lunablog

Sok erő küzd ebben a világban. Hihetetlenre növekedett az emberi energia. Az anyagban feszülő energiákat kisajátítjuk, föltárjuk: atom-, hidrogén-, neutronbombák. A rakétákat vivő, hangnál sebesebb repülőgépek energiái. Az emberi szervezettségben, tudományban, technikában, tömegben előbukkanó félelmetes energiák. A szuperhatalmak energiái. Ha valaki a titkosrendőrség kezébe kerül… Az ember mellé odaálltak az utcán ketten, és azt mondták: „Az államvédelem nevében.” Az emberen átfut a gondolat, hogy ennek a hatalomnak a kezébe kerülhet, és eltűnik az élők közül. Hiába jár még az utcán, mégis azt érzi, hogy egy sötét hatalom kezébe került, és ki van szakítva a többi ember közül.

De a kisded hatalma, ereje, amely István vértanúban mutatkozik meg, nem ilyen. Az nem félelmetes. Az szabadító, megmentő, üdvözítő erő. A szeretet ereje. Csodálatos hatalom.

Az édesapák, édesanyák szeretetének a hatalma végtelenre fokozva – Istenben. Igen, onnan induló hatalom ez, amely ott van az Úr Jézus tanítványaiban. Titokzatos módon átszármazik ebből a kisdedből mindazokba, akik hisznek benne. Hogyan? Hitünkön át. Az Úr Jézus ezt hangsúlyozza a legjobban: aki hisz, annak minden lehetséges. Legyőzi a világot: Bízzatok! Én legyőztem a világot.

Ha nem hiszünk ennek a Kisjézusnak, akkor ki vagyunk szolgáltatva a világ erőinek és hatalmasságainak. Ha hiszünk, akkor nekünk is hatalmunk lesz. Ez a hatalom bennünk, a gyöngeségünkben bontakozik ki. Itt van egy sajátos ellentmondás, dialektika a mai napban, hogy együtt tud lenni bennünk a gyöngeség, és a hit erejéből származó hatalom.

Érdekes az Apostolok Cselekedeteinek leírása Istvánról: „István pedig telve kegyelemmel és erővel csodákat és nagy jeleket művelt a nép között. … Nem tudtak ellenállni a bölcsességnek és a Léleknek, amely által szólt.” Igen, ha hiszünk az Úr Jézusban, akkor minden gyöngeségünk ellenére megtelünk ezekkel az erőkkel.

Sok keresztényt ismertem, akik hittek. Az egyszerű falusi emberektől a magasan képzett, művelt városiakig. Annyi csodálatos emberi érték tud összejönni bennünk, keresztényekben! Annyi kincs, annyi erő! Megtelünk mi keresztények ezekkel a kegyelmekkel, erővel, Szentlélekkel, szeretettel. Erre törekednünk is kell!

Nagyon kell bánnunk minden olyan lépésünket, amely gátolja, hogy megteljünk ezekkel az erőkkel! Ujjongva kell áldanunk az Atyát, amikor felfedezzük, hogy tőle jövő erők vannak bennünk! Az élet, az örök élet erői ezek. Isten országának erői, amelyek lassan belénk táplálódnak.

Tudnunk kell nekünk, keresztényeknek, hogy mi növeli bennünk ezeket az erőket, és mi csökkenti. Tudatosan, gonddal kerülni kell mindazt, ami csökkenti keresztény erőnket.

Tudatosan, gonddal kell ápolni az életünkben az imát, a jó cselekedeteket, amik ezt az erőt fokozzák. A Szentírást igazi hittel olvasni. Isten iránti odaadás, egymás iránti szolgálatok, szegények fölkarolása, az Anyaszentegyház életében való részvétel, az isteni jelekből töltekezés kegyelemmel és erővel… legfőképpen az Eucharisztián át. Azon a csodálatos égi kenyéren át, amelyet az Úr Jézus végtelen gonddal és szeretettel készített elő, és adott nekünk át. Cselekedjük ezt, mert együtt cselekszi azt velünk Ő, a föltámadt élő Üdvözítő. Együtt cselekszi velünk, és akkor erőbe öltözünk a magasságból. Öltözzünk azokba az erőkbe, amelyek itt fölszabadulnak, mikor együtt vagyunk az Eucharisztia körül.

Ebben a közösségben is egészen különös erők vannak! Itt töltekezünk ezekkel. Azokat a kegyelmeket, amelyeket egyesek kapnak, Isten a közösség javára adja.

Nekünk, keresztényeknek tudatosan kell az égi, az Istentől jövő erőket fokoznunk magunkban. Anélkül, hogy kifelé fitogtatnánk azokat, gondoskodnunk kell arról, hogy mindig meglegyenek bennünk – a lelkiismeretünk helyreállításával, a bűnbánat szentsége által. A szeretet által, hogy mindig Isten oldalán álljunk.

Mert ezek az erők, amelyeket az Úr Jézus, ez a kisded hozott a világra, mind arra valók, hogy ezt az eszeveszett vakságot, sötétséget, Istentől elrugaszkodott, méltóságunkat megalázó állapotot megfordítsák. Ez a kisded Jézus az egész emberiséget az Atyához akarja fordítani; az Atya engedelmességére, szeretetére, hogy higgyünk, reméljünk az Atyában.

Ezzel az erővel van tele ez a kisded. Így száll szembe mindnyájunkkal – a mi érdekünkben.
Ha engedjük, hogy győzzön – és ezt saját érdekünkben engednünk kell –, akkor lesz igazi karácsony. Akkor ez a kisded uralkodni fog rajtunk – mert azért jött, hogy uralkodjék.

Áldott légy, te Kisded! Minden lélek a világon egyszerre föllélegzik, fölujjong a te látásodra. Arra a tudatra, hogy itt vagy velünk.

Egyszerre eldőlt a sötétség és világosság harca, hiszen karácsony előtt, december 21-én van a téli napforduló, amikor hosszabbodni kezdenek a nappalok, és fogy a sötétség.

Áldott légy, te Kisded, a jobbik énünk. Áldott legyen a te drága ajándékod, akit elküldtél nekünk, akiben megkeresztelsz minket, a Szentlélek. Eltölt minket erőkkel, biztonsággal, boldogsággal – Nálad, benned, veled. Áldott légy! Magasztalunk, örvendünk, ujjongunk, alleluja! Köszönjük mindezt, köszönjük.

