Kategória: Egyéb kategória

Egy oszlop tetején, magasan a város fölött állt a Boldog Herceg szobra. Tetőtől talpig arany borította, vékony, finom levelekben, két ragyogó zafír volt a szeme, s hatalmas rubin piroslott a kardja markolatán.

Nemhiába csodálta mindenki.

– Legalább olyan szép, mint egy szélkakas – jegyezte meg az egyik városi tanácsos, aki szerette volna, ha híre megy művészi ízlésének –, csakhogy nincs annyi haszna – tette hozzá, nehogy az emberek még azt higgyék, hiányzik belőle a gyakorlati érzék, mert az aztán nem hiányzott.

– Bár olyan lennél, mint a Boldog Herceg! – sóhajtott fel a józan anya, mert kisfia nyafogott, hogy hozza le neki a csillagokat. – A Boldog Hercegnek még álmában sem jut eszébe, hogy nyafogjon valamiért.

– Örülök, hogy akad legalább egy lény a világon, aki tökéletesen boldog – dünnyögte a csalódott férfi, amint a csodálatos szobrot bámulta.

– Olyan, mint egy angyal – mondták az árva gyerekek, amikor kiléptek a székesegyházból ragyogó skarlátvörös kabátban és tiszta, fehér kötényben.

– Honnan tudjátok? – kérdezte a számtantanár. – Sose láttatok angyalt.

– Dehogynem, álmunkban – válaszolták a gyerekek, és a számtantanár összeráncolta a homlokát, és nagyon szigorú arcot vágott, mert nem helyeselte, ha a gyerekek álmodnak.

Egy éjszaka elszállt a város fölött egy kis fecske. Társai már hat hete útnak indultak Egyiptomba, de ő hátramaradt, mert szerelemes volt a legszebb nádszálba. Még a kora tavaszon ismerkedett meg vele, amint egy nagy, sárga pillét kergetett a folyó mentén, és a nádszál karcsú alakja úgy elbűvölte, hogy megállt és megszólította:

– Szeresselek? – kérdezte a fecske, mert kedvelte az egyenes beszédet, mire a nádszál mélyen meghajolt. Így aztán a fecske újra meg újra körülrepülte a nádszálat, a szárnya meg-megérintette és ezüstösen fodrozta a vizet. Ez volt a vallomása, és így udvarolt egész nyáron át.

– Micsoda nevetséges kapcsolat – csivitelte a többi fecske –, nincs a menyasszonynak pénze, és túlságos sok a rokona. – És csakugyan, a folyót szinte elborította a nád. Azután beköszöntött az ősz, és a fecskék elrepültek. Távozásuk után a kis fecske nagyon egyedül maradt, és unni kezdte kedvesét.

– Örökké csak hallgat – mondta –, és félek, hogy ingatag természet, mert szüntelenül kacérkodik a széllel. – És valóban, a nádszál a legkisebb szélre is a lehető legkecsesebben hajladozott. – Elismerem ugyan, hogy otthon ülő teremtés – folytatta a fecske –, én viszont szeretek utazni, szeressen hát utazni a feleségem is! – Eljössz-e velem? – kérdezte végül a nádszáltól; de az csak a fejét rázta, annyira ragaszkodott az otthonához. – Hitegettél csak! – kiáltotta a fecske. – Indulok a piramisokhoz. Isten veled! – És elrepült.

Szállt, szállt egész nap, és estére megérkezett a városba.

– Hol töltsem az éjszakát? – kérdezte. – Remélem, felkészültek a fogadásomra.

Ekkor megpillantotta a szobrot az oszlop tetején.

– Itt fogok megszállni – kiáltott fel –, pompás ez a hely, járja a friss levegő is! – És leereszkedett, egyenesen a Boldog Herceg lába elé. – Arany a hálószobám – mondta magának halkan, amint körülpillantott, és aludni készült; de alig dugta a fejecskéjét a szárnya alá, rápottyant egy nagy vízcsepp. – Milyen különös! – kiáltott fel. – Egyetlen felhő sincs az égen, tisztán ragyognak a csillagok, és mégis esik. Bizony szörnyű az éghajlat itt Észak-Európában. A nádszál ugyan szerette az esőt, de csak puszta önzésből.

Akkor ismét ráhullott egy csepp.

– Mi haszna van egy ilyen szobornak, ha még az esőtől sem véd meg? – kérdezte. – Keresnem kell egy jó, fedeles kéményt. – És elhatározta, hogy továbbszáll.

De mielőtt szétnyitotta volna szárnyait, ráhullott a harmadik csepp. Ekkor felnézett és látta – de jaj, mit is látott?

A Boldog Herceg szeme könnyben úszott, és a könnyek végigcsorogtak aranyorcáján. És a holdfényben olyan gyönyörű volt az arca, hogy a kis fecskét elöntötte a szánalom.

– Ki vagy te? – kérdezte.

– Én vagyok a Boldog Herceg.

– Miért sírsz akkor? – kérdezte a fecske. – Teljesen átáztattak a könnyeid.

