Kategória: Egyéb kategória

Miért vagyok én mindig savanyú? – kiáltott egy jó hangosat. Tehette, se közel, se távol senki emberfia, aki meghallhatta volna. Bár nem is az embereknek kiáltott, mert is volna ő kiáltani, ha ember van a közelben, hallottuk, az Egek Urának kiáltott, az Egek Uráig azonban vagy nem hatolt fel ez az erdőközepi hang, vagy egyszerűen nem volt kedve válaszolni, magára hagyta szegény Bab Bercit, hadd forogjon savanyú levében. Forgott is. Csak előbb bocsánatkérően körülnézett, mert a kiáltásától némaságba dermedt az erdő, és Bab Berci nem szerette a füvek, fák, madarak némaságát. Csak a füvek, fák, madarak csendjét szerette. Megvárta, míg fölzengett a bizakodó csönd, és máris az orránál tartott: persze, e miatt a túlméretezett szörnyeteg miatt van minden, e miatt a tokmányorr miatt, e miatt az uborkaorr miatt… mit orr?! Ormány! Egy bánatos, vöröslő hegycsúcs, egy Kilimandzsáró, egy Popocatépetl, egy Mohendzsodáro, nem a Mohendzsodáro az nem hegy, az egy romváros, mindegy, akkor is ez az ormány, ez az oka mindennek! Ahogy a nátha észreveszi, rikoltva felkiált, felkiáltván rikolt, és egyetlen rohammal boldogan benn terem, ez kell nekem, ez az én otthonom, rikogat a nátha, Bab Berci orra nekem egy kastély, egy katedrális, Bab Berci orra az én váram, ordibálja elragadtatottan, és soha többé semmiféle fortéllyal kiűzni nem lehet. Na igen. Bab Berci egy lepedőnyi kockás zsebkendőt húzott elő, és nagyot tüsszentett bele. Ettől már meg sem rezdült az erdő, megszokta már Bab Berci tüsszögését, mondhatnánk úgy is, Bab Berci tüsszögése az erdő csendjéhez tartozott.

Hogyha talán emberek közé járnék – gondolta Bab Berci. – Huhh! Megsavanyodnának tőlem. Hiszen ha savanyú uborkát teszek el, nem is kell hozzá ecet. Az már igaz. Bab Berci csak ránéz mélabúsan az uborkával telt üvegre, és máris kész a savanyú uborka. Ez az egy hasznom van – gondolta –, nem kell ecetre pénzt adni. Csakhogy amit nyer a réven, elveszti a vámon. Mert a cseresznyebefőttjéhez meg kétszer annyi cukor kell. Különben megsavanyodna szegény cseresznye. – Ajaj! – sóhajtott Bab Berci, és a zsákjába tett egy szelídgesztenyét. Mert télire gyűjtögetett éppen. Igyekezett nem ránézni a szelídgesztenyére, nehogy megsavanyodjon az is.

– Gyűjtögetek télire, és rejtegetem a savanyúságom. Hát élet ez?! – Mormogott Bab Berci, és képzeletben nagyvárosok utcáin sétált, emberek forgatagában, lakodalomban kurjongatott, baráti társaságban tereferélt, színházat nézett, vendéglőben vacsorázott, fogta egy lány kezét, futballmeccsen ordított, hogy fuj, bíró! ajaj! Talált még egy szelídgesztenyét. Beleejtette a zsákjába. A két gesztenye boldogan összekoccant… De koccant valami más is, sejtelmes, finom zajok ütötték meg Bab Berci fülét, a patak felől valami felfénylett, fehér tüllök villantak a bokrok között.

– Hé, ki az? – kérdezte ijedten Bab Berci, s akkor a fák közül teljes pompájában előlépett egy tündér.

– Én vagyok – mondta, és Bab Berci elkapta róla a tekintetét, mert úgy érezte, megvakul. – Kedves Bab Berci! – folytatta a tündér, s erre Bab Berci mégiscsak rákapta egy pillanatra a szemét, ki az aki őt kedvesnek nevezi. – Megszerettelek téged – mondta a tündér –, fogadd el ezt tőlem – és egy aranyszelencét nyomott Bab Berci kezébe. – Nyisd ki, segít rajtad.

– Hát izé… köszö… – motyogta Bab Berci, de közben fölpillantott s látta: a tündérnek már hűlt helye. Hogy egyáltalán ott volt, csak abból látszott, hogy egy árnyalattal fakóbb lett minden, amint eltűnt.

Hát megtörtént! Megtörtént a csoda – dobogott Bab Berci szíve.

Magához szorította a szelencét, Kilimandzsáró-orrát a nap felé emelte, s ebből, persze , egy jókora tüsszentés lett megint.

Lehet, hogy orvosság van benne, ami örökre elmulasztja a náthámat – villant az eszébe. – Orvosság? Majd épp valami náthaorvosság miatt jelenik meg nekem egy tündér Talán tele van drágakövekkel, vagy egy terüljasztalkám-kendő van benne, vagy valami varázskenőcs, amitől szép és daliás leszek. – Kihúzta magát, mintha máris szép és daliás volna. – Az is leget, hogy egy dzsinn van benne – gondolta Bab Berci – azám, egy dzsinn, mint Aladdin lámpájában, csak fel kell emelni a födelet, és máris előgomolyog, és azt kérdezi: „Mit parancsolsz, édes gazdám?” Ámbár rám jobban illene, ha azt mondaná: „Mit parancsolsz, savanyú gazdám?” Ugyan, a fene se lesz többet savanyú!

Bab Berci óvatosan a fűre helyezte a szelencét, körültáncolta, lehasalt mellé, és rászorította a fülét. Mi lehet benne? Feszülten figyelt, de nem hallott semmit… dehogynem… most… valami icinyke-picinyke moccanás… vagy csak én mozdítottam a szelencére szorított fülemet? Fölugrott, begörbített háttal, lábujjhegyen újra körüljárta a szelencét, majd visszafojtott lélegzettel, óvatosan letérdelt mellé, és a fülét rászorította. Pirinyó moccanások, csisszenések. Aha… egy kígyó – villant Bab Berci agyába, és elvörösödött az izgalomtól. Biztos mérges kígyó. Amint fölemelem a födelet, kivágódik a kígyó feje, és puff, volt Bab Berci, nincs Bab Berci! Vagy egy gonosz dzsinn van benne, akárcsak annak a halásznak a palackjában. Úgy is van! Mivel érdemeltem volna ki éppen én egy tündér jótéteményét? Tündér? Tündér volt egyáltalán? Fehér tüllökben, az igaz, szép is volt, az is igaz… Miért? Szép boszorkányról még nem hallottál? Olyan szép, mint a nap, és olyan gonosz, mint az éjszaka.

Bab Berci megpróbálta maga elé idézni a jelenség arcát – és igen… igen, mintha lett volna valami furcsa a tekintetében… valami sandaság. Lehet, hogy nem is tündér volt ez, hanem boszorkány. Vagy a kettőnek a keveréke. Persze lehet, hogy ez egy boszordér volt. Vagy tünkány. Akkor ezer jaj nekem! Azám! Kétszer ekkora náthával, kétszer savanyúbban szedhetem télire a makkot meg a szelídgesztenyét… Na, nem… Bab Berci megmarkolta az aranyszelencét, erősen rászorította a fedelét. Csak ki ne nyíljon valahogyan… De hiszen fényesebb lett tőle az erdő, amikor kilibegett a fák közül… fény áradt belőle… Áradhat fény egy gonosz lélekből? Még a füvek is megfakulta, amikor eltűnt. Bab Berci szorítása lazult a fedélen… Eltűnt. Mint a kámfor. Még azt sem várta meg, hogy megköszönjem neki… Hát eltűnhet így, ilyen ukmukfukk, ilyen váratlanul egy jóságos lélek? Újra erősen megszorította a szelencét. Futott. Az erdei tó mellett lihegve megállt, egy bizonytalan pillantást vetett a szelencére, de azon nyomban megkeményítette magát.

