Kategória: Egyéb kategória

hányan  vannak úgy életbe egy ember  üli  azt

bizonyos nagy  emberi  széket látja   rajta több

ember  mondjuk  ö  azt amit  csinált  eddig azon

helyen nem jó   csinálja  úgy gondolja de  ezt

szemébe nem   mondja meg hogy  nem jó csinálod

dolgot  ha  nem  úgy oldják  meg ezt nagy emberi

poszt dolgot  elkezdenek harcosodni egymásba 

kötekednek folyik  harc  ki a jobb ember  lassan

békétlenségé megy  ami  nagy baj aki mondjuk

nagy ember  székére  folyik harc ügyesen és 

szeretetből kéne lejátszani ki lenne jó  vezető azon

helyen mondjuk így kéne meg oldani  azt  dolgot

nagy ember székes  dolgot  nem úgy   bele  viszem

azt  bizonyos gyűlöletet egy más  felé azt  gondolja

az  ember így célt fognak érni   nagy ember szék

ügyébe ez  nagy  tévedés így  egymás iránt jobban

ki gyújtják bizonyos harag dolgokat és  az  nem

vezet jóhoz 2ember közt  mert  szeretetből lehet

meg oldani dolgokat  így vezet jóra  dolgokhoz

Az újságíró felkúszott az állványzatra, kióvakodott egy billegő deszkára, és onnan csinálta a fölvételeket. Így Bogya Gábor került a kép homlokterébe, de alatta jól látszott a gödör, a gödörben a brigád meg a szállítószalagok.

Nagyon fiatal volt az újságíró. Nagyon mozgékony. Nagyon buzgó. Úgy járt a kezében a töltőtoll, mintha türelmetlenségében a levegőben írna.

– Hát halljuk – mondta, miután lemászott az állványzatról. – Most lehet már nem csak a jóról írni. A mentők vitték el a sebesültet?

– Csak bekötözték – mondta Bogya. – Aztán velünk jött a szállásra.

– Talán nem is riport lesz – elmélkedett az újságíró. – Talán rádiójátékot írok magukról… És miért tört ki a verekedés?

Bogya, mialatt fényképezték, levette zsíros kubikoskalapját. Most visszatette, és lenézett a gödörbe.

– Valakinek – mondta – elkezdett nem tetszeni a közös kassza.

– Mi a közös kassza?

– Hogy egyformán osztjuk el a bért.

– Ez nem is helyes – mondta az újságíró.

– Nekünk helyes – mondta Bogya. – Mi técsőiek vagyunk.

– Hogyhogy? – csodálkozott az újságíró. – És maguk egyformán dolgoznak mindannyian?

– Hát majdnem – mondta Bogya.

– És nincs, aki gyengébb a többinél? Vagy ügyetlenebb?

– Van olyan.

– Például ki?

Bogya lenézett a gödörbe. Már a legalsó szintet talicskázták.

– Nem lehet azt úgy megmondani – mondta.

– És azt se lehet megmondani – elégedetlenkedett az újságíró –, hogy ki a legerősebb? Mert az viszont rosszul jár, szerintem.

Bogya lenézett az újságíróra. Szép szál ember volt, csupa ín és rost, mint a pálmafa törzse. A homloka olyan, hogy megállított volna egy személyvonatot. Azt mondta:

– Nem az erő a fontos.

– Hanem mi?

– Az, hogy egyformán van bennük akarat. Akin meglátni az akaratot, annak szívesen adunk könnyebb munkát. Akin nem, az elmehet.

– Olyan is volt?

– Egy.

– Técsői?

– Igen.

– Hogy hívták?

– Már nem emlékszem.

– Maga semmire sem emlékszik – mondta ingerülten az újságíró. – Talán arra a verekedésre sem?

Bogya homloka boltjára felszaladt egy ránc.

– Arra igen.

– És azt ki kezdte? – kérdezte az újságíró. – Vagy annak is elfelejtette a nevét?

Bogya megint a gödörbe nézett.

– Minek azt fölírni?

– Ahelyett hogy örülne, hogy már az ilyesmit is meg lehet írni – háborodott fel az újságíró.

– Annak örülök – mondta Bogya. – Csakhogy mi mindnyájan técsőiek vagyunk. Csupa tiszta, dolgos ember, csupa földművelő. Együtt vagyunk a szálláson, együtt eszünk, és egyformán osztjuk el a részt…

Az újságíró közbevágott. Töltőtolla egyre sebesebben mozgott, mintha már gyorsírással írna a levegőbe.

– Ezt már hallottam – mondta. – De nem maguk verekedtek össze a presszóban?

– De mi – mondta Bogya.

– Nem maguk hívták a mentőket?

– De mi.

– És nem maguk tették a feljelentést az őrsön?

– De mi – mondta Bogya.

– És hová lett az a pasas?

– Átment egy másik brigádba – mondta Bogya.

– Akkor hát miért nem mondja meg a nevét?

– Mert visszajött – mondta Bogya.

– Visszajött? – bámult rá az újságíró. – Akkor mutassa meg.

– Innen nem nagyon jól látni – mondta Bogya, és lenézett a gödörbe –, mert már nincs rajta a kötés.

vannak  emberek életbe  meg bántják őket

életbe  törekednek ara ő  most  meg  bántották      

életbe  és  úgy  van vele az illető őt  úgy mondva

az illető meg  bántott  engem életbe onnantól

nem  akarok  beszélni  azzal illetővel ő  engem

bántott szóval .mondjuk az illető úgy  mondva

rászorul   na  mi  segítségünkre mert épen bajba

van  de   az  illető tudja én valakit  meg bántottam

ara embere nem  számíthatók rá velem úgy

mondva az  illető haragba van velem és  nem is

törekszik arra egyik  se   akar  béke felé nyúlni  ami

igen   csak nagy  gond ez ügybe   történne  akit

meg  bántott  egyik  fél épen  másikkal  haragba

van  törtjen ő az  illető segítségre szorul mert épen

ara  illetőre akivel épen haragba kénytelen lesz

félre  tenni  azt  bizonyos haragot  másik  ember

társam felé mert nincsen más  meg oldás  úgy

van vele  gondolkozik jó van hagyom nem beszélek

azzal emberel épen haragba  vagyok így  kérem

fiát  segítsen rajtam de   idő után kiderült a fia

olyan beteg örül kicsit sétál annak örül így  az

illető kénytelen haragot másik felé félre tenni

segíteni rajta rá szorul segítségemre  harag ember

életébe  legrosszabb tanácsadója nem visz jó útra

azt  embert haragszik békének kel leni  ember

szívébe mindig . nem szabad  haragudni egymásra.

