Kategória: Egyéb kategória

Fontos, hogy megtanuld: nem szerethet Téged mindenki. 
Lehetsz Te a világ legfantasztikusabb szilvája, érett…, zamatos…, kívánatosan édes, és kínálhatod magad mindenkinek, de ne feledd: lesznek emberek akik, nem szeretik a szilvát. Meg kell értened: Te vagy a világ legfantasztikusabb szilvája, és valaki, akit kedvelsz nem szereti a szilvát, megvan rá a lehetőséged, hogy banán legyél. De tudd, ha azt választod, hogy banán leszel, csak középszerű banán leszel. De mindig lehetsz a legjobb szilva. Vedd észre, hogyha azt választod, hogy középszerű banán leszel, lesznek emberek akik nem szeretik a banánt. Töltheted életed további részét azzal, hogy igyekszel jobb banán lenni, ami lehetetlen hisz Te szilva vagy, de megpróbálkozhatsz megint a legjobb szilva lenni…

–A szeretetnem is hagyja bezárni magát A szív az csak jelkép. Valójában nem kincseskamrája a szeretetnek. Mert. Szétfolyik az emberben. Amikor megsimogatom az arcodat, az ujjam begyében van. Ha rád mosolygok, ráül a szájam szegletére, és onnan árad szét. Amikor elesel,  és felemellek, erővé válik a két karomban. 

–Küldj szeretet mindenfelé: északra,  délre,keletre, nyugatra. Csodálatos perceket élhetsz majd át, tapasztald meg, milyen a világmindenség abszolút középpontjában lenni.

–Ha csak egyetlen olyan ember vonzáskörébe bekerülsz, aki szeretet sugároz, csodálatos élményben lesz részed. Ha csak egyetlen percre is belépsz a szeretet mindentől megvédő csarnokába, és arra gondolsz, hogy te is szeretet hozol magaddal, neked magadnak is csodálatos élményben lesz részed.

 –Nézz hosszan és kitartóan azokra, akik szeretetteljes életet élnek. Figyeld meg, milyen szépen öregszenek. Figyeld meg, milyen kevéssé fontos számukra a jólét vagy a rang. Figyeld meg, milyen sok ember keresi a társaságukat. Figyeld meg mosolyukat.

 –Emberi kapcsolataink minőségét nem határozza meg a kor, a bőr színe, jólét, nem vagy Emberi kapcsolataink minőségét csupán egyetlen dolog határozza meg: a szeretetre vonatkozó tudásunk.

–A szeretet, a szerelem nem egy tündérmese! Nem a szerencsén múlik, és nem a véletlenen. Te hozod létre! Ha szereted magad, akkor élsz vele. Ha nem, úgy várhatod, keresheted a boldogságod, nem fog Rád találni!

–Az ember nem azért szereti a maga választottját, mert a legkülönb, hanem ellenkezőleg: azért hajlandó könnyű szívvel lemondani a legkülönbről, mert szereti őt.

 –Tudod, olyan ritkán jön össze, hogy két ember igazán szeresse egymást. Vagy az egyik szerelmes és a másik elfogadja, vagy csak valami összetartja őket. Fogadj meg tőlem egy tanácsot: ne okozz másoknak bánatot, meg szenvedést. Ha szereted őt, úgy tedd, hogy ő is boldog legyen. Hisz olyan rövid ez az élet és annyira kevés jó dolog jut belőle, hogy azt a pici kis örömet el kell fogadnunk ami néha jut.

–A szeretetnek nincs határa, nincs mértéke s nem váltható pénzre, ebből is látszik nem ember alkotta.

— Életünk egyetlen problémája megtanulni szeretni.

Fecském, fecském, kicsi fecském – mondta a Herceg –, maradj velem még egy éjszakára!

– Tél van – felelte a fecske –, nemsokára itt a fagy, lehull a hó. Egyiptomban a zöld pálmafákra melegen tűz a nap, az iszapban krokodilusok feküsznek, és bután bámulnak a világba. Társaim fészket raknak Baalbek templomában, és turbékolva figyelik őket a rózsaszín és fehér galambok. Drága Herceg, elhagylak, de sohasem foglak elfelejteni, és tavasszal, visszafelé szállva majd hozok neked két szép drágakövet azok helyett, amelyeket elajándékoztál. A rubin pirosabb lesz, mint a piros rózsa, és a zafír kék lesz, akár az óceán.

– Odalent a téren – mondta a Boldog Herceg – álldogál egy gyufaárus kislány. A gyufát beleejtette a csatornába, s tönkrementek az utolsó szálig. Az apja megveri, ha nem visz haza pénzt, és most sírdogál szegény. Nincs se cipője, se harisnyája, és a feje is fedetlen. Vájd ki a másik szememet, add oda neki, és nem veri meg az édesapja.

– Itt maradok még egy éjszakára – mondta a fecske –, de nem vájhatom ki a szemedet, mert akkor megvakulsz.

– Fecském, fecském, kicsi fecském – mondta a Herceg –, tedd, ahogy parancsoltam.

Kivájta hát a fecske a Herceg másik szemét, és elrepült vele. Elsuhant a gyufaárus kislány mellet, és beleejtette a követ a tenyerébe.

– De gyönyörű üvegcserép! – kiáltott fel a kislány, és nevetve hazafutott.

A fecske pedig visszaszállt a Herceghez.

– Most már vak vagy – mondta –, így hát veled maradok örökre.

– Nem, kicsi fecském – mondta a szegény Herceg –, menned kell Egyiptomba.

– Örökre veled maradok – mondta a fecske, és elaludt a herceg lábánál.

Másnap pedig a vállára telepedett, és arról mesélt neki, mi mindent látott ő idegen országokban. Mesélt a piros ibiszekről, amelyek hosszú-hosszú sorokban álldogálnak a Nílus partján, és csőrükbe kapják az aranyhalakat; mesélt a szfinxről, amely olyan öreg, mint maga a világ, a sivatagban él, és tud mindent; mesélt a kalmárokról, akik lassan lépkednek a tevék mellett, és borostyánszemeket szorongatnak a kezükben; mesélt a holdhegyek királyáról, aki fekete, akár az ébenfa, és egy nagy kristály az istene; mesélt az óriás, zöld kígyóról, amely egy pálmafán alszik, és húsz papja mézeskaláccsal eteti; mesélt a törpékről, akik a nagy tavon óriás leveleken hajóznak, és örökös háborút vívnak a lepkékkel.

– Drága kicsi fecském – mondta a Herceg –, csodálatos dolgokat beszélsz nekem, de nincs csodálatosabb az emberi szenvedésnél. Nincs nagyobb titokzatosság, mint a nyomorúság. Repülj végig a város felett, kicsi fecske, és meséld majd el nekem, mit láttál.

Így a fecske végigrepült a város felett, és látta, hogy a gazdagok szép házaikban boldogan vigadoznak, míg a koldusok a kapuk előtt üldögélnek. Berepült a sötét sikátorokba, és belenézett az éhező gyermekek fehér arcába, amint közömbösen bámulták a fekete utcát. Egy híd boltíve alatt két kisfiú feküdt, szorosan egymás karjában, hogy meg ne dermessze őket a hideg.

