lunablog

Gyerekek, gyerekek! Az volt csak az előadás! A karácsonyeste előtti napon. Mint annak lennie kell, mély hóba süppedt az egész vidék, minden ereszen csillogó jégcsapok lógtak, de a sátorban kellemes meleg volt, s nemcsak a megszokott bőr- és istállószag terjengett, hanem sütemény –, szaloncukor- és mogyoróillat keveredett egymással.

– Háromszázhuszonhét gyerek jött el szüleivel az előadásra. A kisfiúk és kislányok ezen a délutánon a gyárnak a vendégei voltak, ahol a papák dolgoztak. Már novemberben azt mondta az igazgató:

– Ez mindnyájunknak jó év volt. Éppen ezért különleges karácsonyt akarok, egy rendhagyót. Azt javaslom, menjünk el együtt a cirkuszba. Akinek van gyereke, hozza el magával. Én is jövök mind a hárommal!

– S most ott ül a két kislány és a kicsi fiú a szülei mellett háromszázhuszonnégy másik gyerek között. Megkezdődött a rég áhított karácsonyi ünnep.

– Először csokoládét, süteményt osztottak, azután limonádé és bonbon következett, majd sok-sok ajándék. A kislányok babákat, színes csomagokat, finom nyalókákat kaptak, a kisfiúk érdekes könyveket, aranyozott tolltartókat és izgalmas összerakós játékokat.

---

Aztán kezdődött az előadás.

Ezt élvezték igazán csak a gyerekek! Átszellemülten ültek az óriási sátorban és figyelték, hogyan táncolnak a fekete pónik; borzongtak, ha az ezüstruhás lányok a magas trapézról a levegőbe vetették magukat.

---

Ó, és aztán jött a bohóc!

Már amikor a porondra botladozott, egyetlen csilingelő kacagásba olvadt a háromszázhuszonhét elragadtatott hangocska. Attól kezdve már a saját hangját se hallotta az ember. A gyermekek úgy nevettek, hogy megremegett a sátor. A szemük is könnyezett, és sokan rosszul lettek a nevetéstől.

---

Bizony, nagyszerű is volt a bohóc! A viccek oly csodálatosak voltak, hogy még a felnőttek, sőt az igazgató is levegő után kapkodtak. És őt még senki sem látta levegő után kapkodni. A bohóc egyáltalán nem beszélt, nem volt szüksége szavakra, hogy vicces legyen. Némán játszotta el a gyerekeknek, amit látni akartak. Egy malacot utánzott, egy krokodilt és három táncoló medvét. A legmulatságosabb az volt, amikor a nyulat játszotta el. Ekkor jött az a pillanat, amikor a nagy öreg bohóc ideges kezdett lenni. Ez volt az a pillanat, amikor felfedezte azt a kislányt, akinek piros masni volt a hajában. A kislány a szülei között ült az első sorban, egészen a manézs közelében. Aranyos kislány volt, okos, keskeny arcú, ünnepélyes kék ruhában. Az apja nevetett. Az anyja nevetett. Csak a piros masnis kislány nem nevetett.

---

Az öreg bohóc azt gondolta magában: Lássuk csak, kedvesem, hogy sikerül-e téged is nevetésre bírni! És úgyszólván csak a kislánynak játszott.

---

Az öreg bohóc olyan volt, mint még soha.

De… semmi sem segített. A kislány egészen komoly maradt. Egészen komolyan nézte, nagy, merev szemekkel a bohócot, anélkül, hogy csak a száját is elhúzta volna. Aranyos kislány volt, egyike a legcsinosabbaknak. Csak éppen nem nevetett.

A bohóc egyre sejtelmesebbnek találta a dolgot. Minden tréfájában egy csomó munka és hetekig tartó gondolkodás volt, mindig pontosan figyelte, hogyan reagálnak a nézők, mikor kezd nevetni az egyik, mikor hagyja abba a másik. Mindig eszerint dolgozott. Ezt nevezte a közönséggel való kapcsolatnak. Ezen az előadáson sem esett nehezére, hogy kapcsolatot teremtsen, a gyereksereg mindig hálás közönség volt. Csak a kislány nem.

