A burgonyát nyersen megtisztítjuk, megmossuk, lecsepegtetjük, és lereszeljük.
A reszelt burgonyához adjuk a tojásokat, a lisztet, megsózzuk, borsozzuk, és jól összekeverjük.
Serpenyőben olajat forrósítunk. A burgonyamasszát evőkanál segítségével az olajba tesszük, a kanál hátával lepényekké simítjuk. Mindkét oldalát kb. 5-5 percig szép aranybarnára sütjük. Papírszalvétára szedjük, hogy a felesleges zsiradékot leitassuk. Forrón tálaljuk, mert csak így igazán finom.
Megkenhetjük fokhagymával, vagy adhatunk mellé tejfölt, vagy akár mindkettőt, ha valaki szereti.
Az apróra vágott vöröshagymát egy kevés olajon megdinszteljük, majd hozzáadjuk a kockára vagy vékony karikára vágott krumplit, és felöntjük annyi vízzel, hogy 2 ujjnyira ellepje. Hozzáadjuk a babérleveleket is, megsózzuk, és beletesszük a majorannát.
Amíg a krumpli fő (kb. 15 perc), elkészítjük a habarást. Ehhez a tejfölben elkeverjük a lisztet csomómentesen.
Amikor a krumpli megfőtt, a levéből a habaráshoz teszünk egy keveset, összekeverjük, majd folyamatos kevergetés mellett a tűzről levett krumplihoz adjuk.
Még néhány percig főzzük, majd tálaljuk. Feltétként bármilyen pörköltet készíthetünk mellé.
A vörös- és a fokhagymát, valamint a burgonyát meghámozzuk. A hagymákat finomra aprítjuk, a burgonyát falatnyi darabokra vágjuk. A karfiolt megmossuk, lecsepegtetjük, apró rózsákra bontjuk. Egy lábasban a felforrósított olajon megfonnyasszuk a kétféle hagymát. Hozzáadjuk a karfiolt meg a burgonyát, és megpirítjuk. Rácsipkedjük a leöblített kakukkfű leveleit, felöntjük az alaplével, sózzuk, borsozzuk, felforraljuk, majd közepes lángon főzzük, míg az összes zöldség megpuhul. A levest botmixerrel püréstíjük, majd pirított kenyérkockákkal tálaljuk, petrezselyemlevelekkel és egy kevés durvára tört borssal megszórva tálaljuk.
A nap a hegyek fölé emelkedett, fenséges fényével beragyogta a barátságos, de szűk völgyet, vidám életre ébresztve minden teremtményt, amely azért lett, hogy örvendezzék élete napjának. Az arany fényárban úszó erdő szélén feketerigó zengte reggeli énekét, a szikrázó virágok és gyöngyharmatos füvek között felhangzott az epedő fürj egyhangú szerelmi dala, a sötét fenyvek felett áhítatos varjak járták lakodalmi körtáncukat, vagy gyengéd bölcsődalokat károgtak csupasz fiókáik tüskeágyacskája felett.
A napfényes hegyoldalban védett termőföldet rejtett a természet, közepében tekintélyes ház állott, csak úgy ragyogott a tisztaságtól, s a ház körül gyönyörű virágoskertben, néhány terebélyes almafa pompázott kései virágruhájában. A kövér füvet, melyet a ház kútja öntözött, még csak félig kaszálták le, a többit már föletették a jószággal. Az egész háztáj vasárnapi fényben ragyogott, ezt a tisztaságot nem lehet szombat este alkonyattájban egy-két gyors söprűvonással odavarázsolni: hagyományos tisztaságszeretet jele volt ez, amit nap mint nap ápolni kell, akár a család becsületét, amelyre egyetlen könnyelmű óra foltot ejthet – s ez a folt, akár a vér, dacol a mésszel, nemzedékről nemzedékre megmarad.
Nem hiába ragyogott legszebb díszében az istenteremtette föld, s az emberkéz műve: a ház – mindkettő fölött csillag ragyogott a kék égen – nagy ünnep volt ma, az a nap, amelyen a Fiú visszatért az Atyához, bizonyságául annak, hogy áll még a létra ég és föld között, angyalok járnak le és föl rajta, s testüktől megvált emberi lelkek, kiknek üdvössége és zsinórmértéke nem e világból való, hanem az Atyától. Ez ama nap, midőn az egész növényvilág az ég felé tör, virágba borul – ez a nap az ember számára: rendeltetésének évről évre megújuló jelképe. Csodálatos zengés áradt el a dombok fölött. Honnan jött ez a hang? – minden égtáj felől hallatszott. A távoli völgyek templomai küldték el harangszavukat, hirdették, hogy az Úr templomai nyitva vannak mindazok számára, akik nem zárják el szívüket Isten igéje elől.
