Az őskeresztény közösségek nem ismerték az ellenség gyűlöletét. Arisztidész jegyzi fel egyértelműen jézusi magatartásukról: „Ellenségeikkel szemben szorgosan jótékonykodnak.” (Apologia l5.5) Minuciusz Félix az Octavius-ban írja: „…ha ez nektek (= pogányoknak) kényelmetlen is, szeretjük egymást kölcsönös szeretettel, mert tőlünk a gyűlölet idegen.” (Octavius 31.8)
Jusztinosz írja Apológiájában: „Egykor gyűlöltük és gyilkoltuk egymást… most azonban – Krisztus megjelenése után – úgy élünk együtt, mint asztaltársak.” (Apologia I.14)
A másokkal (= ellenségekkel) való magatartásról végül antiochiai szent Ignáctól kapjuk a legrészletesebb útmutatást: „A más emberekért szüntelenül imádkozzatok! Megvan ugyanis a remény megtérésükre. Adjatok nekik alapot arra, hogy legalább műveitekből tanuljanak! (kontraszt!) Dühkitöréseikkel szemben szelídek legyetek, hőzöngéseikkel szemben alázatosak! Káromkodásaikra az imádság legyen a ti válaszotok… vadságukkal szemben legyetek gyengédek. Ne törekedjetek arra, hogy őket utánozva versengjetek!” (Ad Eph X.1)
A fizikai erőszak, a katonai szolgálat és az eskü kérdésében – bár voltak eltérő vélekedések – az első négy században eléggé egyértelmű volt a katonai szolgálat elutasítása.
Római Hippolitosz egyházrendje szerint megkeresztelt katona nem hajthat végre kivégzést és katonai esküt sem tehet. Azt a katekument vagy keresztényt, aki önként jelentkezett katonának: kiközösítették.
Tertulliánusz – igen keményen – így érvel: „Nem illik össze, hogy az Isten zászlajára esküdött emberek és az emberek zászlajára esküdött emberek egyszerre a Krisztus és az ördög zászlaja alatt… a világosság és a sötétség táborában is álljanak. Egy és ugyanazon ember nem kötelezhető kétfélére: Krisztusra és az ördögre!”
Viták akkor is akadtak. Voltak, akik már akkor is Keresztelő János katonákhoz intézett szavaira (Lk 3,14), ill. Kornéliusz százados megkeresztelkedésére (ApCsel 10) hivatkoztak a katonáskodás kérdésében.
Tertulliánusz kategorikus határozottsággal válaszol nekik: „…hogyan katonáskodhat az, akitől az Úr elvette a kardot? Igaz, hogy Jánoshoz jöttek katonák és kaptak szabályokat magatartásukra vonatkozóan, igaz, hogy egy százados is hívő lett: de az Úr Péter lefegyverezésével minden katona oldaláról lecsatolta a kardot.”
A katonaságon messze túlmenően is az Izaiás 2. megvalósítóinak tudták és vallották magukat az ókeresztények legjobbjai. Ennek bizonyítására álljon itt két idézet:
Origenész fogalmaz így a Contra Celsum-ban: „Mi már többé nem ragadunk kardot egyetlen nép ellen sem, és nem tanuljuk ki a hadviselést, mert Jézus révén a béke gyermekei lettünk.”
Szent Iréneusz pedig egyenesen Jézus Messiás-voltának bizonyítékaként hozza a keresztények erőszakmentességét: „Ha a szabadság törvényét – azaz Isten szavát – az apostolok… az egész világon hirdették és az nagy változást eredményezett, úgy, hogy ők a háború kardját és lándzsáját ekévé és sarlóvá formálták, tehát a béke eszközeivé, és már nem értenek többé a harchoz, hanem ha valaki megüti az egyik arcukat, még a másikat is odatartják, – így tehát a próféták nem valaki másról beszéltek, hanem arról, aki ezt a dolgot eredményezte. Ez pedig a mi Urunk.” (Adversus Haereses IV.34.4)
A fentiek fényében láthatjuk tehát, hogy az Egyház kezdeti századaiban a legjobbak tisztán látták az Evangélium lényegét, tudatosan őrizve és ápolva a jézusi kontraszt-társadalom elméletét és gyakorlatát. Ez veti fel a következő nehéz és fájdalmas kérdésünket: