lunablog

Ez a király szó a történelem során, ahogy fölbukkan, nagyon viszontagságos utat fut be. Néhány századdal az Úr Jézus jövetele előtt az egyiptomi meg a keleti világban a király jelentette azt a valakit, aki a földön Isten nevében kormányoz, akiben Isten valahogy a földön megjelenik. Pap is, uralkodó is, és gyújtópontja a láthatatlan isteni világnak és ennek a földi országnak.

Most már szétfoszlott ennek a szónak a tartalma. Teljesen átment valahogy ennek a szónak az igazi értelme az Úr Jézus Krisztusra.

Királyság: a királyt és országát jelenti. Nekünk erről tapasztalatunk nemigen van, csak tanultunk róla a történelemben, hogy központi valóság egy országban. Oda központosulnak az intézkedések, annak az országnak a biztonsága, törvényei, igazságszolgáltatása, jó sora vagy balsora: minden. Központi valóság, összefoglalója az országban mindennek.

Ebben a pár percben próbáljuk egy kicsit megközelíteni az Úr Jézussal kapcsolatban azt, amit ez Benne jelent. Krisztus királysága: nem valami új dolgot jelent ez, az összes többi titkok mellett valami újat, hanem csodálatos, tömör összefoglalása az Úr Jézus egész lényének és szerepének.

Az Ő királysága a teremtéshez fűződik először. Azt mondja Szent János, hogy minden általa lett, és nála nélkül semmi sem lett, ami lett. A földi királyságoknál ilyesmi nincsen, csak úgy hozzávetőlegesen néha a történelemben van úgy, hogy egy-egy király valóban maga alkotja meg az országot, szerzi meg, hódítja meg, és akkor létesít egy királyságot.

Halvány tükrözése annak, hogy Jézus Krisztus tulajdonképpen a teremtésen át létesítette ezt a mindenséget, Őáltala létesült. Az Atya Benne mond ki mindent, nála nélkül semmi sem lett, ami lett. Az Atya Benne fogalmazza meg a világmindenséget. Benne szól, és szólni egyet jelent: létesíteni. Úgyhogy semmi, a legparányibb atom sincs ezen a Krisztus-királyságon kívül.

Igen, ennek a teremtett mindenségnek az összefoglalása az ember. Már a teremtésen keresztül is hozzánk kapcsolódik Krisztus királysága. És itt mi vagyunk az a pont, ahol ez a királyság izgalmassá válik. Az ember a teremtett mindenségnek az a pontja, amely egyszer bezárult Krisztus királysága, Isten királysága előtt.

Az a borzasztó titok, a gonoszság titka – egész sötétségével, egész kínjával, egész borzalmával – beférkőzött az emberbe. Ezt mi érezzük, átérezzük, és napról napra tudjuk, hogy itt van.

Krisztus királysága szoros értelemben ott kezdődik, mikor Ő elindul az Atyától, az Atya titkából, bejön ebbe az Isten királyságától, Isten országától megfosztott embervilágba, hogy újralétesítse királyságát. Ebbe az embervilágba, ahova a Sátán férkőzött be illegálisan, és ezt az embervilágot, az igazság világát a hazugságaival megszállta és megszállva tartaná. Az élet birodalmát a betegségekkel, halállal, kínnal fertőzte meg. A szentséget a bűnnel, az Isten különböző ajándékait azzal, hogy megfojtson minden istenit, a kegyelmet. A szeretetet gyűlölettel cserélje ki. Az igaz voltot méltánytalanságokkal, igazságtalanságokkal, torzításokkal, a békét zűrzavarral, pokollal.
És ezt megvalósította a Sátán a földön és küzd körömszakadtáig ezért. S itt döbbenetes Jézus Krisztus királyságának a nagysága, hogy Ő ennek a pokoli világnak a kellős közepébe beleszületik szép csöndben, egy szűztől.

A Boldogságos Szűzben ragyog föl először, még mielőtt a király jönne, az ország, mint a hajnalban a napfény. Benne szép, teljes az igazság, az élet, a szentség, a kegyelem, az igaz volt, a szeretet és a béke.
Királynő nélkül nincs királyság, hozzátartozik a királynő lénye, egyénisége a királysághoz. Így már létesül Krisztus országa, már előre vetíti ide Jézus Krisztus a királyságot, s akkor jön Ő maga is: az Ige testté lett. Először látszólag egy kis területet hódít meg, s akkor onnan tovább.

Nem részletezem ezt az utat, amit a hódító király megtett, hogy elindult, ahogy a zsoltár mondja, mint egy óriás, mint a fölkelő nap, elindult országot szerezni, országot hódítani magának.