Egyszer egy Celestino nevű barát elhatározta, hogy remete lesz, mégpedig a metropolis kellős közepén, ahol legnagyobb a szív magánya, s legerősebb a Sátán kísértése. Mert csodálatos a keleti sivatagok, a kőből, homokból és tűző napból való sivatagok ereje, a leggőgösebb ember is rádöbben ott a saját kicsinységére, szembenézve a teremtés mérhetetlenségével s az örökkévalóság szakadékaival; de még hatalmasabb a nagyvárosi pusztaság, a nyüzsgő sokadalom, a sietés, a kerekek, az aszfalt és neonreklámok pusztája, no meg az óráké, melyek mind együtt járnak, egy ütemre, s mind együtt mondják ki, ugyanabban a pillanatban ugyanazt az ítéletet.

Nos, e bús sivatag legkietlenebb pontján élt Celestino atya, az Örökkévalóság imádásának eksztázisában; de mivel híre terjedt bölcsességének, messze földről is fölkereste a sok zaklatott, dúlt lelkű ember, ki tanácsért, ki hogy meggyónjon neki. Isten tudja, hogyan, valami ősrégi teherautóroncsot talált egyszer egy elhagyott kovácsműhely mögött, ennek a szűk s immár teljesen ablaktalan vezetőfülkéjét használta gyóntatószék gyanánt.

Egy szép napon úgy estefelé, minekutána hosszú-hosszú órákon át hallgatta a számtalan bűn többé-kevésbé bűnbánó számbavételét, s épp távozni akart őrkunyhójából, egy sovány, keszeg alak körvonalai bontakoztak ki hirtelen az esti homályból. Alázatos, vezeklő testtartással közeledett a gyónó.

A késői vendég már ott is térdelt az imazsámolyon – csak akkor, az utolsó pillanatban vette észre a remete, hogy pap az illető.

– Mit tehetek érted, papocskám? – kérdezte tőle szokott türelmes, megbocsájtó hangján.

– Gyónni jöttem – szólt amaz, s tüstént belefogott bűnei felsorolásába.

Mármost Celestino atya rég megszokta, hogy el kell viselnie azoknak a személyeknek – többnyire nőknek – a bizalmát, akik afféle hóbortból járnak hozzá gyónni, s a lehető legártatlanabb cselekedetek aprólékos elmesélésével untatják. Ám olyannal, aki ennyire híjával lett volna a bűnnek, nem esett még találkozása soha. A gyarlóságok, melyekkel a papocska vádolta magát, úgyszólván nevetségesek voltak; csupa súlytalan, jelentéktelen semmiség. Mindazonáltal a remete, ismervén az embereket, jól tudta, hogy a neheze még csak most következik, a papocska kerülgeti, mint macska a forró kását.

– Rajta, fiacskám, szedd össze magad. Későre jár, s őszintén szólva kezd hideg is lenni. Térjünk a lényegre!

– Nincs bátorságom, atyám… – hebegte a papocska.

– Mit követhettél el, mondd, mi a csudát? Amúgy igazán rendes fiúnak látszol. Nem hinném, hogy gyilkoltál volna. S a gőg sarával sem igen mocskolhattad be magad.

– Pedig épp erről van szó… – sóhajtotta amaz, alig hallhatóan.

– Gyilkosság?

– Nem. A másik.

– Gőg? Lehetséges volna?

A pap bűnbánóan bólintott.

– Beszélj hát, ki vele, édes lelkem. Noha igencsak nagy volt a mai fogyasztás, nem merült ki teljesen az Úristen kegyelme, azt hiszem, számodra bőségesen elegendő, ami még maradt a raktáron.

Az ifjú pap végre nekiveselkedett:

– Nos halljad, atyám. A dolog igen egyszerű, de irtózatos is egyúttal. Nemrég szenteltek pappá. Alig néhány napja léptem hivatalba, a számomra kijelölt parókián. És hát…

– Ej no, beszélj, fiacskám, mondjad! Ígérem, nem fogom leharapni a fejed.

