Kategória: Egyéb kategória

Miért olyan Istenien nehéz föladat ez? Azért, mert ahhoz, hogy ilyen tisztaszeretet-emberek legyünk, vagyis Istennel teljesen kapcsolatban álló emberek, nemcsak kapcsolatban, teljes egységre jutott emberek legyünk Istennel, ahhoz nekünk embereknek magunkból kell kilépni. Istennek ki kell csalogatni bennünket valahogy magunkból, hogy túl lépjünk magunkon és Istent fogadjuk be. Ez a nehéz az egész dologban! Ez ami fölülmúlja az embernek még a gondolatát is! Teremteni olyanokat, akik magukat elfelejtik teljesen és maguk helyett az Istent fogadják be. Ezért nem lehet önmegtagadás nélkül, áldozat nélkül, önmagunknak meghalás nélkül szeretni. Ezek a dolgok elválaszthatatlanul összetartoznak.

Ez a mai három olvasmány a szeretetre akar nevelni. Egészen gyakorlatian, az Isten bölcsességével.

Az első olvasmányban a próféta szeretetre van fölszólítva: arra, hogy a népének gondját magára vegye, lépjen ki annyira önmagából, hogy a népe gondját vegye magára, hogy ha vét az a bűnös, merje figyelmeztetni Isten nevében, a bűnös saját érdekében. Még akkor is, ha a Próféta életét is kockára teszi. Amilyenek az emberek: ha figyelmeztetjük őket, a vad ember mindjárt nekimenne annak a figyelmeztetőnek.

A másik olvasmány is így érthető: csak szeretetre vagyunk kötelesek egymás iránt, semmi másra. Szép. Jól hangzik, hogy semmivel se tartoztok, csak a szeretetettel. Hiszen a szeretetben minden benne van. Az egész törvény, minden benne van, ez is innen érthető. Mert ha csak szeretettel vagyunk egymásnak adósak, akkor az azt jelenti, hogy magamnak meg kell halni, és a másikat be kell fogadnom mindenestül. Csak szeretetre, semmi több? Csak mindenre…

Isten eljárása, hogy bennünket szeretetre emeljen, igazán mesteri. Mert ott kezdi, hogy az emberbe beleidőzítve, betáplálva ott van a szerelem. Az egyedüli ember először csak egyvalakire lobbanjon lángra, gyulladjon föl, hogy magát is felejtve, legalább azt a másikat befogadja.

De hogy csalogat Isten erre! Ráhangolta már az embert kezdettől fogva a másikra, hogy az kedves legyen előtte, ne olyan mint ő, hanem másféle. Szép legyen, valami vonzó legyen benne, akkor majd csak kilép magából az ember érte. Aztán azt a kettőt úgy rögzítette, azt úgy időzítette, hogy befogadjanak egy harmadikat, akit nem nehéz befogadni, mert a testükből való, az életükből, az emberi természetet átadják neki, közvetlen közelségben van hozzájuk, hát ez csak nem nehéz.

És akkor valahogy a család érdekében már a szomszédságot is be kell fogadnia az embernek magába: mindig kijjebb és kijjebb csalogatja az embert az Isten önmagából. Csak így jön aztán Isten.

Nem mindjárt azzal kezdi Isten, hogy szeresd Uradat, Istened, most már az Újszövetségben teljes szívedből, teljes erődből – hanem a felebaráttal. Erre figyelmeztette az Úr Jézus azt a farizeust. Isten itt kezdi.

Akkor aztán jön Isten megtestesülve, emberré szegényedve, kicsinyedve, hogy most már Istent így fogadjuk be, emberként. És milyen borzasztó nehéz volt a zsidóságnak befogadni az Úr Jézust! Nem akarták, csak egy kis rész fogadta be azt az Istent, aki emberré lesz és igaz, és mindenben Istent képviseli.

Mert itt már óriásit tágul a dolog. Egy ilyen Istent befogadni, mint Jézus Krisztus, aki ember, aki aztán a bűnöst úgy befogadta, hogy magára vette a világ bűneit! Nem figyelmeztette az embert a bűneire. Vagy ha mégis, akkor úgy figyelmeztette, hogy magára vette a világ összes bűneit. Ez már igazán nagy figyelmeztetés annak a bűnösnek! A keresztig magára venni a világ bűneit! Hogy ne menj ezen az úton!

Ezt az Istent befogadni, ezt az Istent, aki önmagát így el tudta veszíteni a keresztig! Ilyen biztatást ad az embernek is, hogy hát ne sajnáld magadat, lépj ki magadból, gyere ki drágám – csalogatja az Isten ki, hogy annyira ki kell jönnöd magadból, hogy engem fogadja be. Isten szeretettel csalogat, a végső szándéka az, hogy szeretet emberré tegyen bennünket, istenné tegyen bennünket. Ez aztán nagy föladat Istennek!

A harmadik olvasmány, az Evangélium egész konkrét ponton nevel bennünket szeretetre. Ha a másik ellenünk hibázik: a legkényesebb dolog. De nem azért veszem négyszemközt magamhoz azt a másikat és figyelmeztetetem, mert engem bánt, hogy ő ilyen, hogy kellemetlen nekem, hanem azért, mert a felelősséget őfölötte annyira magamra vállaltam, annyira érdekes ő számomra, hogy fáj nekem, hogy ő vét. Vét ellenem, vagy nem ellenem, az már mellékes, de vét és a vétke az rossz neki, az már Istentől távol tartja.