Hála Neked, Krisztus Király, hogy minket is meghódítottál, hogy a Te országod lettünk, hogy megtanítottál imádkozni, hogy jöjjön el a Te országod, megismerni, hogy van más ország is, mint ez a pokoli világ.

Megtanítottál minket arra, hogy a küzdelem azért megy, hogy megszabaduljon ez a világ a gonosz uralmától, és annál szebb legyen. Hogy vérben megtisztított, megmosott világ legyen ez a világ, és királyság legyen, mikor átadod az Atyának dicsőségesen.

Vértől ázott a ruhád, ez jelenti a szeretet nagyságát.

Krisztuskirályság. Milyen boldog pillanat az, mikor egy emberben talán egy küzdő, vergődő, kínokat, sötétséget, gyötrelmet megélt emberben a hiten keresztül egyszerre felépül Krisztusnak ez az országa. Ez a halállal, vérrel, de szeretettel megszerzett ország. És amikor Istené leszünk, elkezdünk élni, lelki életet élni.

Lelki életünkbe bekerül Krisztus. Emmanuel, velem Krisztus. S elkezdek ebben az országban lélegezni, gondolkodni, az Atyához szólni Jézus Krisztussal együtt. Elkezdem érezni a Szentléleknek a sugallatait, vezetését, hogy bennem a Szentlélek működik.

Elkezdem érezni az ország erejét, hogy már nem a bűn hatalma a legnagyobb erő, amely cibál, rángat, gyötör, kínoz, sötétít, fojtogat halállal, hanem élni kezdek Jézus Krisztusban a Szentlélek által és az Atyának a dicsőségére.

Ez a lelki élet, testvéreim! És elkezdem fölfedezni a testvéreimet. Istenben élünk, mozgunk és vagyunk.

Minden nap ünnepeljük ezt a fölszabadulás napját, és mégis minden nap imádkozzuk, hogy jöjjön el a Te országod, jobban jöjjön el, még jobban, még jobban! Szomjazom, vágyom az igazságodat. És mindent, de mindent odaadok érte. Szívesen leszek, boldogan leszek szegény érte, csak jöjjön el. És leszek irgalmas és leszek éhező, és szomjazó és üldözött, csak jöjjön el mindig jobban, és jobban éljek a Te országodban

a foltmanók kicsi, fából készült emberkék voltak. Mindannyian Éli fafaragómester keze alól kerültek ki. A mester műhelye messze fent a hegyen állt, ahonnan szép kilátás nyílt a foltmanók kicsi falujára. Mindegyik manó másmilyen volt. Egyiknek nagy volt az orra, a másiknak a szája. Némelyek magasak voltak, mások pedig alacsonyak. Egyesek kalapot hordtak, míg mások kabátot viseltek. Két dolog azonban közös volt bennük: ugyanaz a fafaragó készítette őket és ugyanabban a faluban laktak.

A foltmanók egész életükben, minden áldott nap matricákat osztogattak egymásnak. Minden manónak volt egy doboza tele arany csillag matricával, és egy másik doboza tele szürke pontokkal. Naphosszat a falut járták, és mást sem csináltak, mint csillagokat vagy pontokat ragasztgattak egymásra.

A csinosak és jóvágásúak, akik szépen csiszoltak és fényesre festettek voltak, mindig csillagot kaptak. De akik érdes fából készültek, vagy már pattogott róluk a festék, azok bizony csak szürke pontra számíthattak

A tehetségesek is csillagot kaptak. Némelyikük könnyedén a feje fölé emelt hatalmas fa rudakat vagy átugrott magas dobozok fölött. Mások bonyolult szavakat használtak vagy gyönyörű dalokat énekeltek. Őket mindenki elárasztotta csillaggal.

Némely foltmanónak az egész testét csillagok borították! Persze mindig nagyon jól érezték magukat, amikor csillagot kaptak. Így aztán újabb és újabb dolgokat találtak ki, hogy ismét kiérdemeljék a csillagot.

Mások viszont nem voltak olyan ügyesek. Nekik mindig csak szürke pont jutott.

Pancsinelló is egy ilyen foltmanó volt. Próbált magasra ugrani, de mindig csak nagyot esett. Erre persze rögtön köré gyűltek néhányan, hogy ráragasszanak egy-egy szürke pontot. Néha eséskor megkarcolta a testét. Ilyenkor újabb pontokkal halmozták el.

