Kategória: Egyéb kategória

Napkeleti bölcsek karakterében és Jézus elé járulásában az a gondolat fogalmazódik meg, hogy Jézus nemcsak a zsidókhoz jött el – a messze földről érkező pogány bölcsek is leborultak előtte. Érdekes, hogy valójában pontosan nem tudjuk, hányan lehettek, de az ajándékok száma alapján – Origenész ír a három ajándékról – három király lett belőlük. A napkeleti bölcsek különben azért lettek királyok a későbbi hagyományban, mert a szír források egyiküket Goudophare királlyal azonosítják, akit Tamás apostol keresztelt meg. Egyesek Noé fiainak (Sém, Kám és Jáfet) leszármazottait, mások az akkor ismert földrészek Európa, Ázsia, Afrika) képviselőit látják bennük. Ez utóbbi felfogás az oka annak, hogy a harmadik királyt a középkortól kezdve szerecsennek ábrázolták. Állítólag Beda Venerabilis (672–735.) jegyzi fel először a nevüket: Caspar, Melchior, Balthasar. Le is írja őket. Ez azért érdekes, mert a ravennai San Apollinare Nuovo korábbi mozaikján (Nagy Theoderik idejéből) is ott a három név. Ez első ábrázolásuk:

Bod Péter a 18. században így ír: „Vízkereszt napja Boldogasszony havának hatodik napjára esik, amely napot a rómaiak szenteltek az Augustus császár tiszteletére. A keresztények pedig a magok vallásokra alkalmaztatták, és nagy szorgalmatossággal szokták volt megszentelni. Micsoda nevei voltanak ennek az innepnek? Mondották ezt epifániának, megjelenés innepének, mert ezen a napon jelent meg az új csillag a bölcseknek. Melyre nézve nevezték a régiek festum luminárium, világosság innepének is. Mert a bölcsek megjelentek Jeruzsálemben [sic], mert a Krisztus is ezen a napon megkeresztelkedvén, hivataljához fogott, és kijelentette ki légyen: arra nézve is mondatott teofániának, Isten megjelenésének. Mert a lakodalmazó házban a vizet borrá változtatta, és a maga hatalmát kimutatta, ezért nevezték ezt a napot bethfániának, házban való megjelenésnek… Vízkeresztnek nevezték a magyarok. Miért? Krisztus vízzel való megkeresztelkedésének emlékére.”

jézusi etika – mintaetika is, formai etika is, tartalmi etika is. Mintaetika: Tanuljatok tőlem… Példát adtam nektek… Legyetek tökéletesek, miként a ti Mennyei Atyátok tökéletes. Formai etika: istennektetsző, szent, jó, tökéletes, kereső, Jézust megvalló és követő, parancsait megtartó, állhatatosan virrasztó – ilyen vagy ilyenné akar lenni az, aki Jézus tanítványa. De van Jézusnak tartalmi etikája is, amely megmondja, miben áll a Mennyei Atya tökéletessége, minek következtében válhatik istennektetszővé az ember, hogyan viselkedik az, aki az ő tanítványa. Minden ellenkező híreszteléssel szemben Jézus a maga vallásához hűségesen ragaszkodott, s csak azt akarta tanítani, amit tanult annak szent tekercseiből.„Amit tehát szeretnétek, hogy az emberek nektek cselekedjenek, ti is ugyanazt cselekedjétek velük”, – foglalja össze etikai mondanivalóját, majd hozzáteszi: – „mert ez a Törvény és a Próféták” (Mt 7,12). Thóra va-nabim – héberül, a mi szavainkkal pedig: ezt tanítja az ószövetségi szentírás. Amikor pedig az utolsó napokban már egyértelmű, hogy vérre megy ellene a főpapi játék, s egy teológus megkérdi tőle, mi a nagyparancs a Thórában, szó szerint idézi a Deuteronomium egy versét válaszként: „Szeresd Uradat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből. Ez az első és nagy parancsolat. A második hasonló ehhez: Szeresd felebarátodat, mint magadat. Ezen a két parancson függ az egész Törvény és a Próféták” (Mt 22,37-40).

A Máté-féle ítélettabló sem hagy kétséget: a felebarát – a segítségre szoruló ember. Nemre, fajra, osztályra tekintés nélkül, mert Isten nem személyválogató. „Mikor láttunk téged éhezni, és nem adtunk volna?” – kérdezik az Emberfiától az ítéletre egybegyülekező nemzetek. S Ő válaszol: „Amikor megtettétek ezeket akárcsak eggyel is a legkisebb testvéreim közül, velem tettétek meg” (Mt 25,37.40). Szeretetfogalmának van terjedelme, és van tartalma. A kor teológusai mindenképpen rajta voltak, hogy eretneknek, tévtanítónak tekinthessék és bizonyíthassák öt. Ezért aztán sűrűn kérdezgették. Lukács beszámol róla, hogy „előállt egy törvénytudó, hogy megkísértse őt. és ezt kérdezte: “Mester, mit tegyek, hogy elnyerjem az örök életet?”” A Thórát nem eltörölni, hanem megvalósítani jött Jézus minden álság nélkül – de azért nem minden óvatosság nélkül, amely mindig jó, ha hivatalból kérdezgetnek valakit – ezt válaszolja: „Mi van megírva a Thórában? Hogyan olvasod?” Felmondatja a „hatósággal” a krédót, majd hithűségi bizonyítványt állít ki ő, a csapdába szorítani akart Jézus a csapdába szorítani akaróról: „Helyesen válaszoltál”. Ily könnyen azonban nem szabadulhat, mert a „hatóságnak” joga van új kérdést feltenni: „De hát ki az én felebarátom?” Ekkor mondja el Jézus a rablók kezébe esett ember történetét, melyben éppen egy eretnek szamaritánus segít a bajba jutotton. S hogy most már támadásba is lendüljön az, akit meg akartak szorongatni, belefűzi a történetbe, hogy az őt megkísértő és kérdezgető teológusnak az „elvtársai”, egy pap meg egy levita, szépen elsétáltak a történet félholtra vert szereplője mellett. Végezetül az írástudóval válaszoltatja meg annak kérdését: „aki irgalmas volt hozzá” – az volt a három közül a felebarát. Nem a pap, nem a levita, hanem az eretnek. De még ennyi sem elég a csapdát ragyogóan meghiúsító Jézusnak, mert még egy kis erkölcsi buzdításban is részesíti „kihallgatóját”: „Menj te is, és hasonlóképpen cselekedjél” (Lk 10,25-37).

