Kategória: Egyéb kategória

idén nyáron  tudunk   egy pár  kirándulásos

napjaink   voltak    idén  nyáron  már  úgy

mondva  szeretem  volna csatlakozni a 

csapathoz  kirándulásba részt venni  az első

ilyen  kirándulásos napunk még én dobtam 

fel jó  lenne egy strandos napot  tartani ezt még

akkor  ütöttük  nyélbe   június  vége felé terveztük

meg  sikerült  is  strandos  napot tartanunk

most  tó  almáson strandoltunk jó  időt  fogtunk

ki  de  nekem  akkor  se   sikerült velük tartani 

azon napon  strandolni  velük ép  nekem otthoni

kerti munkáimmal  voltam elfoglalva azért is

nem  tudtam  velük menni strandos napra .másik

kirándulás  gyöngyösre mentük kis  vonaton 

utaztunk  az   kirándulás is  jó sikerült  augusztus

elején  volt  szeretem volna  ara elmenni kértem

halasszuk el  1hétel  nem lehetet következő héten

meg augusztus közepére csillag lesés volt  azért

nem lehet  el tolni  azt  gyöngyösi  kis  vasutas

kirándulást   el  tolni  én akkor  nem voltam itthon

épen  te somnál nyaraltam  azért nem tudtam

velük tartani gyöngyös  kis vasúti kiránduláson

részt  venni  .3kirándulás  gyöngyösi sástóra

mentünk el kirándulni  szeretem volna  oda

kirándulni de  hogy   hosszú volt út  meg is voltam

ijedve  nem fogom bírni utat vizesedésem miatt

úgy  voltam  akkor nem megyek velük  ere

kirándulásra  tényleg fárasztó volt mondta

pedagógus  most jól  döntöttem e kirándulás

ügybe  .

hányszor  van úgy  egyik ember társunk másik

felé ő úgy  teszi    szívesen látja  elviseli életbe

ő ilyen  típusú lehet az  illető igenis  jó ember

csak  az illető aki épen  ő szívébe  nem jó   nem

kedveli úgy van vele el viseli   néha úgy  van az

illtető  be szolok  és   meg  mondom amit 

szívemből jön  épen  rosszat szeretnék neki életbe

van olyan  néha  kimond  illető  olyan   rosszat

másinak kíván   ilyen  dolgot  másik iránt  csak

amikor  eltelik   kis  idő  amit  tett  másik felé

rosszat olyat kívánt  mondjuk   nem vette észre

ő  tőle  azt  ilyet  tett  másik felé  ép  azzal illető

vel  lehet  épen  kis  idő eltel  teltével amit

kívánt  neki meg  történt az  bizonyos  baj amit

másik ember  mondott  ami úgy  mondva nem

szép  attól illetőtől   ilyet  kívánt  másik  felé van

olyat  életbe  vissza  fordul lap és  vele    meg

történhet baj és  nem kívánja  másik ember

akinek mondta   csak úgy   történt vele   baj

szó nélkül  és  mi türelmesen viseli bajt

és  nem kel  azt másnak   meg mondani   az

nem  szép másiktól

Igen-igen önző óriás volt.

Szegény gyerekeknek most már nem volt hol játszaniuk. Próbáltak ugyan játszani az országúton, de az országút nagyon poros volt, tele éles kövekkel, sehogyan se tudták megszokni. Így aztán iskola után rendesen a magas falat kerülgették, és a túloldali szép kertről beszélgettek.

– Milyen jó is volt odabent – mondogatták.

Aztán megjött a tavasz, s az egész vidék telis-tele lett apró bimbókkal és kicsi madarakkal. Csupán az önző óriás kertjében maradt meg a tél. A madarak, nem lelvén a gyerekeket, nem énekeltek benne, és a fák is elfelejtettek virágozni. Egyszer egy szép virágszál kidugta mégis a fejét a fűből, de amikor megpillantotta a tiltó táblát, annyira megsajnálta a gyerekeket, hogy visszabújt a mélybe és aludt tovább. Nem érezte jól magát ott senki, csak a hó meg a fagy.

– A tavasz megfeledkezett erről a kertről! – kiáltották –, így hát itt élünk majd egész éven át.

A hó beborította a gyepet nagy, fehér köpönyegével, a fagy pedig beezüstözte a fákat. Aztán meghívták az északi szelet, hogy lakjék náluk, és az északi szél el is jött. Bundájába burkolózott és egész nap ott süvített a kertben és lefújta a kémények tetejét.

– Pompás egy zug ez – mondta –, hívjuk meg vendégül a jégesőt is. Így aztán eljött a jégeső is. Minden álló nap három óra hosszat dörömbölt a kastély fedelén, míg össze nem törte majd mind a cserepeket, aztán körbe-karikába szaladgált a kertben, sebesen, ahogy csak tőle telt. Ruhája szürke volt és lehelete akár a jég.

– Nem értem, miért késik olyan sokáig a tavasz – mondta az önző óriás, amint az ablakban ült és kitekintett a hideg, fehér kertre –, remélem, majd csak megváltozik az idő.

De a tavasz nem jött el, se a nyár. Az ősz arany gyümölcsökkel díszítette a kerteket, de az óriás kertjének nem adott semmi díszt. – Túlságosan önző – mondta az ősz. Így aztán tél volt a kertben szakadatlanul; északi szél és jégeső, fagy és hó járták táncukat a fák között.

