lunablog

Magányosan őgyelgett Buddha egy napon a Paradicsom lótusztavának partszegélyén.

A víz fölött a virágzó tavi lótusz olyan fehér volt, mint a gyöngy, s a széttárt szirmok közt az arany bibék és porzószálak mondhatatlan illattal töltötték meg a levegőt.

Reggel volt a Paradicsomban.

Buddha egyszerre megtorpant a vízparton, és a tó felszínét beborító levelek közt, egy nyíláson, lenézett a mélybe.

A Pokol padozata éppen ott volt a Paradicsom lótusztavának mélyében. A Szanzuno-Kavát, az alvilág folyóját, s a Hári-no-Jamát a rettentő tűhegyet olyan tisztán lehetett látni a tó kristályvizében, mintha három dimenzióban mutatná őket a mélység.

Buddha ekkor megpillantott egy Kandata nevű embert, aki a többi bűnössel együtt ott sínylődött a Pokol fenekén.

Kandata valamikor híres betörő volt, fosztogatott, gyilkolt, házakat gyújtott fel. Egy jótettet azonban mégiscsak a javára lehet írni. Egyszer, mikor keresztülvágott a sűrű erdőn észrevette, hogy az út mentén mászik egy pók. Kandata felkapta a lábát, hogy az állatkát halálra tapossa, aztán hirtelen ezt gondolta: „Nem, mégsem. Ennek a semmi kis élőlénynek is van lelke, igazán nem volna szép ha gondatlanul elpusztítanám.” És hagyta, hogy továbbmásszon a pók.

Ahogy lenézett a Pokolba, Buddhának eszébe jutott, hogyan mentette meg Kandata a pók életét. S a jó cselekedet jutalmául Buddha elhatározta, ha alkalom nyílik, kiszabadítja Kandatát a Pokolból. Szerencsére, amint körülnézett, meglátott egy pókot, amely éppen szépséges ezüstfonalat szőtt a jégmadárszínű lótuszleveleken.

Buddha derűsen fölemelte a pókfonalat. Megfogta, és a gyöngyfehér virágok közt, a nyíláson át, lebocsátotta a Pokol mélységes fenekére.

A tengerparton szegényesen öltözött ember fekszik egy halászbárkában és szunyókál. Mellette áll egy elegánsan öltözött turista, és éppen színes filmet fűz a fényképezőgépébe, hogy megörökítse az idilli képet, a kék eget, a békésen tarajozó, fehér hullámokkal barázdált zöld tengert, a fekete bárkát, a halász piros sapkáját. Katt! Még egy kattanás, és – mivel az Isten a hármasságot szereti – biztonság kedvéért harmadszor is: katt! Az idegen, csattanó zajra a halász felriad, feltápászkodik, álmosan cigarettát keres, az udvarias jóindulattal eltelt turista azonban megelőzi, és maga nyújt feléje egy csomag cigarettát. Szemlátomást beszélgetésbe akar elegyedni vele.

– Ma gazdag fogás várja, ugye?

A halász a fejét rázza.

– De azt hallottam, hogy ilyen időben jó a kapás!

A halász bólint.

– No, és nem fut ki a tengerre?

A halász a fejét csóválja. A turista levertnek látszik.

– Talán rosszul érzi magát?

A halász a taglejtések nyelvéről végül áttér a normális beszédre.

– Nagyszerűen érzem magam – mondja. – Soha életemben nem éreztem magam ilyen jól.

Feláll és kinyújtózik, mintha atlétaszerű testalkatáról szeretne bizonyságot tenni.

– Egyszerűen fantasztikusan jól érzem magam!

A turista arca egyre szomorúbb lesz, és már nem tudja elfojtani kérdését, amely úgyszólván a szívéből fakad:

– De akkor miért nem megy ki a tengerre?

– Mert ma reggel már kint jártam.

– És jó fogás volt?

– Olyan jó, hogy most már nincs miért még egyszer kimennem. Négy homárt, két tucat makrélát fogtam…

A halász végre teljesen felébred, beszédesebb lesz és megnyugtatólag veregeti a turista vállát, akinek gondterhelt arckifejezését az alaptalan, de megható bánat jelének tartja.

– Még holnapra és holnaputánra is futja – jelenti ki, hogy végképp levegye a terhet az idegen válláról. – Nem akar rágyújtani az én cigarettámra?

– Köszönöm.

A cigaretta a szájban, megint katt! A turista fejét csóválva letelepszik a csónak szélére, fényképezőgépét maga mellé teszi – most szüksége van arra, hogy mindkét keze szabad legyen, mert kellő nyomatékot akar adni beszédének.