Szólok neki. Ezért már ki kell lépni az embernek magából. Magamra veszem azt, hogy neki szólok – nem a másiknak szólok, mint szoktuk csinálni. Én is tapasztaltam, hogy a harmadiktól hallottam meg, hogy nekem mit akarnának mondani, vagy bennem mi a kifogás. Nem jó ez. Nem merték az illetők magukra venni, hogy engem négyszemközt elővegyenek, hogy nézd, így és így áll a dolog, ez már mégiscsak sok.

A másik lépés: még jobban lépj ki magadból, végy magad mellé másik kettőt, aki az illetőhöz közelebb áll talán, mint te, mert téged nem fogadott be, rád megdühösödött, mert szóltál neki. Végy kettőt és úgy szólj: ez még többet kíván tőlünk.

De még akkor sem nyugszik meg, nem hagyja az Úr Jézus, hogy megnyugodjunk a másik vétke fölött, mert az rossz neki. Hát osszuk meg a dolgot, az ügyet az egyházzal, bízzuk hivatalosan az egyházra, vonjuk be a dologba azt, aki az egyházat képviseli.

Ha rá se hallgat, akkor bízd Istenre az ügyet. A pogányok és a vámosok gondja Istené volt, nem Izraelé.

De még ezzel sem fejeződik be a dolog. Mintha biztos akarna lenni az ember, hogy Isten majd kisegíti őt vétkéből: elkezdek imádkozni érte. És nem csak magam, hanem az imában is magam mellé veszek még kettőt vagy hármat, akkor aztán már biztos meghallgatja Isten. Ennyire magunkévá köll tenni a másiknak a javát!

Így emel Isten bennünket, nevel a szeretetre. Látni, hogy emögött valóban a tiszta szeretet van. Micsoda távlat áll előttünk, amire Isten föl akar bennünket emelni! Igen, az ár is nagy, magunkat elhagyni, magunknak meghalni. Tudom, hogy csak ezen az áron lehet, tudom, hogy Isten szándékában ilyen veszedelmes dolog van velem szemben. De vágyom rá, hogy ez a veszedelmes dolog megtörténjen, vágyom rá, hogy Isten a halálom árán is megszabadítson magamtól engem, hogy szeretni tudjak.

Hát, testvéreim, bizony, ha megnézzük, hogy ezen a végtelen úton mennyire jutottunk, bizony azt kell mondani, hogy jaj, de nagyon a kezdet kezdetén állunk még. Hát fogjunk össze, haladjunk napról napra ezen az úton a szeretetben, és kérjük ketten-hárman, de nemcsak ketten-hárman, hanem mindnyájan, hogy itt legyen körünkben az Úr Jézus, és meglegyen igazán, amit kérünk!

hány sor van úgy   ember életbe óvatosan  akar  menni

életbe  ne  törtjen vele úgy  is csinálja  életbe törekszik

ara  ne  legyen   de  bármikor  közbe  jöhet  valami

akár menyire  óvatosan közlekedik illető életébe,így 

volt  ember elmegy   ki kutyát   etetni de óvatosan teszi

meg  lépést  de kutya   mondjuk  nagyon játékos és

elkezd   ő játszani  kutya  te    mondjuk nem számitól

ara  amit  ő  cselekedik  gazdájával ő csak játékból lökőt

emberen de  kutya  szegény aki  szórakozott volt 

nagyon nem gondol rá  abból baj lesz amikor játszott

mondjuk  kutya  cselekedte lökést másik emberen

meg te  mondjuk  gazdi lökést kutya tette baj lett belőle

nem számítottunk arra baj lesz belőle  ilyenkor  meg

történt  baj  mind ketten bánják ami történt másikkal

várja  az illető  meg  gyógyuljon. én így  voltam éltbe

óvatosan  közlekedek   itthon úgy is  lépek ne legyen

gond belőle én elkezdek  óvatosan lépni egyszer meg

roggyan  térd  olyan össze zuhannál de nem csak

meg térdem ép  gond térdemmel kezelem  jobb

legyen ne legyen gond

Az események sorában sokkal, de sokkal nagyobb, tágabb, beláthatatlanabb eseménysor az, hogy a fölismerésre eljussunk, és hogy Isten nekünk valóban ki is nyilatkoztassa azt a tényt, amely magába véve a dolgok alapjában ott van.

Ezt a nagy távolságot a tény és a fölismerés között éppen az evangéliumban jelzett esemény mutatja legjobban: Heródes meg Jeruzsálem. Heródes megtudta a puszta tényt, hogy a várva-várt, a megjövendölt megérkezik, most kell neki jönnie. És hogyan reagált rá? Milyen mérhetetlen messzi volt még ez az ember attól, hogy igazán fölismerje, hogy mi ennek a ténynek a jelentősége, hogy az üdvösségére fordítsa, hogy megtérjen!
Hasonlóan Jeruzsálem is. A szentíráson, jövendöléseken nevelkedett, páratlanul vallásos választott nép és a teológiailag annyira művelt vezetők, a papi réteg, az írástudói osztály tudta, hogy minek kell történnie: el kell jönnie a Megváltónak. Várták, egész történelmük, egész életük beteljesedésének tekintették, elő voltak készítve.