Egy reggel az óriás ébren feküdt az ágyában, amikor egyszerre csak valami gyönyörűséges zenét hallott. Olyan édesen szólott, hogy azt gondolta, bizonyára a király zenészei vonulnak arra. Pedig valójában csak egy kis kenderike fütyörészett az ablak előtt, de az óriás olyan régen nem hallott a kertjében madárfüttyöt, hogy most úgy tetszett neki, ez a leggyönyörűbb muzsika a világon. És egyszerre csak a jégeső abbahagyta táncát a feje fölött, az északi szél se süvített többé, és a nyitott ablakon át gyönyörűséges illat szállt be hozzá.

– Azt hiszem, megjött végre a tavasz – mondta az óriás; és kiugrott az ágyból és körülnézett.

És ugyan mit látott?

Bizony csodálatos dolgokat. A fal egy kis hasadékán bemásztak a gyerekek, és most odafenn ültek a fák ágai között. Amerre csak nézett, mindegyik fán egy kisgyerek. És a fák, örömükben, hogy a gyerekek visszatértek, egyszeriben kivirultak és gyengéden lengették ágaikat a gyerekek feje fölött. Madarak repkedtek körülöttük és boldogan csicseregtek, és a virágok kidugták fejüket a zöld fűből és mosolyogtak. Bizony gyönyörűség volt nézni. Csupán az egyik sarokban volt még mindig tél. Legtávolabbi zuga volt ez a kertnek, és egy kisfiú állt benne. Olyan kicsi volt, hogy nem érte el a fa alsó ágait, és csak kerülgette, kerülgette és keservesen sírt. A szegény fát pedig még egyre jég és hó fedte és az északi szél zúgott, süvített körülötte. – Kapaszkodj fel, fiacskám – biztatta a fa és lehajtotta ágait, amilyen alacsonyra csak tudta; de a fiúcska nagyon is kicsi volt.

És az óriás szíve ellágyult, amint kitekintett.

– Mennyire önző voltam! – mondta. – Most már tudom, miért nem akart eljönni ide a tavasz. Fölteszem azt a szegény kisfiút a fa tetejére, és azután lerontom a falat, hadd játsszanak örökkön-örökké kertemben a gyerekek. – És bizony nagyon bánta, amit tett.

Lesurrant hát a lépcsőn, nagy óvatosan kinyitotta a főkaput, és kilépett a kertbe. De a gyerekek, mihelyt megpillantották, úgy megijedtek, hogy elszaladtak mind, és a kertben újra tél lett. Csak az az egy kisfiú nem szaladt el, mert a szeme tele volt könnyel, és nem látta, hogy az óriás közeledik. És az óriás odalopózott a háta mögé, gyengéden megfogta és föltette a fa tetejére. És a fa azon nyomban kivirágzott, madarak szálltak ágaira és fütyörésztek, és a kisfiú kinyújtotta a karját és átölelte az óriás nyakát és megcsókolta. És a gyerekek, amikor látták, hogy az óriás nem gonosz többé, visszaszaladtak, és velük együtt visszatért a tavasz is.

– Legyen a tiétek ez a kert, gyermekeim – mondta az óriás, és fogott egy hatalmas fejszét és lerontotta a falat. És amikor az emberek déli tizenkét órakor piacra mentek, ott lelték az óriást: játszadozott a gyerekekkel a leggyönyörűbb kertben, amelyet valaha is látott a világ.

Egész álló nap együtt játszottak, és amikor beesteledett, a gyerekek odamentek az óriáshoz, hogy elbúcsúzzanak tőle.

– De hát hol van az a kis társatok? – kérdezte az óriás. – Akit feltettem a fára.

Mindnyájuk közül ezt a kisfiút szerette a legjobban, mert az megcsókolta.

– Nem tudjuk, hova lett – felelték a gyerekek. – Elment már.

– Mondjátok meg neki, hogy jöjjön el holnap, de biztosan – mondta az óriás. De a gyerekek azt válaszolták, hogy nem tudják, hol lakik, és nem is látták azelőtt soha; és az óriás nagyon elszomorodott.

Minden délután, mihelyt vége volt az iskolának, a gyerekek eljöttek és játszottak az óriással. De az a kisfiú, akit az óriás úgy megszeretett, nem jött el soha többé. S bár az óriás nagyon kedves volt mindnyájukhoz, mégis majd elepedt első kis barátja után, és gyakran emlegette.

– Hogy szeretném látni! – mondogatta.

Teltek, múltak az évek, és az óriás megöregedett és elgyengült. Nem tudott már játszani se, csak egy nagy karosszékben üldögélt, s onnan figyelte a gyerekek ugrándozását és gyönyörködött a kertjében.

– Sok szép virágom van – mondta –, de mégis a gyerek a legszebb virág.

Egy téli reggel, öltözködés közben, kitekintett az ablakán. Már nem gyűlölte a telet, mert tudta, nem más az, mint az alvó tavasz, és csak pihennek ilyenkor a virágok.

Hirtelen ámulva dörzsölte meg a szemét és nézett, egyre csak nézett. Mert bizony csoda dolgot látott! A kert legtávolabbi sarkában gyönyörű fehér virágba borult az egyik fa. Ágai aranyosak voltak és ezüstgyümölcsök csüngtek róluk, és a fa alatt ott állt az a kisfiú, akit úgy szeretett.

Nagy-nagy örömében lefutott a lépcsőn az óriás, ki a kertbe. Keresztülvágott a gyepen, és közeledett a gyerekhez. És amikor odaért hozzá, elvörösödött haragjában és azt mondta:

– Ki merészelt sebet ütni rajtad?

Mert a kisfiú tenyerét két szög járta át és két szög járta át kicsi lábát.

– Ki merészelt sebet ütni rajtad? – kiáltotta az óriás. – Mondd meg nekem, hadd veszem legsúlyosabb kardomat, hadd vágom ketté!