Körülnézett szigorúan és újból elkiáltotta magát: Mindenki tegyen fel barna sapkát! A gyerekek hazaszaladtak és a legtöbbjük barna sapkásan tért vissza. De voltak, akik sárga sapkában jöttek. A Barnasapkás toporzékolt: Ellenségszagot érzek! A gyerekek ijedten néztek össze. A Barnasapkás a sárgákra mutatott: Vigyétek őket a zuhanyozóba! Akkor a Barnasapkás messzebbre nézett, és a távolban megpillantott egy vörössapkást. Újból elkiáltotta magát: Ellenségszagot érzek! Gyorsan kiküldött egy gyereket a másik homokozóba. A gyerek egy fa mögül figyelte a Vörössapkást.

A homokozóban gyerekek játszottak. Megállt felettük a Vörössapkás gyerek. Építek nektek egy csodaszép várat, akarjátok? Akarjuk. Jó akkor szerezzetek nekem pénzt, paripát, fegyvert! A gyerekek szereztek neki. Akkor a Vörössapkás beállt a homokozó közepére. Felült a lóra, a vállán lógott a puska, zsebe tele volt a begyűjtött pénzzel. Felkiáltott: Enyém a vár! Az egyik gyerek halkan megjegyezte: Dehogy testvér, a miénk! A Vörössapkás feldühödött, és kiadta a parancsot: Vigyétek a pincébe!

Körülnézett szigorúan, és újból elkiáltotta magát: Mindenki tegyen fel vörös sapkát! A gyerekek gyorsan hazaszaladtak, és a legtöbbjük vörös sapkában tért vissza. De voltak, akik fehér sapkában jöttek. A Vörössapkás toporzékolt: Ellenségszagot érzek! A gyerekek ijedten néztek össze. A Vörössapkás a fehérekre mutatott: Vigyétek a gúlákra! Akkor a Vörössapkás észrevette a fa mögött a barna sapkás fiút és így kiáltott: Ellenségszagot érzek. Ott egy barna sapkás. Fogjátok el! El is fogták.

Lett is ebből akkora háború, hogy csak no. A Barnasapkás fegyverbe szólította az összes fiúgyereket, aztán a paripáján megindult a vörössapkások ellen. Közben legázolta az összes útba eső homokozót, és kényszerítette az ottani fiúkat is a vörössapkások megtámadására. Ez volt a barna diktatúra. Csakhogy beállt a tél és fordult a kocka. A Vörössapkás is felült a lovára, és megindult az ő megszámlálhatatlan vörössapkásaival a Barnasapkás ellen. Tavaszra saját homokozójában verte halomra a Barnasapkást és csatlósait.

Útközben felszabadította az összes homokozót és kényszerítette a gyerekeket, hogy vörös nyakkendőt kössenek. Ez volt a vörös diktatúra. Volt egy gyerek, aki azt mondta, hogy ő jobban szereti a piros-fehér-zöld nyakkendőt. A Vörössapkás ki is tekerte a nyakát. Volt olyan is, aki azt mondta, hogy ő nem tesz fel semmilyen sapkát, és nem viszi a Vörössapkás után a puskát. A Vörössapkás paprikavörösen üvöltött: Vigyétek a pincébe! Alighogy elvitték, jött a második, a harmadik, hogy ő sem viszi a puskát, és hogy ő nem ilyen lovat akar. Ezek egyre többen és többen lettek, és a homokozó melletti bokorban boldogan éltek.

Történt aztán, hogy a Vörössapkásnak is leáldozott a napja. Elfogyott alóla a pénz, paripa fegyver. Át is vették a hatalmat azok, akiknek volt sok pénzük, paripájuk, fegyverük. És volt nekik a barna- és vörössapkásoknál is ravaszabb rendszerük: úgy hívták, hogy több-párti demokrácia. Csillagos lobogóba csomagolva el is küldték azt a felszabadult homokozókba. Azok mind ujjongva fogadták, mert ugye ennél jobb rendszer nincsen!

Egy egészen kis homokozóban is nagyon megváltozott az élet. A gyerekek fellélegeztek, és összeültek, hogy most már ők szabják meg, hogy mit játszanak, hogyan játszanak, milyen sapkában járnak. Csakhogy a csillagos lobogó tartalmával nem számoltak. Mert bizony akkor valami különös dolog történt.

Négy gyerek, aki véletlenül a fején felejtette régi sapkáját, a közeli WC-be sietett. Ott megegyeztek, hogy mind nemzeti színben fog tündökölni, és ők megváltják a kis homokozót. Közben mindegyik arra gondolt, hogy egy választás nevű csellel bevonják az összes gyereket abba a játékba, aminek az a célja, hogy megnyerjék maguknak a pénzt, paripát, fegyvert.

Mind a négy gyerek kicserélte a sapkáját. A Vörössapkás begyűrte az ingébe a vörös sapkát, és kitűzött a mellére egy piros-fehér-zöld kokárdát. A Sárgasapkás is begyűrte a nadrágjába a sárga sapkáját, és ő is kitűzött a mellére egy piros-fehér-zöld kokárdát. A Fehérsapkás begyűrte a zsebébe a fehér sapkát és kitűzött a mellére egy piros-fehér-zöld kokárdát. A Barnasapkás is előkerült, ő is eltűntette a barna sapkát a bakancsában, és kitűzött a mellére egy óriási nemzeti kokárdát. Aztán a WC-ből mind a négyen a homokozó gyerekek elé álltak. Így szólt az egyik: Építek nektek egy csodaszép várat, akarjátok? S a másik: Építek nektek egy csodaszép várat, akarjátok? S a harmadik: Építek nektek egy csodaszép várat, akarjátok? S a negyedik is: Építek nektek egy csodaszép várat, akarjátok?