– Tünkány volt – kiáltotta –, boszordér! – És zsupsz, belehajította a szelencét a tóba. A kékeszöld víztükör szelíd fodrokat vetett, a szelence megcsillant egyszer-kétszer süllyedtében, aztán eltűnt a fekete mélyben. – Ó, jaj, én szerencsétlen, mit tettem?! – rikoltott fel Bab Berci, és a fűre hajította válláról a zsákját a két gesztenyével, és loccs, ruhástul beugrott a tóba.

Leúszott a fenekére, vájkált, kutatott a hideg iszapban, ameddig csak bírta lélegzés nélkül. De nem talált semmit. Lemerült másodszor, ötödször, huszadszor. Késő estig kutakodott a tó fenekén, de mindhiába.

Közben egy borz odaóvakodott a zsákjához, megszagolgatta. „Aha, Bab Berci zsákja – mondta magában –, lássuk, mi van benne. Csak két szelídgesztenye. Ez is több a semminél.” Jóízűen befalta a két szelídgesztenyét, és elszelelt. Bab Berci meg csuromsárosan, csuromvizesen kikászálódott a tóból. Vacogott.

– Talán jobb is, hogy nem találtam meg – motyogta. – Persze, hogy jobb, többet ér nekem ez a két szelídgesztenye ezer aranyszelencénél. – Fölemelte a zsákját. – Az ördögbe is, eltűntek a gesztenyék. – Nesze neked, te savanyú, kétbalkezes, kétballábas, egybalorros, balsorsos balfék – mondta magának Bab Berci, és cuppogva, fröcsögve, csöpögve megindult hazafelé.

Olyan savanyú volt, mint egy hordó savanyú káposzta, és akkorákat tüsszentett, hogy Rimapénteki Rimai Péntekh, aki a közelben lakott, azt hitte, földrengés van.

Szegény Bab Berci azóta is azon tépelődik, jól tette-e, hogy eldobta a tündér vagyis hogy boszorkány vagyis hogy boszordér vagyis hogy tünkány vagyis hogy az ég tudja, kicsodának az ajándékát. Engem is megkérdezett, de én tanácstalan voltam. Azt mondtam neki, kérdezzen meg titeket, hátha ti tudjátok, mit kellett volna tenie

van olyan ember  életbe szeretnek  másiknak

tanácsokat  osztani életbe de  úgy  osztanak

egymásnak tanácsot  hogy  egyszer  életbe kipróbálták

mondták   neki mit  csináljon ilyen állapodba meg

lépte amit mondták rá jött  tényleg jó igaza van ebbe

tanácsba  amit  egészségügyből mondtál használt

többet sétáltam egyre jobban használ .valaki ezt

tanácsot mondjuk  nem elképzelni  életbe   úgy  van

vele ő   a saját   gondolata szeret megy csinálja az

egészségügybe  amit  tud  tanácsoltak életbe neki

meg  fogata lehet  attól  embertől tanácsot be vált

örül neki tanácsnak    használt az  tanács .de olyan

is van mai világba jót  akar  másik  ember tanácsot

ad  úgy  van vele  mondjad egyszer  meg fogadom

még  többet csináld jobb lesz fogad  meg  a  tanácsot

ilyenkor  ember  van úgy  meg se  fogadja azt bizonyos

tanácsot úgy van vele  megy és csinálja azt amit ő

tud rá jön az is  jó de   nem  teljesen jó úgy van vele

ki próbálja  azt amit  hajtogattak tanács  képen jó

ki  tapasztalta tényleg igazad volt meg  fogadta

tanácsot amit mondtak .meg kel fogadni  ember

tanácsokat az ember egészségére  válhat .

szeretnek igen csak  nagy ereje  van  sok sor meg

se  tapasztaljuk életünkbe szeretnek milyen nagy

ereje  van kételkedünk a  szeretet erejébe  ami

igen csak  nagy gond  hinni kel  szeret erélyébe

a szeretet legyőzi a bizonyos gyűlöletet az

emberek közt és  igazából  ez hiányzik

emberiségnek életbe mai  világba belenézünk

világba egyre  jobban  tombol  bizonyos gyűlölet

emberek közt    valaki életbe bizonyos hibát követ

követel  másik   ember  társa   felé nem ara

törekszik  éltbe  meg bocsásson  neki tiszta lappal

indítson   és  szeretetbe  éljen így kéne élni akkor

szeretet él emberiségbe akkor  a   szeretetet  nagy

ereje legyőzi a  gyűlöletet emberek közt ha  él

emberbe  szeret   annak élni kel az legyőz mindent

életbe  a  szeretet ha  él  szeretetet  emberbe .ha

meg figyeljük  mai világot  a egyik másik  ember

társunk nagy emberek közt egymást szapulják

vagy épen  egymás ellen szertelenséggel van

egymás iránt ők nem jó  vezetők életbe .  a

szeretet   mindent legyőz életbe  engedni kel

éljen  szeretet emberekbe ez  nagyon fontos.

mind a négy pont, amit veszünk, egy szép imával végződik, ami a jezsuita rend indulója, a Suscipe. Csak úgy szárnyal a dallama! „Vedd Uram, és fogadd egész emlékezetemet, értelmemet, akaratomat, mindazt, amim van! Te adtad nekem ide, én fölhasználom ezt, hogy szerethesselek, hogy én is adhassak Neked valamit! Nálam csak az van, amit kaptam, de ezzel én tudok szeretni, és adhatom Neked! Fogadd el! Arra ajánlom föl, amire Te adtad. És Te a szeretetre adtad, Urunk? Hát akkor ez is a szeretetet szolgálja!” Igen, erre ajánljuk föl, és Isten el is fogadja.

Elkezdődik ez a szeretet-viszony ezzel a meditációs ponttal az Isten és köztem. Élő, eleven, valóságos szeretet-viszony. Folytatódik napról-napra, és az életem tartalma lesz, legyen!

A második pontja ennek a szeretet megszerzésére szolgáló szemlélődésnek, hogy Isten az ajándékait nem küldi postán vagy hasonló eszközzel, hanem jelen van minden ajándékában. A napfényben, a levegőben, a vízben, mindenben, ami nekem jó, amit így kapok, jelen van Isten. A megváltó szeretetben, a bűnbocsánatban Ő bocsát meg személyesen a papon keresztül. Jelen van! A Szentlélek munkálkodik bennem, jelen van!

Rácsodálkozom erre a jelenlétre. Említettem, hogy én is minden imámat ezzel a jelenléttel kezdem: saját jelenlétemre gondolok. Ez egy csoda-dolog! Én magamtul nem tudok lenni, a létet kapom. A jelenlétem is ajándék. Amikor látom Isten jelenlétét az ajándékaiban, akkor én is szeretném nyújtani Istennek az én jelenlétemet. „Vedd, Uram, és fogadd egész szabadságom” – ez a pont is itt végződik a Suscipében.

A harmadik pont megint ez a teremtő, megváltó, közösségformáló szeretet. Megint valami mást veszek észre benne: hogy Isten az ajándékait nem úgy adja, hogy neki nem kerül semmibe, hanem észreveszem, hogy tevékeny, fárad, szenved, mert az embereken keresztül adja az ajándékait, és részt vesz a szenvedésben, a szüleink fáradozásában.

Amikor csinálják a reggelit, olyankor Ő is csinálja a reggelit, és takarít, és részt vesz minden tevékenységben. Itt van Istenünk szenvedésben, fáradtságban, mindenben. Ez óriási dolog! Ritkán gondolunk erre, hogy Isten jelenléte áthatja ilyen szempontból is a környezetünket. És én is tudok Istenért fáradni, munkálkodni? Hogyne! Egész a vértanúságig mi is föláldozhatnánk az életünket is. Csak szeretetedet add nekem, Uram, és a kegyelmedet, az elég!

