lunablog

 Az ünnepeken érzünk meg valamit a békéből, mikor a hét munkájával elintéztünk mindent, kitakarítva mindent ünneplőbe öltözünk: ez a zavartalanság a másik eleme a békének.

De még ez sem elég: kell, hogy ennek a teljességnek, ennek a zavartalanságnak valami köze legyen hozzánk, hogy a miénk legyen: a béke harmadik eleme talán a legnehezebb eleme, hogy megdolgozzunk érte. Hogy mikor túljutunk egy hatalmas teljesítményen, talán amikor az érettségi vizsgát letettük, akkor éreztük meg ezt: na, megdolgoztunk valamiért.
Vagy mikor egy nagy megpróbáltatáson jut túl az ember, meghurcolták, igazságtalanság érte, megfosztották az embert jogaitól, szabadságától, s akkor visszanyeri az ember.

Vagy talán háborúk után az a vezér, aki békét köt, aki megharcolt azért, hogy új rend lépjen életbe.

Ez a béke legnagyobb, legnehezebb eleme számunkra.

Mindezek jellemzői a békének. De mi az a béke? Honnan jön? Mi a forrása? Ha ezt kutatjuk, akkor Istenre találunk. A javak teljessége őnála van. A zavartalanság őnála van. És a miénk akkor lesz, mikor egy élet küzdelmét, harcát végigharcoltuk.

Mint érdemet akarja Isten, hogy ő a miénk legyen: mint megérdemelt jutalom. „Én leszek a te igen nagy jutalmad.”
Látni: a kinyilatkoztatás szerint a békétlenség forrása az, hogy Istennel szembehelyezkedik az ember, nemet mond az istengyermekségnek, az Istennel együttműködésnek. Onnan ered minden békétlenség, félelem, zavar, nyugtalanság, ütközés, ellenségeskedés. Istenhez kell egészen térnünk, hogy kóstolónk legyen a békéről, békéből.

„Béke fejedelmének” hívjuk az Úr Jézust, ő az, aki ezt a bűnnel elindult hihetetlen káoszt, zűrzavart, kínt, gyötrelmet, félelmet, sötétséget, ezt az egész világát a békétlenségnek, a gonosz léleknek, a békétlenség szellemének, ezt legyőzi. De mivel győzi le? Szent Pál azt mondja, hogy az Úr Jézus keresztjében van az ő dicsekvése.

A béke szabálya az, hogy számára keresztre van a világ feszítve, és ő is a világnak. Az egyetemes, örök, igazi, az egész emberiség, az egész teremtés számára létrejövő béke titka: az Úr Jézus keresztje. Azon a kereszten az Úr Jézus szeretetáldozata az, hogy magára vállal minden bűnt. Hogy önmagában kiengesztelte keresztjével, Istennel a világot, és most már a kereszt tövében fakad a béke folyama az egész emberiség számára. „A keresztfához megyek, mert máshol nem lelhetek békét, nyugodalmat lelkemnek.”

Ezért Isten igéje számunkra ma az, hogy a kereszthez menjünk, a keresztáldozathoz. A keresztáldozat tesz helyre minket. És ez itt fakad a szentmisében, amikor az Úr Jézus élő áldozata megnyílik. Ezért szeretjük mi öntudatlanul is annyira a szentmisét. Itt halljuk azt, hogy „béke legyen veletek” – máshol nemigen hallani a világon, vagy ha mondják, akkor csak mondják, hogy „béke, béke”, de nincs béke. Ezért szeretjük mi annyira az Úr Jézust, a béke fejedelmét, forrását. Ezért, hogy úgy ragaszkodunk hozzá. Ezért érezzük azt, hogy ha valaki közülünk befejezi az életét, akkor békére talál.

És a békét vinni kell: az Úr Jézus ezt a megbízatást adja mind a hetvenkét tanítványnak, vagyis minden tanítványának. „Menjetek, s ahova betértek, ott mondjátok azt, hogy béke.” De csak akkor tudjátok mondani, ha veletek van az a béke, ha mindennap az Úr Jézusból, az ő áldozatából merítitek a békét, ha szeretetében megtaláljátok a békét. Akkor tudjátok adni egymásnak is.

Olyan szép az, amikor bocsánatot kérünk egymástól, ha vétettünk valamiben egymás ellen: helyreáll a béke, a szeretet békéje. Egyik őszintén elfogadja a másik hibáját, a másik meg belátja, hogy vétett a másik ellen. Mi a béke emberei vagyunk.

Az anyaszentegyház pedig az emberiség számára a béke forrása. A nemzetekben, a nemzeteken belül, az emberiségen belül az jelent nyugtalanságot, hogy valahol feszültség van. Egy társadalmon belül túl gazdagok és túl szegények vannak. Elnyomatás: egyik nép rátelepszik a másikra. Míg ezek a hullámok helyre nem állnak, nem lesz béke itt.

Az emberiség békéjének forrása az anyaszentegyházban van. Az emberiség egységének és békéjének a titka. A világnak nincs békéje soha, de valamit érez abból, hogy az egyházban kell lenni a békének. Figyelme központja azért csak az egyházon van. Az embereknek a figyelme a keresztényeken van.

Könyörögjünk ma szívből ezért a legnagyobb ajándékért, az ajándékok teljességéért, hogy ezt mindig lelkünkben hordjuk, de mindig vigyázzunk, hogy ez ne passzív, az önzés békéje legyen, hanem az Úr Jézus békéje, amit adjon meg mindnyájunknak és meghalt testvéreinknek is, hogy békében, az Isten örök teljességében nyugodjanak.
Örülj, Jeruzsálem, s ujjongjatok ti is mind, akik szeretitek! Örüljetek és vigadjatok, akik gyászoltatok miatta!
Hogy tejével táplálkozzatok és jóllakjatok vigasztalása ölén, és elteljetek gyönyörrel dicsőségének emlőjén.
Mert ezt mondja az Úr: Íme, kiárasztom rá a békét, mint folyamot; és mint kiáradt patakot a nemzetek dicsőségét. Ölükben hordozzák csecsemőiket, és a térdükön becézik őket.
Mert a fiút, akit az anyja vigasztal, úgy vigasztallak meg én is titeket; [Jeruzsálemben leltek vigasztalást.]
Ennek láttán örülni fog szívetek; csontjaitok, mint a fű, sarjadoznak.

És itt van gyakorlatilag a mi életünk legnagyobb problémája is. Elérkeztünk a hétköznapi életünk legnagyobb kérdéséhez.
Az ember aggodalmaskodik: mi lesz, ha teljesen kiszolgáltatom magamat? Nem adhatom át a másik kénye-kedvére magamat! Mert az ember olyan, ha kicsit adok, akkor az egész kell. Jaj, mi lesz? Az egész életünk tele van ilyen dolgokkal: mindent… de azt már aztán nem. Azt már nem bírom, összeomlanak az idegeim stb.

Ez egy sajátos minden nap visszatérő problémája a szeretetnek. A főparancs itt bukhat meg: a mi kicsinyességünkön. Amikor nem megyünk át, mint az özvegy: az egyik is, meg a másik is.

A másik özvegynél ugyanazt látjuk. Az utolsója, amije volt az a két garas. Mégis odaadta – és mindenkinél többet adott.
A mai vasárnap ezt tárja föl: észre kell vennünk, hogy pontosan itt van az a titok, amit az Úr Jézus főpapként is megvalósított. Ameddig bőven van, ameddig gazdagok vagyunk, és sokat tudunk adni, addig nincs probléma. A probléma ott jön elő, amikor látszólag elfogy mindenünk. Ott köll a hit, ott köll a remény, ott van szükség a szeretetre, ott lehetünk nagyok. Ott tágul ki a nagy lehetősége az életünknek. Az öregségünk is ilyen, mikor már látszólag nem tudunk adni semmit, haszontalanok vagyunk, kifogy minden: éhség, szárazság.