– Jaj de éhesek vagyunk! – mondták.

– Itt nem alhattok! – kiáltott rájuk az őr, s a két kisfiú nekivágott az esőnek.

Aztán a fecske visszarepült, és elmondta a Hercegnek, mit látott.

– Aranylemezkékkel vagyok borítva – mondta a Herceg –, fejtsd le rólam levelenként, és add a szegényeimnek; az élők azt képzelik, hogy az arany boldogságot hoz rájuk.

A fecske lecsipegette hát az aranylevélkéket, egyiket a másik után, míg a Boldog Herceg tetőtől talpig kopott nem lett és szürke. És az aranylevélkéket, egyiket a másik után, mind a szegényeknek vitte, és a gyermekek arca kipirosodott tőle; nevetésük, játszadozásuk felverte az utcát.

– Van már otthon kenyerünk! – kiáltották.

Amikor lehullott a hó, s a hóra jött a fagy, az utcák mintha ezüstből volnának, úgy csillogtak és ragyogtak; a házak ereszéről hosszú jégcsapok lógtak, megannyi kristálytőr, az emberek pedig mind bundába bújtak, és a kisfiúk skarlátszínű sapkában korcsolyáztak a jégen.

A szegény kicsi fecske egyre jobban és jobban fázott, de annyira megszerette a Herceget, hogy nem akarta elhagyni. Felcsipegette a morzsákat a pék ajtaja előtt, amikor a pék nem látta, és a szárnyaival csapkodott, hogy felmelegedjék.

Végül érezte, hogy nemsokára meghal. Már csak annyi ereje maradt, hogy utoljára rászállhasson a Herceg vállára.

– Isten veled, drága Herceg – suttogta –, ugye, megengeded, hogy megcsókoljam a kezedet?

– Örülök, kicsi fecském, hogy végre mégis elindulsz Egyiptomba – mondta a herceg –, túlságosan hosszan időztél itt; de inkább az ajkamat csókold meg, mert szeretlek.

– Nem Egyiptomba indulok – mondta a fecske. – A halál házába megyek. És a halál, ugye, az álom testvére?

Azzal ajkon csókolta a Boldog Herceget, és holtan hullott a lába elé.

Ebben a pillanatban furcsa roppanás hangzott a szobor belsejéből, mintha valami eltört volna. S csakugyan, az ólomszív kettéhasadt. Szörnyen kemény volt a fagy, annyi bizonyos.

Másnap kora reggel a polgármester a városi tanácsosok kíséretében átsétált a téren.

Ahogy elhaladtak az oszlop mellett, a polgármester feltekintett a szoborra.

– Uramisten! De ütött-kopott ez a Boldog Herceg! – mondta.

– Ütött-kopott, de még mennyire! – harsogták a városi tanácsosok, akik mindig egyetértettek a polgármesterrel; és odamentek a szoborhoz, hogy megnézzék közelebbről.

– Kiesett a rubin a kardjából, a szeme eltűnt, és aranyos külsejét is elvesztette – szólt a polgármester –, hiszen koldusabb már a koldusnál!

– Koldusabb már a koldusnál! – ismételték a tanácsosok.

– És itt meg éppenséggel egy halott madár hever a lábánál! – folytatta a polgármester. – Csakugyan legfőbb ideje rendeletet hoznunk arról, hogy a madaraknak tilos itt meghalniuk.

És a városi írnok följegyezte a javaslatot. Így aztán lebontották a Boldog Herceg szobrát.

– Mivelhogy nem szép, nem is hasznos többé – jelentette ki a művészetek egyetemi professzora.

Azután megolvasztották a szobrot a kemencében, és a polgármester egybehívta a városi tanácsot, hogy elhatározzák: mi történjék az érccel.

– Természetesen új szoborra van szükségünk – mondta –, és legyen az az én szobrom.

– Az én szobrom – mondta mindegyik városi tanácsos, és civakodni kezdtek. És amikor utoljára hallottam felőlük, még egyre civakodtak.

– Milyen különös – mondta a munkavezető az öntőműhelyben. – Ez a meghasadt ólomszív nem olvadt meg a kemencében. Ki kell hajítanunk.

És kihajította a szemétdombra, ahol már ott feküdt a halott fecske is.

---

– Hozd el nekem a városból azt a két dolgot, ami a legértékesebb – mondotta az Úr egyik angyalának; és az angyal elhozta az ólomszívet és a holt madarat.

– Jól választottál – szólt az Isten –, mert ez a kis madár örökké énekelni fog az én paradicsomkertemben, és a Boldog Herceg az én aranyvárosomban dicsőít majd engemet.

hányszor  úgy az ember  ellen épen követelne

valamit ő  épen meg sértődik és nem akar neki

meg  bocsátani életbe neki amit  elkövetet ellen

ami  nagy baj ilyenkor az  ember nem teszi félre

azt  bizonyos  meg  sértődést amit elkövetet másik

ember ellen olyan is ember mondjuk épen rosszat

tesz  életbe   mondjuk kicsit  bűn is életbe  ember

számára ugye  az  ember meg  bánja  meg is  kéne 

bocsátani amit az   ember életbe  elkövetet másik

társa ellen mert  épen követet ellen valamit,mert

egy  más  felé meg kel bocsátunk életbe életünk

mindig ejtünk kisebb hibákat meg is kel bocsátani

életbe amit elkövetünk ellene  senki életbe nem

tökétes  mindenki követ el hibákat életbe el ,mi

tévedős  emberek aki hibát követünk el életünkbe

mindig  meg kel  egymásnak bocsátanunk életbe

nagyon fontos egymás ellen hibájának meg

tudjunk bocsátani. ez nagyon fontos  az ember

számára

Természetesen, ami a legközelebbről érint mindnyájunkat, az utolsó: bennünk hogyan valósul meg Isten országa. Isten országa vagy királysága ez a gondolat, ez a fölismerés, hogy ilyesmi létezik, közel van az emberhez, mert számunkra itt a földön a legnagyobb valóság az ország, a királyság, a hatalom. Az ember nem tudja ezt megfogni, pedig a tényezői, akik hordozzák a földi hatalmat, azok itt vannak közöttünk, de bizonyos titokzatosság veszi körül még ezeket is. A földi országok kormányzása, adminisztrációja, ereje mind látható tényezőkön nyugszik, mégis maga a hatalom az egy kicsit mindig körül van véve titokzatossággal, és megfoghatatlan.

Ehhez kapcsolódóan, ezt a fogalmat használva fejezték ki ezek az emberek, akik meglátták, fölismerték, hogy Isten is ilyen megfoghatatlan hatalommal viszonylik az egész teremtéshez. Akik ezt fölismerték, ezzel a szóval fejezték ki: Isten királysága, Isten országa. Rahner így fogalmazza meg: nem más Isten országa, mint Isten akaratának érvénye és érvényesülése a teremtésben. Az érvényesség más, mint az érvényesülés, legalábbis számunkra. Mert érvényben lehet egy törvény például, de senki se tartja meg. Isten országának érvénye tehát, hogy Isten akarata érvényben van, azt jelenti, hogy az egész teremtés alá van vetve Isten akarata érvényének.

