Kategória: Egyéb kategória

Egy este fiatal házaspár érkezett a faluba. A férfi szakadt csizmája, az asszony sebes lába mutatta, hogy messziről jöttek. Amikor a falubeliek megtudták, hogy nem szándékoznak továbbvándorolni, kegyetlenül mondogatták egymásnak: két szegénnyel lettünk gazdagabbak. S ingósága, se aranya nem volt a két vándornak; krajcárja is csak egy cipóra való. Mégis volt egyetlenegy kincsük. Érkezésük napján még a szíve alatt hordozta ezt a kincset az asszony. Egy szép napon megszületett leánygyermekük. Boldogabbak lettek ugyan, de még szegényebbek.

A falu végén laktak a csőszkunyhóban. Olyan kunyhó volt ez, hogy se teteje, se oldala: mindjárt fölkapja a szél. Ezt a kunyhót adták nekik a falubeliek, mert az öreg csősz aki előttük ott éldegélt, elment bárányfelhőket vigyázni. A csőszkunyhóval a csősztisztség szokás szerint az új gazdára szállt volna, de a falubeliek nem bízták jószágaikat és álmukat az idegenekre.

– Tavaszig majd elválik, hogy tiszta-e a kezük; addig meg úgy sincs mit őrizni – mondta a pék, aki a bíró is volt egy személyben.

Nem kellett tavaszig várni. Egy téli éjszakán, mikor olyan hideg volt, hogy a csillagok mind odafagytak az ég kárpitjára, csattogó fogú farkascsorda támadt a falura. A meg nem választott csősz, hogy megőrizze a falut, útjukat állta.

Ő egyedül volt, a farkasok harmincan. A falu házai messze voltak; s ha az üvöltés eljutott is odáig, azt hitték az emberek, hogy a szél zendített rá erősebben. Reggelre a farkascsordát varjúcsapat falta. A kunyhóban pedig holtan feküdt az ember, holtan megszakadt szívű asszonya. Egy teknőből lett bölcsőfélében, félig fagyottan, keservesen sírt a kislány. Így találtak rá. A falubeliek nem voltak rossz emberek. Tudták, hogy jóért jó jár; és a kislánynak akarták meghálálni, hogy az apja megmentette a falut. Össze is kaptak azon, hogy ki legyen a nevelőapja, a nevelőanyja. A kovács, a favágó, és a gyertyamártó, még ölre is mentek. Asszonyaik egymás hajába kapaszkodtak.

– Kormos lesz nálatok az arca! – kiáltotta a kovácsnéra a favágó felesége.

– Nálatok, az erdőben felfalja a medve! – nyelvelt a kovácsné.

– Nálam lesz a legjobb helye – így a gyertyamártó párja.

– Még mit nem, hogy rácseppenjen a kis kezére a forró viasz! – támadt neki mind a kettő.

A pék, aki bíró is volt egy személyben, végül így tett igazságot:

– Senkié nem lesz a gyermek, hanem mindenkié. Egyszer az egyik, máskor a másik viseli gondját.

Ebben aztán, ha nehezen is, megegyeztek. Így lett a két szegény kincséből a falu árvája. Tavaszig a péknél, nyárig a kovácsnál, őszig a favágónál, télvíz érkeztéig a gyertyamártónál élt. A pékkemence forrósága, a kovácsműhely tűzhelyének lángja, a favágó éneke, a gyertyamártó tréfái melegítették át dermedt kis szívét.

Ahogy teltek-múltak az évek, úgy nőtt szívében egyre jobban a tűz adta, szeretet nevelte melegség. Szeme csillogó fényt kapott, néha szikra villant benne. A kovács üllőjéről pattant hasonló.

A legények vették észre először, hogy tűzből való. Esténként, mikor a kútra ment vízért, csoportosan lesték. A gyávábbak messziről, a bátrabbak közelebbről kísérték. Meg is szólították. Kivették a kezéből a nehéz kannát, és csókot kértek tőle cserébe. A lányos házakból elmaradtak a legények, és sok lány pártában maradt.

Az öregasszonyok összesúgtak; a régi kedves lánypajtások gőgös tekintettel méregették, ha valahol megjelent. Így támadtak első irigyei.

Egyik nevelőapja, a pék kenyeret dagasztott egyszer. A lány ott állt mellette, és amúgy játékosan kezébe vett egy darab nyers tésztát. Ahogy a pék gyúrta, dagasztotta a tésztát, hirtelen felkapta a fejét, és a levegőbe szimatolt. Ránézett a lányra; s akkorát kiáltott, hogy a sarokban kucorgó pékinasnak ijedtében cigányútra csúszott a torkán a kiflivég.

A lány kezében frissen sült cipó gőzölgött. Az esetnek hamar híre ment, s mindenki a lány kezében sült cipóból kívánt enni. Az asszonyok megdagasztották otthon a tésztát – a kenyérnek, a kalácsnak valót –, és a lányhoz siettek. Ő pedig nagy örömmel sütött mindenkinek.

Amikor a kovácsnál lakott, a kovácslegények azon vetélkedtek, melyikük tudna puszta kézzel meghajlítani egy nagy darab vasat. A lány a vetélkedők közé állott, és egy lágy mozdulattal meghajlította a kemény vasat.

Amikor ennek híre ment, a legények este a kútnál nagyobb tisztelettel szóltak a lányhoz. A férfiak pedig ezentúl a lánnyal hajlíttatták a patkónak, a fegyvernek, a szerszámnak való vasat.