A mai evangélium és az olvasmányok megmutatják, hogy nem fogyhat ki minden. Jön Jézus, a próféta és nemcsak a szavával, hanem az egész életével útbaigazítást ad, mond valamit. Azért van idetéve a két özvegyasszonyról szóló jelenet közé mintegy a harmadik olvasmány a főpapról, hogy egyszer s mindenkorra bement a nem kézzel épített szentélybe, megtanított bennünket mindent odaadni. Mert a fő törvény, a szeretetnek a titka itt kezdődik. Ez fejezi ki azt.

Más szóval az áldozat, itt van az áldozat. A mi főpapunknak nincs szüksége több áldozatra, mert Ő egyetlen áldozatával tökéletesen tudott adni, az adás legteljesebb művészetére jutott, mindent odaadott. Nem tett kikötéseket, hogy igen, de Júdást, azt nem… hát már mégse… hogy csókkal áruljon el, és úgy adjam oda az életemet? Vagy: ezeknek, a főpapoknak? Azt már nem! Nincs semmi kikötés az életében. Vagy: ilyen gyáva tanítványok között, akik megfutnak az ember mellől, pont, mikor a legnagyobb szükség volna rájuk? Látjuk, hogy ez teszi naggyá az áldozatát, ez jellemzi az Úr Jézus áldozatát. Itt van az az arany igazoló jegy, hogy ez isteni szeretet, ez végleges, teljes, maradéktalan, nincs szükség többre.
S az Úr Jézus a szentmise áldozatban napról-napra ide akar bennünket bevonni. A mi napi életünknek a nyikorgói, azok az elütő, disszonáns hangok mind itt vannak, itt jelennek meg: igen, odaadtam az életemet, de ezt már nem adom oda. Ezt már nem vagyok hajlandó elviselni, és ezt nem tűrhetem, nem bírom!

Ha sikerül a teljes halálugrás, a lesz ami lesz; ha Jézus Krisztusban teljes szívvel akarok szeretni, a Szentlélekben teljes lélekkel akarok szeretni, akkor megoldottuk a szeretet problémáját. A Rubiconon átmegyünk. A félelmekből – hogy: jaj, már csak ez a maroknyi van – itt van valami átmenet a hitéletbe, itt van a remény, és itt van az igazi szeretet.

Ezt az Úr Jézus most megadja nekünk: halljuk az átváltozás szavait, ez az én értetek odaadott testem, és értetek kiontott vérem.

A szentáldozásban és egész mennyei lényével minket, földieket át akar hatni. Engedjük át Neki magunkban minden félelmünket, minden aggodalmaskodásunkat, szűklátókörűségünket vagy reszketésünket a létünkért. S akkor átjutunk az Ő szeretetébe. Akkor szabadulunk föl, akkor oldjuk meg az életünk nagy titkát. A fogadalmaink odatorkollnak mind, arra szeretnének teljesen fölszabadítani bennünket. Ott a misztika is, az Istennek önmagát teljesen kiszolgáltató ember titka ott van, mert Isten ilyen. Így mutatkozott be előttünk: a teljes szeretet nyelvére fordította le magát Jézus Krisztusban.

sok helyen  meg  szokták ülni évente   a  bizonyos

búcsújárást  ami  sok  helyen évente bizonyos

hagyománnyá  válik  az  bizonyos  búcsújárás .

olyan régen  is  volt búcsúval  kapcsolatosan

kimentek emberek búcsúba  körülnézni  olyan is

volt  régen emberek  ré gesz  régen  amikor

javából élt  bizonyos búcsúba  közlekedés ez 

hagyomány  embereknél    Búcsúba járás sokáig

élt  az  embereknél  ez  hagyomány  sokáig úgy

mondva   emberek  szeretek  is  búcsúba járni

fiataloknak   régen  az hagyomány  volt szergözni

cél lövöldözni  egyéb szórakozás vagy olyan

búcsúba  mehetünk ajándékot  vehetünk másik

embernek .búcsúba  előtte   napokba   mindig

jó  zene folyamatok  szoktak  menni egész

búcsúkori  napkor ez  bizony  nagy hagyomány

volt ilyenkor  most  búcsúkori  napkor  nagy

csend  volt  át vette  ezt  búcsúba  járás folyamat

pedig voltak szép    nagy búcsúba járó helyek

A keleti országokban, Babilonban és Egyiptomban a királyságot úgy gondolták el, szorosan Istennel összefüggésben, hogy az a királyság a földön, földre hozza az isteni értékeket. A király személye tehát összekötőféle volt. Istenhez tartozónak fogták föl a királyt, és mégis magukhoz tartozónak. A király személyén át áradt az Istentől minden, a termékenység, jó idő, áldás, győzelem a háborúban és így tovább.

Izrael idegenkedett attól, hogy királya legyen, mert ő külön, egyenesen Istenhez tartozó népnek tudta magát. Mégis mikor Sámuel tán királyt választott, vagy jelölt ki, akkor náluk is Isten akarataként választott ki a próféta valakit királlyá. Tán rossz tapasztalataik lettek a királlyal. Nagyon kevés király volt, akiben Istennek kedve telt, és azt tette, ami jó, ami kedves az Úr előtt. A király is alá volt rendelve Izraelben a törvénynek. Csak Dávidnál látjuk, hogy Isten aztán ígéretet tesz, hogy majd az ő utódai közül lesz valaki, aki az ő uralmát és trónját örökkévalóvá teszi. Igazi király lesz. És ez lett az Úr Jézus. Nem tudták elgondolni, hogy hogyan lesz majd, hogyan teszi Dávid uralmát, királyságát örökkévalóvá.

Az Úr Jézus aztán valósággal úgy jött a földre, mint egy-egy mesében fordul elő. Mint egy idegen országnak, egy messze országnak a hallatlanul bátor királya: egyszer csak ott van az ellenséges ország közepén egyedül, és megy a személyes bátorságával, hősiességével, bölcsességével, megy ott azt a népet meghódítani, megy ott forradalmat kelteni. Megy ott azt az egész népet megmozdítani, áttüzesíteni, mert az a nép az Ő Atyjához tartozik, azt igazságtalanul az Atyjától hódították el, és az Ő teljes személyes bátorságán, odaadásán múlik minden. És tudja, hogy meg fogja szerezni ezt az országot. És tudja, hogy győzelemre viszi, le fogja győzni ezt a világot, és az Atyjához visszavezeti.

Az Ő királysága örök királyság, nem e világról való, amint meg is mondja. Ez a jellege az Úr Jézus egész királyságának. Ő nagyon vigyáz arra, hogy nehogy félreértsék valahogyan az Ő királyságát.

Először a nép nagy lelkesen egészen úgy fogadja, mint valami földi nagyságot. Gondoljunk a kenyérszaporításra, hogy ez kell nekünk. S akkor elmenekül, elrejtőzik. Még az apostolok is hányszor értik félre. És mikor valami nagyszerű élményük van, gyógyított: ne mondjátok senkinek. Nem akar hozzájárulni semmivel, hogy félreértsék a királyságát. Nem ilyen értelemben vett király: mint kísértő gondolatot elutasítja a Sátánt. Pétert is: te Sátán vagy, nem azt gondolod, ami az Isten gondolata. Hogy nézne ki, ha Ő, a mennyek országa királya átállna ide az ellenséghez – így fogja ő ezt föl.

