Kategória: Egyéb kategória

A sors egy olyan fogalom, amely már évszázadok óta foglalkoztatja az embereket. A kérdések, hogy mi határozza meg sorsunkat, vagy van-e valódi szabad akaratunk, mindig mély filozófiai és vallási viták tárgyát képezték. Az idézetek sokszor próbálnak választ találni erre a kérdésre, vagy éppen segítenek elfogadni és megérteni a sorsunkat.

. „A sors nem a lehetőségek hiányában rejlik, hanem azoknak az elszalasztásában.” –

„Az ember sorsát nem az határozza meg, hogy mit lát az életében, hanem hogy milyen módon reagál arra, amit lát.” –

„A sorsnak nincs kedve, nincs érzelme, nincs kedvessége vagy haragja. A sors egyszerűen csak létezik, és mi magunknak kell megtanulnunk vele együtt élni.” –

„A sors az, amit belőle csinálunk.” –

„Az életünk nem egyenes vonal, hanem egy kanyargós út, amelyen a sors próbál megvezetni vagy irányítani minket.” – „A sorsot nem lehet megváltoztatni, de ahogy reagálunk rá, az mindent megváltoztathat.” – „Néha úgy tűnhet, mintha a sors ellenünk lenne, de valójában mindig azért dolgozik, hogy megtanítsa nekünk a legfontosabb életleckéket.” –

„A sors olykor rejtélyes, de sosem felejt el minket. Mindig ott van, hogy irányt mutasson az életünkben.” –

„A sors olykor kemény próbatételeket hoz elénk, de az igazi erő abban rejlik, hogy hogyan küzdünk meg velük.” –

„A sors olykor kegyes, olykor kegyetlen, de mindig tanít valamit, amit érdemes megérteni és elfogadni.” –

Ezek az idézetek rámutatnak arra, hogy bár a sors néha megmagyarázhatatlan és kihívásokkal teli, mindig van lehetőségünk az elfogadásra, az értelmezésre és az életünk alakítására a sorsunk mentén.

mindenki életébe  nagyon  szeretné  körülötte

béke legyen  földön csak  igazán nagy baj  mi

igazából szeretnék  béke legyen a  földön de aki

most  igazgatja bizonyos országot  az ember  csak

harcról   és  békétlenségről  pakol  népeknek csak

nem  gondol arra  ezzel   nem old meg semmit ha

csak a békétlenségen jár agyam őt  vallja  magát

embernek épen békétlenséget,meg gyűlöletet kelt

másik ember  iránt  milyen  ember aki  ilyet csinál

tesz  fele  barátja ellen az  ember elbújhatna és

közbe  Ellis  gondolkozhatna  mi béke te nem is 

kel  érte  békeség legyen de másik ember  akit

fele  barátomnak  tekintek úgy  is   viselkedek  felé

mintha  fele barátom nem keltek  felé gyűlöletet

mert  egy  rendes  ember   nem  tesz ilyet    fele

barátja ellen ilyet  ,mert fele  barátok akik 

szertik egymást  nem csinálnak egymást rosszat

nem tesz olyat felé fele   barátját meg gyűlöli

mert az nem békét  teszi  a  két  ember iránt

hanem békét lenséget szűr ki  emberek  felé

pedig  orrságba béke  hiányzik  tegyünk is  érte

fogjunk össze  ne  média  amit sugároz 

békétlenség   fele  megyünk ha  nem béke  felé

törekszünk  közösen béke legyen mindenütt.

Nem véletlen, hogy az évközi vasárnapok Jézus keresztségével kezdődtek – az első és a második vasárnapnak ez volt a tárgya –, hogy az Úr Jézust úgy mutatják be, ahogy a bűnösök közé áll, magára veszi a világ bűneit mint Isten Báránya.

Az Úr Jézus így a legvonzóbb, ahogyan a legnagyobb próféta, Keresztelő János mélyen látó szeme meg is ragadta az Ő lényét ebben a két szóban: „Íme, az Isten Báránya!” Az önmagát a mennyei Atyának, testvéreinek teljesen átadó Istenember.

Ez a teljes Atyának átadottság a leglényege Jézus emberségének, mint ahogy Mária emberségének a lényege a Jézusnak átadottság. Az Úr Jézus innen soha nem lép ki. Mária sem. Tehát Isten Bárányának lenni nem gyöngeség: az emberi világba belépett leghatalmasabb létező erő, mert ettől Jézust semmi, de semmi a világon el nem térítheti, ebből Őt ki nem ragadhatja, legyen az a legnagyobb szenvedés, támadás, állami erőszak, vérrel verítékezés vagy kereszt.

Viszont a mi emberi gyöngeségünk pedig éppen abban jelentkezik, hogy minket meg a legkisebb dolog is el tud téríteni attól, aminek át akarjuk magunkat adni. Egy-kettőre kint vagyunk, elveszítjük a fejünket.

Az Úr Jézus a próféták szerint nemcsak „Isten Báránya”, hanem „Júda Oroszlánja” is. Vele találkozni nemcsak azt jelenti, hogy már a tetteinek a láttára is magukon kívül vannak az emberek, hanem igazán akkor találkozunk Vele, az odaadott Isten Bárányával, ha minket is megfertőz ez az odaadás. Hogy magunkon kívül legyünk, magunkból kilépjünk, magunkat átadjuk.

Ezen a vasárnapon az Írásokban ilyesmiről van szó. Folytatódik a múlt vasárnap: az Isten Báránya megszólal. És az első, amit mond, ahogyan elkezdi működését, az első, hogy itt van valami egészen egyedülálló alkalom, az idő egész folyamának a tetőpontja, a teljessége, az a pillanat, amelyen mink is megtérhetünk. Felszólítást kapunk a megtérésre.

Ez a megtérés nem más, mint hogy legyünk mink is olyan odaadottak, mint Jézus. Itt az Isten országa, térjünk így meg az Atyához, mint Jézus.

Az „Isten országa itt van” azt jelenti, hogy a keresztségnél láttuk, hogy megnyílik az ég Jézus fölött. Jézus az Atyának egyetlene, akiben kedve telik, itt az embervilágban Ő az Isten országa. Ő az az ember, aki teljesen az Atyáé.

Ő kezdettől fogva megtért ember, mint Mária is. Nem valami új tant, nem valami ideológiát kell elfogadni ahhoz, hogy az ember megtérjen, nem is valami külső böjtöket, vezeklést vállalni, vagy a pusztába menni. Nem ez a megtérés.

Az se, amit a niniveiek csináltak. Aránylag könnyű dolog külsőleg szőrruhát venni, és hamut hinteni a fejre, és úgy tenni, mint aki megtért.

Az Úr Jézus első szava, a Bárány első szava – „Térjetek meg!” – sokkal többet jelent. Abban az utána fölolvasott jelenetben mutatkozik meg a tanítványoknál, hogy otthagyták a hálóikat, azt a szép szabad életet, kinn a vízen, a jó levegőt, azt az egészséges mozgást, az izgalmakat, hogy jönnek-e a halak vagy nem, kifigyelni őket… otthagyták azon nyomban és követték Jézust.

Jézushoz megtérni: ezt jelenti a megtérés. Minden porcikánkat ráigazítani. Ehhez kell a mindennapi küzdelem, a mindig új megtérés, mindig új odaadás.

Nem emlékezünk rá, elfelejtjük, hogy mi három fogadalommal leláncolt emberek vagyunk. Elfelejtjük, hogy mi szerzetesek vagyunk. Egy pillanat, egy helyzet, egy körülmény, egy alkalom, egy hatás, a környezetnek valami hatása elfelejteti velünk. És akkor megint újra kell kezdeni, s akkor megint meg kell bánni, amit tettünk, és nekiindulni.

Ezért olyan állandó föladat mindig az egyházi év elején az évközi vasárnapok elején mindjárt így elénk tárt föladat újra ez a megtérés.