Aztán, ha megpróbálta kimagyarázni az esetet, biztos valamit bután fogalmazott meg, amiért persze még több pontot ragasztottak rá. Egy idő után olyan sok szürke pont lett rajta, hogy már az utcára sem mert kimenni. Félt, hogy valamit megint elügyetlenkedik, például elfelejt sapkát húzni, vagy belelép egy tócsába, és ezzel még több rossz pontot szerez. Sőt, néha már minden ok nélkül is ráragasztottak egy-egy szürke pontot, pusztán ezért, mert látták, hogy már úgyis olyan sok van rajta.

– Sok szürke pontot érdemel – mondogatták egymásnak. – Ő aztán tényleg nem jó foltmanó!

Egy idő után már maga Pancsinelló is elhitte ezt.

– Nem vagyok jó foltmanó – gondolta.

Amikor nagy ritkán kiment az utcára, csak olyan manókkal lófrált, akiken szintén sok szürke pont volt. Köztük jobban érezte magát

Egy nap találkozott egy olyan manóval, aki egészen más volt, mint a többi. Nem volt rajta sem csillag, sem pont. Egyszerűen famanó volt. Lúciának hívták. Nem mintha az emberek nem ragasztottak volna rá matricákat – csak azok egyszerűen nem maradtak meg rajta! Némely manó emiatt felnézett rá és ragasztott rá egy csillagot. De a csillag leesett! Mások lenézték, mert nem volt egy csillaga sem, és raktak rá egy szürke pontot. Ám az is leesett!

– Én is ilyen akarok lenni! – gondolta Pancsinelló. – Nem akarom, hogy mások jeleket rakjanak rám!

Megkérdezte a matrica nélküli famanót, hogyan lehetséges az, hogy neki nincs egyetlen matricája sem.

– Ó, nem nagy ügy! – válaszolta Lúcia. – Egyszerűen csak mindennap meglátogatom Élit.

– Élit?

– Igen, Élit, a fafaragót. Jót ücsörgök a műhelyében.

– De miért?

– Majd megtudod! Menj el hozzá, fel a hegyre!

Ezzel a matrica nélküli famanó megfordult és elment.

– Szerinted egyáltalán szóba áll majd velem? – kiáltott utána Pancsinelló.

De Lúcia ezt már nem hallotta meg.

Így aztán Pancsinelló hazament. Leült az ablak elé, és nézte, hogyan rohangálnak ide-oda a manók, csillagokat és szürke pontokat osztogatva egymásnak. „Ez így nincs rendjén” – suttogta, és elhatározta, hogy elmegy Élihez.

Felkapaszkodott a hegytetőre vezető keskeny ösvényen, és belépett a nagy műhelybe.

Szeme-szája elállt a csodálkozástól az óriási bútorok láttán. A hokedli a feje búbjáig ért. Lábujjhegyre kellett állnia, hogy rálásson a munkapadra. A kalapács nyele olyan hosszú volt, mint az ő karja. Pancsinelló nyelt egy nagyot, és elindult kifelé.

Ekkor meghallotta a nevét.

– Pancsinelló! – hallatszott egy mély, erős hang.

Pancsinelló megállt.

– Pancsinelló! Örülök, hogy látlak! Gyere közelebb, hadd nézlek meg!

Pancsinelló lassan megfordult, és ránézett a nagydarab, szakállas mesterre.

– Te tudod a nevemet? – kérdezte a kis manó.

– Persze, hogy tudom! Én alkottalak!

Éli lehajolt, felemelte és maga mellé ültette a padra.

– Hm… – szólalt meg a mester elgondolkozva, miközben a szürke pontokat nézte. – Úgy látom, gyűjtöttél néhány rossz pontot!

– Nem akartam, Éli! Tényleg nagyon próbáltam jó lenni!

– Gyermekem, előttem nem kell védekezned. Én nem foglalkozom azzal, hogy mit gondolnak rólad a foltmanók.

– Tényleg.

 hányszor  úgy az  ember életébe  táborba  megy és

egy  kicsikét  ki kapcsolódni mentünk április22-től 

25ig  nagyon jó   sikerült az tábor   elég  jó kikapcsolás

program  sikerült. meg  beszélték ellető tábort  2hétel

ezelőtt április  28ai  foglalkozáson   anyák  napi 

ajándékot  késztetetünk ami  nagyon jó Sike került 

ebédre akkor  paprikás krumpli   készült nagyon jó

sikerült  el is  fogyott   akkor  abba  Bagó   Zoli, Erzsike

Segítetek bene, akkor  Jenei  Erzsike almát pucolt

délbe  vége tért  akkor   foglalkozásnak  esemény 

volt  jó sikerült akkor   .foglalkozáson  Horváth  Zoli

voltak ,Bagó Zoli  ,Edina  volt akkor ,Lenke ,Jenei

testvérek ,puskás  Gabi  , Erzsike ,veronika voltak.