Kérünk, a piciny kezeden át áradó végtelen erőddel tarts is meg bennünket! Fordíts az Atyához, tarts meg bennünket az ő szolgálatában

az érem másik oldala azonban az, hogy ha visszautasítjuk a hitet és a kegyelemben bízó reményt, az egzisztenciális félelem és rettegés fogja azok helyét elfoglalni és ugyanakkor gúzsba kötni. Tamás egy példával írja le, hogy a félelem miképpen korlátozza a szabad akaratot^[

Amikor egy hajó viharba kerül, és már-már süllyedés fenyegeti, a legénység a rakományt a tengerbe dobja. A kérdés az, hogy vajon szabadon teszi-e ezt a radikális lépést? – A felelet az, hogy ugyan maga a cselekedet akarati elhatározásból fakad, amely választási szabadsággal rendelkezik: vagy elveszíteni a rakományt, de megmenteni a hajót és személyzetét, vagy pedig elsüllyedni rakományostól. A halálfélelem azonban nem hagy helyet az elméleti szabad választásnak.

De vajon nem így történik-e minden elhatározásunkban, hogy a tudatalatti félelem már előre befolyásolja cselekedeteink kivitelezését? Freud maga úgy gondolta, hogy a libidónak, vagyis a nemi ösztönöknek meghiúsulása nyomot hagy lelkivilágunk kialakulásában. Vagy inhibíciót eredményez, amely a Szuperegót határozza meg, vagy traumatikus sebet ejtve patologikus jelenségeket idézhet elő. De a háttérben ott van a félelem a további frusztrációtól, sikertelenségtől, létünk elszegényedésétől. Önvád és akaratunk elégtelenségének tudata e félelem következménye.

A keresztény magyarázat szerint az eredeti bűn folytán értelmünk világa részben elhomályosodott, akaratunk pedig meggyengült. Ez a megsebzett természet aztán ki van téve létünk folyamán a mindent átható félelemnek, hogy létünket elveszítjük. Az egyén lelkivilágának eseményei, tudatalatti traumái nagyban hasonlíthatók a pszichoanalízis meglátásához. Gondoljunk csak Szent Ágoston vallomására, ahol leírva csecsemőkori frusztrációit, fölkiált: „Kérdezlek, Uram és Istenem, hol vagy, mikor is volt a te szolgád ártatlan?” Így már legkorábbi tapasztalatainkat az eredeti bűn uralja.

De bármiképpen magyarázzuk is lelki gyötrődéseinket, kudarcainkat ún. szabad elhatározásainkban, mindenképpen Péter tapasztalatára jutunk. Ha hitünk meggyengül, reményünk elhomályosodik, akkor süllyedni kezdünk, és a viharos hullámok átcsapnak szabadságunk felett, és kényszerítve érezzük magunkat azt tenni, amit nem akarunk. Csak később emlékszünk bűnbánóan Krisztus szavaira: „nélkülem semmit sem tehettek.” Jóllehet Isten kegyelmét mindig fölajánlja, de ha hitetlenségünkben elzárkózunk előle, ha helyet adunk a kétségbeesés keserű, de az Ént, az Egót valamiképpen mégis kielégítő érzelmének, akkor a habok alá merülünk, és azt tesszük, amit nem akarunk – mint Szent Pál mondja. Az Ego ilyen esetben magára marad, akarata meggyengül, és önmagára hajolva az egoizmus nárcisztikus éretlenségébe süllyed. Ennek ellenében a hit és remény az egót nemcsak erejét meghaladó tettekre vezetheti, hanem Krisztus létének teljességére viheti, amely a személy végleges megérésével azonos.

Összefoglalva röviden a mondottakat: A hit nem illúzió vagy önbecsapás, mint azt Freud tanította. A hit mint mindenható Szuperego fokozatosan átalakítja személyiségünket, és a bűn választása következtében rosszra hajló akaratunk rabságából, bár lassan, de ellenállhatatlanul a „választott nép” szabadságára vezethet. Ez volt millió és millió ember tapasztalata. Ez volt Mózes tapasztalata: Ő meghallotta az Örök Létezőnek szavát a csipkebokorból, amely túlharsogta az egyiptomiaktól való félelmét, szétoszlatta a nemzete fölé halmozódó reménytelenség felhőit, hogy biztosítsa őt a végtelen Létről, teljes szabadságról és az Ígéret Földjéről. :Földünket áthatja a mennyei hívó szó,
és minden út menti bokorból Isten jelenléte világi…
De csak az, akinek szeme van, oldja meg saruját hivő imában,
A többi inkább földre telepedve kökénybogyót majszol…

És hozzátehetjük: az utóbbiak, elvesztve igazi szabadságukat, a kegyelem Libertasát, megelégszenek a választási szabadság kétes és tünékeny ígéretével, hogy szokásaiknak előbb-utóbb rabjaivá váljanak… szabadon.

hányszor  vagyunk úgy életbe  valami felé

amit  nem  úgy  ismersz életbe   úgy  vagy

vele  először  úgy  vagy  vele  utána  érdeklődik

az ember hogy  is jó másnak aki be  vált 

használt  az  dolog  neked   akkor  vagy te is  úgy

életbe ha  te is  abba gondba segít neked  az 

dolog  akkor  amikor  meg  próbálja az ember

és jól  meg ismerte  azt illető  az  dolgot  és ha

be   vált ember idő után  meg  bízik abba

gyógyszerbe is  mondjuk meri idő használni de

előtte az  ember jól meg ismerte  dolgot  be  vált

akkor meri  majd használni ,és  ha  úgy van ő neki

be  vált  meg  bízott abba  dologba akkor  meri

másnak ajánlani mert  meg  bízott  bene  az illető

abba  dologba úgy  meri tovább ajánlani mert 

meg bízott bene  abba  termékbe ,így   vagyunk 

mi  is  emberek  ha  valakit dolgoztatunk és

látjuk jó csinálja be válik neked meg  is bíztál

benne  az már  jó ő már rá    merd   bízni

dolgokat mert  meg  bíztál bene jó végezte

dolgokat így azért  nem   szabad bizalmat

eljátszani  mert emberi bizalom életbe  nagyon

fontos bizalom másik ember iránt.

