lunablog

Fölfödözte azt is, hogy ha ő ezt az utat választja, és még hozzáveszi azt is, hogy lemond a szerelemről azért, amit a nőtlenség, a szüzesség, a cölibátus jelent, akkor megint csak Istennek adhat valamit!

Ez tartja életben a szerzetesrendeket, testvéreim! Nem az, hogy rossznak tartják a családi életet, dehogy!

Az mozog egy fiatalember vagy egy fiatal lány életében, hogyan viszonozza Isten szeretetét, és ebben talál egy hallatlan nagy lehetőséget, olyat, ami az egész életén át végighúzódik.
Ez volt tehát Ferenc megoldása, és izgalmas viszony alakult ki Ferenc és Isten között. Ferenc szinte kihívást intézett Isten felé: lemondott mindenről, az ő gondjára bízta magát; „te majd gondoskodol rólam”! Lesz, ahogy lesz. Ha juttatsz valamit, akkor örülök az ajándékodnak. Ha nem juttatsz, ha nélkülözök, akkor azt is tudom, hogy ezt érted odaadhatom.

Veszélyes, minden nap új és új helyzetek elé állító utat választott Ferenc. A közvetlen követőinek is ezt az utat nyitotta meg.

Bámulatos, hogy akkor ezrével mentek Ferenc után. De ő nem tartotta ezt az utat mindenki számára járhatónak. Volt úgy, hogy egy egész község akart utána menni, beszegődni hozzá és Szent Klárához. „Testvérek, maradjatok, mi lesz, ha mindnyájan szerzetesek lesztek? Be kell népesíteni az anyaszentegyházat.” És megalapította a harmadrendet, hogy azért valami módon mindenki követhesse az ő nagyszerű útját, azt az izgalmas viszonyt Isten és őközte. Így az emberek iránti bizalmát is kimutatta: a koldulásával rájuk bízta magát – a jóságukra vagy a rosszaságukra.

Így bontakozott ki aztán Ferencben ez a tipikus „Szent Ferenc-i” szegénység szelleme. Sajátos módon lett az övé az egész világ; kinyílt előtte, megszépült, minden Istenről beszélt neki, és ő közvetlenül mindenen keresztül Istent találhatta meg.

Most a beszédünk második része meglepő kérdés: hát a mi szegénységünk?

Kétségtelen, testvéreim, hogy ebben a problémában Isten és a közénk ékelődő világhoz, anyagi javakhoz, dolgokhoz való viszonyunk nagy kérdés. Kétségtelen, hogy sok út van, sok gyalogút vezet az erdőn keresztül. Az anyagi világhoz való viszony megoldására is sok út van, minden embernek megvan a maga útja.

De szemünk előtt kell tartanunk azt is, hogy az Úr Jézus azért két nagy megoldást elkülönített. Azokat, akiket maga hívott és kiválasztott, hogy hagyd el a házadat, otthonodat, családodat, feleségedet, száz annyit kapsz, gyere velem, gyere, kövess engem, az apostolok útját, azokét, akik teljesen hozzá szegődnek. És ott volt Betániában Lázár, Mária, Márta, akiket meghagyott a maguk jómódjában, elment hozzájuk, vendégük volt; őket más útra tanította.

Mert az is kétségtelen, hogy mindnyájunk számára adva van a nagy föladat, hogy a rendelkezésre álló változatos, hasznos, szép, jó, szükséges dolgok rengetegében mi is megtaláljuk az Istent, és tiszteljük, szeressük, a benső megtérést hozzuk nyilvánosságra. De a kérdés lényege ott van, hogy akár Ferencről van szó, akár apostolokról, akár világiakról, senki sem bírja az életét egészen Isten szolgálatának, dicséretének, tiszteletének szentelni, senki sem bírja a benső megtérést kifelé megvalósítani, ha az anyagi világból valamit bálványoz, ha valamihöz odatapad, ha valami az Isten helyére kerül az életében. Olyan lesz az ilyen ember, mint a pórázon a kutya: ugat, ugat, de nem mehet messzebb, mint ahogy engedi a póráz.

Tehát mindnyájunk számára csak egyetlen út van nyitva. Ha nem követjük a ferenci szegénység megoldását, akkor a harmadrend útját, a lelki szegénység útját válasszuk. Hogy kiküzdjük azt a függetlenséget s szabadságot, amit kíván Isten szolgálata, tisztelete, szeretete. Hogy ne kerüljön Isten az életünkben a második helyre. És ez nagy föladat mindnyájunk számára.

Ezen az úton, kedves jó testvéreim, nekünk is el kell indulnunk, meg kell néznünk magunkat, és ezt a lelki szegénységet, amiről az Úr Jézus is beszél – boldogok a lelki szegények –, ezt meg kell találnunk mindnyájunknak.

Van 1 % – od ?
Ajánld fel !
Ha nekünk, akkor ezt írd rá
Mint a többi ember Alapítvány – 18711516 1 13 – 1% nál

Megbocsátás…

Lehet, hogy megbocsátok, de felejteni sosem fogok. Nem azért oldozom fel magamat a bűntudat alól, és oldozlak fel téged is a hibáid súlya alól, mert elfogadom azt, amit velem tettél vagy mert ki vagyok békülve a hibákkal, amiket vétettem.