Egyszer tengerihántáskor az egyik vendég nyitva hagyta az ajtót, és a váratlan szél eloltotta a gyertya lángját. Nem is vették észre mindjárt, hogy nem ég a gyertya, mert világos volt a kamrában. Olyan világos, hogy talán még azt is elfelejtették: este van. A világosság a lány szeméből áradt. Amikor kiment a kamrából, csak akkor lett sötét. Egyre több ember hívta esténként magához a lányt, hogy az ő szeme világánál láthassanak. Télen csak ránéztek a lányra, megsimogatták a haját: és nem fáztak többé.

De nem mindenki örült a lány tetteinek. Először a pék türelme fogyott el. Így szólt a lányhoz:

– Ne süss több kenyeret ingyen az embereknek, mert mind csak a te kenyeredet kívánják! Nálam halomra szárad még a kalács is. Jer hozzám, segíts nekem! Együtt jó pénzért eladjuk majd a kenyereinket. Gazdag leszel, s gazdagon férjhez adlak.

Aztán a kovács tiltakozott nagy mérgesen:

– Hagyj fel a kovácsmesterséggel, nem lánynak való az! Hajlítgatsz mindenféle vasat; és az emberek jobban szeretik a te kezed munkáját, mert nem kérsz érte pénzt. Nálam soha nem volt semmiben hiányod; mért ütöd olyasmibe az orrod, amihez nincs közöd?

A favágó egyenesen az erdőből jött.

– Hallod-e lányom: ha már ilyen átkozott természettel vert meg a teremtő, ülj veszteg egy helyben, vagy gyere ki hozzám az erdőbe! Nekem segíts; mert ha mindenhová elmégy melegíteni, én kútba dobhatom a fejszém. A gyertyamártó ravaszul mosolyogva színes kendőt lobogtatott meg előtte.

– Látod ezt a kendőt? Színes selyemből szőtték. A legújabb divat szerint a szemük elé kötve hordják a lányok. Még egy kisfiút is adok melléd, hogy vezessen az úton, ha hozzám jössz vendégségbe. De máshova ne menj, mert mióta máshová jársz, nem fogynak a gyertyáim!

Így szóltak ők négyen, és így felelt a lány:

– Amit tőletek szeretetből, ingyen kaptam, mért adjam az embereknek aranyért?

Nevelőszülei értetlenül bámultak a lányra. Ő pedig tovább sütötte a kenyeret az éhezőknek, és tovább világított a sötétben élőknek.

Ekkor a favágó vesszőt vágott az erdőben, hogy veréssel térítse jó útra a lányt. Csak egyet ütött a lányra: a vessző lángra lobbant, s megégette a favágót. Az ütés nem fájt a lánynak; de annál jobban az, hogy megütötték. Mégis tovább sütötte a kenyeret az éhezőknek, és továbbvilágított a sötétben élőknek.

Ekkor a kovács nehéz bilincset készített a lány kezére-lábára, hogy ne mehessen az emberek közé. A bilincs izzani kezdett, s a lány kettétörte a kemény vasat. Az izzó vas nem égette meg a kezét; de annál jobban égette a lelkét, hogy rabságra szánták. És újra sütni kezdte a kenyeret az éhezőknek, és újra világított a sötétben élőknek.

Ekkor a pék, aki bíró is volt egy személyben, börtönbe záratta a lányt. A favágó vastag tölgyfából eszkábálta össze a börtönajtót, és a kovács hét lakatot tett rá. Senki nem sietett a segítségére, mert az asszonyok és a lányok, akik irigyei voltak, otthon tartották a férfiakat.

A rabságba vetett lány megérintette a tölgyfa ajtót: a száraz fa lángra lobbant, és a lány a tűzön át kilépett a szabadba. Haja szála sem égett meg: a tűz nem égeti a tüzet.

Ekkor így szólt a gyertyamártó:

– Meg kell halnia; pedig Isten látja lelkemet, nagyon szerettem. De egyszer lángra lobbantja a falut, s valamennyien hajléktalanok leszünk.

Mivel a gyertyamártó volt a legravaszabb, ő eszelte ki, hogyan végezzenek vele. Egy viharos éjszakán álmában törtek rá. Vastag bőrökbe csavarták, és a falu szélére vitték, a feneketlen tó partjára. A feneketlen tó partjáról a vízbe vetették.

Telt-múlt az idő. Az emberek újra a pék kenyerét ették, a kovács ekéjével szántottak, a gyertyamártó gyertyáival világítottak, és télen a favágó aprította fával tüzeltek. A legények újra eljártak a lányos házakhoz; s lassan mindenki elfelejtette, hogy volt a faluban egy lány, aki maga volt a tűz.

Történt egyszer, hogy a gyertyamártó nagybeteg lett. Rút kelések borították egész testét. Messzi vidékről hívatott javasasszonyokat a felesége, de egy se tudott segíteni rajta. A gyertyatartónak szörnyű kínjában eszébe jutott a lány.

– A lány – kiáltott föl kétségbeesetten –, csak ő segíthet rajtam! Csak az ő bocsánata menthet meg engem.

Addig könyörgött, amíg kivitték a tó partjára. A gyertyamártó ott térdre borult, s így beszélt:

– Mért büntetsz engem halálodban? Én csak egy vagyok azokból, akik vesztedet okozták. De Isten látja lelkemet, nem gyűlöltelek. Csak féltem tőled. Ha már büntetni akarsz, mért nem támadsz föl a habokból, mért nem égeted hamuvá a falut? – Aztán sírni kezdett, s csendesebbre fordította a szót. – Elfelejtetted már, hogy kislány korodban hányszor lovagoltál a térdemen? Hányszor simogattalak, becéztelek?

