetétől. Minden ízével az Atyáé. És minket is az idegenből az Atyához akar téríteni, a szanaszét szóródó, széttöredezett, szétesett emberekből minket is megtértekké, odaadott emberekké akar alakítani. Hogy Máriával teljesen Jézusé és Vele teljesen az Atyáé legyünk.

De ez a megtérés – még ha az első meghívott apostolokkal együtt mi is elhagytunk is mindent, akkor is – egész életre szóló föladat. Minden nap végre kell hajtani, hogy teljes szívünkből, teljes lelkünkből, eszünk, akaratunk minden erejével, minden képességével az Úré legyünk.

Ehhez az Anyaszentegyház minden nap az Ige liturgiájával segít bennünket, és bekapcsol az Odaadott embernek – akinek a teste, vére oda van adva – az áldozatába, a körébe.

A mai vasárnap figyeljünk föl rá, hogy mi a Bárány szava, hogy segít minket ma is megtérésre! A tanítása most úgy áll elénk, mint amely hatalommal teli tanítás.
Κατα εχκυζιαν – mondja a görög. Olyan tanítás, amelynek megfelel egy hatalom, egy sajátos hatalom. És erre figyeltek föl a tömegek. Amelyek hallgatták az Úr Jézus Igéit. Nem olyan hatalom ez, mint amilyen irányban a kísértő szerette volna terelni a mi Urunk működését: mintegy varázs hatalommal változtassa a követ kenyérré saját javára; vagy bűvészmutatványt produkáljon a tömeg előtt, és így leereszkedjen a mennyből eléjük, hogy higgyenek Neki; vagy szerezze meg a földi birodalmak hatalmát, és úgy kényszerítse az embereket. Nem ilyen hatalom.

Azt mondja az evangélium, hogy olyan hatalom ez, hogy még a tisztátalan lelkek is engedelmeskednek Neki. Máté egész evangéliuma úgy mutatja be az Úr Jézust, mint aki tisztáz a földön minden dolgot. Ő a végső tisztázó. Ilyen értelemben igaza van Keresztelő Szent Jánosnak, hogy szórólapát van a kezében, rostál, tisztáz mindent.

Mi az, hogy tisztátalan vagy tiszta? A zsidó gondolkodás szerint négy értelemben fogták ezt föl. Tiszta az Ószövetség szerint is, aki olyan állapotban van, testileg, lelkileg, hogy részt vehet Isten tiszteletében, bekapcsolódhat azoknak a közösségébe, akik Isten elé járulnak, és áldozatot mutatnak be, dicsérik, áldják, tisztelik.

Minél távolabb van ettől egy ember, hogy így Isten elé járuljon, annál tisztátalanabb. Persze maga ez a fölfogás is először még nagyon tisztátalan volt. Aprólékos mosakodásokat kívántak, és az Úr Jézus idejében is mindenféle tisztulási szertartásokra tették a hangsúlyt, és nagyobb hangsúlyt tettek a külső dolgokra, szennyeződésekre, mint a belsőre.

De a próféták hatására a Szentírás is mindinkább a belsőre helyezte a hangsúlyt, és az Úr Jézus világosan kimondta, hogy: „az embert semmi nem szennyezi be, amit megeszik, ami bemegy az emberbe, hanem, ami kijön az emberből, az ember szívében van a tisztátalan.” Az ember alapvetően a bűnbeesés óta tisztátalan. Nem mehet Isten elé szabadon.

Bizony, nagy hatalom kell ahhoz, hogy ebből a tisztátalan emberből, az ember legbensőbb világából minden tisztátalan szellemet kidobjon az Úr Jézus. Ő, a tiszta Bárány erre fordította és fordítja most is minden törekvését, minden hatalmát. Drágán szerezte meg ezt a hatalmat.

A legteljesebb odaadással, az életét, testét, vérét, adja oda áldozatul. Így lesz éppen Bárány, Isten Báránya: a kereszten. Hogy az emberről levegye a világ bűnét, hogy az embert a mennyei Atya előtti megjelenésre fölöltöztesse, tisztába tegye.

Ez volt az Úr Jézus életének, áldozatának a nagy ereje, így szerezte meg a hatalmat, az igazi hatalmat, amellyel mindent magához vonzott, amikor fölmagasztalták a keresztre, ezt a tisztító hatalmat, tisztává tevő hatalmat, amely elől minden tisztátalan lélek meghátrál, eltűnik.

Itt azonban a mai evangéliumban a szavainak a tisztázó hatalmát csodálják az emberek. Mert a szavának is van ereje, hogy az emberben levő összevisszaságnak, rendezetlenségnek, zavaroknak, tisztázatlanságoknak, szakadásoknak, szennyeződéseknek, sötétségeknek a rendetlenségét, szennyét eltávolítsa, hogy az embert alapvetően megosztatlanná, tisztává tegye Isten előtt. Egyenessé, igazzá.

Igaz és tiszta: ezek teljesen fedik egymást. Az emberek – mint a kisgyerekek – sokszor mindjárt bemaszatolják magukat. Egy nap háromszor is föl kell öltöztetni egy gyereket.
Borzasztóan be tudja magát bonyolítani az ember mindenféle tisztázatlan ügybe – egyénileg, közösségileg egyaránt.

