Az utolsó három fejezet az időbeli egzisztencia egyik alapdimenzióját próbálta feltárni: az ember még nem ’otthonos’ saját lényében; hogy a rábízott emberlétet megvalósítsa, múltjában szét kell választania a jót és a rosszat (megbánás), jelenét meg kell nyitnia valami nagyobb felé (hit), és olyan jövő felé kell tartania, amely beteljesedést ígér neki (remény). Ami egzisztenciánkban valóban maradandó, az nincs kezdettől fogva ’megadva’. Csak a szabad önrendelkezésben, a ’magunk megszülésében’ jön létre. Az ember ’szubsztancialitása’ nem annyira kezdet, mint inkább vég. Azáltal ’áll fenn’, hogy szabadságával ’véglegesíti’ önmagát. Az igazi emberlét feladat[72], ’bontakozó lét’. A megvalósítás szüntelenül lemarad a követelés mögött. Egész lényünkben mindenütt állandó eltérést találunk a vágy és a mű között. Még nem ’vagyunk’. Szakadatlan újra kell magunkat ’teremtenünk’ megbánásban, hitben és reményben. A tulajdonképpeni feladat tehát nem az, hogy ’szállj magadba’, hanem ’lépj ki magadból’, ’légy több’. Az egzisztencia ’zsenialitása’ így abban áll, hogy tudjuk odaadni’ magunkat. Csak ezáltal teremtődik az emberben nagy, maradandó és érvényes[. Állandóan meg kell újítanunk mindent, ami bennünk van. Csak így keletkezhetik ’lényegi emberség’. Dióhéjban ez az eredménye a három utolsó vizsgálódásnak.
Ezzel viszont azt is kijelentettük, hogy az emberi autenticitás állandó veszélyben forog. Még nem ’hódítottuk meg’ saját lényünket. E1 tudjuk veszíteni önmagunkat. Az emberi egzisztencia lényege szerint ’ingadozó’. Sajátmagunk ’megteremtése’ a bizonytalanságnak, az elveszítés lehetőségének szférájában megy végbe, a ’kísértés’ körében. E fejezet első részében meg szeretnénk állapítani, hogy lényünk csak a leküzdött kísértésben tudja megteremteni saját magát. A második részben aztán azt kell majd megmagyaráznunk, hogy a názáreti Jézus élete folyamán kísérthetetlennek bizonyult és ezzel áttörte embermegértésünket.
Nehéz dolog ma a kísértésről beszélni. Azt a hatalmas egzisztenciális folyamatot, amelyet ’kísértésnek’ nevezünk, manapság sokszor észre sem veszik, vagy a brutális érzékiség kicsinyes, banális és unalmas tünetének értelmezik. Sokszor az a benyomásunk, hogy a mai ember úgy gondolja: minél ’testhezkötöttebb’ egy lény, annál inkább érzi magát kitéve a kísértés szférájának. Valójában azonban éppen az ellenkezője igaz. Minél jobban kötve van egy lény testi mivoltához, annál kevésbé ’szabad’, s ennek következtében annál kevésbé van kitéve igazi kísértésnek. És megfordítva: minél magasabb létfokon áll egy lény, azaz minél szellemibb, szabadabb, annál inkább van veszélyeztetve igazisága. Ennek a szabadság által kell megteremtődnie benne. De minél szabadabb egy lény, annál ’összeszedettebb’ a szabadsága, annál inkább csődöt mondhat szabad önrendelkezésében. Ha tehát az emberi kísértés igazi lényegét és fő formáit akarjuk megérteni, akkor azoktól az emberektől kell tanulnunk, akik eljutottak az emberi autenticitás legvégső határáig: a szentektől. Az ő harcaikból ismerhetjük meg egzisztenciánk valóban veszélyeztetett pontjait. Az emberi kísértés lényege ott van, ahol a szenteket érte kísértés.
Először azonban egy fontos megkülönböztetést kell tennünk. Az, amit általában ’kísértésnek’ neveznek, két lényegesen különböző jelenséget tartalmaz. Ezeket világosan el kell választanunk egymástól, ha meg akarjuk valamennyire érteni a ’benső élet’ folyamatait. Az első jelenséget egyszerűen ’próbának’ nevezhetjük. Csak a második jelenség számára kellene fenntartani a ’kísértés’ megnevezést.