Az akaratunk is – nem csak az emlékezetünk felejt – olyan hézagos, olyan tompult. Az értelmünk nem látja át a különböző dolgok összetartozását, hogy Jézushoz nem ilyen viselkedés való, hanem egészen más.

Az eszünk nem lát jól. Ezért kell mindig újra dolgozni azon, hogy megtért emberek vagyunk. És keserves félig megtértnek vagy megtéretlen embernek lenni, mert minden nyikorog bennünk, minden szanaszét van. Rendetlen szobában nem jó lenni. Rendetlen élettel, rendetlen emberi lénnyel nehéz élni.

Azért az a benyomásunk sokszor szerzetesekről is, hogy szomorúak, nem fölszabadultak, mert még ebben a küzdelemben élnek. Az az ember boldog, aki teljesen odaadott. Az lesz erős Jézussal. Hogy a szavára csodák is történnek. Mert Istennel annyira egy, mint a tűzben a vas, átveszi az izzást és maga is sziporkázik.

Ezt a megtérést végrehajtani nem lehet saját akaratból csupán, ehhez a Szentlélek segítsége, ajándéka kell, s ezért állandóan a Szentlélekhez kell fordulnunk, minden nap: „Add nekem azt a teljes átvilágítottságot, azt a teljes szabadságot, a világ teljes legyőzését, hogy úgy tudjak élni ezzel a világgal, mint hogyha nem is birtokolnám, hanem csak használnám.

Mária is csak a Szentlélek erejében tudott Jézusé lenni. Az Úr Jézusra is a Szentlélek szállt, mint valami galamb, hogy teljesen odaadott tudjon lenni. Kezdettől fogva ilyen volt.

Minekünk is csak a Szentlélek erejében lehet ilyennek lenni. Azért ebből a szent vasárnapból, Isten igéjéből ezt az egyet vigyük magunkkal, a Báránynak ezt a hangját, hogy: „Térj meg Te is! Mert még nem vagy megtérve. Itt az Isten országa. Kopogtatok. Engedj be teljesen! Légy igen-igen, nem-nem ember, aki megtanul a Szentlélektől különbséget tenni, hogy mi illik egy megtért, Jézusnak odaadott emberhez, és mi nem, és erőt is kap a Szentlélektől, hogy az is legyen, azzá váljon, aminek vallja magát, és aminek látjuk.”

Mária is ilyen. Mária a legnagyobb segítség ebben. Mert először Máriáénak kell lennünk, és Vele teljesen, Máriával („Veled Mária!”) teljesen Jézusé, és Jézussal lehetünk csak az Atyáé, mint ahogy minden szentmisében Jézussal forrunk egybe.

Azért szeretem a két szín alatti áldozást, hogy bár minden nap az lenne, mert a bor olyan, hogy jelzi azt a minden porcikánkra kiterjedő átadottságot. Ha az ember bort iszik, akkor az egész lénye odaadottabb, örvendetesebb lesz. Ezt jelzi a második szín, a kenyér mellett a bor színe. És bízom is benne, hogy ez vissza fog térni a keresztény életbe. Hogy a szentmisében teljes legyen a megtérésünk, az odaadottságunk, Máriával Jézus iránt, és aztán az átváltozás pillanatában is Jézussal az Atyáé legyünk, az Atyát imádjuk, engeszteljük, hálát adjunk Neki, dicsérjük, és hívek maradjunk. Amennyire csak a Szentlélek segítségével lehet.

Megértettem valamit még ezzel kapcsolatban. Hogy a szerzetesi élet tulajdonképpen a három fogadalommal – szegénység, tisztaság, engedelmesség – ezt a megtérést hangsúlyozza. Ezt részletezi: a világ három területéről összegyűjti az embert. A vagyon bilincséből kiszabadítva az embert, a test területéről, amihez ragaszkodik, a saját akaratából is kiszabadítva az embert. Eggyé teszi, megtértté teszi.

És még egyet megértettem. Azt, hogy a világ fiai mért csinálják a maguk dolgait olyan borzasztó elkeseredetten, és olyan komolyan, mintha semmi más nem létezne a világon. Mert még meg nem tért emberek, mert még tulajdonképpen a bálványuk rabságában vannak. Azért tudnak olyan könyörtelenek, kegyetlenek lenni, mert úgy cselekszenek, mintha csak az a dolog volna a világon, amit Ők látnak.

A megtért ember – mint Szent Pál mondja itt a Szentleckében – már úgy él ezzel a világgal, mint hogyha nem lenne, mintha nem élne. Tehát nem ragaszkodik a világi dolgokhoz olyan rettentő elkeseredettséggel, olyan elszántsággal, olyan teljes bálványimádás állapotában.

Azt is észrevettem, hogy a megtért embernek már nem nehéz meg is vallani a hitét. Hiszen annyira egy benne minden, annyira rendezett, Jézusra rendezett, hogy már nem is tudná nem megvallani. Életével is, meg szavaival is.

A vértanúk a legmegtértebb emberek. A teljesen odaadott, halálig odaadott emberek. Tulajdonképpen, ha minden keresztény ilyen teljesen megtért ember volna, amint az első keresztény időkben, akkor hatalmas tanúságtételt tudnánk tenni a világ előtt.

Itt most nem foglalkozhatunk a regényíró Saint-Exupéryvel – s így A kis herceg írójával sem -, művének e részéből csupán arra hívjuk fel a figyelmet, ami a Citadella szempontjából érdekel bennünket. Mindenek előtt arra, hogy bár csak 1948-ban jelent meg, tehát az író halála után négy évvel, amikor regényeit nemcsak hazájában olvasták, hanem úgyszólván a világ minden jelentős nyelvén, a Citadella korábban keletkezett, mint írói munkásságának a dandárja. Valóban, ha a mű megírásának a kezdetét tekintjük (kb. 1936!), akkor azt láthatjuk, hogy időrendben csupán a Courrier du Sud (Déli futárgép, 1928) és a Vol de Nuit (Éjszakai repülés, 1931) előzte meg. S ezt fontos tudnunk, mert megvilágítja Saint-Exupéry regényírói arcának egyik igen fontos, a kritika által már nagyon korán kiemelt vonását, az író moralizáló hajlamát.

Kritikusai általában erősen hangsúlyozzák azt az állhatatos, szinte megszakítatlan fejlődést, amely a Déli futárgép regényformájától egyenes vonalban vezet el a Citadellához. Anélkül, hogy vitába kívánnánk szállni életének és művének nálunk avatottabb ismerőivel, szeretnénk a magunk részéről hangsúlyozni az előbb említett 1936-os év jelentőségét; sőt úgy érezzük, hogy talán még korábbra is visszamehetnénk, hiszen egyáltalán nem bizonyos, hogy valamely mű megírásának a kezdete egybeesik e mű koncepciójának a megszületésével. Jelen esetben már csak azért sem, mert tudjuk, hogy a Citadella nem eleve kész, határozott terv alapján született, hanem – hogy egy másik francia és egyúttal világirodalmi párhuzamra hivatkozzunk – Pascal Gondolataihoz hasonlóan jórészt sebtében odavetett, legnagyobb részben kidolgozatlan feljegyzések, gondolatok formájában, amelyekre még hosszú átdolgozás és szerkesztés, az író életének utolsó évében tett kijelentései alapján legalább három-négy esztendő várt. a Citadella csupán megjelénésének évét (1948) tekintve későbbi mű, mint a regényei; alakulását tekintve egyidős a legtöbb regényével, sőt – legalább részleteiben – bizonnyal régebbi némelyiknél. Vagyis az a bizonyos fejlődés, amelynek állítólagos betetőződése, az egyre moralizálóbb regények után a nagy elmélkedő, erkölcsi és életelveket nyújtó, szinte minden cselekménytől mentes mű lenne a Citadella, a valóságban párhuzamos a regényeivel, mondhatnánk kíséretéül szolgál e regények sorának.