S mégis… ugye, milyen messze sodródtak attól, hogy azt a megígért, és akkor megvalósult eseményt, a Megváltó jöttét, a maga valóságában fölismerjék; megtérjenek, üdvösségükre fordítsák, és egészen hűségesen rendezzék az életüket, és eljussanak az üdvösségre! Hogy igazán kinyilatkoztassa nekik Isten azt, ami megtörtént!

Nézzük meg: azóta már két évezred vége felé járunk, és minden kor, minden keresztény nemzedék mennyire más és más utat tett meg a Megváltó fölismerésében! Mennyire más és más oldalról próbálták megközelíteni, és közben milyen messze, borzasztó messze tudtak járni keresztény nemzedékek is a Megváltótól, mikor képesek voltak évszázadokon át egymással vitákba bonyolódni és összeveszni, gyűlölködni, kardra, fegyverre menni! Még nemrégen egy, két-, három-, négyszáz évvel ezelőtt is vallásháborúk törtek ki! S most is: keresztény ágazatok, részek hol vannak egymástól, hol vannak az Úr Jézus igazi fölismerésétől, vagy legalább is a fölismerés követésétől? Attól, hogy megértsük, mit akar az Úr Jézus, mi az a keresztény egység, egy akol, egy pásztor? Mik a gondolatai az Oltáriszentségről, a szentségekről, az egyházról?

Tehát látjuk, hogy mennyire külön mozzanata, külön oldala a dolgoknak, hogy megszületik Jézus a júdeai Betlehemben, és hogy a bölcsek elindulnak: eljönnek, fölismerik őt és leborulva imádják.

Fantasztikus, meseszerű a bölcseknek útja is, a fölismerésük útja. Azt jelzi ezzel a Szentírás, hogy Istennek éppen olyan nagy műve ám a hit ajándéka, a hitre elvezetés, a hit létrejöttének a folyamata az emberi lelkekben, mint amilyen nagy titok maga a megtestesülés.

Isten műveli mind a kettőt, természetesen a mi közreműködésünkkel. De a tényhez, a megtestesüléshez a feltétel Mária csodálatos, tiszta, hűséges közreműködése volt.
Ahhoz azonban, hogy mindnyájan fölismerjük, bizony nem mindig Máriáé a közreműködés.

Gondoljunk mindnyájan a magunk megtett útjára: hogyan működtünk együtt a kegyelemmel, a lelkünk ajtaján állandóan zörgető, és életünkben jelen levő kegyelemmel? Mária módjára viselkedtünk?

Addig, amíg Máriával megtaláljuk Jézust, amíg Máriába öltözködünk, és karunkra vesszük a Megváltót, nagyon hosszú az út, és nagyon változatos. Mindegyikünknek más az útja a csillag megjelenésétől és föltűnésétől.

A bölcsek 1600 km-es utat tettek meg. Ez reális, tényleges történelmi dolog volt ám! Isten gondviselése azon a vidéken, a Tigris és Eufrátesz között valóban az akkori Föld csillagászati tudományának izzó központját hozta létre valahogyan. És ott tudták, hogy a Jupiter királycsillag, a Szaturnusz pedig a zsidó nép csillaga. És pontosan Jézus születésekor – az időszámításunk most nem helyes. Dionysius Exiguus apát, amikor kezdte megszerkeszteni a Diocletian helyett az időszámításunkat, akkor nagyon egyszerű eljárást választott és körülbelül hét évet tévedett; tehát hét évvel korábban született meg ténylegesen az Úr Jézus – tehát akkor a Jupiter és a Szaturnusz egészen közel álltak egymáshoz, és különleges fényt árasztottak. Ezek a bölcsek – egy egész papi osztály – akkor állampénzen meg voltak bízva a csillagok figyelésével. És eljöttek – mint ahogy Sajnovits János idején elmentek ezek a tudósok föl a lappok földjére megfigyelni egy napfogyatkozást, ezek is eljöttek – Betlehembe megfigyelni, hogy a zsidók csillagának és a királycsillagnak a találkozása valóban azt jelenti-e, hogy megszületett a zsidóknál az a bizonyos király. Az, akit – Zarathusztra hatására – egész perzsa földön és Babilonban mint megváltót, mint az igazság tanítóját várták. Valóban eljött-e? S Jeruzsálemben megtudták, hogy nem tévedtek.

És mikor Jeruzsálemből a Jaffa kapun elindulva délnyugat irányába fordultak, valóban ott volt, kiszámították pontosan. Meg is maradtak a csillagregiszterek: az akkori kor csillagászati följegyzései pontosan megmaradtak, megtalálták őket.

Jeruzsálemtől délnyugatnak fordulva ott volt a Szaturnusz és a Jupiter egész közel egymáshoz, és a kettő együtt rendkívüli fényességet adott. És pontosan követte az útjukat: mikor Betlehem felé fordultak, ott ragyogott az akkori Betlehem városa fölött a fényes csillag; vezette őket. Az már a kegyelem útja volt bennük, a lelkükben, hogy ők mindezt fölismerték, és hogy imádták, és ajándékokat adtak.

Itt segített engem egy nagyon fontos meglátáshoz egy német dominikánus atya, Josef Pieper: megláttam, hogy a teremtő szeretet a mi oldalunkon hova bújik meg bennünk, hol rejtőzik, a mi teremtő szeretet-képességünk hol van, miben van.