De ez nem olyan ám, ez az érvény, hogy nem érvényesül! Hogy pusztán csak törvény, de nem tartja meg senki. Ez érvényesül is. Más szóval ez azt jelenti, hogy a teremtés nincs magára hagyva: megteremtette Isten, aztán a saját lábán járjon tovább – mint a deisták a múlt században gondolták. Nem hagyta magára Isten a teremtést, hanem az akarata mindenen keresztül, még a teremtés legapróbb zugaiban is érvényesül. Még amikor mi azt gondoljuk, hogy nahát, itt az ember akarata érvényesül, akkor is Isten akarata van érvényben, mert ő akarja, hogy mi szabadok legyünk.

De akik meglátták, hogy ez a végső valóság, ez az akarat, ez a királyság az egész teremtés fölött érvényesül, azok azt is keresték és kutatták, és meg is látták, hogy hogyan érvényesül Isten akarata a teremtésen át. Isten akarata az emberi világon belül látszólag már nem érvényesül, hiszen az ember úgy lép föl itt a földön, mint aki megtagadja Isten akaratának az érvényesülését. Az ember úgy viselkedik, mint hogyha az ő akarata érvényesülne. Egyenként is, meg birodalmakban is. Akiknek Isten megmutatta, hogy az ő akarata érvényesül, gondolhatjuk, hogy azoknak milyen gyönyörűséges teher volt ennek a titoknak a hordozása. Például Ábrahámnak megmutatta Isten az ő akarata érvényesülésének az útját, hogy majd általad, belőled származik valaki, aki áldás lesz minden népnek. Mert ez az áldás nem más, mint Isten országának, Isten akaratának érvénybelépése. Gyakorlati érvényesülése valakire vonatkozólag. Hiába áld meg a pap valakit, ha az illető nem fogadja be szívvel-lélekkel Isten akaratának az érvényesülését magára nézve. A kettőnek együtt kell járni. Ábrahám, Noé hordozták ezt a kínos, szép terhet: látták, hogy Isten akarata érvénybe lép általuk is. Mózes, aki a szövetséget is átvette, és fölismerte, hogy Isten akarata az, hogy azon a rabszolgaságban sínylődő kis népen keresztül konkretizálódjon Isten uralma. Egy népet, konkrét népet, annak az életét, szinte államiságát is kisajátította Isten bizonyos fokig, hogy az uralmáról adjon fogalmat, megízleltesse, megkóstoltassa velük. Szép volt ennek a népnek, az ő számukra hordozni ezt a rettentő nagy terhet és föladatot a földön. A nemzetek között Isten népének lenni.
Az ő istentiszteletük az Isten országával volt kapcsolatban valahogy, de rá kellett jönniük, hogy ők még csak képe, ígérete az Isten igazi országa eljöttének. Ők még csak ígéretben birtokolják Isten országát. De már ezt hordozni is szép volt.

Aztán jött a második korszaka Isten országának a földön, mikor eljött ténylegesen. Amikor az ígéretek beváltak. Az ígéretek egy valakire szóltak, aki majd megvalósítja Isten országát. A várakozások is mind valakihez kapcsolódtak, és azt gondolták, hogy valami nagy, döbbenetesen nagy külsőségekkel hozza el az a valaki Isten uralmát a földre.

Mikor pedig megérkezett, akkor a várakozásoktól elütő volt teljesen, ahogy Jézus Krisztus a személyében hozta ezt a titokzatos, láthatatlan uralmat. Isten uralmát az ember fölött. Annak a titkait, annak a törvényeit, a mikéntjét, belső fölfoghatatlan szépségét, békéjét. A szeretet és igazság uralmát. A szentség, és az ajándékok, a kegyelmi ajándékok áradását.

Micsoda nagyszerű volt a mi Urunknak, Jézus Krisztusnak, emberi szívének, akaratának, lényének ez a tudat, hogy ő hordozza ténylegesen, most már a teljes valóságában az egész emberiség, az egész jövő számára, az örökkévalóság számára hordozza Isten uralmát. Azt a szépséges, tiszta, igaz uralmat, a Szentháromság egy Isten légkörét, hatókörét, hatáskörét, boldogságát.

Azzal is kezdte, mikor meghirdette Isten országát: a boldogságokkal. Boldogság megélni ezt. Ez az egyetlen boldogság – bár mindnyájan minél teljesebben már itt a földön megélhetnénk! Mert ez valóság, realitás, de minden várakozás ellenére a kicsik, a szegények, a gyermeki lelkek, az üldözöttek fogadhatják be csak. Akik vállalják az embertársaikat, azok szolgálatát, azokban valósul meg mindig jobban és jobban, a bélpoklosok, a haldoklók szolgáiban. Akik magukat a legutolsó helyre teszik, akik a keresztet minden nap fölveszik. Ilyen furcsa, ellentétes dolog ez az Isten országa.

Most már rátértünk arra, hogy az Úr Jézus nemcsak személyében hordozta, hanem minden törekvése az volt, hogy azok, akik befogadják Isten országát, azokból létrejöjjön egy közösség a földön. Egy elpusztíthatatlan, az utolsó ítéletig érvényben lévő és meglévő közösség, amelyre rábízza a maga szívének a kincseit. Isten országának a titkait. Ti vagytok azok, akiknek megadatott ismerni Isten országa titkait, mondja a kicsinyeknek, a megriadt apostolok nyájának, meg mindnyájunknak, akik hozzájuk csatlakoztunk. Fokozatosan mindig jobban és jobban, az egyház kapja meg a teljességét, a kulcsokat, Isten országa kulcsait. Mert akié a kulcs, azé a ház, azé a város. Mindent ránk bízott Isten. Az egyházra, és nem másra.

Vagy jöttek hozzánk látogatóba a noviciátusba az apostoli emberek, elbeszélték, hogy miket éltek meg, mit küzdöttek, hogy működtek az evangélium hirdetésében, Isten ügyében. Azt is tudjuk, hogy vannak zavaró együttlétek, és hogy sok minden megzavarhatja az együttlétet, és van olyan élményünk is, hogy valaki csak ott van, és már érezzük, hogy valójában már nincs itt, már menni akarna, olyan hideg az együttléte.

Sokféleképpen megéljük ezt: vele, veletek.