És valóban: ha jól olvassuk Saint-Exupéry regényeit, azt látjuk, hogy a morális érdeklődés, a moralizáló, gyakran didaktikus szándék elejétől végig fellelhető minden művében. Első kritikusainak egyike, Gide már nagyon korán észrevette, hogy itt valami új felfogásról van szó, a cselekvés előtérbe állításáról, arról, hogy “nekünk főképp arra van szükségünk, hogy megmutassák: mint vagyunk képesek arra, hogy önmagunkat is felülmúljük a megfeszített akarat segítségével.” Az író minden hőse végeredményben az élet értelmét keresi, Gide szerint azt bizonyítja, hogy “az ember nem a szabadságban, hanem egy feladat elfogadásában találja meg a boldogságát.” Ez a feladat végül is a métier, a mesterség fogalmába sűrítődik: legyen bármilyen szerény vagy fontos ez a mesterség, benne teljesedik ki az ember, nyeri el teljes szabadságát. Ez a felfogása regényei közül a Terre des Hommes-ban (Az ember földje, 1939) fogalmazódik meg a legtisztábban; de ha a Citadella számtalan, erről szóló fejezetét olvassuk, akkor itt is, mint a rengeteg egyéb, ismétlődő motívumban és gondolatban, félreismerhetetlen az időbeli párhuzam. Mi azt hisszük, hogy valóban lehetetlen egymástól elválasztani Saint-Exupéry regényírói és moralista-esszéírói működését, legalábbis ami a Citadellát illeti; csak a későbbi, posztumusz megjelenése mondathatta számtalan kritikusával azt, hogy a Citadella mintegy betetőzése, végső konklúziója regényírói működésének. Mi szinte azt mernénk kimondani, hogy a regények a Citadella gondolatainak az illusztrációja. Egy kis túlzással a posztumusz mű amolyan “vezérkönyv”, amely megoldja, megmagyarázza, didaktikus módszerrel érthetővé teszi ennek a mélyenszántó és mélyen etikus műnek a végső mondanivalóját.

Ez az időbeli párhuzamosság lépten-nyomon szemébe tűnik a regényeket már ismerő olvasónak, amikor belemélyed a Citadella olvasásába. Megtalálja benne az író minden nagy témáját, amelyeket már ismer a regényekből. Persze, az újszerűség eleinte meglepő, sőt talán félrevezető, a mű koncepciója és hangneme ugyanis erősen eltér az előzőktől, didaktikussá válik, minduntalan bibliai rezonanciák ütik meg a fülünket, cselekmény nincs, csak példázatok és elmélkedések. De az alapgondolat és a cél ugyanaz: megkeresni az emberi élet értelmét a családban, az igazságban, az otthonban, a mesterségben, a szeretetben, a boldogságban, a testvériségben, a szabadságban, az emberi közösségben s mindezek túlhaladásában egy náluk is magasabb rendű nagyságba emelő erőfeszítés segítségével. Ez az erőfeszítés, ez az igyekezet azonban nem feltétlenül a legnagyobb dolgokban nyilvánul meg. A lényeg: veszendő létünk elcserélése valamire, aminek értelme van. A hímzőrámájuk felett vakoskodó asszonyok gyonyörű, Isten házát ékesítő hímzett terítőkre cserélik el magukat, a gyermekét ápoló anya egy édes mosolyra, a szegkovács meg a deszkát fűrészelő asztalos hajóra, az építész templomra, az uralkodó népe boldogságára. Mindenkinek megadatik a csere lehetősége: az élet elpusztulhat, de amit másokért alkottunk, az megmarad, mint a hímzőnők elpusztíthatatlan remeke vagy az építész évszázadokkal dacoló temploma. Az elcserélődés a mesterségben, mások, a közösség szolgálatában: minduntalan visszatérő témája a Citadellának, de egyúttal alapgondolata Saint-Exupéry egész írói működésének is.

Mindez nagyon szép és emberi. Ám az olvasó joggal teheti fel a kérdést: miért kellett ezt a művet katolikus kiadónak kiadnia? Hiszen úgyszólván egyetlen sorában sem lelhetünk közvetlen hivatkozást az író katolikus felfogására. Már maga a keret is – egy berber fejedelem beszélgetése fiával, majd a fefedelemmé cseperedett s lassan az öregség felé haladó utód elmélkedései – egészen mást enged sejtetni. Ám a keretül szolgáló sivatag, sivatagi erkölcsök, szokások légköre meglepő. Bibliai levegő lengi át ezt a hosszú elmélkedést, az író stílusa helyenként ószövetségi, ódon erővel telített, máshol mintha az Újszövetség, a Hegyi Beszéd visszhangoznék a líraian szép részletekben. Hogyan lehetséges, hogy ez az aktív, harcos életet élt és katona-halált halt író ilyen bibliai hangú művet írt, helyesebben, ilyen mű megírására készült (hiszen a Citadella tulajdonképpen nem készült el!), holott egész életében úgyszólván semmi nyomát nem leljük annak, hogy vallásos, katolikus módon élt volna? Azt tudjuk, hogy mélyen katolikus környezetben nevelkedett, katolikus iskolában végezte tanulmányait, de felnőtt élete folyamán eltávolodott ettől a környezettől, egészen más világban és világfelfogásban élt (?!). Hogy a Biblia rendkívül nagy hatással volt rá, azt egy percig sem lehet tagadni: ezt bizonyítják veretes mondatai, stílusreminiszcenciái, példázatai, a mű egész atmoszférája. De ismerjük egy ifjúkori mondását is: “Helyettesíteni a vallást: nem haszontalan beszéd.” Aki ilyet mond, az bizonnyal nem hívő katolikus. Vagy tévedünk, s mégis az? Talán csak túl sok keserűség gyűlt benne össze, vagy saját gyengeségei elől menekült bele egy új morál keresésébe, amely végül mégis azonos lett – ezt a következtetést nyugodtan levonhatjuk a Citadella végső kicsengéséből – a keresztény morállal, annak legtisztább megfogalmazásával? Már említettük, hogy Saint-Exupéry hosszú időn át a francia szellemi élet egyik irányítója volt, Camus és Sartre oldalán. Hivatkozzunk hát Camus-re, aki megkérdezte, lehet-e, és hogyan lehet szent egy ateista? Saint-Exupéry, úgy érezzük, erre a kérdésre kíván feleletet adni. Eltávolodott a keresztény hittől, élte kora emberének izgalmas, tevékeny életét, de mintha folyton ez a kérdés nyugtalanítaná: lehet-e szent, hogyan tudhat szentté lenni egy ateista? S akit ez a kérdés nem hagy nyugton, aki erre keresi a választ, s nemcsak írásaiban, hanem azzal is, ahogyan életében számtalanszor vállalta a veszélyt, az áldozatot s a végén – önszántából – a halált másokért, egy eszméért, a közösségért, az élet értelméért, azért, amit akkor a legnagyobbnak érzett, az az ember elszakíthatatlanul kötődik a keresztény morálhoz. Tudjuk, hogy amikor ő élt, Franciaország már jó évszázada a dekrisztianizálódás állapotában volt, ám ez mit sem jelent: a kereszténység eszmevilága, vagy ahogyan ma szokták mondani: a zsidó-keresztény életforma, eltörölhetetlen nyomokat hagyott az európai s így a francia gondolkodásban is. A keresztény etika a levegőben volt és maradt, és az irjúkorban magába szívott erkölcsi ideálok tovább éltek, dolgoztak Saint-Exupéryben is, mint e kor annyi más fiában. A Bibliát mindig csodálta, s úgy látszik, alaposan ismerte is. Az erkölcsnek, az erkölcsi törvényeknek gyönyörű foglalatát látta benne. Már említettük, hogy kritikusai folyamatos, megszakítatlan felfelé haladást látnak művében az első regényektől a Citadelláig. Nos, valami effélét láthatunk morális fejlődésében is. Aki jól olvassa a Citadellát, észre fogja venni, hogyan fejlődik – és érdekes módon a Bibliával párhuzamosan – az író etikai rendszere az Ószövetség zordonabb, keményebb, majdnem kíméletlen erkölcsi világától az Újszövetség enyhültebb, megértőbb és az emberi gyengeségeket szeretettel gyomlálgató, javítgató, hozzánk közelebb álló, megértőbb világa felé. Elég csak az első fejezetekre gondolnunk, a megtévedt és sivatagba kitett asszony halálára, s vele kapcsolatban a szigorú fejedelem fejtegetéseire, vagy az alvó őrrel szemben tanúsított igazságos, de kegyetlen szigorra, s aztán az élete végén palotájában sétálgató utódnak hasonló szituációban, az ugyancsak elbóbiskoló őrökkel szemben mutatott elnézésére, szelíd megértésére, vagy a befejező kertész-történet már-már Hegyi Beszéd-szerű, szeretettől átforrósodott hangjára, amely mintha azt mondaná: boldogok az együgyűek… Valóban van fejlődés Saint-Exupéry írói művében, de nem a regénytől a moralizáló esszé felé, hanem a cselekvő embertől a cselekvés értelmét a szeretetben, az emberiség szolgálatában meglelő szabad ember felé, s ez párhuzamosan, egyszerre nyilatkozik meg mind regényeiben, mind esszéiben. De ennek a keresztény etikának tragikus nagyságot kölcsönöz Saint-Exupéry kitartó, makacs Isten-keresése, amelynek láttán az ember kénytelen Pascalra gondolni, s Pascalon túl az arcát elrejtő Istent állhatatosan kereső prófétára, aki tudja, hogy Isten nem mutatja meg magát – vere tu es Deus absconditus -, de mégsem mond le a megtalálásáról. A francia irodalomnak kevés oly megrázó passzusát ismerjük, mint a Citadellának az a fejezete, amelyben a berber fejedelem felhág a hegyre, hogy kérdéseire feleletet kapjon Istentől, ám a sötét éjszakában csupán hallgatag, fekete gránitszikla meredezik előtte, amelyet nem képes szóra bírni. Még a fákon ülő holló sem szólal meg – pedig ő már ennek a szavával is beérné -, s ekkor érti meg, hogy ha szólna hozzá, akkor nem Isten szólna. Tragikus magára hagyatottságának az érzésével szívében száll le a városba, de tudja, hogy a feleletet mégis keresnie kell, s egyszer majd meg is találja, amikor élete eljut a beteljesedéshet, a halálban, amikor már nem lesz többé kérdés…