A gyerekek kapkodták a fejüket és ugráltak: Akarjuk, akarjuk, akarjuk, akarjuk – hangzott a kiáltás. Akkor – mondta az első – szavazzátok meg nekem a pénzt, paripát, fegyvert! Nem – mondta a második – szavazzátok meg nekem a pénzt, paripát fegyvert! Nem – mondta a harmadik – szavazzátok meg nekem a pénzt, paripát, fegyvert! Nem – mondta a negyedik – nekem szavazzátok meg a pénzt, paripát, fegyvert!

A gyerekek szája tátva maradt, bambán néztek egymásra, mikor az egyik elkiáltotta magát: Nézzétek, ennek az inge alatt vörös sapka van! A másik is kiáltott: Nézzétek, ennek a nadrágjában sárga sapka van! A harmadik is kiáltott: Nézzétek, ennek a zsebében fehér sapka van! A negyedik is kiáltott: Nézzétek, ennek a bakancsából barna sapka lóg ki!

Mire mind a négyen kokárdás mellükre tették a kezüket, magasba emelték két ujjukat és együtt szavalták: Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában, hiszek Magyarország feltámadásában!

És akkor egymás ellen ordítottak – a négyek. Mind ugyanazt mondta: Akarjátok Magyarország feltámadását? Akkor rám szavazzatok! Bűnös, aki nem szavaz (rám)! Szavazzatok! A gyerekek közt meghasonlás támadt. Az egyik vörös párti bokán rúgta a fehéret, a fehér a barnát, a barna a sárgát. Rövidesen az összes gyerek fogta a bokáját, kivéve néhányat. Ők a homokozó melletti bokorban ültek és nézték a „csodálatos” emberi színjátékot, az Ember komédiáját. Ők tudták, hogy nekik mi a dolguk a kis és nagy homokozóban, hogy mi az ő egyéni felelősségük, a lelkiismeretük szava.

De mintha ott sem lett volna egyetértés. A csillagos lobogóba csomagolt csali bevált. Az egyik gyereknek eszébe jutott, hogy a fehéreket és a sárgákat bántották a vörösök és barnák, talán őket kellene választani. Mások meg azt mondták, ezek mind piros-fehér-zöldek, és már nem vörösek és barnák. Ismét mások azt kiabálták, hogy ezek hisznek a hazában, ezek hisznek a föltámadásban. Az egyik gyerek a bokorból gyorsan a homokozó közepére tett egy szemetes kukát, amiből kiöntötte a szemetet és felkiáltott: Szavazzunk!

Csakhogy kire? És mire? Egyik így, a másik úgy magyarázta, hogy az ő lelkiismerete, meg a kisebb rossz, meg a nagyobb rossz, meg bűnös, aki nem szavaz. Lett is akkora felbolydulás, hogy csak úgy zengett a bokor. Úgy tűnt, mintha mindenki elfelejtette volna, hogy a csillagos lobogó csalija milyen veszélyes; és hogy nekik egyes-egyedül mi a dolguk.

És akkor a bokorból a kuka után futott egy ici-pici kisgyerek, hogy kidobja a csokis papírját. Közben azt kérdezte: Építsek nektek egy csodaszép várat? Meg sem várta a választ, kis kezeivel lapátolni kezdte a homokot. Nem volt nála sem pénz, sem paripa, sem fegyver.

És akkor csoda történt. Az égből szózat hallatszott, ami imígyen szólt: Ha nem lesztek olyanok, mint ez a gyermek, nem mentek be az Isten Országába… Az én országom nem evilágból való… Ti építsétek az Isten Országát és hirdessétek annak igazságát, a többi mindet hozzá kapjátok…

hányszor ember lelki ismertébe kéne csinálni

dolgokat mondjuk olyan betegeket felkeresni

életünkbe aki igen csak rászorulna életbe,  de

mi úgy vagyunk vele lehet ugyan már rá érünk

elkezdjük halazgatni  azt  úgy  mondva  beteg

felkeresést ami  igen csak  nagy  gond egy darabig

meg  tudja  csinálni  halasztja  épen dolga van

azért halasztja el  azt bizonyos beteg felkeresést

de ez   tényleg dolga azért  halasztotta beteg

felkereset  ez egy lelki  ismertes meg mondta ezért

nem  tudott téged  felkeresni amikor beteg voltál

életbe az aki beteg otthon mondjuk  hamar  

kifárad úgy van így ezzel nem útnak beteget 

felkeresni  ő  vele is baj  lehet azért nem indul

útnak ő is lelki ismertes   de érdeklődik iránta

ez egy lelki  ismertes  hallgat lelki ismertére

mit van az beteg na ez lelki ismertes ember

ilyet lépet  beteg   társa  felé hány olyan van

beteg ember  társa  életbe  nem lép egy lépést

se úgy   van vele el hallgatja azt  bizonyos hangot

lelkéből úgy van vele  nem  megy  mondja ő  az

illető is cserbe  hagyott  mindig amikor kértek tőle

valamit én minek megyek őt  fel keresni amikor

én hozzám ilyen volt  azért kelet  volna neked

jónak leni felé fel keresni amikor beteg volt

ember így  illő

Most még csak az Úr látja őket és Ő dolgozik a Szentlelkével a lelkükben, hogy a hit megszülessen, erősödjön, teremjen. Mert Ő nem akar ám a feltámadással elmenni innen, nem azért támadt fel, hogy elhagyja ezt a világot örökre, nem azért testesült meg, hanem azért, hogy velünk maradjon. S azért nézi a hitünket, mert a hitünkön keresztül nyílik mindegyikünk lelkében egy új világ, amelyet Ő betölt, amelyen keresztül Ő jelen van. „Íme, én veletek vagyok minden nap a világ végezetéig.”

A hitünkön keresztül nyílik ez a világ, és tágul és erősödik, és rajtunk keresztül akar az Úr Jézus továbbra itt maradni, körüljárni, jót tenni, hívni mindenkit az Atyához, hirdetni az örömhírt, amely itt a húsvét hajnalon lett teljes. Igazi öröm, hogy legyőzte a halált – mint az a csodálatos húsvéti szekvencia is mondja: „Élet és halál párbajban, összecsapott nagy harcban. Élet holt vezére trónol élve.”

Hihetetlen jelentőségű az egész emberiségnek ez a húsvéti titok. A halál és a feltámadás titka.