Nem tudhatjuk, minő történetet találna ki Jézus, ha korunkban hallgatnák ki Őt vallásának törvénytudói. De félek, aligha arról szólna, hogy az Innsbruck és Wörgl közti sztrádán mi történt, hanem talán inkább arról beszélne, hogy egy Prakash nevű indiai jezsuita járt a napokban Budapesten, aki 15 000 indiai szegény gyereknek ad hitet, műveltséget és ennivalót, és szinte csak eretnekgyanús elemek hallgatták meg beszámolóját, s az 55 ezer dollárt, amit magával vitt. azt is éppen ezek adták össze, mégpedig a maguk szegénységéből. Azért gondolom, hogy valami ilyesmiről beszélne, mert azóta, hogy köztünk járt, „világfaluvá” lettünk, s a felebarátot sokkal inkább Délen meg Keleten kell keresnünk, mint azok körében, akik százharminccal repesztenek sztrádáinkon. Hogy papok meg leviták szerepelnének-e mai történetében, azt talán ez alkalommal inkább nem bolygatnám. Már csak azért sem, mert szalad az idő, s nekem tételt kell mondanom. Még nem tisztáztuk, mi a szeretet tartalma, de a terjedelme talán már világos: senki sem hagyható ki. Sem aktíve, sem passzíve. Mindenkinek szeretnie kell, és mindenkit szeretnünk kell. Csak felebarát él a földön, s bizony nem vagyunk az Isten gyermeke, s nem vagyunk Jézus tanítványa, ha egyet is ki akarnánk rekeszteni szeretetünkből. S akkor a legkevésbé, ha a kirekesztett a legkisebbek, a legelesettebbek közül való. Csak felebarát. Más nem. Jézus „országban” gondolkodott, s ennek fogalmi ellenpárja volt a „világ”. Az országnak Jahve volt a királya, a világnak pedig a Sátán volt a fejedelme. A világnak három kategóriája van: barát, közömbös-semleges és ellenség. Jézus nem ismeri a három kategóriát: Neki csak egyetlen kategóriája van: felebarát. (Nekem hány van?)

Angol kisváros, a középkor végén. Hosszú évtizedek óta minden karácsonyestén előadták csűrjében Jézus születésének misztériumjátékát, egy réges-régen halott, ismeretlen költő művét. Egy erre a célra alakult konfraternitás. A hentes, a kovács, a kötélverő… egyszerű, jámbor polgárok, akik erre az estére átváltoztak ajándékvivő pásztorokká, Jézus-őrző Szent Józseffé vagy – magukra húzva a régi misztériumok nehéz jelmezeit – jászol előtt térdeplő, Isten fiát melengető alázatos ökörré és szamárrá.

De ezen a karácsonyon elmarad az előadás. A színészeknek nincs kinek játszaniuk; a jéghideg csűr üresen tátong. A színjátszók tiszta hiténél erősebbnek bizonyult a rágalom, a botránkozás, a bűn és az emberi gyöngeség. Amikor Goodlack, a városka kevély kocsmárosa magával viszi a lányt, akinek a Szűzanya szerepét kellett volna játszania, s amikor sorra elszélednek a színészek is: úgy látszik, mindennek vége. Mindennek: a középkornak, a gyermeki hitnek, a misztériumjátékok korának és lelkének. Csak ketten maradnak a színen – André Obey nagy sikert ért darabjában, az Éjféli harangszóban: – Bradshaw, a robusztus kovács, a misztériumtársulat vezetője, és a lelkes kis Greene, az egyik a Jászol ökrének, a másik a Jászol szamarának jelmezében. S akkor, a magány hideg csöndjében megszólal, mintegy magához beszélve, Bradshaw, az „ökör”:

– 1405 óta most történik meg először, hogy nem adják elő a városban karácsony estéjén Jézus születését. Kilencvennégy esztendőn át játszották a misztériumot, apáról fiúra, kézről kézre hagyományozva, és most vége… Elszakadt a szál. Kilencvennégy év: elszáll, eltűnik… Tudod, mi döbbent meg a legjobban? Az, hogy az emberek nem is érzik, mikor szakad meg a szál. Föl kellene ordítaniuk… de nem, élik tovább a világukat, mintha mi sem történt volna, közönyösen, könnyelműen, hűtlenül… Eh, tán jobb is igy. Milyen hideg van itt! Indulunk haza? Gyerünk, Greene!…

De a fiú nem mozdul. Azt mondja:

– Bradshaw úr… Nem szakadt meg a szál.