A negyedik pont megint más szemléletet tár elénk. Minden évszak – tavasz, nyár, ősz, tél –, mindegyik meghozza a maga szépségét. Azt mondja Szent Ignác: Állj meg! A szépséget ne csak élvezd, hanem menj a szépség nyomán a forráshoz! Honnan jön ez? Isten maga a szépség. Az abszolút szépség. Hasonlóképpen a jóság, a bölcsesség, az igazság, amivel találkozunk. A gyöngédség az emberekben. Az ajándékozó szeretet. Ha találkozom vele, megyek a forrásig, és ott találom a forrásban magát, az Abszolút Jót, Abszolút Igazat, Abszolút Szeretetet, Irgalmat stb.

Kimondhatatlan nagysága van Istenben mindezeknek. És Isten ezt a csodálatos Önmagát akarja nekem adni. Mindent megtesz, hogy engem fölkészítsen arra, hogy találkozzam Vele, és Önmagát adhassa nekem szeretetben. És akkor megint: hát én? Adom én magamat? Igazán? Én is azon dolgozom egész életemben, hogy minél értékesebb legyek, és adhassam magamat. Ez a tiszta, igazi, jó magatartása a szeretetnek. Őszinte, tiszta, igazi magatartás, amiben semmi önzés nincsen. Igen! Én is készülök, és küzdök azért, Istenem, hogy magamat adhassam Neked. Ez lesz az üdvösség. Vedd Uram, és fogadd egész szabadságomat, mindazt, amim van! Te adtad nekem, íme, én visszaszolgáltatom. Így viszonzom a szeretetedet.

Íme, kedves Testvérek, a szeretet megszerzéséről szóló szemlélődés az, amit én is szeretnék a lelkigyakorlat utolsó napján átadni Szent Ignác jóvoltából, a Jó Isten jóvoltából. Vigyük! Vigyük! Éljük meg, hogy szeretve vagyunk, és viszonozzuk azt a szeretetet! Csodálatos, nagyszerű, hogy ez megadatik!

Ezzel zárjuk akkor le a lelkigyakorlatunkat. Ez az egész további életünkről szóló meditáció, szemlélődés. Ebben haladjunk! Már szeretünk, de még nem. A Van meg a Nincs ebben is bennünk még együtt van. Abból a kicsiből, ami van, menjünk tovább afelé, ami még nincs. „Levésben” vagyunk. És legyünk is, és ne álljunk meg

Mivel az igazságosság rendjének helyreállítása a büntetés immanens célja, minden büntetés szükségképen megtorló, akár szándékolja ezt a büntető személy, akár nem. Ha a megtorlást magában hordó büntetést beleállítjuk az emberi cselekvés keretébe, akkor alá lehet rendelni további, a büntetés bensőtermészetétől független és erkölcsileg értékes céloknak. Ezeket a további célokat az empirista-pozitivista büntetőjogi iskola Szent Tamással megegyezően sorolja föl. Ilyen cél elsősorban a bűnös meg javítása. Ha a vétkes nem javítható, vagy ha olyan nagy bűntettet követett el, hogy a földi igazságszolgáltatás nem hagy időt a javulásra, a büntetés legalább ártalmatlanná teszi a jogsértőt a társadalom számára és elretten, másokat hasonló bűntettek elkövetésétől (általános és részleges prevenció). Amikor tehát a büntetéseket felosztjuk javító (orvosló) és megtorló büntetések csoportjára, ez a felosztás nem úgy értendő, hogy a büntetés vagy orvosló, vagy megtorló, hanem úgy, hogy minden büntetés megtorló; a megtorláson túl azonban szolgálhat a büntetés más, a megtorlás fölé rendelt célt is, nevezetesen a bűnös megjavítását. Ha a megjavulás lehetősége nem áll fenn, vagy a megtorlást gyakorló ezt a célt nem tűzi ki, akkor a büntetés kizárólag megtorló.

A büntetés föltételezi a bűnt, az erkölcsileg beszámítható vétkes magatartást. Ha a megtorlás révén a sértett fél keresi a megfelelő viszonyt azzal, aki. az igazságosság erkölcsi rendjét megbontotta, és ha ezt a megtorlás benső természete hozza magával, nem lehet szó megtorlásról akkor, ha a sértés ténye nem emelkedik bele az erkölcs világába.^[4] A büntetés föltételezi tehát a sértőben az erkölcsi beszámíthatóságot. A beszámíthatóság metafizikai gyökere pedig az, akarat szabadsága. A szabadság révén a cselekvő saját tettének az ura, az egészen tőle indul ki, az övé marad és érette felelős. A relatív büntetési elmélet végső magyarázata a determinista pozitivizmus, amely az akarat szabadságával együtt tagadja a beszámíthatóságot és felelősséget. Szabadság és felelősség nélkül a büntetés csak. relatív célokat ismerhet el. Erkölcsi tartalom nélkül azonban a jog nem jog többé. Ha a büntetést leszakítjuk az igazságosság erkölcsi talajáról, voltaképpen denaturáljuk, éltető idegétől fosztjuk meg a büntetőjogot. ^[5]

A következő alapvető kérdés, hogy ki gyakorolhatja a megtorlást, ki rendelkezik a büntetés jogával? Sem az emberek közfelfogása, sem a társadalomelmélet és erkölcstudomány nem vonja kétségbe a felsőbbségi hatalom bűntető jogát. Így az elsősorban nevelési célzatú családi felsőbbség, a közhatalmi jellegű törzsfői hatalom és a joghatóság teljességével rendelkező állami közhatalom kétségen kívül rendelkezik a büntetés jogával A jogrendnek a társadalmi élethez szükséges biztosítása, a végrehajtás feltétlen hatékonysága a megtorlás jogától elválaszthatatlan. Az a kérdés, vajon az egyes magánszemélyeknek kijár-e elvben a megtorlás joga, vagy elvileg tagadnunk kell, hogy magánszemély a saját felelősségére és a saját cselekvőségével az őt érő jogsértést megtorolhatja az erkölcsi rend sérelme nélkül. Vagyis azt kérdezzük: minden magánmegtorlás szükségképen bűnös jogbitorlás-e, vagy nem?

Az önhatalom kérdésében a

területén fenntartja az önhatalmat a jogok szerzéséré, gyakorlására és megszüntetésére. De a jog érvényesítése és a jogrend, biztosítása törvényes renddel bíró szervezett államban közhatalmi feladat. Következőleg, arra a bíráskodásra vonatkozólag, amely az elismert érdekkel szembenálló és azt akadályozó magatartást megtöri, a tételes jog általános szabályul azt rögzíti le, hogy a törvénykezés csak az állam hatalmával történik. Mindazonáltal az egyetemes szabály alól való kivételképen a elismeri az önhatalmat bizonyos, sokszor elég tág keretek között a magánjogi követelés érvényesítésére is.

A törvénykező önhatalom vagy önvédelem, vagy önvégrehajtás. Önvédelem az abszolút jelleget magánjog ellen megkezdett, de be nem fejezett támadásnak a jogosított részéről történő önhatalmú visszautasítása. Ha a másik ember magatartása a jogtárgy fölötti uralmat nem támadja meg, csak veszélyezteti, a vele szemben kifejtett önhatalom az önvégrehajtás fogalma alá tartozó biztosító önsegély. Ha a támadás be van fejezve, a magánjogot a sértővel szemben érvényesítő önhatalom ugyancsak az önvégrehajtás jellegét magánviselő kielégítő önsegély. Az önvédelem tehát lényegesen nem különbözik az önvégrehajtástól. Mindkettő a jogtárgy fölötti hatalomnak önhatalmú érvényesítése a magánjogi érdeket gátló más emberrel szemben. Különbség a kettő között csak annyiban van, amennyiben a magánjogi érdekkel szembe helyezkedő másik ember a jogtárgy fölötti hatalmat csak veszélyezteti, illetőleg, már megsértette, vagy nemcsak veszélyezteti, hanem már, meg is támadta, a támadást azonban még nem fejezte be.