És azt is tudjuk, hogy ott van bennünk a vágy a további együttlétre. Nem elég az az együttlét, amit megéltünk az életünkben emberekkel. Csak egy kis ízelítő az igazi együttlétből Istennel is. Tudunk együttlétekről: az egész Szentírás ezt a viszonyt mutatja meg. Kiindul a Teremtés Könyvében egy különös együttlétből, abból a paradicsomi titokzatos együttlétből, amikor a szellőben ott sétál Isten a paradicsomkertben, és együtt van, letáborozik, lehorgonyzik az egész teremtett világból az embernél. Velük maradt. Figyelte, nem jó neki egyedül lenni, teremtsünk még valakit, akivel együtt tud lenni. Aztán így-úgy próbálja; megmutatja neki a dolgokat; az ember nevet ad nekik: Isten az emberrel akar lenni. Az ember olyan valaki, akivel lehet együtt lenni Istennek is.

Csodálatos lehetőség rejtőzik bennünk, testvéreim, azáltal, hogy velünk lehet együtt lenni embernek, de Istennek is.

Aztán megszakad ez az együttlét. Hallatlan viszontagságoknak van kitéve. Mi mindenen megy át az ember! Megízleli azt is, hogy milyen borzasztó keserű és kárhozatos az elszakadás attól, akivel egyedül érdemes együtt lenni, és akivel hivatva vagyunk az örök együttlétre, a szeretet együttlétére, a teljes, zavartalan együttlétre.

Aztán a Szentírás megmutatja a többi együttléteket. Titokzatos jelzések vannak a Szentírásban: „Ádám, hol vagy?” Keresi Isten az elveszett együttlétet: „Mit tettél, Káin?”

Aztán az igazakkal, Noéval az együttlét, a mentő együttlét: tanácsot ad, mit csináljon, hogy megmeneküljön a bűnös nemzedékből. Az oltalom, a vigyázat formájában vele van.

Ábrahámmal: jöjj ki földedről, és majd én vezetlek. Elvezetlek egy olyan földre, amit majd neked adok. Téged és utódaidat megáldom, és áldottak lesztek.

És ez így megy. A csipkebokor különös együttléte, egy-egy élmény együttléte: amint a szellőn át megérezteti Illéssel az együttlétét.

Mária megéli azt a csodálatos együttlétet, a megtestesülés együttlétét. Emberként megéli az Istent, gyermekeként megéli. De ez is milyen viszontagságos! Van úgy, hogy nem érti, mit csinál, mit mond, de hát még ez nem a végső.

A tanítványok is megélik, hányszor van úgy, hogy ők se értik, hogy mit akar ezzel mondani. S hallják azt is, hogy „aki lát engem, az magát az Atyát látja”. Megélik ezt az evangéliumi jelenetet, mikor Júdás kimegy az éjszakába egyedül, elszakadva Jézustól. Hallják: még egy kicsit vagyok csak veletek, hát használjuk ki ezt a kis időt.

Van itt egy különös pont. Nem tudom, hogy értjük-e ennek az összefüggését: „még egy kicsit veletek vagyok”, s utána adja nekik, hogy „szeressétek egymást, ahogyan én szeretlek titeket, akkor mindenki meg fogja ismerni rólatok, hogy az enyémek vagytok”.

Itt az együttlét új formája van:most testben megélhetően még egy kicsit veletek vagyok, de aztán, ha szeretitek egymást, akkor új formája valósul meg az együttlétnek. A szereteten keresztül megérzi majd mindenki, hogy én vagyok veletek.

Tehát akit szerettek, azzal is vagyok. Egy új együttlét, egy új egymással lét, amelynek formája a szeretet.

Olyannak kellene lenni a szeretetünknek, hogy ezt megérezhesse mindenki rajtunk: az Úr van ővele általunk. Mint az apostolok: az Úr miket tett velük és általuk. Ez vezet át a megtestesülés együttlétéből meg az Oltáriszentség, az Eucharisztia együttlétéből, és sok másfajta együttlétből, amik még mind kívánnivalót hagynak maguk után.

Elpanaszkodhatjuk az Úr Jézusnak ma is, hogy Urunk, itt vagy, velünk vagy, együtt vagy, a hit együttlétét megéljük, de azért tudjuk, hogy ez még nem a végső: vezess bennünket tovább. A misztikusok együttléte már megtapasztalt együttlét, valamit tapasztalnak a végső együttlétből. Mi is vágyunk a teljes együttlétre, hogy velünk legyen olyan együttléttel, amit nem zavar meg semmi, amit nem gátol semmi. Se félelem, se múlt emléke, se hiba, se bűn, se zaj vagy korlát, hanem a szeretet beleszabadulásának az együttléte, a teljes fölszabadulás együttléte legyen Istenben. Se halál nincs, se könny, se fájdalom, semmi zavaró. Ma szabad az Úr Jézusnak elmondanunk ezt a vágyunkat: így szeretnénk Vele együtt lenni.

Térjünk vissza eredeti kérdésünkhöz: mit is tehetünk a nem megfelelő főnökkel? Nos, ha a főnök nem hajlandó együttműködni, akkor szinte semmit. Ha a felettes érzékeli, hogy változtatnia kellene stílusán, akkor van remény a fejlődésre – még akkor is, ha nem tudja, mennyit is kellene változnia. De általában nem érez ilyen késztetést. Számos könyvet írtak már a főnök menedzselésének lehetőségeiről, de azok körülbelül annyira hasznosak, mint a macskát ugatni tanítani, vagy mint az oroszlán szelídítése. (Erről az állatról tudnivaló, hogy csak egy bizonyos szintig tanítható, és ha meggondolja magát, akár fel is falhatja az idomárt). Csak olyan kacskaringós utakat javasolnak, mint például elhitetni a felettessel, hogy a mi ötletünket tulajdonképpen ő találta ki.

Ha egy főnök tényleg változni akar, akkor bizonyos fokú alázatra van szüksége – amely többnyire elképzelhetetlen akkor, ha nem érzi biztonságban magát. Csak a magukat biztonságban érző emberek képesek mások javaslatait meghallgatni, hiszen nem érzik méltóságukat csökkenni bármilyen szintű beosztottaik között elvegyülve. Elfogadják, és nem félnek attól, hogy sok munkatársuk jobb, okosabb náluk bizonyos területen; képesek mások képességeit neheztelés és irigység nélkül felhasználni. Ha azonban ilyen a főnök, akkor nem, vagy csak alig kell változtatni rajta. Azt azonban nem lehet elérni – eltekintve bizonyos extra esetektől vagy hosszú és kitartó munkától –, hogy egy bizonytalanságban élő ember váljon öntudatossá.

Mindazonáltal még a változtatás szükségességét többé-kevésbé felmérni képes főnök is csak alig ismeri a változás mikéntjét, és általában az irányban is bizonytalan. Anélkül, hogy tudatosulna benne, ő is rabja az intézményi ‘tudattalannak’ – akárcsak a személyzet más tagjai. Aki egy évnél többet dolgozott egy szervezetnél, annak már nehéz megváltoztatnia magatartását, nem utolsó sorban azért, mert azidő alatt egy sereg elvárást támasztottak felé, és ezek közül nehéz kitörni.