Pascal nevét többször idéztük ebben a rövid bevezetésben. Nem véletlenül: a befejezetlen mű át nem dolgozott fejezetei határozottan Pascalt idézik emlékezetünkbe. Saint-Exupéry is ugyanúgy készítette jegyzeteit, mint nagy elődje, ő is egy nagyszabású mű megírását tervezte hasonló didaktikus céllal, s az ő művének is majdnem ugyanaz lett a sorsa, mint amazénak: nem jutott rá ideje, hogy befejezze, átdolgozza, végleges formába öntse. S alapgondolata, az Isten keresése, a megtalálás lehetetlenségének tragikus tudata is egyezik náluk.

Már harmadik hónapja éheztünk, s két hete csak egyszer ettünk egy nap. Anyám már marékkal mérte a puliszkát. Egy marék, két falás, másnapig semmi. Négyen gyerekek ágyban feküdtünk a nagy pokróc alatt. Ott melegedtünk, és láb alatt sem voltunk. Apám már nem járt napszámba, élet után. Eleget próbálta. Sok volt a szegény, kevés a gazda, neki nem jutott. Ült egész nap a kis vékán a kályha mellett. Nagynéha odajött hozzánk, és mesébe fogott. De amilyen hirtelen jött, olyan váratlanul abba is hagyta. Ilyenkor így szólt: „Majd holnap elmondom a többit.” – Azzal ment vissza a maga gondolatához. Sohasem mondta végig. Nem is bántuk. Akkorákat hallgatott mesemondás közben, hogy jobb volt, ha megül a helyén.

Nagy dolog az éhség. Aki nem volt benne, el sem gondolhatja. Mikor megkaptuk a marék puliszkát, és behabzsoltuk úgy forrójában, ahogyan volt, ugrottunk le az ágyról, ölbe vettük a nagy lapító deszkát, amin anyám szétvagdosta a porciókat, és ki ujjal, ki bicskával, lekapartuk róla, amit találtunk, és ettünk. Pedig több volt közötte a szálka, mint az étel. Ilyen éhségben minden száj számít. Minél több van belőle, annál nagyobb a baj. Mi pedig voltunk elegen.

Egy este történt, hogy nagyapám, aki már túl volt a hetven éven vagy már a hetvenötön is, nem ette meg a maga adagját, hanem odahozta az ágyunkhoz. Nagy, ráncos kezével szétszórta közöttünk, s mi kaptunk rajta, mint a csirkék. El sem gondolhattuk, s így szóval sem mondtuk, hogy mi lelte, hogy eladja a magáét. Néztünk nagy csodálkozó szemekkel; és ettünk. Csak apám szólalt meg. Felnézett beesett, szürke szemével nagyapámra. Aztán elfordította magát a kemence tüze felé, és azt mondta: – Azt bizony jól teszi. – Én gondoltam is, hogy igen, mert ha kevés is volt, jólesett a váratlan falat, de egyebet nem. Nagyapám tovább kapargatta tenyeréről a puliszkamorzsát, és mintha csak magának mondaná, csendesen odaszólt.

– Gondolod, Ferkó?

– Én igen! – válaszolta apám.

Anyám leejtette a nagy mosdótálat, és arra ráfigyeltünk. Nézett megijedt arccal a beszélőkre, hol apámra, hol nagyapámra, mintha maga nem is lett volna. Aztán találkozott apám szemével, és lassan elfordult, mint amikor nem asszonydologba üti a fejét. Nagyapám végigtörölte a kezét a nadrágján. Utána igazítani kezdte fejünk alatt a vánkost. De olyan gonddal és lassúsággal, mintha pesztra volna, vagy legalábbis asszony. A keze még a fejünk alatt volt, de már fordult, és indult apám felé. Mikor a kályhához ért, lehajolt, és elkezdte törni az ágat. Egyenként, szépen sorba rakosgatta őket, s hogy végzett vele, azt mondta apámnak.

– Jövőre próbáld meg a Kácsa András földjét negyedében. Másként úgysem adja. Jó föld a Fehér Martok, s addigra a Ferikét is használhatod.

Apám nem nézett rá, valamit vett a foga közé, és rágott.

– S amit a Tótos Jani mond, azt is gondold meg. Vigyétek a borvizet a városba. Három esztendő alatt lovatok lehet.

Apám csak hallgatott. Régi zsémbe ez már nagyapámnak. A borvíz meg a Fehér Martok. Máskor apám végig sem engedte mondani, de most hallgatta, és azt sem tudtuk, hogy hova legyünk a csodálkozástól. Nagyapám is gondolhatta, hogy hiába beszél, mert felállt, s rátette a kezét apám vállára.

– Hát akkor, ne késlekedjünk, Ferkó, hallod-e, fiam?

Apám felállott, megrázta magát egy kicsit, s mintha anyámnak mondta volna, odanézett.

– Hát készüljön. A többit majd én elrendezem.

Akkor láttam, hogy anyám már ott áll az ajtóban, és sírt, mintha temetésen volna, és hogy apám felállott, nyúlt az akasztóra, adta a kabátját meg a kucsmát. De mintha adta volna, nem is. Olyan volt, mint mikor tudja, megverik, ha nem úgy tesz. Apám csak vállára vetette a kabátját, pedig nem volt szokása, és vissza sem nézett, úgy ment ki az ajtón.

Én már nagyobbacska voltam, és néztem, mi ez a nagy szótlanság. Addig néztem, míg nagyapámat nem éreztem magam mellett.

