Categories
Egyéb kategória

A tanító tanítása

Sok évvel ezelőtt Éva néni ötödikes osztálya előtt állt, és azt a hazugságot mondta a gyerekeknek, hogy mindegyiket egyformán szereti. De ez lehetetlen volt, mert az első sorban Horváth Peti olyan rendetlen és figyelmetlen kisfiú volt, hogy Éva néni valójában élvezettel írt a feladataira vastag piros ceruzával nagy X jeleket, és a lap tetejére pedig legrosszabb érdemjegyet.

Egy napon Éva néni a gyerekek régi bizonyítványait nézte át, és megdöbbent Peti előző tanítóinak bejegyzésein. „Peti tehetséges gyerek, gyakran jókedvűen kacag. Munkáját pontosan végzi és jó modorú. Öröm a közelében lenni” – írta első osztályos tanítója.

Másodikban így szólt a jellemzés: „Peti kitűnő tanuló, osztálytársai nagyon szeretik, de aggódik, mert édesanyja halálos beteg. Az élet Peti számára valódi küzdelem lehet.”

Harmadik osztályos bizonyítványában ez állt: „Édesanyja halála nagy megrázkódtatás számára. Igyekszik mindent megtenni, de édesapja nem nagyon törődik vele.”

Negyedik osztályos tanítója ezt írta: „Peti visszahúzódó és nem sok érdeklődést mutat az iskola iránt. Nem sok barátja van, és néha alszik az osztályban.” Ezeket olvasva Éva néni ráébredt a problémára és elszégyellte magát.

Még rosszabbul érezte magát, amikor a Karácsonyi ünnepségen tanítványai fényes papírba csomagolt, gyönyörű szalaggal átkötött ajándékait bontogatta, és köztük meglátta Peti ajándékát, a fűszeresnél kapható vastag barna papírba bugyolálva. Éva néni a gyerekek előtt bontotta ki az ajándékokat, és gondosan nyitotta ki Peti csomagját. Néhány gyerek nevetni kezdett, amikor meglátta a kövekkel kirakott karkötőt, amiből néhány kő hiányzott, és mellette egy negyedüvegnyi parfümöt. De a gyerekek nevetése abbamaradt, amikor hallották, ahogy Éva néni felkiált: „Milyen szép karkötő!”, és látták, hogy felveszi a karkötőt és csuklójára cseppent a parfümből.

Horváth Peti egy kicsit tovább maradt az iskolában, hogy megszólíthassa: „Éva néni, ma olyan volt az illata, mint valamikor édesanyámé.” Éva néni sokáig sírt, amikor a gyerekek elmentek. Attól a naptól kezdve nem olvasást, írást és matematikát tanított. Elkezdte a gyerekeket tanítani.

Éva néni különös figyelmet szentelt Petinek. Ahogy dolgozott vele, Peti elméje mintha életre kelt volna. Minél több bátorítást kapott, annál gyorsabban reagált. Év végére Peti az osztály élére került, és már azért volt hazugság, hogy minden gyerekeket egyformán szeret, mert Peti lett a legkedvesebb diákja.

Négy évvel később egy üzenetet talált Petitől, amit az ajtaja alatt csúsztatott be. Az állt benne, hogy ő volt élete legjobb tanítója. Azt írta, hogy befejezte a középiskolát, az osztályában harmadik volt az élen.

Négy évvel később egy újabb üzenet érkezett, amiben azt mondta el, hogy bár voltak nehéz időszakok, kitartott tanulmányai mellett, és hamarosan egyetemi diplomát szerez, legmagasabb kitüntetéssel.

Még négy év telt el, és újra levél érkezett Petitől. Ebben elmondta, hogy miután megszerezte diplomáját, elhatározta, hogy tovább tanul. Hozzátette, hogy még mindig Éva néni a legjobb és legkedvesebb tanára, aki valaha is volt. Ez alatt a levél alatt az aláírás hosszabb volt: Dr. Horváth Péter.

A történetnek nincs vége itt. Azon a tavaszon újabb levél érkezett.

Peti elmondta, hogy találkozott egy lánnyal, és nősülni készül, és kérdezte, hogy Éva néni elfoglalná-e a vőlegény édesanyja számára fenntartott helyet.

Természetesen Éva néni elfogadta a meghívást.

A régi karkötőt vette fel, amiről kövek hiányoztak, és azt a parfümöt cseppentette magára, amire Peti úgy emlékezett, hogy utolsó együtt töltött Karácsonykor viselte az édesanyja.

Megölelték egymást, és Dr. Horváth Péter Éva néni fülébe súgta, „Köszönöm, Éva néni, hogy hitt bennem. Hálásan köszönöm, amiért segített nekem, hogy fontosnak érezzem magam, megmutatta nekem, hogy számítok, és az életem érték.”

Éva néni könnyekkel a szemében visszasúgta, „Peti, tévedsz. Te voltál az, aki megmutattad nekem, hogy számítok, és az életem érték. Amikor találkoztam veled megtanultam, hogy hogyan érdemes tanítani.

Categories
Egyéb kategória

össze tartás

Gyermekkoromban (hol is másutt? Lassan úgy van az ember, hogy mindent a gyermekkorából származtat. Ez a kiindulópont – legyen az tanya, kisváros, előkelő gimnázium vagy bujdosott bunker –, mint valami szörnyű és fönséges táncban, tangóban, csak innen tudja megtenni a szállongó lépéseit az igazság felé. A gyermekkorban minden megtörténik. Csak utóbb rá kell jönni. Innen a kiindulópont szerelmeink, eszméink, harcaink felé. Mert még nem szabták ránk a felnőttek erőszakos játékszabályait? Vagy egyszerűen marhák és ideológiátlanok voltunk? Vagy csak tiszták? Lelkendezők?)

Szóval… gyermekkoromban volt egy csapatunk. Afféle harci csapat, egyszerűen arra szolgált, hogy együvé tartozzunk. A Rákospatak partján. Kidüllesztett mellel járjunk, csatajeleneteket rögtönözzünk (miközben rajongva és ámuldozva figyeltük az égszínkék bombázókat a még kékebb égboltozaton), hadinaplót vezessünk, kifigyeljük gyönyörű Várady Ilonka vagy Bangha Edit gyönyörűséges tízéves hajadonok lépteit és őzbarna szemét, szóval az volt a lényege, hogy együvé tartozunk.

Tartoztunk is mi együvé, ahogy csak lehetett, ameddig lehetett. Az erősebb volt az erősebb, az okosabb az okosabb, tulajdonképpen gyermekded demokráciában leledztünk, az értékek természetes rendjében, egyik parancsnok lett, másik közlegény, de lelkesen. Együtt volt a csapat, nem kellett külön iskolatanács, se Sandokan, de még talán Isaura sem.