Az önhatalmú törvénykezést vehetjük tág és szoros értelemben. Ez a különböztetés különösen kidomborodik az önvégrehajtásnál, de vonatkozik az önvédelemre is. Értelemben vett önhatalmú törvénykezésnél a jogosított magatartása kevésbé támadó jellege és nem annyira a nyers fizikai erőre támaszkodik, a szoros értelemben vett önhatalmú törvénykezést ellenben az agresszivitás és a nyers testi erőszak jellemzi. Így tágabb értelemben vett önhatalmú törvénykezés a visszatartási jog, a megtartási jog, a beszámítás, a foglaló, a kötbér, a zálogjog, a bánatpénz stb. önhatalmú végrehajtásának tényei. Szűkebb értelemben vett önhatalmú törvénykezés pedig a testi, támadásnak erőteljes viszonttámadással való elhárítása, a jogtárgy stb. Önhatalmú törvénykezés az általános szóhasználat szerint csak a szoros értelemben vett önvédelmet és önvégrehajtást jelenti.

A tágabb értelemben vett önvégrehajtást és önvédelmet a tételes jog általában megengedi, a szoros értelemben vett önvédelem és önvégrehajtás megengedett alkalmazásának félteteleit azonban megszorítja. Tehát a tételes jog a szoros értelemben vett önhatalmú törvénykezésnek is helyet ad és ismer jogos önvédelmet és jogos önsegélyt is.

A szoros értelemben vett önvédelem magánjogi megengedettségét (jogvesztéstől, kártérítéstől való mentesség) a tételes jog nem szabályozza. A bírói gyakorlat a magánjogi megengedettség feltételeiül a büntetőjogi következményektől való mentesség feltételeit ismeri el. Büntetőjogi szempontból pedig „jogos védelem az, mely akár a megtámadottnak, akár másnak személye vagy vagyona ellen intézett, vagy azt fenyegető jogtalan és közvetlen megtámadásnak elhárítására szükséges.”^[6] t

Nem vagyok sem szociológus, sem bölcs öregember. Hogy mennyire jellemző az általam leírt társadalomkép, nem tudom, jóllehet én úgy érzem, igen általános. A dac társadalma – adtam volna címnek, ha nem félnék, hogy rám sütik: a komoly gondot, problémát elcsomagolom, s csupán provokálok. Kérem tehát mindazokat, akik nem értenek egyet velem, illetve a cikk lényegével, tekintsék vitaindító írásnak.