A legélesebben az Ő királyságát akkor engedi előtérbe lépni, mikor már a szenvedés ideje elérkezik. Nem tiltakozik, hogy a keresztre kiírják, hogy a názáreti Jézus, a zsidók királya. Megvallja Pilátus előtt, igen király vagyok, de az országom nem erről a világról való. A királyságát hozza az egyházba is, mikor egyházát megalapítja, az Ő egyházát.

Az egyháza nem azonos még az Ő királyságával, országával. Csak rábízza az egyházra az Ő országát. És amikor az ellenséges király, a világ fejedelme, aki ellen Ő jött, azt hiszi, hogy na, most már győzött, mikor ennek a világnak a hatalmasai megijedve, megrendülve attól a hangtól, attól a különös működéstől, az Ő szavaitól, beszédétől, szereplésétől, innen el akarják távolítani, meg akarják semmisíteni. És minden összefog ellene a kereszten: ennek a világnak valóban minden ijesztő hatalma, terrora – Isten bölcsessége akkor hajtja végre a nagy győzelmet, akkor győzi le Krisztus ezt a világot, és a világ fejedelmét. Akkor lesz hallatlan erejű királysága nyilvánvalóvá, hogy az erősebb ennek a világnak minden hatalmánál.

Ott győz a kereszten, azért ünnepeljük mi húsvétkor a keresztet. Csodálatos, ahogy ott, éppen ott, amikor megsemmisülni látszik emberi értelemben vagy világi értelemben, akkor ide a világba, erre a földre, az emberiség világába beárad Isten irgalma, igazsága, szentsége, szeretete, jósága, békéje a kereszten át, az Ő szívén át. Akkor árad ki a szívéből az a titok, amit hozott ide: az Isten országának a kincsei, ahogy a Krisztus király prefációban majd mondjuk: igazság és élet, szentség és kegyelem ajándékok, az igaz-volt, a megigazultság kincse, a szeretet és a béke.

Akik megértették Krisztus királyságát, mint Keresztes Szent János, Szent Ignác, de az összes szentek – Assisi Szent Ferenc –, azok mind nagyon világosan, pontosan tudták, hogy nekik ezt a világot le kell győzni. Minden csábítását, gazdagságát, tiszteletét, pompáját, hazugságait, blöffjeit, hogy ezt élesen és világosan le kell győzni. És minél jobban legyőzik, annál inkább Krisztuséi és annál hősiesebb, bátrabb harcosai Isten országának.

Ezt nagyon világosan tudnunk kell, hogy ezt minden nap szem előtt tartsuk: nekünk ebből a világból – mint a választott népnek Egyiptomból – csak olyan kincseket kell, szabad, lehet magunkkal vinni, amik már az örök életnek szólnak. Gyűjtsetek magatoknak kincseket, amiket rozsda nem emészt meg, moly nem rág meg. Jó cselekedeteket.

Nekünk tudnunk kell, hogy ezt a világot böjttel, imával, önmegtagadással lehet legyőzni, amiben az Úr Jézus nekünk példát adott, és mindig figyelmeztetett. Azt mondja, virrasszatok, imádkozzatok, legyetek éberen, ne hagyjátok megtéveszteni magatokat a világtól, ne engedjétek, hogy behatoljon közétek, a házaitokba, rendházaitokba, rendjeitekbe, közösségeitekbe a világias szellem. Vagy megtévesszen benneteket ennek a világnak a szórakozása, amit kínálgat, amit hazugul próbál hozzátok közel vinni. Akkor a só elveszti az ízét, akkor ki lesztek lúgozva, akkor nem értek az Isten királysága szempontjából semmit.

Krisztus királyságának a tudata köll, hogy itt legyen bennünk és a harcra készség, hogy mi valóban forradalmasított nép legyünk itt a világban, olyan nép, amelyet az Úr Jézus vezet innen ki. Olyan nép, amely tudja, hogy a halálon át is győzni fog, mert az Úr Jézus úgy jelenik meg aztán a királysága teljességében már, mint föltámadott: nekünk is oda kell jutni. És az a szenvedésen, halálon keresztül vezet, a kiüresítésen keresztül. Ahogy Keresztes Szent János mondja: semmivé kell válnia előttünk a világnak, és bennünk a világnak.

És minden öntömjénezésnek és minden hatalomkeresésnek, hatalmi mániának, ami ezerféle formában kiütközik rajtunk naponta, mikor mások fölé tesszük magunkat, még öntudatlanul is. Világi értelemben akarunk hatalmasak lenni. S hogyha tudjuk ezt világosan, hogy Krisztus királysága milyen, hogy az Atyától jövő királyság, hogy a szeretet királysága, hogy a béke, az igazságosság, az öröm királysága, hogy Ő, királyunk minden nap jön, és hozza ezeket a kincseket, és adja bőkezűen, és mi Vele egyesülünk a szentáldozásban, akkor nem győz le bennünket a világ. Akkor nem engedünk a világ szomorúságának. Ha szomorkodunk is, akkor is olyan az a szomorúság, mint a vajúdóé, aki világra hozza az újszülöttet, a föltámadó embert.

Ezért tör ki a mai napon az anyaszentegyházból egész különös erővel az alleluja, az örvendezés, a dicséret a királyunknak, hogy milyen nagyszerű vagy Te, Urunk, milyen hős vagy Te, ahogy elindulsz, és megharcolod a harcot értünk, és kiszabadítod népedet, és legyőzöd az ellenséget! Milyen bölcsesség a kereszt bölcsessége! Okosabb Isten oktalansága a világ minden bölcsességénél! Áldott vagy, Jézusunk, és milyen jó együtt lenni, egymást erősíteni ebben a harcban, és milyen nagyszerű lesz a győzelemben részt venni!

Úgy veszünk részt a győzelemben, ahogy kivettük részünket a harcban, az önmegtagadásban, az imában, a virrasztásban, az Úr Jézusnak és egymásnak a szeretetében, szolgálatában.

Azután ebben a fejezetben mondja az Úr Jézus az egész nemzedéknek, hogy olyanok, mint a piacon a gyerekek, akik dirigálni akarják a többieket, hogy ahogy ők furulyáznak, úgy táncoljanak, vagy úgy szomorkodjanak, mert ennek a nemzedéknek sem Keresztelő János nem tetszett, aki megtagadottan élt, sem Jézus, aki evett és ivott. És itt teszi a szemrehányást az Úr Jézus a városoknak, Korozainnak, Betszaidának, Kafarnaumnak, hogy jaj nekik, mert ha Tiruszban, Szidonban történtek volna azok a csodák, amiket ott tett, akkor azok megtértek volna, de ezek nem tértek meg. Keményszívűek maradtak, nem kellett nekik igazán az Úr Jézus. A gyógyítások kellettek volna nekik, mert azt akarták, hogy megszabaduljanak minden bajtól. De Jézus maga nem kellett nekik. És ebben fejezetben jönnek aztán a farizeusok a szombat kérdésével. Itt mondják azt, hogy Belzebub erejével űzik ki az ördögöket és itt határozzák el, hogy megölik.

És ez az ellenkezés nyitja meg előttünk az Úr Jézusnak a legbensőbb lelkületét, a szívét. Mint ahogy mink is akkor vagyunk a legérzékenyebbek, ha támadnak bennünket, ha ellenkezés ébred velünk szemben.