– Megállj – felelte a gyerek –, mert az én sebeim a szeretet sebei.

– Ki vagy te? – kérdezte az óriás, és szívét megfoghatatlan félelem szorította össze, és térdre borult a gyerek előtt.

A gyerek pedig rámosolygott az óriásra és így szólt hozzá: – Egykor te játszani hagytál engem a te kertedben; de ma te jössz el velem az én kertembe, a Paradicsomba.

És amikor a gyerekek aznap délután beszaladtak a kertbe, holtan lelték az óriást a fa alatt, amely telis-tele volt fehér virággal.

hányszor  halljuk életünkbe  amikor épen életünk

közepét éljük volt  az annak illetőnek gyere kori

iskolás  szereleme és  sok  sor  ilyenkor azt  hisszük

meg  látjuk  azt bizonyos nőt az iskolásba legyen

egy  gimnazista  lány  Elekeddel vele flörtölődni

vele  teleik  múlik  az bizonyos  idő haza kísérte

és  jól érezte  magát vele de  olyan elcsábította

és  boldog lett  vele  tudta kis idő után abból nem

lesz  semmi  nem fog működni az kapcsolat  de

akkor az ember  amikor meg látja  az nőt  lehet

hogy  gyorsan föl  lóban  bizonyos  gyerek kori

szerelem lehet  iskolás korába  meg érzi azt illető

tán az  nő  lesz nekem  igazi   telik  múlik az 

bizonyos  idő  meg ismeri  azt illetőt  ,de  szülő

meg érzi  annak 2ember közt  kapcsolat lényegét

meg  mondják neki hagyd  azt  illetőt  csak fel

lobbanó   szerelem  és  ki fog aludni az bizonyos

láng  lehet  1-2évig érezed azt  feléje annak

illetőnek  szerelemet felé lehet ép közép iskolás

vagy  akkor benned  fel lángot  másik  illető felé

szerelem érzed ő lesz  igazi  eltelik kis  idő  gyorsan

elmúlt  az iskolás szerem másik  iránt  ,és át vált

szereteté  2ember közt vagy ha  annyira nem

működöt  az bizonyos szerelem kis idő  után ki

is  alszik teljesen meg  szakad  gyerekkori szerelem

van ilyen  életbe  sajnos .

ember  van úgy  életbe kénytelen elviselni vagy

hallgatni olyan dolgot ami neki  nem esik jó .

valaki csak úgy  van dolgokkal életbe neki esik

lehet  hogy nem hangulattal  végzi el  azt ami

épen  adatik neki úgy van vele akkor erőt  veszik

rajta  magán  meg csinálja amihez  épen nincsen

kedve   meg oldja egyből  lesz kedve  meg oldani

azt amihez  épen  nem volt kedve .van olyan

ember aki életbe  semmi  kedve dolgok

úgy  van elvégzek  amire mondjuk meg kérnék

egy valamire   azt meg oldom kértek erre az is

úgy  mondva   nehezem re  eszik így ha  lenne 

másik  valami sorolja ezt  akarja  még csinálni

megyek  vár egy kis  időt de inkább úgy  van

vele előre  veszi magának szórakozatást gépezést

magának így másik  látta  előre  rajta ebből nem

lesz  semmi  ebből látta  kedve  nem volt ki adta

utast  ő  így  végezet amivel  akart még is lenne

valami ki adja  utászt  másiknak az elvégzi  annak

kénytelen ő biztos  meg csinálja  mert más 

lehetősége  az  örömmel  végzi   fel találja magát

akkor  .de  aki  ki  adta utászt  az illető  másik meg

látja  rajta  másik  szórakozást előre így  azt már

érzi  az aki mondta  meg csinálja  másik hallotta

tudta  abból nem lesz  szemi úgy  van vele illető

belekezd  meg csinálja  eltelik  bizonyos kis idő

ki jön  ellenőrizni mi van  meg csináltad már meg

volt  lepődve  azt én nem igazán szeretem

idegesítő  annyi dolgok vannak, nem segítek be

csak elvárja  ha  kel  mondja mit kel meg csinálja

mondja  eltelik idő nem lesz semmi  még telt idő akkor  illető el is  felejtette  dolgokat amit ő  szeret

volna meg oldani  másikat idegesíti sok dolog de

nem cselekszik majd  másik meg oldja  úgy van

ezzel és mégis úgy van kénytelen egy dolgot

elvégezni  nincsen  be készítve  neki jajgatni

kezd nincsen kimegyek  másik helyre ahol  tartjuk

még azt egyből van még  másikat elvvel idegesítő

ez  se  kedvvel  csinálja  jó lenne más  csinálna

helyette  de  más  meg oldás most nincsen .ehhez

azt kéne  le kéne győzni azt nem akarok dolgozni

örömmel  elvégezem azt ami kel .

A szenteket mindig bűnösnek kellene tekinteni, amíg ártatlanságuk be nem bizonyosodik, bár természetesen nem lehet minden esetben úgy a mércével mérni őket. Gandhi esetében a következő kérdéseket tennénk föl szívesen: milyen mértékben sarkallta a hiúság – annak tudata, hogy szerény, meztelen öregemberként ül az imagyékényén, és merő szellemi erejével birodalmakat rázkódtat meg –, s mennyit engedett az elveiből, amikor foglalkozni kezdett a politikával, holott az természeténél fogva elválaszthatatlan az erőszaktól és a csalástól? Hogy biztos választ adhassunk, roppant tüzetesen meg kellene vizsgálnunk Gandhi tetteit és írásait, mert egész élete valamifajta zarándokút volt, amelynek során jelentőséget kapott miden cselekedet. De ez a húszas évekkel záruló, félbemaradt Önéletrajz olyan bizonyíték, amely erősen Gandhi javára szól, főképp, hogy életének ahogy ő mondaná – meg nem tisztult szakaszát tárgyalja, s emlékezetünkbe idézi, hogy a szentben vagy a majdnem szentben fölöttébb eszes, rátermett ember lakott, aki, ha úgy dönt, ragyogó pályát futhatott volna be mint ügyvéd, hivatalnok, esetleg mint üzletember is.