Magunk közt intéztünk mindent, mondom, valami tündéri demokráciában.

A Rákospatak partján éltünk, emlékezetem szerint a csapat neve is „Rákos” volt, nem Rákosi, félreértés ne essék, hol volt ő még akkor közülünk! Na, a rákosparti „Rákos” csapat élte is a maga csapat- és egyéni életét, vígan, szerelmesen (különös tekintettel a hasonkiskorú leányok tekintetére), a Rákospatak innenső és túlsó oldalán, attól függött, honnan szemléltük, midőn fölmerült a rettentő kérdés, kié is a Rákospatak! A bal oldaliaké vagy a jobb oldaliaké? Mondanom se kell, hogy nem politikai-parlamenti irányzat szerint, hanem egyszerűen földrajzilag. Kik jönnek át, vagy kik mennek át? Kik az innensők, kik a túlsók? (Mondom, hogy minden a gyermekkorból származik!) Emlékezetem szerint a város felé esett öt vitéztag, a határ felé hat vitéztag.

El is verekedtünk, bunyóztunk ezen egy darabig, kedves, emberi csihi-puhival, s ki nem nyomva egymás szemét, végül mindig valami öklendeztető békepipát elszíva (száraz kukoricalevél volt a magunk faragta szűk pipákba belegyömöszölve), mélyen meghajolva elbúcsúztunk egymástól, de a többi csapattal szemben mindig egységesek voltunk. Ilyenkor megszűnt a jobb és bal oldal, túli, inneni különbségtevés, mert mi egy csapatba tartoztunk, a Rákos-csapatba, s akkor életre-halálra, váll-váll mellett rohamoztuk – példának okáért a csősz kunyhóját vagy a gyeptéglázók budiját.

Hiszen végeredményben igencsak szerettük egymást.

Eldemokráciáztunk volna ki tudja meddig, ha egy alkalommal meg nem jelenik a túlsó parti csapat egyik tagjának a tagbaszakadt édesapja. S nem ordít reánk:

– Mit képzeltek ti? A fiamat nem veszítek be a vezetőségbe (így mondá), s hallom, hogy a „Rákospatakért” kitüntetést sem akarjátok neki megadni? (Mögötte állt a fiú, rákostalanul.) Az én fiam, az én fiam… – és ekkor komoly könnyeket hullatott ezen apa, hogy a komoran egybegyűlt gyereksereg meghatódjék. – Majd meglátjátok, majd meglátjátok… – rázta öklét a jótét apa és elrohant. Mi annyira megrendültünk, hogy egy hét múlva fűszálakból és csöppnyi babérlevelekből fontunk egy koszorút a fiának (aki egyébként rendes és fél-málé gyerek volt, és jobban szégyellte a kitüntetést, mint az eddigi jól megérdemelt és bevált sorsát), persze, finom tehénlepényt is kevertünk a fűszálak közé, hogy olyan volt, amikor a fejére tettük, mintha az ülepére tettük volna – hiszen a gyermeki kedély huncut, és igazságra szomjazik. Ő maga égette el a „fanyar” kitüntetést egy következő nyári éjszakán. Bölcsen úgy fejezte ki magát: „Övön alul kaptam a kitüntetést.”

A másik nagy eset még övön alulibb volt, valóban a derék alatt.

Nem akarok gyermekfilozofálni, de tessék elhinni, hogy a legnagyobb baj a személyi sérelem. Ebből áll a világ. Én nagyobb voltam, nekem nagyobb van… én jobban értem… én áttekintem… én… nem vagyok az, akinek te mondasz… – és így tovább.

Egy időben nagyon tagadtuk a személyiség jelentékeny szerepét, a Plehanov szerintit, mert Sztálin nagyon nem szerette, hogyha a személyiség előtérbe kerül az osztályerőviszonyok rovására – a történelemmagyarázatban. A történelemben – a jelek szerint – jobban elviselte. Egész magas fokra fejlesztette a személyiség szerepét a történelemben. Hiába, az elmélet és a gyakorlat nem mindig esik egybe.

A kétoldali Rákospatakon egy böhöm nagy szőke meg egy középmagas sötéthajú fiú osztozkodott volna. Ha lett volna külön jobb-Rákospatak, meg bal-Rákospatak. De nem volt! Csak az egységes, nagybüdös, királyok-szaggatta, jobbágy-nyomorította Rákosi rétek. Az egyik azt mondta, hogy ő nem mondta, amit a másik mondott, aztán a másik azt mondta, hogy őneki nem rojtos a gatyája… Uramisten! Gyapálták egymást, rendben is van. Ezért van a gyapa. Ám bekapcsolódtak külön bokszolók, akik már nem nézték, hogy ütnek, akár saját színvonaluk alá. Öv alá. Amikor megszűnik a csapat. Még azt is eltalálták, amiből egyáltalán csapatot lehet létrehozni.

A Rákos-csapat már-már felbomlóban volt – meg múlt is az a bizonyos ifjúság –, mikor egy rákosréti ifjú – talán én magam? – elénk ugrott és leszögezte a társaság-csapat fönnmaradásának súlyos törvényeit:

  1. Nem szerencsés, ha csapaton kívüli emberek nyakába varrjuk belső vitáink eldöntését.
  2. Bármilyen harci helyzet adódik, övön alul – nívótlanul, silányul – verekedni nem szabad. Erről is megítélik magát az egyletet, a csapatot, tulajdonképpen kint és bent – az egész Magyarországot. Tessék tisztességesen verekedni.
  3. Akkor is össze kell tartani, ha nem tartunk össze.
Categories
Egyéb kategória