– És hát… amikor meghallom, hogy „tisztelendő úr”-nak szólítanak… akár hiszi, atyám, akár nem… tudom, nevetségesnek hathat… nos én olyankor boldog vagyok, igen, valami nagy-nagy melegség árad szét a szívemben…

Szó ami szó, igazán nem nagy bűn; a hivők többségének, beleértve a papokat, eszébe se jutna meggyónni. Váratlanul érte így ez a vallomás a remetét is, nem volt rá felkészülve. Szóhoz se jutott egy ideig (ez se fordult még vele elő).

– Hm… hm… értem… nem szép dolog… Ha nem is maga a Sátán az, aki a szívedet melengeti, de kis híja… Szerencse, hogy magadtól rájöttél… S a szégyenkezésed jó jel, remélhetjük, hogy nem esel vissza ebbe a vétekbe… Igazán szomorú volna, ha hagynád, hogy megfertőzze a fiatal lelkedet… Ego te absolvo.

Vagy három-négy esztendő múlva – Celestino atya tökéletesen megfeledkezett közben a fura esetről – újra jelentkezett a pap; gyónni jött megint.

– De hiszen téged láttalak már, ha nem tévedek.

– Nem tévedsz, atyám.

– Mutasd magad… Az ám! Te vagy az, aki… aki élvezte, ha tisztelendő uramozzák. Így van?

– Így – válaszolta a pap, aki ezúttal tán kevésbé látszott papocskának; valamelyest méltóságteljesebb volt az arckifejezése. Különben fiatal volt, meg éppoly sovány is, mint az első alkalommal. És éppúgy fülig pirult.

– Ó, ó… – diagnosztizálta kapásból, s béketűrő mosollyal Celestino – ennyi idő alatt se tudtunk megjavulni?

– Rosszabb a helyzet, rosszabb.

– Ej, ej, végül még megijesztesz. Beszélj hát.

– Nos… – fogott bele irtózatos erőfeszítéssel a pap – sokkal, sokkal rosszabb, mint múltkor… Én… én…

– Bátorság, fiacskám – buzdította Celestino, két tenyere közé fogva a pap kezét. – Lásd, magam is szorongok már, ne kínozz tovább.

– A helyzet a következő: ha megszólít valaki, s azt mondja, „monsignore”, én… én…

– Jólesik, igaz?

– Sajnos.

– Elégtételt érzel, melegséget a szívedben?

– Pontosan.

Aki emlékszik idén nyáron nem igazán szünet volt

szünet úgy osztoták be programokat 2hetente

mindig sikerült öszze hozni egy kírándulási

programokat az alapítványal így idei nyár az

alapítványnak igen csak jó síkereült mindig volt

olyan hetek el mentek kírándulni idei évbe sajnos

nem tartotak tanév nyítóto ünnepséget nem tudták

ösze hozni szeretük volna egy tanév nyítóto

ünnepséget tartani úgy mint rég ahogy elkezdetm

idén ez nem szíkerült be ütemezni . Sok iskolákba

elínditoták iskolát meg nyítoták szeptember első

napján mi szeptember 1ai nappal kezdeték meg

idei első foglakozását nagyon finomat fűztünk

mindenki úgy szereti így csak rántota most azt

készítetünk nagyon jó síkerült haza tudunk vinni

anyi készült el jó síkerült első foglakozást

pedagógus judit tartota az ifjoncoknak jó éreztük

magunkat2021.szeptember.1.szerda. Bagó Zoltán, Gerhát Lenke, Sára Edina, Szilágyi Erzsébet, Szendrei Attila, Barnáné Sümegi Judit, Tóthné Julika. A már hétfőn megkezdett takarítást folytattuk. Leszedtük a függönyöket, letakarítottuk az ablakokat. Átbeszéltük a nyári élményeket. Mivel a takarítással sok idő elment, így ma csak rántottát készítettünk. Megebédeltünk, Erzsike elmosogatott.