– Aztán… hallod-e! Azt a fészket, amit mutattam a Bálványos oldalában, leszeded-e te?

Nézett rám, s olyan volt, mintha sírna.

– S azt a parittyának való szép bodzaágat levágod-e te?

Néztem, és nem tudtam, hogy hova gondoljak.

– Aztán tavaszon azt a szép, erős rókát, amit megmutattam, kifüstölöd-e? Te, Ferike, te?

Néztem, és nem tudtam, könnyezik-e. Anyámra pillantottam, de nem találtam a szemét. Odafordultam nagyapámhoz.

– Magának mi baja van, nagyapó?

De nem nézett már rám. A furulyát fogta, amit a párnám alól húzott ki, és annak lyukacskáit tapogatta, simogatta, mintha nem is ő csinálta volna. Szájához is emelte, de alighogy beléfújt, letette. Odament anyámhoz.

– Add azt a változót, te, Anna.

Eddig is furcsa volt minden, de most már nem tudtam sem apámat, sem anyámat, sem nagyapámat, hova tegyem. Mert anyám kinyitotta a nagyládát, és adta sorjában a tisztát. Gatyát, inget, harisnyát. S olyan szépen adta, nem mintha parancsolnák, hanem mint nekünk, gyerekeknek, ha templomba öltöztetett. Nagyapám felvette mind. Az arcát is megkente egy kicsinyke vízzel, és leült az asztalhoz. Olyan volt, mintha vendégségben volna. Nem nézett se le, se föl, csak ült ott magának, két kezét az ölébe engedte, szipákolt egyszer-kétszer, s csak olyankor mozdult, ha megtörölte az orrát a keze fejével. Még anyámra sem nézett, s még rám sem.

Anyám vizet tett fel a nagy fazékba, pedig már megvolt a puliszka, meg is ettük – s rakta alája a tüzet, hogy főjön. Csak azt, hogy minek, azt nem tudtam. Mert apám a szemét kiverte volna, ha csinál még a puliszkából. Így szokta mondani, ha anyám megsajnált minket, s lopva adni akart még.

Mikor apám megérkezett, még mindig azt csinálták, mind a ketten, anyám is meg nagyapám is. Az egyik vendégnek mutatta magát, a másik meg főzte neki a meleg vizet. Hogy apám nem jár egyenes úton, mindjárt láttam. Tyúk volt a hóna alatt, szép nagy kendermagos, a kezében pedig pálinka. Azt meg csak hitelbe kérhette, s nem tudom, ki lehetett az a bolond, aki adott neki. A tyúkot anyám kezébe adta, a pálinkát meg nagyapám elé. Levette kabátját, s úgy ült le az asztalhoz, mint aki éjszakától dolgozott. Pedig egész nap csak melegítette magát.

Amíg kész lett a tyúk, hallgattak. Apám a körmeit vagdosta a bicskával, nagyapám meg ivott.

vagyunk úgy életünkbe örömmel és   gyorsan

szeretnék túl  lenni  dolgokon úgy vagyunk  vele 

így  gyorsan  neki állunk  úgy  vagyunk  vele így

úgy  vagyunk  vele   akkor  azzal  dologgal gyorsan

meg  van az dolog el van végezve  dolog csak néha

egyesek  úgy  vannak    meg  csinálják  amit kel 

pörgősen oldják meg  mondjuk  amit  kel egyszer

úgy  alakul  helyzet jönnek sorba  munka,és  úgy

alakul helyzet nem úgy  lett  elvégezve ,mondjuk

lehet  hogy  nem  szolnak   érte úgy vannak  vele

elviselem  ő   így  végezte el  dolgát de itt   az  baj

aki rá  hagyja  dolgokat  így  oldja  meg  egyből

úgy  alakul ki  ő  rá így  számolhatunk  de  így

másik embernek plusz  munkát  okozunk így

annak  az ember nem örül másik  embernek plusz

munkának  lehet egyik  ember  lenyeli de  másik

embernek ott plusz  munka amit elkel végezni

másik ember után ez olyan valaki  neki ál gyorsan

főzni gyorsan meg legyen vele neki is  ált főzni

úgy  van   vele oda  ér  mondjuk  sárga borsot  meg

csinálni de  gyorsan túl  akar leni rajta leni  nem

vár  meg valamit főzeléken egyből plusz munka

másiknak  meg kel oldani azt sárgaborsót jó legyen

örömmel egye meg mindenki   ez nagyon fontos

Estefelé József tovább akart menni övéivel. Fogta a szamarát és előlépett egy domb mögül, hogy tudakozódjék az út felől. „Már nem lehet nagyon messze Egyiptom” – gondolta.

Ezalatt az Istenanya a gyermekkel az ölében a cserje alatt ült. Ekkor történt, hogy egy bizonyos Horrifikusz nevű rabló erre vette útját. Úgy ismerték őt mindenütt, mint a sivatag legfélelmetesebb rablóját. A fű földig hajolt előtte, a pálmák remegtek, datolyáikat épp kalapjába ejtették. Még a legerősebb oroszlán is behúzta a farkát, ha a rabló vörös nadrágját messziről meglátta. Hét tőr volt az övébe dugva: mindegyik olyan éles, hogy szét tudta velük szabdalni a levegőt. Balján kard lógott, melyet „görbe halálnak” nevezett. Vállán pedig olyan bunkót vitt, amely skorpiófarkokkal volt megtűzdelve.

– Hah! – kiáltotta a rabló, és kirántotta a kardját hüvelyéből.

– Jó estét! – szólt Mária. – Ne légy oly hangos, még alszik.

A Félelmetesnek még a lélegzete is elállt ettől a megszólítástól: sújtani készült, és lefejezett a „görbe halállal” – egy bogáncsot.

– Én vagyok Horrifikusz, a rabló – suttogta, – ezer embert eltettem már láb alól.

– Isten bocsásson meg neked! – mondta Mária.

– Hagyd, hogy végigmondjam! – sziszegte foga között a rabló. – És olyan kisgyermekeket nyársaltam föl, mint a tiéd.

– Gonosz! – mondta Mária. – De még gonoszabb vagy, mert hazudsz.

Ekkor valami vihogni kezdett a cserjében. A rabló meglepetésében hirtelen a levegőbe ugrott: még senki sem merészelt közelében nevetni. De csak a kis angyalok viháncoltak. Első ijedségükben szétrebbentek mind, most azonban újra az ágakon ültek.

– Hát nem féltek tőlem? – kérdezte a rabló bátortalanul.

– Ó, Horrifikusz testvér! – szólt Mária. – Milyen vidám és tréfás kedvű ember vagy.

Ez szíven találta a rablót és arra késztette, hogy elmondja az igazságot. Olyan lágy volt ugyanis a szíve, mint a viasz. Amikor pólyában feküdt, már akkor megborzadtak tőle az emberek. „Jaj nekünk! – mondták. – Nem olyan, mint egy rabló?” Később már senki sem jött hozzá: aki pedig véletlenül meglátta, az is mindent hátrahagyva elfutott. Így tehát egészen jól élt Horrifikusz, pedig egy csepp vért sem látott, s még egy tyúkot sem tudott volna fölnyársalni.

Ezért örült a félelmetesnek a lelke, hogy végre talált valakit, aki nem félt tőle.

– Szeretnék ajándékozni valamit a fiadnak – mondta a rabló, – sajnos azonban csak lopott holmi van a zsákomban. De ha tetszik neked, akkor táncolok előtte.

És Horrifikusz, a rabló táncolt a gyermek előtt. Egy teremtett lélek sem látott még ehhez hasonlót. A „görbe halált” maga fölé emelte a hold ezüst sarlójához hasonlóan, és ezalatt egy antilop kecsességével emelgette lábait, olyan sebesen, hogy már meg számlálni sem lehetett. Mind a hét tőrt a levegőbe röpítette és úgy ugrált keresztül a szétszabdalt levegőn, mint ahogy a lángnyelvek táncolnak. Olyan mesterien ropta a táncot a rabló, olyan pompás látványt nyújtott fülkarikáival, hímzett övével és a kalapjába tűzött tollal, hogy Szűz Máriának könny szökött a szemébe. Még a puszta állatai is odalopakodtak; körbeálltak és farkukkal verték az ütemet a homokban.