Ez a Josef Pieper miután megállapítja, hogy a német nyelvben csak egyetlen szó van a szeretetre – magyarban is tulajdonképpen –, azt elemzi, hogy mi történik, mikor én kimondom valamire azt, hogy „szeretem”. Mint például ezt a berendezést, ezt a kis készüléket, vagy barátomat, testvéremet, szüleimet, feleségemet szeretem. Mi történik akkor? Mi megy végbe? Mi van a szóban? A legkülönbözőbb dolgokra tudom kimondani, hogy szeretem; még Istenre is, az egész világra. Mit rejt ez a szó valamennyi esetben?

S akkor negatíve megállapítja, hogy nem az eszemhez tartozó valami ez elsősorban, amikor azt mondom: szeretem. Ez egy hozzáállás. A hozzáállásunk ugye az akaratunkhoz tartozik. Az akaratunknak a megnyilatkozása ez, onnan jön elő ez a szó, ott van a fedezete. Az akaratunkról nem tehetünk, hogy ilyen, azt nem mi alkottuk, annak a szerkezetét a teremtő adta meg, hogy képes az akaratunk ezt kimondani, vagy akaratunkra támaszkodva ezt kimondjuk. Az akaratunk természete olyan, hogy én valamihez így hozzá tudok állni, és ezzel a szóval, hogy „szeretem”, olyasmi megy végbe, mint mikor a gyerek kitárja a karját és megöleli az édesanyját vagy édesapját. Az akaratunkban is egy ilyen ölelő gesztus rejtőzik. Amikor azt mondom, „szeretem”, beveszem az akaratomba, beveszem a gondomba, mert jónak találom; de jó! Látta Isten, hogy jó, mindarról, amit teremtett, bevette a gondjába, akaratába.

A szeretet ehhez a képességünkhöz tartozik, itt jelenik meg az életünkben, belénk programozva. És azért merte Isten ránk bízni ezt a teremtést, amiről ő látta, hogy jó, mert ezt a képességet ő belénk teremtette, hogy mink is tudjuk látni valamiről, hogy jó, és mink is be tudjuk venni a gondunkba, szeretetünkbe.

Tehát valamennyire minden szeretetnyilatkozatunk mögött ott van az a valóság, hogy bevesszük a gondunkba és azt mondjuk rá: de jó, hogy van. Persze mindegyikünkben más szinten, más módon helyezkedik el ez az akarati képesség és másra és másra tud irányulni és más az intenzitása.

Akkor jöttem erre élményszerűen rá, mikor én ezt a Pieper-könyvet németül olvastam, épp akkor Kelet-Németországban volt az utam és sokat tartózkodtam vonaton – Magdeburgból Erfurtba, az két óra gyorsvonaton, ha nem több. Akkor olvastam és fedeztem föl, ceruzával mindent jeleztem, aláhúztam; borzasztó nagy fölfedezésnek éreztem ezt.

Amikor hazajöttem, itt, a ház előtt, itt, ebben a virágos részben dolgozott az egyik nővér, tűző napon, dél felé. Szalmakalapot vett föl a nap ellen, vékony, hosszú kapával kapálgatott. Rászóltam, hogy hát a vérnyomása is ingadozó, szíve is rossz… s akkor rám nézett, a hosszú kapanyélre kicsit támaszkodva, s azt mondja: atyám, szeretem a virágokat. Képzeljétek el, én ezzel a fölismeréssel, hogy a szeretet hol lakik bennünk, hallom ezt, s rettentő elszégyelltem magamat. Mert magamban mindjárt az volt, hogy én is szeretem a virágokat. De milyen különbség van ennek a nővérnek a virágszeretete meg az én virágszeretetem között! Én szeretem, mikor már megvannak készen, gyönyörködik az ember bennük; az illatát élvezem, ő meg már gondoskodott róla, hogy a rothasztóból komposzt kerüljön a virágágyakba, azokat előkészítette, aztán elültette vagy magról, vagy szerzett palántát, ismeri az egészet, megtervezte, öntözi, kapálja… hogy vette gondjába ő, hogy szereti a virágokat ő – és hogyan szeretem én, aki csak egy pár virágnevet tudok mindössze, és hozzá se nyúltam a virágkerthez…

Nagyon bevilágított nekem akkor. Az vigasztalt, hogy én is beveszek valamit a gondomba. Az én szeretetem másra irányul… És ugye mikor ezt így felfedezitek, azonosítjátok magatokat a Pieper bácsinak ezzel a nagyszerű meglátásával, kifejtésével, akkor – gondolom – nálatok is felmerül, hogy hogyan áll az én szeretet-képességem, ami az akaratomba, létembe van írva, és mire vonatkozik, milyen gonddal, milyen intenzitással, odaadással veszem én be azt az én lényembe, amit én szeretek.

Moszkva fejedelmei erős és szilárd államot hoztak létre. De ennek az államnak az alapja a hatalomtól való félelem és mindenki szolgálatra kényszerítése volt. Többé már nem kívánta meg az önkéntes áldozat szellemét, mely szentségre vezethetett. Az egyház a világi hatalomra bízta a nemzeti állam létrehozását és megformálását, amelyben korább maga is oly elevenen közreműködött. Azonban az igazságtalanság, mely – mint mindenütt a világban – a moszkvai államban is uralkodott, a keresztény lelkiismeret szerint korrektúrára szorult, hogy a dolgok állása helyrebillenjen. Ez a lelkiismeret annál nagyobb szabadsággal és tekintéllyel tudott ítélni, minél kevésbé volt a világ foglya, minél radikálisabban tagadta azt meg.