A mai magyar társadalom azon része, amelyik nem él tudatos lelki életet, a kamaszkorában megtanult meg nem értettség, viszálykodás, vetélkedés, énkeresés, célkeresés, felbuzdulás és elkeseredés, hangulati-érzelmi irányítottság, vészes énkiemelés és erős melankólia áldozata. Hogy sok-e a számuk azoknak, akik így élnek, arra azt felelhetem, nyugodt szívvel: igen, sok. Mert a tudatos lelki életet élők kategóriájába, vagy – mivel itt nem szentségtörés e kifejezés – kiválasztott csoportjába nem elég jelentkezni, nem elég arról nyilatkozatot kitölteni, hogy „mi mindig nyugodtak vagyunk”, vagy hogy „mi mindig szembenézünk az ellenséggel, vagy a veszekedést provokáló problémával”, még kevésbé elég egyszerűen azt állítani: „én hiszek”. Mindezen állítások akár igazak, akár csak szeretnénk, hogy igazak legyenek, csupán azt mutatják, hogy vannak még szilárd erkölcsi világképpel rendelkező honfitársaim. A tudatos lelki életet élő személy távol van a hangulatoktól; érzelemmel és véleménnyel rendelkezik, s azokat nem értékeli állandóan újra és újra az első kis látszat alapján. Ami pedig ezt biztosítja: bízik. Ami pedig a fő: nem alap nélkül. Legfőbb jellemzője, hogy nem határozza meg őt egy probléma sem, mint hazánk társadalmának nagy részét! A legfőbb tulajdonsága a rugalmassága, lendülete és bátorsága a félelmekkel, gyengeséggel, tévedéssel szemben. Rugalmassága nagyfokú alkalmazkodóképességet, kompromisszumkészséget rejt magába, mégis hajlandó anyagi körülményeit feláldozni a szellemiekért, lelkiekért. Emlékezzünk vissza, mennyien vállalták kereszténységük az elmúlt időszakban, és voltak hajlandóak vállalni a hátrányos megkülönböztetést. Ez az áldozathozatal igen fontos eleme a lelki öntudatnak. Mert mi, a többség mindeme tettünket kérdések és válaszok hálójában cselekedjük, ha adunk, kapni akarunk, ha kérünk, bőkezűséget várunk el. Ők nem tévedhetetlenek, nem legyőzhetetlenek, bár igaz, hogy sokkal inkább ellenállóbbak a fizikai, biológiai, lélektani, társadalmi nyomással, betegséggel szemben. Mi azt hisszük, mindent tudunk, jobban tudunk, a másik véleményének elfogadásából presztízskérdést csinálunk, s nem hajlunk a jobb, enyhítő szóra sem. S elértem a központi ragályhoz: a düh, harag, dac, makacsság, sértődékenység, érzékenység kérdéséhez. Bárhol, bármikor, bármire képesek vagyunk negatívan nézni, haragudni, keresztbe tenni. Magából a rosszul kialakított függő függetlenségből következik ez. A magyar fiatalság fejébe egyszerre verték az egyéniség jeleit, azok paramétereit és az egyéniség kárhoztatását, az alkalmazkodás, egyöntetűség törvényeit. Mivel egész iskolarendszerünk (nagy része) a tekintélyelvűségre, a katedrai kinyilatkoztatásra (nem Aquinói Tamás értelmében), s az öncélú fegyelemre épít, nem csoda, hogy az ember személyiségében az „egyéniség” nem képes normálisan kialakulni. Nemcsak az önálló kezdeményezés, a kérdezés marad így ki, de a tehetséges emberekkel való együttélés problémája is lesöprődik a színről. Holott egyrészt: minden ember tehetséges valamiben (ezt már Hadrianus is mondogatta…), és ezért ennek nem a csoportot bontó, hanem az egyéni felelősség oldalát kellene bemutatni. Másrészt a toleranciát – ma ez talán szintén tévútra vezetett mozgalom –, mint viselkedésmódot kellene elsajátíttatni a tanulókkal. Amikor a tudás érték, amikor az emberélet érték, akkor ezt tanítani is kell. Nem lenne szabad a tudomány halott arca mögé szorítani a diákot, hanem hagyni kellene, hogy mint élő az élővel, az alakulóval, változóval, a „játékkal” kerüljön kapcsolatba. Fontos lenne tehát, hogy személyiségünkbe beépítsük azokat az elemeket, amelyek képesek az indulati-érzelmi válaszoktól mentesíteni a tudat tiszta észjárását. Jó lenne, ha automatizálódott társadalmunk egyetlen szilárd és még megbízható elemét érzelmeink nem univerzális rendező elvként használnánk, hanem helyreállítanánk az összhangot az elme és lélek között. Ez a folyamat világméretű, mégis nálunk dívik nagyon az egypólusú személyiség, amikor a tudat és érzelem harcában mindig az érzelemkitörés nyer. Az oktatás, nevelés feladata lenne bemutatni, hogy a másik is gondolkodik, érez, szenved, és teszi ezt minden pillanatban! Fontosabb ez, mint hinnénk. Mert véleményünk mint a hangulatunk fordul jóból rosszba, pirosból zöldbe. A mindenkori magyar ember képe a XX. század végén: egyedül van és vív, küzd az ármány ellen, heroikus szenvedés áldozata. Mindnyájan óriási kereszteket hordunk, sokkal gyakrabban kívül, mint belül. És büszkék vagyunk erre, hogy ekkora a terhünk. Minden megoldási javaslat „a pszichológus hozzá nem értő okoskodása, aki csak mert a pálmaházban megterem, azért a sarkvidéken is ültetésre javasolja a kakaócserjét”. Az „én más vagyok, mint a többi” „rajtam nem lehet segíteni”; „máshogy kell”; sőt!: „egyáltalán ne segítsen senki, nem szorulok rá!” elvet, énképet minden magyar magán viseli. S eközben a halandósági, öngyilkossági, válási statisztikánk az égben. Az intelligenciahányadosunk és a tehetségmutatónk (ha lenne ilyen) társaságában. Nem véletlen, hogy pesszimizmusunk, gyakori váteszségünk, sziszifusziságunk ide vezet. Küzdésünk természetesen nem céltalan, nem eredménytelen. De talán máshogy is menne. A magyarság lelki térképe szerencsére még mindig nem írható le mechanikusan: a magyarságról alkotott következő kép: „jellemtelen, hátrányos, hiányos lelkű többség és klasszifikálódott hősök szűk köre” – szép hazugság, bárki állítja, szemfényvesztő s valami gyanúsat akar. Igaz viszont, hogy a legtöbb hazámbéli lelki fejlődését akadályozzuk: együtt mindenkiét. Korlátozunk, kirekesztünk, kizárólagosan ítélünk, beszélünk, cselekszünk. Nagy akadály, hogy a másik tudását igen ritkán fogadjuk el, hogy a gondolati szabadságot az „én gondolatom szabad és jó, a többiét felesleges meghallgatni”-ra fordítjuk le. Problematikus ez azért is, mert ahol meg a ló túlfelén ülnek, ott gyakran visszaélnek vele: vitázás, szócséplés lesz a megbeszélés helyén, a ki nem élt közléskényszer kiadásába torkollik a véleményezés. A Krisztus-imitáció és az egyéniség-elfogadás modell hiánya szüli az állandó és hangsúlyos „én”-kiemelést! Erre azért van szükség, mivel az én nem szilárd és rugalmas, tehát nem tökéletes – de jó lenne annak tekinteni, ezért az én hinni kezd saját tökéletességében, de hogy ki ne derüljön, hogy ez nem igaz, sérthetetlenné teszi. Ebből származik a szüntelen sértődés, félreértés, dac, vagy a másik véglet, a hűvösség, a távolság túlzott tartása; s mindkettőből az elidegenedés, a kapcsolatok elfelszínesedésének folyamata. Ami persze visszahat, és lehet, hogy valós oka az egésznek; lehet, hogy ennek a kialakulását kellene megvizsgálni? De a dacnak másik fontos hatása az erőszak. Akit nem lehet meggyőzni szóval, azt csak erővel lehet kényszeríteni. A sértettség agressziót szül (és a magyarságnak úgyis van egy űzöttség-hagyománya), akár mi vagyunk sértettek, akár mi sértünk másokat, az erőszak jó eszköz, s ezzel azután élünk is! Mi magyarok nagyon is gyakran élünk vele. De, és ez a civilizáció érdeme, igen ritkán vállaljuk, hogy nyíltan használjuk, mindenféle álca nélkül. Sokkal gyakoribb, amikor valamire hivatkozunk. (Jóság, a te érdekedben…), vagy amikor nem saját magunkat ruházzuk fel a hatalommal, hanem a saját funkciónkat! És láss csodát: tanárt, pedellust játszunk nálunk idősbekkel, jobbakkal, vagy akárkivel, aki útban van. Gyengeségünket, tudatlanságunkat, tévedéseinket, gátlásainkat tagadjuk mind az emberi kapcsolatok, mind a lelki folyamatok szintjén. Gyakori hit- és bizalomnélküliségünk miatt sokszor választunk „egy igaz útnak” egy személyt, akitől függünk (nyilvánvalóan vagy burkoltan); egy témát, egy hobbit, amiért meg is betegszünk, vagy nem találunk ilyet, és ez keseríti meg életünk. Panaszkodunk úton-útfélen, a felszínes tettek sajnos jellemzőek… Akik tudatos lelki életet élnek – mert ne felejtsük el őket se, hisz itt járnak közöttünk –, nem vetélkednek, de segítik egymást, nem civódnak, hanem megbeszélik az ügyet; pontosak, elismerik a másik idejének fontosságát; válaszolnak a levelekre, távlatokban gondolkodnak, összefüggéseket keresnek – de nem mindenáron, képesek bármikor ellazulni, nem a lelkin és a testin spórolnak, hanem szellemi igényeik tárgyi kielégítésén, mert képesek a szellemüket olyan frissen tartani, hogy az bármikor képes legyen kipótolni hiányzó könyveket! S mindennek csak az a feltétele, hogy elhiggyük: a lelki folyamatokat megváltoztathatjuk, rajtunk múlik, hogy dühünk előrevisz, vagy mást rombol, hogy észrevegyük és irányítsuk saját világbirodalmunkat!

egész orrság kivan éhezve bizonyos szeretetre 

várjuk mindenkitől meg kapjuk bizonyos 

szeretetet  amire kivagyunk éhezve életbe úgy

vagyunk életbe a szeretet  életbe orrságba a

bizonyos nagy ember aki irányítja orrságot az

mutatassa  meg  nagy világ emberinek mi is  az

szeretet ami nagy  fontos  mai világba így is kéne

példát mutatni  orrság felé mi szeret nagy

embernek  kéne  példát mutatni  a  szeretet át

adásában  erre  jó    meg  nézzük hallgatjuk híreket

meg alakította   nagy  ember harcos klubját ez

se  szeretet felé út hogy  is  mutat  példát többi

embernek ezzel ,csak életünkbe csak szertetel

tudunk előre jutni életbe gyűlölettel

békétlenséggel nem érünk el célunkhoz  mert

szeretetből tudunk előre jutni elérni célunkat

életbe  szeretetre minden ember kivan éhezve

kölcsönös össze  fogással kapja meg a szeretet

az ember amire kivan éhezve .hány ember van

úgy életbe békétlenségbe  él és  nem jön  rá életbe

mi is hiba tovább él szeret lenségbe ami nagy gond

szeretetedbe élnék jobban menne minden ember

szeretetre éhezve közös össze fogással kapják

meg az emberel a  szeretet

 Anélkül, hogy vitába kívánnánk szállni életének és művének nálunk avatottabb ismerőivel, szeretnénk a magunk részéről hangsúlyozni az előbb említett 1936-os év jelentőségét; sőt úgy érezzük, hogy talán még korábbra is visszamehetnénk, hiszen egyáltalán nem bizonyos, hogy valamely mű megírásának a kezdete egybeesik e mű koncepciójának a megszületésével. Jelen esetben már csak azért sem, mert tudjuk, hogy a Citadella nem eleve kész, határozott terv alapján született, hanem – hogy egy másik francia és egyúttal világirodalmi párhuzamra hivatkozzunk – Pascal Gondolataihoz hasonlóan jórészt sebtében odavetett, legnagyobb részben kidolgozatlan feljegyzések, gondolatok formájában, amelyekre még hosszú átdolgozás és szerkesztés, az író életének utolsó évében tett kijelentései alapján legalább három-négy esztendő várt. a Citadella csupán megjelénésének évét (1948) tekintve későbbi mű, mint a regényei; alakulását tekintve egyidős a legtöbb regényével, sőt – legalább részleteiben – bizonnyal régebbi némelyiknél. Vagyis az a bizonyos fejlődés, amelynek állítólagos betetőződése, az egyre moralizálóbb regények után a nagy elmélkedő, erkölcsi és életelveket nyújtó, szinte minden cselekménytől mentes mű lenne a Citadella, a valóságban párhuzamos a regényeivel, mondhatnánk kíséretéül szolgál e regények sorának.