Megsimogatta a hullámokat, mint régen a kislány haját. Rémülten rántotta vissza a kezét: a tó vize forró volt, égető. De ahol kezét a víz érte, eltűnt róla a kelés. Ekkor levetkőzött, és megfürdött a tóban. Egészséges, ifjú gyertyamártó lépett ki a vízből.

Azóta, ha beteg ember fürdik ebben a tóban, meggyógyul.

– Itt a vége a mesének. Látod, a kályhában már csak a parázs világít.

hányszor  van úgy  az ember látta rajta  azon

bizonyos  illetőn  ennyi éven ismeri azt 2illetőt

úgy  van  benne jó  szándékú  illető  mert feléd

mindig   is az  volt  úgy  ismereted  meg te úgy

vagy  vele így  te  meg bízol  benne eltelik

egy  bizonyos  idő .az illető mondjuk bele est

egy bizonyos  betegségbe  az  nem más  mint

legyen vizesedés az meg igen csak néha túl

súllyal  jár  főleg  ha meg támadja mondjuk azt

bizonyos szívet akkor  van igazán gond  ,de még

se  támadta  meg  szívet  az még jó de az bizonyos

illető küszköd   győzi  vizesedés elenni dolgokat .

de  az 2ember  aki  meg bízót bene  nem tudták

az  illető  beteg de  ők úgy  vannak vele neki állnak

gúnyolódni súlya miatt  fogyón de  épen küzd és

szedi  gyógyszert  ez ellen mást  meg  az illető

nem  tud tenni de  az  2illető  aki gúnyolódni

kezdtek folytatták végig  aki  meg bízót be nűk

egyből meg ingott  bizalma mert ki gúnyolták

mondjuk  ami  úgy  mondva  nem szép  elég

annak embernek  betegségbe baja aki 2illető

gúnyolta  másikat   rá hagyta  nyelte  dolgokat

mit  tetetek vele  ,de  rá  fognak ez viselkedés

nem szép volt  tőlük  főleg  a  felé  ember felé

aki meg bízót bennük jó ember .és gúnyoldás

volt  vége  egyből meg ingott bizalom irántuk

ezt  meg  vissza kéne  szerezni.

idén nyáron  tudunk   egy pár  kirándulásos

napjaink   voltak    idén  nyáron  már  úgy

mondva  szeretem  volna csatlakozni a 

csapathoz  kirándulásba részt venni  az első

ilyen  kirándulásos napunk még én dobtam 

fel jó  lenne egy strandos napot  tartani ezt még

akkor  ütöttük  nyélbe   június  vége felé terveztük

meg  sikerült  is  strandos  napot tartanunk

most  tó  almáson strandoltunk jó  időt  fogtunk

ki  de  nekem  akkor  se   sikerült velük tartani 

azon napon  strandolni  velük ép  nekem otthoni

kerti munkáimmal  voltam elfoglalva azért is

nem  tudtam  velük menni strandos napra .másik

kirándulás  gyöngyösre mentük kis  vonaton 

utaztunk  az   kirándulás is  jó sikerült  augusztus

elején  volt  szeretem volna  ara elmenni kértem

halasszuk el  1hétel  nem lehetet következő héten

meg augusztus közepére csillag lesés volt  azért

nem lehet  el tolni  azt  gyöngyösi  kis  vasutas

kirándulást   el  tolni  én akkor  nem voltam itthon

épen  te somnál nyaraltam  azért nem tudtam

velük tartani gyöngyös  kis vasúti kiránduláson

részt  venni  .3kirándulás  gyöngyösi sástóra

mentünk el kirándulni  szeretem volna  oda

kirándulni de  hogy   hosszú volt út  meg is voltam

ijedve  nem fogom bírni utat vizesedésem miatt

úgy  voltam  akkor nem megyek velük  ere

kirándulásra  tényleg fárasztó volt mondta

pedagógus  most jól  döntöttem e kirándulás

ügybe  .

hányszor  van úgy  egyik ember társunk másik

felé ő úgy  teszi    szívesen látja  elviseli életbe

ő ilyen  típusú lehet az  illető igenis  jó ember

csak  az illető aki épen  ő szívébe  nem jó   nem

kedveli úgy van vele el viseli   néha úgy  van az

illtető  be szolok  és   meg  mondom amit 

szívemből jön  épen  rosszat szeretnék neki életbe

van olyan  néha  kimond  illető  olyan   rosszat

másinak kíván   ilyen  dolgot  másik iránt  csak

amikor  eltelik   kis  idő  amit  tett  másik felé

rosszat olyat kívánt  mondjuk   nem vette észre

ő  tőle  azt  ilyet  tett  másik felé  ép  azzal illető

vel  lehet  épen  kis  idő eltel  teltével amit

kívánt  neki meg  történt az  bizonyos  baj amit

másik ember  mondott  ami úgy  mondva nem

szép  attól illetőtől   ilyet  kívánt  másik  felé van

olyat  életbe  vissza  fordul lap és  vele    meg

történhet baj és  nem kívánja  másik ember

akinek mondta   csak úgy   történt vele   baj

szó nélkül  és  mi türelmesen viseli bajt

és  nem kel  azt másnak   meg mondani   az

nem  szép másiktól

Igen-igen önző óriás volt.