a  foglakozást  tartották  akkor pedagógus Juditnak

Csörgi  Kati  segítet Kriszti ,Olga  néni  segítetek neki

április  28ai  Foglakozás jó sikerült mentünk haza .

azt hiszem, nem igazán biztató jel, ha az ember túl sokat monologizál. A klasszikus szövésű monológban van valami mélységesen hiábavaló, akárha a kaput tökéletesen betöltő Úrnak rúgdosna tizenegyeseket az ember. S ha a monolgizáló néha ugyan kételyét fejezi ki az állításait illetően, a választ mégis csak ő adja, miközben egyáltalán nem hallja, mit mond a kritikus, a szurkoló, a szertáros néni, egy másik ember. Aki túl sokat monologizál, magányos ember, a magány pedig életbetegség, és még akkor is az, ha a világ legalapvetőbb kérdéseit a monológok bírják. Persze vannak játékosok, akik úgy játszák végig a pályafutásukat, hogy az életükben egyszer sem passzolnak, vagy ha igen, véletlenül teszik, mert azt is kapura nyomták máskülönben. Ezek a játékosok arra vannak tartva, hogy nekik passzoljanak, és a passzból gólt csináljanak, és akkor ez egy szerződés, így szól a megegyezés. No, de lényegre!

Szóval az történt, hogy a kisteleki Tanya 72 udvarán 2000 augusztus 11-én hosszú és kacifántos, s talán nem is mindegyik állításában megvédhető monológba bonyolódtam. Körülbeül tíz perce játszottunk a gyöpön. Ők ketten, Esterházy Negyedik Debatter Micu és a fiam, én ellenük. Mondom, tíz percnél több nem telt el, addig tartott a türelmem. Egyszercsak megálltam, és hozzákezdtem.

Kisfiam, figyeljél mostan az édesapádra, hogy miket hord össze, lehet hogy többször nem mondja majd, de viszont most mondja. Tudd meg, gyermek, hogy nem csak az élet, de a labdarúgás lényege is a passzolás, ezt mondja Giovanne Trapatoni bácsi, Bicskei Bertalan bácsi, és a Rakamaz csapatának az edző bácsija is, akinek a neve hirtelenjében nem jut az az eszembe. Kisfiam, jegyezzed meg, néha úgy passzolnak majd, hogy az nem passz lesz, hanem átvágás, alattomos szivatás, mert egy kicsit mindig eléd, vagy mögéd jön a labda, mintha éppenséggel te lennel a hibás abban, hogy a túrórudiból képtelenség kiszárított gyulai kolbászt kihozni. Vagy úgy passzolnak, kisfiam, hogy három méterről, és tiszta erővel. Fejberúgnak, kisfiam, és azt mondják, ez volt a passz, ember, miért nem vetted le. Csinbe kapod a labdát, és eltöretsz, mint japánkönnyű szögletzászló rúd. De aztán te adod csinbe, és eltörik a másik, mert mást ő sem tehet. Az is előfordulhat, hogy az egész meccsen passzolsz, elütöd jobbra, kiteszed balra, beadások tömkelege indul tőled, és aztán az öltözőben mégis morogva fordít hátat a társad, lábszárvédőjét a falhoz vágja, és arról sikoltozik, hogy nem, nem, nem passzoltál eleget. Vagy az, hogy passzolsz, de nem értik. Néznek rád, mint egy kambodzsai balhátvédre, ez volt a passz, te ember?! Vagy passzolnak neked, és te nem érted. Miért oda, és miért akkor. Döntsd el, ki a hibás. Hányszor lesz olyan, hogy beindulsz üresbe, és mégsem jön a labda! Hányszor lesz olyan, kisfiam, hogy sápadtan végigténferged a meccset, és egyetlen passz, átadás nem jön, egyszerűen ki leszel vonva a játékból, annyira sem leszel, mint egy félszáraz akácfa, amit nemhogy a kutyák nem vizelnek tövön, de már ki se akarják vágni, annyira feledték, hogy van. Ilyenkor gondolkozz el, miben hibáztál, egyáltalán, jó csapatban játszol-e. El is igazolhatsz, ha egy másik csapatban jobban passzolnak, és te is jobban passzolhatsz. Ez a lényeg, adni és kapni, és aztán jöhet a puszi, a nyuszi, a gólöröm. Érted ezt, kisfiam?