Egyik kitörési lehetőség a munkatársak bevonása, megkérdezve őket, hogy mit gondolnak stb. – és várni, míg megszólalnak. Ez azonban nem könnyű: ki kell várnia, hogy a beosztott szólaljon meg előbb, amire persze nem lesz könnyű rávenni őket. Korábban említettem, hogy a főnöknek nem könnyű megtudnia, hogy mit is gondolnak róla beosztottai. Ezért nem is érdemes közvetlenül erre kérnie beosztottait, például azért nem, mert sokan úgy érzik, hogy a közvetlen rákérdezéssel inkább biztatást, sőt bókokat vár a felettes. De ahogyan a munkatársak szabadabban kezdenek beszélni, növekszik a bizalom és lényegesen világosabban fognak fogalmazni.

Másik módszer, hogy kikéri saját tevékenységéről felelős beosztottainak (vagy azok egy részének) véleményét egy értékelési mód keretében (feltételezve, hogy van ilyen a szervezetben). Ez a technika is nagy bizalmat feltételez a munkatársak részéről, a főnökéről pedig bátorságot, hogy kérdezzen. Jobb lehetőség a formális főnökértékelési rendszer, amelyet a magánszektorban gyakrabban alkalmaznak, bár még ehhez is nagy bizalom kell.

Mint korábban már esett róla szó, a leggyakoribb nehézséget a bizalom hiánya jelenti. Ezen pedig sokminden múlik. Szerencsére a bizalmat nem nehéz helyreállítani, legalábbis elméletben: a főnöknek meg kell bíznia beosztottaiban, ami majd maga után vonja, hogy majd ők is megbíznak benne. A bizalom kinyilvánítására a munkatársak bevonása teremt lehetőséget.

Ehhez hasonló dolog a munkatársak lazább pórázra engedése vagy a feladatkörök lejjebb adása. Ennek mélyről gyökerező bizalom lehet az alapja, ugyanis ennek hiányában a munkatársak azonnal átlátnak a főnök szándékán. És ezzel visszatértünk ahhoz a tételhez, hogy csak a magát biztonságban érző vezető képes a bizalomra.

Szoktak tanácsadót olyan célzattal is hívni, hogy megváltoztassák a többi munkatárs magatartását. Ha a munkatársak nem mondják el közvetlenül a tanácsadónak, mit is gondolnak a felettesükről (bár ezt sokszor megteszik, még akkor is, ha alábecsüli nézeteiket), akkor biztosan más, nonverbális módon közlik vele. Általában azt tapasztaltam, hogy a munkatársak sokkal jobban megértik a főnök problémáit, mint ahogyan azt a főnök hinné, ráadásul sokszor még segíteni is szeretnének neki. És noha igaz, hogy egy főnök elég sok frusztrációt okoz, mégis ritka irányában az igazi gyűlölet. A tanácsadónak megvan a lehetősége arra, hogy elmondja mindazt, amit a munkatársaknak nem áll módjában – annak ellenére, hogy ők is tudják, hogy mi megy rosszul. Ám sajnos éppen az a főnök vonakodik a tanácsadó bevonásától, akinek a legtöbb segítségre lenne szüksége. (Meg vagyok például győződve, hogy Robert Maxwell sohasem kért fel tanácsadót menedzsment stílusának felülvizsgálatára, és sejtem, hogy mi lett volna, ha mégis megtette volna.)

A főnöknek csak nagyon körültekintően lehet elmondani a megtenni szükséges dolgokat, mivel a főnök nagyon érzékeny teremtés – noha ezt a tényt sokan akarják közülük palástolni némi felületes komolysággal. Még ha tudatosul is bennük, hogy valamit rosszul tesznek, akkor is meglepi őket, hogy min is kell pontosan változtatniuk (a változtatás tárgya esetében általában többes számban kell gondolkodnunk), sőt gyakran el sem hiszik azonnal. Vagy néha sohasem. Még a legmegértőbb és legöntudatosabb főnök sem szeret hallani ezekről, és általában el is zárkózik. Bár később általában visszatér a témára, hacsak a tanácsadó elő nem írja a könyvtár számára a változást a fenntartó megbízásából – mert akkor teljes és folyamatos ellenállást lehet kiváltani belőle. Az egyet nem értő és gyenge lábakon álló főnök ezt akár nyíltan vissza is utasítja.

Nem is várható el, hogy egy főnök hibátlan legyen és nem is érhető el. Ha mégis birtokában lenne az összes kívánatos tulajdonságnak, akkor az lenne vele a gond, hogy munkatársai megrettennének tökéletességétől és hasonló tökéletesség kényszere nehezedne rájuk. Mindazonáltal a fejlődés igenis lehetséges akkor, ha a főnök

• elfogadja, hogy vannak hibái
• legalább olyan jól hallgat, mint ahogyan beszél
• lazábbra veszi a gyeplőt és delegál
• munkatársként és tanácsadóként kezeli beosztottait, és nem puszta beosztottként
• személyre szabott érdeklődést tanúsít munkatársai iránt.

Mindezt segíti, ha a főnök elvégez egy személyi SWOT-elemzést, meghatározza és őszintén tekint saját erősségeire, gyengeségeire, az őt körülvevő veszélyekre és a lehetőségeire. És ha elég bátor hozzá, ellenőrizheti a kapott eredményeket néhány őalá beosztott vezetővel.

A főnökön néha csak az elmozdítás segít. Bármilyen imponáló lehet ugyan számára, hogy szervezete, osztálya számára egy frusztrált és alacsony hatékonyságú beosztottak halmaza jelenti az alternatívát, könnyű választani. Nem kell azonban őt teljesen eltávolítani: gyakran van olyan lehetőség, mint például egy kutatói ösztöndíj, amit létre lehet hozni számára. Ez ugyanakkor nagyobb költséget jelent, mint amit a munkatársak megnövekedett teljesítménye ellensúlyozhatna. Ezért a fenntartók még akkor is óvakodnak kemény döntést hozni, ha a főnök ‘működése sok kárt okoz, és fejlődésképtelensége is megbizonyosodott.

E javaslatok közül egyik ad választ a munkatársak által gyakran feltett kérdésre, hogy tudniillik mit is tehetnek ők a főnökkel, mivel mindegyikhez a főnöktől vagy a fenntartótól induló kezdeményezésre van szükség. A munkatársak megpróbálhatják ugyan kényelmetlenné tenni az alkalmatlan főnök helyzetét, de nem szabad elfelejteniük, hogy a főnöknek több és nagyobb lehetősége van kényelmetlenné tenni az ő helyzetüket.