Emlékszem, hogy az idő tájt, amikor az Önéletrajz (Az igazsággal való próbálkozásaim története) először napvilágot látott, én egy indiai újság egy nyomott lapjain olvastam a bevezető fejezeteket. Kedvező benyomást tettek rám, Gandhi személye viszont, legalábbis akkor, nem. A nevéhez társuló dolgok – a háziszőttes ruha, „a lélek erői”, a vegetarianizmus – nem vonzottak, és középkorias programja nyilvánvalóan nem volt életképes egy elmaradott, éhező, túlnépesedett országban. Szemet szúrt az is, ahogy az angolok kihasználták, illetve azt hitték, hogy kihasználják. Szigorú értelemben, mint nacionalista, ellenségük volt, de minthogy válságról válságra az erőszak megakadályozásáért lépett föl – márpedig ez, brit szemszögből nézve, azonos volt mindennemű hathatós cselekvés megakadályozásával –, nyugodtan tekinthettek rá úgy, mint „a mi emberünkre”. Magánbeszélgetésekben ezt néha cinikusan be is vallották. Hasonlóan gondolkodtak róla az indiai milliomosok is. Gandhi bűnbánatra szólította fel őket, s így természetesen jobban kedvelték, mint a szocialistákat és a kommunistákat, akik alkalomadtán a pénzüket is elvették volna. Kétséges, hogy hosszabb távon mennyire megbízhatóak az efféle számítgatások; Gandhi maga mondja, hogy „a megtévesztők végül is saját magukat tévesztik meg”; mindenesetre azt, hogy majdnem mindig szelíden bántak vele, részben annak is köszönhette, hogy hasznosnak vélték. Igazából csupán olyankor dühödtek meg rá a brit konzervatívok, amikor, mint 1942-ben, voltaképp egy másik hódító ellen akarta fordítani az erőszakmentesség politikáját.

De még ekkor is tanúja voltam, hogy a brit tisztségviselők, akik félig mulatva, félig rosszallóan emlegetik Gandhit, őszintén kedvelik és csodálják is a maguk módján. Soha senki nem állította róla, hogy korrupt vagy közönségesen becsvágyó, vagy hogy bármely cselekedetére a félelem vagy a rossz szándék indította volna. A Gandhi-szabású emberek megítélésében ösztönösen is magasabb mércét alkalmazunk, így aztán egyik-másik erénye szinte észrevétlen marad. Például még önéletrajzából is kiderül, hogy természet adta fizikai bátorsága egészen kivételes volt; halálának körülményei később ugyanerre világítottak rá, hiszen minden olyan közéleti embert, aki valamennyire is félti a bőrét, gondosabban őriztek volna. Ugyancsak hiányzott belőle az a mániákus gyanakvás, amelyről E. M. Forster joggal mondja Út Indiába című regényében, hogy éppolyan megrögzött bűne az indiaiaknak, mint az angoloknak a képmutatás. Bár kétségtelenül éles szemmel fedezte föl az őszintétlenség jeleit, úgy látszik, ha csak lehetett, hitt a másik ember cselekedeteinek jóhiszeműségében, s abban, hogy mindenkinek van egy jobbik énje, melyen át hozzá lehet férni. Noha szegény középosztálybeli családból jött, és eléggé hátrányos helyzetből indult pályáján, külső megjelenése pedig alighanem jelentéktelen volt, mindig mentes maradt az irígységtől és a kisebbrendűségi érzéstől. Amikor Dél-Afrikában először találkozott a bőrszín szerinti megkülönböztetéssel, annak is a legrosszabb formájával, inkább csak elképedt. Még akkor is, amikor lényegében a bőrszínek háborúját vívta, képtelen volt faj vagy státus szerint besorolni az embereket. A tartományi kormányzó, a gyapotmilliomos, az éhhalál szélén tengődő dravida kuli, a brit közkatona mind egyenlő ember volt a szemében, akihez nagyjából ugyanúgy kell közeledni. Feltűnő, hogy még a lehető legrosszabb viszonyok között is, mint Dél-Afrikában, amikor sokak szemében ellenszenvessé vált mint az indiai közösség védelmezője, megmaradtak mellette az európai barátok.