régi mesék sebek

sok ember úgy van nagy korába is nagyon szereti  azt

bizonyos  dolgot  és úgy mondva nem is  igazán

szeretne belőle fel adni abból  amit   az  ember meg

szokott életbe én  is van olyan nálam éltembe meg

kedveltem  úgy mondva  régi 1987 az előbbi filmeket

azok  úgy mondva értelmes  filmek egybe azzal

filmmel  kicsit  tudok azzal nosztalgiázni milyen szép

volt  régi  film  ez  olyan mindenki   szereti ugye

kis korábba  hupikék  tör pikék  film az meg régi

változta jó én úgy  vagyok vele  az tartalmas kis mese

azokat  szeretjük úgy mondva ha  nincsen át dolgozva

én jól ismertem régi változatot szeretem is ,de hogy

jól ismerem mai nap néha levetítik  filmet meg látom

nem  régi  változta egyből ki  kapcsolom át dolgozott

mese filmeket új fajtába nem szeretem nincsen úgy

meg dolgozva ahogy rég volt .május 21 szerdán

Bagó Zoli  elpakolta   tányérokat kanalakat .meg 

néztük  egy  gyerekek kedvence filmet hoferhérke7

törpe mesét mindenki szereti bent meséket azért

néztük meg  Lenke  gombolyítót .tízóraira Gabriella

répát almát pucoltak szeleteltek  . Horváth Zoli,

Gabriella új szövő keretnek kezdetek fel vetni. Jenei

Erzsike lecsomózta szőnyeget ,Judit ,Edina új szövő

keretet kezdtek  felvetni. Bagó  Zoli ,Gabriella virágokat

locsoltak .szilágyi  Erzsike kiskereten dolgozott  .Kriszti

tálalt  ebédre meg ebédeltünk . Gabi, Jenei Erzsike

mosogatták  tányérokat  evőeszközöket .

május21 szerdai foglalkozáson voltak Bagó Zoltán, Sára Edina, Jenei Erzsébet, Jenei Attila, Horváth Zoltán, Szilágyi Erzsébet, Gerhát Lenke, Puskás Gabriella,veronika.

pedagógus Juditnak segítetek Olga néni ,csörgi

Kati Kriszti

Categories
Egyéb kategória

hűség hiánya

hűség hiánya valójában a lelki éretlenség jele. Az érzelmi éretlenség egyik jele a felelősség vállalásának visszautasítása. Egy fiatal a felnőttség minden kiváltságát magának akarná, de visszautasítja a felelősség vállalását. Ez lelkileg is így igaz. Isten ránkszabott – mint érett keresztyénekre -, bizonyos kötelezettségeket is. Amikor engedetlenkedünk és visszautasítjuk ezeket a kötelezettségeket, hűtlenek vagyunk. Másrészt amikor hűségesek vagyunk, az azt jelenti, hogy elfogadtuk az Istentől nekünk adott kötelezettségeket. Ez a lelki érettség jele, és az egyik fontos gyümölcs, amit a Lélek hoz az életünkbe.

Legtöbbünk bizonyára lassabban fejlődik, mint kellene, mert nem engedi, hogy a Szentlélek irányítsa élete minden területét. Inkább hűséges engedelmességgel engedjük, hogy a Szentlélek Isten minden rossz szokást és káros befolyást azonnal eltávolíthasson belőlünk. Türelmetlenné válhatunk, mikor felfedezzük, hogy oly hosszú időbe telik, míg olyanok leszünk, mint ő. De mégis türelmeseknek és hűségeseknek kell lennünk, mert azt, hogy hasonlók legyünk őhozzá, megéri kivárni. Viszont ha sikerülne is teljesen érett keresztyénné válnunk, nemigen hiszem, hogy ennek tudatában lennénk. Ki állíthatná azt magáról ebben az életben. hogy teljesen tökéletes? Azt azonban tudjuk, hogy mikor majd előtte fogunk állni az örökkévalóságban, vele együtt megdicsőülünk. A Szentlélek Isten tervének egyre mélyülő munkáját kezdi véghezvinni az életünkben, mihelyt készek vagyunk hűségesen “igen”-t mondani az ő akaratára.

A Szentírásban bőven van olyan történet, mint az Ábrahámé (Zsid 11,8- 10), aki hűséges volt az Isten előtt járásban. Az egész 11. fejezetet végig kellene tanulmányoznunk, amint felsorolja azokat a férfiakat és nőket, akiket Isten hűségeseknek nevez.

Veszélyes dolog Istent kísérteni, ahogy Ámós napjaiban tették a “hűtlenkedők”. Azokra nézve jelentette ki Isten: “Jön majd idő… amikor éhséget bocsátok a földre. Nem kenyérre fognak éhezni, és nem vízre fognak szomjazni, hanem az ÚR igéjének hallgutására” (Ám 8,11).

Inkább Jakab tanácsát kell megfogadnunk: “Boldog ember az, aki a kísértés idején kitart, mert miután kiállta a próbát, elnyeri az élet koronáját, amelyet az Úr megígért az őt szeretőknek” (Jak 1,12). Aztán azt mondja: “De aki a szabadság tökéletes törvényébe tekint bele, és megmarad mellette, úgyhogy nem feledékeny hallgatója, hanem tevékeny, megvalósítója: azt boldoggá teszi cselekedete” (Jak 1,25).

Újból és újból hangzik a figyelmeztetés, hogy legyünk hűségesek. Mint már korábban láttuk, a Bibliában számos, e korszak végére vonatkozó ítéletről olvasunk. Köztük az egyiket a Krisztus ítélőszékének hívják. Egy napon valamennyi keresztyén ott fog állni Krisztus előtt, hogy számot adjon arról a munkáról, amit megtérése óta véghezvitt. Mi nem a világ szemében elért sikerek alapján leszünk megítélve, hanem, hogy milyen hűségesek voltunk azon a helyen, ahova Isten állított minket. Pál apostol 1Kor 3,9- 16-ban arra utal, hogy Isten a hűség alapján fog megítélni minket.

Valamikor hűségünknek az a legnagyobb próbája, hogy mennyi időt töltünk el Biblia-olvasással, imádkozással, és megmaradunk-e az igazságosság elve mellett, amikor jóléttel áldatunk meg. Meglepett, amikor nemrég egy keresztyén ezt mondta: “Hűséges keresztyénnek lenni a modern Amerikában nehéz”. Olyan könnyű elfelejteni és elhagyni a mi Istenünket a jólét közepette, főleg az anyagiasság burjánzása idején. Ez az oka annak, amiért Jézus elmondta nekünk, hogy nehéz a gazdagnak bejutni az Isten országába. Üdvözülhet a gazdag is, de a Biblia szól a “gazdagság csábításá”-ról (Mt 13,22). E világ gondjai és terhei sokszor megzavarnak minket abban, hogy az Úr előtt hűségesen járjunk. A virágzó anyagiasság közepette vigyáznunk kell, nehogy mi is ugyanabba a kelepcébe essünk, mint a laodiceaiak. Ők Isten haragját és nemtetszését vonták magukra, mivel úgy érezték, hogy nekik nincs szükségük semmire, mert anyagilag gazdagok (Jel 3,17). “Akik pedig meg akarnak gazdagodni, kísértésbe meg csapdába, sok esztelen és káros kívánságba esnek, amelyek az embereket pusztulásba és romlásba döntik. Mert minden rossznak gyökere a pénz szeretete, amely, után sóvárogva egyesek eltévelyednek a hittől és sok fájdalmat okoznak önmaguknak”

Categories
Egyéb kategória

Aki meg akart gyógyulni…

Pár kilométerre a várostól, a dombon, a nagy lepratelepet magas kőfal vette körül, s tetején az őrszemek fel-alá járkáltak. Akadt köztük fennhéjázó, goromba, de többnyire megértőek voltak. Szürkületkor a leprások összeverődtek a bástya aljánál, és kérdezgették a barátságosabb katonákat.