ember  életébe van olyan helyzet hogy

példát kéne  mutatni  másik  ember társa

felé  maga tartásba de  úgy  van vele nem

mutat példát magatartásba   másik  ember

iránt  ha  nem rossz példát mutat másik

illetőnek ilyenkor úgy   van az illető aki  azt

példát látja én ezt példát  láttam jó embertől

úgy  vagyok vele  meg fogadom jó viselkedési

forma  meg  fogadom azt jó példa egyszer ember

követi azt  példát  mondjuk egy ember mutat

egy  olyan rossz  dolgot de    neki  az magatartás

nagyon tetszet    úgy  van vele  követi azt  példát

úgy van  vele jót láttam követem azt ember   jó

neki az példa erre  kiderült    kikapott  egyik 

embertől  nem jó példát mutattak neki az életbe.

emberek közt vannak nagy emberek úgy van ő

nekik kéne  életünkbe olyan  példát mutatni

ami jó  példa  nekünk azt   úgy van elfogadja

követi azt  ember nem úgy hogy valaki nagy

ember hitét vallja  úgy is kéne éljen és nem

mondok  másik  embernek rosszat egyebek

mert  ez nem jó példa másik  ember felé így

lehet   rossz példát adok  másiknak így ő kap

ki másiknak nem jó példát mutatott  életbe.

Miért vagyok én mindig savanyú? – kiáltott egy jó hangosat. Tehette, se közel, se távol senki emberfia, aki meghallhatta volna. Bár nem is az embereknek kiáltott, mert is volna ő kiáltani, ha ember van a közelben, hallottuk, az Egek Urának kiáltott, az Egek Uráig azonban vagy nem hatolt fel ez az erdőközepi hang, vagy egyszerűen nem volt kedve válaszolni, magára hagyta szegény Bab Bercit, hadd forogjon savanyú levében. Forgott is. Csak előbb bocsánatkérően körülnézett, mert a kiáltásától némaságba dermedt az erdő, és Bab Berci nem szerette a füvek, fák, madarak némaságát. Csak a füvek, fák, madarak csendjét szerette. Megvárta, míg fölzengett a bizakodó csönd, és máris az orránál tartott: persze, e miatt a túlméretezett szörnyeteg miatt van minden, e miatt a tokmányorr miatt, e miatt az uborkaorr miatt… mit orr?! Ormány! Egy bánatos, vöröslő hegycsúcs, egy Kilimandzsáró, egy Popocatépetl, egy Mohendzsodáro, nem a Mohendzsodáro az nem hegy, az egy romváros, mindegy, akkor is ez az ormány, ez az oka mindennek! Ahogy a nátha észreveszi, rikoltva felkiált, felkiáltván rikolt, és egyetlen rohammal boldogan benn terem, ez kell nekem, ez az én otthonom, rikogat a nátha, Bab Berci orra nekem egy kastély, egy katedrális, Bab Berci orra az én váram, ordibálja elragadtatottan, és soha többé semmiféle fortéllyal kiűzni nem lehet. Na igen. Bab Berci egy lepedőnyi kockás zsebkendőt húzott elő, és nagyot tüsszentett bele. Ettől már meg sem rezdült az erdő, megszokta már Bab Berci tüsszögését, mondhatnánk úgy is, Bab Berci tüsszögése az erdő csendjéhez tartozott.

Hogyha talán emberek közé járnék – gondolta Bab Berci. – Huhh! Megsavanyodnának tőlem. Hiszen ha savanyú uborkát teszek el, nem is kell hozzá ecet. Az már igaz. Bab Berci csak ránéz mélabúsan az uborkával telt üvegre, és máris kész a savanyú uborka. Ez az egy hasznom van – gondolta –, nem kell ecetre pénzt adni. Csakhogy amit nyer a réven, elveszti a vámon. Mert a cseresznyebefőttjéhez meg kétszer annyi cukor kell. Különben megsavanyodna szegény cseresznye. – Ajaj! – sóhajtott Bab Berci, és a zsákjába tett egy szelídgesztenyét. Mert télire gyűjtögetett éppen. Igyekezett nem ránézni a szelídgesztenyére, nehogy megsavanyodjon az is.

– Gyűjtögetek télire, és rejtegetem a savanyúságom. Hát élet ez?! – Mormogott Bab Berci, és képzeletben nagyvárosok utcáin sétált, emberek forgatagában, lakodalomban kurjongatott, baráti társaságban tereferélt, színházat nézett, vendéglőben vacsorázott, fogta egy lány kezét, futballmeccsen ordított, hogy fuj, bíró! ajaj! Talált még egy szelídgesztenyét. Beleejtette a zsákjába. A két gesztenye boldogan összekoccant… De koccant valami más is, sejtelmes, finom zajok ütötték meg Bab Berci fülét, a patak felől valami felfénylett, fehér tüllök villantak a bokrok között.

– Hé, ki az? – kérdezte ijedten Bab Berci, s akkor a fák közül teljes pompájában előlépett egy tündér.

– Én vagyok – mondta, és Bab Berci elkapta róla a tekintetét, mert úgy érezte, megvakul. – Kedves Bab Berci! – folytatta a tündér, s erre Bab Berci mégiscsak rákapta egy pillanatra a szemét, ki az aki őt kedvesnek nevezi. – Megszerettelek téged – mondta a tündér –, fogadd el ezt tőlem – és egy aranyszelencét nyomott Bab Berci kezébe. – Nyisd ki, segít rajtad.

– Hát izé… köszö… – motyogta Bab Berci, de közben fölpillantott s látta: a tündérnek már hűlt helye. Hogy egyáltalán ott volt, csak abból látszott, hogy egy árnyalattal fakóbb lett minden, amint eltűnt.

Hát megtörtént! Megtörtént a csoda – dobogott Bab Berci szíve.

Magához szorította a szelencét, Kilimandzsáró-orrát a nap felé emelte, s ebből, persze , egy jókora tüsszentés lett megint.

Lehet, hogy orvosság van benne, ami örökre elmulasztja a náthámat – villant az eszébe. – Orvosság? Majd épp valami náthaorvosság miatt jelenik meg nekem egy tündér Talán tele van drágakövekkel, vagy egy terüljasztalkám-kendő van benne, vagy valami varázskenőcs, amitől szép és daliás leszek. – Kihúzta magát, mintha máris szép és daliás volna. – Az is leget, hogy egy dzsinn van benne – gondolta Bab Berci – azám, egy dzsinn, mint Aladdin lámpájában, csak fel kell emelni a födelet, és máris előgomolyog, és azt kérdezi: „Mit parancsolsz, édes gazdám?” Ámbár rám jobban illene, ha azt mondaná: „Mit parancsolsz, savanyú gazdám?” Ugyan, a fene se lesz többet savanyú!