Gondoljunk a történelmi tisztázatlanságokra, amelyekből ma sem bír kikeveredni az ember. Mennyi téves, hamis, hazug, tisztázatlan fölfogás, ideológia, magatartás, puccs, erőszakoskodás van a földön! Mennyi hamis bálványisten! Hogy a termelést előbbre teszik, mint az embert.

Az ember egész világa – ahogy Carrer bemutatja az Ismeretlen ember című könyvében – teljesen hamis irányba ment. A fölfedezések, találmányok nem az ember javára rendeződtek, hanem inkább a kárára. Beszennyezik a környezetet, robbantanak, pusztítanak, ebben az irányban akarják fölhasználni mindjárt a találmányokat. Nem az ember java, a családok java, a közösség igazi java, az igazságos elosztás irányába megy az ember élete.

Az embert alárendelik a cikkeknek, a gépeknek, a gyáraknak, a termelésnek, a gazdaságnak, a hatalomnak. Mennyi hamis bálványisten! Az értékek fölforgatása. Hogy mi a fontos, mi a nem fontos, mi a hasznos, mi a káros…

Kábítószerek csempészése minden vonalon az emberi életbe. Önámítások, következetlenségek, hazugságok tömege. Mink most tanúi vagyunk – egyes országokban különösen. Ez a nagy, tiszta fontos föladatok kitolódása – mindig kitolják azt, ami a legfontosabb.

Amit a pápa a Pacem in terris enciklikában világosan megmondott, hogy lefegyverkezni, abból óriási tőkét lehet készíteni, gyűjteni, és akkor az éhezők megsegítésére minden rendelkezésre áll. Egyszerű, tiszta, világos dolog. És nem, és nem, és nem. Mert az embert, az egész emberiséget is tisztátalan szellem tartja hatalmában. Százmillió éhező gyermek. És analfabetizmus.

Az emberiséget a tisztátalan szellemtől csak az Úr Jézus hatalma tudja megszabadítani. Egyénileg is mennyi tisztázatlan dolog van bennünk is. Viselkedésünkben. Mennyire nem azt gondoljuk, tesszük, éljük, ami a legfontosabb, ami az „egy a szükséges”! A ragaszkodásaink, időfölhasználásunk!

Az egyházi életünkben is milyen nehéz lemondani a sallangokról, a piros cingulusokról, bíborruhákról és uszályokról és pásztorbotok ezüst fejéről és palotákról. És szegényen az evangéliumnak szentelni magunkat teljesen.

És a tisztátalan lelkek megkínoznak bennünket, s gyötörnek minden nap, ide-oda dobnak és nem akarnak kimenni. Egyedül Jézusnak van hatalma, hogyha igazán Jézushoz fordulunk, hogy ezeket kiűzze.

sok  ember így   új  év kezdetén neki  állnak

úgy  mondva  fogadalmat tenni életbe amiről

ő idei évbe leszeretne  mondani róla és nélküle

szeretne lenni idei évbe  sok   ember így  van

az új  évbe   fogadalmat  tesz  vagy sikerül ezt

fogadalmat  meg tartani  vagy nem sikerült azt

fogadalmat  meg  tartatni az idei évbe   akkor  se

van  nagy  gond  úgy  van  vele  az  ember 

folytatja azt  fogadalmas dolgot  az évbe  amit

elkezdet csak  ember  ilyenkor  úgy  van vele

fogadalom dolgokról olyanról mond le amit meg

is  tud  tartani abba  az  évbe fogadalom képen.

vegyük példának  egy  ember elkezdi fogadalom

képen idei évbe  többet szeretne  olvasni ugye

emberhez  ahhoz kel akart  magába hogy  idén

többet akar olvasni   vagy elkezdeni  olvasást

ha nem kezdi  akart   magába felfejleszteni akkor

ön magába  akkor nem tud meg  tartani

fogadalmat  amit   szeretet volna  meg  fogadni

idei évbe nem  volt   benne  akart anélkül meg

fogadalom semmit nem ér fogadalom .

Tegnap a megtérését néztük, ezt az alapvető dolgot az életében, amely nem egyszeri élmény volt nála, hanem évekig elhúzódott. Tegnap a megtérésének inkább a belső oldalát tekintettük, főleg azt, amikor ott a Spoletó felé vezető úton, fölfegyverkezve, lovon, megy, Brienni Valter szolgálatában katonáskodni, és akkor ráébredt: mit csinálok én? Egy szolgához állok be az Úr helyett? Egy szolgától várok valamit? És egyszerre meglátta az életének a visszásságát, az eddigi irányát. És itt következett be a lelkében az a belső fordulat, amit megtérésnek mondunk, legalábbis itt indult el egész komolyan.