Azért bocsátok meg, mert a haraggal a saját szívemet feketítem be.

Megbocsátok, mert neheztelni terhes. Mert a neheztelés lelassít, elnehezít, akadályozza az emelkedésemet, a fejlődésemet. Megbocsátok, mert el akarlak végre engedni. Ha dédelgetném a haragot, az azt jelentené, hogy magam mellett tartanálak talán örökre. De én ezt nem akarom.

Magam mögött akarom hagyni a múltamnak azt a részét, aminek részese voltál. Soha többé nem akarok rád gondolni.

Azt szeretném, ha a neved hallatán semmilyen érzés nem mozdulna meg bennem. Semlegessé akarlak tenni. Feloldozlak, de valójában magam miatt teszem. Nem miattad.

Nem volt tisztességes, amit tettél, amibe kényszerítettél, de ez már nem számít. Tanultam a hibáimból.

A kudarc csak akkor az, ha nem tanulunk belőle. Soha többé nem lépek ugyanabba a folyóba, mert már tudom, mit kell tennem, mire kell figyelnem. Ismerlek. Ismerem az illúzióidat, a kis trükkjeidet. Már nem lehetsz rám hatással.

A megbocsátással pedig végleg elengedlek.

Hiába kapaszkodsz majd, azt veszed észre, hogy kicsúszom a kezeid közül. Mert már nem lesz semmi ami hozzád kössön. A harag elmúlik… semmivé lesz. És nem azért, mert elfelejtettem, amit velem tettél, hanem azért, mert soha többé nem akarlak az életemben látni.

És ez csak úgy lehetséges, ha minden érzést elengedek, ami hozzád kötött.

Így a haragot is.

Megbocsátok, mert nincs más választásom. Mert vágyom a megbékélésre, és csakis így érhetem el. A lelkem fel akar szabadulni. A szívem meg akar gyógyulni.

Dolgozni fogok rajta, hogy teljesen meg tudjam tenni. Hogy teljesen el tudjak engedni minden érzést veled kapcsolatban. Dolgozni fogok azon, hogy minden szinten kitakarítsalak az életemből. Megvannak hozzá az eszközeim. És tudom, hogy nem vagyok egyedül. A legjobb módszer van a kezemben, amivel megtehetem ezt.

Nyom nélkül fogsz eltűnni, mert én ezt akarom.

Tovább fogok lépni.

Kikönnyülve. Súlytalanul. Megbékélve.

Ha szeretnél te is felszabadulni a megbocsátás által, fordulj hozzám bizalommal. Theta Healing egyéni konzultációval tudom segíteni a folyamatodat.

Különben, ez az egész főparancsról szóló rész itten, benne van egy hatalmas fejezetben, hatalmas részben Máténál, amely úgy kezdődik, hogy a farizeusok azt mondják, szabad-e az embernek elbocsájtani a feleségét. Tehát a szeretet kérdését vetik föl már ott is, és attól kezdve Máté óriási tablóban, képben mutatja meg a szeretet kérdését, hogy azt meg lehet-e valósítani, vagy nem.

Az elején, mikor fölvetik ezt a kérdést, akkor olyan csüggedten mennek el, hogy nem érdemes még házasodni se, mert nem lehet megtartani a szeretetet. Jézus pedig fokozatosan azt mutatja meg, hogy meg lehet tartani. Ebben az egész nagy vonalban van bent ez a farizeusi érdeklődés a főparancs iránt. A farizeusok szemében a legfőbb parancs is csak egy parancs a sok-sok parancs közül.

Mennyire másként hangzik ez az Úr Jézus szájából! Az Úr Jézus szájából, aki valóban teljes szívéből, teljes lelkéből és minden erejéből élte ezt a parancsot, erre tette az életét, benne maradéktalanul megvan ez, hogy semmi, de semmi nem gátolja benne ezt a parancsot. Életének minden perce, napja, egész rendje, minden, ami az ő életében elhelyezkedik: minden e szerint a parancs vagy törvény szerint helyezkedik el.

Mi is, kedves testvérek, nehogy belefeledkezzünk a szeretet elméletébe! Az világos, az tiszta. Az egész világmindenség nagy törvénye, nagy medre, amiben minden folyik, minden benne van, az a szeretet. Ez a főtörvény. Erről rengeteget lehetne beszélni, nem ez a döntő. A döntő az, hogy hol tartunk ebben a mederben, ennek a valóságnak az elnyerésében. Mennyi bennünk az a valóság, amit szeretetnek mondunk, ami szeretet ténylegesen. Mert elméletileg is nagyszerű látni és tudni, hogy a döntő, nagy dolog minden mögött az egyetlen titokzatos valóság – ahogy Szent Pál mondja –: a szeretet örök. A legnagyobb a szeretet.

És Isten, aki ezt a főtörvényt adta, Isten is maga mindenestül, azt lehetne mondani, hogy teljes szívéből, teljes lelkéből, minden erejéből, vagyis egész lényével maradéktalanul, örökre visszavonhatatlanul, teljesen elkötelezve Ő maga a Szeretet, aki ezt a főtörvényt a világmindenségnek adja. A legnagyobb tudósok, keresztény tudósok, köztük Aquinói Szent Tamás, aki értelmével próbált mindent megragadni, hát a szeretetet is megpróbálta elméletileg, értelmileg megragadni. És megmutatta, hogy kétféle szeretet valósulhat meg ténylegesen.