Szegény gyerekeknek most már nem volt hol játszaniuk. Próbáltak ugyan játszani az országúton, de az országút nagyon poros volt, tele éles kövekkel, sehogyan se tudták megszokni. Így aztán iskola után rendesen a magas falat kerülgették, és a túloldali szép kertről beszélgettek.

– Milyen jó is volt odabent – mondogatták.

Aztán megjött a tavasz, s az egész vidék telis-tele lett apró bimbókkal és kicsi madarakkal. Csupán az önző óriás kertjében maradt meg a tél. A madarak, nem lelvén a gyerekeket, nem énekeltek benne, és a fák is elfelejtettek virágozni. Egyszer egy szép virágszál kidugta mégis a fejét a fűből, de amikor megpillantotta a tiltó táblát, annyira megsajnálta a gyerekeket, hogy visszabújt a mélybe és aludt tovább. Nem érezte jól magát ott senki, csak a hó meg a fagy.

– A tavasz megfeledkezett erről a kertről! – kiáltották –, így hát itt élünk majd egész éven át.

A hó beborította a gyepet nagy, fehér köpönyegével, a fagy pedig beezüstözte a fákat. Aztán meghívták az északi szelet, hogy lakjék náluk, és az északi szél el is jött. Bundájába burkolózott és egész nap ott süvített a kertben és lefújta a kémények tetejét.

– Pompás egy zug ez – mondta –, hívjuk meg vendégül a jégesőt is. Így aztán eljött a jégeső is. Minden álló nap három óra hosszat dörömbölt a kastély fedelén, míg össze nem törte majd mind a cserepeket, aztán körbe-karikába szaladgált a kertben, sebesen, ahogy csak tőle telt. Ruhája szürke volt és lehelete akár a jég.

– Nem értem, miért késik olyan sokáig a tavasz – mondta az önző óriás, amint az ablakban ült és kitekintett a hideg, fehér kertre –, remélem, majd csak megváltozik az idő.

De a tavasz nem jött el, se a nyár. Az ősz arany gyümölcsökkel díszítette a kerteket, de az óriás kertjének nem adott semmi díszt. – Túlságosan önző – mondta az ősz. Így aztán tél volt a kertben szakadatlanul; északi szél és jégeső, fagy és hó járták táncukat a fák között.

Egy reggel az óriás ébren feküdt az ágyában, amikor egyszerre csak valami gyönyörűséges zenét hallott. Olyan édesen szólott, hogy azt gondolta, bizonyára a király zenészei vonulnak arra. Pedig valójában csak egy kis kenderike fütyörészett az ablak előtt, de az óriás olyan régen nem hallott a kertjében madárfüttyöt, hogy most úgy tetszett neki, ez a leggyönyörűbb muzsika a világon. És egyszerre csak a jégeső abbahagyta táncát a feje fölött, az északi szél se süvített többé, és a nyitott ablakon át gyönyörűséges illat szállt be hozzá.

– Azt hiszem, megjött végre a tavasz – mondta az óriás; és kiugrott az ágyból és körülnézett.

És ugyan mit látott?

Bizony csodálatos dolgokat. A fal egy kis hasadékán bemásztak a gyerekek, és most odafenn ültek a fák ágai között. Amerre csak nézett, mindegyik fán egy kisgyerek. És a fák, örömükben, hogy a gyerekek visszatértek, egyszeriben kivirultak és gyengéden lengették ágaikat a gyerekek feje fölött. Madarak repkedtek körülöttük és boldogan csicseregtek, és a virágok kidugták fejüket a zöld fűből és mosolyogtak. Bizony gyönyörűség volt nézni. Csupán az egyik sarokban volt még mindig tél. Legtávolabbi zuga volt ez a kertnek, és egy kisfiú állt benne. Olyan kicsi volt, hogy nem érte el a fa alsó ágait, és csak kerülgette, kerülgette és keservesen sírt. A szegény fát pedig még egyre jég és hó fedte és az északi szél zúgott, süvített körülötte. – Kapaszkodj fel, fiacskám – biztatta a fa és lehajtotta ágait, amilyen alacsonyra csak tudta; de a fiúcska nagyon is kicsi volt.

És az óriás szíve ellágyult, amint kitekintett.

– Mennyire önző voltam! – mondta. – Most már tudom, miért nem akart eljönni ide a tavasz. Fölteszem azt a szegény kisfiút a fa tetejére, és azután lerontom a falat, hadd játsszanak örökkön-örökké kertemben a gyerekek. – És bizony nagyon bánta, amit tett.

Lesurrant hát a lépcsőn, nagy óvatosan kinyitotta a főkaput, és kilépett a kertbe. De a gyerekek, mihelyt megpillantották, úgy megijedtek, hogy elszaladtak mind, és a kertben újra tél lett. Csak az az egy kisfiú nem szaladt el, mert a szeme tele volt könnyel, és nem látta, hogy az óriás közeledik. És az óriás odalopózott a háta mögé, gyengéden megfogta és föltette a fa tetejére. És a fa azon nyomban kivirágzott, madarak szálltak ágaira és fütyörésztek, és a kisfiú kinyújtotta a karját és átölelte az óriás nyakát és megcsókolta. És a gyerekek, amikor látták, hogy az óriás nem gonosz többé, visszaszaladtak, és velük együtt visszatért a tavasz is.