És nagyon jellemző, hogy a belső fordulatra egy külső fordulat is következik. Még a lovát is megfordította visszafelé, a lovagi fegyverzetét odaadta más valakinek, ő pedig nem szégyellt visszamenni Assisibe, és attól kezdve aztán kereste a magányt, kereste, hogy helyrehozza azt az aránytalanságot, azt az igazságtalanságot, amely életében eddig volt, hogy fiatal éveinek minden érdeklődése, minden tehetsége, lelkesedése olyasminek szólt, ami semmivé válik, tulajdonképp a hiúságát szolgálta. Azt pedig, akitől mindene van, aki leginkább megérdemli az ember egész lelkesedését, keresését, minden csodálatát, azt pedig szinte észre sem vette, csak úgy fölületesen kezelte.

Most elment, hogy megtanulja viszonozni Istennek azt, amivel Isten őt eddig elhalmozta. Annyira lekötötte most már őt Isten – vagy kezdte lekötni –, hogy kereste a magányos barlangot, és meg is talált egyet Assisi közelében. Ott komoly, hosszú időket fordított az imádságra.

Az emberi életben is van ilyen: megtalál valakit egy fiatalember, és attól kezdve a legmagasabbra azt helyezi. A szerelmesek élnek meg valami hasonlót: számukra a másik a legtöbb a világon. Ferenc is most már azt a „másikat” kereste, akit megtalált. Megélte, hogy milyen izgalmas ez a másvalaki: az Isten.

Évek következtek, amíg megtalálta aztán a további útját, a küldetését, de mostantól fogva már megtért emberként. Ebből nem enged, az marad.

Láttuk, hogy nála milyen mélységes öröm forrása volt ez a megtérés. Észrevette, hogy Isten tulajdonképpen jó, semmi rossz nincs benne, és szereti. Ez a tudat, hogy szeret engem valaki, olyan nagy valaki, mint az Isten, ez lenyűgözte őt és boldoggá tette, és azt mondják, ettől kezdve már mindig ott volt – még a szenvedései között is – egy benső örömről tanúskodó mosoly az arcán.

Kedves jó testvéreim, Isten szeretete felénk is abban nyilvánul meg, hogy egyszülött fiát adta értünk, hogy aki benne hisz, az el ne vesszen, hanem örök élete legyen. Nemcsak Ferenc találhatta meg ezt az Egyszülöttet, Isten egyetlenét, örök gyermekét, örök fiát, hanem mi is megtaláltuk már, akik hiszünk, de elhisszük mi is, mint Ferenc, hogy ez az Isten Fia, aki egyúttal az Isten Báránya is, aki elveszi a világ bűneit.

A mi bűneiket is, ahogy Ferencét elvette. Talán a mi megtérésünkben ott van a baj, hogy nem adjuk oda a vétkeinket. Szinte ragaszkodunk hozzájuk, úgy teszünk, mintha azok még mindig a mieink lennének, pedig elvette már tőlünk az Isten Báránya, mint Ferenctől. Mielőttünk is nyitva van az út, hogy fölszabaduljunk, mert azt akarja az Úr Jézus, hogy kigyulladjon bennünk is az a tűz, amit hozott, hogy fölszabaduljunk, hogy fölszabaduljon bennünk az Isten gyermeke.

Talán ez a legnagyobb tanulság, amit az első estéből levonhattunk.

Ma este viszont olyan kérdésre fordítjuk minden figyelmünket, ami minden megtérésből szükségképpen adódik, Ferencnél is adódott. Az tudniillik a nagy kérdés, hogy hogyan legyen a benső fordulatból, a benső megtérésből következetes élet: külső is. A benső Isten-fordulás hogyan öltözzön a mi életünkben húsba, vérbe, emberi viselkedésbe, magatartásba. A bensőleg megtért ember hogyan álljon be a világba, a környezetébe?

Mert ugye semmiképpen se tartjuk mi jónak azt, hogyha a belsőtől elüt a külső. Vagy ellentétet mutat a benső meg a külső. Nem tartjuk igazi megtérésnek azt sem, hogyha a benső nem mutatkozik meg külsőleg, ha csak a belső térre vonul vissza. Legnagyobb veszedelme az életünknek ez a hasadás. És ugye milyen fájdalmas támadás az ember ellen, hogyha olyan körülményeket alakítanak ki valahol, hogy az emberek kényszerítve látják magukat, valami színészkedésre? Mást adni kifelé, mint ami belül van. Az igazi megtérésnek ilyen környezetben aztán nehezebb a föladata.

De bármilyen környezetben élünk is, mindig nehéz lesz ez a föladat – ha bensőleg hiszünk Istenben, és hozzá fordulunk, hozzá térünk, hogy akkor jöjjön velünk az életünk is. Álljunk valahogyan be az életbe, az emberek közé, igazodjunk be megtérten.