És itt ennek köszönhetjük, hogy az Úr Jézus ilyen végtelen őszintén föltárja előttünk magát. Az Úr Jézusban most megjelenik a szemünk előtt az az egyedülálló valaki, aki olyan öntudattal jár itt köztünk, emberek között, hogy egyedül ő ismeri csak az összes emberek közt az Atyát és senki, de senki kívüle más. És az Atya is: csakis ő ismeri a fiút, és kívüle senki-senki más, még az édesanyja se, a tanítványok se. Ezzel az öntudattal jár itt Jézus, hogy az Atya és őközte semmi, de semmi zavaró dolog nincs, hogy ők tökéletesen megértik egymást.

Ez a titka Jézusnak, ez a kapcsolat, ez a belső kapcsolat. És ezt ő tudja, ezt ő éli, ebben ő boldog, ebben ő békés – minden ellenkezés ellenére, ami ébred vele szemben.

Ezt tárja föl az Úr Jézus és ez azért van az Atya részéről, mert az Atyának olyan az ízlése, hogy magát a legkisebbeknek jelenti ki. És Jézus a legkisebb: mint a mustármag, olyan picike. Mert őnála kisebb az emberiség körében már nem lehet, mert ő vette magára az egész emberiség szennyesét, bűneit. Ennél utolsóbb már senki sem lehet. És ennek az egész kicsinek, aki magát az összesnél is utolsóbbnak tette meg, ennek mutatja meg az Atya egész lényében önmagát: ilyen az Atya ízlése. És azokat is hívja az Atya, hogy beavassa őket Jézusnak, a fiának az igazi ismeretébe, aki ilyen kicsik tudnak maradni. Ez a döbbenetes föladat számunkra, hogy ilyen kicsivé kell lennünk nekünk is.

Viszont Jézusnak is ez az ízlése, mert Jézuson kívül az Atyát se ismeri senki de senki más a világon, a végtelen titkát, mindennek a forrását, mindennek az atyját, akitől minden való, a virágok, a kis bogarak, a napfény, minden. Azt az Atyát se ismeri senki más, csak a fiú. És akinek a fiú ki akarja ezt nyilvánítani, és a fiú is csak a kicsiknek akarja kinyilvánítani, azoknak, akiket itten hív magához, hogy gyertek mind az egész világról hozzám Ti, akik nem a gazdagok, a hatalmasok vagytok, akik magukat valami nagynak képzelik, mert sok vagyon környékezi őket, meg csipke, meg szép ruha, meg előkelőség, meg nem tudom, micsoda, tudás meg fakszni. Ne azok jöjjenek hozzá, azok nem is bírnak hozzá közelíteni sem, se a hatalmasok, az erőszakosok, mint Heródes.

Meg az se tud hozzá jönni, aki úgy képzeli el őt, mint Keresztelő Jánost, valami félelmetes, nagy Prófétát akinek a kezében a szűrőlapát és megtisztítja az Úr szőlőjét és kidobál mindenkit, aki nem olyan, mint aki az elképzelés keretébe beférne.

Nem ilyen Jézus: helyreigazítja Keresztelő János elképzelését is. És ne a szombatoskodó farizeusok, meg a szőrszálhasogatók, meg a gőgősök, az ellenkezők, a magukat a többi fölé tevő emberek, ne azok jöjjenek hozzá, azok nem is értenék, hanem jöjjenek hozzá azok, akik fáradtak, magukra vették az emberi élet fáradtságát, terheit, még a többiekét is. Ezek jöjjenek. De ezek is úgy jöjjenek, hogy tanulják meg még tovább Jézustól azt, ami az ő igája, amit ő visz, hogy ő szelíd és alázatos, vagyis ő nem ellenkezik az Atyával a legcsekélyebb pontban sem. Ő elszelídült az Atya előtt, ő az életet, halált, mindent, szenvedést, mindent magára vesz, a vérverejtékezést is. Semmi ellenlábaskodás, lázadozás, engedetlenség közte és az Atya között nincs. Ezt az igát, ezt az önmagunk teljes megadását, ezt az alázatot kell magunkra venni, akkor békülünk el mi is. Mint Jézus, aki a béke fejedelme.

Már az Ószövetségben Zakariás – ugye olvastuk az első olvasmányban – megjövendölte róla, hogy Jézus így jön, ilyen szelíden és alázatosan…

az etető Isten, a bennünket szeretetből önmagával etető Istenünk arcvonásai bontakoznak ki ezen a mai vasárnapon előttünk.

Ugye, milyen megindító dolog minden élőnél valahogy a táplálkozás! Olyan intim, meghitt dolog, szinte rejteni akarná az ember. És milyen sokféle módja van a földön az élőknél az evésnek, a táplálék fölvételének!

Az egysejtűeknél, az amőbáknál, hogy körülzárják egész testükkel azt az ennivalót, és magukba veszik. Majd a növényvilágnál, rejtett módon, ahogy fölveszik és maguk is átalakítják azt a fölvett táplálékot magukká, önmagukká. Aztán az állatvilágban: a fiókáikat tápláló fecskék. Az emlősök osztályánál, az önmagukkal, önmagukból táplálékot alakító édesanyák: önmagukkal táplálják a kicsiket.

Milyen megindító minden mozzanat! Azok az éhes kis szájak. Azok a pici kezek, amelyek úgy nyúlnak a táplálék után, és beléjük van adva, ősi ösztönként, hogy megtalálják, hol keressék a táplálékot, az elsőt.

A táplálkozás és a táplálék adása kétféle szeretettel van összekötve. Az egyik a vágyó szeretetet: szeretném, ha enyém lenne a táplálékon keresztül mindaz, ami hiányzik belőlem, az egész világ, maga Isten. A másik pedig – a táplálékot adón keresztül – az adó szeretet: a jóakaró szeretet.

A szeretet titka a táplálkozás. A szellemi lényeknél vagy a félig szellemi, félig testi lényeknél, nálunk a táplálkozás összetett, a szellemünkkel is kell, hogy táplálkozzunk. Ha elöregszik az ember, akkor is vigyázni kell, hogy a szellemünk nyitva legyen, az érdeklődésünk az egész világra nyitva legyen. Különben leszűkül az ember. Az eltorzítja az embert, elszegényíti az embert.

Hogy az angyalok táplálkozása hogyan megy, azt mi nem tudjuk, de azt tudjuk, hogy Istennél, a Szentháromságnál, az Atya kenyere a Fiú, a Fiú kenyere pedig az Atya akarata. A Szentlélek mindkettőjüknek a tápláléka, a szeretettápláléka. A Szentlélek tápláléka pedig együtt az Atya és a Fiú. Így egymásban él Isten három személye és ez a boldogságuk. Személyeknek személy az igazi tápláléka.

Embervilágunkban a másikban nem azt keressük, hogy mit ad, vagy milyen értékes az, hanem hogy mi van mögötte. Őt nézzük. És hogy hogyan adja. És hogy önmagát adja-e azon keresztül.

Mindezeken a tápláló vagy táplálkozási formákon keresztül Isten lénye bontakozik ki előttünk. Végső fokon először a teremtő, a mindent titokzatos módon adó, tápláló Isten, hisz „mink van, amit nem kapunk?” Istenből való a gondolat, Istenből való az ember megvalósítása. Isten tart fönn minket minden pillanatban. Mindenestül. Még a szabad akarati képességünket is.

Milyen szeretet jele ez?

De még nagyobb szeretet jele, hogy Isten gyermeki lényünket hogy adja, és hogy tartja fönn, és hogy mibe került ez Neki. A Megváltó, ahogy táplált minket. „Ez az én Értetek odaadott testem. Értetek ömlő vérem.” Ugye fölismerjük, érezzük, hogy mindennél nagyobb szeretet van e mögött?