A „Krisztusban való bolondokat” úgy fogadta az Egyház, mint Krisztus igazságáért küzdőket a nyilvános életben. Az egyház harminchatot nyilvánított közülük szentnek. Azok száma, akik nem lettek kanonizálva, ennél sokkal több.

Az orosz irodalom is megformázta a „Krisztusban való bolond” típusát. Puskin „Borisz Godunov”-jában a Jurogyivij Ivánt, a „Bolsoj Kolpak”- ot a színpadra is bevezeti. Moszkvában élt Rettenetes Iván fiának, Feodor Ivanovics cár idején.

Mesélik, hogy „szívesen szemlélte a napot és közben az Igazság Napjára (Sol Iustitiae) gondolt”. A gyerekek kigúnyolták, de ő nem büntette meg őket, hanem csak nevetett és előre megmondta nekik jövőjüket. Tolsztoj „Gyermekkor és ifjúság”-ában Jurogyivij Grisával ismerkedhetünk meg. Gyönyörűek az oldalak, melyek a csavargó éjszakai imáját írják le és Dosztojevszkij Szoszima sztarecének bemutatásához hasonlítanak. Tolsztoj vázolja a bolond Vászenyka portréját is. A 19. század első felében élt Tula kormányzóságban és szentség hírében állt.

Mindezekből jogosan következtethetjük, hogy a jurogyivij-ek szentsége jobban elénk tárja az orosz ember nemzeti és lelki sajátságát, mint bármi más. Krisztus és keresztjének szeretete ott él minden orosz szívében, aki valóban hisz Krisztusban. Ezt a szeretetet élték meg ezek a szent bolondok a legvégső határokig.

A szellemi-lelki nomádság és a korlátlan individualizmusnak a szabadsága teljessé vált ezeknek a „bolondoknak” az életében. Minden forma és mérték megvetése, mindenben az „abszolút” utáni sóvárgás, minden „jó szokás”, örökérvényű szabály, kispolgári szellem elleni gyűlölet mindenféle formája jól nyomon kísérhető a „jurodsztvo”-ban. Épp ez az orosz ember legtitkosabb hajlamainak szintézise és csak így magyarázható a „Krisztusban való bolondok” sikere és emberfeletti önátformálódása.

Csak Oroszországban volt sikerük? Kétségbe vonható. Az első jurogyivij nyugatról jött orosz földre. És amikor sok más lelket lángra lobbantott, elterjedt Oroszország határain túl is. Az újabbakban is hasonló vonzalom támadt Krisztus szeretete és keresztje iránt, ami aztán hasonló tettekre is sarkallta őket. Gondoljunk csak szent Ulfra, aki a 8. században élt vagy Assziszi Szent Ferenc aszkétikus kezdeményezéseire, vagy Istenes Szent Jánosra, vagy Néri Szent Fülöp „ritka ötleteire” a 16. században!

Egy 17. századi gyűjteményben – „Lelki énekek az isteni Szeretetről” – találjuk a következő kis verset:

Ebben a dalban vannak talán költői hibák, de érezzük benne a Lélek igazi erejét. Aki olvassa, önkéntelenül is a 16. század Moszkvájában érzi magát, egy Vaszilij Blazsennij-i atmoszférában. Ám e dal Bordeauxban keletkezett és megfogalmazója egy jezsuita: Josef Surin (1600 körül). És mégis alig találhatunk máshol hasonlóan világos és kimerítő bemutatást a jurogyivij-ről.

Akármit is mondanak egyes ortodox teológusok: vannak olyan nüanszbeli különbségek a nyugati és keleti vallási magatartás között, amelyek népi karakterből adódnak, de alapvető különbség nincs közöttük. Honnan is lenne? Hisz mindkét áramlatnak egy és ugyanaz a forrása: az Atya, aki magához vont, a Fiú, aki megmutatja az utat és a Szentlélek, aki egyesít!

Lehetsz Te a világ legfantasztikusabb szilvája, érett…, zamatos…, kívánatosan édes, és kínálhatod magad mindenkinek, de ne feledd: lesznek emberek akik, nem szeretik a szilvát. Meg kell értened: Te vagy a világ legfantasztikusabb szilvája, és valaki, akit kedvelsz nem szereti a szilvát, megvan rá a lehetőséged, hogy banán legyél. De tudd, ha azt választod, hogy banán leszel, csak középszerű banán leszel. De mindig lehetsz a legjobb szilva. Vedd észre, hogyha azt választod, hogy középszerű banán leszel, lesznek emberek akik nem szeretik a banánt. Töltheted életed további részét azzal, hogy igyekszel jobb banán lenni, ami lehetetlen hisz Te szilva vagy, de megpróbálkozhatsz megint a legjobb szilva lenni…

–A szeretetnem is hagyja bezárni magát A szív az csak jelkép. Valójában nem kincseskamrája a szeretetnek. Mert. Szétfolyik az emberben. Amikor megsimogatom az arcodat, az ujjam begyében van. Ha rád mosolygok, ráül a szájam szegletére, és onnan árad szét. Amikor elesel,  és felemellek, erővé válik a két karomban. 