Végül a rabló kimerülten Mária lábához ereszkedett és ott rögtön el is aludt. Józsefék már messze jártak, amikor végre felébredt és újra útnak indult. Ekkor észrevette, hogy már nem félnek tőle. „Hiszen puha szíve van” – mesélte az ugróegér mindenütt. „Táncolt a gyermek előtt” – sziszegte a kígyó.

Horrifikusz a pusztában maradt, lemondott a „Félelmetes” névről. Öreg korára derék szent vált belőle, de annak titoknak kell maradnia, hogy miként nevezik a kalendáriumban.

Ha egyikőtök talán eltitkol vagy rejteget magában valamit, de a szíve puha maradt, akkor nyugodt lehet, mert Isten ugyanúgy megbocsát neki a gyermek kedvéért, mint Horrifikusznak, a rablónak.

---

alán Napóleonnak tulajdonítják azt a mondást, amely szerint a gyermekek nem annyira szüleikre, mint inkább korukra hasonlítanak. Ezért örülök, hogy a cím végén a korlátokról is szó esik, hiszen helyesbíti azt az idealisztikus elvárást, amely az egyházi iskolától mindazt reméli, amit sem a család, sem a társadalom nem képes megoldani: a boldog, kiegyensúlyozott, kiművelt ifjúság nevelését. Kétségtelen, hogy az egyházi iskolák iránt megnőtt igényeket nagyrészt a hiányérzet magyarázza, de éppen ez szüli azt a nyomasztó érzést is, hogy vajon az egyházi iskola képes-e egyedül megfelelni a vele szemben támasztott követelményeknek. Különösen, ha a napóleoni mondást úgy fordítjuk most a magunk nyelvére, hogy nemcsak az egyházi iskola nevel, hanem a korszellem, az utca, a média, a kortárs csoport is, hogy az ellenőrizhetetlenebb destruktív hatásokat már ne is említsem. Nem azt kellene inkább szerényen kérdeznünk, hogy az egyházi iskolának milyen szerep marad még – esetleg épp az említett hatások ellensúlyozására?

Lehet természetesen bírálni ezt a megközelítést, mondván, hogy a védekező, oppozícióra épülő nevelés eleve elhibázott, és az egyházi iskolák gettó jellegét erősíti. Ez a veszély kétségkívül fennáll, és lehet vitatkozni arról, hogy üvegházként működjenek-e iskoláink, ahol bizonyos mikroklíma védettségében biztosítjuk a növekedést, vagy éppen az akklimatizációra készítsünk-e fel. Nem gondolom, hogy ezt a kérdést vagy- vagy alapon kellene megválaszolni.

A fenti cím mégis azt sugallja, hogy valami többletet, valami sajátságosat kell feltételeznünk a felekezeti iskolákban, amivel csak ezek rendelkeznek. Vajon mi ez a másság, ahol a korlátok és a lehetetlenség ellenére mégiscsak lehetségessé válik a csoda, azaz egy növekvő ember eljut lehetőségeinek kibontakoztatására, a nagykorúságra, tehát érett személyiség lesz? Úgy gondolom – ezt mindjárt elöljáróban érdemes leszögeznünk -, hogy a személyiségfejlesztést nem valami csodamódszerként kell értenünk, hanem a szókratészi bábáskodás értelmében. Azaz segíthetünk a növekedésben, de a növekedést nem mi adjuk. Ez megintcsak arra emlékeztet bennünket, hogy nem az iskola a mindenható, és egyáltalán, közös tradíciónk szerint: embervoltunknak egyik ismérve, hogy a teremtményi léthez korlátaink felismerése is hozzátartozik. Időben is, térben is korlátok között élünk. Sőt, éppen a személyiség egyik definíciója szerint, a határok felismeréséről van szó. Az „Én” elhatárolja magát a „nem Én”-től. Bármennyit vitatkoztak is a teológusok a szabad akarat kérdéséről, abban mindenki egyetértett, hogy teljes és korlátlan szabadsága az embernek sohasem volt, mert ilyennel csak a mindenható Isten rendelkezik. Az ember döntési, választási szabadsága lehet, lehetett csupán a kérdés. Ám visszatérve a lehetőséghez, próbáljuk meg felfedezni egyházi iskoláink sajátos arculatát. Még mindig elvi síkon kezelve a kérdést, két közös örökségünkre utalnánk.

A zsidó-keresztyén tradíció emberképének sajátos kincse éppen az emberi személyiségnek, mint páratlan, megismételhetetlen értéknek a hangsúlyozása. Az Isten képére és hasonlatosságára teremtett ember éppen ezáltal különbözik minden más teremtménytől. S ahogy a Biblia Istene nem absztrakt eszme, hanem személyes hangjában, tetteiben, olykor egészen antropomorf megnyilvánulásaiban egyedüli, úgy egyedüli a képmását viselő ember is. A személyiségnek egészen a perszonalista filozófiáig nyúló íve ebből a tradícióból táplálkozik. Martin Buber „I and Thou” (Ich und Du) filozófiája ennek a bibliai tradíciónak keresztyén teológusokat is magával ragadó kifejtése. Hiszen a személyiségnek ebben a felfogásában az emberség nem az elszigetelt individuum, akinek meg kell valósítania önmagát, de nem is az arcnélküli tömeg, hanem alapformája szerint a kapcsolatra, személyes kapcsolatra kész ember, az embertárs, aki tudja, hogy az Én csak a Te-vel szemben lehet azzá, akinek lennie kell.

Nem árt emlékeztetni magunkat, hogy a személyiségnek, személyességnek a nyugateurópai gondolkodásban való meghonosodása az óegyházi krisztológiai és trinitológiai vitákra vezethető vissza, és hogy Szent Ágoston lélekelemző önmegfigyelése és az ugyancsak nála felbukkanó későbbi filioque klauzúra körül ringott az újkori személyiségfogalom bölcsője.

Ebből aztán egyenesen következik, hogy nem az egyházi iskola, mint sajátos intézmény nevel elsősorban, hanem a benne élő személyiségek. És jó esetben ez nemcsak egyirányú, amely a tanár felől sugárzik a diák felé, hanem kölcsönös is. Az edukáció egészében ez azt jelenti egy mai közkeletű angol kifejezéssel élve, hogy a nevelés person centered learning process – azaz személyközpontú tanulási folyamat. Itt tehát nem azon van a hangsúly, hogy a tanár tanít, pláne nem leadja az anyagot – honnan hová? -, hanem azon, hogy a tanulás folyamata megindult, s ebben benne van nemcsak az értelmi képességek fejlődése, hanem, amint a harmincas években már Piaget hangsúlyozta, az erkölcsi döntésekre képes ember normális fejlődése is. A keresztyén iskola többlete – ha szabad ezt a kifejezést használni – az lehet, hogy hátterében a keresztyén teológia évszázadokon át csiszolódott emberképe áll, amelynek kiindulópontja, hogy nem a teljesítményeim miatt vagyok elfogadott, hanem a magam egyetlenszerűségében vagyok érték az Isten szemében. Az egyházi iskolában tudatosulhat, hogy számos modern személyiség-elmélet archetípusa már az Ószövetségben megtalálható. Amikor pl. Pál apostol a keresztyén élet fejlődéséről beszél, pedagógiai képeket használ. A kiskorúságból az érett férfiúságra kell eljutni. A tejnek italától a keményebb eledelig.