Biztos volt olyan ember helyeztébe valamire

fel épít meg szokásbol azt szokást mondjuk

ápolni kezd úgy él vele amíg él az ember egyszer

történik valami úgye az embernek mondjuk fáj

de túl lesz rajta hogy nem lene az illető úgye

ilyenkor az meg szokás mondjuk nem igazán él

tovább anál illetőnél egy valaki mondjuk meg

szokja időbe hozol valamit hogy az nincsen

mondjuk nem él úgye az meg szokás tovább nem

él de egy kívül állo meg szokja azt te mondjuk

időre hozolbe valamit ahol igazodik dolgokhoz

az ilető nem tudja mért is volt meg szokás abba

időbe ő is meg szokta akkora ott van valami neki

egyszer mondjuk történe az illető akihez építet

meg szokást az nincsen te úgy vagy éled az életed

és nem csináls továb meg szokást nem érdkeli

azt aki szól ő meg szokta időre hozol valamit de

ez már lehet nem tovább élni néha meg szokást

dolgokat nem igazán ápolják.

Janika nézegette a kisfecskéket. Már két napja leste, mi történik a kicsi fészekben.

A fiafecskék repülni tanultak. Kíváncsian figyelte gyarló mozdulataikat, ahogy ingadozva ültek a fészek peremén és riadtan szemlélték az alattuk tátongó mélységet. Az anyjuk ott cikázott a fészek körül, hívogatóan csicsergett. Janika úgy vélte, a fiait bátorítja. A kisfecskék remegtek az izgalomtól, nekifeszültek, szárnyukat emelgették, de mégsem rúgták el magukat a fészek biztonságot nyújtó széléről. A kisfiú is biztatni szerette volna őket, megértetni velük, hogy nem lesz semmi baj, repüljenek bátran, vidáman – de nem tudta, hogyan mondja meg nekik. Mikor a kisfecskék neki-nekifeszültek a repülésnek, ő is önkéntelenül megmerevítette a lábujjait, szíve izgatottan vert.

Végre az egyik kisfecske elrúgta magát a fészek széléről. Apró szárnyacskájával riadtan csapkodott, rémülten imbolygott a levegőben, majd megtelepedett az istálló falából kiálló szögön. Összehúzódva, félénk büszkeséggel pislogott. Ekkor a másik kettő is kilendült a fészekből. Janika eltátotta a száját csodálkozásában. Nézte a fecskéket, anyát és fiait, majd a kiürült fészekre pillantott.

De az nem volt üres: még benne lapított egy kisfecske. Teste nem látszott, csak a farka meredt ki a fészekből, mozdulatlanul. A kisfiú nem értette a dolgot.

Az apja lépett be, szénát hozott a teheneknek.

– Édesapám, az a kisfecske miért nem röpül ki? Talán aluszik? – kérdezte.

Az apja szórakozottan fölnézett a fészekre.

– Gyönge lehet még – mondta és kiment.

Janika tovább figyelte az egyedül maradt fecskét. A többiek már kiszálltak anyjukkal a diófára, ott kavarogtak, csicseregtek az ágak fölött: megkapták teljes szabadságukat. Már nem törődött velük, csak a fészekben lapuló kisfecske izgatta. Tudni akarta mindenáron, hogy miért nem repül ki, de hiába leste, az meg sem mozdult. Sokáig állt a fészek alatt már fájt a nyaka a fölfelé nézéstől. Végül megunta. Kiszaladt az udvarra, lekuporodott, játszani kezdett a porban, de a kisfecske minduntalan eszébe jutott. Nem volt kedvére a játék, mindegyre a fészekből kimeredő fecskefarkat látta. Újra beszaladt az istállóba. A kisfecske éppen abban a helyzetben volt, mint az előbb.

Visszaült a porba. Egy kis kupacot kotort össze, közepébe mélyedést vájt, hogy olyan legyen, mint a fecskefészek. Igazgatta, elegyengette, majd fölállt, s távolabbról vette szemügyre alkotását. Egy kis fadarabot helyezett belé, az volt a kisfecske. De nem tetszett neki. Akárhogyan forgatta, rakta ide-oda, mégsem hasonlított rá. Kedvetlenül fölállt, s szétrúgta a porfészket a fadarabkával együtt.