Bab Berci óvatosan a fűre helyezte a szelencét, körültáncolta, lehasalt mellé, és rászorította a fülét. Mi lehet benne? Feszülten figyelt, de nem hallott semmit… dehogynem… most… valami icinyke-picinyke moccanás… vagy csak én mozdítottam a szelencére szorított fülemet? Fölugrott, begörbített háttal, lábujjhegyen újra körüljárta a szelencét, majd visszafojtott lélegzettel, óvatosan letérdelt mellé, és a fülét rászorította. Pirinyó moccanások, csisszenések. Aha… egy kígyó – villant Bab Berci agyába, és elvörösödött az izgalomtól. Biztos mérges kígyó. Amint fölemelem a födelet, kivágódik a kígyó feje, és puff, volt Bab Berci, nincs Bab Berci! Vagy egy gonosz dzsinn van benne, akárcsak annak a halásznak a palackjában. Úgy is van! Mivel érdemeltem volna ki éppen én egy tündér jótéteményét? Tündér? Tündér volt egyáltalán? Fehér tüllökben, az igaz, szép is volt, az is igaz… Miért? Szép boszorkányról még nem hallottál? Olyan szép, mint a nap, és olyan gonosz, mint az éjszaka.

Bab Berci megpróbálta maga elé idézni a jelenség arcát – és igen… igen, mintha lett volna valami furcsa a tekintetében… valami sandaság. Lehet, hogy nem is tündér volt ez, hanem boszorkány. Vagy a kettőnek a keveréke. Persze lehet, hogy ez egy boszordér volt. Vagy tünkány. Akkor ezer jaj nekem! Azám! Kétszer ekkora náthával, kétszer savanyúbban szedhetem télire a makkot meg a szelídgesztenyét… Na, nem… Bab Berci megmarkolta az aranyszelencét, erősen rászorította a fedelét. Csak ki ne nyíljon valahogyan… De hiszen fényesebb lett tőle az erdő, amikor kilibegett a fák közül… fény áradt belőle… Áradhat fény egy gonosz lélekből? Még a füvek is megfakulta, amikor eltűnt. Bab Berci szorítása lazult a fedélen… Eltűnt. Mint a kámfor. Még azt sem várta meg, hogy megköszönjem neki… Hát eltűnhet így, ilyen ukmukfukk, ilyen váratlanul egy jóságos lélek? Újra erősen megszorította a szelencét. Futott. Az erdei tó mellett lihegve megállt, egy bizonytalan pillantást vetett a szelencére, de azon nyomban megkeményítette magát.

– Tünkány volt – kiáltotta –, boszordér! – És zsupsz, belehajította a szelencét a tóba. A kékeszöld víztükör szelíd fodrokat vetett, a szelence megcsillant egyszer-kétszer süllyedtében, aztán eltűnt a fekete mélyben. – Ó, jaj, én szerencsétlen, mit tettem?! – rikoltott fel Bab Berci, és a fűre hajította válláról a zsákját a két gesztenyével, és loccs, ruhástul beugrott a tóba.

Leúszott a fenekére, vájkált, kutatott a hideg iszapban, ameddig csak bírta lélegzés nélkül. De nem talált semmit. Lemerült másodszor, ötödször, huszadszor. Késő estig kutakodott a tó fenekén, de mindhiába.

Közben egy borz odaóvakodott a zsákjához, megszagolgatta. „Aha, Bab Berci zsákja – mondta magában –, lássuk, mi van benne. Csak két szelídgesztenye. Ez is több a semminél.” Jóízűen befalta a két szelídgesztenyét, és elszelelt. Bab Berci meg csuromsárosan, csuromvizesen kikászálódott a tóból. Vacogott.

– Talán jobb is, hogy nem találtam meg – motyogta. – Persze, hogy jobb, többet ér nekem ez a két szelídgesztenye ezer aranyszelencénél. – Fölemelte a zsákját. – Az ördögbe is, eltűntek a gesztenyék. – Nesze neked, te savanyú, kétbalkezes, kétballábas, egybalorros, balsorsos balfék – mondta magának Bab Berci, és cuppogva, fröcsögve, csöpögve megindult hazafelé.

Olyan savanyú volt, mint egy hordó savanyú káposzta, és akkorákat tüsszentett, hogy Rimapénteki Rimai Péntekh, aki a közelben lakott, azt hitte, földrengés van.

Szegény Bab Berci azóta is azon tépelődik, jól tette-e, hogy eldobta a tündér vagyis hogy boszorkány vagyis hogy boszordér vagyis hogy tünkány vagyis hogy az ég tudja, kicsodának az ajándékát. Engem is megkérdezett, de én tanácstalan voltam. Azt mondtam neki, kérdezzen meg titeket, hátha ti tudjátok, mit kellett volna tenie

van olyan ember  életbe szeretnek  másiknak

tanácsokat  osztani életbe de  úgy  osztanak

egymásnak tanácsot  hogy  egyszer  életbe kipróbálták

mondták   neki mit  csináljon ilyen állapodba meg

lépte amit mondták rá jött  tényleg jó igaza van ebbe

tanácsba  amit  egészségügyből mondtál használt

többet sétáltam egyre jobban használ .valaki ezt

tanácsot mondjuk  nem elképzelni  életbe   úgy  van

vele ő   a saját   gondolata szeret megy csinálja az

egészségügybe  amit  tud  tanácsoltak életbe neki

meg  fogata lehet  attól  embertől tanácsot be vált

örül neki tanácsnak    használt az  tanács .de olyan

is van mai világba jót  akar  másik  ember tanácsot

ad  úgy  van vele  mondjad egyszer  meg fogadom

még  többet csináld jobb lesz fogad  meg  a  tanácsot

ilyenkor  ember  van úgy  meg se  fogadja azt bizonyos

tanácsot úgy van vele  megy és csinálja azt amit ő

tud rá jön az is  jó de   nem  teljesen jó úgy van vele

ki próbálja  azt amit  hajtogattak tanács  képen jó

ki  tapasztalta tényleg igazad volt meg  fogadta

tanácsot amit mondtak .meg kel fogadni  ember

tanácsokat az ember egészségére  válhat .