– Nem?

– Nem. Még nem. Mi még itt vagyunk.

Ők ketten: ők még tartják a szálat. S ha nincs is nézőjük, ha nincs is társuk, eljátsszak a szerepüket. A hallgatásukat. A jászol ökre meg a jászol szamara. A szeretet szerepét. Ahogy a kis Greene mondja:

– Ha az ember nagyon-nagyon szeret, nem tudja kimondani, nincsen rá szó… Sosem tudjuk igazán kimondani a szívünk szeretetét… hát csak hallgatunk.

– Igen, Greene. De hát mit szeretünk?

– Szeretünk… mindent, ami van, ami volt, ami lesz, a nagyot és a kicsit, a jót és a rosszat, a vidámat és a szomorút, mindent… az életet.

– Hát persze! Ó Greene, hiszen ez csodálatos! A szál nem fog megszakadni!

– Csak hallgatunk.

– És lehelünk.

– Lehelünk… és tavasz támad a dermedt istállóban. Lehelünk és ez élet a csodálatos Gyermeknek. Húsvét, tél közepén. A jövő a halálban… Boldog karácsonyt, szamaracska!

– Boldog karácsonyt, ökör bátya!

– Csak leheljünk, Greene, leheljünk.

– Lehelek, ahogy csak tőlem telik…

S ott térdelnek a jászol mellett, a Szamár és az Ökör, és melengetik a kicsi Jézust. Közben lassan lemegy a függöny.

Mert nem az a fontos, hogy mit csinál a másik, a harmadik, a többi. Az a fontos, hogy én mit csinálok. Én, a Pásztor, vagy az Ökör, vagy a Szamár. Hogy én, a Pásztor, tereljem a nyájam s odavigyem a Jászolhoz a magam semmi kis ajándékát. S én, az Ökör, én, a Szamár, leheljem a lelkem melegét, ahogy csak tudom, minden erőmből, hogy a Kisjézus ne fázzék. Ennyi az én részem a Szálból.

A többi az Úristen dolga.

meg tartottuk az évi szokásos év   záró

ünnepségünket műv házba ami nagyon jó

sikerült .előtte december 13ai nappal mi

befejezettük  idei  tanévet .mi így  terveztük

sokkot mondón január 2ával elkezdődik lehet

foglalkozás ha minden úgy alakult mert úgy

volt karácsony  és  szilveszter között lehet bent

pakolunk közbe  meg valamikor elkezdődnek majd

bent bizonyos festés  belső  terembe  most tudott

az  ember időt  száni és  belső termet ki festi

nagyon rá fér  mert  külső terembe ahol vagyunk

nem férünk és szeretnék be is  kötözködni a belső

terembe de amíg nincsen meg festés nem tudunk

meg  rendet kel  rakni . ünnepek alatt  épen

találkoztam azzal illetővel  mondta január 6ával

tud  majd ót  festeni  szóltam pedagógusnak mi

a helyzet jó van ő is tárgyalt illetékessel neki is

azt mondta január 6án kezd festeni ott .meg

ünnepek  közbe bent össze pakoltak terembe

így január elején nem tudunk kezdeni foglakozást

festés miat  meg tudom mikor kezdik foglakozás

előre  jelezni.

új év elején béke  világ napját  szoktuk mindenütt

tartani és meg ülni a bizonyos béke  világnapját.

nagyon szeretnék úgy  mondva az bizonyos béke

legyen a földön  emberek hegye különféle ígéretet

tesz  intézkedik  nagy embereknél  országokba

ahol   békétlen lenség  uralja földöt ott majd béke

lesz  el is hisszük  ami nem gond .más fajta béke

kéne  emberek  számára  úgy  gondolom ,azért

sokan úgy  vannak  neki  családi békéje  meg van

de  másik  tesztvére  épen egyszer úgy  mondva

meg bántotta őt egyszer életbe  az  bántást úgy

mondva  nem  akarja  félre tenni azt ami igen csak

nagy  gond életbe  neki arról kéne szólni a 

bizonyos új éve  ő  is szeretné   a  bizonyos békét

hogy  legyen  mindenütt  maga  nem tesz úgy

mondva  környezetébe úgy mondva béke legyen

pedig  igen is kéne  tenni érte béke legyen

mindenütt azért  mindannyian  felelünk azért

békéért  és tennünk is kel érte .van olyan sok

ember  igazán rossz van fejébe Elvisi olyan útra

ami  úgy  mondva sötét út rosszra térítette   és

másik csak későn jön bánja nagyon ő is úgy

mondva esedezik bizonyos bekért ami úgy

mondva lelki békéje az embernek ez is nagyon

fontos világba .sok helyen tombol békétlenség

új év ebe kezdjünk békéért tenni béke legyen

mindenütt  világ ki van úgy mondva éhezve

békére tenni kel érte mindenütt egyszer béke

legyen.