Körülbelül ezeket mondtam, egyetlen lélegzettel, jó, másféllel. Ő meg, a gyerek, nézett rám, ahogy szokta, kissé eltátta a száját, a szemét tágra nyitotta, a fejét félrebillentette, és a nadrágja szárát gyűrögette.

Passzolni kell, kisfiam, érted?, mondtam mégegyszer.

Értem, mondta ki végül, vagyis, apa, akkor mi vagyunk kékben.

Jusztinosz Apológiája így ír: „Akinek tehetsége van, tehetsége szerint ad azt, amit akar. Ami összejött, az elöljáróknál helyezik letétbe. Ez… arra szolgál, hogy segítsen az özvegyeken, az árvákon, azokon, akik betegség miatt vagy más okon ínségben vannak: a foglyokon és az idegeneken, akik megtalálhatók a közösségben.” (Apologia I 67)

Korintusi Dionüsziosz püspök könyvének 15. fejezete tablóban mutatja meg ezt a magatartást: „A rabszolgákat és a rabszolganőket is megnyerik, mert szeretik őket, hogy keresztények legyenek és… megkülönböztetés nélkül testvérnek szólítják őket… Akinek van, irigység nélkül ad annak, akinek nincs. Ha meglátnak egy idegent, bevezetik lakásukba és örülnek neki, mint egy igazi testvérnek… Ha pedig meghallják, hogy közülük valakit Krisztus nevéért bebörtönöznek vagy meggyötörnek, akkor mindnyájan gondoskodnak szükségleteiről, és kiszabadítják, ha az lehetséges. Ha pedig akad közöttük még szegényebb és rászorulóbb és már semmi fölöslegük sincs, akkor két vagy három napig böjtölnek, hogy a rászorulóbbnak fedezzék szükségletét.”

Álljon itt még hitelesítésül két idézet olyanoktól, akik az ellenség szemével nézték a keresztényeket:

Szamoszatai Lukiánosz – gúnyiratában – egy Peregrinusz nevű szélhámos álkeresztényről így ír: „Amikor börtönben volt, megkísérelték a keresztények, hogy minden lehetséges és lehetetlen dolgot elkövessenek, hogy a börtönből kimentsék… A legelőkelőbbek még a börtönőröket is megvesztegették és az egész éjszakát nála töltötték. Kövér ételeket hordtak össze neki és szenteskedő beszédeket folytattak…. Ezek az emberek ilyen esetekben, amelyek közösségeiket érintik, érthetetlenül nyüzsögnek és fontoskodnak nem ismerve se pénzt, se fáradságot.”

Végül talán a legbizonyítóbb erejű a keresztényüldöző Juliánusz felháborodott levele a keresztények felháborító magatartása ellen: „Hát nem fogjuk föl, hogy ez az istentelenség (= kereszténység) a legtöbbet kívánja az emberségtől a keresztények és az idegenek iránti magatartásban és gondoskodásban, valamint a halottak eltemetése érdekében? Az istentelen galileaiak a saját szegényeiken kívül még a mieinket is táplálják. Nyilván azért, mert ők nélkülözik a mi gondoskodásunkat!”

Juliánusz tehát már veszélyes vetélytársat lát a kereszténységben… A keresztény támogatás utánozhatatlan ereje éppen abban volt, hogy nem centrálisan, felülről irányították, hanem bázisai a sorsközösséget vállaló, egyes helyi közösségek voltak.

Lohfink nagyon kemény szavakat használ az ókeresztény teljesítményt elbagatellizálókkal szemben: „Nyomorult hermeneutika lenne, hogyha az ókori keresztény szövegeket azért közömbösítenénk, mert mi, maiak szkeptikus, rezignált közösségeinkben az Evangélium komolyan vételét nem tartjuk lehetségesnek!”

Elképzelhetik, mennyire megdöbbentünk, amikor leszálltunk, és elnéptelenedett városokat találtunk. Tíz évig utaztunk az űrben, a kényszerű tétlenség miatt egyre türelmetlenebbül és ingerültebben; és amikor végül leszálltunk a Földön, kiderült – amiről önök már kétségtelenül hallottak –, hogy minden élet kihalt ezen a bolygón.

Természetesen első teendőnk volt, hogy megtudjuk, miként következett be az esemény, és hogy kiderítsük, vajon az életet kiirtó hatóerő – bármi volt is – működik-e még, esetleg saját életünket is veszélyeztetve. Nem mintha túl sokat tehettünk volna önmagunk védelmére, de el kellett döntenünk, kérjük-e tovább expedíciók küldését erre a területre, vagy eltanácsoljuk őket.