– Nem szeretnék beavatkozni személyes ügyeibe – kezdi –, csak hát képzelje el, hogy ma másodszor, harmadszor, sőt talán negyedszer is kifut a tengerre, és akkor három, négy, öt, sőt talán tíz tucat makrélát fogna… Képzelje csak el!

A halász bólint.

– És nemcsak ma, hanem holnap, holnapután is – folytatja a turista –, egyszóval mindennap, ha szerencsés napnak bizonyul, kétszer, háromszor, sőt talán négyszer is kifutna a tengerre… el tudja képzelni, hogy akkor mi lesz?

A halász a fejét rázza.

– Legfeljebb egy év múlva motort vásárolhat, két év múlva újabb bárkája lesz, három-négy év múlva pedig bizonyára vásárolhat két csónakot, és azzal aztán még többet fogna – egy szép napon pedig két motorhajója lenne, és… – a lelkesedéstől egy pillanatra elakad a turista hangja – kis hűtőházat épít, esetleg füstölőt is, aztán meg konzervgyárat, saját helikopterre tesz szert, hogy a levegőből figyelhesse a halvonulást és rádión utasíthassa a motorhajóit. Aztán engedélyt szerez, halvendéglőt nyit, és saját maga közvetítő nélkül exportálná a homárjait egyenesen Párizsba… és akkor…

A lelkesedéstől megint elszorul a turista lélegzete: a fejét rázza, szinte megfeledkezik szabadságának örömeiről, lelke mélyén szomorkodik, és úgy nézi a békésen gördülő hullámokat, melyek között a ki nem fogott hal bukfencezik.

Idei év útólso kírándálása szilvásvárda tervezük

úgy gondolták az alapítvány tagok ezt kírándulást

most épen hoszzú hétvégre tervezik ezt szílvásvás

várdi kírándulást ezt azért tervezték épen hoszó

hétvégére hátha többen elmenek erre a szilvásváradi

kírándulásra előtte nap volt úgye agusztusz 20

pihenő nap másnap ép hétvége azért tervezték

ezt kírándulást ép hétvégere ez kíránduláas ép

szombatra eszet ez kírándulás azért tagok közül

meg ifjoncok közül szép számal eltudtak meni

erre szílvásváradi kírándulásra jó érezték magukat

ez idei év útolsó előtti kírándulásunk szilvásvárdra

ha lesz meg egy kírándulás előtte jelezni fogom

jó érzeztük magukat délután érkeztünk haza

Szilvásvárad kírádulásból jól érzetük magukat.

 Gyerekek, gyerekek! Az volt csak az előadás! A karácsonyeste előtti napon. Mint annak lennie kell, mély hóba süppedt az egész vidék, minden ereszen csillogó jégcsapok lógtak, de a sátorban kellemes meleg volt, s nemcsak a megszokott bőr- és istállószag terjengett, hanem sütemény –, szaloncukor- és mogyoróillat keveredett egymással.

– Háromszázhuszonhét gyerek jött el szüleivel az előadásra. A kisfiúk és kislányok ezen a délutánon a gyárnak a vendégei voltak, ahol a papák dolgoztak. Már novemberben azt mondta az igazgató:

– Ez mindnyájunknak jó év volt. Éppen ezért különleges karácsonyt akarok, egy rendhagyót. Azt javaslom, menjünk el együtt a cirkuszba. Akinek van gyereke, hozza el magával. Én is jövök mind a hárommal!

– S most ott ül a két kislány és a kicsi fiú a szülei mellett háromszázhuszonnégy másik gyerek között. Megkezdődött a rég áhított karácsonyi ünnep.

– Először csokoládét, süteményt osztottak, azután limonádé és bonbon következett, majd sok-sok ajándék. A kislányok babákat, színes csomagokat, finom nyalókákat kaptak, a kisfiúk érdekes könyveket, aranyozott tolltartókat és izgalmas összerakós játékokat.

---

Aztán kezdődött az előadás.

Ezt élvezték igazán csak a gyerekek! Átszellemülten ültek az óriási sátorban és figyelték, hogyan táncolnak a fekete pónik; borzongtak, ha az ezüstruhás lányok a magas trapézról a levegőbe vetették magukat.

---

Ó, és aztán jött a bohóc!

Már amikor a porondra botladozott, egyetlen csilingelő kacagásba olvadt a háromszázhuszonhét elragadtatott hangocska. Attól kezdve már a saját hangját se hallotta az ember. A gyermekek úgy nevettek, hogy megremegett a sátor. A szemük is könnyezett, és sokan rosszul lettek a nevetéstől.