szeretnek igen csak  nagy ereje  van  sok sor meg

se  tapasztaljuk életünkbe szeretnek milyen nagy

ereje  van kételkedünk a  szeretet erejébe  ami

igen csak  nagy gond  hinni kel  szeret erélyébe

a szeretet legyőzi a bizonyos gyűlöletet az

emberek közt és  igazából  ez hiányzik

emberiségnek életbe mai  világba belenézünk

világba egyre  jobban  tombol  bizonyos gyűlölet

emberek közt    valaki életbe bizonyos hibát követ

követel  másik   ember  társa   felé nem ara

törekszik  éltbe  meg bocsásson  neki tiszta lappal

indítson   és  szeretetbe  éljen így kéne élni akkor

szeretet él emberiségbe akkor  a   szeretetet  nagy

ereje legyőzi a  gyűlöletet emberek közt ha  él

emberbe  szeret   annak élni kel az legyőz mindent

életbe  a  szeretet ha  él  szeretetet  emberbe .ha

meg figyeljük  mai világot  a egyik másik  ember

társunk nagy emberek közt egymást szapulják

vagy épen  egymás ellen szertelenséggel van

egymás iránt ők nem jó  vezetők életbe .  a

szeretet   mindent legyőz életbe  engedni kel

éljen  szeretet emberekbe ez  nagyon fontos.

mind a négy pont, amit veszünk, egy szép imával végződik, ami a jezsuita rend indulója, a Suscipe. Csak úgy szárnyal a dallama! „Vedd Uram, és fogadd egész emlékezetemet, értelmemet, akaratomat, mindazt, amim van! Te adtad nekem ide, én fölhasználom ezt, hogy szerethesselek, hogy én is adhassak Neked valamit! Nálam csak az van, amit kaptam, de ezzel én tudok szeretni, és adhatom Neked! Fogadd el! Arra ajánlom föl, amire Te adtad. És Te a szeretetre adtad, Urunk? Hát akkor ez is a szeretetet szolgálja!” Igen, erre ajánljuk föl, és Isten el is fogadja.

Elkezdődik ez a szeretet-viszony ezzel a meditációs ponttal az Isten és köztem. Élő, eleven, valóságos szeretet-viszony. Folytatódik napról-napra, és az életem tartalma lesz, legyen!

A második pontja ennek a szeretet megszerzésére szolgáló szemlélődésnek, hogy Isten az ajándékait nem küldi postán vagy hasonló eszközzel, hanem jelen van minden ajándékában. A napfényben, a levegőben, a vízben, mindenben, ami nekem jó, amit így kapok, jelen van Isten. A megváltó szeretetben, a bűnbocsánatban Ő bocsát meg személyesen a papon keresztül. Jelen van! A Szentlélek munkálkodik bennem, jelen van!

Rácsodálkozom erre a jelenlétre. Említettem, hogy én is minden imámat ezzel a jelenléttel kezdem: saját jelenlétemre gondolok. Ez egy csoda-dolog! Én magamtul nem tudok lenni, a létet kapom. A jelenlétem is ajándék. Amikor látom Isten jelenlétét az ajándékaiban, akkor én is szeretném nyújtani Istennek az én jelenlétemet. „Vedd, Uram, és fogadd egész szabadságom” – ez a pont is itt végződik a Suscipében.

A harmadik pont megint ez a teremtő, megváltó, közösségformáló szeretet. Megint valami mást veszek észre benne: hogy Isten az ajándékait nem úgy adja, hogy neki nem kerül semmibe, hanem észreveszem, hogy tevékeny, fárad, szenved, mert az embereken keresztül adja az ajándékait, és részt vesz a szenvedésben, a szüleink fáradozásában.

Amikor csinálják a reggelit, olyankor Ő is csinálja a reggelit, és takarít, és részt vesz minden tevékenységben. Itt van Istenünk szenvedésben, fáradtságban, mindenben. Ez óriási dolog! Ritkán gondolunk erre, hogy Isten jelenléte áthatja ilyen szempontból is a környezetünket. És én is tudok Istenért fáradni, munkálkodni? Hogyne! Egész a vértanúságig mi is föláldozhatnánk az életünket is. Csak szeretetedet add nekem, Uram, és a kegyelmedet, az elég!

A negyedik pont megint más szemléletet tár elénk. Minden évszak – tavasz, nyár, ősz, tél –, mindegyik meghozza a maga szépségét. Azt mondja Szent Ignác: Állj meg! A szépséget ne csak élvezd, hanem menj a szépség nyomán a forráshoz! Honnan jön ez? Isten maga a szépség. Az abszolút szépség. Hasonlóképpen a jóság, a bölcsesség, az igazság, amivel találkozunk. A gyöngédség az emberekben. Az ajándékozó szeretet. Ha találkozom vele, megyek a forrásig, és ott találom a forrásban magát, az Abszolút Jót, Abszolút Igazat, Abszolút Szeretetet, Irgalmat stb.

Kimondhatatlan nagysága van Istenben mindezeknek. És Isten ezt a csodálatos Önmagát akarja nekem adni. Mindent megtesz, hogy engem fölkészítsen arra, hogy találkozzam Vele, és Önmagát adhassa nekem szeretetben. És akkor megint: hát én? Adom én magamat? Igazán? Én is azon dolgozom egész életemben, hogy minél értékesebb legyek, és adhassam magamat. Ez a tiszta, igazi, jó magatartása a szeretetnek. Őszinte, tiszta, igazi magatartás, amiben semmi önzés nincsen. Igen! Én is készülök, és küzdök azért, Istenem, hogy magamat adhassam Neked. Ez lesz az üdvösség. Vedd Uram, és fogadd egész szabadságomat, mindazt, amim van! Te adtad nekem, íme, én visszaszolgáltatom. Így viszonzom a szeretetedet.

Íme, kedves Testvérek, a szeretet megszerzéséről szóló szemlélődés az, amit én is szeretnék a lelkigyakorlat utolsó napján átadni Szent Ignác jóvoltából, a Jó Isten jóvoltából. Vigyük! Vigyük! Éljük meg, hogy szeretve vagyunk, és viszonozzuk azt a szeretetet! Csodálatos, nagyszerű, hogy ez megadatik!