– Legyen a tiétek ez a kert, gyermekeim – mondta az óriás, és fogott egy hatalmas fejszét és lerontotta a falat. És amikor az emberek déli tizenkét órakor piacra mentek, ott lelték az óriást: játszadozott a gyerekekkel a leggyönyörűbb kertben, amelyet valaha is látott a világ.

Egész álló nap együtt játszottak, és amikor beesteledett, a gyerekek odamentek az óriáshoz, hogy elbúcsúzzanak tőle.

– De hát hol van az a kis társatok? – kérdezte az óriás. – Akit feltettem a fára.

Mindnyájuk közül ezt a kisfiút szerette a legjobban, mert az megcsókolta.

– Nem tudjuk, hova lett – felelték a gyerekek. – Elment már.

– Mondjátok meg neki, hogy jöjjön el holnap, de biztosan – mondta az óriás. De a gyerekek azt válaszolták, hogy nem tudják, hol lakik, és nem is látták azelőtt soha; és az óriás nagyon elszomorodott.

Minden délután, mihelyt vége volt az iskolának, a gyerekek eljöttek és játszottak az óriással. De az a kisfiú, akit az óriás úgy megszeretett, nem jött el soha többé. S bár az óriás nagyon kedves volt mindnyájukhoz, mégis majd elepedt első kis barátja után, és gyakran emlegette.

– Hogy szeretném látni! – mondogatta.

Teltek, múltak az évek, és az óriás megöregedett és elgyengült. Nem tudott már játszani se, csak egy nagy karosszékben üldögélt, s onnan figyelte a gyerekek ugrándozását és gyönyörködött a kertjében.

– Sok szép virágom van – mondta –, de mégis a gyerek a legszebb virág.

Egy téli reggel, öltözködés közben, kitekintett az ablakán. Már nem gyűlölte a telet, mert tudta, nem más az, mint az alvó tavasz, és csak pihennek ilyenkor a virágok.

Hirtelen ámulva dörzsölte meg a szemét és nézett, egyre csak nézett. Mert bizony csoda dolgot látott! A kert legtávolabbi sarkában gyönyörű fehér virágba borult az egyik fa. Ágai aranyosak voltak és ezüstgyümölcsök csüngtek róluk, és a fa alatt ott állt az a kisfiú, akit úgy szeretett.

Nagy-nagy örömében lefutott a lépcsőn az óriás, ki a kertbe. Keresztülvágott a gyepen, és közeledett a gyerekhez. És amikor odaért hozzá, elvörösödött haragjában és azt mondta:

– Ki merészelt sebet ütni rajtad?

Mert a kisfiú tenyerét két szög járta át és két szög járta át kicsi lábát.

– Ki merészelt sebet ütni rajtad? – kiáltotta az óriás. – Mondd meg nekem, hadd veszem legsúlyosabb kardomat, hadd vágom ketté!

– Megállj – felelte a gyerek –, mert az én sebeim a szeretet sebei.

– Ki vagy te? – kérdezte az óriás, és szívét megfoghatatlan félelem szorította össze, és térdre borult a gyerek előtt.

A gyerek pedig rámosolygott az óriásra és így szólt hozzá: – Egykor te játszani hagytál engem a te kertedben; de ma te jössz el velem az én kertembe, a Paradicsomba.

És amikor a gyerekek aznap délután beszaladtak a kertbe, holtan lelték az óriást a fa alatt, amely telis-tele volt fehér virággal.

hányszor  halljuk életünkbe  amikor épen életünk

közepét éljük volt  az annak illetőnek gyere kori

iskolás  szereleme és  sok  sor  ilyenkor azt  hisszük

meg  látjuk  azt bizonyos nőt az iskolásba legyen

egy  gimnazista  lány  Elekeddel vele flörtölődni

vele  teleik  múlik  az bizonyos  idő haza kísérte

és  jól érezte  magát vele de  olyan elcsábította

és  boldog lett  vele  tudta kis idő után abból nem

lesz  semmi  nem fog működni az kapcsolat  de

akkor az ember  amikor meg látja  az nőt  lehet

hogy  gyorsan föl  lóban  bizonyos  gyerek kori

szerelem lehet  iskolás korába  meg érzi azt illető

tán az  nő  lesz nekem  igazi   telik  múlik az 

bizonyos  idő  meg ismeri  azt illetőt  ,de  szülő

meg érzi  annak 2ember közt  kapcsolat lényegét

meg  mondják neki hagyd  azt  illetőt  csak fel

lobbanó   szerelem  és  ki fog aludni az bizonyos

láng  lehet  1-2évig érezed azt  feléje annak

illetőnek  szerelemet felé lehet ép közép iskolás

vagy  akkor benned  fel lángot  másik  illető felé

szerelem érzed ő lesz  igazi  eltelik kis  idő  gyorsan

elmúlt  az iskolás szerem másik  iránt  ,és át vált

szereteté  2ember közt vagy ha  annyira nem

működöt  az bizonyos szerelem kis idő  után ki

is  alszik teljesen meg  szakad  gyerekkori szerelem

van ilyen  életbe  sajnos .

ember  van úgy  életbe kénytelen elviselni vagy

hallgatni olyan dolgot ami neki  nem esik jó .