Azután az egyházi iskolák egészen markáns módon képviselnek egy közösségi önazonosságot is. Ha a személyiség legalapvetőbb kérdése az, hogy ki vagyok én, akkor a közösségi identitástudat is ugyanerre a kérdésre felel: kik vagyunk mi? Ha Erich Eriksont, az identitásfogalom atyját idézve most már az egyén identifikációjáról beszélünk, akkor azt kell mondanunk, hogy ez a korporatív identitás meg kell, hogy előzze az egyén azonosságtudatát. Esetünkben ez a keresztyén egyházhoz tartozás, a felekezeti identitás, a népi, nemzeti identitás, sőt az iskola hagyományával való azonosulás kategóriáiban jelenik meg. Ezek pedig valamennyien megelőzik – márcsak történelmileg is – a gyermek öneszmélődését. Ahogyan kezdetben egy család tagjaként értelmezi önmagát, később a rész-szerintiségnek megfelelően azonosul azzal a köz4sséggel, amelyiknek tagja. Minél teljesebb ez az azonosulás, annál inkább annak értékrendje, szokásai, nyelve, nyelvezete lesz jellemző rá is, mint ahogy egy tájegység tájszólása még ma is árulkodik egy-egy népcsoporthoz tartozásról. Hiszen az identitástudat egyfelő1 összeköt, másfelől megkülönböztet. Az egyházi iskola jellegénél fogva képvisel ilyen jegyeket. Aki itt tanul, annak még akkor is részben vállalnia kell ezt a szellemi meghatározottságot, ha valami okból teljesen nem tud azonosulni a szellemiségével. Távoli példaként említhetném: a magyar iskolákban tanuló afrikai diáknak is meg kell tanulnia magyarul, meg kell ismernie egy bizonyos szinten a magyar kultúrát, még ha az nem is várható el tőle, hogy mondjuk Kölcsey Himnuszával érzelmileg azonosulni tudjon.

Az elmondottakkal csupán azt kívántam illusztrálni, hogy az egyházi iskola, ha igazán megtalálta a maga közösségi azonosságát, akkor már a puszta létével személyiséget formál. A genius loci, amely ritkán székel az ősi falakban, valahol azért mindig megjelenik. Néhol azonban maguk a falak is őriznek valamit a változásokkal dacoló önazonosságból. A nagy múltú iskolák e téren kétségtelenül előnyösebb helyzetben vannak. Hiszen itt a névben már a történelmi folytonosság is megszólal.

Hadd idézzek erre a történelmi közösségtudatra egy személyes kis családi példát. Legkisebb fiam egyszer beszélgetés közben azt mondta: „mikor Érdligeten laktunk…”. Testvérei nyomban kiigazították, hogy „te nem is laktál ott, hiszen akkor még nem is éltél” Csakugyan, tényszerűleg nem volt igaza, de: az előbbi logika alapján mégis igaza volt. Hiszen így’ voltak és vannak ott a pászkát ünneplő zsidók az exodusban. Nem megemlékeznek arról, ami történt, mint mi európaiak tesszük ezt ünnepien, hanem mintegy csatlakoztak a kivonulókhoz. Ilyen történeti, egyháztörténeti identifikáció mehet végbe a történelmi hagyományú egyházi iskolákban, ha ezt nem túlerőltetve képviseljük, vagy ha ez az igyekezet nem válik anakronisztikus múltba-fordulássá. A történeti mélység – a bibliai parancsolat szerint az atyák és anyák tisztelete – nyit távlatot a jövőnek, hogy hosszú ideig élhessünk az országban, amit Isten adott nekünk.

Ennek az anamnézisnek, emlékezésnek a reményben van igazán kitekintése. A személyiségfejlődésnek akkor van értelme, ha a jövő felé van kitekintése. Ha a sportoló nem látja értelmét a futásnak, miért feszítené meg az erejét?

Vajon a keresztyén remény és az ebből fakadó jövőkép mennyire tölti be iskolánkat? Mennyire érzik diákjaink, hogy fontos, amit csinálnak, hogy nem felesleges a tudás, és hogy nem reménytelen ennek az országnak a sorsa sem, ha nem is könnyű? Ha valaminek, akkor az egyházi iskoláknak kell a remény szigeteinek lenniük.

Megkockáztatok egy ünneprontó kérdést. Vajon nincs e néhol személyiségromboló hatása éppen az egyházi iskoláknak? Különösen a lázadó, kritikus életkorban, amikor felnagyítva jelennek meg a feszültségek az egyház által hirdetett evangéliumi események és annak gyarló emberi megvalósulásai között. Kérdés, mennyiben tud segíteni az egyházi iskola abban, hogy diákjaink elegendő hittel és nagyvonalúsággal, meghasonlások nélkül tudjanak felülemelkedni ezeken. Hogy ne az ideális mennyei egyházat szeressék csupán, hanem a valóságot, amely a kor sokféle betegségét is magán viseli.

És nem kísért-e ez fordítva is: hogy azt a diákot akarjuk szeretni, akit egyházi iskolához méltónak képzelünk el, ahelyett a fegyelmezetlen lázadó helyett, aki éppen ott van. Talán nem árt külön figyelmet fordítani arra is, hogy a fejlődő személyiséget olyan agresszió is érheti, amely Gyökössy Endre kifejezésével élve ekkléziogén neurózishoz vezethet. E ponton tehát nem haszontalan visszautalnunk a bevezetésben említett bibliai gondolatra, a személyiség és az istenképiség kapcsolatára. A Gen 9. fejezetében ez úgy is szerepel, mint az emberi élet isteni védjegye. Mindezt tovább gondolva azt is állíthatjuk, hogy az emberi személyiség bibliai megközelítésben olyan szent terület, amely előtt mindig csak levett sarukkal állhatunk meg.

elközelget  az adventi  idő  itt az   idő egy kicsikét

Elcsöndesedni  és  készülődni a  karácsonyra

nagyon  fontos  lélekbe  meg  tehetted készülődj

a  karácsonyi időre előtte  adventi  idő a 

várakozás  ideje  egybe  ami embernek fontos 

várakozunk  így  tudunk karácsonyra ,és  Urunk

Jézus  születését  meg  várni .sok  sor úgy  vagyunk

nem  akarunk magunkba  csöndesedni pedig el

csöndesedés életünkbe  nagyon fontos ilyenkor

félre kel tenni  dolgokat  adventi időbe  le

mondani  róla  dolgokról ha  lemondjuk a  tévét

ki kapcsoljuk ki húzzuk   félre  tesszük  lemondunk

róla  adventi  időbe  meg  tudok nélküle  leni 

lemondtam róla egyből egy kicsike csendet

tudtam magam körül tenni így  fel tudok készülni

karácsony ünnepére .

Különös ez a puszta. A nyáron hallhattuk, hogy sivatagi konferenciát tartottak, mert sivatagosodik a Föld. A szárazföld egyharmad része sivatag. Benne van Isten titokzatos terveiben a sivatag is. Az embereknek minden tudományukat össze kell szedni, hogy azzal a sivataggal mit tudnak kezdeni. De egész más, amit a konferencián a sivatagról kisütöttek, és egész más a sivatag értelme a Szentírásban. Ott a sivatag Isten üdvösségtervéhez szorosan hozzátartozik. Az a hely, az az állapot, amelybe az ember bekerül, amelyen Isten átviszi népét. Olyan állapot, amelyben az ember kiszolgáltatott. Ahol nincs víz, nincs kenyér. Ahol félelem, ellenség, halál leselkedik a választott népre. Nincsenek kutak. Ahol kiszolgáltatva megy az ember abban a reményben, hogy majd oázist talál. Vagy ha végigjárta a sivatagot, akkor lakható országot talál, mert a sivatag nem lakható.