Az egyik szeretet a vágyó szeretet, ez mindenben ott van, ami kiegészületlen, amiben hiány van. Észrevette Aquinói Szent Tamás, hogy a világon minden mintha éhezne és szomjazna és vágyna; mint Szent Pál is mondja az egyik levelében: tele van az egész világ vággyal, minden sóhajtozik és eped. Mert minden hiányos, mindennek köll valami. Ugye nekünk is: levegő, víz, napfény; rengeteg mindenre rászorulunk; ami az életünkhöz hozzátartozik, arra vágyunk. És nemcsak mi vagyunk így, hanem az összes élő, de még az élettelenek is. Csupa tátogó, csipogó száj, mint azok a fecskefiókák itt a fészerben, ahogy figyeltük őket, az édesanyjuk érkezésére kitátották a kis csőröcskéjüket. Ilyenek vagyunk mi mind, a legkisebbtől a legnagyobbig. És végtelen ez a vágy, a teremtésben, a teremtett világban minél messzebbre jutunk, annál nagyobb lesz, mint a tudósok mondják, akik egy területre behatolnak, egy kérdésben nagyon sokat megtudnak, és azt mondják, hogy minél többet tudtam meg, annál jobban látom, hogy még mit nem tudok. A vágynál is így vagyunk: minél jobban eltölt bennünket a vágy, annál nagyobb lesz, mert annál jobban látjuk, hogy még mi minden hiányzik belőlünk. Egy-egy titok ez is, a vágyó szeretet is titok, mert soha, de soha be nem telik a teremtett ember. Csak mikor Istennel teljesen egyesülünk, akkor telik be a vágyunk.

És Aquinói Szent Tamás megmutatja azt is, hogy a szeretetnek egy másik megvalósulása az adó szeretet. Mikor már valakinek van, akkor megjelenik egy sajátos másik erő, az adás, hogy azt közölje, közvetítse. Amikor egy ember megérik, férfi lesz, fölnőtt lesz, akkor mindaz az erő, ami benne addig összegyűlt, kezd törekedni arra, hogy adja. Csodálatos szép dolog ez. Szinte azt mondhatjuk, azért gyűjtünk, azért tanulunk évek hosszú során, hogy olyan állapotba kerüljünk, hogy végre adjunk már valamit. Képesek legyünk közölni.

Mert a vágy arra való, hogy legyen; és mikor valami van, akkor új törekvés jelenik meg bennünk: hogy adjunk, közöljünk.

Van 1 % – od ?
Ajánld fel !
Ha nekünk, akkor ezt írd rá
Mint a többi ember Alapítvány – 18711516 1 13 – 1% nál

angol kisváros, a középkor végén. Hosszú évtizedek óta minden karácsonyestén előadták csűrjében Jézus születésének misztériumjátékát, egy réges-régen halott, ismeretlen költő művét. Egy erre a célra alakult konfraternitás. A hentes, a kovács, a kötélverő… egyszerű, jámbor polgárok, akik erre az estére átváltoztak ajándékvivő pásztorokká, Jézus-őrző Szent Józseffé vagy – magukra húzva a régi misztériumok nehéz jelmezeit – jászol előtt térdeplő, Isten fiát melengető alázatos ökörré és szamárrá.

De ezen a karácsonyon elmarad az előadás. A színészeknek nincs kinek játszaniuk; a jéghideg csűr üresen tátong. A színjátszók tiszta hiténél erősebbnek bizonyult a rágalom, a botránkozás, a bűn és az emberi gyöngeség. Amikor Goodlack, a városka kevély kocsmárosa magával viszi a lányt, akinek a Szűzanya szerepét kellett volna játszania, s amikor sorra elszélednek a színészek is: úgy látszik, mindennek vége. Mindennek: a középkornak, a gyermeki hitnek, a misztériumjátékok korának és lelkének. Csak ketten maradnak a színen – André Obey nagy sikert ért darabjában, az Éjféli harangszóban: – Bradshaw, a robusztus kovács, a misztériumtársulat vezetője, és a lelkes kis Greene, az egyik a Jászol ökrének, a másik a Jászol szamarának jelmezében. S akkor, a magány hideg csöndjében megszólal, mintegy magához beszélve, Bradshaw, az „ökör”:

– 1405 óta most történik meg először, hogy nem adják elő a városban karácsony estéjén Jézus születését. Kilencvennégy esztendőn át játszották a misztériumot, apáról fiúra, kézről kézre hagyományozva, és most vége… Elszakadt a szál. Kilencvennégy év: elszáll, eltűnik… Tudod, mi döbbent meg a legjobban? Az, hogy az emberek nem is érzik, mikor szakad meg a szál. Föl kellene ordítaniuk… de nem, élik tovább a világukat, mintha mi sem történt volna, közönyösen, könnyelműen, hűtlenül… Eh, tán jobb is igy. Milyen hideg van itt! Indulunk haza? Gyerünk, Greene!…

De a fiú nem mozdul. Azt mondja:

– Bradshaw úr… Nem szakadt meg a szál.

– Nem?

– Nem. Még nem. Mi még itt vagyunk.