Ismét bement az istállóba, és első pillantását a fészekre szegezte. Semmi. A kis, fekete farok éppolyan mereven nyúlt ki a fészekből, mint az imént.

Valami elszorította a kisfiú torkát. Nagyot nyelt. Düh, keserűség, türelmetlenség tombolt benne, majdnem szétvetették mellét a háborgó indulatok. Végre elsírta magát, s egy kicsit megkönnyebbedett.

Sokáig állt ott bódultan, míg odatoppant az apja. Fölemelte könnyes arcát az apjára, szemét vádlóan szegezte rá, majd kirobbant belőle a düh:

– Miért nem röpül ki hát az a fecske? – Apja védekezően vonogatta a vállát.

– Mit tudom én… Talán gyönge, mondtam. Vagy pedig… – Nem fejezte be a mondatot. Elfordult, a sarokban fölvett egy vödröt, s kiment vizet merni az állatoknak. Janika megint egyedül maradt. Kínozta a bizonytalanság, s fülébe csengett az apja tétovázó szava: vagy pedig… sejtett valamit, valami retteneteset, megmagyarázhatatlant, de nem akart gondolni sem rá. Harag támadt benne az apja iránt, mert nem tudja megmondani, miért nem repül ki az utolsó fecske. Vagy… talán nem is akarja megmondani?

Az apja újra bejött az istállóba. Bosszúsan nézte a csökönyösen fölfelé bámuló fiút s ráripakodott:

– Minek állsz itt? Mit bámulsz azon a nyavalyás fészken? Menj innen, kihajtom a marhákat itatni. Útban vagy.

Janika ránézett könnyes, esengő szemével. Az apja megszánta:

– Na, a rosseb egye meg hát! Felemellek, aztán megnézheted.

Odavitt egy ládát, leborította, hogy a feneke volt fölül. Ráállt, majd lehajolt a kisfiúért, s a karjára vette. Janika hálásan szorongatta karjával az apja nyakát, amint megkapaszkodott benne. Az apja egyre följebb emelte.

– Na, látod már?

A kisfiú ágaskodott, ágaskodott. Végre egy vonalba került szeme a fészekkel. Belepillantott. A kisfecske mozdulatlanul lapult. Kinyújtotta a kezét. A fecske meg sem moccant. Hozzányúlt, megsimogatta.

Megdöbbenve vette észre, milyen hideg és merev. Alig látott az izgalomtól, a szíve kalapált. Megfogta a fecskét, s a hátára fordította. A hasa mint rémes fehérség villant meg. Száz meg száz apró kukac nyüzsgött rajta egymás hegyén-hátán.

– Jaaaj! – sikoltotta, s ájultan zuhant az apja vállára.

Biztos voltál olyan helyzetbe egy hely ahol neked

mondjuk tíszetelt ész szeret elvezetne ara helyre

milyen lenne az hely egy kicsikét igen csak meg

változna egyx kicsikét az helynek változássa ami

lehet nem vezet jóra képzeldebe játszunk el egy

hely ahol igen csak szent hely lene azt úgye

ilyenkor úgy mondva tiszetelni kéne azt helyet

ha lenne egy úgy mondva régi formántuma azt

kéne becsülni óvni azt mert igen csak az mondem

szokal többet ér az régi hagyomány azon helyen azt

ember igazán meg fogja becsülni régi hagyományt

sok helyen régi dolog jobban bevál azt kezdenek

becsülni az egy régi hagyomány milyen lenne régi

dologba bele nyúlnának és változtatni kezdenek úgy

hogy szent helyen eskővőt szerveznének úgye ez

helyen ami szent lenne mondjuk nem fog tetszödni

ez változás ez nem szép felé hallad változás úgy

gondlom egy régi hagyományt jó felé vini becsülni

kel régi hagyományt azon az érték meg változtatnák

valamit lehet nem jó felé nem lesz jó eredmény

azért kel jó felé vinni dolgokat nem jó felé viszed

valamit egy szent helyet mondjuk lagzis helyre

viszed ami igazán nem lesz jó eredménye úgy

gondlom ami szent egy régi hagyományba becsülni

kéne az jóhoz vezet régi dolgot becsülni.