új év elején sok ember igazán úgy mondva

ilyenkor az  emberek  jó kívánságokat kérnek

úgy  mondva másik ember felé ,meg ilyenkor

új  év kezdetén az emberek el határoznak

dolgokat  mit szeretne  úgy  mondva új év

kezdetén  le  rakni máskép tenni  ahogy tavaly

volt  ilyenkor  az ember  év kezdetén szokta  kérni

ha  történt vele  rendeződjön kéri jól jöjjön ki

belőle meg fogadja idén máskép tenni  ami igen

csak fontos új évbe elhatározások amit  az ember

úgy  mondva  elhatározza véghez  tudja vinni és

erős  akarata legyen benne ahhoz  elhatározáshoz

amit úgy   mondva ki gondolt és ki tűzőt  idei évbe

sok ember ilyenkor úgy  van mondjuk  leteszi úgy

mondva alkoholt vagy különféle  szenvedélyek

ellen le  szeretne   mondani  idei év elején ehhez

úgy  mondva  nagyon  erős  akarat kel mind végig

azt  erős  akaratot  meg tudja  tartani  magába

új évbe ez volt  neki elhatározása az embernek

új év kezdetén meg is  tudja  tartani idén ehhez

úgy  mondva  erős  akarat kel lenni az emberbe

új évi fogadalmait be  is  tudja tartani .van olyan

elkezd ember fogadalmat érzi be is  tudja tartani

jön  egy  úgy mondva kísértés  elviszi ördög rossz

útra fel kel kelni újból esedezni kel újra elkel

határozni dolgot  egyszer sikerülni fog  életbe

amit az ember elhatároz új évekbe.

BÚÉK! Néhány nap múlva pukkannak a pezsgők, száll a konfetti. Minden ember az új évet köszönti, és búcsúztatja az előzőt. A babonák és a komoly számvetések ideje ez, amelyet talán könnyebbé tesz néhány igazán finom szilveszteri finomság malacból, virsliből, lencséből.

Konyhai babonák

Sok babona kapcsolódik az esztendő utolsó napjához. (Ez a nap csupán néhány évszázada december 31-e, hiszen régen tavasszal vagy ősszel kezdődött az újév.) Ma is sokan tartják úgy, hogy az esztendő első napja meghatározza a következő hónapok szerencséjét. Ezért készítünk például szerencse pogácsát vagy tortát, amelybe érmét sütünk – persze annak lesz szerencséje, aki megtalálja azt a finomságban.

A lányok az év utolsó napján gombócot főztek. Mindegyikbe egy-egy férfinév került, és amelyik gombóc először jött fel a víz felszínére, az jelezte a leendő férj nevét.

Régen fokhagyma kalendáriumot is készítettek az időjárás kifürkészésére: 12 gerezd fokhagymába (mindegyik egy-egy hónap megfelelője volt) fúrtak apró lyukat, ebbe sót tettek. Ha a hagyma reggelre átnedvesedett, arra a hónapra sok esőt vagy havat vártak.

Végül egy jó hír a háziasszonyoknak: Szilveszterkor tilos a mosás, takarítás, mert az elviszi a szerencsénket! Az alábbi fogásokat tehát már előző este elkészítheted, így az év utolsó napján csak a lakás díszítésére és a szépítkezésre kell gondolnod!

hány emberbe  van  az meg próbálja életébe úgy

mondva  rendes lesz úgy  mondva nem csinál

olyat másiknak úgy mondva rosszat csináljon

egyszer csak  úgy mondva egy kísértés a felé az

ember  társa  felé  mondjuk  lehet őt  úgy mondva

bele viszi  úgy  mondva rosszba ami igencsak nagy

baj másiknak  utána ki kel mászni annak embernek

abba  amibe épen bele vitték őt .lehet  valamikre

rá vették mondjuk neki  van kezébe utas ,de nem

csinál semmit  ő akkor  mondjuk nem igazán ő jön

rosszul ki de  másik  embert  kénytelen  meg

féléimliteni   azt  embert ugye így  másikat meg

ijesztette  így   másik ember kicsit úgy mondva

félelembe van de lehet biztatják őt  ne  fél nem

lesz  gond  nem teszi amit kel csak úgy mondva

meg ijesztetek téged mert  egyes emberek be

aki  az emberbe  meg bíz átt  vált úgy mondva

egy másik emberbőrébe és rosszat teni meg

ijeszteni  rossz  dologba vini lehet sajnos egyes

emberek léteznek  roszak ami igen csak nagy

gond  ilyen világot élünk másikat meg károsítom

ha bele vinne  ördög .ne  engedjen ember ilyenből

Egy oszlop tetején, magasan a város fölött állt a Boldog Herceg szobra. Tetőtől talpig arany borította, vékony, finom levelekben, két ragyogó zafír volt a szeme, s hatalmas rubin piroslott a kardja markolatán.

Nemhiába csodálta mindenki.

– Legalább olyan szép, mint egy szélkakas – jegyezte meg az egyik városi tanácsos, aki szerette volna, ha híre megy művészi ízlésének –, csakhogy nincs annyi haszna – tette hozzá, nehogy az emberek még azt higgyék, hiányzik belőle a gyakorlati érzék, mert az aztán nem hiányzott.

– Bár olyan lennél, mint a Boldog Herceg! – sóhajtott fel a józan anya, mert kisfia nyafogott, hogy hozza le neki a csillagokat. – A Boldog Hercegnek még álmában sem jut eszébe, hogy nyafogjon valamiért.

– Örülök, hogy akad legalább egy lény a világon, aki tökéletesen boldog – dünnyögte a csalódott férfi, amint a csodálatos szobrot bámulta.