Ők ketten: ők még tartják a szálat. S ha nincs is nézőjük, ha nincs is társuk, eljátsszak a szerepüket. A hallgatásukat. A jászol ökre meg a jászol szamara. A szeretet szerepét. Ahogy a kis Greene mondja:

– Ha az ember nagyon-nagyon szeret, nem tudja kimondani, nincsen rá szó… Sosem tudjuk igazán kimondani a szívünk szeretetét… hát csak hallgatunk.

– Igen, Greene. De hát mit szeretünk?

– Szeretünk… mindent, ami van, ami volt, ami lesz, a nagyot és a kicsit, a jót és a rosszat, a vidámat és a szomorút, mindent… az életet.

– Hát persze! Ó Greene, hiszen ez csodálatos! A szál nem fog megszakadni!

– Csak hallgatunk.

– És lehelünk.

– Lehelünk… és tavasz támad a dermedt istállóban. Lehelünk és ez élet a csodálatos Gyermeknek. Húsvét, tél közepén. A jövő a halálban… Boldog karácsonyt, szamaracska!

– Boldog karácsonyt, ökör bátya!

– Csak leheljünk, Greene, leheljünk.

– Lehelek, ahogy csak tőlem telik…

S ott térdelnek a jászol mellett, a Szamár és az Ökör, és melengetik a kicsi Jézust. Közben lassan lemegy a függöny.

Mert nem az a fontos, hogy mit csinál a másik, a harmadik, a többi. Az a fontos, hogy én mit csinálok. Én, a Pásztor, vagy az Ökör, vagy a Szamár. Hogy én, a Pásztor, tereljem a nyájam s odavigyem a Jászolhoz a magam semmi kis ajándékát. S én, az Ökör, én, a Szamár, leheljem a lelkem melegét, ahogy csak tudom, minden erőmből, hogy a Kisjézus ne fázzék. Ennyi az én részem a Szálból.

A többi az Úristen dolga.

Van 1 % – od ?
Ajánld fel !
Ha nekünk, akkor ezt írd rá
Mint a többi ember Alapítvány – 18711516 1 13 – 1% nál

tengerparton szegényesen öltözött ember fekszik egy halászbárkában és szunyókál. Mellette áll egy elegánsan öltözött turista, és éppen színes filmet fűz a fényképezőgépébe, hogy megörökítse az idilli képet, a kék eget, a békésen tarajozó, fehér hullámokkal barázdált zöld tengert, a fekete bárkát, a halász piros sapkáját. Katt! Még egy kattanás, és – mivel az Isten a hármasságot szereti – biztonság kedvéért harmadszor is: katt! Az idegen, csattanó zajra a halász felriad, feltápászkodik, álmosan cigarettát keres, az udvarias jóindulattal eltelt turista azonban megelőzi, és maga nyújt feléje egy csomag cigarettát. Szemlátomást beszélgetésbe akar elegyedni vele.

– Ma gazdag fogás várja, ugye?

A halász a fejét rázza.

– De azt hallottam, hogy ilyen időben jó a kapás!

A halász bólint.

– No, és nem fut ki a tengerre?

A halász a fejét csóválja. A turista levertnek látszik.

– Talán rosszul érzi magát?

A halász a taglejtések nyelvéről végül áttér a normális beszédre.

– Nagyszerűen érzem magam – mondja. – Soha életemben nem éreztem magam ilyen jól.

Feláll és kinyújtózik, mintha atlétaszerű testalkatáról szeretne bizonyságot tenni.

– Egyszerűen fantasztikusan jól érzem magam!

A turista arca egyre szomorúbb lesz, és már nem tudja elfojtani kérdését, amely úgyszólván a szívéből fakad:

– De akkor miért nem megy ki a tengerre?

– Mert ma reggel már kint jártam.

– És jó fogás volt?

– Olyan jó, hogy most már nincs miért még egyszer kimennem. Négy homárt, két tucat makrélát fogtam…

A halász végre teljesen felébred, beszédesebb lesz és megnyugtatólag veregeti a turista vállát, akinek gondterhelt arckifejezését az alaptalan, de megható bánat jelének tartja.

– Még holnapra és holnaputánra is futja – jelenti ki, hogy végképp levegye a terhet az idegen válláról. – Nem akar rágyújtani az én cigarettámra?

– Köszönöm.

A cigaretta a szájban, megint katt! A turista fejét csóválva letelepszik a csónak szélére, fényképezőgépét maga mellé teszi – most szüksége van arra, hogy mindkét keze szabad legyen, mert kellő nyomatékot akar adni beszédének.

– Nem szeretnék beavatkozni személyes ügyeibe – kezdi –, csak hát képzelje el, hogy ma másodszor, harmadszor, sőt talán negyedszer is kifut a tengerre, és akkor három, négy, öt, sőt talán tíz tucat makrélát fogna… Képzelje csak el!

A halász bólint.

– És nemcsak ma, hanem holnap, holnapután is – folytatja a turista –, egyszóval mindennap, ha szerencsés napnak bizonyul, kétszer, háromszor, sőt talán négyszer is kifutna a tengerre… el tudja képzelni, hogy akkor mi lesz?

A halász a fejét rázza.