Nehézkes és kellemetlen dolog, hogy a munkatársak a fenntartóval tárgyalják meg a problémákat. A főnöknek címzett közvetlen üzenetek eljuttatása szintén frusztrációhoz vezethet, bár ennek a lehetőségét sem szabad kizárni. Mindenesetre önemésztő dolog, ha a munkatársak idejüket és energiájukat panaszkodásra használják. A beosztottak ugyanakkor megfigyelhetik felettesük hibáit, hogy elkerülhessék azokat saját beosztottaikkal szemben, vagy majd később, amikor esetleg ők jutnak magasabb ranghoz, ne tegyék ugyanazt. Egy rossz főnöktől is sokat lehet tanulni (ezt saját tapasztalataimmal is alátámaszthatom), mindaddig, amíg a beosztottak tudják az elkövetett hibákat azonosítani. A beosztottak passzív elfogadó magatartása lesz azonban felelős azért, ha saját tudatalattijukba fogadják a hibás eljárásokat.

 vezető eleinte talán sokmindent tud a főnöki lét dolgairól, de gyengéi idővel általában növekednek. Ha például távolságot tart beosztottaitól, vagy nehezen teremt kapcsolatot velük, akkor egyre inkább elzárkózik előlük. Ha öntelt, akkor e tulajdonságát az irányában megnyilvánuló tiszteletadás csak tovább erősíti. Ha bizonytalan, akkor ragaszkodik a hivatali külsőségekhez és tartózkodó a beosztottakkal. Örömmel lesz tagja számos külső bizottságnak és testületnek, amely a fontosság érzését kölcsönzi, kellemes és igazolt időtöltést biztosít ahelyett, hogy könyvtárát próbálná menedzselni. A külső bizottságokban és testületekben töltött idő lassan meghaladja a könyvtáron belül töltöttet. Ez azonban még nem lenne baj – hiszen van főnök, akinek puszta távolléte is nagyon hasznos és költséghatékony dolog – hátrány azonban, hogy távollétében nem lehet fontos döntéseket hozni, és ha olyan a természete, akkor visszatértekor mindent felborít.

A főnököt általános elszigeteltsége hajlamossá teszi az önáltatás számos formájára. Általában úgy véli, hogy az általa vezetett egység jól működik, csupán valamivel több pénzre lenne szükség. Szerinte a beosztottak elégedettek (leszámítva a néhány nyughatatlant és bajkeverőt), a munkatársak szeretik, sőt csodálják is őt. Az épületben sétálva azt gondolja, hogy az emberek örömmel látják őt. Szerinte egészen megváltozott a könyvtár, mióta ő van ott. Lehet, hogy ezekben az állításokban van igazság, de ha így van, ha úgy, a főnök hajlamos hinni bennük. Ezek a hitek azonban aláaknázzák a sokszor gyenge lábakon álló önismeretet. Nagyon őszintének kell lennie ahhoz, hogy felismerje esendőségét, és hogy itt-ott elkövetett hibáit beosztottai előtt is beismerje.

Sajnos a főnöknek elég nehezen juthat tudomására, miként is tekintenek rá mások, és hogy mi az, amit rosszul tesz. Senki sem mondja el neki, még akkor sem, ha az illető egyébként jó barátja. Tehát senki, kivéve a tanácsadó (akire még visszatérünk). A főnök tehát hajlamos abban az illúzióban ringatni magát, hogy beosztottai nyitottak vele szemben, hiszen például múltkor egy bizonyos ügyben nem értettek vele egyet. Mindazonáltal az ilyen, viszonylag kis kritika nem azt jelenti, hogy bíznak is benne. Tény az is, hogy a főnökkel szemben táplált leggyakoribb érzés a bizalom hiánya. A másik az, hogy a főnök sem bízik meg munkatársaiban.

Lojalitás pedig csak a bizalom talajáról fakadhat. Emlékszem, egyszer egy főnök azt mondta nekem, hogy látja, mit is kellene változtatni, de meglévő beosztottaival semmire sem jut. Ehhez persze tudni kell, hogy tizenöt éve volt ott vezető, a legtöbb beosztottját ő vette fel, illetve tartotta ott. Továbbá elég otromba dolog a könyvtár komoly hiányosságaiért a munkatársakat hibáztatni. De a főnök – függetlenül ettől – ilyen hozzáállással alig várhat el lojalitást beosztottaitól. (A konkrét esetben a munkatársak lényegesen lojálisabbak voltak, mint ahogyan a főnök gondolta volna.)

Sokszor a legjobb főnök sem veszi észre, hogy uralkodik ahelyett, hogy irányítana. Voltam olyan megbeszélésen, amelyen a főnök gondolatainak felvázolásával kezdett, majd azon csodálkozott, hogy milyen mérsékelt volt a reakció. A főnök ugyanis ilyenkor általában olyan dolgot vet fel, amelyen több napon át gondolkodott. A jelenlévők pedig általában vagy nem tudnak elég gyorsan gondolkodni (pl. nem áll módjukban jegyzetelni), vagy nem akarnak a felettessel konfrontálódni. Ha pedig a főnök helyettük gondolkodik, akkor meg miért is aggódjanak? Sem benne, sem hallgatóiban nem tudatosul ez a helyzet, és ezért nehéz változtatni. (Bevallom, magam is ezt tettem, és eszembe sem jutott addig, amíg egy tanácsadó fel nem hívta erre a figyelmemet – saját főnököm jelenlétében.)

A legtöbb vezető abban a hitben él, hogy delegál, pedig csak az elvégzendő feladatot osztja lejjebb anélkül, hogy felelősséget is adna hozzá. A kettő között pedig hatalmas a különbség. A beosztottak a vezetőtől irányítási képességet várnak el, nem pedig utasítások sorát. Ennek ellenére legtöbbször az utóbbit kapják.

hányszor úgy az ember életébe ő úgy van vele
ő már az illető le dolgozott egy bizonyos időt
úgy van vele ő már szemit nem akar tenni
életbe úgy van vele ami ez ügybe nagy gond
nem jó fel fogász ez ügybe .van olyan ember
életbe ő is bizonyos időt le dolgozott ,de ő még
folytatja dolgokat amit kel ő egy kicsikét úgy
mondva ő is meg adja bizonyos dolgokba benne
van teszi dolgát amit úgy mondva ilyenkor
nem is úgy mit egyszeri aki le dolgozott egy
időt és nem akar úgy mondva semmivel törődni
úgy van vele ő élni akar életét más nem érdekli
úgy van mégis kéne csinálni legyen az életbe
főzni kéne egyen az bizonyos illető úgy van vele
ő kényelembe él más nem érdekli főzőn meg
nekem más elvárom mástól csinálja meg ami
nagybaj ilyen hozzá állással van az ember ez
hozzá egy fajta kényelem magának illető
szemivel nem akar törődni ami úgy mondva
nem fog jó hoz vezetni életünkbe kel annyi
mozgás ne kényelmesedjen el ez nem jó hoz
vezetni életbe.

Egy oszlop tetején, magasan a város fölött állt a Boldog Herceg szobra. Tetőtől talpig arany borította, vékony, finom levelekben, két ragyogó zafír volt a szeme, s hatalmas rubin piroslott a kardja markolatán.

Nemhiába csodálta mindenki.

– Legalább olyan szép, mint egy szélkakas – jegyezte meg az egyik városi tanácsos, aki szerette volna, ha híre megy művészi ízlésének –, csakhogy nincs annyi haszna – tette hozzá, nehogy az emberek még azt higgyék, hiányzik belőle a gyakorlati érzék, mert az aztán nem hiányzott.