Ezzel zárjuk akkor le a lelkigyakorlatunkat. Ez az egész további életünkről szóló meditáció, szemlélődés. Ebben haladjunk! Már szeretünk, de még nem. A Van meg a Nincs ebben is bennünk még együtt van. Abból a kicsiből, ami van, menjünk tovább afelé, ami még nincs. „Levésben” vagyunk. És legyünk is, és ne álljunk meg

Mivel az igazságosság rendjének helyreállítása a büntetés immanens célja, minden büntetés szükségképen megtorló, akár szándékolja ezt a büntető személy, akár nem. Ha a megtorlást magában hordó büntetést beleállítjuk az emberi cselekvés keretébe, akkor alá lehet rendelni további, a büntetés bensőtermészetétől független és erkölcsileg értékes céloknak. Ezeket a további célokat az empirista-pozitivista büntetőjogi iskola Szent Tamással megegyezően sorolja föl. Ilyen cél elsősorban a bűnös meg javítása. Ha a vétkes nem javítható, vagy ha olyan nagy bűntettet követett el, hogy a földi igazságszolgáltatás nem hagy időt a javulásra, a büntetés legalább ártalmatlanná teszi a jogsértőt a társadalom számára és elretten, másokat hasonló bűntettek elkövetésétől (általános és részleges prevenció). Amikor tehát a büntetéseket felosztjuk javító (orvosló) és megtorló büntetések csoportjára, ez a felosztás nem úgy értendő, hogy a büntetés vagy orvosló, vagy megtorló, hanem úgy, hogy minden büntetés megtorló; a megtorláson túl azonban szolgálhat a büntetés más, a megtorlás fölé rendelt célt is, nevezetesen a bűnös megjavítását. Ha a megjavulás lehetősége nem áll fenn, vagy a megtorlást gyakorló ezt a célt nem tűzi ki, akkor a büntetés kizárólag megtorló.

A büntetés föltételezi a bűnt, az erkölcsileg beszámítható vétkes magatartást. Ha a megtorlás révén a sértett fél keresi a megfelelő viszonyt azzal, aki. az igazságosság erkölcsi rendjét megbontotta, és ha ezt a megtorlás benső természete hozza magával, nem lehet szó megtorlásról akkor, ha a sértés ténye nem emelkedik bele az erkölcs világába.^[4] A büntetés föltételezi tehát a sértőben az erkölcsi beszámíthatóságot. A beszámíthatóság metafizikai gyökere pedig az, akarat szabadsága. A szabadság révén a cselekvő saját tettének az ura, az egészen tőle indul ki, az övé marad és érette felelős. A relatív büntetési elmélet végső magyarázata a determinista pozitivizmus, amely az akarat szabadságával együtt tagadja a beszámíthatóságot és felelősséget. Szabadság és felelősség nélkül a büntetés csak. relatív célokat ismerhet el. Erkölcsi tartalom nélkül azonban a jog nem jog többé. Ha a büntetést leszakítjuk az igazságosság erkölcsi talajáról, voltaképpen denaturáljuk, éltető idegétől fosztjuk meg a büntetőjogot. ^[5]

A következő alapvető kérdés, hogy ki gyakorolhatja a megtorlást, ki rendelkezik a büntetés jogával? Sem az emberek közfelfogása, sem a társadalomelmélet és erkölcstudomány nem vonja kétségbe a felsőbbségi hatalom bűntető jogát. Így az elsősorban nevelési célzatú családi felsőbbség, a közhatalmi jellegű törzsfői hatalom és a joghatóság teljességével rendelkező állami közhatalom kétségen kívül rendelkezik a büntetés jogával A jogrendnek a társadalmi élethez szükséges biztosítása, a végrehajtás feltétlen hatékonysága a megtorlás jogától elválaszthatatlan. Az a kérdés, vajon az egyes magánszemélyeknek kijár-e elvben a megtorlás joga, vagy elvileg tagadnunk kell, hogy magánszemély a saját felelősségére és a saját cselekvőségével az őt érő jogsértést megtorolhatja az erkölcsi rend sérelme nélkül. Vagyis azt kérdezzük: minden magánmegtorlás szükségképen bűnös jogbitorlás-e, vagy nem?

Az önhatalom kérdésében a

területén fenntartja az önhatalmat a jogok szerzéséré, gyakorlására és megszüntetésére. De a jog érvényesítése és a jogrend, biztosítása törvényes renddel bíró szervezett államban közhatalmi feladat. Következőleg, arra a bíráskodásra vonatkozólag, amely az elismert érdekkel szembenálló és azt akadályozó magatartást megtöri, a tételes jog általános szabályul azt rögzíti le, hogy a törvénykezés csak az állam hatalmával történik. Mindazonáltal az egyetemes szabály alól való kivételképen a elismeri az önhatalmat bizonyos, sokszor elég tág keretek között a magánjogi követelés érvényesítésére is.

A törvénykező önhatalom vagy önvédelem, vagy önvégrehajtás. Önvédelem az abszolút jelleget magánjog ellen megkezdett, de be nem fejezett támadásnak a jogosított részéről történő önhatalmú visszautasítása. Ha a másik ember magatartása a jogtárgy fölötti uralmat nem támadja meg, csak veszélyezteti, a vele szemben kifejtett önhatalom az önvégrehajtás fogalma alá tartozó biztosító önsegély. Ha a támadás be van fejezve, a magánjogot a sértővel szemben érvényesítő önhatalom ugyancsak az önvégrehajtás jellegét magánviselő kielégítő önsegély. Az önvédelem tehát lényegesen nem különbözik az önvégrehajtástól. Mindkettő a jogtárgy fölötti hatalomnak önhatalmú érvényesítése a magánjogi érdeket gátló más emberrel szemben. Különbség a kettő között csak annyiban van, amennyiben a magánjogi érdekkel szembe helyezkedő másik ember a jogtárgy fölötti hatalmat csak veszélyezteti, illetőleg, már megsértette, vagy nemcsak veszélyezteti, hanem már, meg is támadta, a támadást azonban még nem fejezte be.