Kedves testvéreim, a Jóisten felé nézve nagyon egyenlőtlen a mi helyzetünk. Őelőtte mi teljesen nyitva vagyunk. Ő közvetlenül lát bennünket, egész lényünket, minden gondolatunkat; azt, ami bennünk van. Mi viszont nem látjuk őt ugyanígy, legföljebb az ima mély pillanataiban, amikor közvetlenül az Istennel beszélgetünk, de aztán az imából kilépve ott érezzük Isten és miköztünk ezt az egész világot. Mintha valami nagy sűrű erdő, vagy dzsungel választana el bennünket attól, aki után vágyunk, akit keresünk. És ami még nehezebb, ugye az ember évezredek óta alakítja, uralma alá hajtja ezt a külső világot; magához ragadja, birtokolja, fölosztja, berendezkedik, szabdalja, szennyezi; és bizony megszámlálhatatlan bűnös emberi cselekedet formált már ezen a világon, és formál most is. És torzítja, keserűvé, fájdalmassá, igazságtalanná teszi, sőt, istentelenné, istenellenessé tudja tenni az ember a környezetét, a rendszerét. És érezzük, hogy ha megtértünk is, ha imában Istenre találtunk is, Őközötte meg miközöttünk itt van ez a világ.

Ferenc korában abban éleződött ki ez az ellentét, hogy a hatalmasok, a gazdagok részéről igen nagy volt a fényűzés, a pompa, szemben velük pedig ott volt a nyomorúság leírhatatlan foka.

Koldusok csapatai voltak láthatók a városokban, rablónak mentek sokan, útonállónak – még Ferencet is megragadták a rablók és bedobták egy út menti árokba, mint valami bolondot; ez akkor vele járt az élettel… a rabló testvérek…

Abban a korban kezdett külön hatalom lenni a pénz. A polgárság akkor kezdett felemelkedni, és mint a proletárság kialakulásának korában, az ipari társadalom kialakulása korában, az is feszültségekkel, ellentétekkel járt. Ferencnek fájt ez, ő megtérése fényében keserűen tapasztalta, érezte azt, hogy ő is egy gazdag posztókereskedő fia, és úgy élt eddig, mint a gazdagok: gondtalanul, pazarolva, mulatva, fényűzően. És most erre ráébredt. A Flandriából hozott legfinomabb kelmékből válogatta az öltözetét, és most fájt neki ez, azért cserélte el a ruháját egy koldussal.

Beállt a koldusok közé. Látta, hogy korában a gazdagok azért nem tisztelik Istent, és azért nem fordulnak hozzá, mert a vagyonhoz fordultak, a fényűzéseikhez, a szórakozásaikhoz, a pompához, a kellemeshez, a hatalomhoz. A szegényeket meg az tartotta vissza, hogy irigyelték a gazdagokat, gyűlölték a gazdagokat; ők is gazdagok akartak lenni.

Pedig jól látta Ferenc, hogy kellenek a földi javak, és Isten gondoskodott is ezekről. Ferenc életében egész külön hivatássá nőtt az, ahogyan ő ezt a nagy emberi kérdést, az Isten és a köztünk álló világhoz való viszonyunkat megoldotta. Nem csinált ő ebből elméletet. Kiolvasta a maga egyszerű hitével, ahogy mi is kiolvashatjuk az evangéliumból a megoldást: szemlélte az Úr Jézust, a megtestesült Istent, s látta, hogy ő hogyan viszonyul az emberi vagyonhoz, gazdagsághoz, javakhoz. Elmélyedt Betlehem titkában, hogy Isten Fia szegényen születik, és ezt választja, mert választhatta. És látja, hogy Isten Fia Názáretben szegény emberek módjára él, maga is dolgozik. A tanítóútjain nincs, ahol lehajtsa a fejét. Aztán a keresztre kellett lehajtani a fejét, és ott is kifosztották a ruháiból, mezítelenül halt meg, szegényen az Isten.

Ha Isten így mutatkozik emberként, azt a megoldást választja, hogy teljesen kivetkőzik a földi javakból, akkor Ferenc mit tegyen? Ferenc fölfedezte ebben a Krisztus szegénységében Isten bölcsességét, fölfedezte Jézus Krisztus szeretetét a szegények iránt, közéjük akarta hogy számítódjon, és fölfedezte azt is, hogy számunkra, emberek számára az, ha valaki lemond az emberi javakról, a földi javakról, azzal ő mit viszonozhat, mit adhat Istennek: odaadhatja mindazt, ami itt van a földön. Ez nagyszerű lehetőség Ferencnek, egy nagylelkű fiatalembernek!

Ez egy eléggé jól ismert és elfogadott tény, hogy egy személynek

pozitívnak kell lennie az életben, függetlenül attól, hogy depressziós-e vagy sem. Tehát értelmetlenné válik, hogy ezt a tanácsot adjuk egy olyan embernek, aki teljesen lehangolt lelkiállapotban van.

A lényeg az – Hogyan lehet pozitívnak lenni egy olyan helyzetben, amikor az ember már harcol, hogy leküzdje a haragját, kétségbeesését, szomorúságát, magányát stb.

A légy pozitív kérés arra készteti az érintettet, hogy elkerüljön minden jövobeli kapcsolatot, és értelmetlen beszélgetést a beszélgetovel. Ez arra indítja, hogy visszahúzódjon a ahelyett, hogy javítana a helyzeten.

Ennek az oka, hogy soha nem mondták el neki, hogy hogyan legyen pozitív ilyen helyzetben, amikor lesújtva érzi magát.

Senkinek sincs szüksége arra, hogy depresszióba süllyedjen. Ez csak úgy megtörténik!