– Bár olyan lennél, mint a Boldog Herceg! – sóhajtott fel a józan anya, mert kisfia nyafogott, hogy hozza le neki a csillagokat. – A Boldog Hercegnek még álmában sem jut eszébe, hogy nyafogjon valamiért.

– Örülök, hogy akad legalább egy lény a világon, aki tökéletesen boldog – dünnyögte a csalódott férfi, amint a csodálatos szobrot bámulta.

– Olyan, mint egy angyal – mondták az árva gyerekek, amikor kiléptek a székesegyházból ragyogó skarlátvörös kabátban és tiszta, fehér kötényben.

– Honnan tudjátok? – kérdezte a számtantanár. – Sose láttatok angyalt.

– Dehogynem, álmunkban – válaszolták a gyerekek, és a számtantanár összeráncolta a homlokát, és nagyon szigorú arcot vágott, mert nem helyeselte, ha a gyerekek álmodnak.

Egy éjszaka elszállt a város fölött egy kis fecske. Társai már hat hete útnak indultak Egyiptomba, de ő hátramaradt, mert szerelemes volt a legszebb nádszálba. Még a kora tavaszon ismerkedett meg vele, amint egy nagy, sárga pillét kergetett a folyó mentén, és a nádszál karcsú alakja úgy elbűvölte, hogy megállt és megszólította:

– Szeresselek? – kérdezte a fecske, mert kedvelte az egyenes beszédet, mire a nádszál mélyen meghajolt. Így aztán a fecske újra meg újra körülrepülte a nádszálat, a szárnya meg-megérintette és ezüstösen fodrozta a vizet. Ez volt a vallomása, és így udvarolt egész nyáron át.

– Micsoda nevetséges kapcsolat – csivitelte a többi fecske –, nincs a menyasszonynak pénze, és túlságos sok a rokona. – És csakugyan, a folyót szinte elborította a nád. Azután beköszöntött az ősz, és a fecskék elrepültek. Távozásuk után a kis fecske nagyon egyedül maradt, és unni kezdte kedvesét.

– Örökké csak hallgat – mondta –, és félek, hogy ingatag természet, mert szüntelenül kacérkodik a széllel. – És valóban, a nádszál a legkisebb szélre is a lehető legkecsesebben hajladozott. – Elismerem ugyan, hogy otthon ülő teremtés – folytatta a fecske –, én viszont szeretek utazni, szeressen hát utazni a feleségem is! – Eljössz-e velem? – kérdezte végül a nádszáltól; de az csak a fejét rázta, annyira ragaszkodott az otthonához. – Hitegettél csak! – kiáltotta a fecske. – Indulok a piramisokhoz. Isten veled! – És elrepült.

Szállt, szállt egész nap, és estére megérkezett a városba.

– Hol töltsem az éjszakát? – kérdezte. – Remélem, felkészültek a fogadásomra.

Ekkor megpillantotta a szobrot az oszlop tetején.

– Itt fogok megszállni – kiáltott fel –, pompás ez a hely, járja a friss levegő is! – És leereszkedett, egyenesen a Boldog Herceg lába elé. – Arany a hálószobám – mondta magának halkan, amint körülpillantott, és aludni készült; de alig dugta a fejecskéjét a szárnya alá, rápottyant egy nagy vízcsepp. – Milyen különös! – kiáltott fel. – Egyetlen felhő sincs az égen, tisztán ragyognak a csillagok, és mégis esik. Bizony szörnyű az éghajlat itt Észak-Európában. A nádszál ugyan szerette az esőt, de csak puszta önzésből.

Akkor ismét ráhullott egy csepp.

– Mi haszna van egy ilyen szobornak, ha még az esőtől sem véd meg? – kérdezte. – Keresnem kell egy jó, fedeles kéményt. – És elhatározta, hogy továbbszáll.

De mielőtt szétnyitotta volna szárnyait, ráhullott a harmadik csepp. Ekkor felnézett és látta – de jaj, mit is látott?

A Boldog Herceg szeme könnyben úszott, és a könnyek végigcsorogtak aranyorcáján. És a holdfényben olyan gyönyörű volt az arca, hogy a kis fecskét elöntötte a szánalom.

– Ki vagy te? – kérdezte.

– Én vagyok a Boldog Herceg.

– Miért sírsz akkor? – kérdezte a fecske. – Teljesen átáztattak a könnyeid.

– Míg éltem, és emberi szívem volt – felelte a szobor –, azt se tudtam, mi a könny, mert a Gondtalanság Palotájában laktam, ahova nem léphet be a Szomorúság. Nappal a kertben játszottam társaimmal, este pedig a Nagy Teremben én nyitottam meg a táncot. A kertet magas fal vette körül, de nekem eszembe se jutott megkérdezni, hogy mi van a falon túl, olyan szép volt odabent minden. Az udvaroncaim Boldog Hercegnek neveztek, és én csakugyan boldog voltam, ha a gyönyör boldogság. Így éltem, és így haltam meg. És most, hogy holt vagyok, ide állítottak, olyan magasra, hogy látnom kell a város minden szörnyűségét és nyomorúságát, és bár a szívem ólomból van, mást sem csinálok, csak sírok.

„Úgy, hát belül nem is arany?” – jegyezte meg magában a fecske. De udvariasabb volt annál, semhogy kimondjon egy ilyen személyes természetű megjegyzést.

– Messze innen – folytatta mély, zengő hangon a szobor –, jó messze, valamelyik kis utcában áll egy szomorú házacska. Ablaka éppen nyitva, és én egy asszonyt látok odabent, amint az asztal mellett ül. Arca keskeny és megviselt, keze durva és vörös, telis-tele tűszúrással, mert az asszony varrónő. Golgotavirágokat hímez éppen egy atlaszruhára, amelyet a királyné legkedvesebb udvarhölgye visel majd a legközelebbi udvari bálon. A szoba sarkában, az ágyon betegen fekszik a kisfia. Lázas, és narancsot kér. De az édesanyja nem tud mást adni neki, csak vizet, s így a kisfiú sír. Fecském, fecském, kicsi fecském, nem vinnéd-e el neki a rubint a kardom markolatáról? Lábamat ehhez a talapzathoz erősítették, magam nem tudok mozdulni.

– Engem várnak már Egyiptomban – mondta a fecske. – Társaim föl-le cikáznak a Nílus fölött, és beszélgetnek a nagy lótuszvirágokkal. Hamarosan elpihennek a nagy király piramisában. Ott fekszik a király is festett koporsóban. Sárga vászonba burkolták, és bebalzsamozták fűszerekkel. A nyakában halványzöld jadelánc van, és a keze, mint a száraz levél.

– Fecském, fecském, kicsi fecském – mondta a Herceg –, várhatnál-e még egy éjszakát, lennél-e a követem? A kisfiú olyan szomjas, és az édesanyja olyan szomorú.