Valahogy ahhoz hasonlítanám, ahogy itt a Földön az első élő sejt létrejött. Ha akkor tudata lett volna ennek a Földnek, látta volna, hogy mi történik ezen a kis sejten keresztül: hogy az ő egész anyaga elindul fölfelé, a sejten át az életbe torkollik, és az élet ki fog bontakozni, és eljut egészen Istenig, a feltámadt Krisztus testébe.

Vagy ahhoz hasonlítanám ezt a húsvéti napot, ahogy az első ember megjelenik itt a Földön, fölvillan a tudata, észreveszi, kitágul a tudatának birodalma is, önmaga felé tud fordulni. Nemcsak van, nemcsak érez, hanem tudja, hogy van, tudja, hogy él. És a gondolat elindul benne, és föltárul ez a világ, amely eddig csak volt, most „gondolva is van”, „tudva is van” ez a világ, ahogy Isten akarta az emberben. Belezúdul ez a világ az emberi gondolatba, az emberi megismerésbe, az emberi tudásba. És akkor megy majd tovább, emelkedik vissza Istenhez.

Valami hasonló, de még végtelenül nagyobb jelentőségű ez a húsvét. Az Úr Jézus nézi, érzi, Benne van az új világ. Benne érkezett meg az Atyához a teremtés. Az Ő testében, vérében új világ nyílt. Föltámadott testében az első beérkezett az Atyához, a Szentháromság körébe.

Nézi testvéreit, minket, hogyan áll bennünk a föltámadás ügye. Mert Ő már a keresztséggel belénk oltotta azt az életet, azt az új életet, amely Benne ott rejlik: a húsvéti titkot. Még meg kell halnunk, még nekünk is össze kell csapni a halállal.
És meg kell mérkőzzön az élet is bennünk a halállal. És kell, hogy győzzön! De tudja, hogy amint Ő győzött, úgy mi is győzni fogunk a hitnek az erejében.

Mert a mi oldalunkról nézve a hittel csodálatos erők ébredeznek bennünk. Ahogy az a hit megfogant, elültetődött bennünk, nőtt, erősödött, úgy bontakozott ki a hitből a legszebb erő, az öröm. A hallatlan öröm, hogy nem vagyunk bezárva itt a Földön, hanem kinyílt ez a teremtett világ, mint egy bimbó, mint egy rózsa, ki az Isten felé és illatot küld az örök életbe már, az élet illatát. Az öröm jár együtt a hittel. És különböző erők, a remény, hogy mi is odaérünk, és a szeretet, és ennek a háromnak az erejében emelkednek belőlünk a gondolatok, a szavak, az ima az Istenhez, hogy: „Atyánk!” És a Fiúhoz, hogy: „Urunk, Testvérünk!” És a Szentlélekhez, hogy: „Jöjj, töltsd be híveid szívét!” És emelkedik lelkünkből – mint ahogy az Úr Jézus megjövendölte – hogy akik hisznek Benne, azokban az Örök Életre szökellő forrás fog fakadni. Ez a forrás elindul és minden nap termi a cselekedeteket. Termi a szeretet gyümölcseit.

Ezt erősíti az Úr Jézus bennünk. Minden nap itt áll Ő a sírnál, ahogy az asszonyokat nézhette, az övéit nézhette, itt áll Ő, és néz bennünket és megjelenik köztünk az Eucharisztiában. És együtt – Ő és mi együtt – járjuk tovább az utat, amit Ő bejárt. Segít, hogy mi is ott legyünk, ahol Ő. „Atyám! Azt akarom, hogy ahol én vagyok, ott legyenek ők is.”

Ez az Igéje Istennek ma, az olvasmányokból. Ezt az Igét hordjuk magunkban, bontakoztassuk tovább.

Hogy mi volt a sorsa eddig bennünk Isten Igéjének és a hitnek, és mindannak, amit az Úr Jézus belénk ültetett? Csak Isten tudja és mi magunk, ha befelé nézünk, az életünkbe. Hogy milyen viharokon, küzdelmeken, fagyon és melegen és napsütésen kellett átmenni annak a belénk ültetett Igének. De itt van. Valamilyen állapotban itt van.

Kérjük a minket néző feltámadt üdvözítőt, hogy erősítse ezt az ültetést, erősítse Szent Lelkével ezt a húsvéti hitet, hogy mi is győzzünk, nemcsak a testi halálon, hanem győzzünk a bűneinken, a tökéletlenségeinken, az önzésünkön, a szeretetlenségünkön, mert ki kell lépni nekünk is az önzésünkből, meg kell halni magunknak az önzésünknek, hogy tudjunk szeretni és tudjunk Neki élni. Kérjük, vigyázzon a bennünk elültetett életre, segítse azt kegyelmeivel, szentségeivel termésre és kibontakozásra, a végső föltámadásra.

Isten így viselkedik a bűnössel szemben. A farizeusok azt tanították, hogy a megtérőket Isten már elfogadja, a prófétáknál is az áll, hogy nem akarja a bűnös halálát – de ameddig meg nem tér, addig Isten gyűlöli a bűnöst. Az Úr Jézus pedig épp azt mutatja meg, hogy még a megtalálás – a megtalálás a megtérés – előtt már megy Isten a bűnösök után. Már akkor szereti őket. És a megtalálás pillanata! Mennyi gondot, mennyi utánjárást, mennyi figyelmet igényelt a megtalálás! Ez tulajdonképpen kölcsönös egymásra találás: maga a megtérés. Ez nagyon nagy pillanat!

A szentgyónásainknak is ilyennek kellene lenniük: igazi bűnbánatnak, megtérésnek – és egymásra találásnak. Új és új egymásra találásnak Istennel.

Az Ószövetségben azt tartották, hogy két ember tanúságát már el kell fogadni. Az Úr Jézus is kétszer, két példabeszédben bontja ki Isten bűnösök iránti szeretetét. A zsidóknál nem az asszonyok kezelték a pénzt. A pénz a férfiaknál volt, ők is vásároltak be. Tehát nagy eset volt, ha egy asszonynak volt egy drachmája: az egy munkás egynapi bére. És ez az asszony éppen ezt vesztette el! Nagy gonddal kisöpört, kitakarított mindent: Isten is ilyen nagy gonddal van irántunk. Ritka, drága tulajdonának tekint bennünket – hiszen a gyönyörű szép álma valósulhat meg bennünk. És Isten megtalál. Az ember elveszett, eltávolodott Istentől, messze vidékre ment – és most megtalálják. Ez akkora öröm, hogy nem fér se a pásztorba, se az asszonyba. Összehívja a barátait, mondja fűnek-fának, hogy elvesztettem, de meglett. Ez a nagy öröm van Istenben is: nagyobb, mint az összes többin, akik már megvannak. Bár mi is tudnánk így örülni egy megtérő bűnösnek! Bár mi is át tudnánk venni Istentől ezt a kereső magatartást a bűnösökkel, meg nem tértekkel szemben! És bár átéreznénk annak a boldogságát, hogy mi magunk is megtaláltak vagyunk – és megtaláltuk Istent!