–Küldj szeretet mindenfelé: északra,  délre,keletre, nyugatra. Csodálatos perceket élhetsz majd át, tapasztald meg, milyen a világmindenség abszolút középpontjában lenni.

–Ha csak egyetlen olyan ember vonzáskörébe bekerülsz, aki szeretet sugároz, csodálatos élményben lesz részed. Ha csak egyetlen percre is belépsz a szeretet mindentől megvédő csarnokába, és arra gondolsz, hogy te is szeretet hozol magaddal, neked magadnak is csodálatos élményben lesz részed.

 –Nézz hosszan és kitartóan azokra, akik szeretetteljes életet élnek. Figyeld meg, milyen szépen öregszenek. Figyeld meg, milyen kevéssé fontos számukra a jólét vagy a rang. Figyeld meg, milyen sok ember keresi a társaságukat. Figyeld meg mosolyukat.

 –Emberi kapcsolataink minőségét nem határozza meg a kor, a bőr színe, jólét, nem vagy szexualitás. Emberi kapcsolataink minőségét csupán egyetlen dolog határozza meg: a szeretetre vonatkozó tudásunk.

–A szeretet, a szerelem nem egy tündérmese! Nem a szerencsén múlik, és nem a véletlenen. Te hozod létre! Ha szereted magad, akkor élsz vele. Ha nem, úgy várhatod, keresheted a boldogságod, nem fog Rád találni!

–Az ember nem azért szereti a maga választottját, mert a legkülönb, hanem ellenkezőleg: azért hajlandó könnyű szívvel lemondani a legkülönbről, mert szereti őt.

 –Tudod, olyan ritkán jön össze, hogy két ember igazán szeresse egymást. Vagy az egyik szerelmes és a másik elfogadja, vagy csak valami összetartja őket. Fogadj meg tőlem egy tanácsot: ne okozz másoknak bánatot, meg szenvedést. Ha szereted őt, úgy tedd, hogy ő is boldog legyen. Hisz olyan rövid ez az élet és annyira kevés jó dolog jut belőle, hogy azt a pici kis örömet el kell fogadnunk ami néha jut

úgy terveztük  nyári  programjainkat a  hogy a

nyári szünetbe  is  tudjunk  néha egy  kicsikét

kirándulunk idén  nyáron találkoztunk egy 

pársor  el kirándultunk  egy  pár  helyre .juliús25én

el  látogatunk   Bercelre egy  nyugdíjas  otthonba

oda  helyezték el  Jenei Lacikát  ,Erzsike barátját

oda  mentünk el   meg látogatni őt nagyon

örült nekünk  hogy  meg látogattuk őt.. idén

nyáron el látogatunk gereben tanyára nagyon 

szép hely  öröm volt oda ellátogatni  gereben

tanyára  .közösösen csömöri társasággal akivel

meg  ismerkedtünk nem olyan   régen közös

programot szerveztünk el látogatunk Szücs Bettike

kertjébe  körül néztünk szép volt  minden azon

helyen volt  mint  meg  csodálni Szücs Bettikéknél

sok  csodálatos dolgok voltak ott jól éreztük

magunkat meg idén    nyáron  nem olyan  rég 

csatlakozott közénk csörgi Marika néni  nagyon

jó  érzi magát  társaságunkba most   mi idén

nyáron  meg látogattuk őt  a  csodálatos  kertjét

ott  is  sok  csodálni való  volt jó éreztük magunkat

nálunk  .augusztus elejére egy  csillag leső

program lett volna de  jött közbe  valami  baj és

kénytelenek volni azt  programot  elhalasztani

mert   egészünkre  ment  volna olyan levegő  volt

levegőbe  káros  nem szerettük  volna bajunk

legyen  így   csillagleső programot kénytelen

voltunk  el halasztani .foglalkozást  szeptember 2

hetébe  fog  kezdődni a foglalkozás nálunk

szeptember első hetébe  takarítással kezdjük  azt

hetet bent foglakozás rend legyen nálunk

 Az ünnepeken érzünk meg valamit a békéből, mikor a hét munkájával elintéztünk mindent, kitakarítva mindent ünneplőbe öltözünk: ez a zavartalanság a másik eleme a békének.

De még ez sem elég: kell, hogy ennek a teljességnek, ennek a zavartalanságnak valami köze legyen hozzánk, hogy a miénk legyen: a béke harmadik eleme talán a legnehezebb eleme, hogy megdolgozzunk érte. Hogy mikor túljutunk egy hatalmas teljesítményen, talán amikor az érettségi vizsgát letettük, akkor éreztük meg ezt: na, megdolgoztunk valamiért.
Vagy mikor egy nagy megpróbáltatáson jut túl az ember, meghurcolták, igazságtalanság érte, megfosztották az embert jogaitól, szabadságától, s akkor visszanyeri az ember.

Vagy talán háborúk után az a vezér, aki békét köt, aki megharcolt azért, hogy új rend lépjen életbe.

Ez a béke legnagyobb, legnehezebb eleme számunkra.

Mindezek jellemzői a békének. De mi az a béke? Honnan jön? Mi a forrása? Ha ezt kutatjuk, akkor Istenre találunk. A javak teljessége őnála van. A zavartalanság őnála van. És a miénk akkor lesz, mikor egy élet küzdelmét, harcát végigharcoltuk.