És senki sem tudja, mikor történik meg. Bárcsak tudná az ember, mikor történik, hogy abban a pillanatban elkerülhesse. De az igazság az, hogy a depresszió nem egy hirtelen bekövetkező betegség, hanem egy hosszú folyamat. Idővel alakul ki, amikor a körülmények kedvezőtlenné válnak az ember számára.

Ha feltesszük ezt a béna kérdést: “Miért kell depressziósnak lenned?”, akkor az ember úgy érzi, mintha bűnt követett volna el, amiért depressziós. Ez összezavarja, mert megpróbálja megérteni, milyen hibát követett el, ami miatt depressziós lett.

Ez kisebbrendűségi érzést kelt benne, ami miatt még inkább elrejti az állapotát mások elől, mert nem akarja magát alkalmatlannak érezni mások elött.

Az emberek többsége a világon hisz Istenben és a depressziós emberek sem kivételek ez alól. Még azért is hálásak, amijük van. De mi köze van ennek a depresszióhoz?

Az emberek az internetet használják arra, hogy megismerjék a depresszió okait és definícióját. Tudják, hogy ez egy olyan betegség, amelyet az agyban lévo biológiai tényezők és kémiai egyensúlytalanság okoz.

Akkor mi értelme arra kérni őket, hogy legyenek hálásak, miközben ezt a belső harcot vívják a depresszióval ?

Azzal, hogy ezt mondod, arra ösztönzöd őket, hogy vonuljanak vissza saját magukba, a magányukba, hogy ne beszéljenek többé senkinek a problémáikról.

Ne parancsolgass az illetőnek, különösen akkor ne, ha depressziós. Soha ne tedd ezt!

Még ha a szándékaid jók is, a másik személy nincs olyan állapotban, hogy befogadja úgy, ahogyan te gondolod. Hagyd tehát, hogy az emberek úgy éljék az életüket, ahogyan akarják. Ne avatkozz bele.

Ha kifejted a véleményed arról, hogy egy depressziós embernek mit kellene vagy nem kellene tennie, lehet, hogy lekezelően fogadja. És ha az illető személy nem követi a te “kellene vagy nem kellene” parancsaidat, elutasítottnak érezheti magát, amiért nem azt teszi, amit te mondtál neki.

Ez újabb csapásként hathat az amúgy is csökkenő önbizalmára és még inkább lehangoltabbá teszi.

NEM – a depresszió biztosan nem a fejünkben van!

Senki sem tehet róla. Senki sem tudja egyedül kontrollálni, ha nincs megfelelő egészségügyi szakértő útmutatása és a barátok és a család támogatása. Még akkor sem, ha megpróbálja.

Ha azt mondjuk egy depressziós embernek, hogy “csak a fejedben van”, azzal kétségbe vonjuk az ő mentális betegségét és megkérdőjelezzük azt.

Ennek az lesz a vége, hogy az illető dühös lesz magára, amiért nem képes kontrollálni a gondolkodását és a “fejét”. Úgy érzi, hogy egyedül van, és senki sem érti meg őt. És ez a teljes magányosság állapota gyakran olyan kockázati tényezőkhöz vezet, mint az önkárosítás, néha még az öngyilkosság is.

Tehát -vigyázz a szavaidra és a hangnemre, amikor egy olyan személyhez beszélsz, aki depresszióban szenved. Soha ne próbálj vitatkozni vagy meggyőzni őt. Mert olyan állapotban van, amikor csak azt fogja elhinni és tenni, amit gondol. Tehát, ha megpróbálod erőltetni a véleményedet, akkor csak még mélyebbre taszítod őt.

Ha az embernek lenne választása, soha, de soha nem akarna abban az állapotban lenni. Ezért legyél vele elnéző…

Ha nem tudod, mit mondj, ne mondj semmit. Csak ülj le, hagyja, hogy az illető sírjon, vagy folytassa azt, amihez kedve van. Egy ideig talán csak erre van szüksége. Hagyd a kioktatást egy egészségügyi szakemberre, például egy pszichológusra, aki ezt ügyesen tudja csinálni