A harmadik példabeszéd azt mutatja meg, hogy mi zajlik a bűnösben – hogy feleljen a farizeusoknak: ez együtt eszik és iszik a bűnösökkel… Ez a történet csodálatos! Az Isten szemével nézett ember! Az örökség kikérése, a távolodás, a messzeség, az álom, az elképzelés, a hamis kép, hogy majd messze, ott lesz az ő boldogsága… És megy ellenállhatatlanul, ameddig csak meg nem tapasztalja, hogy valójában mi van ott messze. Ez a gyerekek magatartása: mennek, mennek az orruk után, viszi őket a kíváncsiság. Így látja Isten a bűnöst.

És aztán a fordulat: a megtérés. Nekünk is a gyónásainkban mindig ezt a fordulatot kell megélni, akkor igazi a bűnbánatunk. És akkor Isten is, mihelyt észreveszi ezt a fordulatot – amelyet az ő hiánya idézett elő bennünk, az éhínség –, már közeledik ő is. Hogy a találkozás létrejöjjön.

És ez a találkozás elválaszthatatlan a lakomától. A lakoma minden jónak és szépnek az összefoglalása. Az ünnepi ruha a megkülönböztetett vendégnek jár. A pecsétgyűrű visszaadta a rendelkezési jogot a fiúnak mint fiúnak. A saru a méltóságot.

És különös, hogy Istennek kell megvédeni az emberrel szemben ezt az eljárást. A szent Istennek – akitől távol van minden bűn – kell védekezni a bűnös emberrel szemben, hogy a másik bűnöst le ne nézze.

Az első keresztényeknél is létezett ez a probléma: fogadjátok be a bűnösöket mint testvért. Megint csak nekünk szól: tűnjön el belőlünk a bűnösökkel szemben az idősebb fiú, az ószövetségi ember tartózkodása. Az Ószövetségben a törvény azzal akarta megvédeni a népet, hogy „irtsd ki a népből”. Így akarta a népet egységben tartani, egyisten-hitben tartani.

Önkényesen próbál az ember úgy boldogulni, hogy azt hiszi, boldogulása az Isten törvényén túl van: ha azt áttöri, ott vár rá a boldogság. Lesztek, mint az Isten…

Azt hiszem, mivel mind emberek vagyunk, valamilyen formában, mind belekóstoltunk a sötétségnek ebbe a titokzatos birodalmába a bűneinkkel. Mindnyájan megkóstoltuk, hogy micsoda szörnyű valami rejtőzködik itten, micsoda keserű. Hogy az élet értelmét mérgezi, ami ott rejlik a bűn mögött. Az értelmetlenség, a sötétség, az elmagányosodás.

Krisztus Király ünnepén azt ünnepeljük, hogy a sötétség országába belépett Krisztus, az Isten Fia. Elküldte az Atya egyszülött Fiát. Aki olyasmit művelt, amit egy király sem. Egyedül, fegyvertelenül behatolt az ellenséges világ közepébe. És ott maga vívja ki a győzelmet, kezdi meghódítani a világot. Ehhez hasonlíthatjuk azt, amit Krisztus Király művelt a teremtésben, amelyet az ember elsötétített a bűneivel.

Leírhatatlan, nagyszerű, amit a mi Urunk, Jézus Krisztus művelt. És tette mindezt csodálatos egyszerűséggel, alázattal, amit ismerünk az evangéliumból. Elment a kereszthalálig, a Golgotáig. A trónját így állította föl, onnan uralkodik.

A teremtésen belül Jézus Krisztusnak prófétai, királyi és főpapi méltósága van. Az ősi, régi, emberi hagyományban mindhárom szerepet a király töltötte be. A király mutatta be a népéért az áldozatot, a király volt, aki megkérdezte Istent az akaratáról: fölment a torony harmadik vagy negyedik szintjére – ott volt a kis szentély –, hogy megtudja Isten akaratát.

Isten háza és a mennyország kapuja: a kapu a torony alján volt, ott hirdette ki a népnek, hogy mit akar az Isten.
Az Úr Jézus királyságában is, hogy a teremtésbe belépett, szerepel mind a három. Szorosan kapcsolódik a királyságához.

A prófétai tisztje szerint hirdeti meg Isten országát és a kibékülést Isten és az emberiség között. Az evangéliumot, az örömhírt meghirdeti.

Főpapként a legnagyobb tiszteletet tanúsítja Isten iránt az egész emberiség nevében; és dicsérő, magasztaló, engesztelő, könyörgő áldozatot mutat be.

Királyként pedig uralkodik mindenen. Legyőzi a bűnt, legyőzi az ellenséget, a sötétséget. Föltámadásával megmutatja, hogy a győzelem mit jelent mindnyájunknak.

De mikor a teremtés által sokasodva, a sok-sok kis megcsillanó változat megjelenik, egyszerre a problémák is megjelennek. Mert mihelyt többen vagyunk, akkor már megjelenik a különbözőség, az ütközés, a változás; minden létező a maga külön útját kezdi járni, mindegyikünknek más a gondolata, más az ízlése, érzése, célja, erőviszonyai, ahol a belátás szintjén áll, az mind más és más: és adódik a probléma.

Megéljük a családban, mi történik, ha a szülők nincsenek otthon, csak a négy-öt gyerek. Ha elszabadul a gyerekekben a sokaság ösztöne, akkor csatatérré változik minden. Az emberiségen belül is időnként elszabadul a sokaság törvénye, és akkor a sokaság problémájának borzalmas csatatere lesz egy világháború. Mindenki egymásnak megy; és a legborzasztóbb, mikor a gyűlölet szabadul el. Foggal, körömmel, minden eszközzel a tudásnak azon a szintjén, ahol vagyunk, egymásnak megy az emberiség.