---

Bizony, nagyszerű is volt a bohóc! A viccek oly csodálatosak voltak, hogy még a felnőttek, sőt az igazgató is levegő után kapkodtak. És őt még senki sem látta levegő után kapkodni. A bohóc egyáltalán nem beszélt, nem volt szüksége szavakra, hogy vicces legyen. Némán játszotta el a gyerekeknek, amit látni akartak. Egy malacot utánzott, egy krokodilt és három táncoló medvét. A legmulatságosabb az volt, amikor a nyulat játszotta el. Ekkor jött az a pillanat, amikor a nagy öreg bohóc ideges kezdett lenni. Ez volt az a pillanat, amikor felfedezte azt a kislányt, akinek piros masni volt a hajában. A kislány a szülei között ült az első sorban, egészen a manézs közelében. Aranyos kislány volt, okos, keskeny arcú, ünnepélyes kék ruhában. Az apja nevetett. Az anyja nevetett. Csak a piros masnis kislány nem nevetett.

---

Az öreg bohóc azt gondolta magában: Lássuk csak, kedvesem, hogy sikerül-e téged is nevetésre bírni! És úgyszólván csak a kislánynak játszott.

---

Az öreg bohóc olyan volt, mint még soha.

De… semmi sem segített. A kislány egészen komoly maradt. Egészen komolyan nézte, nagy, merev szemekkel a bohócot, anélkül, hogy csak a száját is elhúzta volna. Aranyos kislány volt, egyike a legcsinosabbaknak. Csak éppen nem nevetett.

A bohóc egyre sejtelmesebbnek találta a dolgot. Minden tréfájában egy csomó munka és hetekig tartó gondolkodás volt, mindig pontosan figyelte, hogyan reagálnak a nézők, mikor kezd nevetni az egyik, mikor hagyja abba a másik. Mindig eszerint dolgozott. Ezt nevezte a közönséggel való kapcsolatnak. Ezen az előadáson sem esett nehezére, hogy kapcsolatot teremtsen, a gyereksereg mindig hálás közönség volt. Csak a kislány nem.

---

Egyszerre csak a nyúlutánzás közben mérhetetlen szomorúság és szörnyű tanácstalanság töltötte el az öreg bohócot. Legszívesebben félbeszakította volna az előadást. Úgy érezte, képtelen tovább játszani, ha az első sorban ülő kislány továbbra is így nézi. Épp ezért valami szokatlant tett.

Odalépett a kislányhoz és udvariasan megkérdezte:

– Mondd csak, nem tetszik neked az előadás?

A kislány mereven ránézett és barátságosan válaszolt:

– Ó, dehogynem, nagyon tetszik!

– Dehát akkor miért nem nevetsz, mint a többi gyermek? – kérdezte a bohóc.

– Ugyan, min nevessek?

– Nos – mondta a bohóc –, rajtam például.

A kislány apja mondani akart valamit, de a bohóc intett: Azt szeretné, ha a kislány maga válaszolna.

– Bocsáss meg – mondta amaz –, nem akarlak megbántani, de nem tudok rajtad nevetni.

– És miért nem?

– Mert nem látlak – mondta a kislány. Én vak vagyok.

Erre halott csend lett az óriási sátorban. A kislány barátságosan ült az öreg bohóc előtt, aki nem tudta, mit mondjon. Soká tartott, míg szóhoz jutott.

Voltál már biztos olyan helyzetbe te egy

illetővel akit még mondjuk te nem ismers és

valahogy elkezdtek beszélgetni olyan első

beszélgetésre mondjuk nagyon aranyos lehet

mondjuk meg akarod kedvelni őt de volt egy

kis rejtély ami nem igazán derült ki ép jól meg

akkartad volna ismerni ő mondjuk elvitt volna

egy olyan útra amibe téged bűnre vitt volna de

hogy időbe mondjuk kapcsolt másik felé egyből

azt érzést nem táplálta ne hogy rosz felé menjen

úgye ez világháló rejtelme igazán sok sor igen

csak veszélyes itt egymást meg ismerni néha

eleje mondjuk jó beszégtek akkor ki rossz dolog

ő egy olyan útra vit egyből szakitani vele ne

hogy meg találjon rossz útra vigyen van ilyen

helyzet neten való ismerkedésel azért észel és

nem rosz útra dolgokat keresni rosz vezető útakat

kerülni kel.