Hitem szerint – és ezt sok teológus vallja természetesen, nem én találtam ki – Jézus számára nem Mózes volt az Ótestamentum középpontja, hanem Ézsaiás, éspedig az Ézsaiás 53. fejezete. Az Úr „szenvedő Szolgájáról” szóló tanítás. Ez szinte valami titokzatos „betét” az Ótestamentumban, ez az Úr szenvedő Szolgájáról szóló ének, amelyben arról van szó, hogy a mi bűneinket hordozta. Mi azt hittük, hogy az Isten verése van rajta, pedig érettünk szenvedett. Az a meggyőződése a teológusoknak, és ezt én is hittel vallom, hogy ez a rész sokkal inkább Jézus ószövetségi bibliatudományának a középpontjában volt, mint a mózesi törvények. Jézus nem szembehelyezkedett az Ószövetséggel, hanem föléje emelkedett. Az Ószövetség vonalvezetésében megértette, hogy miként jutottak el Isten különös vezetéséből némelyek erre a „búvópatakra”. A harsogó nagy kijelentések során oda, hogy egy „szenvedő Szolga” váltja meg a világot és nem azok a hangos próféciák, amelyek vérről szólnak, földindulásról, Isten bosszújáról. Kialakult a zsidó népben az a diadalinas messiási elvárás, amit rá akartak ruházni Jézusra, hogy valósítsa meg; de Ő nem fogadta el. Nem véletlen, hogy kialakultak azok a másfajta messiási elvárások, mert azoknak is megvolt a bibliai alapjuk. De Jézus számára az Ézsaiás 53 fontosabb, elkötelezőbb volt, mint az összes többi prófécia. És ebből adódik az a nagy befejezetlen és befejezhetetlen vita, hogy vajon Jézus minek tartotta magát? Messiásnak tartotta-e magát vagy sem? Egyre inkább afelé tart a bibliakutatás, hogy nem tartotta magát Messiásnak, inkább ennek a szenvedő Szolgának tartotta magát. De annyira izzott, égett a népben a másfajta vágy még a tizenkettőben is, hogy reá ruházták a messiási titulust, és húsvét után Messiásként tisztelték. Lassan-lassan tisztázódott az, hogy igen, Ő Istennek a Fölkentje (mert hiszen ezt jelenti magyarul ez a szó), de nem abban az értelemben, ahogyan a népi váradalmak ezt igényelték.

A Márk evangéliuma 10. részében van ez a nagyszeru vers, hogy „az embernek Fia nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem, hogy ő szolgáljon!” A szolgálat birodalmát állította fel Jézus. Szolgáló Messiás volt Jézus odáig, hogy az életét adta oda a népért. Szolgálatának a csúcsa, a teljessége a kereszthalál volt! Már sokszor beszéltem arról, hogy ez a golgotai kereszthalál nem a haragos Istennek a megbékítésére, kibékítésére szolgált. „Én és az Atya egy vagyunk!” – és amikor Jézus szenved, az Isten szenved Ővele! De ezt az utat végig kellett járnia, hogy az Isten szeretetének a mélységét, elképzelhetetlen gazdagságát megmutassa. Tehát a golgotai kereszt az Isten szeretetéről beszél, nem Jézus szeretetéről az Isten haragjával szemben. Isten szeretetéről beszél, Aki azonosítja Magát az emberiséggel. Akármilyen mélyen van az ember, az Isten még mélyebbre alászáll, hogy felemelje az embert. Ez volt Jézus megváltástana: belemerülni az Isten szeretetébe; és az Isten szeretetét leginkább éppen a golgotai kereszten lehet látni. Ott lehet meglátni, hogy kicsoda az Isten. És persze: ott lehet meglátni, hogy kicsoda vagyok én! Milyenek a vallásosak, milyenek a nem vallásosak, milyen az ember. Ott, a kereszten lehetett leginkább meglátni és ott lehetett átélni. Ott lehet belemerülni igazán az Isten szeretetébe.

Arról, azt hiszem, nem kell sokat szólni, hogy a megváltás gyümölcse megintcsak a szeretet. Aminthogy a megváltás az, hogy én belemerülök az Isten szeretetébe, a megváltás gyümölcse az, hogy bennem azután az Isten szeretete gyümölcsözik. Erre nézve is vannak Jézusnak figyelmeztető példázatai tanításai. Talán a legmegrendítőbb a két adósról szóló példázat. Az egyik tízezer talentummal tartozik, fizetésképtelen, adósok börtöne vár rá, de irgalmas a király, elengedi néki. És akkor jönne az elköteleződés. Belemerült az Isten szeretetébe, a bűnbocsánatot megkapta. Akkor következnék az, hogy o továbbadja a szeretetet, és a példázat szerint ehelyett elkezdi fojtogatni az adóstársat, aki nevetségesen csekély összeggel tartozik neki. Jézus adott ilyen figyelmeztetéseket, hogy veszélyeztethetjük az Isten szeretetét a mi szeretetlenségünkkel. Tehát a megváltás gyümölcse a szeretet a mi felebarátaink, atyánkfiai iránt.

Még ezt az utolsó gondolatot, hogy Jézus szerint a megváltáshoz vezető út nem egy szépen fölfelé ívelő vonal, hanem törésen át vezet. Megtörés, megtérés ugyanazt mondja. Ennek egyik nagyon szép kifejezése a Márk evangéliumában a 8. fejezetben ez a rész: „Aki utánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel a keresztjét, és kövessen engem. Mert aki meg akarja menteni az életét, elveszti azt, aki pedig elveszti az életét énértem és az evangéliumért, az megmenti azt. Mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri, lelkében azonban kárt vall. Mit adhat az ember váltságdíjul lelkéért?” Tagadja meg magát! Törés az emberi életben.

Erről megint hosszan kellene szólni, de a lényeg az, hogy nem az Én önmagában a bűnös, nem az Én-t kell megsemmisíteni! Az Én-nek eltorzult, bűnbemerült, megkötözött volta az, amit meg kell tagadni, hogy az Istentől gondolt igazi személységem és életem kibontakozzék.