A szeretetből minket tápláló Urunk, Istenünk Igéjével is táplál, és Szentlelkével is, aki megtanít minket mindenre, amit az Urunk mond. Isten mindenét odaadja. Saját táplálékát adja nekünk. Igéjét és Szentlelkét.

Milyen jó ezt szemünk előtt tartanunk! Egyrészt, hogy ne bizakodjunk el, hogy nekünk valamink magunktól volna. A mi létünknek egyik leggyakoribb, állandó kísértése ez a hazugság. Az önmagunk valóságán, valahogy fölül akarunk jutni, valahogy el akarunk rugaszkodni a valóságtól, kicsit mindig hazudni akarunk, mintha mi önálló, magunk urai lennénk.

A táplálék először alázatot ad mindnyájunknak. Az kell a táplálkozáshoz: alázat. Kapok. Szükségem van minden sejtemmel arra, hogy etessenek.

Aztán gondolunk arra, hogy nem mindig könnyű a táplálékot megszerezni, előteremteni. Hálásnak kell lennünk mindazok iránt, akik ebben közreműködnek.

Aztán, hogy mink is ne legyünk szűkmarkúak, hogy szívesen adjunk, hogy közreműködjünk, hogy ne zárjuk el magunkat a többiek elől, mert az ellentétben áll a mindnyájunkat etető Istennel. Lám, a szeretet az, amikor magunkból adunk. A végső önmagunkból mindenféle nagyzolás, fölfuvalkodás, fölemelkedés nélkül; alázattal, egyszerűen.

Valamilyen formában nemcsak az édesanyák adnak magukból, mikor a gyermekeiket táplálják, hanem az édesapák is, amikor megszerzik azt a táplálékot. Mindnyájan közreműködünk abban, hogy Isten általunk hasson.

A mi táplálékaink előkészítésében nemcsak a Mennyei Atya örök Igéje van benne. A Boldogságos Szűznek köszönhetjük Urunk Testét, Vérét, így Ő is közreműködik, hogy legyen kenyerünk, édesanyai szeretetével.

Azt se felejtsük el, hogy a táplálkozásnak is vannak betegségei. Mikor valakinek nincs étvágya, vagy valaki olyasmire vágyik, ami nem tápláló. Kérjük Urunkat, hogy igaz ételre és italra vágyjunk, Isten igéjére, és a mi Urunk, Jézus Krisztus testére és vérére, szeretetére, odaadó emberségére, hogy mink is átalakuljunk ilyenné.

Ne hagyjuk egymást éhezni. Szeretetre szomjas itt mindenki. Isten végső fokon ezt akarja nekünk adni egymáson keresztül is

van úgy az ember életébe ért dolgokhoz úgy
van vele életbe nem a ő bizonyos szakköréhez
tartozik úgy van vele nem igazán csinálja meg
nem oldja meg azt bajt ami van ha nem lehet
úgy lesz vele dolgokkal oldja meg másik
szakember aki szeret ilyennel foglalkozni
örömmel csinálja meg azt kis bajt ami épen van
azzal dologgal sok sor úgy értesz hozzá meg is
tudnád úgy érzed meg tudnád csinálni .de
közbe jön az embere egy kicsike bizonytalanság
úgy vagy vele nem nyúlsz bele nem igazán értesz
hozzá így úgy vagy vele én ki tapasztaltam mi
gondja ő gondolta meg tudtam oldani ,de az
mondjuk nem szép munkát végeztem volna
azzal dologgal azt dolgot és inkább úgy van
ember vele ő nem csinálja meg beszél egy
szakemberrel dolgokat ő mikor ér rá gyorsabban
rá jön gondjára se perc alatt meg oldja neked
bajt amit meg volna csinálni műszerrel sokkal
könnyebben meg oldani bajt ami épen hibás
az életbe neked

Egy hegyre szeretném felvinni az egész kedves jelenlévő társaságot.

Mindenkit szeretnék hívni egy összeesküvésre.

Megmondom, miért. Azért kérem és fel is tételezem, hogy aki itt van, mind nem fél. Látom az arcokról.

Az első, amit elmesélek, a legkönnyebb: hogy kerültem bele én egy összeesküvésbe? Egy úgynevezett világ-szolidaritás összeesküvésbe.

Úgy történt, hogy volt nekünk egy tehetséges filozófia tanárunk, Dombi Józsefnek hívták. Erdélyből származott – minden jó Erdélyből jön! Egyszerű mosónő volt az édesanyja. De a jó Isten megajándékozta őt az igazi nagy szellemmel. És 1948-ban még tartott az akkor felszentelt hat fiatal jezsuita pap részére – valószínűleg annak tudatában, hogy ha elkezdik a tevékenységüket, előbb-utóbb úgyis lekapcsolják őket – egy szemináriumot. Egy tanulmányi évet.

Miről? Később tudtam meg pontosan: arról, hogy az emberi együttléteinknek, a szentek közösségeinek mi a végső alapelve, rendező elve. Ugye furcsán hangzik ez? Az ember nem is nagyon gondol ilyenre. Ennek az együttlétnek, ennek az együtt várakozásnak is mi a végső szabályozója, hogy így együtt tudunk lenni? Izgalmas kérdés.

Szent Pál leveleit végigvették ilyen szempontból. A pápai szociális körleveleket végigvették, sőt a Jezsuita Rendalkotmányt és lelkigyakorlatot is. Mit találnak ebből a szempontból? És amire jutottak, azt szépen leírták. Gépelt írásokba; mindegyik kapott belőle. Mink csak azt vettük észre rajtuk, hogy ebben a hat fiatal jezsuitában valami növekszik. Valami szokatlan biztonságot mutat a gondolkodásuk, magatartásuk. Elneveztük őket próféta-iskolának. Mindegyik próféta valahogy úgy mutatkozott meg.

Én azonban akkor jöttem haza Rómából, az utolsó két esztendőmet ott töltöttem, tanári bienniumot végeztem és beosztottak mindjárt Szegedre, Sas Imre volt az elődöm. Ő kénytelen volt lelépni, mert az egyetemi hallgatókkal foglalkozott Szegeden és tudomására jutott, hogy le akarják kapcsolni. Eltűnt.

Én új emberként nem foglalkoztam még egyetemi hallgatókkal, odakerültem egyetemi tanárnak Szegedre. Nem nagyon vettem tudomást arról, hogy mit tanultak ezek a „próféta-iskolában”.

Két évet tanítottam, akkor jött a feloszlatásnak nevezett valami, a szerzeteseket szétszórták. Nagyon egyszerű eljárás volt. A legtöbb helyen éjjel 11 órakor megjelent az ÁVO, katonai teherautó. Tessék egy óra alatt összekészülni – még egy órát se kaptak –, mert el kell hagyni a házat. Elhagyták a házat és ezt nevezték államosításnak. „Működésmegvonás.” Jól hangzó, finom jogi kifejezés.

Én is utcára kerültem és próbáltam ezt is, azt is, amazt is. Gyári melós is voltam fél évig. Aztán átképeztem magamat kántornak. Kispesten, a régi templomunk mellett volt egy kis rendház, annak a templomnak lettem 1961-ben a kántora.