Mint érdemet akarja Isten, hogy ő a miénk legyen: mint megérdemelt jutalom. „Én leszek a te igen nagy jutalmad.”
Látni: a kinyilatkoztatás szerint a békétlenség forrása az, hogy Istennel szembehelyezkedik az ember, nemet mond az istengyermekségnek, az Istennel együttműködésnek. Onnan ered minden békétlenség, félelem, zavar, nyugtalanság, ütközés, ellenségeskedés. Istenhez kell egészen térnünk, hogy kóstolónk legyen a békéről, békéből.

„Béke fejedelmének” hívjuk az Úr Jézust, ő az, aki ezt a bűnnel elindult hihetetlen káoszt, zűrzavart, kínt, gyötrelmet, félelmet, sötétséget, ezt az egész világát a békétlenségnek, a gonosz léleknek, a békétlenség szellemének, ezt legyőzi. De mivel győzi le? Szent Pál azt mondja, hogy az Úr Jézus keresztjében van az ő dicsekvése.

A béke szabálya az, hogy számára keresztre van a világ feszítve, és ő is a világnak. Az egyetemes, örök, igazi, az egész emberiség, az egész teremtés számára létrejövő béke titka: az Úr Jézus keresztje. Azon a kereszten az Úr Jézus szeretetáldozata az, hogy magára vállal minden bűnt. Hogy önmagában kiengesztelte keresztjével, Istennel a világot, és most már a kereszt tövében fakad a béke folyama az egész emberiség számára. „A keresztfához megyek, mert máshol nem lelhetek békét, nyugodalmat lelkemnek.”

Ezért Isten igéje számunkra ma az, hogy a kereszthez menjünk, a keresztáldozathoz. A keresztáldozat tesz helyre minket. És ez itt fakad a szentmisében, amikor az Úr Jézus élő áldozata megnyílik. Ezért szeretjük mi öntudatlanul is annyira a szentmisét. Itt halljuk azt, hogy „béke legyen veletek” – máshol nemigen hallani a világon, vagy ha mondják, akkor csak mondják, hogy „béke, béke”, de nincs béke. Ezért szeretjük mi annyira az Úr Jézust, a béke fejedelmét, forrását. Ezért, hogy úgy ragaszkodunk hozzá. Ezért érezzük azt, hogy ha valaki közülünk befejezi az életét, akkor békére talál.

És a békét vinni kell: az Úr Jézus ezt a megbízatást adja mind a hetvenkét tanítványnak, vagyis minden tanítványának. „Menjetek, s ahova betértek, ott mondjátok azt, hogy béke.” De csak akkor tudjátok mondani, ha veletek van az a béke, ha mindennap az Úr Jézusból, az ő áldozatából merítitek a békét, ha szeretetében megtaláljátok a békét. Akkor tudjátok adni egymásnak is.

Olyan szép az, amikor bocsánatot kérünk egymástól, ha vétettünk valamiben egymás ellen: helyreáll a béke, a szeretet békéje. Egyik őszintén elfogadja a másik hibáját, a másik meg belátja, hogy vétett a másik ellen. Mi a béke emberei vagyunk.

Az anyaszentegyház pedig az emberiség számára a béke forrása. A nemzetekben, a nemzeteken belül, az emberiségen belül az jelent nyugtalanságot, hogy valahol feszültség van. Egy társadalmon belül túl gazdagok és túl szegények vannak. Elnyomatás: egyik nép rátelepszik a másikra. Míg ezek a hullámok helyre nem állnak, nem lesz béke itt.

Az emberiség békéjének forrása az anyaszentegyházban van. Az emberiség egységének és békéjének a titka. A világnak nincs békéje soha, de valamit érez abból, hogy az egyházban kell lenni a békének. Figyelme központja azért csak az egyházon van. Az embereknek a figyelme a keresztényeken van.

Könyörögjünk ma szívből ezért a legnagyobb ajándékért, az ajándékok teljességéért, hogy ezt mindig lelkünkben hordjuk, de mindig vigyázzunk, hogy ez ne passzív, az önzés békéje legyen, hanem az Úr Jézus békéje, amit adjon meg mindnyájunknak és meghalt testvéreinknek is, hogy békében, az Isten örök teljességében nyugodjanak.
Örülj, Jeruzsálem, s ujjongjatok ti is mind, akik szeretitek! Örüljetek és vigadjatok, akik gyászoltatok miatta!
Hogy tejével táplálkozzatok és jóllakjatok vigasztalása ölén, és elteljetek gyönyörrel dicsőségének emlőjén.
Mert ezt mondja az Úr: Íme, kiárasztom rá a békét, mint folyamot; és mint kiáradt patakot a nemzetek dicsőségét. Ölükben hordozzák csecsemőiket, és a térdükön becézik őket.
Mert a fiút, akit az anyja vigasztal, úgy vigasztallak meg én is titeket; [Jeruzsálemben leltek vigasztalást.]
Ennek láttán örülni fog szívetek; csontjaitok, mint a fű, sarjadoznak.

És itt van gyakorlatilag a mi életünk legnagyobb problémája is. Elérkeztünk a hétköznapi életünk legnagyobb kérdéséhez.
Az ember aggodalmaskodik: mi lesz, ha teljesen kiszolgáltatom magamat? Nem adhatom át a másik kénye-kedvére magamat! Mert az ember olyan, ha kicsit adok, akkor az egész kell. Jaj, mi lesz? Az egész életünk tele van ilyen dolgokkal: mindent… de azt már aztán nem. Azt már nem bírom, összeomlanak az idegeim stb.