Úgye hányszor úgy az ember életébe valakibe

beszélgetés közbe mondjuk bele szeret te úgy vagy

vele bíztos ő lesz neked majd igazi életbe úgy

vagy vele te elkezdel vele mondjuk egy társkersőn

ismerkedni telik idő téged még mondjuk képet

nem igazán látott csak mondjuk beszélgetek és

ismerkedtek egymásal úgy mondva ez igazán kel

egy mást valahol meg ismerkedjünk elkezdünk

beszélgetni lehet ilyenkor van olyan embereknél

éreznek egymást valamit pár beszélgetés útán ami

igazán nem jóhoz vezet hányszor az ember életébe

kicsi sikra neten ismerkedés útán másik íránt sok

sor az is neten való ismerkedés útán van ember

mondjuk te beleszerestsz aba illetőbe de még

igazán nem ismerte de egy idő útán meg lát róla

mondjuk valahol képet nem les neki az igazi életébe

úgy van vele hánszor az is elkezdenek egymással

ismerkedni idő útán vagy mondanak véleményt

egymásrol neten ami nem jó szül el mondjuk

hányszor az ember életébe véleményt alkotunk

úgy hogy megse ismerjük egymást olyan életbe

meg kezdünk neten ismerkedni valkon és nem

jól sül el azért kel úvatosan ismerkedni neten egy

mást jól kel meg ismerni nem véleményt alkotni

aról emberől akit épen mozkezdem meg isemerni.

És elfogadni amilyen ő még nem lehet az bízonyos

nagy ő éltembe amíg meg nem ismerem.

„István zseniálisan végezte el a Sors által rábízott feladatot. Bölcsen tette, hogy hosszú ideig élt. Bölcsen tette, hogy egész életében egyetlen uralkodó gondolat híve volt. Jellemének alapvonása volt az a fanatizmus, amelyet annak a kornak vallásos meggyőződése adott az embereknek. Sohasem ábrándult ki célkitűzésének nagyszerűségéből, sohasem rendült meg vasakarattal s szinte beteges elszántsággal védelmezni koncepcióját. Pedig nehéz időkön ment át. Azt lehet mondani, hogy egymaga állott szemben az egész magyar fajjal. S nem volt más segítsége, csak az idegenek, akik természetesen lankadatlanul s minden pillanatban szemben állottak a nemzettel mint jövevények s hódítók és kiélők. Istvánt az tette naggyá, hogy egy ilyen különös, kolonizáló idegen elemmel nemzeti koncepciót tudott végrehajtani.”

Nemeskürty István irodalom- és filmtörténész

„Amikor István koronát kért, az az Aurillaci Gerbert volt a pápa, aki ravennai érsekként és a császár tanácsadójaként oly bensőséges figyelemmel kísérte István Koppány elleni küzdelmét. Gerbert, pápaként II. Szilveszter (999. április – 1003. május) minden idők egyik legnagyobb tudósa volt. Sevilla és Cordoba arab mestereinél sajátította el a természettudományokat; többek között neki köszönhetjük az arab számjegyek bevezetését és elterjesztését. Hihetetlenül szerencsés pillanat ez, hiszen, mint látni fogjuk, a későbbi pápáknak kisebb gondjuk is nagyobb volt a keresztény hit terjesztésénél. Szilveszter azonban, III. Ottóval egyetértésben, szívesen fogadta – sőt: várta! – István koronaküldési kérelmét.

Hogy ne kérdőjelezhetnénk meg a házasságot? Annyira összefonódik az ember életminőségével, mint a nagyon kevés olyan intézmény egyike, amely élete összes többi pillanatában folyamatosan működik, hogy annak az illetőnek, akihez hozzámentünk, halvány esélye sincs. Kézen fogva megyünk az utcán, ha jó a kedvünk, ha meg nem, fagyosan elfordulunk egymástól és kibámulunk az ablakon, ahogy egy kocsi megy át a hídon, miközben mindennek semmi köze az illető személy viselkedéséhez. Hanem csak ahhoz, ahogy az ember magával kapcsolatban érez, a hozzá legközelebb álló embert pedig azonosítja a körülményekkel, és azt gondolja magában, talán, ha ezt a dolgot kimetszeném, újra önmagam lennék. Pedig az ember már soha nem lesz önmaga.

Szeretve vagyok. Most is ezt választanám. Azt a repedést, amit az erődünk falán ütöttem, még be lehet foltozni, mielőtt túl sok oda nem való dolog belekerülne. Úgyhogy hazamegyek, és újra beszorítom magam a saját életembe. Nem fogom érteni, globálisan, hogy lehet ilyen kétségbeesetten boldogtalan az ember, ha lényegében ennyire boldog.