És valóban: ha jól olvassuk Saint-Exupéry regényeit, azt látjuk, hogy a morális érdeklődés, a moralizáló, gyakran didaktikus szándék elejétől végig fellelhető minden művében. Első kritikusainak egyike, Gide már nagyon korán észrevette, hogy itt valami új felfogásról van szó, a cselekvés előtérbe állításáról, arról, hogy “nekünk főképp arra van szükségünk, hogy megmutassák: mint vagyunk képesek arra, hogy önmagunkat is felülmúljük a megfeszített akarat segítségével.” Az író minden hőse végeredményben az élet értelmét keresi, Gide szerint azt bizonyítja, hogy “az ember nem a szabadságban, hanem egy feladat elfogadásában találja meg a boldogságát.” Ez a feladat végül is a métier, a mesterség fogalmába sűrítődik: legyen bármilyen szerény vagy fontos ez a mesterség, benne teljesedik ki az ember, nyeri el teljes szabadságát. Ez a felfogása regényei közül a Terre des Hommes-ban (Az ember földje, 1939) fogalmazódik meg a legtisztábban; de ha a Citadella számtalan, erről szóló fejezetét olvassuk, akkor itt is, mint a rengeteg egyéb, ismétlődő motívumban és gondolatban, félreismerhetetlen az időbeli párhuzam. Mi azt hisszük, hogy valóban lehetetlen egymástól elválasztani Saint-Exupéry regényírói és moralista-esszéírói működését, legalábbis ami a Citadellát illeti; csak a későbbi, posztumusz megjelenése mondathatta számtalan kritikusával azt, hogy a Citadella mintegy betetőzése, végső konklúziója regényírói működésének. Mi szinte azt mernénk kimondani, hogy a regények a Citadella gondolatainak az illusztrációja. Egy kis túlzással a posztumusz mű amolyan “vezérkönyv”, amely megoldja, megmagyarázza, didaktikus módszerrel érthetővé teszi ennek a mélyenszántó és mélyen etikus műnek a végső mondanivalóját.

Ez az időbeli párhuzamosság lépten-nyomon szemébe tűnik a regényeket már ismerő olvasónak, amikor belemélyed a Citadella olvasásába. Megtalálja benne az író minden nagy témáját, amelyeket már ismer a regényekből. Persze, az újszerűség eleinte meglepő, sőt talán félrevezető, a mű koncepciója és hangneme ugyanis erősen eltér az előzőktől, didaktikussá válik, minduntalan bibliai rezonanciák ütik meg a fülünket, cselekmény nincs, csak példázatok és elmélkedések. De az alapgondolat és a cél ugyanaz: megkeresni az emberi élet értelmét a családban, az igazságban, az otthonban, a mesterségben, a szeretetben, a boldogságban, a testvériségben, a szabadságban, az emberi közösségben s mindezek túlhaladásában egy náluk is magasabb rendű nagyságba emelő erőfeszítés segítségével. Ez az erőfeszítés, ez az igyekezet azonban nem feltétlenül a legnagyobb dolgokban nyilvánul meg. A lényeg: veszendő létünk elcserélése valamire, aminek értelme van. A hímzőrámájuk felett vakoskodó asszonyok gyonyörű, Isten házát ékesítő hímzett terítőkre cserélik el magukat, a gyermekét ápoló anya egy édes mosolyra, a szegkovács meg a deszkát fűrészelő asztalos hajóra, az építész templomra, az uralkodó népe boldogságára. Mindenkinek megadatik a csere lehetősége: az élet elpusztulhat, de amit másokért alkottunk, az megmarad, mint a hímzőnők elpusztíthatatlan remeke vagy az építész évszázadokkal dacoló temploma. Az elcserélődés a mesterségben, mások, a közösség szolgálatában: minduntalan visszatérő témája a Citadellának, de egyúttal alapgondolata Saint-Exupéry egész írói működésének is.

Mindez nagyon szép és emberi. Ám az olvasó joggal teheti fel a kérdést: miért kellett ezt a művet katolikus kiadónak kiadnia? Hiszen úgyszólván egyetlen sorában sem lelhetünk közvetlen hivatkozást az író katolikus felfogására. Már maga a keret is – egy berber fejedelem beszélgetése fiával, majd a fefedelemmé cseperedett s lassan az öregség felé haladó utód elmélkedései – egészen mást enged sejtetni. Ám a keretül szolgáló sivatag, sivatagi erkölcsök, szokások légköre meglepő. Bibliai levegő lengi át ezt a hosszú elmélkedést, az író stílusa helyenként ószövetségi, ódon erővel telített, máshol mintha az Újszövetség, a Hegyi Beszéd visszhangoznék a líraian szép részletekben. Hogyan lehetséges, hogy ez az aktív, harcos életet élt és katona-halált halt író ilyen bibliai hangú művet írt, helyesebben, ilyen mű megírására készült (hiszen a Citadella tulajdonképpen nem készült el!), holott egész életében úgyszólván semmi nyomát nem leljük annak, hogy vallásos, katolikus módon élt volna? Azt tudjuk, hogy mélyen katolikus környezetben nevelkedett, katolikus iskolában végezte tanulmányait, de felnőtt élete folyamán eltávolodott ettől a környezettől, egészen más világban és világfelfogásban élt (?!). Hogy a Biblia rendkívül nagy hatással volt rá, azt egy percig sem lehet tagadni: ezt bizonyítják veretes mondatai, stílusreminiszcenciái, példázatai, a mű egész atmoszférája. De ismerjük egy ifjúkori mondását is: “Helyettesíteni a vallást: nem haszontalan beszéd.” Aki ilyet mond, az bizonnyal nem hívő katolikus. Vagy tévedünk, s mégis az? Talán csak túl sok keserűség gyűlt benne össze, vagy saját gyengeségei elől menekült bele egy új morál keresésébe, amely végül mégis azonos lett – ezt a következtetést nyugodtan levonhatjuk a Citadella végső kicsengéséből – a keresztény morállal, annak legtisztább megfogalmazásával? Már említettük, hogy Saint-Exupéry hosszú időn át a francia szellemi élet egyik irányítója volt, Camus és Sartre oldalán. Hivatkozzunk hát Camus-re, aki megkérdezte, lehet-e, és hogyan lehet szent egy ateista? Saint-Exupéry, úgy érezzük, erre a kérdésre kíván feleletet adni. Eltávolodott a keresztény hittől, élte kora emberének izgalmas, tevékeny életét, de mintha folyton ez a kérdés nyugtalanítaná: lehet-e szent, hogyan tudhat szentté lenni egy ateista? S akit ez a kérdés nem hagy nyugton, aki erre keresi a választ, s nemcsak írásaiban, hanem azzal is, ahogyan életében számtalanszor vállalta a veszélyt, az áldozatot s a végén – önszántából – a halált másokért, egy eszméért, a közösségért, az élet értelméért, azért, amit akkor a legnagyobbnak érzett, az az ember elszakíthatatlanul kötődik a keresztény morálhoz. Tudjuk, hogy amikor ő élt, Franciaország már jó évszázada a dekrisztianizálódás állapotában volt, ám ez mit sem jelent: a kereszténység eszmevilága, vagy ahogyan ma szokták mondani: a zsidó-keresztény életforma, eltörölhetetlen nyomokat hagyott az európai s így a francia gondolkodásban is. A keresztény etika a levegőben volt és maradt, és az irjúkorban magába szívott erkölcsi ideálok tovább éltek, dolgoztak Saint-Exupéryben is, mint e kor annyi más fiában. A Bibliát mindig csodálta, s úgy látszik, alaposan ismerte is. Az erkölcsnek, az erkölcsi törvényeknek gyönyörű foglalatát látta benne. Már említettük, hogy kritikusai folyamatos, megszakítatlan felfelé haladást látnak művében az első regényektől a Citadelláig. Nos, valami effélét láthatunk morális fejlődésében is. Aki jól olvassa a Citadellát, észre fogja venni, hogyan fejlődik – és érdekes módon a Bibliával párhuzamosan – az író etikai rendszere az Ószövetség zordonabb, keményebb, majdnem kíméletlen erkölcsi világától az Újszövetség enyhültebb, megértőbb és az emberi gyengeségeket szeretettel gyomlálgató, javítgató, hozzánk közelebb álló, megértőbb világa felé. Elég csak az első fejezetekre gondolnunk, a megtévedt és sivatagba kitett asszony halálára, s vele kapcsolatban a szigorú fejedelem fejtegetéseire, vagy az alvó őrrel szemben tanúsított igazságos, de kegyetlen szigorra, s aztán az élete végén palotájában sétálgató utódnak hasonló szituációban, az ugyancsak elbóbiskoló őrökkel szemben mutatott elnézésére, szelíd megértésére, vagy a befejező kertész-történet már-már Hegyi Beszéd-szerű, szeretettől átforrósodott hangjára, amely mintha azt mondaná: boldogok az együgyűek… Valóban van fejlődés Saint-Exupéry írói művében, de nem a regénytől a moralizáló esszé felé, hanem a cselekvő embertől a cselekvés értelmét a szeretetben, az emberiség szolgálatában meglelő szabad ember felé, s ez párhuzamosan, egyszerre nyilatkozik meg mind regényeiben, mind esszéiben. De ennek a keresztény etikának tragikus nagyságot kölcsönöz Saint-Exupéry kitartó, makacs Isten-keresése, amelynek láttán az ember kénytelen Pascalra gondolni, s Pascalon túl az arcát elrejtő Istent állhatatosan kereső prófétára, aki tudja, hogy Isten nem mutatja meg magát – vere tu es Deus absconditus -, de mégsem mond le a megtalálásáról. A francia irodalomnak kevés oly megrázó passzusát ismerjük, mint a Citadellának az a fejezete, amelyben a berber fejedelem felhág a hegyre, hogy kérdéseire feleletet kapjon Istentől, ám a sötét éjszakában csupán hallgatag, fekete gránitszikla meredezik előtte, amelyet nem képes szóra bírni. Még a fákon ülő holló sem szólal meg – pedig ő már ennek a szavával is beérné -, s ekkor érti meg, hogy ha szólna hozzá, akkor nem Isten szólna. Tragikus magára hagyatottságának az érzésével szívében száll le a városba, de tudja, hogy a feleletet mégis keresnie kell, s egyszer majd meg is találja, amikor élete eljut a beteljesedéshet, a halálban, amikor már nem lesz többé kérdés…