Az önhatalmú törvénykezést vehetjük tág és szoros értelemben. Ez a különböztetés különösen kidomborodik az önvégrehajtásnál, de vonatkozik az önvédelemre is. Értelemben vett önhatalmú törvénykezésnél a jogosított magatartása kevésbé támadó jellege és nem annyira a nyers fizikai erőre támaszkodik, a szoros értelemben vett önhatalmú törvénykezést ellenben az agresszivitás és a nyers testi erőszak jellemzi. Így tágabb értelemben vett önhatalmú törvénykezés a visszatartási jog, a megtartási jog, a beszámítás, a foglaló, a kötbér, a zálogjog, a bánatpénz stb. önhatalmú végrehajtásának tényei. Szűkebb értelemben vett önhatalmú törvénykezés pedig a testi, támadásnak erőteljes viszonttámadással való elhárítása, a jogtárgy stb. Önhatalmú törvénykezés az általános szóhasználat szerint csak a szoros értelemben vett önvédelmet és önvégrehajtást jelenti.

A tágabb értelemben vett önvégrehajtást és önvédelmet a tételes jog általában megengedi, a szoros értelemben vett önvédelem és önvégrehajtás megengedett alkalmazásának félteteleit azonban megszorítja. Tehát a tételes jog a szoros értelemben vett önhatalmú törvénykezésnek is helyet ad és ismer jogos önvédelmet és jogos önsegélyt is.

A szoros értelemben vett önvédelem magánjogi megengedettségét (jogvesztéstől, kártérítéstől való mentesség) a tételes jog nem szabályozza. A bírói gyakorlat a magánjogi megengedettség feltételeiül a büntetőjogi következményektől való mentesség feltételeit ismeri el. Büntetőjogi szempontból pedig „jogos védelem az, mely akár a megtámadottnak, akár másnak személye vagy vagyona ellen intézett, vagy azt fenyegető jogtalan és közvetlen megtámadásnak elhárítására szükséges.”^[6] t

Nem vagyok sem szociológus, sem bölcs öregember. Hogy mennyire jellemző az általam leírt társadalomkép, nem tudom, jóllehet én úgy érzem, igen általános. A dac társadalma – adtam volna címnek, ha nem félnék, hogy rám sütik: a komoly gondot, problémát elcsomagolom, s csupán provokálok. Kérem tehát mindazokat, akik nem értenek egyet velem, illetve a cikk lényegével, tekintsék vitaindító írásnak.