A sokaság problémája ott lappang a mi korunkban is. Pedig létkérdés: meg kell oldani az egység kérdését. Ha Isten igéjére figyelünk: a sokasággá vált emberiség életében igazi probléma a sokaságból akkor lett, mikor az ember meglett, de Isten szavára nem figyelt, nem hallgatott, nem engedelmeskedett neki. Ősszüleink elnéztek fölötte, hogy mit mondott nekik Isten. Már ketten voltak. És rendkívül finoman érzékelteti a Szentírás: a kettő már sok. Már kettőnek is eltér a véleményük Istenétől. És ha nem figyelnek, hogy mit mond Isten, akiben még egyek vagyunk, akkor szétszakadunk és egymásnak ütközünk. Isten szétszórt gyermekei lettünk. Igen. Ez titok: Isten ezt is beletervezte a teremtésbe.

Amikor a Szentírás bemutatja, miért van így szétszórva az emberiség – az engedetlenség miatt, nem hallgattunk Isten szavára, az örök Igére, akiben minden teremtve van –, akkor lassan kezdi odavinni a Szentírás a figyelmünket, hogy Isten Igéje végre megjelent. Itt beszél az evangéliumban, s figyelnek Rá mind.

Aztán később persze bekövetkezik a változás: eszébe jut valakinek, hogy „ez csak egy ács fia, hogy beszél ez?!” És megsértődnek, és egyszerre csatatér lesz az egész, egyszerre szétválnak. Ütközés, veszekedés, kitaszítása az örök Igének.

A Szentírás viszont megmutatja, hogy Isten elküldte már a közénk az Ő örök Igéjét. Ő az egység titka: Jézus. Akin az Isten lelke nyugszik, és ebben a Lélekben érkezik az örök Isten Ige Igéje, hogy örömhírt vigyen Isten szétszórt gyermekeinek.

Hogy hallottuk az első olvasmány végén? Isten öröme a mi erősségünk. Örömhírt vigyen: szabadulást minden sebtől, haragtól, gyűlölettől, ösztönös erőtől, ami ráz, mar, tép bennünket. Szabadulást a foglyoknak. Látást a vakoknak. És minden problémánkra megoldást.

Az Úr Jézushoz kapcsolódik ez. Benne kaptuk meg azt a természetfölötti, az emberi teremtett világon túli, titkot, Isten egységének a titkát, hogy az átjárjon bennünket – noha sokaság vagyunk.

A hindu gondolkodók is látják, hogy minden probléma a sokaságból ered. Azt gondolják, hogy az volt valami eredeti ősbűn, hogy sokan lettünk és kiszakadtunk az Isten egységéből. Ez téves fölfogás. Nem látják, hogy a művészben hiába egy még a látás, ha nem kap külön létet a sokaság, nem válik valósággá. Tehát nem az a baj, hogy Isten tökéletes örök egységéből kilépett a teremtésbe a világ, hanem az Isten iránti engedetlenség a baj.

És az Úr Jézus, az örök Ige elhozta a megoldást: rá hallgassunk, és akkor rendeződünk. Elhozta Isten országának a javait, igazságát, békéjét, szeretetét. Elhozta a kegyelmet, a bűnök bocsánatának titkát. Egy titokzatos testté tett bennünket. A sokaság ellenére eggyé.

Itt a mi föladatunk, mindnyájunk föladata: hallgatni Isten Igéjét. Figyelni Isten szavára. Figyelni Jézusra, Akiben Isten ki van már mondva. Belépni ebbe a közösségbe, ebbe az Isteni közösségbe.

Hatalmat adott nekünk, hogy Isten gyermekei legyünk. Amikor a gyermekek összevesznek, akkor ellenséggé válnak. Az emberiség is összegabalyodik ellenséggé. De itt a hatalom. Isten Egyszülötte elhozta, hogy gyermekekké váljunk. És, ha igazán gyermekekké válunk, akkor megtaláljuk Istennel is az egységet. De ez minden nap föladat: a súrlódásokat, ütközéseket, éles, bántó szavakat, az indulatok összecsattanását, összegabalyodását kikerülni.

És ez a gyermekeknek a hatalma. A szeretet erejében, a Szentlélek erejében. Ezért könyörgünk: hogy gyermekekké váljunk, hogy fölszabaduljon köztünk a gyermekség hatalma, amit kaptunk. És úgy tanúskodjunk ugyanarról az Atyáról és egy Fiáról és egy Szentlelkéről. És ne szégyenére, hanem dicsőségére váljunk a Szentháromság egy Istennek.

Ugye: szívből szakad föl ezen a szentmisén belőlünk a könyörgés, hogy mindnyájan egy legyünk? De látjuk a föladatot is: nem pottyan az égből az egység ajándéka, hanem mindnyájunk közreműködésével születhet csak meg. Ha a Szentlélek ereje rávezet bennünket. Ezt kérjük mindnyájan. 

Egy oszlop tetején, magasan a város fölött állt a Boldog Herceg szobra. Tetőtől talpig arany borította, vékony, finom levelekben, két ragyogó zafír volt a szeme, s hatalmas rubin piroslott a kardja markolatán.

Nemhiába csodálta mindenki.

– Legalább olyan szép, mint egy szélkakas – jegyezte meg az egyik városi tanácsos, aki szerette volna, ha híre megy művészi ízlésének –, csakhogy nincs annyi haszna – tette hozzá, nehogy az emberek még azt higgyék, hiányzik belőle a gyakorlati érzék, mert az aztán nem hiányzott.

– Bár olyan lennél, mint a Boldog Herceg! – sóhajtott fel a józan anya, mert kisfia nyafogott, hogy hozza le neki a csillagokat. – A Boldog Hercegnek még álmában sem jut eszébe, hogy nyafogjon valamiért.

– Örülök, hogy akad legalább egy lény a világon, aki tökéletesen boldog – dünnyögte a csalódott férfi, amint a csodálatos szobrot bámulta.

– Olyan, mint egy angyal – mondták az árva gyerekek, amikor kiléptek a székesegyházból ragyogó skarlátvörös kabátban és tiszta, fehér kötényben.

– Honnan tudjátok? – kérdezte a számtantanár. – Sose láttatok angyalt.