A folytatásos közlés kedvéért rövid részletekben megírt önéletrajz nem irodalmi mestermű, de éppen azért hatásos, mert gyakran szól hétköznapi dolgokról. Nem árt, ha felidézzük; hogy Gandhiban indulásakor a fiatal indiai diákok normális becsvágya dolgozott, és csak fokozatosan, olykor nem is egészen a saját jószántából tett szert szélsőséges nézeteire. Érdekes megtudnunk, hogy egy időben keménykalapot viselt, táncórákat vett, franciául és latinul tanult, fölment az Eiffel-toronyba, s még a hegedűtanulással is megpróbálkozott – mindezt azzal a szándékkal, hogy olyan alaposan sajátítsa el az európai kultúrát, ahogy csak lehet. Nem tartozott ama szentek közé, akiket gyermekkoruktól fogva megkülönböztet másoktól hihetetlen jámborságuk, de azok közé sem, akik az érzéki züllés évei után fordulnak el a világtól. Mindenestül meggyónja ifjúkori vétkeiket de igazából nincs sok, amit meggyónhatna. A könyv címoldalán fénykép látható mindazokról a tárgyakról, amelyek Gandhinak halálakor a tulajdonában voltak. Az egész holmit be lehetne szerezni öt fontért, és Gandhi bűnei, legalábbis testi bűnei, körülbelül ugyanígy festenének egy halomban. Néhány szál cigaretta, néhány falat hús, néhány anna, amit gyerekkorában csent el a szolgálótól, két látogatás egy bordélyban (mindkétszer sikerült úgy távoznia, hogy „nem csinált semmit”), egy alig-alig elkerült botlás plymouthi szállásadónőjével, egy dühroham – körülbelül ennyi az egész kollekció. Szinte már gyermekkorától megvolt benne a mélységes komolyság, az inkább etikai, mint vallásos szemlélet, de körülbelül harmincéves koráig nemigen tudta pontosan, merre tartson. A vegetarianizmus volt első olyan megnyilvánulása, mely nagyjából közéletinek mondható. Kevésbé hétköznapi jellemvonásai mögött is ott érezzük őseinek sorát, a megállapodott, középosztálybeli kereskedőembereket. Sejthetően még az után is, hogy fölhagyott személyes becsvágyával, találékony és energikus ügyvéd maradt, aki mindig vigyáz, nehogy elszaladjanak a költségek, ért a bizottságosdihoz, és fáradhatatlanul hajszolja az előfizetőket. Hallatlanul összetett személyiségében mégse találni szinte semmit, amire biztonsággal rámondhatnánk, hogy rossz, és meggyőződésem szerint még Gandhi legelszántabb ellenségei sem tagadnák, hogy érdekes és szokatlan ember volt, aki gazdagabbá tette a világot azzal, hogy élt. Hogy mindezen túl szeretetre méltó ember volt-e – s hogy tanításaival sokat érnek-e azok, akik nem fogadják el tételeinek alapját, a vallásos hitet –, abban sohasem voltam egészen biztos.

Az utóbbi években divat volt úgy beszélni Gandhiról, mint aki nemcsak hogy rokonszenvezik a nyugati baloldallal, hanem éppenséggel annak része. Kiváltképp az anarchisták és a pacifisták nyilvánították a magukénak, mert csak arra ügyeltek föl, hogy Gandhi ellenzi a központosítást meg az állami erőszakot, de nem törődtek tantételeinek nem e világi, antihumanista oldalával. Azt hiszem, tudomásul kell vennünk: Gandhi tanításai nem férnek össze azzal a meggyőződéssel, hogy minden dolgok mértéke az ember, s azzal a törekvésünkkel sem, hogy érdemes legyen élni ezen a földön, mert csak ez az egy földünk van. Gandhi tételeinek csak akkor van értelme számunkra, ha feltételezzük Isten létezését, s azt, hogy a kézzelfogható tárgyak világa olyan illúzió, amelytől meg kell szabadulnunk. Érdemes szemügyre venni, milyen rendszabályokat rótt ki magára Gandhi – bár ahhoz talán nem ragaszkodott, hogy minden követője minden egyes részletet betartson –, mit tartott nélkülözhetetlennek, ha valaki akár Istent, akár az emberiséget kívánta szolgálni. Először is: nem szabad húst enni, és hacsak lehetséges, ne egyen állati eredetű táplálékot. (Gandhinak orvosi tanácsra meg kellett alkudnia a tej ügyében, de a jelek szerint ezt a bűnbe való visszaesésnek érezte.) Tilos a szesz, tilos a dohány, tilos a fűszer és minden más ízesítő, még a növényi eredetűek is, az étel ugyanis nem önmagáért fogyasztandó, hanem csakis az erő megőrzése végett. Másodszor, ha egy mód van rá: tilos a nemi érintkezés. Ha kénytelenségből mégis sor kerül rá, annak célja csakis a gyermeknemzés lehet, nyilván nem túl sűrűn, Gandhi különben harmincas éveinek közepén fogadalmat tett a bráhmacsárjá-ra, ami nem csupán a teljes önmegtartóztatást jelenti, hanem a nemi vágy kioltását is. Ez az állapot, úgy fest, nehezen érhető el speciális étrend és gyakori böjtölés nélkül. A tejivás egyebek közt azért veszélyes, mert alkalmas a nemi vágy fölélesztésére. Végül – és ez sarkalatos pont –, ha valaki a Jót keresi, nem szabad szoros barátságokat kötnie, s egyáltalán, bárkit kizárólagosan szeretnie.

embereknek  sok minden nem esik jó életbe és

illetőnek kénytelen el viselni azt am,i történik

vele  az  életébe  van olyan  az egyik ember 

társa szó nélkül  véletlen  meg bántotta a

másik  társát és  amikor  úgy   mondva  meg

bántotta  azt  illetőt  nem   gondolta azt ő azzal

úgy  mondva  fájdalmat okoz  másiknak kis idő

után  eltelt  bizonyos idő rá jön  az  bizonyos

illető aki  fájdalmat   okozott   meg bántotta azt

illetőt  mert  épen birizgálta  a  lelkét  valami

azt  embert  meg bántottam és  az  meg  úgy

mondva  nem  est  jó  neki  illő  ilyenkor 

embernek  akit  meg  bántottak  elnézést kérni

tiszta vizet önteni nála  elnézést kérni őt 

azzal  meg  bántotta  és  meg bocsátás  nyer nála

de  olyan van  engem meg bántottak már egyik

illető   nem  gondolta volna  az illető olyat mond

kis  idő  elteltével elnézést kért bánta amit 
mondott  .van úgy hogy  gyerekünk életbe