– Olyan, mint egy angyal – mondták az árva gyerekek, amikor kiléptek a székesegyházból ragyogó skarlátvörös kabátban és tiszta, fehér kötényben.

– Honnan tudjátok? – kérdezte a számtantanár. – Sose láttatok angyalt.

– Dehogynem, álmunkban – válaszolták a gyerekek, és a számtantanár összeráncolta a homlokát, és nagyon szigorú arcot vágott, mert nem helyeselte, ha a gyerekek álmodnak.

Egy éjszaka elszállt a város fölött egy kis fecske. Társai már hat hete útnak indultak Egyiptomba, de ő hátramaradt, mert szerelemes volt a legszebb nádszálba. Még a kora tavaszon ismerkedett meg vele, amint egy nagy, sárga pillét kergetett a folyó mentén, és a nádszál karcsú alakja úgy elbűvölte, hogy megállt és megszólította:

– Szeresselek? – kérdezte a fecske, mert kedvelte az egyenes beszédet, mire a nádszál mélyen meghajolt. Így aztán a fecske újra meg újra körülrepülte a nádszálat, a szárnya meg-megérintette és ezüstösen fodrozta a vizet. Ez volt a vallomása, és így udvarolt egész nyáron át.

– Micsoda nevetséges kapcsolat – csivitelte a többi fecske –, nincs a menyasszonynak pénze, és túlságos sok a rokona. – És csakugyan, a folyót szinte elborította a nád. Azután beköszöntött az ősz, és a fecskék elrepültek. Távozásuk után a kis fecske nagyon egyedül maradt, és unni kezdte kedvesét.

– Örökké csak hallgat – mondta –, és félek, hogy ingatag természet, mert szüntelenül kacérkodik a széllel. – És valóban, a nádszál a legkisebb szélre is a lehető legkecsesebben hajladozott. – Elismerem ugyan, hogy otthon ülő teremtés – folytatta a fecske –, én viszont szeretek utazni, szeressen hát utazni a feleségem is! – Eljössz-e velem? – kérdezte végül a nádszáltól; de az csak a fejét rázta, annyira ragaszkodott az otthonához. – Hitegettél csak! – kiáltotta a fecske. – Indulok a piramisokhoz. Isten veled! – És elrepült.

Szállt, szállt egész nap, és estére megérkezett a városba.

– Hol töltsem az éjszakát? – kérdezte. – Remélem, felkészültek a fogadásomra.

Ekkor megpillantotta a szobrot az oszlop tetején.

– Itt fogok megszállni – kiáltott fel –, pompás ez a hely, járja a friss levegő is! – És leereszkedett, egyenesen a Boldog Herceg lába elé. – Arany a hálószobám – mondta magának halkan, amint körülpillantott, és aludni készült; de alig dugta a fejecskéjét a szárnya alá, rápottyant egy nagy vízcsepp. – Milyen különös! – kiáltott fel. – Egyetlen felhő sincs az égen, tisztán ragyognak a csillagok, és mégis esik. Bizony szörnyű az éghajlat itt Észak-Európában. A nádszál ugyan szerette az esőt, de csak puszta önzésből.

Akkor ismét ráhullott egy csepp.

– Mi haszna van egy ilyen szobornak, ha még az esőtől sem véd meg? – kérdezte. – Keresnem kell egy jó, fedeles kéményt. – És elhatározta, hogy továbbszáll.

De mielőtt szétnyitotta volna szárnyait, ráhullott a harmadik csepp. Ekkor felnézett és látta – de jaj, mit is látott?

A Boldog Herceg szeme könnyben úszott, és a könnyek végigcsorogtak aranyorcáján. És a holdfényben olyan gyönyörű volt az arca, hogy a kis fecskét elöntötte a szánalom.

– Ki vagy te? – kérdezte.

– Én vagyok a Boldog Herceg.

– Miért sírsz akkor? – kérdezte a fecske. – Teljesen átáztattak a könnyeid.

– Míg éltem, és emberi szívem volt – felelte a szobor –, azt se tudtam, mi a könny, mert a Gondtalanság Palotájában laktam, ahova nem léphet be a Szomorúság. Nappal a kertben játszottam társaimmal, este pedig a Nagy Teremben én nyitottam meg a táncot. A kertet magas fal vette körül, de nekem eszembe se jutott megkérdezni, hogy mi van a falon túl, olyan szép volt odabent minden. Az udvaroncaim Boldog Hercegnek neveztek, és én csakugyan boldog voltam, ha a gyönyör boldogság. Így éltem, és így haltam meg. És most, hogy holt vagyok, ide állítottak, olyan magasra, hogy látnom kell a város minden szörnyűségét és nyomorúságát, és bár a szívem ólomból van, mást sem csinálok, csak sírok.

„Úgy, hát belül nem is arany?” – jegyezte meg magában a fecske. De udvariasabb volt annál, semhogy kimondjon egy ilyen személyes természetű megjegyzést.