– Gaspare – mondták például –, mit látsz ma este? Van valami az úton? Azt mondod, szekér? És milyen az a szekér? És a királyi palota ki van világítva? Meggyújtották a fáklyákat a toronyban? A herceg visszajött? – Ez így ment órákig, soha nem fáradtak bele, s bár a szabályzat tiltotta, a jólelkű örök válaszoltak, gyakran nem létező dolgokat találtak ki, elhaladó embereket, ünnepi kivilágítást, tüzeket, még az Ermac vulkán kitörését is, mert tudták, hogy minden hír kellemes szórakozást jelent ezeknek a bezártságra ítélt embereknek. A súlyos betegek, a haldoklók is részt vettek az ilyen összejöveteleken, a még jó erőben levő leprások hozták ide őket hordágyon.

Csak egyvalaki nem jött, egy fiatalember, nemes lovag, aki két hónapja került a leprakórházba. Nagyon szép férfi lehetett, már amennyire ki lehetett venni, mert a lepra elképesztő gyorsasággal fertőzte meg, rövid idő alatt teljesen elcsúfította az arcát. Mseridonnak hívták. – Miért nem jössz? – kérdezték, mikor elmentek a kunyhója előtt.

– Miért nem jössz te is hallgatni a híreket? Ma este biztosan tűzijáték lesz, és Gaspare megígérte, hogy leírja nekünk. Nagyon szép lesz, meglátod.

– Barátaim – válaszolta szelíden, egy fehér ruhával eltakarta oroszlánarcát, és kihajolt az ajtón –, megértem, hogy nektek vigasztalást jelentenek az őr hírei. Ez az egyetlen szál maradt számotokra, ami a külvilághoz, az élők birodalmához fűz benneteket. Igaz, vagy nem?

– Hát persze hogy igaz.

– Ez azt jelenti, ti már beletörődtetek, hogy soha nem kerültök ki innét. Én pedig…

– Te?

– Én pedig meg fogok gyógyulni, nem mondtam le, én olyan… értsétek meg, olyan akarok lenni, mint régen.

Ott ment el a többiekkel együtt Mseridon kunyhója előtt a bölcs, öreg Giacomo, a telep patriarchája. Legalább száztíz éves volt, és majdnem egy évszázada emésztette a lepra. Nem volt már felismerhető testrésze, nem lehetett megkülönböztetni rajta sem a fejet, sem a karokat, sem a lábakat, a teste egy három-négy centiméter átmérőjű póznává alakult, amit nem lehet tudni, hogyan egyensúlyozott; a tetején levő fehér hajcsomóval olyan volt nagyban, mint azok a légycsapók, amiket az abesszin nemesek használnak. Talány, hogy hogyan látott, beszélt, táplálkozott, mert az arca teljesen szétmállott, nyílások sem látszottak a fehér, nyírfakéreghez hasonló varon, ami borította. De ezek a leprások rejtélyei. Ami a járását illeti, mivel ízületei sem voltak, egyetlen lábon ugrálva vonszolta magát, az is olyan volt, mint egy bot, aminek lekopott a vége. De nemhogy borzalmas nem volt, hanem egészében véve kedves jelenség volt. Tulajdonképpen növénnyé változott ember. És jóságáért, okosságáért mindenki tisztelte.

Mikor az öreg Giacomo meghallotta Mseridon szavait, megállt, s ezt mondta:

– Mseridon, szegény fiú, én már majdnem száz év óta vagyok itt, és azok közül, akiket itt találtam, vagy később jöttek ide, senki sem került ki soha. Ilyen a mi betegségünk. De meglátod, itt is lehet élni. Van, aki dolgozik, van, aki szeret, van, aki verset ír, van szabónk, van borbélyunk. Boldog is lehet az ember, legalábbis nem sokkal boldogtalanabb, mint a kint élők. Minden azon múlik, hogy beletörődjünk. De jaj akkor, Mseridon, ha a lélek lázadozik, és nem nyugszik bele sorsába, ha a lehetetlen gyógyulásra vágyik, akkor az megmérgezi a szívet. – Mikor ezt elmondta az öreg, megrázta szép fehér bóbitáját.

– De nekem – vágta rá Mseridon –, nekem meg kell gyógyulnom, én gazdag vagyok, ha felmásznál a falakra, láthatnád a palotámat, két csillogó ezüsttornya van. Lent várnak rám a lovaim, a kutyáim, a vadászaim, és a fiatal kis rabszolgalányok is várják visszatérésemet. Érted, kedves bölcs pózna, én meg akarok gyógyulni.

– Ha a gyógyulás csak az akaráson múlna, nagyon egyszerű lenne a dolog – nevette el magát jóságosan Giacomo –, többé-kevésbé mindenki meggyógyult volna.

– De én ismerem a gyógyulás módját, amit a többiek nem – makacskodott a fiatalember.

– Ó, gondolom – mondta Giacomo –, mindig akad egykét csirkefogó, aki drága pénzért titkos és csodálatos kenőcsöket ajánl az újonnan érkezőknek. Én is beleestem a csapdába, mikor fiatal voltam.

– Nem, én semmiféle kenőcsöt nem használok, csupán imádkozom.

– Te Istenhez könyörögsz, hogy gyógyítson meg? És meg vagy győződve, hogy meg fogsz gyógyulni? De mit képzelsz? Mi mindannyian imádkozunk; nem múlik el egyetlen este sem anélkül, hogy ne fohászkodnánk Istenhez. Mégis, aki…

– Mind imádkoztok, ez igaz, de nem úgy, mint én. Ti esténként kimentek, hogy meghallgassátok az őr híreit, én azalatt imádkozom. Ti dolgoztok, tanultok, kártyáztok, ti úgy éltek körülbelül, mint a többi ember, én meg mindig imádkozom, kivéve azt az időt, ami feltétlenül szükséges az evéshez, egyébként még evés közben is, még alvás közben is; olyan nagy az akaraterőm, hogy egy idő óta azt álmodom, hogy térdelek és imádkozom. A ti imátok csak játék. Az igazi ima mérhetetlen erőfeszítés, és én estére teljesen kimerült vagyok. És milyen kínszenvedés hajnalban, alighogy felébredek, rögtön imába kezdeni; ilyenkor még a halál is elviselhetőbbnek tűnik. De aztán erőt veszek magamon, és letérdelek. Giacomo, te öreg és bölcs vagy, tudhatnád ezt.