Ez egy sajátos minden nap visszatérő problémája a szeretetnek. A főparancs itt bukhat meg: a mi kicsinyességünkön. Amikor nem megyünk át, mint az özvegy: az egyik is, meg a másik is.

A másik özvegynél ugyanazt látjuk. Az utolsója, amije volt az a két garas. Mégis odaadta – és mindenkinél többet adott.
A mai vasárnap ezt tárja föl: észre kell vennünk, hogy pontosan itt van az a titok, amit az Úr Jézus főpapként is megvalósított. Ameddig bőven van, ameddig gazdagok vagyunk, és sokat tudunk adni, addig nincs probléma. A probléma ott jön elő, amikor látszólag elfogy mindenünk. Ott köll a hit, ott köll a remény, ott van szükség a szeretetre, ott lehetünk nagyok. Ott tágul ki a nagy lehetősége az életünknek. Az öregségünk is ilyen, mikor már látszólag nem tudunk adni semmit, haszontalanok vagyunk, kifogy minden: éhség, szárazság.

A mai evangélium és az olvasmányok megmutatják, hogy nem fogyhat ki minden. Jön Jézus, a próféta és nemcsak a szavával, hanem az egész életével útbaigazítást ad, mond valamit. Azért van idetéve a két özvegyasszonyról szóló jelenet közé mintegy a harmadik olvasmány a főpapról, hogy egyszer s mindenkorra bement a nem kézzel épített szentélybe, megtanított bennünket mindent odaadni. Mert a fő törvény, a szeretetnek a titka itt kezdődik. Ez fejezi ki azt.

Más szóval az áldozat, itt van az áldozat. A mi főpapunknak nincs szüksége több áldozatra, mert Ő egyetlen áldozatával tökéletesen tudott adni, az adás legteljesebb művészetére jutott, mindent odaadott. Nem tett kikötéseket, hogy igen, de Júdást, azt nem… hát már mégse… hogy csókkal áruljon el, és úgy adjam oda az életemet? Vagy: ezeknek, a főpapoknak? Azt már nem! Nincs semmi kikötés az életében. Vagy: ilyen gyáva tanítványok között, akik megfutnak az ember mellől, pont, mikor a legnagyobb szükség volna rájuk? Látjuk, hogy ez teszi naggyá az áldozatát, ez jellemzi az Úr Jézus áldozatát. Itt van az az arany igazoló jegy, hogy ez isteni szeretet, ez végleges, teljes, maradéktalan, nincs szükség többre.
S az Úr Jézus a szentmise áldozatban napról-napra ide akar bennünket bevonni. A mi napi életünknek a nyikorgói, azok az elütő, disszonáns hangok mind itt vannak, itt jelennek meg: igen, odaadtam az életemet, de ezt már nem adom oda. Ezt már nem vagyok hajlandó elviselni, és ezt nem tűrhetem, nem bírom!

Ha sikerül a teljes halálugrás, a lesz ami lesz; ha Jézus Krisztusban teljes szívvel akarok szeretni, a Szentlélekben teljes lélekkel akarok szeretni, akkor megoldottuk a szeretet problémáját. A Rubiconon átmegyünk. A félelmekből – hogy: jaj, már csak ez a maroknyi van – itt van valami átmenet a hitéletbe, itt van a remény, és itt van az igazi szeretet.

Ezt az Úr Jézus most megadja nekünk: halljuk az átváltozás szavait, ez az én értetek odaadott testem, és értetek kiontott vérem.

A szentáldozásban és egész mennyei lényével minket, földieket át akar hatni. Engedjük át Neki magunkban minden félelmünket, minden aggodalmaskodásunkat, szűklátókörűségünket vagy reszketésünket a létünkért. S akkor átjutunk az Ő szeretetébe. Akkor szabadulunk föl, akkor oldjuk meg az életünk nagy titkát. A fogadalmaink odatorkollnak mind, arra szeretnének teljesen fölszabadítani bennünket. Ott a misztika is, az Istennek önmagát teljesen kiszolgáltató ember titka ott van, mert Isten ilyen. Így mutatkozott be előttünk: a teljes szeretet nyelvére fordította le magát Jézus Krisztusban.

sok helyen  meg  szokták ülni évente   a  bizonyos

búcsújárást  ami  sok  helyen évente bizonyos

hagyománnyá  válik  az  bizonyos  búcsújárás .

olyan régen  is  volt búcsúval  kapcsolatosan

kimentek emberek búcsúba  körülnézni  olyan is

volt  régen emberek  ré gesz  régen  amikor

javából élt  bizonyos búcsúba  közlekedés ez 

hagyomány  embereknél    Búcsúba járás sokáig

élt  az  embereknél  ez  hagyomány  sokáig úgy

mondva   emberek  szeretek  is  búcsúba járni

fiataloknak   régen  az hagyomány  volt szergözni

cél lövöldözni  egyéb szórakozás vagy olyan

búcsúba  mehetünk ajándékot  vehetünk másik

embernek .búcsúba  előtte   napokba   mindig

jó  zene folyamatok  szoktak  menni egész

búcsúkori  napkor ez  bizony  nagy hagyomány

volt ilyenkor  most  búcsúkori  napkor  nagy

csend  volt  át vette  ezt  búcsúba  járás folyamat

pedig voltak szép    nagy búcsúba járó helyek