– Dehogynem, álmunkban – válaszolták a gyerekek, és a számtantanár összeráncolta a homlokát, és nagyon szigorú arcot vágott, mert nem helyeselte, ha a gyerekek álmodnak.

Egy éjszaka elszállt a város fölött egy kis fecske. Társai már hat hete útnak indultak Egyiptomba, de ő hátramaradt, mert szerelemes volt a legszebb nádszálba. Még a kora tavaszon ismerkedett meg vele, amint egy nagy, sárga pillét kergetett a folyó mentén, és a nádszál karcsú alakja úgy elbűvölte, hogy megállt és megszólította:

– Szeresselek? – kérdezte a fecske, mert kedvelte az egyenes beszédet, mire a nádszál mélyen meghajolt. Így aztán a fecske újra meg újra körülrepülte a nádszálat, a szárnya meg-megérintette és ezüstösen fodrozta a vizet. Ez volt a vallomása, és így udvarolt egész nyáron át.

– Micsoda nevetséges kapcsolat – csivitelte a többi fecske –, nincs a menyasszonynak pénze, és túlságos sok a rokona. – És csakugyan, a folyót szinte elborította a nád. Azután beköszöntött az ősz, és a fecskék elrepültek. Távozásuk után a kis fecske nagyon egyedül maradt, és unni kezdte kedvesét.

– Örökké csak hallgat – mondta –, és félek, hogy ingatag természet, mert szüntelenül kacérkodik a széllel. – És valóban, a nádszál a legkisebb szélre is a lehető legkecsesebben hajladozott. – Elismerem ugyan, hogy otthon ülő teremtés – folytatta a fecske –, én viszont szeretek utazni, szeressen hát utazni a feleségem is! – Eljössz-e velem? – kérdezte végül a nádszáltól; de az csak a fejét rázta, annyira ragaszkodott az otthonához. – Hitegettél csak! – kiáltotta a fecske. – Indulok a piramisokhoz. Isten veled! – És elrepült.

Szállt, szállt egész nap, és estére megérkezett a városba.

– Hol töltsem az éjszakát? – kérdezte. – Remélem, felkészültek a fogadásomra.

Ekkor megpillantotta a szobrot az oszlop tetején.

– Itt fogok megszállni – kiáltott fel –, pompás ez a hely, járja a friss levegő is! – És leereszkedett, egyenesen a Boldog Herceg lába elé. – Arany a hálószobám – mondta magának halkan, amint körülpillantott, és aludni készült; de alig dugta a fejecskéjét a szárnya alá, rápottyant egy nagy vízcsepp. – Milyen különös! – kiáltott fel. – Egyetlen felhő sincs az égen, tisztán ragyognak a csillagok, és mégis esik. Bizony szörnyű az éghajlat itt Észak-Európában. A nádszál ugyan szerette az esőt, de csak puszta önzésből.

Akkor ismét ráhullott egy csepp.

– Mi haszna van egy ilyen szobornak, ha még az esőtől sem véd meg? – kérdezte. – Keresnem kell egy jó, fedeles kéményt. – És elhatározta, hogy továbbszáll.

De mielőtt szétnyitotta volna szárnyait, ráhullott a harmadik csepp. Ekkor felnézett és látta – de jaj, mit is látott?

A Boldog Herceg szeme könnyben úszott, és a könnyek végigcsorogtak aranyorcáján. És a holdfényben olyan gyönyörű volt az arca, hogy a kis fecskét elöntötte a szánalom.

– Ki vagy te? – kérdezte.

– Én vagyok a Boldog Herceg.

– Miért sírsz akkor? – kérdezte a fecske. – Teljesen átáztattak a könnyeid.

– Míg éltem, és emberi szívem volt – felelte a szobor –, azt se tudtam, mi a könny, mert a Gondtalanság Palotájában laktam, ahova nem léphet be a Szomorúság. Nappal a kertben játszottam társaimmal, este pedig a Nagy Teremben én nyitottam meg a táncot. A kertet magas fal vette körül, de nekem eszembe se jutott megkérdezni, hogy mi van a falon túl, olyan szép volt odabent minden. Az udvaroncaim Boldog Hercegnek neveztek, és én csakugyan boldog voltam, ha a gyönyör boldogság. Így éltem, és így haltam meg. És most, hogy holt vagyok, ide állítottak, olyan magasra, hogy látnom kell a város minden szörnyűségét és nyomorúságát, és bár a szívem ólomból van, mást sem csinálok, csak sírok.

„Úgy, hát belül nem is arany?” – jegyezte meg magában a fecske. De udvariasabb volt annál, semhogy kimondjon egy ilyen személyes természetű megjegyzést.

– Messze innen – folytatta mély, zengő hangon a szobor –, jó messze, valamelyik kis utcában áll egy szomorú házacska. Ablaka éppen nyitva, és én egy asszonyt látok odabent, amint az asztal mellett ül. Arca keskeny és megviselt, keze durva és vörös, telis-tele tűszúrással, mert az asszony varrónő. Golgotavirágokat hímez éppen egy atlaszruhára, amelyet a királyné legkedvesebb udvarhölgye visel majd a legközelebbi udvari bálon. A szoba sarkában, az ágyon betegen fekszik a kisfia. Lázas, és narancsot kér. De az édesanyja nem tud mást adni neki, csak vizet, s így a kisfiú sír. Fecském, fecském, kicsi fecském, nem vinnéd-e el neki a rubint a kardom markolatáról? Lábamat ehhez a talapzathoz erősítették, magam nem tudok mozdulni.

– Engem várnak már Egyiptomban – mondta a fecske. – Társaim föl-le cikáznak a Nílus fölött, és beszélgetnek a nagy lótuszvirágokkal. Hamarosan elpihennek a nagy király piramisában. Ott fekszik a király is festett koporsóban. Sárga vászonba burkolták, és bebalzsamozták fűszerekkel. A nyakában halványzöld jadelánc van, és a keze, mint a száraz levél.

– Fecském, fecském, kicsi fecském – mondta a Herceg –, várhatnál-e még egy éjszakát, lennél-e a követem? A kisfiú olyan szomjas, és az édesanyja olyan szomorú.