Először azt hittük, megoldhatatlan rejtéllyel állunk szemben. Hogyan pusztíthatott el bármilyen vírus vagy baktérium minden növényt és minden állatot? Egy hét sem telt el, amikor egyik fizikusunk – teljesen véletlenül – a radioaktivitás enyhe nyomait fedezte fel a levegőben. Mivel nagyon gyenge volt, önmagában nem lett volna nagy jelentősége, de amikor analizálták, kiderült, hogy nagyszámú különböző radioaktív elem sajátságos keverékéből származik.

Ekkor Xram visszaemlékezett, hogy mintegy öt évvel ezelőtt különös villanásokat figyeltek meg a Földön, mindet egy hét leforgása alatt. Eszébe jutott, hogy ezek a villanások talán urániumrobbanások lehettek, és a jelenlegi radioaktivitás esetleg az öt évvel ezelőtti robbanásokból származik. Ez kezdetben elég erős lehetett ahhoz, hogy elpusztítsa az életet a bolygón.

Ez azonban elég valószínűtlenül hangzott, mert az uránium önmagától nem robban, és meglehetősen bonyolult eljárásra van szükség, hogy robbantható állapotba hozzák. Mivel a Föld-lakóknak, akik ezeket a városokat felépítették, értelmes lényeknek kellett lenniük, nehéz elhinni, hogy ennyi fáradsággal készítették volna elő az urániumot csak azért, hogy elpusztítsák önmagukat.

De a további vizsgálat bebizonyította, hogy a levegőben talált radioaktív elemek pontosan megegyeznek az uránium-robbanáskor keletkezettekkel, és olyan arányban keverednek, amely megfelel az öt évvel korábbi urániumrobbantás hasadástermékeinek. Ez már aligha lehet véletlen egyezés.

Amikor azonban továbbmegy, és azt igyekszik megmagyarázni, miért és hogyan jöhetett létre ilyen urániumrobbanás, már képtelen vagyok okoskodását követni. Xram úgy véli, hogy háború lehetett két kontinens lakói között, amelyben mindkét fél győzött. Tény, hogy a feljegyzések szerint az első húsz villanás Eurázsia területén következett be, és ezt követte öt – sokkal nagyobb – villanás az amerikai kontinensen ezért először hajlottam afelé, hogy komolyan, érdemben fon tolóra vegyem a háborúelméletet.

Arra gondoltam, talán két különböző Föld-lakó faj élt ezen a két kontinensen, akik nem tudták vagy nem akarták szabályozni a születések számát, s ez túlnépesedéshez, élelmiszer hiányhoz és a két faj közötti élethalálharchoz vezethetett. Ezt az elméletet azonban el kellett vetnem, mert két ténnyel találtam szemben magamat: 1./ az eurázsiai és az amerikai kontinensen talált Föld-lakók csontváza ugyanahhoz a fajhoz tartozik, és 2./ a csontváz-statisztikák tanúsága szerint egyik kontinensen sem volt túlnépesedés.

Ennek ellenére, úgy látszik, Xram ragaszkodik háborúelméletéhez. Az a legkellemetlenebb, hogy most minden érve egy meglehetősen rejtélyes, de valószínűleg teljesen érdektelen megfigyelésre alapozza, amelyet nemrég tettünk a Központi nagyállomás tanulmányozásakor.

Amikor leszálltunk, nem tudtuk, hol kezdjük kutatásainkat és így találomra a város egyik legnagyobb épületét szemeltük ki vizsgálatunk első tárgyául. Nem tudjuk, mit jelent neve: Központi nagyállomás, de alig férhet kétség az épület rendeltetéséhez. Az idétlen gépekre alapozott kezdetleges szállítási rendszerhez tartozott, amely síneken futott, és kerekekre épített kocsikat vontatott maga után.

Több mint tíz napig foglalkoztunk az épület tanulmányozásával, és egész csomó érdekes és különös részletet tártunk fel Szeretném egy megfigyeléssel kezdeni, amelyet sikerül tisztáznunk, legalábbis az én megelégedésemre. Ezen az állomáson tárolt kocsikon – amint felfedeztük – tábla lógott „Dohányzó” vagy „Nemdohányzó” felírással, világosan jelezve, hogy volt valamiféle elkülönülés az utasok között. Rögtön eszembe jutott, hogy a Föld-lakóknak két ága élhetett ebben a városban, egy pigmentáltabb változat, sötétebb, vagyis „füstös” arcszínnel, és egy kevésbé színezett változat – bár nem feltétlenül albínó –, világos, vagyis „nem füstös” arcszínnel.