A ’próba’ nem más, mint a szívnek az a ’próbáratétele’, amiről a zsoltárok oly gyakran szólnak. A 138. zsoltárban ezek a rendkívüli teremtményi merészségről tanúskodó szavak állnak: „Vizsgálj meg Isten és ismerd meg szívemet, – próbára vess, lásd hogyan érezek. – És lásd, hogy nem a bűnök útja von, – és vezess engem az Ősi úton!” (Zsolt 138,23-24. Sík Sándor ford.)A szívnek ez a megpróbáltatása szerfölött fájdalmas folyamat. Nagy elhagyatottság ragadja meg ebben az állapotban a szentek lelkét; az ’Istennel való egység’, lelkük ’átérzett’ ereje, mintegy megtört. Krízisek lépnek fel, amelyekben a szellem végső döntések elé kerül. Ezekben a krízisekben kell megmutatkoznia, hogy az ember szíve valóban Isten felé hajlik-e. A döntő azonban ebben a megtámadott állapotban az, hogy a ’próbatétel’ egész folyamata a világosság és a meglátott értelmes összefüggés terében játszódik le. Kiutakat látunk és előrevonszoljuk magunkat. Az újrakezdés útja nyitva áll. Maguk a próbák az a láthatatlan út, ahol az ember végigvándorol, hogy ’tovább’ jusson. Ebben a fáradozásban sűrűsödik össze az összes teremtmény nagy törekvése. A szellemiség felé val6 menetelés fáradságos és fájdalmas eksztázis az elleniünk álló világon keresztül. A ’kereszt’ ebben az értelemben a szellemi létben való kiválasztás elve. Az élet mint megerőltetés teljesedik be. A próba szívettépő ’magát-előre- küzdés’, ’előre-törekvés’. De ez minden élet uralkodó törvénye. Ami ezután a megerőltetés után az emberből megmarad, az benne a legértékesebb. Az 56. zsoltár így ír a szenvedő, bolyongó, éjjeleit a legmélyebb lelki szorongatottságban töltő emberről: Isten „összegyűjtötte könnyeit korsajába” (Zsolt 56,9).
Egészen másképp van a tulajdonképpeni ’kisértés’-nél, bár a különbséget nehéz szavakba foglalni. Minél mélyebb dolgokról beszélünk, annál nagyobb a veszély, hogy meghamisítjuk Őket. Talán így lehetne megfogalmazni a különbséget a ’próba’ és a ’kísértés’ között: Az előző az életnek csupán már fennálló értelmi összefüggéseit teszi próbára; benne mutatkozik meg, helytáll-e a lét struktúrája túlfeszítés, túlterhelés esetén. A kísértésben viszont mintegy semmivé lesz ’nyilvánítva’ a teljes egzisztencia: az ember egész eddigi élete ’lényegtelennek’ tűnik; valami újat kell elérni; az ember ’kiélte magát’; eddigi létsíkján valami ’peremhez’ jut; ha még tovább akar élni, magasabbra kell emelkednie, de nem megközelítés és átmenet, hanem elhatározás és ugrás által; fölfelé nem vezet ’út’; a különböző egzisztencia-síkok között szakadék tátong, amelyet csak végső merészséggel lehet átugrani. Ebben a merészségben az egész egzisztencia, minden, amit elért és felépített, minden értékvonatkozás és minden meggyőződés döntés elé kerül; nincs többé kiút, csak a ’sötétbe ugrás’; az ember legsajátosabb lényege az, amit ebben az ugrásban át tud menteni magából a másik partra. A legegyszerűbb képlet formájában: a kiállt támadás által ’előbbre’ jut az élet, a kiállt kísértés által ’följebb’ kerül. így a próba és a kísértés elsőrangú szellemi események, az önmagunkká-levés lehetőségének feltételei. Egyúttal azonban egzisztenciánk legvégső veszély-jelenségei is.
Milyen pontokon érte mármost kísértés azokat az embereket, akikben emberi egzisztenciánk fénylő megvalósulásra jutott, és akiket ’szentek’-nek nevezünk? Az Ő tapasztalataikból szeretnénk ’kiolvasni’ általános emberi veszélyeztettségünk belső struktúráját, és így a ’kísértés metafizikáját’ felvázolni.