A mai magyar társadalom azon része, amelyik nem él tudatos lelki életet, a kamaszkorában megtanult meg nem értettség, viszálykodás, vetélkedés, énkeresés, célkeresés, felbuzdulás és elkeseredés, hangulati-érzelmi irányítottság, vészes énkiemelés és erős melankólia áldozata. Hogy sok-e a számuk azoknak, akik így élnek, arra azt felelhetem, nyugodt szívvel: igen, sok. Mert a tudatos lelki életet élők kategóriájába, vagy – mivel itt nem szentségtörés e kifejezés – kiválasztott csoportjába nem elég jelentkezni, nem elég arról nyilatkozatot kitölteni, hogy „mi mindig nyugodtak vagyunk”, vagy hogy „mi mindig szembenézünk az ellenséggel, vagy a veszekedést provokáló problémával”, még kevésbé elég egyszerűen azt állítani: „én hiszek”. Mindezen állítások akár igazak, akár csak szeretnénk, hogy igazak legyenek, csupán azt mutatják, hogy vannak még szilárd erkölcsi világképpel rendelkező honfitársaim. A tudatos lelki életet élő személy távol van a hangulatoktól; érzelemmel és véleménnyel rendelkezik, s azokat nem értékeli állandóan újra és újra az első kis látszat alapján. Ami pedig ezt biztosítja: bízik. Ami pedig a fő: nem alap nélkül. Legfőbb jellemzője, hogy nem határozza meg őt egy probléma sem, mint hazánk társadalmának nagy részét! A legfőbb tulajdonsága a rugalmassága, lendülete és bátorsága a félelmekkel, gyengeséggel, tévedéssel szemben. Rugalmassága nagyfokú alkalmazkodóképességet, kompromisszumkészséget rejt magába, mégis hajlandó anyagi körülményeit feláldozni a szellemiekért, lelkiekért. Emlékezzünk vissza, mennyien vállalták kereszténységük az elmúlt időszakban, és voltak hajlandóak vállalni a hátrányos megkülönböztetést. Ez az áldozathozatal igen fontos eleme a lelki öntudatnak. Mert mi, a többség mindeme tettünket kérdések és válaszok hálójában cselekedjük, ha adunk, kapni akarunk, ha kérünk, bőkezűséget várunk el. Ők nem tévedhetetlenek, nem legyőzhetetlenek, bár igaz, hogy sokkal inkább ellenállóbbak a fizikai, biológiai, lélektani, társadalmi nyomással, betegséggel szemben. Mi azt hisszük, mindent tudunk, jobban tudunk, a másik véleményének elfogadásából presztízskérdést csinálunk, s nem hajlunk a jobb, enyhítő szóra sem. S elértem a központi ragályhoz: a düh, harag, dac, makacsság, sértődékenység, érzékenység kérdéséhez. Bárhol, bármikor, bármire képesek vagyunk negatívan nézni, haragudni, keresztbe tenni. Magából a rosszul kialakított függő függetlenségből következik ez. A magyar fiatalság fejébe egyszerre verték az egyéniség jeleit, azok paramétereit és az egyéniség kárhoztatását, az alkalmazkodás, egyöntetűség törvényeit. Mivel egész iskolarendszerünk (nagy része) a tekintélyelvűségre, a katedrai kinyilatkoztatásra (nem Aquinói Tamás értelmében), s az öncélú fegyelemre épít, nem csoda, hogy az ember személyiségében az „egyéniség” nem képes normálisan kialakulni. Nemcsak az önálló kezdeményezés, a kérdezés marad így ki, de a tehetséges emberekkel való együttélés problémája is lesöprődik a színről. Holott egyrészt: minden ember tehetséges valamiben (ezt már Hadrianus is mondogatta…), és ezért ennek nem a csoportot bontó, hanem az egyéni felelősség oldalát kellene bemutatni. Másrészt a toleranciát – ma ez talán szintén tévútra vezetett mozgalom –, mint viselkedésmódot kellene elsajátíttatni a tanulókkal. Amikor a tudás érték, amikor az emberélet érték, akkor ezt tanítani is kell. Nem lenne szabad a tudomány halott arca mögé szorítani a diákot, hanem hagyni kellene, hogy mint élő az élővel, az alakulóval, változóval, a „játékkal” kerüljön kapcsolatba. Fontos lenne tehát, hogy személyiségünkbe beépítsük azokat az elemeket, amelyek képesek az indulati-érzelmi válaszoktól mentesíteni a tudat tiszta észjárását. Jó lenne, ha automatizálódott társadalmunk egyetlen szilárd és még megbízható elemét érzelmeink nem univerzális rendező elvként használnánk, hanem helyreállítanánk az összhangot az elme és lélek között. Ez a folyamat világméretű, mégis nálunk dívik nagyon az egypólusú személyiség, amikor a tudat és érzelem harcában mindig az érzelemkitörés nyer. Az oktatás, nevelés feladata lenne bemutatni, hogy a másik is gondolkodik, érez, szenved, és teszi ezt minden pillanatban! Fontosabb ez, mint hinnénk. Mert véleményünk mint a hangulatunk fordul jóból rosszba, pirosból zöldbe. A mindenkori magyar ember képe a XX. század végén: egyedül van és vív, küzd az ármány ellen, heroikus szenvedés áldozata. Mindnyájan óriási kereszteket hordunk, sokkal gyakrabban kívül, mint belül. És büszkék vagyunk erre, hogy ekkora a terhünk. Minden megoldási javaslat „a pszichológus hozzá nem értő okoskodása, aki csak mert a pálmaházban megterem, azért a sarkvidéken is ültetésre javasolja a kakaócserjét”. Az „én más vagyok, mint a többi” „rajtam nem lehet segíteni”; „máshogy kell”; sőt!: „egyáltalán ne segítsen senki, nem szorulok rá!” elvet, énképet minden magyar magán viseli. S eközben a halandósági, öngyilkossági, válási statisztikánk az égben. Az intelligenciahányadosunk és a tehetségmutatónk (ha lenne ilyen) társaságában. Nem véletlen, hogy pesszimizmusunk, gyakori váteszségünk, sziszifusziságunk ide vezet. Küzdésünk természetesen nem céltalan, nem eredménytelen. De talán máshogy is menne. A magyarság lelki térképe szerencsére még mindig nem írható le mechanikusan: a magyarságról alkotott következő kép: „jellemtelen, hátrányos, hiányos lelkű többség és klasszifikálódott hősök szűk köre” – szép hazugság, bárki állítja, szemfényvesztő s valami gyanúsat akar. Igaz viszont, hogy a legtöbb hazámbéli lelki fejlődését akadályozzuk: együtt mindenkiét. Korlátozunk, kirekesztünk, kizárólagosan ítélünk, beszélünk, cselekszünk. Nagy akadály, hogy a másik tudását igen ritkán fogadjuk el, hogy a gondolati szabadságot az „én gondolatom szabad és jó, a többiét felesleges meghallgatni”-ra fordítjuk le. Problematikus ez azért is, mert ahol meg a ló túlfelén ülnek, ott gyakran visszaélnek vele: vitázás, szócséplés lesz a megbeszélés helyén, a ki nem élt közléskényszer kiadásába torkollik a véleményezés. A Krisztus-imitáció és az egyéniség-elfogadás modell hiánya szüli az állandó és hangsúlyos „én”-kiemelést! Erre azért van szükség, mivel az én nem szilárd és rugalmas, tehát nem tökéletes – de jó lenne annak tekinteni, ezért az én hinni kezd saját tökéletességében, de hogy ki ne derüljön, hogy ez nem igaz, sérthetetlenné teszi. Ebből származik a szüntelen sértődés, félreértés, dac, vagy a másik véglet, a hűvösség, a távolság túlzott tartása; s mindkettőből az elidegenedés, a kapcsolatok elfelszínesedésének folyamata. Ami persze visszahat, és lehet, hogy valós oka az egésznek; lehet, hogy ennek a kialakulását kellene megvizsgálni? De a dacnak másik fontos hatása az erőszak. Akit nem lehet meggyőzni szóval, azt csak erővel lehet kényszeríteni. A sértettség agressziót szül (és a magyarságnak úgyis van egy űzöttség-hagyománya), akár mi vagyunk sértettek, akár mi sértünk másokat, az erőszak jó eszköz, s ezzel azután élünk is! Mi magyarok nagyon is gyakran élünk vele. De, és ez a civilizáció érdeme, igen ritkán vállaljuk, hogy nyíltan használjuk, mindenféle álca nélkül. Sokkal gyakoribb, amikor valamire hivatkozunk. (Jóság, a te érdekedben…), vagy amikor nem saját magunkat ruházzuk fel a hatalommal, hanem a saját funkciónkat! És láss csodát: tanárt, pedellust játszunk nálunk idősbekkel, jobbakkal, vagy akárkivel, aki útban van. Gyengeségünket, tudatlanságunkat, tévedéseinket, gátlásainkat tagadjuk mind az emberi kapcsolatok, mind a lelki folyamatok szintjén. Gyakori hit- és bizalomnélküliségünk miatt sokszor választunk „egy igaz útnak” egy személyt, akitől függünk (nyilvánvalóan vagy burkoltan); egy témát, egy hobbit, amiért meg is betegszünk, vagy nem találunk ilyet, és ez keseríti meg életünk. Panaszkodunk úton-útfélen, a felszínes tettek sajnos jellemzőek… Akik tudatos lelki életet élnek – mert ne felejtsük el őket se, hisz itt járnak közöttünk –, nem vetélkednek, de segítik egymást, nem civódnak, hanem megbeszélik az ügyet; pontosak, elismerik a másik idejének fontosságát; válaszolnak a levelekre, távlatokban gondolkodnak, összefüggéseket keresnek – de nem mindenáron, képesek bármikor ellazulni, nem a lelkin és a testin spórolnak, hanem szellemi igényeik tárgyi kielégítésén, mert képesek a szellemüket olyan frissen tartani, hogy az bármikor képes legyen kipótolni hiányzó könyveket! S mindennek csak az a feltétele, hogy elhiggyük: a lelki folyamatokat megváltoztathatjuk, rajtunk múlik, hogy dühünk előrevisz, vagy mást rombol, hogy észrevegyük és irányítsuk saját világbirodalmunkat!