A Föld-lakókból csak csontvázmaradványokat találtunk és ezekből semmit sem sikerült megtudnunk a színükről. Ezért először úgy látszott, nehéz lesz bizonyítékot szereznünk ehhez az elmélethez. Közben azonban néhány meglehetősen tágas épületet fedeztünk fel a városban, amelye valamilyen ismeretlen és eléggé rejtélyes célra szolgálhattak.

Ezeknek az épületeknek a belső falaira bekeretezett, festett vásznakat erősítettek – tájképeket és Föld-lakók képeit. És itt már látható, hogy a Föld-lakók két csoportba tartoztak: akiknek az arcszíne erősen pigmentált – füstösek –, és akiknek az arca alig színezett – a nem füstös változat. Ez pontosan megfelel elképzelésünknek.

Talán itt említeném meg, hogy a képek néhány százaléka a Föld-lakóknak egy harmadik ágát mutatja be. Ennek az ágnak egy pár szárnya is van, és nyilvánvalóan mindegyikük a kevésbé pigmentált változathoz tartozott, Az eddig megvizsgált nagyszámú csontváz közül szemmel láthatóan egyik sem tartozott a szárnyas csoporthoz, ezért arra a következtetésre jutottam, hogy egy kihalt változat képeivel állunk itt szemben. Hogy ez az elképzelésem helyes, ahhoz már nem is férhet kétség, mert megállapítottuk, hogy a szárnyas formák sokkal gyakrabban jelentkeznek a régebbi festményeken, mint az újabbakon.

Természetesen nem írhatom le önöknek mindazokat a rejtélyes felfedezéseket, amelyeket a Központi nagyállomás helyiségeiben tettünk, de szeretném legalább a legfurcsábbat elmondani, annál is inkább, mert Xram erre alapozza háború-elméletét.

A felfedezés egy jelentéktelen részletvizsgálatból következett. A Központi nagyállomás hatalmas területén eljutottunk két kisebb terembe, amelyek eléggé elrejtett helyen feküdtek. Mindkét teremben – „Férfiak”, illetve „Nők” felírással egy csomó kis fülkét találtunk, amelyek a Föld-lakók rejtekhelyéül szolgáltak, mialatt túladtak ürülékükön. Észrevettük, a lerakodóhelyen minden egyes fülke ajtaja fortélyos szerkezettel van bezárva. A szerkezetek megvizsgálása után kiderült, hogy egy csomó kerek fémérme van bennük. Ma már tudjuk, hogy ezek az ügyes kis szerkezetek megakadályozták a fülkébe belépést mindaddig, míg újabb érmét nem dobtak be egy nyíláson keresztül; abban a pillanatban az ajtó kinyílt, és lehetővé tette a belépést a fülkébe. Az érméken különböző ábrák és feliratok is vannak, azonban mindegyiken előfordul az a szó, hogy „Szabadság”. Mit jelentenek ezek a szerkezetek, bennük az érmék és az érméken a „Szabadság”?

Bár több elméletet terjesztettek elő, az általános vélemény a felé a magyarázat felé hajlik, hogy itt a lerakodás műveletét kísérő ünnepélyes aktusról van szó, talán a Sigma-25 és a Sigma-43 bolygókról jelentett furcsa ünnepi aktusokhoz hasonlókra. E nézet szerint a „Szabadság” szó valami a Földlakók vagy őseik által nagy becsben tartott erényt jelenthet. Ily módon eléggé megnyugtató magyarázatot kapunk az érmék feláldozására közvetlenül a lerakodás műveletét megelőzően.

De miért volt szükség annak biztosítására – vagy mint Xram mondja, a kényszerre –, hogy egy trükkös szerkezet révén minden egyes esetben valóban feláldozzák az érmét? Ezt is megmagyarázhatjuk, ha feltételezzük, hogy a fülkék felé közelítő Föld-lakókat bizonyos szorongás érzete hajtotta, a szerkezet nélkül időnként megfeledkeztek volna az érmeáldozatról, és ennek következtében lelkiismereti gyötrelmek törtek volna rájuk.

Azt gondolom, ez a legjobb magyarázat, amelyet jelenleg adhatunk, és valószínű, hogy a további kutatások ezt a nézetet fogják megerősíteni. Xramnak azonban, mint már említettem, van egy külön elmélete, amelyről azt hiszi, mindent megmagyaráz: az érméket a szerkezetben éppúgy, mint az életet elpusztító urániumrobbanást.

Úgy képzeli, hogy a Föld-lakók ezeket az érméket szolgálatok viszonzásaként kapták. Azt mondja, a Föld-lakók nem voltak értelmes lények, és nem dolgoztak volna közös vállalkozásokban valami különleges ösztönzés nélkül.