– Ha meggondolom, én nem is szeretem a fiúkat – felelte a fecske. – Múlt nyáron, amikor a folyó mellett tanyáztam, volt ott két durva kölyök, a molnár fiai, akik unos-untalan kővel hajigáltak. Persze, nem találtak el, mi fecskék sebesebben repülünk annál, és az én famíliám különösen híres a gyorsaságáról, hanem azért ez tiszteletlenség volt.

De a Boldog Herceg úgy elszomorodott, hogy a kis fecske megsajnálta.

– Bár nagyon hideg van – mondta –, egy éjszakára mégis maradok, és a követed leszek.

– Köszönöm kicsi fecske – mondta a Herceg.

Így aztán a fecske kicsípte a nagy rubint a Herceg kardjából, és a csőrébe fogva, a tetők fölé emelkedett.

Elszállt a székesegyház tornya mellett, ahol az angyalok fehér márványszobrai állnak. Elsuhant a palota fölött, és hallotta a tánc dobogását. Egy szép fiatal lány épp akkor lépett ki az erkélyre szerelmesével.

– Milyen csodálatosak a csillagok – mondta a férfi –, és milyen csodálatos a szerelem hatalma!

– Remélem, hogy idejében elkészül a ruhám az udvari bálra – felelte a lány –, golgotavirág-hímzést rendeltem rá, de a varrónők olyan lusták.

A fecske átsuhant a folyó felett, és látta a hajóárbocokon lengő lámpásokat. Elszállt a gettó fölött, és látta, amint az alkudozó öreg zsidók rézserpenyőben méregetik a pénzt. Végül elérkezett ahhoz a szomorú házhoz, és benézett. A kisfiú lázasan köhögött az ágyban, anyját pedig a fáradságtól elnyomta az álom. Beröpült hát a szobába, és letette az asztalra, az asszony gyűszűje mellé a nagy rubint. Aztán gyengéden körülrepülte az ágyat, és szárnyával legyezgette a kisfiú homlokát.

– Milyen jó hűvös van – mondta a kisfiú –, most már meg fogok gyógyulni! – És édes álomba merült.

Akkor a fecske visszaszállt a Boldog Herceghez, és elmondta, mit végzett.

– Furcsa – jegyezte meg –, csöppet se fázom, pedig meglehetősen hideg van.

– Mert jót cselekedtél, azért – mondta a Herceg.

A kis fecske elgondolkozott ezen, s azután elaludt. A gondolkozás ugyanis mindig elálmosította.

Hajnalban elszállt a folyóhoz, és megfürdött.

– Milyen rendkívüli jelenség – mondta a madártan professzora, amikor áthaladt a hídon. – Fecske télen! – És hosszú levelet írt az esetről a helybeli újságnak. Nagy feltűnést keltett vele, mivel teletűzdelte olyan szavakkal, amelyeket senki sem értett.

– Ma este indulok Egyiptomba – mondta a fecske, és előre örült az elkövetkezőknek. Meglátogatta sorra a műemlékeket, és sokáig elüldögélt a templomtorony csúcsán.

Amerre csak megfordult, a verebek felcsiripeltek.

– Nicsak, egy előkelő idegen! – mondogatták egymásnak. S így aztán a fecske nagyon jól érezte magát.

Amikor felkelt a hold, visszarepült a Boldog Herceghez.

– Nem üzensz semmit Egyiptomba? – kiáltotta. – Nyomban indulok.

– Fecském, fecském, kicsi fecském – mondta a Herceg –, maradj velem még egy éjszakára.

– Várnak már Egyiptomban – felelte a fecske. – Társaim holnap továbbrepülnek a második vízeséshez. Víziló hűsöl ott a sás között, és hatalmas gránittrónuson ül Memnon isten. Egész álló éjszaka a csillagokat bámulja, s amikor a hajnalcsillag feltűnik az égen, kiszakad belőle az örömkiáltás, és aztán megint elnémul. Délben sárga oroszlánok járnak inni a vízpartra. Szemük zöld, mint a legzöldebb berill, és ordításuk túlharsogja a vízesés zuhogását.

– Fecském, fecském, kicsi fecském – mondta a Herceg –, messze-messze, a város túlsó szélén látok egy fiatalembert egy padlásszobában. Asztala tele van kéziratlapokkal, föléjük hajlik, és mellette, egy talpas pohárban hervadozó ibolyák. Haja barna és hullámos, az ajka piros, mint a gránátalma, a szeme nagy és álmodozó. A darabját szeretné befejezni a színházigazgató számára, de nem tud írni, mert nagyon fázik. Kandallójában nincsen tűz, és az éhség elgyengítette.

– Itt maradok még egy éjszakára – mondta a fecske, mert igazán jó szíve volt. – Vigyek neki is egy rubint?

– Sajnos, nincs több rubinom – mondta a Herceg –, nincs egyebem már, csak a két szemem. Ritka zafírból valók, ezer évvel ezelőtt hozták őket Indiából. Vájd ki az egyiket, s vidd el neki. Majd eladja az ékszerésznek, eleséget és tüzelőt vesz érte, és befejezi a darabját.

– Drága herceg – mondta a fecske –, én ezt nem tudom megtenni! – És sírva fakadt.

– Fecském, fecském, kicsi fecském – mondta a Herceg –, tedd, ahogy parancsoltam!

A fecske hát kivájta a herceg fél szemét, és repült a diákhoz a padlásszobába.

sikerült  meg egyezni június el elejére  létre hozni

mikor  tudjuk  meg ütni bent  tanévzáró  ünnepséget

ez   tanévzáró ünnepség  nálunk  az alapítványba 

hagyományvált ez   tannév  záró buli idén úgy jött össze

idei  tanévzáró ünnepséget idén június18án szerdán

lesz meg  rendezve  ez azért  alakult így helyzet  mert

június 20án pénteken sok  helyen  balagások mentek

minálunk is  egyik  pedagógus segítő is  hivatalos az

ballagás bulira máshova  azért  voltunk úgy tanévzárót

plébánia udvarba rendezzük meg  június 18án azon

napon mindenki rá ért  tudunk tanévzárót ünnepséget

meg rendezni. azon napon Kriszti   elpakolta 

tányérokat  kanalakat  Jenei Erzsike meg locsolta

virágokat .ha már június 4e szerda és első  szerda

is  ilyenkor  hagyomány vált jó  pár  ével  ezelőtt ki

megyünk vásárba körül nézni.

Elmentünk a vásárba szétnézni. Lenke gombolyított. Színes ceruzákat kaptunk. Lenke és Gabi csoportosították össze. Ebédre túrós kakaós és lekváros palacsinta készült. Laci sütötte a palacsintát és Gabi segített neki. Puskás Gabi tálalt az ebédhez és Kriszti segített.

június 4szerdai foglalkozáson  részt vettek

. Bagó Zoltán, Szilágyi Erzsébet, Jenei Erzsébet, Jenei Attila, Puskás Gabriella, Sára Edina, Gerhát Lenke, Benke Veronika   pedagógus Juditnak segítetek

Benke Olga, Csörgi Katalin, Darázs Krisztina,