Jól berendezett szobám volt… Na, most elkérem ezektől a próféta-iskola résztvevőitől, hogy mire jutottak, az írásokat. Azt mondaná valaki, hogy vesztemre. Hát nem vesztemre. Csak az történt, hogy pár nap múlva, arról döntött „pártunk és kormányunk”, hogy több száz helyen egyszerre tartanak Pesten házkutatást. Meg országszerte is. Pont az ilyen írásokra mentek. Este 11-kor: „Rendőrség! Házkutatás!” Életemben először megéltem egy ilyen kedves dolgot. Mit csináljon az ember? Kinyitottuk. Elvették a próféta iskolának ezt az írását, amiben megvolt a válasz, hogy mi a végső rendező elve az emberi együttlétnek és közösségnek.

Elvették… hát nem tudom, mi az. Igen ám, másnap vagy harmadnap, a házkutatás után, mi lesz? Esetleg letartóztatás? Amennyire az ember teheti, inkább kerülje el az ilyen kellemetlen dolgokat. De aztán semmi se történt. Visszamentem. És hallottam a templomigazgató urat: egy vendégével beszélget és mondja, hogy az embernek nincs nyugta. Veszedelmes ember van a házban. Házkutatás volt. Hát, mondom magamban – akaratlanul hallottam ezt –, ne legyen veszedelmes ember a házban, akkor én keresek egy másik helyet.

Nézem az Új Embert – akkor is megjelent –, a hirdetésben volt, hogy Solymáron a plébános keres kántort és egyházközségi pénzbeszedőt. Nagyszerű! Solymár itt van Pest mellett. Jelentkeztem. Ez az ember rendíthetetlen, oszlopos, igazi papi lelkülettel élt. Mintaszerű valaki volt. Befogadott. Nem törődött az semmivel. Ott nyugodtan működhettem, az egész községben jártam, egyházközségi járandóságokat beszedtem. Vasárnaponként prédikáltam, gyóntattam, segítettem, szóval gyöngyéletem volt. A Hősök útján laktam. Érdekes, ugye?

1964-ben édesanyám is ott lakott velem együtt egy bérelt parasztházban, a volt iskolaigazgató özvegyének a házában. Örült neki, hogy lakja valaki.

Egy vasárnap este 11-kor megint az ismert – most már ismertem – durva dörömbölés, „Rendőrség, házkutatás!” Szegény édesanyám még nem élte meg ezt így. Kinyitom. Mutatja és mondja, hogy alapos gyanú merült fel arra, hogy Vácz Jenő vétkes a Dombi József és társai összeesküvésben. Édesanyám: „Összeesküvés? Az én fiam? Arról nekem is kellene tudnom! Lehetetlen!” Házkutatás. Nem találtak semmit, de ami volt, azt elvitték. Írógépet mind a két esetben.

A házkutatás után meghívót kaptam. Hát mit csinál az ember? Kezdtek kérdéseket feltenni. Ismerem-e Rózsa Elemért? Mit szoktunk csinálni? Összejövünk-e? Stb. Teljesen gyanútlanul: rendtársam. A Vogl Gazsi testvér szakács volt, vacsorára meghívott olykor bennünket a Rózsa atyához és nagyon jól éreztük magunkat. De hát: összeesküvés? Én? Eszem ágában se volt soha. „Mink azt jobban tudjuk!”

Elérkezett virágvasárnap előtti péntek. Már mint kántor tanítottam a Passiót. Szépen tudtuk énekelni. Harmath-féle Passió, nagyon szép. Kapok reggel, külön rendőr hozott nekem egy behívót. Hogy menjek el a Markó utcába bírósági tárgyalásra. Postán érkezett már egy másik meghívó, hogy a Pécsi Székesegyháznak az énekkara jön Pestre és előadják a János Passiót az Erkel Színházban. Akkor egyszerre megvan a kettő! Délelőtt megyek a Markó utcába, délután az Erkel Színházba, a Passiót meghallgatom. Unokahúgom is benne van az énekkarban.

Szegény gyerekeknek most már nem volt hol játszaniuk. Próbáltak ugyan játszani az országúton, de az országút nagyon poros volt, tele éles kövekkel, sehogyan se tudták megszokni. Így aztán iskola után rendesen a magas falat kerülgették, és a túloldali szép kertről beszélgettek.

– Milyen jó is volt odabent – mondogatták.

Aztán megjött a tavasz, s az egész vidék telis-tele lett apró bimbókkal és kicsi madarakkal. Csupán az önző óriás kertjében maradt meg a tél. A madarak, nem lelvén a gyerekeket, nem énekeltek benne, és a fák is elfelejtettek virágozni. Egyszer egy szép virágszál kidugta mégis a fejét a fűből, de amikor megpillantotta a tiltó táblát, annyira megsajnálta a gyerekeket, hogy visszabújt a mélybe és aludt tovább. Nem érezte jól magát ott senki, csak a hó meg a fagy.

– A tavasz megfeledkezett erről a kertről! – kiáltották –, így hát itt élünk majd egész éven át.

A hó beborította a gyepet nagy, fehér köpönyegével, a fagy pedig beezüstözte a fákat. Aztán meghívták az északi szelet, hogy lakjék náluk, és az északi szél el is jött. Bundájába burkolózott és egész nap ott süvített a kertben és lefújta a kémények tetejét.

– Pompás egy zug ez – mondta –, hívjuk meg vendégül a jégesőt is. Így aztán eljött a jégeső is. Minden álló nap három óra hosszat dörömbölt a kastély fedelén, míg össze nem törte majd mind a cserepeket, aztán körbe-karikába szaladgált a kertben, sebesen, ahogy csak tőle telt. Ruhája szürke volt és lehelete akár a jég.

– Nem értem, miért késik olyan sokáig a tavasz – mondta az önző óriás, amint az ablakban ült és kitekintett a hideg, fehér kertre –, remélem, majd csak megváltozik az idő.

De a tavasz nem jött el, se a nyár. Az ősz arany gyümölcsökkel díszítette a kerteket, de az óriás kertjének nem adott semmi díszt. – Túlságosan önző – mondta az ősz. Így aztán tél volt a kertben szakadatlanul; északi szél és jégeső, fagy és hó járták táncukat a fák között.

Egy reggel az óriás ébren feküdt az ágyában, amikor egyszerre csak valami gyönyörűséges zenét hallott. Olyan édesen szólott, hogy azt gondolta, bizonyára a király zenészei vonulnak arra. Pedig valójában csak egy kis kenderike fütyörészett az ablak előtt, de az óriás olyan régen nem hallott a kertjében madárfüttyöt, hogy most úgy tetszett neki, ez a leggyönyörűbb muzsika a világon. És egyszerre csak a jégeső abbahagyta táncát a feje fölött, az északi szél se süvített többé, és a nyitott ablakon át gyönyörűséges illat szállt be hozzá.

– Azt hiszem, megjött végre a tavasz – mondta az óriás; és kiugrott az ágyból és körülnézett.

És ugyan mit látott?

Bizony csodálatos dolgokat. A fal egy kis hasadékán bemásztak a gyerekek, és most odafenn ültek a fák ágai között. Amerre csak nézett, mindegyik fán egy kisgyerek. És a fák, örömükben, hogy a gyerekek visszatértek, egyszeriben kivirultak és gyengéden lengették ágaikat a gyerekek feje fölött. Madarak repkedtek körülöttük és boldogan csicseregtek, és a virágok kidugták fejüket a zöld fűből és mosolyogtak. Bizony gyönyörűség volt nézni. Csupán az egyik sarokban volt még mindig tél. Legtávolabbi zuga volt ez a kertnek, és egy kisfiú állt benne. Olyan kicsi volt, hogy nem érte el a fa alsó ágait, és csak kerülgette, kerülgette és keservesen sírt. A szegény fát pedig még egyre jég és hó fedte és az északi szél zúgott, süvített körülötte. – Kapaszkodj fel, fiacskám – biztatta a fa és lehajtotta ágait, amilyen alacsonyra csak tudta; de a fiúcska nagyon is kicsi volt.