valaki csak úgy  van dolgokkal életbe neki esik

lehet  hogy nem hangulattal  végzi el  azt ami

épen  adatik neki úgy van vele akkor erőt  veszik

rajta  magán  meg csinálja amihez  épen nincsen

kedve   meg oldja egyből  lesz kedve  meg oldani

azt amihez  épen  nem volt kedve .van olyan

ember aki életbe  semmi  kedve dolgok

úgy  van elvégzek  amire mondjuk meg kérnék

egy valamire   azt meg oldom kértek erre az is

úgy  mondva   nehezem re  eszik így ha  lenne 

másik  valami sorolja ezt  akarja  még csinálni

megyek  vár egy kis  időt de inkább úgy  van

vele előre  veszi magának szórakozatást gépezést

magának így másik  látta  előre  rajta ebből nem

lesz  semmi  ebből látta  kedve  nem volt ki adta

utast  ő  így  végezet amivel  akart még is lenne

valami ki adja  utászt  másiknak az elvégzi  annak

kénytelen ő biztos  meg csinálja  mert más 

lehetősége  az  örömmel  végzi   fel találja magát

akkor  .de  aki  ki  adta utászt  az illető  másik meg

látja  rajta  másik  szórakozást előre így  azt már

érzi  az aki mondta  meg csinálja  másik hallotta

tudta  abból nem lesz  szemi úgy  van vele illető

belekezd  meg csinálja  eltelik  bizonyos kis idő

ki jön  ellenőrizni mi van  meg csináltad már meg

volt  lepődve  azt én nem igazán szeretem

idegesítő  annyi dolgok vannak, nem segítek be

csak elvárja  ha  kel  mondja mit kel meg csinálja

mondja  eltelik idő nem lesz semmi  még telt idő akkor  illető el is  felejtette  dolgokat amit ő  szeret

volna meg oldani  másikat idegesíti sok dolog de

nem cselekszik majd  másik meg oldja  úgy van

ezzel és mégis úgy van kénytelen egy dolgot

elvégezni  nincsen  be készítve  neki jajgatni

kezd nincsen kimegyek  másik helyre ahol  tartjuk

még azt egyből van még  másikat elvvel idegesítő

ez  se  kedvvel  csinálja  jó lenne más  csinálna

helyette  de  más  meg oldás most nincsen .ehhez

azt kéne  le kéne győzni azt nem akarok dolgozni

örömmel  elvégezem azt ami kel .

A szenteket mindig bűnösnek kellene tekinteni, amíg ártatlanságuk be nem bizonyosodik, bár természetesen nem lehet minden esetben úgy a mércével mérni őket. Gandhi esetében a következő kérdéseket tennénk föl szívesen: milyen mértékben sarkallta a hiúság – annak tudata, hogy szerény, meztelen öregemberként ül az imagyékényén, és merő szellemi erejével birodalmakat rázkódtat meg –, s mennyit engedett az elveiből, amikor foglalkozni kezdett a politikával, holott az természeténél fogva elválaszthatatlan az erőszaktól és a csalástól? Hogy biztos választ adhassunk, roppant tüzetesen meg kellene vizsgálnunk Gandhi tetteit és írásait, mert egész élete valamifajta zarándokút volt, amelynek során jelentőséget kapott miden cselekedet. De ez a húszas évekkel záruló, félbemaradt Önéletrajz olyan bizonyíték, amely erősen Gandhi javára szól, főképp, hogy életének ahogy ő mondaná – meg nem tisztult szakaszát tárgyalja, s emlékezetünkbe idézi, hogy a szentben vagy a majdnem szentben fölöttébb eszes, rátermett ember lakott, aki, ha úgy dönt, ragyogó pályát futhatott volna be mint ügyvéd, hivatalnok, esetleg mint üzletember is.

Emlékszem, hogy az idő tájt, amikor az Önéletrajz (Az igazsággal való próbálkozásaim története) először napvilágot látott, én egy indiai újság egy nyomott lapjain olvastam a bevezető fejezeteket. Kedvező benyomást tettek rám, Gandhi személye viszont, legalábbis akkor, nem. A nevéhez társuló dolgok – a háziszőttes ruha, „a lélek erői”, a vegetarianizmus – nem vonzottak, és középkorias programja nyilvánvalóan nem volt életképes egy elmaradott, éhező, túlnépesedett országban. Szemet szúrt az is, ahogy az angolok kihasználták, illetve azt hitték, hogy kihasználják. Szigorú értelemben, mint nacionalista, ellenségük volt, de minthogy válságról válságra az erőszak megakadályozásáért lépett föl – márpedig ez, brit szemszögből nézve, azonos volt mindennemű hathatós cselekvés megakadályozásával –, nyugodtan tekinthettek rá úgy, mint „a mi emberünkre”. Magánbeszélgetésekben ezt néha cinikusan be is vallották. Hasonlóan gondolkodtak róla az indiai milliomosok is. Gandhi bűnbánatra szólította fel őket, s így természetesen jobban kedvelték, mint a szocialistákat és a kommunistákat, akik alkalomadtán a pénzüket is elvették volna. Kétséges, hogy hosszabb távon mennyire megbízhatóak az efféle számítgatások; Gandhi maga mondja, hogy „a megtévesztők végül is saját magukat tévesztik meg”; mindenesetre azt, hogy majdnem mindig szelíden bántak vele, részben annak is köszönhette, hogy hasznosnak vélték. Igazából csupán olyankor dühödtek meg rá a brit konzervatívok, amikor, mint 1942-ben, voltaképp egy másik hódító ellen akarta fordítani az erőszakmentesség politikáját.