A velük való találkozások gazdagságból egy-két jellemzőt emelek ki. Vannak önkéntes bejelentkezők, kevésbé problémásak, inkább igényesek, a hétköznapi életvitelükben, kapcsolataikban szeretnének jobban tájékozódni. Ez ajándék munka, olyan, mint a szaktanárnak a szakkör. Tanárok által küldött fiúkkal az a feladat, hogy motiváljuk őket a közös munkára, megértessük velük a „megrendelő” elvárásait, s nem elvárni, hogy ez aztán azonnal az „övé” is legyen. Sokszor az együttműködés még nem jelent belátást, s ez nem baj! Másik kérdés a tanári oldal motivációja arra, hogy segítséget kérjen arra, hogy ne fáradjon bele, hogy személyre lebontott konfliktuskezelési stratégiája legyen. A szülők által delegált gyerekek alsóbb évfolyamokból kerülnek ki, beilleszkedési zavarokkal küszködő, gyengén teljesítő, szorongó, reménytelen gyerekek. Többnyire a szülő elvárása, hogy tartsuk a gyerekben a lelket, a motivációt az itt létre, a tanulásra, s a gyerek is többnyire ezt szeretné. A nehézsége ennek a helyzetnek, hogy a tanári karban a közmegítélés lemondóan róluk gyakran az, hogy nem ide valók. Ha én őket szülői kérésre az „itt maradásra” tréningezem, ellentmondásos kommunikációba kerül a gyerek. Ekkor, intenzív dialógussal egy irányba kell állítani a szekeret.

Egy éve dolgoztam mentálhigiénikusként a gimnáziumban, s próbáltam érzékelni, hogy mi az, ami ebben az iskolában leginkább veszélyezteti a gyermekek előrehaladását, és táplálja a pedagógus tehetetlenségét, honnan jön a legtöbb szenvedés, panasz. Mi lehet az az eszköz, ami lelki egészség egyensúlyának megőrizésében mindnyájuk számára, az adott rendszerben segítség?

Az egyéni beszélgetésekben úgy tapasztaltam, hogy rendkívül sok az alacsony önértékeléssel bíró, a teljesítmény előtt szorongva álló diák. Bárhogy is vesszük, életüknek ez a pár éve a kemény ismeretszerzés és megmérettetés időszaka, így erről muzsikál minden… az iskolába vezető út, az iskola, a szünet, a hazafelé vezető út, a hektikus délután s a nyugtalan álmok. A többi életkori feladat mint párválasztás, szülőktől való leválás szinte ezen a szűrőn át értékelődik, s a kapcsolatokat erősen befolyásolja. A tanárokkal való konzultációban is a legerőteljesebb hiánynak a tanulási nehézségekhez való lelkiismeretes, de egysíkú hozzáállást érzékeltem. Az iskolában jól működő iskolaszéken rendszeresen újratárgyalandó téma volt a rosszul teljesítő, nem illeszkedő diák. A szülők hitelesen hozták a hírt az elszántság és lelkesedés iránti elismerésről, s arról az igényről is, mely egy megújult hozzáállást vár ilyen jellegű pedagógiai kérdésekben. Mintha az emberről alkotott kép és iskolarendszer aszinkronba lennének, ideálok, célok megvalósításához nem találnák az áhított emberséges utat. „Mintha két könyv állna előttünk: az egyikben megtaláljuk a Magas Elméletet, ahol rend uralkodik, minden világos és viszonylag egyszerű, a másik könyv zavarosabb, ellentmondásokkal terhelt, de valóságos szöveg bontakozik ki”.^[5]

A sok kérdés közül ami leginkább kikristályosodott, hogy hol vannak az erőtartalékok, honnan lehet energiát felszabadítani ebben a túlterhelt tanár–diák–szülő triád kapcsolatrendszere által meghatározott problémakötegben? Mi az az „átmeneti tantárgy”^[6] amely megadja azt a biztonságot, amire támaszkodhatunk, ha a gyerekek tanulással kapcsolatos nehézségeit nem ítélkezve és degradálva fogadjuk? Így jutottunk közösen arra, hogy tanulás módszertani segítség kell a diákoknak, hogy a tanulásuk ne „magánügy” legyen, hanem szerves része az ismeretszerzésnek. Mentálhigiénikusként egyénileg már küldözgettem fiúkat a városban elérhető tréningekre, de egyre inkább úgy tűnt, hogy az igény általános szülői oldalról. Gyorsan körvonalazódott a lehetőség, hogy egy új irányt nyissunk az iskola pedagógiai történetében, hogy a tanulásmódszertan otthont kapjon ott, ahol hagyományosan eddig is számtalan pedagógiai erőfeszítés történt a gyermekek boldogulásáért.