És az óriás szíve ellágyult, amint kitekintett.

– Mennyire önző voltam! – mondta. – Most már tudom, miért nem akart eljönni ide a tavasz. Fölteszem azt a szegény kisfiút a fa tetejére, és azután lerontom a falat, hadd játsszanak örökkön-örökké kertemben a gyerekek. – És bizony nagyon bánta, amit tett.

Lesurrant hát a lépcsőn, nagy óvatosan kinyitotta a főkaput, és kilépett a kertbe. De a gyerekek, mihelyt megpillantották, úgy megijedtek, hogy elszaladtak mind, és a kertben újra tél lett. Csak az az egy kisfiú nem szaladt el, mert a szeme tele volt könnyel, és nem látta, hogy az óriás közeledik. És az óriás odalopózott a háta mögé, gyengéden megfogta és föltette a fa tetejére. És a fa azon nyomban kivirágzott, madarak szálltak ágaira és fütyörésztek, és a kisfiú kinyújtotta a karját és átölelte az óriás nyakát és megcsókolta. És a gyerekek, amikor látták, hogy az óriás nem gonosz többé, visszaszaladtak, és velük együtt visszatért a tavasz is.

– Legyen a tiétek ez a kert, gyermekeim – mondta az óriás, és fogott egy hatalmas fejszét és lerontotta a falat. És amikor az emberek déli tizenkét órakor piacra mentek, ott lelték az óriást: játszadozott a gyerekekkel a leggyönyörűbb kertben, amelyet valaha is látott a világ.

Egész álló nap együtt játszottak, és amikor beesteledett, a gyerekek odamentek az óriáshoz, hogy elbúcsúzzanak tőle.

– De hát hol van az a kis társatok? – kérdezte az óriás. – Akit feltettem a fára.

Mindnyájuk közül ezt a kisfiút szerette a legjobban, mert az megcsókolta.

– Nem tudjuk, hova lett – felelték a gyerekek. – Elment már.

– Mondjátok meg neki, hogy jöjjön el holnap, de biztosan – mondta az óriás. De a gyerekek azt válaszolták, hogy nem tudják, hol lakik, és nem is látták azelőtt soha; és az óriás nagyon elszomorodott.

Minden délután, mihelyt vége volt az iskolának, a gyerekek eljöttek és játszottak az óriással. De az a kisfiú, akit az óriás úgy megszeretett, nem jött el soha többé. S bár az óriás nagyon kedves volt mindnyájukhoz, mégis majd elepedt első kis barátja után, és gyakran emlegette.

– Hogy szeretném látni! – mondogatta.

Teltek, múltak az évek, és az óriás megöregedett és elgyengült. Nem tudott már játszani se, csak egy nagy karosszékben üldögélt, s onnan figyelte a gyerekek ugrándozását és gyönyörködött a kertjében.

– Sok szép virágom van – mondta –, de mégis a gyerek a legszebb virág.

Egy téli reggel, öltözködés közben, kitekintett az ablakán. Már nem gyűlölte a telet, mert tudta, nem más az, mint az alvó tavasz, és csak pihennek ilyenkor a virágok.

Hirtelen ámulva dörzsölte meg a szemét és nézett, egyre csak nézett. Mert bizony csoda dolgot látott! A kert legtávolabbi sarkában gyönyörű fehér virágba borult az egyik fa. Ágai aranyosak voltak és ezüstgyümölcsök csüngtek róluk, és a fa alatt ott állt az a kisfiú, akit úgy szeretett.

Nagy-nagy örömében lefutott a lépcsőn az óriás, ki a kertbe. Keresztülvágott a gyepen, és közeledett a gyerekhez. És amikor odaért hozzá, elvörösödött haragjában és azt mondta:

– Ki merészelt sebet ütni rajtad?

Mert a kisfiú tenyerét két szög járta át és két szög járta át kicsi lábát.

– Ki merészelt sebet ütni rajtad? – kiáltotta az óriás. – Mondd meg nekem, hadd veszem legsúlyosabb kardomat, hadd vágom ketté!

– Megállj – felelte a gyerek –, mert az én sebeim a szeretet sebei.

– Ki vagy te? – kérdezte az óriás, és szívét megfoghatatlan félelem szorította össze, és térdre borult a gyerek előtt.

A gyerek pedig rámosolygott az óriásra és így szólt hozzá: – Egykor te játszani hagytál engem a te kertedben; de ma te jössz el velem az én kertembe, a Paradicsomba.

És amikor a gyerekek aznap délután beszaladtak a kertbe, holtan lelték az óriást a fa alatt, amely telis-tele volt fehér virággal.

Kugler, a többszörös elfogatóparanccsal körözött, és egy egész csendőr- és detektívhadsereg elől menekülő sokszoros gyilkos kijelentette, hogy nem kapják el, és nem is kapták el, legalábbis élve nem. Az utolsó, azaz sorrendben kilencedik gyilkos tette az volt, hogy lelőtte a csendőrt, aki el akarta fogni. A csendőrt leterítette ugyan, de ő maga is kapott hét golyót, és a hét közül három halálos volt. Ezzel Kugler megmenekült a földi igazságszolgáltatás elől.

Halála olyan gyorsan jött, hogy nem is volt ideje különösebb fájdalmat érezni. Mikor a lelke elhagyta testét, alkalma lett volna a másvilág, a téren kívüli, homályos és végtelenül puszta világ furcsaságai láttán megdöbbenni, de nem döbbent meg. Az olyan ember, aki megjárta a börtönt és Amerikát, a másvilágot egyszerűen új környezetnek tartja, amelyben egy kis bátorsággal ugyanúgy lehet érvényesülni, mint bárhol másutt.

Végre elérkezett Kugler számára is az elkerülhetetlen utolsó ítélet órája. Mivel az égben állandóan kivételes állapot van, Kugler a tanács elé került, és nem az esküdtszék elé, mint ahogy azt tettei alapján talán elvárta volna. A tárgyalóterem berendezése egyszerű volt, akárcsak a földön; csak – bizonyos könnyen érthető okokból – hiányzott belőle a kereszt, amely előtt a tanúkat esketni szokták. A bírák négyen voltak, csupa öreg, szigorú és unott arcú, érdemdús tanácsos. A formaságok kissé unalmasan folytak le: Ferdinand Kugler, foglalkozásnélküli, született ekkor és ekkor, meghalt… S ekkor kiderült, hogy Kugler nem ismeri halála dátumát; mindjárt látta, hogy ez a mulasztás kedvezőtlen színben tünteti fel őt a bíróság szemében, és ezért megcsökönyösödött.

– Miben érzi magát bűnösnek? – kérdezte az elnök.

– Semmiben – felelte Kugler dacosan.

– Hát akkor vezessék be a tanút – sóhajtott az elnök.

A terembe, aranycsillagokkal teliszórt kék palástba burkolózva, egy jól megtermett, sőt egyenesen óriás aggastyán lépett be. A bírák mind felálltak, s akarata ellenére, szinte megbűvölten felállt Kugler is. A bírák csak akkor ültek le megint, amikor az aggastyán helyet foglalt Kuglerral szemben.