Ekkor Giacomo imbolyogni kezdett, mintha elveszítené az egyensúlyát, és forró könnyek futottak végig a hamuszínű varon.

– Igaz, igaz – zokogta az öreg –, a te korodban én is… én is az imába menekültem, és hét hónapig kitartottam, a sebek már összeforrtak, a bőröm kezdett kisimulni… már-már meggyógyultam… de egyszer csak nem bírtam tovább, és az egész fáradság kárba veszett… látod, milyen állapotba kerültem.

– Tehát – mondta Mseridon – te nem hiszed, hogy én…

– Isten segítsen, nem tudok mást mondani, mint hogy a Mindenható adjon erőt neked – suttogta az öreg, és apró ugrásokkal elindult a falak felé, ahol már egybegyűlt a tömeg.

Mseridon bezárkózott kunyhójába, és imádkozott; érzéketlen maradt a leprások hívására. Összeszorított fogakkal, Istenre összpontosított elmével, az erőlködéstől átizzadva harcolt a betegség ellen, és lassan-lassan a piszkos var hámlani kezdett, aztán lehullott, a helyén egészséges hús nőtt. Közben elterjedt a híre, a kunyhó körül kíváncsi csoportok verődtek össze. Mseridon már szent hírében állt.

Győzni fog, vagy semmit sem ér a sok fáradozás? Két párt alakult, a kitartó fiatalember mellett és ellen. Mígnem aztán majdnem kétéves elzárkózás után Mseridon egyszer előjött a kunyhóból. A nap végre megvilágította az arcát, melyen már nem látszott a lepra nyoma, nem hasonlított az oroszlán képéhez, hanem szépségtől ragyogott.

– Meggyógyult, meggyógyult! – kiabálták mind, és nem tudták, hogy sírjanak-e örömükben, vagy irigyeljék. Mseridon tényleg meggyógyult, de ahhoz, hogy elhagyhassa a leprakórházat, igazolást kellett szereznie. Elment az orvoshoz, aki minden héten felülvizsgálta a betegeket, levetkőzött, és megvizsgáltatta magát. – Fiam, szerencsésnek mondhatod magad – volt a válasz –, meg kell vallanom, hogy majdnem meggyógyultál.

– Majdnem? Miért? – kérdezte a fiatalember keserű csalódással.

– Nézd, nézd ezt a csúnya kis vart – s hogy ne kelljen megérintenie, pálcájával mutatott rá az egyik lába kisujján levő hamuszínű pici pontra; nem volt nagyobb egy tetűnél.

– Ezt is el kell távolítanod, ha azt akarod, hogy kiengedjelek. Mseridon visszament a kunyhójába, és maga sem tudja, hogyan volt képes leküzdeni csüggedését. Azt hitte, hogy már egészséges, erejét ellazította, felkészült a jutalomra, és most elölről kezdődött a szenvedés.

– Föl a fejjel – buzdította az öreg Giacomo –, még egy kis erőfeszítés, a nagyja már megvan, örültség lenne éppen most lemondani.

Egy parányi ránc volt a kisujján, de mintha nem akarta volna megadni magát. Egy hónap, aztán két hónap megszakítás nélküli, kitartó imádkozás. Semmi. Harmadik, negyedik, ötödik hónap. Semmi.

Categories
Egyéb kategória

segíteni másikon

hányszor  van úgy az  ember életébe rászorulna

a  bizonyos  segítségre  mondjuk  épen nincsen

olyan bőrbe  épen el tudja látni ,azt dolgot   amit

kel ezért kel néha másik  ember  társunkon

segíteni baj van .lehet az egyik ember jó érezte

magát  akkor illető  elment dolgozni eltelt kis idő

menet közbe ahol  az ember dolgozik  hírtelenjébe

olyan  rosszul lett ott voltak emberek annak

ember  körül  látja milyen rosszul van és  nem

ment senki segítségül meg kérdezze mi bajod

most  ha nem úgy voltak nem kel mentő semmi

neked meny levegőre úgy volt helyre akkor meg

érdemelt volna mentőt segítséget az illető úgy

kelet  volna ilyen estbe haza engedem épen akkor

baja  volt meg  előzném így haza engedtem volna

de hogy vissza küldtem dolgozni még nagyobb

bajt akar az illető magának ,egybe annak az

ember  egészégére  se figyel mert várja  még

még többet tőle lehet nem tudja  csinálja amíg

bírja .figyeljünk egymásra segítsünk rajta ha

kel orvost hívjunk neki ne hagyjuk cserbe .

az  egészségügy még gyengén megy de betegen

segítenek .szólni nekik  másik épen rászorulna

baja van.

Categories
Egyéb kategória

ábel

Kezdetben volt egy barlang. Ebben a barlangban élt Káin és Ábel.

Együtt laktak és együtt jártak vadászni: tucatszám vonszolták haza az elejtett antilopokat. A sípcsontjukból késeket csináltak: ezekkel a késekkel osztották meg egymás között testvériesen a hatalmas húshegyeket; ezekkel tisztították a bőrt, amelyet azután bekentek csontvelővel, hogy sima legyen: Így nem volt gond az öltözködéssel sem.

Igen ám; csakhogy az asszonyokat is az Úr áldása kísérte: a kis család nagycsaláddá gyarapodott. A barlang egyre szűkebbnek bizonyult. De sebaj: volt a közelben egy másik is.

Ennek a szomszéd barlangnak azonban volt már egy lakója: itt élt a rettegett kardfogú tigris. Ezért aztán egy szép napon a Káin-család és az Ábel-família apraja-nagyja fölkerekedett. A bátrabbak a barlang nyílásához kúsztak és hatalmas tüzet gyújtottak előtte. Amikor pedig a tigris riadtan felugrott a vackáról, fergeteges kő- és lándzsazápor fogadta. Ebben az egyenlőtlen küzdelemben ott is hagyta a kardfogát. Így aztán a megüresedett odúba beköltözhetett Káin és népes családja.

E sikeres akcióból megtanulták, hogy eredményesebben fognak vadászni, ha a jövőben is összedolgoznak. Hiszen például a két nemzetség együttesen már körülállhatott egy vadlóménest, fölkergethette a hegyre, ott aztán a megrémült őslovak egymás után vetették magukat a szakadékba. Káin és Ábel testvériesen megosztozott a zsákmányon. Később már a mamutot is megtámadták.