beteg vagy  épen lelki vigaszra szorulna

másiktól  mondjuk  anyukától  de  gyerek úgy

tenne  beteg  meseiről kéri segítséget  de  az

gyerek úgy  van otthon  van  minden meg tesz

és  amikor  ő éri betegség vagy  gondja bántja

életbe  anyuka  fel veszi telefont kicsit rá nyomta

telefont  gyerekére ez minden embernek úgy

mondva  nem esne jó ez viselkedés ez  bántó

gyerek felé úgy  gondlom

A trianoni békeszerződés aláírását követő első augusztus huszadika természetesen leginkább a gyászról szólt. A területek elcsatolását, a Szent István-i Magyarország elvesztését mindenki tragédiaként élte meg – politikai oldaltól függetlenül. A Horthy-korszak első augusztus huszadikai ünnepsége ráadásul egy év kihagyás után történt meg, hiszen az előző évben éppen a Tanácsköztársaság maradványait számolták fel a megszálló román csapatok és a leendő kormányzó különítményesei, ezért a Szent Jobb-körmenetet nem tudták meg tartani

A Pesti Napló akkori számában arról írtak, hogy István király alakját fel kellene idéznünk “napról-napra, mai vajudásaink, válságaink és tanácstalan ingadozásaink között, nemcsak ünnepnapján, a melyet boldogabb időkben avatott föl a nemzeti kegyelet és kivételes bensőséggel és áhitattal fog megülni holnap a nemzeti gyász és reménykedni”. Az Ujság ünnepnapi számának szerzője szerint pedig a “faji és nyelvi különbségek nem veszedelmei, hanem segítő elemei voltak Szent Istvánnak birodalma kiépítésében”, nekünk pedig újra fel kell építeni

Szent István Magyarországát Szent István eszméi alapján. Legyen itt nyugati és nem balkáni állam, uralkodjék itt Isten és ne a történelmi materiálizmus, legyen itt kereszténység szemben a vallástalan bolsevizmussal.

hányszor  vagyunk úgy életünkbe  mint gyerekek

betegek vagyunk és ilyenkor  szülők vagy  anyuka

leg többször  úgy  van  rohan mindért gyorsan

el   tudja látni   azt gyereket aki neki mindennél

fontosabb  életbe  jó legyen  és  ne  legyen beteg

az életbe   egy  anyukának   jó mese  lakik bizonyos

gyereke és  meg hallja  bizonyos rossz  hírt ő azon

bizony  mindent  ott hagy  segít  azon nyomban jól

legyen   ne  legyen  beteg ugyanígy van  külön él

úgy  mondva 2teszvér anyu épen  viszi orvos egyik

tesztvérét  meg nézik  mi lehet  úgy  mondva  nagy

gond  amiatt  ő  beteg  az  tesztvére meg tudja a

bizonyos  rossz  hírt  beteg  tesztvére  aggódni 

kezd   nincsenek  nyugodt  napja  addig  tesztvér

anyuka  nyugtalanak  mikor  gyógyul meg  az

gyerek  meg  tesztvérem   mikor  lesz jobban

ez  nagyon  fontos  életbe .egy anyuka úgy

van  ő  beteg és  úgy  mondva másik  betegsége

mondjuk   fiam  betegsége  az  nem  számit de

amikor  körbe  ugrál  engem mert  azt elvárom

úgy   vagyok vele  amikor  fáradtan úgy van

hozzatok  ételt  pedig fia  meg csinálta ételt  de

inkább  rendeltek ez se  jó esik  mondjuk az

gyereknek édes  anya ilyet tesz  mondjuk  az

gyerek  mindent  meg tesz  anya segítségét kér

ő beteg  közli  nem  beteg ír  keresztanyának ő

jöjjön  át nézze  meg  annak gyerekemnek  mi

gondja pedig annak az édes  anyának úgy  mondva

félre  teszi  erőt  vesz magán kezelje beteg fiát ez

olyan  ő  az  anya  nem törődik  fiával  mert ha

beteg   akkor  se megy  segíteni  úgy van vele más

anyuka  segítsen rajta  amikor beteg  ez milyen

dolog  anyuka  létére  én biztos szégyellném

ilyen helyzetbe  magam   anyuk igen is  sietnek

beteg gyerekükön Jóbban legyen.

sok  helyen  tartanak  búcsút egyes helyeken

ahol hagyomány azt  helyen  meg ünnepelni

annak  Szentnek az ünnepét ülni  de hagyomány

válik  ilyenkor az emberek búcsút járni azon

helyen  de  ilyenkor  az emberek ki  szeretnek

búcsúba menni  mondjuk seregőzní  és  az 

ilyenkor  régen  az  nagy  hagyomány volt  ez

régen  az embereknél  amíg ez  ár  sajnos egekbe

nem  szállt  így  az ember  úgy van  nem is igazán

szeret  ki menni búcsúba  úgy  van vele  ,le tudom

templomi  részt  vétellel azt bizonyos búcsút így

is helyes  templomba részt  veszünk  egy  bizonyos

ünnepi   Szentmisén így  búcsú napján azon helyen

tiszta  lélekkel így  az  ember többet  ér  azzal

búcsúval  mert  lelkünk is  ilyenkor kegyelmet

kap   másik   ember  felé   aki éret ilyenkor 

kegyelem  állapotába  búcsút  kap  életbe .

lelke  elnyeri  üdvségi állapotot  ez is  igazi

búcsú  az  ember életébe.

egy látszólag szétszakadt, de láthatatlan szálakkal mégis átfogott közösség, a történelmi falu találkozik. A 20. század második felében, lévén az elszármazottak száma szaporodó, egyre fontosabbak ezek a hazalátogatások és búcsúbeli találkozások.