Az asszony nem cselekedhetik soha az ura tudta és hozzájárulása nélkül. (…) Ha a törvénynek ez a felfogása, hát akkor a törvény hatökör! Akkor a törvény hülye, kérem! Akkor a törvény agglegény, kérem! Ha a törvény szeme ezt látja, hát rosszul lát! És én csak azt kívánom neki, hogy a tapasztalat nyissa ki a szemét. A tapasztalat, uram! Ennél nagyobb bün

Úgye nem játszotunk el képzeltekel amit úgye

minden ember eljátszik bizonyos képzeltel és

ez dolog sok emert boldogá teszi azzal az ember

úgy mondva játszik bizonyos képezeltel egyik

ember nagyon szereti másik embert úgy érzi

mondja mitha lenne köztük valami életbe úgy is

van mondjuk telik idő és amit érezet másik íránt

kiderül semit nem érez íránt csak fel lobanó

érzés világaba sajnos vannak ilyen érzések egyik

felé fel loban egy érzés olyan lenne mintha

szerelem lenne másik íránt telnek idők múlnak

idők ahogy ezt érzést érzi elmúlik egyből csak

símán azt szeret érzi másik ember íránt sok sor

igen csak érzünk valamit az eloban és egyból

csak szeret érzünk másik íránt ki lobbant azt amit

érzünk másik íránt sok soR olyan fel lobban érzés

ez meg olyan igaz érzés lene másik íránt de nem

igaz útána igaz érzést táplúlunk másik ember

iránt.

– Nem szívbajos embernek való! – mondták valaha a régi Magyarországon bizonyos gavalléros tréfákra, halálos kimenetelű párbajokra, mérgesebb szilvóriumokra, sőt harapósabb asszonyfélékre is.

– Nem szívbajos embernek való! – mondja most ugyancsak Hoch János, amint karonfogva sétálgat velem az Országháznak abban a táncterem nagyságú szobájában, ahová hosszas keresgélés, piros bársonyfüggönyös ajtók, régi vármegyei életre emlékeztető hajdúféléken át tudok eljutni. Az ajtókra valami vidéki nyomda készített kartonpapírosokat. A Nemzeti Tanács Elnöke – mondják a töredezett betűk. Beküldöm a névjegyemet: Itt van Krúdy Gyula és jóslatot kér Főtisztelendő úrtól.

Mielőtt tovább mesélgetnék, kedves késői maradékom, el kell mondanom, hogy ez a kor sem különbözik a többi kortól, amelyeket az emberiség részére megalkottak hitújítók, királyok, Savonarolák, Husz Jánosok és zsurnaliszták: – ez a kor is telve volt jelszavakkal, amelyeket a tömegek részére találtak ki, hogy legyen nekik ebédrevalójuk. Pedig ez a korszak állítólag a fölszabadult, okos emberek korszaka volt, – nem lehetett volna elhinni, hogy a korszak eszméit az ablakokból a szobalányok, az udvarokról a házmesterek porolják a járókelők közé. Jelszavak járták ekkor is: a kocsmákban, ahova a polgár feledkezni betért; a piacon, ahova az emberek mondanivalóik megtanulása végett eljárogattak; a családi otthonba, ahol mindenki úrnak érzi magát, akinek joga van keresztjelet tenni a kenyérre, mielőtt azt felszegné… A háborús jelszavak már elmúltak, de itt voltak az úgynevezett béke jelszavai: „Álljunk meg egy szóra!” – „Mi mégis entente-barátok vagyunk!” – emlegetik a polgárok kocsmáikban és fészkeikben Lovászy Márton szavait. Nagy volt ez az ország: hetek is beleteltek, míg egy új pesti kiadás eljutott Kassáig vagy Fogarasig.

Ilyenféle általánossá válott tudás lett, hogy Hoch János főtisztelendő úr, józsefvárosi plébános korában a próféták könyveinek igénybevételével pontosan megjósolta a háború végét: bizonyos Da-Niel nevű férfiút, aki oroszlán-damptőr is volt, kevert bele a dologba a nyolcadik kerületi pap, hogy arra rákenhesse az elmúlt Világháború végének megállapítását. Hogyne hitték volna el az emberek az éveken át várt kedvező, a Szent Bibliával megerősített jóslatot, amikor már annak is jelentőséget tulajdonítottak, hogy a ház melyik oldalán akad meg ökörnyál, amely Rákos mezeje felől Pest felett elúszik! Ott haláleset történt, vagy az öreg póttartalékos váratlanul hazatért.

Éppen ennek a Dániel prófétának ügyében kerestem a főtisztelendő elnök urat egy kora tavaszi napon abban a gyönyörű, germán mesemondásokból való nagy házban, amelyet a vidéki emberek talán manapság is megbámulnak, mint az ország házát. (Minden valamire való építőnk német származású volt; úgy látszik a magyarok tudománya megrekedt a sátorcsinálásnál.)