Arra is rájöttek, hogy a gyapjas teve zsírjával, melyet a púpjában találtak, meg lehet világítani a barlangot. De hogy az odúk még otthonosabbak legyenek, az ügyesebbek pattintott tűzkővel csodálatos vadászjeleneteket véstek a rideg barlangfalakra. Egy szó mint száz: az élet napról napra kellemesebbé vált. Áldották is érte az Úr nevét: hogy megadta azt a testvéri egyetértést, azt a békét, amelynek mindezt köszönhetik.

Ebben az időben történt, hogy a Sátán elunta magányos életét az elnéptelenedett Paradicsomban. Fölkerekedett hát, hogy megkeresse az embereket. Így bukkant rá Káin barlangjára.

– Mondd, Káin – szólította meg a patriarchát –, nem félsz te Ábeltől?

– Ugyan, miért félnék az én atyámfiától?

– Hát… te tudod… de napról napra növekszik a kőhegyűdárda-készlete… A nyílhegyeit meg szarvasagancsból készíti, és olyan erősek, hogy akár a hegyi elefánt bőrét is átlyukasztják.

– Ez csak természetes? Hisz nem lehet akármilyen nyílvesszővel elefántra vadászni!

– Igazad van – válaszolta a Kígyó –, csak úgy eszembe jutott. Aztán az Ábel-barlang felé vette az útját és elmondta ugyanezt Káinról.

Káinnak és Ábelnek aznap éjjel nehezen jött álom a szemére. Másnap reggel Káin összehívta fiait, és e szavakat intézte hozzájuk:

– Gyermekeim! Nincs a világon átkozottabb dolog, mint a széthúzás és pártoskodás. És nincs nagyobb kincs annál, mint amikor az emberek között egyetértés és béke uralkodik. Aki nem a békét szolgálja, az ellensége az életnek, ellensége az emberi boldogságnak.

– Úgy van! Jól beszélsz! – helyeselt a családi tanács.

– Mert képzeljétek csak – folytatta –, mi történne, ha az emberek háborúzni kezdenének. Ha munkájuk jelentős részét arra kellene fordítaniuk, hogy a másik nemzetséggel szemben nyilakkal és lándzsákkal fegyverkezzenek fel? Egyeseknek éjjel-nappal talpon kellene lenniük, hogy az esetleges támadások ellen őrizzék a barlangot. Nem is szólva arról, hogy ha két pártra szakadnánk és külön-külön járnánk vadászni, tetemes hátvédet kellene hagynunk, hogy az ellenség hadműveleteit is figyelemmel kísérhessük. llyen körülmények között bizony alaposan megcsappanna a zsákmány.

– Éhen pusztulnánk – tette hozzá az egyik fiú.

– És közben kiirtana bennünket a kardfogú tigris – tódította a másik.

– Nos – folytatta Káin –, sajnálatos értesüléseket szereztem arról, hogy Ábelék ilyesmiben sántikálnak. Úgy hírlik, nagy mennyiségű fegyvert halmoztak fel…

– Micsoda? – hördült fel a család, – Tűrhetetlen! Nem hagyhatjuk, hogy lábbal tiporják a békét! Akár az életünk árán is megvédjük!

– Én is így gondoltam – vette át ismét Káin a szót. Ez minden békeszerető család kötelessége. Mi azonban semmi esetre sem fogunk háborút kezdeményezni, sőt azon leszünk, hogy családunk egyetlen tagja se keveredjék ellenséges viszályba Ábel fiaival. Nagyon sajnálnám, ha Ábelék ennek ellenére megtámadnának bennünket, mert ebben az esetben csak fegyverrel tudnánk helyreállítani a békét. Az ilyen eljárás pedig már a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető békének. De bárhogy töröm is a fejem, ennél jobb módszert nem tudok kitalálni. Si vis pacem, para bellum: aki komolyan békét akar, időnként kénytelen keményebb eszközökhöz nyúlni, hogy az izgágákat megrendszabályozza. Mindenesetre nagyon elszomorítana, kedveseim, ha a dolog idáig fajulna.

Bizony, ezek a kilátások nemcsak Káin patriarchát, hanem egész házanépét is lehangolták. Néhányan építő ötlettel álltak elő: mi lenne, ha összejönnének Ábelékkal, hogy békésen elrendezzék az ügyet? Mások viszont kételkedtek az effajta tárgyalások sikerében:

– Mivel – úgymond – ha Ábelék tényleg ellenünk fegyverkeznek, ez esetben okvetlenül tagadni fogják. Azt mondják majd, hogy a kardfogú tigris ellen készülődnek. És ha mi arra kérnénk őket, hogy ne tegyék ezt, azt gondolnák, hogy biztosan épp azért kérünk ilyesmit, mert mi magunk akarjuk őket megtámadni; tehát annál inkább készülnének a háborúra, még ha eddig eszük ágában sem lett vgolna erre gondolni. Alighanem az lesz tehát a leghelyesebb, ha senkinek sem kszólunk a dologról, titokban azonban mennyiségileg is, minőségileg is bővítjük az arzenált, hogy népünk békéjét minden eshetőségre készen biztosítsuk.

Ebben aztán megállapodtak.

Ez idő tájt az egyik fiú fölfedezte a sisakvirág mérgét. Ha ezzel a méreggel bekeni az ember a nyilhegyét, a legjelentéktelenebb sebtől is perceken belül elpusztul akármelyik vadállat. Micsoda nagyszerű fegyver: ezentúl már nem kell tartani a kardfogú tigristől!

Az első pillanatban nagy volt az öröm: annyi bunda lesz ezentúl, hogy akár az egész barlangot kibélelhetik vele, a mécsesből pedig soha nem fogy ki az olaj! Káin azonban az öregek bölcsességével rögtön átlátta a helyzetet és következményeit.

Elrendelte, hogy a dolgot szigorúan titokban kell tartani. A közös vadászatokon tilos a mérget használni, nehogy Ábelék és is megismerjék. Viszont a barlangnak egy félreeső zugában mindig legyen egy fazék, amelyet megtöltenek vele, hogy szükség esetén kéznél legyen: ez a legjobb biztosíték arra, hogy mindenféle jogtalan támadásnak elejét vegyék.

A rendeletet mindenki helyeselte, csupán az egyik fiú, Hénoch csóválta a fejét:

– Hogy mi lesz ennek a vége? Egyre aggasztóbbá válik ez az egész ügy.