A templombúcsút vagy torkosbúcsút általában a templom védőszentjének ünnepén, illetve hivatalos egyházi nyelvhasználattal élve, a templom címének ünnepén tartják. Ez a nap néha egybeesik a templom felszentelésének évfordulójával. Van rá példa, hogy a templombúcsú napja és a templom címének ünnepe elválik egymástól. Megfigyelhető ugyanis, hogy télre nem esik templombúcsú, ugyanakkor a patrocíniumok között akad téli szent. Látszólag ellentmondással állunk szemben, hiszen télen jobban ráérnek az emberek ünnepelni, búcsút tartani, mégis a tavaszi, nyári, őszi búcsúkat kedvelik, azokat, amelyek dologidőbe esnek. Előfordul, hogy egyes helyeken panaszkodnak a papnak: miért van Szent Imrére szentelve a templomuk, hiszen így nagyon későn van a búcsújuk. Másutt örülnek az őszi búcsúnak, mivel addigra van mit etessenek és itassanak a vendégekkel. A legtöbb templombúcsút május eleje és október vége között tartják. A Szent György-napi (ápr. 24.) búcsú fölöttébb korainak, a Márton-napi (nov. 11.) fölöttébb késeinek számít. Ha a templomnak nem nyári szent a patrónusa, igyekeznek egy nyári napon megtartani a búcsút. Ez lehet a templom szentelési ünnepe, valamilyen fogadalmi nap, vagy egy választott nap.

Fontos hangsúlyoznunk, hogy a Dél-Alföld katolikus népe a torkosbúcsú kifejezést a 20. században a szentbúcsútól való megkülönböztetés céljából a templombúcsú kifejezés szinonimájaként használja. Feltételezhető azonban, hogy korábban a torkosbúcsú kifejezés talán azokra a búcsúkra vonatkozott, amelyek valamilyen ok miatt nem kapcsolódtak a templom címének ünnepéhez, például, ha a címünnep téli időpontja helyett nyári időpontra kerültek, vagy amikor a falunak nem lévén temploma, tulajdonképpen nem lett volna templombúcsúja sem. Erre kiváló példaként említhetők a kalocsai szállások torkosbúcsúi. Ezeknek az apró falucskáknak – Szakmár és Homokmégy kivételével – a 19. század végén még nem volt templomuk. A búcsútartás igénye azonban megvolt a Kalocsától igazgatásilag is elszakadni készülő 25 apró település lakóiban. Minden szállás népének szüksége volt egy olyan napra, amikor vendégül láthatja a más szállásokon élő rokonait. Ezért egy ma még ismeretlen „rendezés” során szépen felosztották maguk között az esztendő ünneplésre alkalmas napjait tavasztól őszig, úgy, hogy minden szállásnak jusson búcsúnap. Valószínű, hogy a beosztást nem az egyház végezte, mivel a század elején a szakmári plébános nem nézte jószemmel e vallási háttér nélkül megrendezett szállási torkosbúcsúkat. Sokat hadakozott ellenük, de eredménytelenül (Bárth 1975: 137–138).

A templombúcsúk vallásos jellege a 15. században meglehetősen elhomályosult. Korábban a falvak életében jelentős szerep jutott a búcsúnap nagymiséjének. Az egyház tanítása szerint, aki a templombúcsú napján részt vesz a misén, teljes búcsút nyer. Ősi soron valószínűleg ezzel függ össze az ünnep búcsú elnevezése. Szokás, hogy a szomszéd helységek papjai búcsú idején meglátogatják egymást. Ilyenkor otthon csak reggel vagy este miséznek. Annál nagyobb ceremónia van a templombúcsús helyen. Az ünnep fényét emelendő szinte elengedhetetlen a hárompapos mise, amire más alkalommal úgysem kerül sor faluhelyen. Így emlékezetes marad a hívek számára. Előfordul, hogy a prédikációt valamelyik vendég pap tartja, ami szintén nem mindennapi esemény és beszédtéma a falu életében.

A 20. században torkosbúcsúra általában egyénileg, illetve családostul mennek az 368emberek abba a helységbe, ahol rokonuk, komájuk, katonacimborájuk lakik. A búcsús faluba érve rokonukhoz, ismerősükhöz mennek, és annak családja körében töltik el a napot. Korábban, de még a 20. század első felében is előfordult, hogy kereszt és lobogók mögött, szervezett csoportban mentek az emberek egyik faluból a másikba templombúcsúra. A tápaiak például köröszttel is mentek a gyevi búcsúra Szent Anna napján (Lele–Waldmann 1971: 587). Előfordult, hogy a bácskai Illancs (Kéleshalom) tanyavilágának népe köröszttel ment el a szomszédos Kecskés puszta búcsújára. Processióval látogattak el Csíkszentdomokosra a csíkjenőfalvaiak és a szenttamásiak is a szentdomokosi templombúcsú napján (Székely L. 1943: 31). Ezek a körösztös-lobogós vonulások valószínűleg a barokk vallásos buzgóság nagy körmenet-kultuszának kései maradványai. Jellemző, hogy a nevezetes jászladányi szentember, Orosz István, amikor a templom nélküli Tiszabalán tanított, napsütéses vasárnapokon köröszttel, lobogókkal vezette be összeharangozott népét a tiszapüspöki templomba (Bálint S. 1942b: 64). Így nem csodálkozhatunk azon, hogy néhol a szomszéd helységek templombúcsúira körmenetekben vonultak át az emberek. Csupán egy hagyományteremtő búcsúvezető kellett hozzá, akinek a szavára hallgatnak az emberek, és aki kedvelte a körösztös-lobogós vonulás magasztos pompáját. Sajnos a néprajz nem tisztázta idejében e kollektív templombúcsú-látogatások rendjét, már csak azért sem, mivel a formai hasonlóság miatt ez volt az a pont, ahol a templombúcsút rendre összekeverték a kutatók a szentbúcsúval. Így kérdéses, hogy a nagymise után együtt maradtak-e a búcsún részt vevő falubéliek, vagy meglátogatták az ünneplő faluban lakó rokonaikat, hogy délután is újra találkozzanak és együtt hazavonuljanak. Talán a templombúcsúk kollektív látogatásával függnek össze azok a fölöttébb homályos adatok, amelyek a templom előtti vendégfogásról, vagy például a moldvai csángók szabadtéri közös vendégetetéséről szólnak. Mindkét esetben arról van szó, hogy a búcsútartó falu népe processióval érkezett más falubeli idegeneket lát vendégül. E kérdések tisztázása azonban még sok kutatást igényel.