„Kövess engem!” Ez Jézus öröksége számunkra. Kövess engem! Ne a betűimet, ne a Bibliát! Engem kövess! Engem, aki meghaltam és föltámadtam, aki élek! Kövess engem! Ez Jézusnak a megváltástana.

ma  folytassuk  elmélkedésünket arról  béke  az

életünkbe  milyen fontos  azt békét  ami  mai

világba  hiányzik  az  bizonyos  béke most ideje

szét  osztani  világba  azt bizonyos békét a

földön  ,és  világba  ,meg  figyeljük  azt bizonyos

világot  egy  orrságba durrognak az  bizonyos

háború  földön  és  ígéretek  voltak   azon ott

lesz  béke sok  ember  meg  is  tette lépést  a

felé  azon  valahogy  béke  legyen  fölödön ami

nagyon  fontos ott is  béke  legyen ahol dúlnak

háborúk  egyszer  béke   legyen .meg kezdték

azt  bizonyos béke  lépést   több  ember  úgy volt

ez ügybe  meg  akartak  állapodni  erről  bizonyos

békéről  és  addig állapodtak  meg  erről béke

meg  állapodásról  nem  jött  össze folytatódót

az bizonyos  békétlenség  a  földön  ami igen csak

nagy   gond valahogy   békét kel   teremteni a 

földön  ez  nagyon hiányzik  béke  a  földön azon

helyen béke  legyen  ahol durrognak békétlenség

oda  béke  legyen  arra  helyre kel  az  bizonyos

béke  arra  helyre .

Van 1 % – od ?
Ajánld fel !
Ha nekünk, akkor ezt írd rá
Mint a többi ember Alapítvány – 18711516 1 13 – 1% nál

egy kicsikét  hálaadásról  kel  beszélni  egy  kicsikét

mai világba    nagyon  ritka  az valamit   kapunk 

valakitől  életbe  illő  meg köszöni  ,amit  adtak

neki .sokan  úgy  vannak   életbe  kap valamit 

életbe  úgy  van  vele ugyan már járna  nekem ez

azért  felejtem   el  életembe   meg köszöni amit 

kaptam  ami  életbe  ilyenkor nagy  gond helyre

kel tenni  másképp kell gondolkozni  nem úgy hogy

ugyan már  jár nekem  mert ez  nem  jó fel  fogás.

embernek adnak  valamit  életbe  örülünk   neki

amit  kapunk meg  köszönjünk  tőle  attól 

embertől  amit adunk  ő  feléje  is  van  azon

napon  egy  kis  hála nem  tudtam  volna  meg

venni  de  hozzá  segítet még legyen nekem ezt

meg   kel  köszönöm .ma  évadot    zárunk illő

ilyenkor  hálát ad  meg   köszöni égiektől amit

idei évbe kaptunk égiektől most ezen  napon

illő hálát adni meg  köszöni égiektől amit

idei évbe segítek  dolgokba még ha az ember

ép hogy dolgozott  el látta  amit  kelet  mai nap

hálaadásról  szóljon  meg kel köszöni  embernek

amit kapott  életbe.

Halk, liliomos gyerekszoba. Az ágyacskában épp jóízű álomba merül egy fiúcska, elmulasztva esti imáját. A szoba sarkában röstelkedve, tenyerébe temetve szégyenpírban égő arcát, tanácstalanul áll az őrangyal.

A fiúcska megint bűnt bűnre halmozott egész nap: torkoskodott a befőttesüvegekből, görnyedten járt, nem figyelt, és futkározott. Az angyal hasztalan vette körül szárnyainak könyörgő fuvallatával, hasztalan suttogott fülébe útmutatásokat a tiszta és erényes életről. Görnyedésből görnyedésbe, futkározásból futkározásba, térdfelverésből ruhaszaggatásba bukdácsolt újra meg újra a kis szerencsétlen. Semmi nem tarthatta vissza. Nem hatott a figyelmeztetés, hogy apus soha nem tesz ilyet, sem a hivatkozás Piotrus Pokrowskira, a kis hősre, sem szelíd énekek dúdolása – sőt, a kerületben közismert púpos varga szakadékba taszítása sem, aminek meg kellett volna szabadítania a fiúcskát a rossz példa befolyásától.

Ott állt az angyal tehetetlenül. Íme, az őrangyalok megengedett eszközei mind csődöt mondtak. A jóság, nyájasság, szelíd rábeszélés, csillapítás… mind hiába. Íme, itt fekszik, megmakacsolva magát vétkeiben és kevélységében – nem imádkozott, süket a jó szóra, s álomba szenderülve bizonyára azon töri a fejét, hogyan fog holnap újra görnyedten járni.

Hírtelen túláradt az angyal szívében a keserűség. Hogyhogy? Vajon a Törvény a maga nemes fenségében nem ér semmit egyetlen poronty akaratával szemben? Hirtelen fölcsapott benne a Törvény iránti rajongás hulláma, s megindította a rossz iránti undor egyenletes hullámát. Eljött ama pillanat, mikor a szolga kicsiny szíve forróbb szeretettel dobbant meg az Ügy iránt, mint az Ügy nagy szíve maga. A Törvény iránti szeretetből megszegni a Törvényt! Ez az igazi önfeláldozás.