De még ekkor is tanúja voltam, hogy a brit tisztségviselők, akik félig mulatva, félig rosszallóan emlegetik Gandhit, őszintén kedvelik és csodálják is a maguk módján. Soha senki nem állította róla, hogy korrupt vagy közönségesen becsvágyó, vagy hogy bármely cselekedetére a félelem vagy a rossz szándék indította volna. A Gandhi-szabású emberek megítélésében ösztönösen is magasabb mércét alkalmazunk, így aztán egyik-másik erénye szinte észrevétlen marad. Például még önéletrajzából is kiderül, hogy természet adta fizikai bátorsága egészen kivételes volt; halálának körülményei később ugyanerre világítottak rá, hiszen minden olyan közéleti embert, aki valamennyire is félti a bőrét, gondosabban őriztek volna. Ugyancsak hiányzott belőle az a mániákus gyanakvás, amelyről E. M. Forster joggal mondja Út Indiába című regényében, hogy éppolyan megrögzött bűne az indiaiaknak, mint az angoloknak a képmutatás. Bár kétségtelenül éles szemmel fedezte föl az őszintétlenség jeleit, úgy látszik, ha csak lehetett, hitt a másik ember cselekedeteinek jóhiszeműségében, s abban, hogy mindenkinek van egy jobbik énje, melyen át hozzá lehet férni. Noha szegény középosztálybeli családból jött, és eléggé hátrányos helyzetből indult pályáján, külső megjelenése pedig alighanem jelentéktelen volt, mindig mentes maradt az irígységtől és a kisebbrendűségi érzéstől. Amikor Dél-Afrikában először találkozott a bőrszín szerinti megkülönböztetéssel, annak is a legrosszabb formájával, inkább csak elképedt. Még akkor is, amikor lényegében a bőrszínek háborúját vívta, képtelen volt faj vagy státus szerint besorolni az embereket. A tartományi kormányzó, a gyapotmilliomos, az éhhalál szélén tengődő dravida kuli, a brit közkatona mind egyenlő ember volt a szemében, akihez nagyjából ugyanúgy kell közeledni. Feltűnő, hogy még a lehető legrosszabb viszonyok között is, mint Dél-Afrikában, amikor sokak szemében ellenszenvessé vált mint az indiai közösség védelmezője, megmaradtak mellette az európai barátok.

A folytatásos közlés kedvéért rövid részletekben megírt önéletrajz nem irodalmi mestermű, de éppen azért hatásos, mert gyakran szól hétköznapi dolgokról. Nem árt, ha felidézzük; hogy Gandhiban indulásakor a fiatal indiai diákok normális becsvágya dolgozott, és csak fokozatosan, olykor nem is egészen a saját jószántából tett szert szélsőséges nézeteire. Érdekes megtudnunk, hogy egy időben keménykalapot viselt, táncórákat vett, franciául és latinul tanult, fölment az Eiffel-toronyba, s még a hegedűtanulással is megpróbálkozott – mindezt azzal a szándékkal, hogy olyan alaposan sajátítsa el az európai kultúrát, ahogy csak lehet. Nem tartozott ama szentek közé, akiket gyermekkoruktól fogva megkülönböztet másoktól hihetetlen jámborságuk, de azok közé sem, akik az érzéki züllés évei után fordulnak el a világtól. Mindenestül meggyónja ifjúkori vétkeiket de igazából nincs sok, amit meggyónhatna. A könyv címoldalán fénykép látható mindazokról a tárgyakról, amelyek Gandhinak halálakor a tulajdonában voltak. Az egész holmit be lehetne szerezni öt fontért, és Gandhi bűnei, legalábbis testi bűnei, körülbelül ugyanígy festenének egy halomban. Néhány szál cigaretta, néhány falat hús, néhány anna, amit gyerekkorában csent el a szolgálótól, két látogatás egy bordélyban (mindkétszer sikerült úgy távoznia, hogy „nem csinált semmit”), egy alig-alig elkerült botlás plymouthi szállásadónőjével, egy dühroham – körülbelül ennyi az egész kollekció. Szinte már gyermekkorától megvolt benne a mélységes komolyság, az inkább etikai, mint vallásos szemlélet, de körülbelül harmincéves koráig nemigen tudta pontosan, merre tartson. A vegetarianizmus volt első olyan megnyilvánulása, mely nagyjából közéletinek mondható. Kevésbé hétköznapi jellemvonásai mögött is ott érezzük őseinek sorát, a megállapodott, középosztálybeli kereskedőembereket. Sejthetően még az után is, hogy fölhagyott személyes becsvágyával, találékony és energikus ügyvéd maradt, aki mindig vigyáz, nehogy elszaladjanak a költségek, ért a bizottságosdihoz, és fáradhatatlanul hajszolja az előfizetőket. Hallatlanul összetett személyiségében mégse találni szinte semmit, amire biztonsággal rámondhatnánk, hogy rossz, és meggyőződésem szerint még Gandhi legelszántabb ellenségei sem tagadnák, hogy érdekes és szokatlan ember volt, aki gazdagabbá tette a világot azzal, hogy élt. Hogy mindezen túl szeretetre méltó ember volt-e – s hogy tanításaival sokat érnek-e azok, akik nem fogadják el tételeinek alapját, a vallásos hitet –, abban sohasem voltam egészen biztos.