A szentek gyakran beszélnek egy olyan kísértésről, amely teljes egzisztenciájukat lázadásba hozta és végső döntések elé állította őket: a ’gazdagság utáni mohó vágy’-ról. Ez a banális kifejezés egy átfogóbb valóság rövidített formája. ’A gazdagság utáni mohó vágyat’ magunkban hordozni nem jelent szükségképpen anyagi javak utáni törekvést. Valami fontosabbat, alapvetőbbet tartalmaz: azt, hogy,az egész valóságot, de mindenekelőtt Istent és az ő kegyelmét a manipulálhatóság hatáskörébe akarjuk vonni’. ’A gazdagság utáni mohó vágy’ ebben az értelemben emberlétünknek első, minden szent dolgot veszélyeztető és legalapvetőbb kísértése. A szentek akarata, ami őket szentté teszi, arra irányul, hogy Istent magukban hordozzák és másokhoz vigyék. Ez szentség és kísértés egyszerre. Kísértés, mert ezáltal az ember Istent hatalmába akarja keríteni. Isten mindig kisiklik az ember markából, mégpedig éppen amikor azt hinné, hogy már-már megragadta. ’Istent kényszeríteni akarni’- ez ennek a kísértésnek lényege: úgy fogva tartani, ahogy szeretnénk, hogy a mienk legyen; őt és kegyelmét szabályokba, rendszerekbe és m6dszerekbe befogni; azt akarni, hogy közelségével, szavával, kinyilatkoztatásával mindig rendelkezhessünk és állandóan érezhessük vigaszát, fényét, melegét, közvetlen kegyelmét. így akarják sokszor még a szentek is az Isten országát ’hálójukba fogni’. Ebből a kísértésből keletkeznek az emberi istenkeresés bűvészmutatványai: a vallásosság tervszerűtlenül sziporkázó felfokozása, a fanatikus kultusz üzem csalóka sokrétűsége, a vallásos gyakorlatok, elképzelések és érzelmek bizarr alakulása, a kereszténység fanatikus és türelmetlen kiélezése. így csúszik le a szent élet a lényegtelenbe. De Isten nem hagyja magát kényszeríteni készülődéseink halmozása, imádságunk szavainak szaporítása vagy hosszas töprengéseink által. A szentség tulajdonképpeni tevékenysége: a készség, a kitartás, a várakozás, az ajtók megnyitása, a karok kitárása. Ezt azonban a szent csak a kísértésben tanulja meg. Isten annak ajándékozza magát, akinek akarja. Az embernek utat kell készíteni neki. Dombokat lehordani és völgyeket feltölteni. Hogy Isten rátér-e ezekre az előkészített utakra, hogy bemegy-e az ember ajtaján, hogy megengedi-e az ölelést, az csakis tőle függ, azt rá kell az embernek bízni. Ebben az első kísértésben a szent valami titokzatosat tanul meg: Isten közelségét megtapasztalni annyit jelent, mint közelségét rejtettségként megélni; tulajdonképpeni ’itt-létét’ csak ’ki-vonulásakor’ fogjuk fel. így magafelfedése egyúttal áthatolhatatlan elrejtőzés, jelenléte fájó távollét. Még legközelebbi közelségében is mindig távol van, sőt távolsága közellétével még csak fokozódik. Isten tehát ott és akkor adja jelenlétét, ahol és amikor akarja. Tisztán kegyelemből, tisztára ’ingyen’. A rómaiakhoz írt levélben az ember istenviszonyának ezt a dimenzióját így fejezi ki Pál: „Azon könyörülök, akin akarok, és kegyelmes vagyok aziránt, aki iránt nekem tetszik. Tehát nem azon múlik, aki erőlködik, vagy aki törtet, hanem az irgalmas Istenen” . Az emberi egzisztenciának ez a teljesmértékű ráutaltsága Isten személyes, minden ’miért’-től mentes szabadságára a „Hogyha az Úr nem építi a házat – aki építi, hasztalanul fárad. – Hogyha az Úr nem őrzi meg a várost: – az éjjeli őr haszontalan virraszt. – Hasztalan nektek hajnal előtt kelni, – késő éjjelig dolog mellett ülni,- Akik kemény munkával esztek kenyeret: – álmában is bőséggel ád az Úr annak, akit szeret.” Sík Sándor ford.) Az ’Isten-esemény’ olyasvalami, ami az embert megrohanja és hatalmába ejti. Mit sem használ az embernek, ha akár tengernyi szánalmat, megbánást, aggályt, önmarcangolást és nyugtalanságot forgat a fejében. Mindez nem képes ’kényszeríteni’ az Istent. Az ember nem keresheti Istent úgy, mint egy tárgyat, amit véletlenül rossz helyre tett, de ha jól eltesszük, mindig ’kéznél’ van. Isten az, akit lényegéből kifolyólag mindig csak keresni lehet és soha végleg megtalálni. A ’megtalált Isten’ nem Isten. Újdonság és ’kierőszakolhatatlanság’ Isten lényeges meghatározói. A valódi Isten mindig alapvetően ’új’. Lényével nem lehet ’rendelkezni’, azaz nem lehet a ’gazdagság utáni mohó vágy’ ’tárgyává’ tenni.