Gyerekek játszottak a homokban. Megállt felettük egy barna sapkás gyerek. Építek nektek egy csodaszép várat, akarjátok? Akarjuk. Jó, akkor szerezzetek nekem pénzt, paripát, fegyvert! A gyerekek szereztek neki. Akkor a Barnasapkás beállt a homokozó közepére. Felült a lóra, a vállán lógott a puskája, zsebe tele volt a begyűjtött pénzzel. Felkiáltott: Enyém a vár! Volt egy kis gyerek, aki azt találta mondani: Dehogy, testvér, miénk a vár. A Barnasapkás feldühödött és kiadta a parancsot: Vigyétek a pincébe!

Körülnézett szigorúan és újból elkiáltotta magát: Mindenki tegyen fel barna sapkát! A gyerekek hazaszaladtak és a legtöbbjük barna sapkásan tért vissza. De voltak, akik sárga sapkában jöttek. A Barnasapkás toporzékolt: Ellenségszagot érzek! A gyerekek ijedten néztek össze. A Barnasapkás a sárgákra mutatott: Vigyétek őket a zuhanyozóba! Akkor a Barnasapkás messzebbre nézett, és a távolban megpillantott egy vörössapkást. Újból elkiáltotta magát: Ellenségszagot érzek! Gyorsan kiküldött egy gyereket a másik homokozóba. A gyerek egy fa mögül figyelte a Vörössapkást.

A homokozóban gyerekek játszottak. Megállt felettük a Vörössapkás gyerek. Építek nektek egy csodaszép várat, akarjátok? Akarjuk. Jó akkor szerezzetek nekem pénzt, paripát, fegyvert! A gyerekek szereztek neki. Akkor a Vörössapkás beállt a homokozó közepére. Felült a lóra, a vállán lógott a puska, zsebe tele volt a begyűjtött pénzzel. Felkiáltott: Enyém a vár! Az egyik gyerek halkan megjegyezte: Dehogy testvér, a miénk! A Vörössapkás feldühödött, és kiadta a parancsot: Vigyétek a pincébe!

Körülnézett szigorúan, és újból elkiáltotta magát: Mindenki tegyen fel vörös sapkát! A gyerekek gyorsan hazaszaladtak, és a legtöbbjük vörös sapkában tért vissza. De voltak, akik fehér sapkában jöttek. A Vörössapkás toporzékolt: Ellenségszagot érzek! A gyerekek ijedten néztek össze. A Vörössapkás a fehérekre mutatott: Vigyétek a gúlákra! Akkor a Vörössapkás észrevette a fa mögött a barna sapkás fiút és így kiáltott: Ellenségszagot érzek. Ott egy barna sapkás. Fogjátok el! El is fogták.

Lett is ebből akkora háború, hogy csak no. A Barnasapkás fegyverbe szólította az összes fiúgyereket, aztán a paripáján megindult a vörössapkások ellen. Közben legázolta az összes útba eső homokozót, és kényszerítette az ottani fiúkat is a vörössapkások megtámadására. Ez volt a barna diktatúra. Csakhogy beállt a tél és fordult a kocka. A Vörössapkás is felült a lovára, és megindult az ő megszámlálhatatlan vörössapkásaival a Barnasapkás ellen. Tavaszra saját homokozójában verte halomra a Barnasapkást és csatlósait.