– Legfeljebb egy év múlva motort vásárolhat, két év múlva újabb bárkája lesz, három-négy év múlva pedig bizonyára vásárolhat két csónakot, és azzal aztán még többet fogna – egy szép napon pedig két motorhajója lenne, és… – a lelkesedéstől egy pillanatra elakad a turista hangja – kis hűtőházat épít, esetleg füstölőt is, aztán meg konzervgyárat, saját helikopterre tesz szert, hogy a levegőből figyelhesse a halvonulást és rádión utasíthassa a motorhajóit. Aztán engedélyt szerez, halvendéglőt nyit, és saját maga közvetítő nélkül exportálná a homárjait egyenesen Párizsba… és akkor…

A lelkesedéstől megint elszorul a turista lélegzete: a fejét rázza, szinte megfeledkezik szabadságának örömeiről, lelke mélyén szomorkodik, és úgy nézi a békésen gördülő hullámokat, melyek között a ki nem fogott hal bukfencezik.

– Akkor… – mondja, de az izgalom még mindig megbénítja.

A halász megveregeti a vállát, mint ahogy a gyermekét szokás, akinek a torkán akadt valami.

– Akkor mi lesz? – kérdezi halkan.

– Akkor – mondja halk elragadtatással az idegen –, akkor leülhet ide a partra, szunyókálni a verőfényben, és nézheti ezt a gyönyörű tengert.

– De én most is ezt teszem! – válaszol a halász. – Nyugodtan üldögélek a parton és bóbiskolok. Csak a maga kattogása zavart meg…

A turista töprengve távozik a parttól. A munkára gondol, amelyet mindig eszköznek tartott ahhoz, hogy egy szép napon megszerzi magának azt a lehetőséget, hogy többé ne kelljen dolgoznia. Arcán most nyoma sincs az együttérzésnek a szegényesen öltözött halász iránt – csak egy kis irigység látszik rajta

Van 1 % – od ?
Ajánld fel !
Ha nekünk, akkor ezt írd rá
Mint a többi ember Alapítvány – 18711516 1 13 – 1% nál

mindig örülni szoktunk vendégeknek örülni most úgy

van nagyon rég volt nálunk Lacika  Erzsike barátja

nagyon rég volt  bent nálunk Lacika változóan érzete

magát így  igazán nem jött közénk látogatóba de úgy

volt mindig kicsit  elhívogatunk közénk jól érezze

magát  köztünk  pár  hétig  még mindig úgy

mondva  orvos sok kezelték tavaly december volt most

jól van és  közérzete minden jó van most így el szoktuk

hívni  vendégségbe közénk Lacikát jól érezze magát

köztünk fontos  embere  számára  az bizonyos

közösség  ahol ember  biztonságba  van fontos azt

illetőt  várják közösségbe .március 24ei hétfőn ,

Bagó  Zoli reggel  elpakolta  edényeket 

tányérokat  ,kanalakat ,Lenke  gombolyítót  Bagó  Zoli

Gabriella  kis keretbe mentek dolgozni, tevékenykedni.

Erzsike teát  főzött utána  Erzsike  kötöttöt .tíz óraira

almát  pucoltunk.. konyhában    túros tésztát

készítetünk  ami nagyon jó  sikerült .Horváth Zoli

legyen ön is milliomoson  játszott .és Zoli  segítet

étel ízesítésbe .Erzsike tálalt ,Lacika meg látogatott

minket .március 24ei hétfőn , Bagó Zoli ,Erzsike,

Horváth Zoli ,Gabriella ,Lenke .foglalkozásba

segít kezet Juditnak ,Kriszti   ,Kati segít kezdtek

foglakozásba .

• 500 g csuszatészta (vagy fodros kocka)
• 1 ízlés szerint só
• 200 g füstölt szalonna
• 200 g tejföl
• 200 g tehéntúró (rögös)
• 1 ízlés szerint fűszerpaprika (opcionális)
• 1 ízlés szerint bors (frissen őrölt, opcionális)

1. A tésztát forrásban lévő, kellőképpen sós vízben, a csomagoláson feltüntetett főzési idő szerint elkészítjük. A túrót villával mozgassuk át, a tejfölt habozzuk, és mindkettőt hagyjuk szobahőmérsékleten.
2. Közben a szalonnát kisebb, de nem túl kicsi kockákra vágjuk, egy nagy vasedényben lepirítjuk, és a belőle kisült zsírból szűrőkanállal kiszedjük.
3. A zsírból, ha túl soknak ítéljük meg, egy pár kanállal szedjünk le. De ha nincs fogyókúrázó, vagy erre érzékeny a családban, akkor hadd maradjon. Ebben pirítsuk meg a leszűrt, főtt tésztát.
4. Egyből tálaljunk: tészta, túró, tejföl, szalonna. Opcionálisan mehet rá egy csipet frissen őrölt bors és fűszerpaprika. Jó étvágyat hozzá!