– Messze innen – folytatta mély, zengő hangon a szobor –, jó messze, valamelyik kis utcában áll egy szomorú házacska. Ablaka éppen nyitva, és én egy asszonyt látok odabent, amint az asztal mellett ül. Arca keskeny és megviselt, keze durva és vörös, telis-tele tűszúrással, mert az asszony varrónő. Golgotavirágokat hímez éppen egy atlaszruhára, amelyet a királyné legkedvesebb udvarhölgye visel majd a legközelebbi udvari bálon. A szoba sarkában, az ágyon betegen fekszik a kisfia. Lázas, és narancsot kér. De az édesanyja nem tud mást adni neki, csak vizet, s így a kisfiú sír. Fecském, fecském, kicsi fecském, nem vinnéd-e el neki a rubint a kardom markolatáról? Lábamat ehhez a talapzathoz erősítették, magam nem tudok mozdulni.

– Engem várnak már Egyiptomban – mondta a fecske. – Társaim föl-le cikáznak a Nílus fölött, és beszélgetnek a nagy lótuszvirágokkal. Hamarosan elpihennek a nagy király piramisában. Ott fekszik a király is festett koporsóban. Sárga vászonba burkolták, és bebalzsamozták fűszerekkel. A nyakában halványzöld jadelánc van, és a keze, mint a száraz levél.

– Fecském, fecském, kicsi fecském – mondta a Herceg –, várhatnál-e még egy éjszakát, lennél-e a követem? A kisfiú olyan szomjas, és az édesanyja olyan szomorú.

– Ha meggondolom, én nem is szeretem a fiúkat – felelte a fecske. – Múlt nyáron, amikor a folyó mellett tanyáztam, volt ott két durva kölyök, a molnár fiai, akik unos-untalan kővel hajigáltak. Persze, nem találtak el, mi fecskék sebesebben repülünk annál, és az én famíliám különösen híres a gyorsaságáról, hanem azért ez tiszteletlenség volt.

De a Boldog Herceg úgy elszomorodott, hogy a kis fecske megsajnálta.

– Bár nagyon hideg van – mondta –, egy éjszakára mégis maradok, és a követed leszek.

– Köszönöm kicsi fecske – mondta a Herceg.

Így aztán a fecske kicsípte a nagy rubint a Herceg kardjából, és a csőrébe fogva, a tetők fölé emelkedett.

Elszállt a székesegyház tornya mellett, ahol az angyalok fehér márványszobrai állnak. Elsuhant a palota fölött, és hallotta a tánc dobogását. Egy szép fiatal lány épp akkor lépett ki az erkélyre szerelmesével.

Itt most nem foglalkozhatunk a regényíró Saint-Exupéryvel – s így A kis herceg írójával sem -, művének e részéből csupán arra hívjuk fel a figyelmet, ami a Citadella szempontjából érdekel bennünket. Mindenek előtt arra, hogy bár csak 1948-ban jelent meg, tehát az író halála után négy évvel, amikor regényeit nemcsak hazájában olvasták, hanem úgyszólván a világ minden jelentős nyelvén, a Citadella korábban keletkezett, mint írói munkásságának a dandárja. Valóban, ha a mű megírásának a kezdetét tekintjük (kb. 1936!), akkor azt láthatjuk, hogy időrendben csupán a Courrier du Sud (Déli futárgép, 1928) és a Vol de Nuit (Éjszakai repülés, 1931) előzte meg. S ezt fontos tudnunk, mert megvilágítja Saint-Exupéry regényírói arcának egyik igen fontos, a kritika által már nagyon korán kiemelt vonását, az író moralizáló hajlamát.

Kritikusai általában erősen hangsúlyozzák azt az állhatatos, szinte megszakítatlan fejlődést, amely a Déli futárgép regényformájától egyenes vonalban vezet el a Citadellához. Anélkül, hogy vitába kívánnánk szállni életének és művének nálunk avatottabb ismerőivel, szeretnénk a magunk részéről hangsúlyozni az előbb említett 1936-os év jelentőségét; sőt úgy érezzük, hogy talán még korábbra is visszamehetnénk, hiszen egyáltalán nem bizonyos, hogy valamely mű megírásának a kezdete egybeesik e mű koncepciójának a megszületésével. Jelen esetben már csak azért sem, mert tudjuk, hogy a Citadella nem eleve kész, határozott terv alapján született, hanem – hogy egy másik francia és egyúttal világirodalmi párhuzamra hivatkozzunk – Pascal Gondolataihoz hasonlóan jórészt sebtében odavetett, legnagyobb részben kidolgozatlan feljegyzések, gondolatok formájában, amelyekre még hosszú átdolgozás és szerkesztés, az író életének utolsó évében tett kijelentései alapján legalább három-négy esztendő várt. a Citadella csupán megjelénésének évét (1948) tekintve későbbi mű, mint a regényei; alakulását tekintve egyidős a legtöbb regényével, sőt – legalább részleteiben – bizonnyal régebbi némelyiknél. Vagyis az a bizonyos fejlődés, amelynek állítólagos betetőződése, az egyre moralizálóbb regények után a nagy elmélkedő, erkölcsi és életelveket nyújtó, szinte minden cselekménytől mentes mű lenne a Citadella, a valóságban párhuzamos a regényeivel, mondhatnánk kíséretéül szolgál e regények sorának.