Szerinte azáltal, hogy megakadályozták a Föld-lakókat ürülékük lerakásában, amíg minden alkalommal fel nem áldozták az érmét, mohón kellett igyekezniük, hogy szert tegyenek ilyen érmékre, és az érmeszerzési vágy tette lehetővé számukra az együttes erőfeszítésekben való részvételt, amely szükséges volt társadalmuk működtetésére.

Úgy véli, a lerakodóhelyeken talált érmék egy általánosabb elv egyik megnyilvánulását jelentik csak, és a Föld-lakóknak feltehetően nemcsak a lerakodóba való belépés előtt kellett ilyen érméket leadniuk, hanem akkor is, ha élelmiszerhez stb. akartak hozzájutni.

Néhány nappal ezelőtt Xram meglátogatott, hogy mindezt elmondja nekem. Nem vagyok biztos, hogy mindent megértettem a mondanivalójából, mert nagyon gyorsan beszélt, ahogy szokta, ha valamelyik elméletétől lázba jön. De általános elképzelését nagyjából megértettem, és nem tartom valami logikusnak.

Úgy látszik, valami bonyolult számítást végzett, és eszerint a javaknak érmecsere-rendszeren alapuló termelése és elosztása nem lehetett stabil, szükségszerűen nagy ingadozásoknak volt kitéve, amelyek nagyjából emlékeztetnek az őrültek mániás-depressziós ciklusaira. Sőt odáig megy következtetéseiben, hogy ilyen depressziós szakaszban pszichológiailag lehetségesnek tartja a háborút, még azonos fajon belül is.

Senki sem ismeri el nálam készségesebben, hogy Xram ragyogó szellem. Bár elméletei mindig tévesnek bizonyultak, de addig mindig tartalmaztak egy szemernyi igazságot. A jelenlegi elmélet esetében ez a szemernyi valóban csak mákszemnyi lehet, sőt mi több, ezúttal bizonyítani tudom, hogy téved.

Az utóbbi néhány napban ugyanis szúrópróbaszerűen megvizsgáltunk a helyszínen tíz különböző lakóházat a városban. Egy csomó lerakodóhelyet találtunk ezekben is, de egyetlenegyen sem volt érméket tartalmazó szerkezet egyetlenegy eddig megvizsgált házban sem. Most már biztosnak látszik, hogy a Központi nagyállomáson talált érméket szertartás során helyezték oda. Nyilvánvaló: az ilyen szertartások a nyilvános helyen, illetve csakis a nyilvános helyen elvégzett lerakással kapcsolatosak.

Örülök, hogy sikerült ezt idejében tisztáznunk, mert sajnáltam volna, ha Xram bohócot csinál magából, és az elméletét beleveszi a jelentésébe. Tehetséges fiatal, és a pillanatok alatt összehordott, lehetetlen elméletei ellenére meglehetősen kedvelem.

folytassuk elmélkedésünket a   szeretetről van

van  úgy    életünkbe  rá  mondjuk  hogy 

szeretünk  valakit  és  nem  valósítjuk   meg  nem

váltjuk  tettekre azt  embert  szeretem van úgy ki

mondom  másiknak szeretem nem  érdeklődődik

iránta szemit  az  milyen  szeret  az éledbe csak

sóba kimondja  szereti  azt  embert   engem

életembe  sok ember  meg ismert sikerült úgy

mondva  emberek szívébe  férkőzni és   így  lehet

embert  meg  szeretni  másik  embert .és  valami

történik  hírről viszik meg tudják emberek ez igaza

szeretet  több  ember  szereti őt .de  csak

mondom  szeretem   a  másikat  nem  elég

tettekre váltatni ,milyen  szeret  a  be  szól másik

durvát  ami  nem esne  jót neked de  úgy mondva

kis  idő  után  történik meg  bánás amit  tett

irántad   ez   igazi  szeret másik   ember iránt.

szereszük ki   mondjuk nem váltjuk tettre

az  nagy baj   tettekre  időm  van  segítek

neki  munkába  mondjuk  látja rajta  fáradt

piheni  menjen be  segít  neki haladjon vele

előbb fog végezni  dolgaival   az illető

szeretetből  tett másiknak jót időt  szánt

másik embernek  ez az igazi szeret .

Van 1 % – od ?
Ajánld fel !
Ha nekünk, akkor ezt írd rá
Mint a többi ember Alapítvány – 18711516 1 13 – 1% nál
Bankszámla számunk: – 65900107-13031778