Van 1 % – od ?
Ajánld fel !
Ha nekünk, akkor ezt írd rá
Mint a többi ember Alapítvány – 18711516 1 13 – 1% nál

van úgy az  ember életébe meg betegszik és úgy

van vele az illető  csinálná  dolgokat amit kel

de ereje nem bírja erőlködni életbe  betegségkor

nem vezet jóra  az dolog .olyan lebetegedtünk

és  úgy  mondja az ember  nem igazán kíván

semmit  életbe  csak  azt bizonyos pihenést

szeretné az ember annyira van hányan ilyenkor

tele vannak bizonyos jó tanácsokkal meg tudják

mondani   másiknak ami jó  vagy épen be szol

meg mondja  ő  véleményt neked igazából az

gondod  meg mondom elhagyod semmit nem

teszel mondjuk az  embernek  van bizonyos ereje

életbe  ami  van  mások  se  tudnak  azon segíteni

így kéne  úgy   mondva elfogadni   és nem beszólni

elhagyja  magát  az nem igaz  ,embernek biztos

van  fájdalmai úgy  mondva viselni tűrni kel azt

bizonyos fájdalmat  hiába akarna   tenni a dolgot

ha nem tudja .van olyan mondja okosságot  életbe

orvoshoz múltkor mást  szerettet  volna orvos célt

érjen  erre  ellenkezőjét ami könnyebb volt így lehet

az  beteg egy kicsit többet szenved más meg

mondja  okos dolgokat  neki ami  nem fog jó

esni másik azzal se  törődik ,ő nem hagyja el

magát máshogy gondolja így tudtak emberen

akkor  segíteni.

Van 1 % – od ?
Ajánld fel !
Ha nekünk, akkor ezt írd rá
Mint a többi ember Alapítvány – 18711516 1 13 – 1% nál

nem olyan rég honnap közepén ünnepeltük

meg  március 15ei ünnepséget annak díszei

mai nap kint  vannak ablakokba ,de  mai nap

folyamán lefogjuk   ezt díszt venni.  elmúlt

ennek  ünnepségnek ideje március21én amikor

be  mentünk foglakozásra meg  teáztunk .meg

tíz óraira  fel szeleteltük gyümölcsöt ,aki  múlt

héten  amikor  békás képet készítünk és   nem

voltak mai napon tudtak  békás képet készíteni.

és  ki tettük mai napon be pótoltuk. azon napon

leszedtük március 15ei díszítést  ablakból  .Edina

be  fejezte szőnyegét .Erzsike  ,Edina  szőnyegét

lecsomózta új szövő keretet vetetek  fel Horváth

Zoli  vette fel Lacika .tartotta szövő keretet majd

bagó Zoli  segítet  bene .Laci  fel  helyzete tűz

álló készülékeket  Edina  rögtön új szövésbe

.kezdet .  konyhában kint zöld bab főzelék

készült nagyon jó sikerült .el is  fogyott  .

Horváth  Zoli legyen ön is milliomos játékon

játszott  amit nem tudott  közösen  meg oldódtuk.

március 21ei   foglalkozáson voltak ,Edina, Bagó

Zoli ,Horváth  Zoli ,Lenke, Jenei tesztvérek ,Laci.

veronika .március 21ei foglalkozást pedagógus

Juditnak ,Olga néni ,Kriszti Kati segít kezdtek

foglakozásba .

75dkgvajbabsó2dbbabérlevél3ekliszt4ekolaj2gerezdfokhagyma1mokkáskanálpirospaprika3dltejföl1ekecet1ekcukor1csokorpetrezselyem

1. A tejfölös zöldbabfőzelék elkészítéséhez a megtisztított, feldarabolt zöldbabot feltesszük főni annyi vízben, amennyi éppen ellepi. Megsózzuk, beletesszük a babérleveleket, és 20-25 perc alatt puhára főzzük.
2. Közben a lisztből az olajon zsemleszínű rántást készítünk, majd megdinszteljük rajta a megtisztított, finomra vágott fokhagymát. A tűzről levéve megszórjuk a pirospaprikával, elkeverjük, és azonnal hozzáadjuk a tejfölt.
3. Kikeverjük vele a rántást, és fokozatosan hozzákeverünk kb. 2 dl hideg vizet (így nem lesz csomós). A rántást a forrásban lévő főzelékhez öntjük, és folyamatos kevergetés mellett újraforraljuk. Ezután még 5 percig lassan forraljuk.
4. Ha szükséges, megsózzuk a főzeléket. Az ecettel és a cukorral ízesítjük. Végül hozzáadjuk a felaprított petrezselymet is.

,

Manapság olyan fiatalok veszik igénybe a szakképzést, akiktől a pedagógustársadalom jó része – nem teljesen alaptalanul – fél. Hogy közelebbről megismerhessék diákjaink világát, röviden bemutatjuk őket, bízva abban, hogy elkötelezettségünk és hitvallásunk valamennyit eloszlathat a velük szemben táplált félelemből.

Tanulóink egymással és a világgal való érintkezési kultúrája meglehetősen sajátos. De látnunk kell, hogy sokuk mögött nincs megfelelő családi háttér és e tény önmagában is magyarázattal szolgál a közösségi szocializáció nehézségeire. Bernstein szavaival élve ezekben a családokban a kommunikációt és az egymással való érintkezést korlátozott szerepviszonyok határozzák meg, ami hatással van a gyerek nyelvhasználatára, akire ily módon a korlátozott kommunikációs kód lesz jellemző.^[2]

Érdekes lenne megnézni, hogy azok a diákok, akikről feltételezzük, hogy korlátozott szerepviszonyú családokból érkeznek hozzánk, hogyan viselkednek a közösségben. Hiszen ha nyelvhasználatukban igazolni tudtuk a bernsteini törvényszerűségeket,^[3] akkor ezeket a megfeleléseket meg kell találnunk a közösségi élet gyakorlatában is.