A szenteknek ebben a tapasztalatában egzisztenciánk metafizikai magyarázata rejlik. Igazi lényünket ott kell keresnünk, ahol szabadság, juttatás, ajándékozás történik, azaz a szabad személyi kapcsolatok szférájában, vagyis azon a területen, ahol a lét kezdi elvonni magát a birtoklás, rendelkezés és kényszeríthetés világából. Pontosan az igazit, azt, amiben lényegien emberek vagyunk, nem birtokolhatjuk, hanem mint ajándékot kell megkapnunk. Emberlétünknek első lényeges kísértése abban áll, hogy a személyest – bármi legyen is az: barátság, szeretet, tisztelet, összetartozás, egyáltalán mindaz, amit egy másik személy ad – nem szabad mivolta szerint, hanem birtokként akarjuk ’kezelni’. Ha ez a kísértés legyőzi az embert, akkor tönkreteszi saját magát és létfelépítő kapcsolatait: dologivá vált, lényegtelen, összetört világ jelenik meg körülötte, az, amit Gabriel Marcel így nevez ’le monde cassé’. Ezzel szemben ha az ember lemond arról, hogy a másikat saját céljaira ’használja’, hogy ’sajátmaga gyarapításának’ eszközévé alacsonyítsa le, akkor új, tiszta, lényegi világ teremtődik körülötte, a szelídség, a szabad adás, a kímélet, a tapintat, a békesség és a türelem létvonatkozása. Az ilyen ember lénye annak bizonyítékává válik, hogy van még valami más is, mint amit kikényszeríthetünk, meghódíthatunk és hatalmunk alá vethetünk. A személyes és mind személyesebbé váló világ a ’gazdagság utáni mohó vágy’ mindennap új leküzdéséből keletkezik.
A szentek a maguk sokszor együgyű, de a lényegre célzó nyelvén második alapkísértésüknek ’a világ hiú dicsőségét’ nevezik. Ez a kifejezés átment a jámborság szókincsébe, és sokszor csak úgy meggondolás nélkül mondjuk ki, pedig mély egzisztenciális tapasztalatra vonatkozik. Isten a szentek számára világunkban sokszor nem eléggé ’fénylő’. Azt szeretnék, ha szebb, hatalmasabb, ’csodálatosabb’ lenne. Miért nem mutatja meg világosabban hatalmát? Miért kell Isten barátjának ugyanúgy szenvednie, mint ellenségeinek? Miért nem kíméli meg őket a villámtól, fergetegtől, pestistől, éhségtől és háborútól és mindattól, aminek ezek a képek szimbólumai? Isten türelme elviselhetetlen! Megjár minden kanyargós ösvényt, ami csak teremtésében lehetséges; végeérhetetlen tekervényes vonalakat és köröket húz, amelyek látszólag mindig ugyanarra a pontra vezetnek vissza. Semmit nem rövidít meg. Időt hagy magának. Pazarolja az időt, időrabló kerülőket tesz, ellenlábasokat enged fellépni. úgy tűnik, mintha eltékozolná a legértékesebbet. Félig kész műveket figyelmetlenül félretesz és rombadőlni hagy. Mindent folyton elölről kezd. ’Kiábrándító’ Isten ő. Művei, világkormányzása, csodái, egyháza, igazsága és kinyilatkoztatása, mindez végtelen messze van attól a világosságtól és megbízhatóságtól, amit az ember Istentől el szeretne várni. Olyan Isten, aki a bűnös várost, Ninivét nem pusztítja el, de Jónás kis bokrát hagyja kiszáradni. A gonoszokat, eretnekeket és a bűnösöket szelíden kezeli, sőt istápolja és kíméli. Mily sokszor jelenik meg az istenség mint kicsinység, hiányosság, szegényesség és üresség! Az Isten nem ’bír’ a világgal! „Felfoghatatlanul nagy az a türelem, amit Isten szentjeitől elvár. Nem csoda, hogy ez… legtitkosabb kísértésük: a türelmetlenség kísértése; hogy Istent magukkal rántsák, rövidítsék útjait, meggyorsítsák Isten kezét, kormányozzák, mérjék és felmérjék Isten szemét, sőt szeretetét; hogy Istennel szemben erőszakot alkalmazzanak… Milyen nagy dolgot követel az Űr tőlünk: hogy gyermeklépéseinket az ő nagy lépéseihez illesszük, rohanásunkat hozzászoktassuk az ő lassú járásához, hogy túl hangos szavaink letompuljanak Isten leghalkabb szaváig, sőt örök hallgatásáig”