Útközben felszabadította az összes homokozót és kényszerítette a gyerekeket, hogy vörös nyakkendőt kössenek. Ez volt a vörös diktatúra. Volt egy gyerek, aki azt mondta, hogy ő jobban szereti a piros-fehér-zöld nyakkendőt. A Vörössapkás ki is tekerte a nyakát. Volt olyan is, aki azt mondta, hogy ő nem tesz fel semmilyen sapkát, és nem viszi a Vörössapkás után a puskát. A Vörössapkás paprikavörösen üvöltött: Vigyétek a pincébe! Alighogy elvitték, jött a második, a harmadik, hogy ő sem viszi a puskát, és hogy ő nem ilyen lovat akar. Ezek egyre többen és többen lettek, és a homokozó melletti bokorban boldogan éltek.

Történt aztán, hogy a Vörössapkásnak is leáldozott a napja. Elfogyott alóla a pénz, paripa fegyver. Át is vették a hatalmat azok, akiknek volt sok pénzük, paripájuk, fegyverük. És volt nekik a barna- és vörössapkásoknál is ravaszabb rendszerük: úgy hívták, hogy több-párti demokrácia. Csillagos lobogóba csomagolva el is küldték azt a felszabadult homokozókba. Azok mind ujjongva fogadták, mert ugye ennél jobb rendszer nincsen!

Egy egészen kis homokozóban is nagyon megváltozott az élet. A gyerekek fellélegeztek, és összeültek, hogy most már ők szabják meg, hogy mit játszanak, hogyan játszanak, milyen sapkában járnak. Csakhogy a csillagos lobogó tartalmával nem számoltak. Mert bizony akkor valami különös dolog történt.

Hányszor van úgy ember életébe keres dolgoknak

értelmét mér van épen úgy ahogy van te meg

szokol az életetbe egy filmet te mondjuk úgy vagy

ezzel te úgy vagy ezzel te nem igazán szeretnéd

úgy mondva történe valami azzal te meg kedvelted

úgye mondjuk folyamat lenne az életetbe amikora

te jól meg szoknád azt millene fogja egy olyan

ember ő elvené ezt műsort másikat szeretne be

tűzni te azt műsort meg szokod keresed értelmét

mért veszik el értelmes műsort helyete olyat

tenének ami nem igazán éredkli embert hánszor

az élletünkbe te meg szokol egy műsor ami jó

úgy mondva ki cserélik néha butaságra hányszor

az te valamit meg szokol úgy van ez ember jó

volt darbig kicsikét szünetetni kezdik kicsikét

mondositanak rajta az meg nem úgy sikerül ahogy

előző volt egyből jőn a hang ez nem olyan mint

régi volt csűnyán meg változtanak rajta amikor

változtatnak van épen elvenének egy értelmes

dolgot kel jó az embernek igen csak kicsikét nem

igazán jó szül el rosz lesz belőle azért értelmes

dolgokat támogatni és egyszer meg szokot hátha

maradni fog ez lenne az értelme egy dolognak.

Rég volt olyanról gondolat ami mai világba igen

csak meg fordul ilyenel éllnek egyes emberek

kicsikét gondoljuk bele hány ember van úgy ő

mondjuk nem igazán akkar mondjuk szemivel

foglalkozni élni akkarja életet mni ondjuk úgy

gondolja az ember amit agya mondja jónak kel

leni egyszer egyik illető úgy van vele ilyenel

le ülök egyhelyre asztal körül meg isa mondjuk

azt azon helyen asztal körül úgy lenne az illető

mondjuk ő semivel nem foglakozik ő úgy van

tisztán gondolkozik ő más nem igazán érdekelne

egyszer az asztal körül rá üllne meg fel tené

mondjuk asztalra lábát úgye ez nem szép

viszelkedés hánszor azon esnek is emberek

kultúra azt diktálna ezt nem csinálom asztalra fel

raknám lábam ép azon rá ülnék asztalra ez se

mondjuk szép és rá szolnál arra illetőre nem

fog tecseni igazat akar adnni magának de nincsen

igaza egy kúlturális ember biztos nem tené fel

lábát asztalra ara ülne asztalra az illető milyen

viszelkedés lenne, és másik ember azon asztalon

mondjuk enne azon ere előző ember egy kulturális

viszelkedést müvel rá szólna nem tetszik az neki

magának igazat adni nincsen igaza ember még

egy asztal kürül kúlturálisan viszelkedik nem

ül asztalra meg nem tené fel lábát az nem

szép egy helyen müvelni más meg ot enne

épen előző épen nem szépen viszelkedni ami

igazán nagy gond meg kel tani egyes emberket

kulturális viselkedésre.