És valóban: ha jól olvassuk Saint-Exupéry regényeit, azt látjuk, hogy a morális érdeklődés, a moralizáló, gyakran didaktikus szándék elejétől végig fellelhető minden művében. Első kritikusainak egyike, Gide már nagyon korán észrevette, hogy itt valami új felfogásról van szó, a cselekvés előtérbe állításáról, arról, hogy “nekünk főképp arra van szükségünk, hogy megmutassák: mint vagyunk képesek arra, hogy önmagunkat is felülmúljük a megfeszített akarat segítségével.” Az író minden hőse végeredményben az élet értelmét keresi, Gide szerint azt bizonyítja, hogy “az ember nem a szabadságban, hanem egy feladat elfogadásában találja meg a boldogságát.” Ez a feladat végül is a métier, a mesterség fogalmába sűrítődik: legyen bármilyen szerény vagy fontos ez a mesterség, benne teljesedik ki az ember, nyeri el teljes szabadságát. Ez a felfogása regényei közül a Terre des Hommes-ban (Az ember földje, 1939) fogalmazódik meg a legtisztábban; de ha a Citadella számtalan, erről szóló fejezetét olvassuk, akkor itt is, mint a rengeteg egyéb, ismétlődő motívumban és gondolatban, félreismerhetetlen az időbeli párhuzam. Mi azt hisszük, hogy valóban lehetetlen egymástól elválasztani Saint-Exupéry regényírói és moralista-esszéírói működését, legalábbis ami a Citadellát illeti; csak a későbbi, posztumusz megjelenése mondathatta számtalan kritikusával azt, hogy a Citadella mintegy betetőzése, végső konklúziója regényírói működésének. Mi szinte azt mernénk kimondani, hogy a regények a Citadella gondolatainak az illusztrációja. Egy kis túlzással a posztumusz mű amolyan “vezérkönyv”, amely megoldja, megmagyarázza, didaktikus módszerrel érthetővé teszi ennek a mélyenszántó és mélyen etikus műnek a végső mondanivalóját.

Ez az időbeli párhuzamosság lépten-nyomon szemébe tűnik a regényeket már ismerő olvasónak, amikor belemélyed a Citadella olvasásába. Megtalálja benne az író minden nagy témáját, amelyeket már ismer a regényekből. Persze, az újszerűség eleinte meglepő, sőt talán félrevezető, a mű koncepciója és hangneme ugyanis erősen eltér az előzőktől, didaktikussá válik, minduntalan bibliai rezonanciák ütik meg a fülünket, cselekmény nincs, csak példázatok és elmélkedések. De az alapgondolat és a cél ugyanaz: megkeresni az emberi élet értelmét a családban, az igazságban, az otthonban, a mesterségben, a szeretetben, a boldogságban, a testvériségben, a szabadságban, az emberi közösségben s mindezek túlhaladásában egy náluk is magasabb rendű nagyságba emelő erőfeszítés segítségével. Ez az erőfeszítés, ez az igyekezet azonban nem feltétlenül a legnagyobb dolgokban nyilvánul meg. A lényeg: veszendő létünk elcserélése valamire, aminek értelme van. A hímzőrámájuk felett vakoskodó asszonyok gyonyörű, Isten házát ékesítő hímzett terítőkre cserélik el magukat, a gyermekét ápoló anya egy édes mosolyra, a szegkovács meg a deszkát fűrészelő asztalos hajóra, az építész templomra, az uralkodó népe boldogságára. Mindenkinek megadatik a csere lehetősége: az élet elpusztulhat, de amit másokért alkottunk, az megmarad, mint a hímzőnők elpusztíthatatlan remeke vagy az építész évszázadokkal dacoló temploma. Az elcserélődés a mesterségben, mások, a közösség szolgálatában: minduntalan visszatérő témája a Citadellának, de egyúttal alapgondolata Saint-Exupéry egész írói működésének is.