Az emberi szellem egyik leghatalmasabb kísértése: csalódni abban, ami a legdrágább nekünk, amivel igazi valónk ajándékozott meg, amit mindenkorra megszerettünk. Ennek a kísértésnek legkézenfekvőbb oka az, hogy minél személyesebb és anyagtalanabb az érték, annál inkább veszít hatóerejéből a hétköznapi élet embere számára. Nincs meg benne a materiális valóság fogható nyilvánvalósága, mintegy sűrű ’jelenléte’. Az ember azt szeretné, hogy amit ő ’fénylőnek’ tapasztalt, az mindenki másnak is valahogy csodaképpen fényeskedjék. Nem bírja elviselni, hogy ami neki szép, az nem mindenkinek szép. És így kezd el kételkedni abban, ami legkedvesebb neki: anyjában, feleségében, barátjában, Istenében. Ha ezt a kísértést leküzdi valaki, észreveszi, hogy az igazit nem lehet bebizonyítani, hanem olyan mértékben nő, amilyen mértékben tisztul odaadásunk. Nem szabad elvárni a legkedvesebbtől, hogy mindenkinek kedves legyen, és a legdicsőbbtől, hogy mindenki számára dicső legyen. Van az emberi egzisztenciában egy végső mélység, ahol az ajándék egészen egyéni lesz, csak egyszer és csak erre az egyetlenegy emberre érvényes. A ’világ hiú dicsőségének’ kísértését leküzdve, szellemileg elmélyül körülöttünk a világ, feltárja lényeges dimenzióit, a mindenki által felfogható felület mögött. Minden előretörésünknek a szellemi világba ezen a kísértésen kell átjutnia.
Végül (harmadszor) a ’féktelen gőgöt’ nevezték meg a szentek utolsó alapkísértésükként. Ha az ember kiállta a ’gazdagság utáni mohó vágy’ és a ’világ hiú dicsősége’ kísértését, szelleme érzőbb, világosabb és ’tágabb’ lesz. Kitágulnak létének határai. A létnek azt a magasságát éri el, amely egyúttal a világnak is magaslata. A kedély fénylő szakadék felett lebeg. Ebben a pillanatban az egész világ kicsinek és nyomorúságosnak tűnik. A szellem a másba nyúlik fel, az ismeretlenbe, túl minden világin. ’Istennel rokonnak’ érzi magát abban a félelmetes értelemben, hogy úgy érzi magát, mintha Istenné vált volna. Hatalmas erőérzet és uralkodó nagyság ébred benne. A világnak és saját énjének ezekről a magaslatairól kell a szentnek visszatérnie a ’kis emberek’ nyomorúságos életébe, a ’hétköznap jámborságába’, ahová Isten hívja; a hosszú órákba és napokba, amelyek tele vannak mindennel, csak Istennel nem. Így tör be az éjszaka a szent lelkébe. Csalódott, és ez az üresség érzésévé válik. Az értelem elhomályosul, az akarat összeomlik, az emlék üressé lesz és a szív nehéz, tele keserűséggel: bensőleg megtört az ember. A szentek ezt az állapotot maradéktalan odaadással küzdik le. Szótlanul, értelmetlenül, kifosztva, lelkük éjét vak szemmel szemlélve térdelnek érthetetlen Istenük előtt. Felkeresik testvéreiket a hétköznap önzetlen, önfeledt szolgálatában. Belemennek Isten kifürkészhetetlen akaratába. És ekkor valami alapvető történik, ami az emberi szentség határát jelenti: a szent kész feladni örök boldogságát és készségesen elébe sietni a kárhozatnak, ha ez Isten akarata. Ezt a magatartást találjuk Sziénai Katalinnál, Folignói Angélánál, Szalézi Ferencnél. Sőt Loyolai Ignáctól sem esik távol ez a gondolat. Tu1 kényelmes lenne mindezt mint abszurdumot, ’per impossibile’ feltevést félretenni. A tiszta szeretet szívbeli gyakorlatai ezek. így nő Isten az ember életében az öndicsőítés és a ’féktelen gőg’ kísértésének leküzdése által.