– Mindentudó Isten – kezdte az elnök –, az Utolsó Tanács önt tanúként idézte meg, hogy vallomást tegyen Ferdinand Kugler ügyében. Lévén ön a Legigazmondóbb, a bíróság eltekint megesketésétől. A tárgyalás gyors lefolytatása érdekében csupán arra kérjük, hogy a tárgyhoz tartsa magát, és ne térjen ki olyan részletekre, amelyek nem törvényellenes jellegűek. És maga, Kugler, ne szakítsa félbe a tanú vallomását. Mindent tud, tehát fölösleges bármit is tagadni. Kérem a tanú urat, tegye meg vallomását.

Mindezt elmondván, az elnök kényelmesen az asztalra könyökölt, nyilván felkészülve arra, hogy a tanú sokáig fog beszélni. A legöregebb szavazóbíró alvásra rendezkedett be, a jegyzőkönyvvezető angyal pedig kinyitotta az élet könyvét.

Isten tanú enyhén köhintett, és beszélni kezdett:

– Igen, Ferdinand Kugler. Ferdinand Kugler egy gyári tisztviselő fia, elrontott gyerek volt; hej, fiú, de sokat rosszalkodtál! Édesanyját nagyon szerette, de szégyellte kimutatni szeretetét, és ezért dacos és szófogadatlan volt. Emlékszel, hogy beleharaptál édesapád ujjába, amikor meg akart verni, mert rózsát loptál a jegyzőék kertjéből?

– Az adótiszték Irmájának loptam – emlékezett Kugler.

– Tudom – mondta Isten. – Irma hétéves volt akkor. Azt persze nem tudod, mi történt vele később?

– Nem.

– Férjhez ment; Oszkár, a gyáros fia vette el; megfertőzte, és Irma koraszülés után meghalt. Emlékszel Rudo Zárubovra?

– Mi történt vele?

– Tengerész lett, barátom, és Bombayban halt meg. Ti ketten voltatok a legrosszabb gyerekek az egész városban. Ferdinand Kugler tízéves korában már lopott, és minden szava hazugság volt; rossz hírű emberekkel barátkozott, például Dlabolával, a részeges koldussal, akivel ételét is megosztotta.

A bíró intett, hogy ez talán nem tartozik ide, de Kugler szégyenlősen megkérdezte:

– És… mi történt az öreg lányával?

– Mařkával? – kérdezte Isten. – Teljesen elzüllött. Tizennégy éves korában már a testét árulta, húszéves korában meghalt, és amikor agonizált, rád emlékezett. Te meg tizennégy éves korodban már részegeskedtél, és elszöktél hazulról. Apád belepusztult a bánatba, anyád kisírta a szemét, kishúgod Martička nem kapott férjet, mert senki sem akarta elvenni egy tolvaj testvérét. Martička most is magányosan és szegénységben él, és agyondolgozza magát azokért a fillérekért, amiket kegyes szívű emberek juttatnak neki.

– Most éppen mit csinál?

– Cérnát vásárol Vlčekék boltjában, hogy vakulásig varrjon. Emlékszel arra a boltra? Egyszer, hatéves voltál akkor, egy üveggolyót vettél ott; mindjárt az első nap elvesztetted, és sehogy se tudtad megtalálni. Emlékszel, hogy bőgtél dühödben és fájdalmadban?

– Hová lett az a golyó? – kérdezte Kugler mohón.

– Az ereszcsatorna lefolyócsövébe gurult. Még most is ott van, barátom, harminc éve már. A földön most éppen esik az eső, és a golyócska ott ugrál a hűvös, csörgedező vízben.

Kugler lenyűgözve hajtotta le fejét. De az elnök feltette a szemüvegét, és udvariasan megszólalt:

– Tanú úr, szíveskedjék a tárgyra térni. Gyilkolt a vádlott?

Isten tanú a fejét ingatta.

– Kilenc embert ölt meg. Az elsőt verekedés közben. Ezért börtönbe csukták, és ott egészen elromlott. Másodiknak hűtlen szeretőjét ölte meg. Ezért halálra ítélték, de megszökött a börtönből. Harmadik áldozata egy öregember volt, akit kirabolt, a negyedik egy éjjeliőr, az ötödik és hatodik egy öreg házaspár; baltával verte őket agyon, és csak tizenhat koronát talált náluk, pedig húszezer koronájuk volt elrejtve.

Kugler felugrott:

– Kérem szépen, hol volt elrejtve?

– A szalmazsák alatt – felelte Isten –, egy vászonzacskóban. Ott tartották az öregek a pénzüket, amit uzsorával és zsugorisággal szereztek. A hetedik embert Amerikában ölte meg; honfitársa volt, új bevándorló, és tanácstalan, mint egy gyermek.

– Hát a szalmazsákba dugták – suttogta Kugler elképedve.

– Igen – mondta a tanú. – A nyolcadik embert, egy járókelőt, azért lőtte le, mert véletlenül az útjába került, amikor üldözték. Akkor éppen csonthártyagyulladása volt, és valósággal őrjöngött a fájdalomtól. Sokat szenvedtél te, barátom! Utolsó áldozatát, egy csendőrt, néhány perccel a halála előtt terített le.

– Miért gyilkolt? – kérdezte az elnök.

– Azért, amiért mások – felelte Isten –: haragból, pénzsóvárságból, megfontoltan és ötletszerűen, néha élvezettel, néha szükségből. Nagylelkű volt, és néha segített az embereken. Jó volt a nőkhöz, szerette az állatokat, és megtartotta a szavát. Adjam elő a jótetteit?

– Köszönöm – felelte az elnök –, nem szükséges. Vádlott, óhajt valamit felhozni a védelmére?

– Nem – felelte Kugler közönyösen, mert most már minden mindegy volt neki.

– A bíróság tanácskozásra vonul vissza – jelentette be az elnök, és a négy tanácsos eltávozott. Isten és Kugler a tárgyalóteremben maradt.

– Kik ezek? – kérdezte Kugler, s fejével a távozók után intett.

– Emberek, mint te – mondta Isten. – A földön bírák voltak, hát itt is ítélkeznek.

Kugler a körmét rágta.

– Azt hittem… vagyis, hát hiszen nem nagyon törődtem vele, de… azt vártam volna, hogy ön fog ítélkezni, ön, mint… mint…

– Mint Isten – fejezte be a hatalmas öreg. – De hát látod, éppen ez az… Mivel mindent tudok, nem ítélkezhetek. Ez lehetetlen volna. Ugye nem tudod, ki jelentett fel akkor?

– Nem tudom – mondta Kugler meglepetten.

– Lucka, a pincérlány; féltékenységből.

– Bocsásson meg – bátorodott fel Kugler –, de ön elfelejtette megmondani, hogy Chicagóban agyonlőttem azt a nyavalyás Teddyt.

– Á, dehogy lőtted agyon – magyarázta Isten –, Teddy felépült a sebéből, és ma is él. Én tudom, hogy besúgó, de egyébként jó ember az, barátom, és nagyon szereti a gyerekeket. Ne hidd, hogy valaki minden ízében aljas lehet.

– Tulajdonképpen miért nem ön… miért nem te magad ítélkezel, Isten? – kérdezte Kugler elgondolkozva.

– Azért, mert mindent tudok. Ha a bírák igazán minden, de minden körülményt ismernének, akkor ők se tudnának ítélkezni; csak mindent megértenének, de úgy, hogy belefájdulna a szívük. Hogy is ítélkezhetnék én fölötted? A bíró csak a gonosztetteidről tud; de én mindent tudok rólad. Mindent, Kugler. És ezért nem ítélkezhetek fölötted.

– Akkor miért ítélkeznek… ezek az emberek… az égben is?