Mindez nagyon szép és emberi. Ám az olvasó joggal teheti fel a kérdést: miért kellett ezt a művet katolikus kiadónak kiadnia? Hiszen úgyszólván egyetlen sorában sem lelhetünk közvetlen hivatkozást az író katolikus felfogására. Már maga a keret is – egy berber fejedelem beszélgetése fiával, majd a fefedelemmé cseperedett s lassan az öregség felé haladó utód elmélkedései – egészen mást enged sejtetni. Ám a keretül szolgáló sivatag, sivatagi erkölcsök, szokások légköre meglepő. Bibliai levegő lengi át ezt a hosszú elmélkedést, az író stílusa helyenként ószövetségi, ódon erővel telített, máshol mintha az Újszövetség, a Hegyi Beszéd visszhangoznék a líraian szép részletekben. Hogyan lehetséges, hogy ez az aktív, harcos életet élt és katona-halált halt író ilyen bibliai hangú művet írt, helyesebben, ilyen mű megírására készült (hiszen a Citadella tulajdonképpen nem készült el!), holott egész életében úgyszólván semmi nyomát nem leljük annak, hogy vallásos, katolikus módon élt volna? Azt tudjuk, hogy mélyen katolikus környezetben nevelkedett, katolikus iskolában végezte tanulmányait, de felnőtt élete folyamán eltávolodott ettől a környezettől, egészen más világban és világfelfogásban élt (?!). Hogy a Biblia rendkívül nagy hatással volt rá, azt egy percig sem lehet tagadni: ezt bizonyítják veretes mondatai, stílusreminiszcenciái, példázatai, a mű egész atmoszférája. De ismerjük egy ifjúkori mondását is: “Helyettesíteni a vallást: nem haszontalan beszéd.” Aki ilyet mond, az bizonnyal nem hívő katolikus. Vagy tévedünk, s mégis az? Talán csak túl sok keserűség gyűlt benne össze, vagy saját gyengeségei elől menekült bele egy új morál keresésébe, amely végül mégis azonos lett – ezt a következtetést nyugodtan levonhatjuk a Citadella végső kicsengéséből – a keresztény morállal, annak legtisztább megfogalmazásával? Már említettük, hogy Saint-Exupéry hosszú időn át a francia szellemi élet egyik irányítója volt, Camus és Sartre oldalán. Hivatkozzunk hát Camus-re, aki megkérdezte, lehet-e, és hogyan lehet szent egy ateista? Saint-Exupéry, úgy érezzük, erre a kérdésre kíván feleletet adni. Eltávolodott a keresztény hittől, élte kora emberének izgalmas, tevékeny életét, de mintha folyton ez a kérdés nyugtalanítaná: lehet-e szent, hogyan tudhat szentté lenni egy ateista? S akit ez a kérdés nem hagy nyugton, aki erre keresi a választ, s nemcsak írásaiban, hanem azzal is, ahogyan életében számtalanszor vállalta a veszélyt, az áldozatot s a végén – önszántából – a halált másokért, egy eszméért, a közösségért, az élet értelméért, azért, amit akkor a legnagyobbnak érzett, az az ember elszakíthatatlanul kötődik a keresztény morálhoz. Tudjuk, hogy amikor ő élt, Franciaország már jó évszázada a dekrisztianizálódás állapotában volt, ám ez mit sem jelent: a kereszténység eszmevilága, vagy ahogyan ma szokták mondani: a zsidó-keresztény életforma, eltörölhetetlen nyomokat hagyott az európai s így a francia gondolkodásban is. A keresztény etika a levegőben volt és maradt, és az irjúkorban magába szívott erkölcsi ideálok tovább éltek, dolgoztak Saint-Exupéryben is, mint e kor annyi más fiában. A Bibliát mindig csodálta, s úgy látszik, alaposan ismerte is. Az erkölcsnek, az erkölcsi törvényeknek gyönyörű foglalatát látta benne. Már említettük, hogy kritikusai folyamatos, megszakítatlan felfelé haladást látnak művében az első regényektől a Citadelláig. Nos, valami effélét láthatunk morális fejlődésében is. Aki jól olvassa a Citadellát, észre fogja venni, hogyan fejlődik – és érdekes módon a Bibliával párhuzamosan – az író etikai rendszere az Ószövetség zordonabb, keményebb, majdnem kíméletlen erkölcsi világától az Újszövetség enyhültebb, megértőbb és az emberi gyengeségeket szeretettel gyomlálgató, javítgató, hozzánk közelebb álló, megértőbb világa felé. Elég csak az első fejezetekre gondolnunk, a megtévedt és sivatagba kitett asszony halálára, s vele kapcsolatban a szigorú fejedelem fejtegetéseire, vagy az alvó őrrel szemben tanúsított igazságos, de kegyetlen szigorra, s aztán az élete végén palotájában sétálgató utódnak hasonló szituációban, az ugyancsak elbóbiskoló őrökkel szemben mutatott elnézésére, szelíd megértésére, vagy a befejező kertész-történet már-már Hegyi Beszéd-szerű, szeretettől átforrósodott hangjára, amely mintha azt mondaná: boldogok az együgyűek… Valóban van fejlődés Saint-Exupéry írói művében, de nem a regénytől a moralizáló esszé felé, hanem a cselekvő embertől a cselekvés értelmét a szeretetben, az emberiség szolgálatában meglelő szabad ember felé, s ez párhuzamosan, egyszerre nyilatkozik meg mind regényeiben, mind esszéiben. De ennek a keresztény etikának tragikus nagyságot kölcsönöz Saint-Exupéry kitartó, makacs Isten-keresése, amelynek láttán az ember kénytelen Pascalra gondolni, s Pascalon túl az arcát elrejtő Istent állhatatosan kereső prófétára, aki tudja, hogy Isten nem mutatja meg magát – vere tu es Deus absconditus -, de mégsem mond le a megtalálásáról. A francia irodalomnak kevés oly megrázó passzusát ismerjük, mint a Citadellának az a fejezete, amelyben a berber fejedelem felhág a hegyre, hogy kérdéseire feleletet kapjon Istentől, ám a sötét éjszakában csupán hallgatag, fekete gránitszikla meredezik előtte, amelyet nem képes szóra bírni. Még a fákon ülő holló sem szólal meg – pedig ő már ennek a szavával is beérné -, s ekkor érti meg, hogy ha szólna hozzá, akkor nem Isten szólna. Tragikus magára hagyatottságának az érzésével szívében száll le a városba, de tudja, hogy a feleletet mégis keresnie kell, s egyszer majd meg is találja, amikor élete eljut a beteljesedéshet, a halálban, amikor már nem lesz többé kérdés…

Pascal nevét többször idéztük ebben a rövid bevezetésben. Nem véletlenül: a befejezetlen mű át nem dolgozott fejezetei határozottan Pascalt idézik emlékezetünkbe. Saint-Exupéry is ugyanúgy készítette jegyzeteit, mint nagy elődje, ő is egy nagyszabású mű megírását tervezte hasonló didaktikus céllal, s az ő művének is majdnem ugyanaz lett a sorsa, mint amazénak: nem jutott rá ideje, hogy befejezze, átdolgozza, végleges formába öntse. S alapgondolata, az Isten keresése, a megtalálás lehetetlenségének tragikus tudata is egyezik náluk.