Addig-addig, hogy éppen erre a nagy biztonságosdira fázunk rá. A sisakvirág titka természetesen előbb-utóbb kiszivárgott. Ábelnek szöget ütött a fejébe. Egyszer aztán négyszemközt is megkérdezte Káintól, miért halmoznak fel ennyi veszélyes mérget.

– Jól tudod – felelte Káin –, hogy valamikor ebben a barlangban lakott a kardfogú. Ki tudja, hátha egyszer visszatér a fajtája.

Ábel mélyen elszomorodott: mégis igaza lenne a Kígyónak? Pedig annak idején rá se hederített!

Sürgősen összehívta házanépét, és beszámolt nekik a helyzetről. Többen azt javasolták, hogy biztonság kedvéért fokozzák a nyílvesszőtermelést. Mások viszont attól tartottak, hogy ez rossz vért szül, mert Káinék félreérthetik, s azt gondolják majd, hogy az Ábel-család akarja megtámadni őket. Elsősorban maga Ábel patriarcha hangsúlyozta, hogy továbbra is föltétlenül ápolni kell a jóviszonyt a Káin-atyafisággal, a légkör megromlásának még a látszatát is kerülve.

Ezt az álláspontot mindannyian fenntartás nélkül elfogadták. Valamennyien felindították magukban a testvéri szeretet érzését a Káin-család iránt.

Végül is úgy döntöttek, hogy biztonság kedvéért azért ők is megtöltenek egy fazekat méreggel, és a nyilakra is több gondot fordítanak, mint eddig, de a dolgot szigorúan titokban tartják, hiszen ők végeredményben a testvéri jóviszonyt ápolják, s ez az egész fegyverkezési história csak arra való, hogy senki meg ne bonthassa a testvéri egyetértést.

És Ábel arzenálja rövid időn belül a Káinét is túlszárnyalta.

Amikor Káin erről tudomást szerzett, megbizonyosodott régi félelméről. A család tanácskozásra gyűlt össze, és megállapította, hogy az Ábel-nemzetség valóban a béke ellen tör, s alighanem támadásra készül. Ezért be kell szüntetni a közös vadászatokat, hogy az esetleges incidensnek még a lehetőségét is kizárják. Ezentúl Káin fiai egyedül jártak vadászni, de csak a család egyik fele, mert a többiek a barlangot őrizték és fegyvereket készítettek, hogy a békét biztosíthassák. És mindannyian kínosan ügyeltek arra, nehogy valamelyik izgága fráter hajba kapjon egy Ábel-törzsbélivel, s ezzel a testvéri jóviszonyt megbontsa.

Hát így történt. A zsákmány természetesen megcsappant, az osztozkodásnál szükségszerűség, hiszen máskülönben veszélybe kerülne a családi tűzhely és a mindennapi antilophús.

Ezt mindenki megértette és helyeselte is, csupán Hénoch morgolódott.

– Nem megmondtam, hogy egyre jobban belegabalyodunk ebbe a nyomorult ügybe? Lényegében Káin is, Ábel is egymás ellen uszítja a fiait. Mindketten emberbőrbe bújtatott farkasok, akik szennyes érdekeikért még a fiaikat is készek lemészároltatni.

Hénochhal többen egyetértettek, és Káin vérző szívvel látta, hogy fiainak ereje gyöngül a külső veszéllyel szemben. Ezért kezdetben szelíden figyelmeztette Hénochot tévedéseire, később azonban már kénytelen volt keményebb eszközökhöz is nyúlni, mivel a jó szó nem használt.

Hénoch barátai ennek láttán mindinkább megbizonyosodtak arról: hogy Káin annyira görcsösen ragaszkodik a hatalomhoz, hogy ha a helyzet úgy hozná, hajlandó lenne érte akár a családját is kiirtani.

Ugyanez történt Ábeléknál is: a család fele vadászott a többiek meg a békét őrizték. Az elégedetlenkedőket itt is megbüntették.

Káin és Ábel végül is belátták, hogy ők maguk hiába törekszenek a békés egymás mellett élésre, ha az a másik állandóan új fegyvereken töri a fejét. Még ha szemtől szembe jószándékát bizonygatja is, talán csak azért teszi, hogy titkos terveiről elterelje a figyelmet. Mély szomorúsággal kellett megállapítaniuk, hogy a békét már csak úgy lehet megmenteni, hogyha kedvét szegik a békebontónak. Sőt titokban egy kicsit már várták is az alkalmat, amely végre kenyértörésre viszi a dolgot. Annál is inkább, mert sokan nem veszik elég komolyan a külső veszélyt, és ezzel belülről gyengítik a család ütőképességét. Ezeket csak akkor lehet felrázni, ha saját bőrükön apasztalják a helyzet komolyságát.

De mert mindketten szerették egymást, ehhez az eszközhöz csak a legvégső esetben akartak nyúlni. Másrészt azonban szerettek volna már tiszta vizet önteni a pohárba.

Nem kellett sokáig várniuk. Egy szép napon Ábel fiai megsebesítettek egy vadlovat, és ez a Káinék vadászterületére menekült. Ők aztán megölték és hazavitték. Egyszer csak megjelentek Ábelék, és követelni kezdték a zsákmányt. A Káin-törzs védekezésül néhány nyilat lőtt a jogtalan betolakodók felé, és így mindkét család megkezdte a másiktól ráerőszakolt háborút.

– Látjátok – szólalt meg Hénoch –, nem megmondtam? Emberek, akik sohasem ártottak egymásnak, most arra kényszerülnek, hogy kölcsönösen egymást kaszabolják. S mindez miért? Csak hogy atyáink véreskezű uralmát biztosítsuk!

Categories
Egyéb kategória

finomat főztünk

egy közösségbe nagyon fontos  együtt

ünnepeljük  a  bizonyos névnapozást meg

szülinapozást így   a közösségen meg  fog

látszani azon  csapaton  hogy jó közösség 

együtt ünnepelünk mindent ezért fontos

közösség együtt ünnepelje  névnapját

szülinapját  alapítványunkba  meg

alakulásunk óta  mindig  együtt ünnepeltük

bizonyos névnapozást  születés napozást ,ami

közösségbe  fontos  így  ünnepeljük dolgokat

így  ünnepeljük szülinapozás  névnapozást

közösségbe épül az bizonyos közösség ha együtt

ünnepeljük szülinapot  névnapot többi

alapítványos tagokkal szép közösségi szülinap

névnapozás van akkor ott azon  helyen én

szerveztem ilyen  szülinapozást névnapozást most

már pedagógus Judit tartsa képbe így tartunk

mindig közösen szülinapozás névnapozást nem

olyan rég május 19én is  volt közös szülinapozás

Edinának ünnepeltük meg szülinapját meg.