Kritikusai általában erősen hangsúlyozzák azt az állhatatos, szinte megszakítatlan fejlődést, amely a Déli futárgép regényformájától egyenes vonalban vezet el a Citadellához. Anélkül, hogy vitába kívánnánk szállni életének és művének nálunk avatottabb ismerőivel, szeretnénk a magunk részéről hangsúlyozni az előbb említett 1936-os év jelentőségét; sőt úgy érezzük, hogy talán még korábbra is visszamehetnénk, hiszen egyáltalán nem bizonyos, hogy valamely mű megírásának a kezdete egybeesik e mű koncepciójának a megszületésével. Jelen esetben már csak azért sem, mert tudjuk, hogy a Citadella nem eleve kész, határozott terv alapján született, hanem – hogy egy másik francia és egyúttal világirodalmi párhuzamra hivatkozzunk – Pascal Gondolataihoz hasonlóan jórészt sebtében odavetett, legnagyobb részben kidolgozatlan feljegyzések, gondolatok formájában, amelyekre még hosszú átdolgozás és szerkesztés, az író életének utolsó évében tett kijelentései alapján legalább három-négy esztendő várt. a Citadella csupán megjelénésének évét (1948) tekintve későbbi mű, mint a regényei; alakulását tekintve egyidős a legtöbb regényével, sőt – legalább részleteiben – bizonnyal régebbi némelyiknél. Vagyis az a bizonyos fejlődés, amelynek állítólagos betetőződése, az egyre moralizálóbb regények után a nagy elmélkedő, erkölcsi és életelveket nyújtó, szinte minden cselekménytől mentes mű lenne a Citadella, a valóságban párhuzamos a regényeivel, mondhatnánk kíséretéül szolgál e regények sorának.

És valóban: ha jól olvassuk Saint-Exupéry regényeit, azt látjuk, hogy a morális érdeklődés, a moralizáló, gyakran didaktikus szándék elejétől végig fellelhető minden művében. Első kritikusainak egyike, Gide már nagyon korán észrevette, hogy itt valami új felfogásról van szó, a cselekvés előtérbe állításáról, arról, hogy “nekünk főképp arra van szükségünk, hogy megmutassák: mint vagyunk képesek arra, hogy önmagunkat is felülmúljük a megfeszített akarat segítségével.” Az író minden hőse végeredményben az élet értelmét keresi, Gide szerint azt bizonyítja, hogy “az ember nem a szabadságban, hanem egy feladat elfogadásában találja meg a boldogságát.” Ez a feladat végül is a métier, a mesterség fogalmába sűrítődik: legyen bármilyen szerény vagy fontos ez a mesterség, benne teljesedik ki az ember, nyeri el teljes szabadságát. Ez a felfogása regényei közül a Terre des Hommes-ban (Az ember földje, 1939) fogalmazódik meg a legtisztábban; de ha a Citadella számtalan, erről szóló fejezetét olvassuk, akkor itt is, mint a rengeteg egyéb, ismétlődő motívumban és gondolatban, félreismerhetetlen az időbeli párhuzam. Mi azt hisszük, hogy valóban lehetetlen egymástól elválasztani Saint-Exupéry regényírói és moralista-esszéírói működését, legalábbis ami a Citadellát illeti; csak a későbbi, posztumusz megjelenése mondathatta számtalan kritikusával azt, hogy a Citadella mintegy betetőzése, végső konklúziója regényírói működésének. Mi szinte azt mernénk kimondani, hogy a regények a Citadella gondolatainak az illusztrációja. Egy kis túlzással a posztumusz mű amolyan “vezérkönyv”, amely megoldja, megmagyarázza, didaktikus módszerrel érthetővé teszi ennek a mélyenszántó és mélyen etikus műnek a végső mondanivalóját.