A zárt szerepviszonyú családokban az egymáshoz való viszonyt a státusbeli elhelyezkedés határozza meg. A gyerekek nevelésében és irányításában a beszéd jelentős részét a közvetlen utasítás jellegű elemek adják, a közlendő nyelvi megformálása és az egyéni véleményalkotás csekély jelentőséggel bír,^[4] ebből adódik a kifejezőkészség korlátoltsága, nehézkessége és színtelensége. Diákjaink nyelvhasználata valóban botladozó, átgondolatlan, és tőmondatszerű. Bernstein elmélete alapján elképzelhető, hogy ezt a családi berendezkedés és kommunikációs stílus idézi elő.

Másrészről azonban, ha valóban fontos otthon a státusbeli elhelyezkedés és a családfői tekintély, ha mindent az apai szó dönt el, akkor a kollégiumban sem okozhatna problémát a tekintélytisztelet. Sajnos ezen a téren sokkal esetlegesebb a bernsteini törvény érvényessége…^[5] Ha viszont azt vizsgáljuk, hogy „milyen nyelven” fejezi ki gondolatait a diák, akkor újra igaznak bizonyul a feltételezés, mert nem tud érvényesen és érthetően fogalmazni – úgy beszél magyarul, mint egy idegen anyanyelvű, aki két éve közepes intenzitással tanulja nyelvünket. Gyakran nyers, zabolázatlan indulatokkal lehet találkozni, amelyek a vezető felé vagy flegmaságban és palástolatlan gyűlöletben, vagy rajongásban jelentkeznek. Azt tapasztaltuk, hogy a két véglet közötti egészséges érzelmi mezőben csak azok a diákok vannak, akik vagy ép (egymással kommunikáló) családi háttérrel rendelkeznek, vagy a sors kegyéből a rossz körülmények ellenére is megfelelő érzelmi intelligenciával bírnak.

Érdemes lenne megvizsgálni a zárt szerepviszonyú családokat olyan szempontból is, hogy az egyforma státusúak – mondjuk a testvérek – hogyan viselkednek és kommunikálnak egymással. Az lehetne a vizsgálat kérdésfölvetése, hogy a kollégiumban tapasztalt beilleszkedési nehézségek és az egymással szemben tanúsított durvaságok visszavezethetők-e a családra, a testvérek közötti agresszív, kulturálatlan kommunikációra? E szempontból fontos lenne összehasonlítani a Bernstein által zárt szerepviszonyúnak mondott családokat a nyílt szerepviszonyúakkal, és így összevetni egy ipari iskola kollégiumának diákjait egy elit gimnázium kollégistáival.

Amíg nem támaszkodhatunk meggyőző erejű kutatásokra, addig csak hipotéziseink lehetnek. A mi feltételezésünk az, hogy tulajdonképpen mindegy, milyen egzisztenciával és műveltséggel bíró családokból érkeznek a diákok, a hangsúly a kommunikáción van. Ahol a családtagok között élő kapcsolat van és a gyerek értelmes visszajelzéseket kap a meggyőző tekintéllyel rendelkező szülőktől, ott világos a szerepviszony, így lényegesen kevesebb a gond a beilleszkedéssel. Az olyan családokból viszont, ahol a szerepek nincsenek tisztázva, problémás diákok érkeznek, akiknek az iskolában és kollégiumban meggyűlik a bajuk a hatalommal, tekintéllyel.^[6] Nézetünk szerint a szakiskolákban nagyobb arányban találunk ilyen problémákkal küzdő diákokat.

Miért féltek az iskola alapítói közül néhányan a kollégium létrehozásától? „Mert nem tudunk mit kezdeni a gyerekekkel, tanulni úgysem tanulnak, értelmes foglalkozást pedig nagyon nehéz számukra biztosítani – csak lézengenének.” A beilleszkedés és a viszonylag kulturált közösségi élet mellett a másik alapvető kérdés a szabadidő észszerű felhasználása. Mind a szocializáció, mind a szabadidős kultúra is a családban gyökerezik, onnan hozza a diák a mintákat. Ha otthon szabadon ténfereghet a gyerek, akkor a kollégiumi programszervezésnél valóban kemény lázadásokat kell letörni – mert úgysem lesz értelme semminek, ami nem a tétlenségről szól.

Mivel a műhelyek is az iskola területén vannak, több helyen délutánonként is dolgozhatnának a diákok. Meglepően kevesen élnek ezzel a lehetőséggel, mert a műhelymunkát kötelező teherként élik meg. Ők azok, akik otthon sincsenek munkára fogva, akik nem rendelkeznek sem öröklött, még kevésbé pedig tanult állóképességgel.^[7] Hogyan lehetne a diákokat úgy motiválni akár a munkára, akár bármilyen másfajta önfejlesztő tevékenységre, hogy az időközben a külső kényszerből belső igénnyé váljon? Mindenfajta pedagógiai tevékenységnek alapkérdése ez, de a fokozott ellenállás miatt talán a szakiskolákban a legnagyobb a ki

Hol volt. hol nem volt, volt egyszer hegycsúcs. ahol három kis fácska állt és arról álmodozott, mi lesz majd belőle, ha megnő.