A szép ház körül nyüzsgött az élet. A kút közelében nagy gonddal lovakat csutakoltak: megtermett kancákat és ficánkoló csikóikat. A széles kútvályú mellett elégedett szemű tehenek ittak, s a béresgyereknek kétszer kellett seprűt-lapátot fognia, mert nem takarította tisztára elégedettségük nyomait. A kútnál pufók szolgálók mosakodtak, háziszőttes törülközőikkel serényen dörgölték vörösre cserzett arcukat. Hajuk csimbókba tűzve simult a fülük mellé. Aztán szapora léptekkel hordtak vizet a házba. A kémények hatalmas pöfékeléssel eregettek sötét füstfelhőket a kék égre.
Az öreg gazda a ház körül sétált: kampósbotjára támaszkodva, lassan, görnyedten ballagott, szótlanul figyelte a szolgák, szolgálólányok sürgölődését. Itt egy-egy lovat simogatott, ott egy tehén nehézkes pajkosságát fékezte meg, majd botjával rábökött egy heverő szalmaszálra, melyet a figyelmetlen szolgagyerek ottfelejtett. S közben hosszú mellénye feneketlen zsebéből minduntalan elővette a tűzszerszámot, mert a pipázást – fulladása ellenére is – nagyon élvezte, különösen így reggelenként.
A ház előtt, az ajtó mellett, fehérre súrolt padon ült a nagymama, kenyeret szeletelt egy óriás cseréptálba: egyenletes, vékony szeletekre vágta, nem olyan hebehurgyán, mint a szakácsnők, szobalányok szokták; azok sokszor olyan otromba szeleteket vágnak, hogy még egy cethal is megfulladna tőlük. Az öregasszony körül jól tartott, büszke tyúkok, szép galambok vetélkedtek a morzsáért: ha némelyik félénk galamb pórul járt, annak nagyanyó dobott egy-egy falatot és kedvesen vigasztalta, szidva az értetlen, erőszakos tyúkokat. Benn a tágas, tiszta konyhában hatalmas tűz lobogott: csak úgy ropogtak a fenyőhasábok; széles serpenyőben habkávé pattogott, termetes asszony kavargatta fakanállal, amott kávédaráló nyikorgott a jól kimosakodott szolgáló térde között. Szép, kissé sápadt arcú asszony állt a nyitott szobaajtóban, kezében a nyitott kávés zacskóval, s beszólt a konyhába:
– Hallod-e, te bábaasszony! Ne pörköld olyan feketére azt a kávét, mert még azt gondolják, hogy zsugori vagyok! Egy negyed kilóval több vagy kevesebb… – ezen már ne múljék. A forralt borról meg ne feledkezz! Legyen meg időben! Mondaná is nagyapó: milyen keresztelő az, ahol a keresztkomák nem kapnak forralt bort templomba menetel előtt! Semmit ne sajnálj belőle: a sáfrány meg a fahéj ott van a padkán egy tálban, cukor az asztalon… a borból másfélszeresét vedd annak, amit gondolsz, ne félj attól, hogy a keresztelőn megmarad valami!
Mondják, keresztelő lesz a házban, s a bábaasszony látja el a szakácsnői teendőket – ért ahhoz is éppúgy, mint a bábasághoz. Azért iparkodnia kell, hogy az egyszerű tűzhelyen időben elkészüljön minden, amit a szokás megkövetel.
A pincéből szép szál ember jött föl, hatalmas darab sajtot hozott. A ragyogó padkáról levett egy tányért, amelyik épp a keze ügyébe esett, rátette a sajtot, és már indul is vele a szobába, hogy letegye a barna diófa asztalra.
– Ejnye, ejnye, Benz! – szólt rá a szép, halovány asszony. – No hiszen, kinevetnének, ha a keresztelőn ilyen tányér lenne az asztalon! – Odament a fényes cseresznyefa szekrényhez, amit buffertnek hívnak, s az üvegablaka mögött pompáztak a ház ékességei. Kivett onnan egy szép, kékszélű tányért, melynek közepén egy virágcsokor díszlett, s a csokor körül elmés mondások:
Ó, te, ember, gondolj rája: három garas a vaj ára. Isten emberre áldást ont. Féreg gyomra a lakásom. A pokol lángmelegében formáz a fazekas hévvel. A tehénke füvet eszik. Az embert a sírba teszik