Itt kell megjegyeznünk, hogy több, kegyhelyként számon tartott falunak volt szentbúcsúja és torkosbúcsúja egyaránt. A szentbúcsú napján a helység népe a sok ezer idegen zarándokkal együtt részt vett a szertartásokon, de otthonában nem rendezett olyan vendéglátást, mint templombúcsúk idején szokás. A nagy megvendégelést, evést, ivást, mulatozást a torkosbúcsú idejére tartották. Például a hajósi szentbúcsút Nepomuki Szent János ünnepén (máj. 16.) tartották. Ekkor sok ezer ember jött el a faluba, elsősorban imádkozni, énekelni, Szűz Máriát köszönteni. Ugyanennek a falunak Szent Imre ünnepén (nov. 5.) volt a templombúcsúja vagy torkosbúcsúja, lévén a templom védőszentje Szent Imre. Ekkor látogattak haza a szomszéd falvakban lakó rokonok, ismerősök és a távoli vidékekre elszármazott hajósiak. A hajósi házaknál ekkor volt a nagy vendéglátás. Ugyanezt írhatnánk a bácskai Doroszlóról, ahol négy szentbúcsúnap is volt, amelyeken zarándokok ezrével keresték föl a Szent kutat. Emellett a falu, szintén Szent Imre napján, torkosbúcsút is tartott, amikor megvendégelték a más helységekből érkező rokonokat és ismerősöket.

A falvak templombúcsúit tréfásan arról a növényről emlegették, amely éppen a búcsú idején ért, vagy amelynek fogyasztása akkortájt volt jellemző. Így például Kecel Szentháromság-napi búcsúját sajátabúcsúnak, a jánoshalmiak Szent Anna napján tartott búcsúját tökbúcsúnak nevezték (Bárth 1980a: 63). Az algyői Szent Anna-búcsút a tápaiak tökkápisztás búcsúként emlegették (Lele–Waldmann 1971: 587). A piszkeiek Sarlós Boldogasszony-napi búcsúját fokhagymás búcsúnak mondták a szomszédok (Bálint S. 3691977: II. 17). A búcsúra érkezők gyakran élcelődtek meglátogatott rokonaikkal vagy az utcai járókelőkkel e búcsúnevek ürügyén. Például reggel vagy délelőtt a faluban járva oda-odaszóltak az ismerős járókelőknek: „Evágtátok-ë má a sajáta nyakát?”, vagy: „Má biztos, hogy búcsú lësz, mer rínak a tökök” (Kecel–Jánoshalma).

A 20. század közepe előtt a templombúcsúkat általában a napjukon, vagyis a helyi egyház hagyománya szerinti napokon tartották. A század második felében az életformaváltozás hatására akadályokba ütközött, hogy minden búcsút a napján tartsanak. Sok esetben a következő vasárnapra kellett áttenni a búcsút, mert hétköznap az emberek vállalatoknál dolgoznak, ahol a munkaidőt be kell tartani. Akadtak azonban olyan falvak még az 1970-es években is, ahol a nép inkább szabadságot vett ki és otthon maradt, de a búcsút a napján tartotta meg és nem halasztotta vasárnapra. Előfordult, hogy a faluban működő vállalatoknak, intézményeknek, tsz-eknek alkalmazkodni kellett a nép erős hagyománytiszteletéhez, és az év eme jeles napját el kellett ismerni ünnepnek.

A templombúcsú napja a falu minden lakosa számára ünnep volt. Még a legkötöttebb munkákat végzők is szabadságot kaptak a búcsú időtartamára. A csíkszentdomokosi lányok például úgy szegődtek el szolgálni, hogy a szegődésnél kikötötték: búcsú napján hazamehetnek a falujukba (Székely L. 1943: 31). A Duna–Tisza közén, ahol a tanyai gyerekek igen korán bekapcsolódtak a családi állattartás munkáiba, a búcsú előtti napon vagy a búcsú reggelén zöld akácfaágakat dobáltak be az állatok, különösen a birkák óljába, hogy aznap ne kelljen kihajtani. A máskor szorgalmasan pásztorkodó gyerekek ezen a napon járkálhattak a búcsú forgatagában. Beszélgethettek, játszhattak, ördöglóra ülhettek.

Búcsú napján – az ebédet főző gazdasszonyok kivételével – általában a falu apraja-nagyja részt vett a délelőtt második felében tartott nagymisén. A helybeliek magukkal vitték a más faluból érkezett vendégeket is. Misére sétálva nézegették a falut, esetleg elidőztek a mutatványosok és árusok sokadalmában. A templom előtt hosszan beszélgettek a különböző falvakból jött ismerősök.