Ha a lelkünkbe nézünk, akkor magunkban is sivatagot találunk. Nem vagyunk még végleges állapotban, hogy lakható földnek mondhassuk magunkat. Jó lenne magunkban lenni? Valaki azt mondta, hogy a pokol az, ha az ember maga marad, magába bezárva. Ha megnézzük az ösztöneink, szenvedélyeink, hibáink, vétkeink dzsungelét, látjuk, hogy borzalmas lenne ebben a sivatagban magunkra maradva élni. A legrosszabb társaság lennénk önmagunknak. A pszichológusok szerint egy ember idegbetegségének az a biztos jele, ha bezárkózik önmagába, ha monomániás lesz. Elviselhetetlenek az ilyen emberek. A Jóisten mentsen meg bennünket attól, hogy ilyen idegbeteg bolondok legyünk!

A sivatagban jön felszínre, hogy mi van bennünk, emberekben. Mik vagyunk mi? A választott népről is a sivatagban tűnt ki, hogy milyen állhatatlan, nyakas, hűtlenül lázadozó nép. Amelyik végül mégsem hisz, sohasem hisz igazán Istennek. Visszakívánkozik még a rabszolgaságba is, csak meglegyen a hús, a húsos fazeka. Nem valami eszményi kép az emberről.

A mai embervilágot is lehetne sivatagnak mondani, amelyet az ember kialakított magának a maga borzasztó okos tudományával és technikájával. Hiszen megmérgezzük a világot. A fegyverkezésről sem akar az ember letenni. Vadállatok ebben a sivatagban is fölbukkannak váratlanul: terroristák, belháborúk, amiket az ember csinál. Éhhalál fenyeget egész földrészeket, vagy egész hatalmas területeket, ha nem sietünk egymás segítségére. Önző, kegyetlen emberek laknak a sivatagban. Isten ments, hogy ebben maradjunk. Isten ki akar mindenkit vezetni; át akar vezetni.

A sivatagnak az a rendeltetése, hogy rájöjjünk, mi magunkban mit érünk. Rájöjjünk, hogy magunkban tarthatatlan ez az állapot. Amikor rájövünk, akkor meghalljuk azt a hangot, a sivatagban kiáltó hangot. Mert az a hang egyet mond: tartsatok bűnbánatot! Vagyis ne tévelyegjünk a sivatagunkban. Ott emberi út nincs – de az Úrnak ott is vannak ösvényei, amelyeken ő jár a maga csodálatos önállóságában és szabadságában. Ezekre az ösvényekre bukkanjunk rá mi is! Vegyük észre életünkben az Úr ösvényeit, mert azokon vele találkozunk!

Ha vele találkozunk, hallgatunk rá, akkor egész biztosan megjelenik az a Jessze törzsén sarjadó hajtás, kinyíló, kivirágzó ág, a mi Urunk, Jézus Krisztus. Akin az Úr lelke megnyugszik, a bölcsesség, tudomány, értelem, tanács lelke, istenfélelem, erősség, jámborság lelke. Nem a látszat szerint ítél. Nem a szóbeszéd után megy, hanem az Isten lelke vezeti őt, és mindazokat, akik rá hallgatnak. Az ő vezetése nyomán, Isten Szentlelke nyomán a paradicsom jelenik meg.

Ezt mondja az első olvasmány ma. Ezt a paradicsomi állapotot írja le, hogy együtt lakik az őzgida az oroszlánnal. A kecskegida a medvével és a farkassal. Parányi gyermek tereli az egykori vadakat. Viperafészekbe lehet nyúlni, és nem kell félni semmitől. Istennek átadott embereknél már nincs félnivaló. A mai első olvasmányban a prófétai látomás a sivatagba behozza a paradicsom képét; amikor az Isten újra együtt van az emberrel. Hiszen ez a paradicsom! Emmánuel: velünk az Isten! Ezt jelenti nekünk az Úr Jézus.

Akkor, ha vele vagyunk, és hallgatunk rá, mint Szent Pál a római levélben mondja, ha igazán rá hallgatunk, akkor már nem kell meghasonlottan, egymással veszekedve élnünk. Akkor éljünk egymással egyetértésben! Ha rá hallgatunk, kölcsönösségben élünk egymással. Nem mint a vadak, támadva, harapva egymást. Nem hatalmaskodva egymás fölött, ahogy az emberi természet szeretne a másik fölé kerekedni. Kiállhatatlankodik a másikkal szemben. Ne így, ne úgy! Parancsolgatni akar a másiknak.

Az Isten szava egészen másra segít. Megjelenik előttünk tulajdonképpen az a kép, amit az Oltáriszentségnek kell kialakítania a mi házunkból is. A titokban jelen lévő Jessze hajtásának, az Úr Jézusnak; hisz miatta paradicsom a mi házunk. Ha ő itt van, a puszta már nem puszta többé. Ha őrá hallgatunk itt, akkor bármi történik is köztünk, bárhogy botladozunk vagy hibázunk, bármilyen nyomorúság vagy testi gyöngeség szakadjon is ránk, az ember odamegy hozzá, és nem marad meg a maga nyavalygásaiban, szomorúságaiban bezárkózva, hanem Ő kiszabadít minket a pusztánkból. Elvezet az Ő ígérete földjére. Megnyugtat: jöjjetek hozzám! Víz fakad ott nekünk, élő vízforrás. Mennyei kenyér minden nap. A Mennyei Atyától érkező kenyér a pusztában vándorlóknak. Nem kell a haláltól sem félnünk. Azon is átvezet bennünket, és legyőzi minden ellenségünket. Elég egy látogatás nála, és fölkelünk bátran, újra. Hibáinktól megtisztulva megyünk tovább. Áldjuk, magasztaljuk, mint Szent Pál is mondja: legyetek egyetértők, és magasztaljátok Istent!

Igen, merjük jobban magasztalni Istent! Magasztaló imába csapjunk sokszor, sokszor! Ne mindig kérő, nyafogó imákba. Mert a pusztában Isten is megnyilatkozik ám, nem csak az ember jön felszínre. Ott talál rá a nép, a választott nép az ő Istenére. Ott közel van. Ott fedezheti fel, hogy irgalmas, gondviselésével vezetni tud bennünket mindenen keresztül. A sziklából is tud vizet fakasztani. Az ellenségtől megvéd, égből kenyeret ad. Ott tapasztaljuk meg a megérkezést is majd, hogy átvezet a pusztán. Az ő közeli jóságát, irgalmát, szeretetét kell észrevenni a pusztában. Azért van az a puszta. Azért mondja a Szentírás, hogy a pusztába viszem őt, az én választottamat a sok tévelygése után, és lelkére beszélek ott.
(…)
Isten nem Egyiptom miatt, egyiptomi életre teremtett bennünket. Egyiptom az idegen istenek, a bálványok és a rabszolgaság földje. Azon átmegyünk, és megtapasztaljuk azt is. Aztán megtapasztaljuk a kiszabadítottságot – már a pusztában is. Mert a puszta a szabadságnak, a felszabadulásnak az időszaka. De erre sem teremtett Isten, hogy a földön legyünk szabadok, hanem az ígéret földjéért teremtett. Szem nem látta, fül nem hallotta, amit készít végtelen szeretetében – amiről fogalmunk sincs. Használjunk föl minden időszakot! A pusztában kiáltó szót halljuk meg most!

Azt is vegyük észre, hogy a farizeusok is megjelennek Keresztelő Jánosnál. Nehogy azt higgyük, hogy a farizeus, vagyis az az ember, aki ki akar térni az Üdvözítő elől, belőlünk hiányzik! Aki a törvénybe, saját hagyományaiba akar menekülni. Ezek a „viperák fajzatai” is ott vannak. Ezeknek mondja Keresztelő János: „A fejsze már a fák gyökerén fekszik. Minden fát, amely nem terem jó gyümölcsöt, kivágnak, és tűzre vetnek.”

Kinyíló virág az Úr Jézus. Nálunk is így van ez: csak akkor tud kisarjadni az Úr Jézus, ha minket már egészen kivágott az a balta. Ha már nem a mi énünkkel, önmagunkkal vagyunk tele, akkor egyszer csak kisarjad az a vessző, akin a Szentlélek nyugszik. Akkor a Szentlélekkel vagyunk megkeresztelve.