Nehéz most a szavakkal játszani, olyat mondani, amit kell, ami szép, és valami olyat, ami
örökre megmarad bennünk. Az emlékek, a barátságok, a dolgozatok lelki-érzelmi
megterhelései, idegtépı percei mindenképpen megmaradnak. Ezek mind-mind olyan
pillanatok, amiket sosem felejtünk majd el. Szívesen gondolunk vissza az együtt töltött
évekre, a közös élményekre. Nem, nem voltunk tökéletes közösség; ha kellett, vitatkoztunk,
veszekedtünk, de ezek csak ideig-óráig tartottak, s múló hóbortjaink, szeszélyeink tengerében
idıvel elapadtak. Sok mindent megharcoltunk, átéltünk, talán olyan dolgokat is, amire
egyáltalán nem számítottunk. Most azonban magamhoz szorítanám barátaimat, hogy el ne
hagyjuk egymást… könnyes szemmel kezet fogok a legelviselhetetlenebb kollégámmal, s
megdöbbent, térdre kényszerít az ıszinte érzés, hogy hiányozni fog… Végigülném a
legunalmasabb órákat, hallgatnám a sok szidást, de már nem lehet. Nagyratörı gondolatokkal,
csupa gyermeki ıszinteséggel és naivitással csodálkozunk rá a világra, bontogatván
szárnyainkat. Mindannyiunk emlékezetében örökre ott fognak maradni a Csikyben eltöltött
évek, élmények.
Szeretnék köszönetet mondani tanárainknak, akik áldozatos munkájukkal értünk fáradoztak,
még ha ezt nem is éreztük mindig így, a pedagógusoknak, akik mindvégig segítettek,
mellettünk álltak, ha megtorpantunk vagy elakadtunk az élet útvesztıjében, akik mindig
szakítottak ránk idıt, ha hozzájuk fordultunk gondjainkkal, örömeinkkel.
Kedves diáktársaink! Nektek mi mást kívánhatnánk, mint kitartást és szorgalmat az
elkövetkezendı évekre? Öregbítsétek iskolánk hírnevét, ahogy mi is tettük és becsüljétek meg
az itt eltöltött éveket!
Nekünk most már menni, indulni kell, de szavaival búcsúzom:
„Lehet, hogy gyenge még a hangunk,
Lehet, hogy léptünk még bizonytalan,
De indulunk: a szépet, a jót akarjuk
S érezzük, hogy hitünknek szárnya van.
Categories
