Mire elég a kályhában a fa, addigra a mesének is vége…
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy falu. Ebben a faluban is az utca két oldalán sorakoztak a házak. Az utca itt is poros volt nyáron, és sáros télvíz idején. A legtöbb házon nádfedél, néhányon cserépfedél volt a korona. Egyszóval: olyan falu volt, mint a többi.
Egy este fiatal házaspár érkezett a faluba. A férfi szakadt csizmája, az asszony sebes lába mutatta, hogy messziről jöttek. Amikor a falubeliek megtudták, hogy nem szándékoznak továbbvándorolni, kegyetlenül mondogatták egymásnak: két szegénnyel lettünk gazdagabbak. S ingósága, se aranya nem volt a két vándornak; krajcárja is csak egy cipóra való. Mégis volt egyetlenegy kincsük. Érkezésük napján még a szíve alatt hordozta ezt a kincset az asszony. Egy szép napon megszületett leánygyermekük. Boldogabbak lettek ugyan, de még szegényebbek.
A falu végén laktak a csőszkunyhóban. Olyan kunyhó volt ez, hogy se teteje, se oldala: mindjárt fölkapja a szél. Ezt a kunyhót adták nekik a falubeliek, mert az öreg csősz aki előttük ott éldegélt, elment bárányfelhőket vigyázni. A csőszkunyhóval a csősztisztség szokás szerint az új gazdára szállt volna, de a falubeliek nem bízták jószágaikat és álmukat az idegenekre.
– Tavaszig majd elválik, hogy tiszta-e a kezük; addig meg úgy sincs mit őrizni – mondta a pék, aki a bíró is volt egy személyben.
Nem kellett tavaszig várni. Egy téli éjszakán, mikor olyan hideg volt, hogy a csillagok mind odafagytak az ég kárpitjára, csattogó fogú farkascsorda támadt a falura. A meg nem választott csősz, hogy megőrizze a falut, útjukat állta.
Ő egyedül volt, a farkasok harmincan. A falu házai messze voltak; s ha az üvöltés eljutott is odáig, azt hitték az emberek, hogy a szél zendített rá erősebben. Reggelre a farkascsordát varjúcsapat falta. A kunyhóban pedig holtan feküdt az ember, holtan megszakadt szívű asszonya. Egy teknőből lett bölcsőfélében, félig fagyottan, keservesen sírt a kislány. Így találtak rá. A falubeliek nem voltak rossz emberek. Tudták, hogy jóért jó jár; és a kislánynak akarták meghálálni, hogy az apja megmentette a falut. Össze is kaptak azon, hogy ki legyen a nevelőapja, a nevelőanyja. A kovács, a favágó, és a gyertyamártó, még ölre is mentek. Asszonyaik egymás hajába kapaszkodtak.
– Kormos lesz nálatok az arca! – kiáltotta a kovácsnéra a favágó felesége.
– Nálatok, az erdőben felfalja a medve! – nyelvelt a kovácsné.
– Nálam lesz a legjobb helye – így a gyertyamártó párja.
– Még mit nem, hogy rácseppenjen a kis kezére a forró viasz! – támadt neki mind a kettő.
A pék, aki bíró is volt egy személyben, végül így tett igazságot:
– Senkié nem lesz a gyermek, hanem mindenkié. Egyszer az egyik, máskor a másik viseli gondját.
Ebben aztán, ha nehezen is, megegyeztek. Így lett a két szegény kincséből a falu árvája. Tavaszig a péknél, nyárig a kovácsnál, őszig a favágónál, télvíz érkeztéig a gyertyamártónál élt. A pékkemence forrósága, a kovácsműhely tűzhelyének lángja, a favágó éneke, a gyertyamártó tréfái melegítették át dermedt kis szívét.
Ahogy teltek-múltak az évek, úgy nőtt szívében egyre jobban a tűz adta, szeretet nevelte melegség. Szeme csillogó fényt kapott, néha szikra villant benne. A kovács üllőjéről pattant hasonló.
A legények vették észre először, hogy tűzből való. Esténként, mikor a kútra ment vízért, csoportosan lesték. A gyávábbak messziről, a bátrabbak közelebbről kísérték. Meg is szólították. Kivették a kezéből a nehéz kannát, és csókot kértek tőle cserébe. A lányos házakból elmaradtak a legények, és sok lány pártában maradt.
Az öregasszonyok összesúgtak; a régi kedves lánypajtások gőgös tekintettel méregették, ha valahol megjelent. Így támadtak első irigyei.
Egyik nevelőapja, a pék kenyeret dagasztott egyszer. A lány ott állt mellette, és amúgy játékosan kezébe vett egy darab nyers tésztát. Ahogy a pék gyúrta, dagasztotta a tésztát, hirtelen felkapta a fejét, és a levegőbe szimatolt. Ránézett a lányra; s akkorát kiáltott, hogy a sarokban kucorgó pékinasnak ijedtében cigányútra csúszott a torkán a kiflivég.
A lány kezében frissen sült cipó gőzölgött. Az esetnek hamar híre ment, s mindenki a lány kezében sült cipóból kívánt enni. Az asszonyok megdagasztották otthon a tésztát – a kenyérnek, a kalácsnak valót –, és a lányhoz siettek. Ő pedig nagy örömmel sütött mindenkinek.
Amikor a kovácsnál lakott, a kovácslegények azon vetélkedtek, melyikük tudna puszta kézzel meghajlítani egy nagy darab vasat. A lány a vetélkedők közé állott, és egy lágy mozdulattal meghajlította a kemény vasat.
Amikor ennek híre ment, a legények este a kútnál nagyobb tisztelettel szóltak a lányhoz. A férfiak pedig ezentúl a lánnyal hajlíttatták a patkónak, a fegyvernek, a szerszámnak való vasat.
Egyszer tengerihántáskor az egyik vendég nyitva hagyta az ajtót, és a váratlan szél eloltotta a gyertya lángját. Nem is vették észre mindjárt, hogy nem ég a gyertya, mert világos volt a kamrában. Olyan világos, hogy talán még azt is elfelejtették: este van. A világosság a lány szeméből áradt. Amikor kiment a kamrából, csak akkor lett sötét. Egyre több ember hívta esténként magához a lányt, hogy az ő szeme világánál láthassanak. Télen csak ránéztek a lányra, megsimogatták a haját: és nem fáztak többé.
De nem mindenki örült a lány tetteinek. Először a pék türelme fogyott el. Így szólt a lányhoz:
– Ne süss több kenyeret ingyen az embereknek, mert mind csak a te kenyeredet kívánják! Nálam halomra szárad még a kalács is. Jer hozzám, segíts nekem! Együtt jó pénzért eladjuk majd a kenyereinket. Gazdag leszel, s gazdagon férjhez adlak.