Az utóbbi években divat volt úgy beszélni Gandhiról, mint aki nemcsak hogy rokonszenvezik a nyugati baloldallal, hanem éppenséggel annak része. Kiváltképp az anarchisták és a pacifisták nyilvánították a magukénak, mert csak arra ügyeltek föl, hogy Gandhi ellenzi a központosítást meg az állami erőszakot, de nem törődtek tantételeinek nem e világi, antihumanista oldalával. Azt hiszem, tudomásul kell vennünk: Gandhi tanításai nem férnek össze azzal a meggyőződéssel, hogy minden dolgok mértéke az ember, s azzal a törekvésünkkel sem, hogy érdemes legyen élni ezen a földön, mert csak ez az egy földünk van. Gandhi tételeinek csak akkor van értelme számunkra, ha feltételezzük Isten létezését, s azt, hogy a kézzelfogható tárgyak világa olyan illúzió, amelytől meg kell szabadulnunk. Érdemes szemügyre venni, milyen rendszabályokat rótt ki magára Gandhi – bár ahhoz talán nem ragaszkodott, hogy minden követője minden egyes részletet betartson –, mit tartott nélkülözhetetlennek, ha valaki akár Istent, akár az emberiséget kívánta szolgálni. Először is: nem szabad húst enni, és hacsak lehetséges, ne egyen állati eredetű táplálékot. (Gandhinak orvosi tanácsra meg kellett alkudnia a tej ügyében, de a jelek szerint ezt a bűnbe való visszaesésnek érezte.) Tilos a szesz, tilos a dohány, tilos a fűszer és minden más ízesítő, még a növényi eredetűek is, az étel ugyanis nem önmagáért fogyasztandó, hanem csakis az erő megőrzése végett. Másodszor, ha egy mód van rá: tilos a nemi érintkezés. Ha kénytelenségből mégis sor kerül rá, annak célja csakis a gyermeknemzés lehet, nyilván nem túl sűrűn, Gandhi különben harmincas éveinek közepén fogadalmat tett a bráhmacsárjá-ra, ami nem csupán a teljes önmegtartóztatást jelenti, hanem a nemi vágy kioltását is. Ez az állapot, úgy fest, nehezen érhető el speciális étrend és gyakori böjtölés nélkül. A tejivás egyebek közt azért veszélyes, mert alkalmas a nemi vágy fölélesztésére. Végül – és ez sarkalatos pont –, ha valaki a Jót keresi, nem szabad szoros barátságokat kötnie, s egyáltalán, bárkit kizárólagosan szeretnie.

embereknek  sok minden nem esik jó életbe és

illetőnek kénytelen el viselni azt am,i történik

vele  az  életébe  van olyan  az egyik ember 

társa szó nélkül  véletlen  meg bántotta a

másik  társát és  amikor  úgy   mondva  meg

bántotta  azt  illetőt  nem   gondolta azt ő azzal

úgy  mondva  fájdalmat okoz  másiknak kis idő

után  eltelt  bizonyos idő rá jön  az  bizonyos

illető aki  fájdalmat   okozott   meg bántotta azt

illetőt  mert  épen birizgálta  a  lelkét  valami

azt  embert  meg bántottam és  az  meg  úgy

mondva  nem  est  jó  neki  illő  ilyenkor 

embernek  akit  meg  bántottak  elnézést kérni

tiszta vizet önteni nála  elnézést kérni őt 

azzal  meg  bántotta  és  meg bocsátás  nyer nála

de  olyan van  engem meg bántottak már egyik

illető   nem  gondolta volna  az illető olyat mond

kis  idő  elteltével elnézést kért bánta amit 
mondott  .van úgy hogy  gyerekünk életbe

beteg vagy  épen lelki vigaszra szorulna

másiktól  mondjuk  anyukától  de  gyerek úgy

tenne  beteg  meseiről kéri segítséget  de  az

gyerek úgy  van otthon  van  minden meg tesz

és  amikor  ő éri betegség vagy  gondja bántja

életbe  anyuka  fel veszi telefont kicsit rá nyomta

telefont  gyerekére ez minden embernek úgy

mondva  nem esne jó ez viselkedés ez  bántó

gyerek felé úgy  gondlom

A trianoni békeszerződés aláírását követő első augusztus huszadika természetesen leginkább a gyászról szólt. A területek elcsatolását, a Szent István-i Magyarország elvesztését mindenki tragédiaként élte meg – politikai oldaltól függetlenül. A Horthy-korszak első augusztus huszadikai ünnepsége ráadásul egy év kihagyás után történt meg, hiszen az előző évben éppen a Tanácsköztársaság maradványait számolták fel a megszálló román csapatok és a leendő kormányzó különítményesei, ezért a Szent Jobb-körmenetet nem tudták meg tartani

A Pesti Napló akkori számában arról írtak, hogy István király alakját fel kellene idéznünk “napról-napra, mai vajudásaink, válságaink és tanácstalan ingadozásaink között, nemcsak ünnepnapján, a melyet boldogabb időkben avatott föl a nemzeti kegyelet és kivételes bensőséggel és áhitattal fog megülni holnap a nemzeti gyász és reménykedni”. Az Ujság ünnepnapi számának szerzője szerint pedig a “faji és nyelvi különbségek nem veszedelmei, hanem segítő elemei voltak Szent Istvánnak birodalma kiépítésében”, nekünk pedig újra fel kell építeni

Szent István Magyarországát Szent István eszméi alapján. Legyen itt nyugati és nem balkáni állam, uralkodjék itt Isten és ne a történelmi materiálizmus, legyen itt kereszténység szemben a vallástalan bolsevizmussal.