– Ha meggondolom, én nem is szeretem a fiúkat – felelte a fecske. – Múlt nyáron, amikor a folyó mellett tanyáztam, volt ott két durva kölyök, a molnár fiai, akik unos-untalan kővel hajigáltak. Persze, nem találtak el, mi fecskék sebesebben repülünk annál, és az én famíliám különösen híres a gyorsaságáról, hanem azért ez tiszteletlenség volt.

De a Boldog Herceg úgy elszomorodott, hogy a kis fecske megsajnálta.

– Bár nagyon hideg van – mondta –, egy éjszakára mégis maradok, és a követed leszek.

– Köszönöm kicsi fecske – mondta a Herceg.

Így aztán a fecske kicsípte a nagy rubint a Herceg kardjából, és a csőrébe fogva, a tetők fölé emelkedett.

Elszállt a székesegyház tornya mellett, ahol az angyalok fehér márványszobrai állnak. Elsuhant a palota fölött, és hallotta a tánc dobogását. Egy szép fiatal lány épp akkor lépett ki az erkélyre szerelmesével.

– Milyen csodálatosak a csillagok – mondta a férfi –, és milyen csodálatos a szerelem hatalma!

– Remélem, hogy idejében elkészül a ruhám az udvari bálra – felelte a lány –, golgotavirág-hímzést rendeltem rá, de a varrónők olyan lusták.

A fecske átsuhant a folyó felett, és látta a hajóárbocokon lengő lámpásokat. Elszállt a gettó fölött, és látta, amint az alkudozó öreg zsidók rézserpenyőben méregetik a pénzt. Végül elérkezett ahhoz a szomorú házhoz, és benézett. A kisfiú lázasan köhögött az ágyban, anyját pedig a fáradságtól elnyomta az álom. Beröpült hát a szobába, és letette az asztalra, az asszony gyűszűje mellé a nagy rubint. Aztán gyengéden körülrepülte az ágyat, és szárnyával legyezgette a kisfiú homlokát.

– Milyen jó hűvös van – mondta a kisfiú –, most már meg fogok gyógyulni! – És édes álomba merült.

Akkor a fecske visszaszállt a Boldog Herceghez, és elmondta, mit végzett.

– Furcsa – jegyezte meg –, csöppet se fázom, pedig meglehetősen hideg van.

– Mert jót cselekedtél, azért – mondta a Herceg.

A kis fecske elgondolkozott ezen, s azután elaludt. A gondolkozás ugyanis mindig elálmosította.

Hajnalban elszállt a folyóhoz, és megfürdött.

– Milyen rendkívüli jelenség – mondta a madártan professzora, amikor áthaladt a hídon. – Fecske télen! – És hosszú levelet írt az esetről a helybeli újságnak. Nagy feltűnést keltett vele, mivel teletűzdelte olyan szavakkal, amelyeket senki sem értett.

– Ma este indulok Egyiptomba – mondta a fecske, és előre örült az elkövetkezőknek. Meglátogatta sorra a műemlékeket, és sokáig elüldögélt a templomtorony csúcsán.

Amerre csak megfordult, a verebek felcsiripeltek.

– Nicsak, egy előkelő idegen! – mondogatták egymásnak. S így aztán a fecske nagyon jól érezte magát.

Amikor felkelt a hold, visszarepült a Boldog Herceghez.

– Nem üzensz semmit Egyiptomba? – kiáltotta. – Nyomban indulok.

– Fecském, fecském, kicsi fecském – mondta a Herceg –, maradj velem még egy éjszakára.

– Várnak már Egyiptomban – felelte a fecske. – Társaim holnap továbbrepülnek a második vízeséshez. Víziló hűsöl ott a sás között, és hatalmas gránittrónuson ül Memnon isten. Egész álló éjszaka a csillagokat bámulja, s amikor a hajnalcsillag feltűnik az égen, kiszakad belőle az örömkiáltás, és aztán megint elnémul. Délben sárga oroszlánok járnak inni a vízpartra. Szemük zöld, mint a legzöldebb berill, és ordításuk túlharsogja a vízesés zuhogását.

– Fecském, fecském, kicsi fecském – mondta a Herceg –, messze-messze, a város túlsó szélén látok egy fiatalembert egy padlásszobában. Asztala tele van kéziratlapokkal, föléjük hajlik, és mellette, egy talpas pohárban hervadozó ibolyák. Haja barna és hullámos, az ajka piros, mint a gránátalma, a szeme nagy és álmodozó. A darabját szeretné befejezni a színházigazgató számára, de nem tud írni, mert nagyon fázik. Kandallójában nincsen tűz, és az éhség elgyengítette.

– Itt maradok még egy éjszakára – mondta a fecske, mert igazán jó szíve volt. – Vigyek neki is egy rubint?

– Sajnos, nincs több rubinom – mondta a Herceg –, nincs egyebem már, csak a két szemem. Ritka zafírból valók, ezer évvel ezelőtt hozták őket Indiából. Vájd ki az egyiket, s vidd el neki. Majd eladja az ékszerésznek, eleséget és tüzelőt vesz érte, és befejezi a darabját.

– Drága herceg – mondta a fecske –, én ezt nem tudom megtenni! – És sírva fakadt.

– Fecském, fecském, kicsi fecském – mondta a Herceg –, tedd, ahogy parancsoltam!

A fecske hát kivájta a herceg fél szemét, és repült a diákhoz a padlásszobába.

Nem is volt nehéz bejutnia, mert a háztetőn lyuk tátongott, s azon besurranhatott egyenest a szobába. A fiatalember éppen tenyerébe temette az arcát, s meg sem hallotta a szárnyak suhogását; de amikor feltekintett, ott találta a gyönyörű zafírt a hervadt ibolyákon.

– Mégiscsak megbecsülnek – kiáltott fel –, ezt valamelyik tisztelőm küldte! Most már befejezhetem a darabomat! – És sugárzott a boldogságtól.

Másnap a fecske elrepült a kikötőbe. Megült egy nagy hajóárboc csúcsán, és elnézte, hogyan emelik ki a tengerészek köteleken a hatalmas ládákat a hajó gyomrából.

– Húzd meg! – kiáltották, valahányszor egy-egy láda előbukkant.

– Megyek Egyiptomba! – kiáltotta a fecske, de senki sem törődött vele, s így aztán amikor felkelt a hold, visszaszállt a Boldog Herceghez.

– Búcsúzni jöttem – szólt fel hozzá.