Az első fácska vágyakozva nézett fel a csillagokra, amelyek úgy szikráztak fölötte, akár a gyémánt. „Szeretnék kincsesláda lenni!” kiáltott fel. „Beborítva arannyal és telve gyönyörű drágakövekkel. Én leszek a legcsodálatosabb kincsesláda az egész világon!”

A második tekintetével követte a kis patakot, ami szokott útján csörgedezett a tenger felé. „Jó volna büszke hajónak lenni” – sóhajtotta – „átszelni a viharos tengert, hatalmas királyokat vinni egyik parttól a másikig! Belőlem lesz a legerősebb tengerjáró az óceánokon!”

A harmadik kicsi fa lenézett a völgybe. Férfiak és nők sietősen tették a dolgukat a forgalmas kisvárosban. „Én egyáltalán nem akarok elmozdulni erről a helyről” – mondta. „Szeretnék olyan magasra nőni, hogy amikor az emberek megállnak, hogy megnézzenek, felemeljék tekintetüket az ég felé és Istenre gondoljanak. Én leszek a legmagasabb fa a Földön!”

Múltak az évek. Eső jött és sütött a nap s a három kis fa nagyra és magasra nőtt.

Egy szép napon három favágó ballagott fel a hegyoldalon. Egyikőjük megpillantotta az első fát és azt mondta: „Csodálatos ez a fa! Éppen erre van szükségem.” És a fa eldőlt a fényesen csillogó fejsze csapásai alatt. „Most lesz belőlem az a szép kincsesláda” – gondolta a fa – „csodás kincseket kapok majd.”

A másik favágó a második fát szemelte ki. „Ez a fa erős. Pontosan ilyen kell nekem.” És eldőlt a második fa is a fejsze ütéseire. „Végre átszelem a tengert!” – gondolta. „Büszke hajó leszek, királyoknak való!”

A harmadik fa úgy érezte. hogy egy pillanatra a szíve is megáll, amikor az utolsó favágó ránézett. Ott állt egyenesen és magasan, büszkén mutatva az égre. De a favágó nem nézett fel oda. „Nekem bármelyik fa megteszi” – mormogta.

Az első fa egy asztaloshoz került. De az öreg asztalos nem gondolt kincsesládára. Gyakorlott kezei alól egy jászol került ki. A szép fa nem gyémánttal és drágakövekkel lett tele, hanem fűrészporral és szénával az éhes állatok számára.

A második fa mosolygott, amikor a favágó elvitte a hajóépítőhöz. De nem valami nagy és erős tengerjáró hajó készült belőle, hanem a fűrészelés és kalapácsolás után egy egyszerű halászbárka állt a víz partján. Mivel túl kicsi és gyenge volt ahhoz, hogy tengerre szálljanak vele, ezért egy tavon hajóztak rajta egyik parttól a másikig. Minden nap átható halbűz töltötte be és lassan beivódott a hajó deszkáiba, gerendáiba.

A harmadik nagyon meglepődik, amikor a favágó gerendákra hasította és otthagyta egy farakásban. „Soha nem akartam más lenni, csak állni a hegytetőn és Isten felé mutatni.”

Sok-sok nap telt el és sok-sok éjszaka. A három fa már majdnem elfelejtette egykori álmát.

De egy éjjel egy fénylő csillag gyúlt ki éppen afölött az istálló fölött, amelyikben a jászol állt. Vándorok érkeztek és egy fiatal nő fektette gyermekét a jászol puha szalmájára. „Bárcsak jobb helyet készíthetnék néki!” – sóhajtott fel a férfi, aki mellette volt. Az anya megszorította a kezét és mosolygott. A csillag rásütött a fényes és erős fára. „Ez a jászol a legjobb hely neki” – mondta a asszony. És az első fa rájött, hogy most nála van a világ legnagyobb kincse.

Évek múltán egy este fáradt utasok szálltak fel a halászhajóra. Egyikük azonnal elaludt, ahogy a hajó kifutott a tóra. Éjjel hirtelen feltámadt a szél és a víz fölött hatalmas vihar kerekedett. A hajó hánykódott az óriási hullámok tetején. Tudta, hogy nem elég erős ahhoz, hogy az utasokat ilyen nagy szélben és esőben épségben a partra vigye. Ekkor felébredt a fáradt vándor. Felállt, kinyújtotta karját és annyit mondott: „Csend!” – és a vihar elült. Olyan gyorsan, mint ahogy kezdődött. A második fa tudta, hogy a leghatalmasabb király volt ott azon az éjszakán.

Egy péntek reggel előhúzták az utolsó fából készült gerendákat is a rég elfelejtett rakásból. Összeácsolták, majd egy tomboló és gúnyolódó tömegen hurcolták keresztül. Megborzongott, amikor néhány katona egy ember kezeit szögezte gerendáihoz. Rútnak és kegyetlennek érezte magát. De vasárnap reggel, amikor a Nap sugaraival fellármázta a levegőt és a Földről az öröm áradt, tudta a harmadik fa, hogy Isten szeretete mindent megváltoztatott.

Ez tette gyönyörűvé az első fát.

Ettől lett erős a második.

És ha valaki valamikor a harmadik fára gondolt, annak Istenre kellett gondolnia.