A tanulásmódszertan projekt harmadik éve folyik tréning jelleggel. Folyamatosan fejlesztjük, egyelőre szemléletformáló jelentősége nagyobb a gyakorlatinál. Bátor és egyértelmű kritikákat kap, ami segíti a továbbgondolkodást ebben a témában. Keressük a módját, hogy egyre tudatosodjon az együttműködés szükségessége a tanárok között, hogy több derűvel és jó módszerekkel szokjanak az összpontosításhoz, a szellemi munkához a diákok, s hogy meg tudják alkotni saját tudásukat az információáradatban. Ez mentális jólétük fontos aspektusa.

Rendszerszemléletű családkonzulensként világos volt számomra, hogy csak hasznos lehet a diákság számára, ha rájuk, mint különböző rendszerek szereplőire figyelek, akikre sok irányból sok minden hat, s ha a kapcsolatot, együttműködést keresek ezek között a rendszerek között, helyzetük stabilizálódik, s növekedésük lehetősége megsokszorozódik.

Így számomra evidens volt, hogy a gyerekek szüleivel, ahol lehet, fölveszem a kapcsolatot: Szülőértekezletekre jártam, belefolytam a szülőknek rendezett előadások megszervezésébe, szerepet vállaltam az iskolaszék működésében, fogadóórák ideje alatt is fogadtam a szülőket. Ahol csak lehetett konzultáltam a szülőpárral, a nehézségekkel küszködő gyermekkel kapcsolatban, s volt, hogy mediátorként működtem a szülő és elidegenedett gyermeke között. Nem egyszer családkonzultációt tartottam egy-egy nehézség tartósabb megoldása végett. Megerősödött a meggyőződés bennem, hogy a párbeszéd tanulása itt is elengedhetetlen, hogy ne mutogasson egymásra család és iskola.

Az iskola és a szülő közötti viszony igen bonyolultan modellezhető, sok aszimmetrikus összetevő együttállásából jön létre. Három fő vonulatot emelek most ki tapasztalatomból, amely az elvárásokról, kommunikációról, normaképviseletről szólnak.

Az ide jelentkező gyermekek előszelektált gyermekek, egyrészt vallási alapon, másrészt olyan szülők gyermekei, akik törődnek avval (legalábbis avval), hogy gyermekük milyen iskolába jár, vagyis normákkal rendelkeznek, normák mentén választanak. Magas követelményeket támasztanak az iskolával szemben oktatás, nevelés és keresztény elfogadás terén. Viszont egyre nagyobb számú a diszfunkcionális család közöttük is, s ez megnehezíti az iskola eme céljainak megvalósulását, feneketlen szükségleteik miatt beleragad az iskola egy korrektív szerepbe, a legminimálisabb követelményeket sem tudja kiharcolni, s a nem megfelelést hatékonyan szankcionálni. Ugyanakkor az iskola elvárásai gyakran befolyásolják, fertőzik a családot, nagy nyomással egyoldalúsítják a szülő gyerek kapcsolatot, bekebelezik az amúgy is csekély időt, amit a családtagok egymásnak szentelhetnének. E kényes felelősség és hiány egyensúlyban óhatatlan a határsértés. Család és iskolai szerepek definiálásában minden felelős felnőttnek feladata van e téren, s azt mondhatjuk, szinte csak egyedi esetek vannak, egyedi egyeztetés.

A család és az iskola viszonyában még kiemelendő, hogy a jelenlegi szülő- és pedagógusgeneráció a rendszerváltás előtt járt iskolába, így személyes iskolai emlékeiket tekintélyelvű kapcsolatból hozzák magukkal,^[7] ehhez járul még a katolicitásból, egyháziasságból származó egyfajta tekintélyelvűség is. Mindeközben a kapcsolat minőségére irányuló elvárás megváltozott. A szülők oldalán a szerepelvárás egy partneribb viszony kialakítása felé hajlik, de személyes mintájuk nincs erről, s így ez mindkét fél részéről bizonytalanságot, talajvesztést okoz a pedagógus-szülő viszonyban. Amikor megjelenik egy kompetens, ám az iskolai nevelési elképzelésekkel szemben kritikus szülő, kölcsönösen nehéz a partneri viszony kialakítása, különösen úgy, hogy az érintett szülők gyerekeivel – éppen az illeszkedési zavar okán – gyakran adódnak iskolai problémák, s így az iskolai közegben maguk a szülők is deviánsnak minősülnek.

A család és az iskola viszonyát más iskolákban is, de a szerzetesi iskoláknál igen hangsúlyosan egyértelműen az iskola dominanciája jellemezte, a családi értékvilág nem mutatkozott meg. Átadták az iskolának az érték és normaképviseletet. Faragjanak belőle embert! A mai értékpluralizmusban a családok újra felfedezhetik és megélik, megélhetik identitásukat. A hétköznapi pedagógiai gyakorlat szempontjából nem hagyható figyelmen kívül, hogy a különböző családi kultúrák különböző nevelési stílusokat is jelentenek, s ez iskolába való beilleszkedést nagyban meghatározza. S mivel ebben az iskolában sok a normatív elvárás, a beilleszkedési zavarok egy részének hátterében az eltérő családi szocializációt találjuk, s az iskolai problémák mögött az iskolai és otthoni kultúra közötti illeszkedési zavar húzódik.

A szülőkkel való találkozásaimban az iskola ”nyelvezetének” tanulása (tanítson meg piaristául!) így a gyermek és a család beilleszkedését célozza. Ehhez tartozik még a család önértékelésének reflexiója, kommunikációjának bátorítása, a nem hibáztató, hanem mindenki számára fejlődést és nyereséget hozó párbeszéd előremozdítása volt és jelenleg is a célom. Természetesen egy-egy eset kapcsán időt fordítok arra, hogy megfigyeljem, hogy a diákot körülvevő hálózat mely pontjával érdemes még a kapcsolatot felvenni a változás elérése érdekében, s ez nem kizárólag a szülő. Kezdeményeztem együttműködést olyan szakkörvezetőkkel, sportvezetőkkel, pszichológussal, barátokkal, nagynénikkel stb. ahol jól teljesítettek, vagy jó állapotban voltak az iskolában egyébként szorongó, vagy helyüket nem találó diákok.

hányszor embernek életébe  ütem tervek amihez

az ember életébe  tartja  magát ahhoz   ütem

tervhez bármi is van  ember  életébe ahhoz  

ütemezi   magát ahhoz igazodik  az ember ahhoz

ütem tervhez  idő  után  jó beütemeződik ember

életébe  ahhoz  be ütemezet tervekhez ,és  nem

engedik abból ütem  tervből ki szakadjon van

olyan ember  életébe beütemezet tervektől néha

másnak  sikerül  ember életének ütem tervét

kimozdítani  és  ahhoz  embernek újra idő kel újra

sikerüljön vissza zökennyen meg  szokott

kerékvágásba  sikerüljön mennie amiből

kimozdították.. Idő kel  ember életébe ami idő

ütem  terv felborult időkel vissza álljon majd akkor

rendeződjön rendes ütem  tervhez amiből

ki zsökentették életbe idő amíg vissza áll rendes

kerékvágásba akkor is lesz olyan ember aki tudja

rendes kerékvágásodat  mondjuk estig ő akkor

elvárja olyankor menjen hozzám  nekem így van

kedvem akkor jöjjön hozzám ilyet mondanak

nemet  kel mondani  ember tudja ütem  tervedet

de ö  ki akarja  mozdítani nem kel engedni  mert

rendes  ember este8 után úgy van ember sehova

nem akar menni ennyi ütem terve volt éltbe