Bagó Zoli  elpakolta   edényeket. Bagó Zoli 

nagyon   tud  vasalni  hagyjuk ebe érvényesüljön

benne  most  vasalt is kicsikét  meg locsolta még

Edina írt füzetbe Gabriella be fejezte szönyegét.

virágokat is Bagó Zoli .szilágyi  Erzsike folytatta

szövést .Horváth  Zoli legyen őn   is milliomos

játékon játszott . konyhában segít kezdtek azon

napon krumpli leves  készült  Zoli segítet

konyhába .Lenke ,Gabriella gombolyítottak.

meg  ünnepeltük Edinának szülinapját.

május19 hétfői foglalkozáson voltak. Edina

Jenei tesztvérek ,Bagó Zoli, Horváth  Zoli ,

Gabriella ,Erzsike ,veronika .

foglalkozásba segítetek Juditnak ,Kriszti ,

csörgi   Kati Olga néni .

  1. Apró kockára vágjuk a szalonnát, és kiolvasztjuk. Én általában egy nagyobb fazékkal készítek.
  2. A kiolvasztott szalonnára mehet az apróra vágott vöröshagyma, amit üvegesre pirítunk.
  3. Lehúzzuk a tűzről, és amikor már nem serceg, mehet bele a pirospaprika. Jó alaposan elkeverjük, majd felöntjük kb. 2 dl vízzel. Ezt főzzük pár percig. Itt mehet bele a babérlevél és a fokhagyma, de először csináljátok meg nélküle.
  4. Közben karikázzuk a sárgarépát és a fehérrépát, amit teszünk is a fazékba. Gyosan elkeverjük, majd teszünk bele 2 kiskanál ételízesítőt. Azt is elkeverjük, és felöntjük vízzel. Figyeljünk az arányokra! Én egy 6 literes fazékban kb 3 liter vízzel öntöm fel. De elég nagyok a répák, tehát nem olyan, hogy nagy medencében vizipólózik 3 répakarika. 🙂 Megkóstoljuk a lét, és ha szükséges, még teszünk hozzá ételízesítőt. Itt még nem kellenek erős ízek. És most főzzük egy ideig.
  5. Ameddig a zöldségek félpuhára főnek, gyorsan pucoljuk és kockázzuk a krumplit. Mire a zöldségek félpuhák, elkészülünk, és a kockára vágott krumpli mehet a levesbe.
  6. Közben karikáztuk a kolbászt is (a bőrét húzzuk le), és a krumplival együtt megy a levesbe. Felfőzzük, és kóstolunk. Ismét fűszerezünk az ételízesítővel és a sóval, de még ahogy fő a kolbász és a krumpli, az ízek változni fognak.
  7. A krumpli gyakori kóstolgatása mellett készítünk egy habarást a tejjel, liszttel és tejföllel. Kevés tejben csomómentesre keverünk egy nagy kanál lisztet, és hozzákeverünk 2dl tejfölt. Amikor a levesben megfőtt a krumpli, szedünk ki a forró léből a habarásra, és gondosan elkeverjük. A létől felmelegedett habarást belekeverjük a levesbe, és kóstolunk. Itt még sózunk egy kicsit, ha kell. És ha nem vittük túlzásba a sózást főzés közben, akkor még kell egy kicsi só. A levest a habarással felfőzzük, és kész. Érdemes egy kicsit pihentetni tálalás előtt, hogy az ízek összeérjenek.
Categories
Egyéb kategória

béke milyen fontos

hányan  vannak úgy életbe  nagy emberek

közül ők menyire  tudják  életbe  mit kel csinálni

úgy  mondva béke  legyen valahol az illető

elkezd csinálni úgy  mintha békét teremetne

valahol úgy teszi  milliárdokat  Fordit bele  ,de

nem  számított neki  ő  amibe bele fektet pénzt

azt  nem békébe fordította ha nem ellenkezőjébe

fektette bele ami magyar népnek nem fog jól

kijönni  dolgokból  békétlenségségre hajlunk épen

nagy ember  ara  hajlik de  békéről kezd  pakolni

de  béke ért   embernek igenis  földön meg kel

dolgozni  azért  hogy ott béke legyen ahhoz közös

emberi  össze fogás kel   emberek között   ott

azon helyen béke legyen .az  mai  világba béke

nagyon  fontos anélkül  semmit nem érünk el

életbe béke nincsen .békét úgy mondva nem

kel pénzért  meg venni dolgozni kel közösen

össze fogni földön amit az ember szeretné béke

legyen meg kel dolgozni azért .ahhoz nem kel

különféle eszközük meg legyen béke földön

ha nem ember több emberel össze fog béke

lesz  földön

Categories
Egyéb kategória

tavaszi dekoráció bontás

nagyon gyorsan elköszöntünk bizonyos tavaszi

időtől   volt  idő  amikor  vissza kukucskált az

bizonyos tavaszi  idő  de  most   már  mindenki

örömére  meg érkezet  bizonyos nyár sok ember

úgy  szereti nyárt  mértékkel van az bizonyos nyár

nincsen az bizonyos hűség  akkor  ember úgy

mondva jobban élvezi  azt bizonyos nyarat  azt

illető hagy  így  telne  ember  nyara .sok ember

így május közepe fele  meg tervezi nyarat

lefoglalja  azokat   helyeket ahol szeretné tölteni

nyári  ideijét  jól érezze  magát nyáron .olyan is

van   gyerekek közül ők  igazán tudják be  tervezni

nyárjukat észre  se  veszik menyire el repült az

bizonyos nyár nála  jó magát  nyáron van aki

minden  iskolás úgy  tervezi nyárt egyik helyen

kezd vége kicsit haza pihen máris indul következő így  megy ki   nyár  végéig  jól érzi magát gyerek

egész  nyár folyamán. most igazán meg kezdőt

nyári  időszak le bontottuk  tavaszi dekorációt

bent . reggel friss  vizet adtunk   madaraknak .

Szilágyi Erzsike teát főzött .Attila ,Jenei Erzsike

Gabi  folytatatták  szövést .Lenke gombolyított.

Edina  gyöngyöt   fűzőt Bagó  Zoli  leszedte

tavaszi  dekorációt .ebédre  zsíros  kenyeret

ettünk .mert  11órára  május16  kerék pár

versenyzőket  néztünk  jól magunkat.

május16ai pénteki   foglalkozáson voltak

Jenei tesztvérek ,Edina ,Lenke ,Bagó Zoli

Gabriella  ,veronika  .Erzsike .

foglakozásba  segít kezdtek pedagógus Juditnak.

 Olga néni