Elrántotta homlokáról a kezét, halkan odalépett az ágyacskához, s a fiúcskát teljes erejéből fültövön vágta.

Az ijedten pattant fel; az ütés hatására gyorsan ledarálta az imát, majd érthetetlen mormolás közepette lefeküdt újra, és elaludt.

Az angyal remegve és boldogan, hosszan, mozdulatlanul bámult az éjszakába.

Üdítő, friss reggel virradt fel másnap. Az álom eltörölte a fiúcskában az előző este emlékét. Behozták a reggelijét. Megint nem akarta meginni a tejet. Mindig rosszul lett tőle. De hirtelen célirányos rúgást érzett. Megértette. Szótlanul kiitta a tejet.

Elbúcsúzott anyuskájától, s elindult az iskolába. Szép rendesen ment végig az utcákon, nem ácsorgott, nem nézelődött közben. Résen volt. De még nem volt egészen biztos a dolgában. Mikor az üres fasorba ért, körülnézett, s villámgyorsan összegörnyedt. Egy erős kupán vágás nyomban rendre utasította. Nem lehetett kétsége: az őrangyal verte fejbe.

A jó szellem rájött az új módszer ízére: kápráztató könnyedséggel tudta elérni mindazt, ami azelőtt rengeteg jóakarattal és türelemmel is elérhetetlen volt. Csakhamar fölfedezte, hogy módszerét tovább tökéletesítheti : különféle ütésfajtákat dolgozhat ki, differenciálhatja őket, s ez olyasféle élvezetet nyújt, mint amit egy ájtatos kántor érezhet, ha ügyesen nyomogatja az orgona különféle billentyűit. Tehát: az ebéd végig-nem-evéséért farba rúgás, görnyedt járásért kupán vágás, imamulasztásért nyakleves, futkározásért és izzadásért horogütés, pocsolyába lépésért csavart horogütés, lármázásért apus munkája közben fültövön vágás, és a többi.

Ez a módszer szemmel láthatólag nagyszerű eredményre vezetett. Már nem kergette esténként a megaláztatás érzése sarokba az őrangyalt, hogy ott arcát tenyerébe rejtve szégyenkezzék. Épp ellenkezőleg: kényelmesen letelepedett, s jobb kezét dörzsölgetve, vagy ujjaival dobolva az asztallapon, elégedetten felügyelt az ima szófogadó, folyamatos elmondására. Sőt néha már-már el is unta magát, s ilyenkor kettőzött éberséggel ügyelt a fiú minden rebbenésére, égve a vágytól, hogy egyetlen, mesterien irányított ütéssel figyelmeztethesse: a jó uralkodik a rossz felett.

Sőt az is előfordult egynéhányszor, hogy amikor a fiúcska nem adott rá semmi okot, akkor is le-lecsapott rá a fenyítő kéz. Vagyis az angyal már csak úgy, a biztonság okáért is verte, hogy ki ne jöjjön a gyakorlatból.

A fiúcska nagyon megjavult. Nem futkározott, nem járt görnyedten, nem lármázott, rendszeresen imádkozott, mindent szépen megevett. Külsőleg is megváltozott: minthogy mindig végigette az ebédet, s rengeteg tejet ivott – a szülők ugyanis, látva, hogy mindig kiissza az egész pohárral azt hitték, hogy megszerette a tejet, s újra meg újra utánatöltöttek –, nagyon meghízott és megsápadt. Miután valamennyi szokásos gyerekbűnről lemondott, tömérdek szabad ideje maradt, s megtanulta, hogy a belső életre összpontosítsa erőit. Megkomolyodott. Figyelni kezdte környezetét. Érdeklődése azután a vegytan felé fordult.

Mikor kint ült a parkban egy padon, kövéren és nyugodtan, rejtélyesen magába zárkózva (meg se próbált futkározni, mert tudta, hogy nyomban lesújt rá az őrangyal ökle), míg más gyerekek vidáman kergetőztek a gyepen, ő többnyire a tankönyve fölé hajolt, s a molekulák titokzatos világába merült. Egy makacs, melyen rejlő gondolat szántotta fel gyermeki homlokát.

Már kezdett csodagyerek híre lenni, s nagyon örült mindenki. Ő pedig kitartóan dolgozott. Apuskája kis műhelyt rendezett be neki, s szerény anyagi eszközöket is biztosított számára.

Telt-múlt az idő. Egyszer egy éjszaka hatalmas tűzoszlop lövellt a város fölé, s fülsiketítő robbanás rázkódtatta meg az épületeket. A fiúcska szülőháza repült levegőbe – egy háztartási trotilból amatőr eszközökkel, de csodálatra méltó tehetséggel előállított akna robbantotta fel. A fiúcska a mezőkön át, sietve távozott a tett színhelyéről. Hátán előre összecsomagolt hátizsák, némi élelemmel és pénzzel, zsebében hajójegy Dél-Amerikába.

Az őrangyal loholt utána árkon-bokron át, hogy legalább egy horogütéssel büntesse.