– Míg éltem, és emberi szívem volt – felelte a szobor –, azt se tudtam, mi a könny, mert a Gondtalanság Palotájában laktam, ahova nem léphet be a Szomorúság. Nappal a kertben játszottam társaimmal, este pedig a Nagy Teremben én nyitottam meg a táncot. A kertet magas fal vette körül, de nekem eszembe se jutott megkérdezni, hogy mi van a falon túl, olyan szép volt odabent minden. Az udvaroncaim Boldog Hercegnek neveztek, és én csakugyan boldog voltam, ha a gyönyör boldogság. Így éltem, és így haltam meg. És most, hogy holt vagyok, ide állítottak, olyan magasra, hogy látnom kell a város minden szörnyűségét és nyomorúságát, és bár a szívem ólomból van, mást sem csinálok, csak sírok.

„Úgy, hát belül nem is arany?” – jegyezte meg magában a fecske. De udvariasabb volt annál, semhogy kimondjon egy ilyen személyes természetű megjegyzést.

– Messze innen – folytatta mély, zengő hangon a szobor –, jó messze, valamelyik kis utcában áll egy szomorú házacska. Ablaka éppen nyitva, és én egy asszonyt látok odabent, amint az asztal mellett ül. Arca keskeny és megviselt, keze durva és vörös, telis-tele tűszúrással, mert az asszony varrónő. Golgotavirágokat hímez éppen egy atlaszruhára, amelyet a királyné legkedvesebb udvarhölgye visel majd a legközelebbi udvari bálon. A szoba sarkában, az ágyon betegen fekszik a kisfia. Lázas, és narancsot kér. De az édesanyja nem tud mást adni neki, csak vizet, s így a kisfiú sír. Fecském, fecském, kicsi fecském, nem vinnéd-e el neki a rubint a kardom markolatáról? Lábamat ehhez a talapzathoz erősítették, magam nem tudok mozdulni.

– Engem várnak már Egyiptomban – mondta a fecske. – Társaim föl-le cikáznak a Nílus fölött, és beszélgetnek a nagy lótuszvirágokkal. Hamarosan elpihennek a nagy király piramisában. Ott fekszik a király is festett koporsóban. Sárga vászonba burkolták, és bebalzsamozták fűszerekkel. A nyakában halványzöld jadelánc van, és a keze, mint a száraz levél.

– Fecském, fecském, kicsi fecském – mondta a Herceg –, várhatnál-e még egy éjszakát, lennél-e a követem? A kisfiú olyan szomjas, és az édesanyja olyan szomorú.

– Ha meggondolom, én nem is szeretem a fiúkat – felelte a fecske. – Múlt nyáron, amikor a folyó mellett tanyáztam, volt ott két durva kölyök, a molnár fiai, akik unos-untalan kővel hajigáltak. Persze, nem találtak el, mi fecskék sebesebben repülünk annál, és az én famíliám különösen híres a gyorsaságáról, hanem azért ez tiszteletlenség volt.

De a Boldog Herceg úgy elszomorodott, hogy a kis fecske megsajnálta.

– Bár nagyon hideg van – mondta –, egy éjszakára mégis maradok, és a követed leszek.

– Köszönöm kicsi fecske – mondta a Herceg.

Így aztán a fecske kicsípte a nagy rubint a Herceg kardjából, és a csőrébe fogva, a tetők fölé emelkedett.

Elszállt a székesegyház tornya mellett, ahol az angyalok fehér márványszobrai állnak. Elsuhant a palota fölött, és hallotta a tánc dobogását. Egy szép fiatal lány épp akkor lépett ki az erkélyre szerelmesével.

Itt most nem foglalkozhatunk a regényíró Saint-Exupéryvel – s így A kis herceg írójával sem -, művének e részéből csupán arra hívjuk fel a figyelmet, ami a Citadella szempontjából érdekel bennünket. Mindenek előtt arra, hogy bár csak 1948-ban jelent meg, tehát az író halála után négy évvel, amikor regényeit nemcsak hazájában olvasták, hanem úgyszólván a világ minden jelentős nyelvén, a Citadella korábban keletkezett, mint írói munkásságának a dandárja. Valóban, ha a mű megírásának a kezdetét tekintjük (kb. 1936!), akkor azt láthatjuk, hogy időrendben csupán a Courrier du Sud (Déli futárgép, 1928) és a Vol de Nuit (Éjszakai repülés, 1931) előzte meg. S ezt fontos tudnunk, mert megvilágítja Saint-Exupéry regényírói arcának egyik igen fontos, a kritika által már nagyon korán kiemelt vonását, az író moralizáló hajlamát.

Kritikusai általában erősen hangsúlyozzák azt az állhatatos, szinte megszakítatlan fejlődést, amely a Déli futárgép regényformájától egyenes vonalban vezet el a Citadellához. Anélkül, hogy vitába kívánnánk szállni életének és művének nálunk avatottabb ismerőivel, szeretnénk a magunk részéről hangsúlyozni az előbb említett 1936-os év jelentőségét; sőt úgy érezzük, hogy talán még korábbra is visszamehetnénk, hiszen egyáltalán nem bizonyos, hogy valamely mű megírásának a kezdete egybeesik e mű koncepciójának a megszületésével. Jelen esetben már csak azért sem, mert tudjuk, hogy a Citadella nem eleve kész, határozott terv alapján született, hanem – hogy egy másik francia és egyúttal világirodalmi párhuzamra hivatkozzunk – Pascal Gondolataihoz hasonlóan jórészt sebtében odavetett, legnagyobb részben kidolgozatlan feljegyzések, gondolatok formájában, amelyekre még hosszú átdolgozás és szerkesztés, az író életének utolsó évében tett kijelentései alapján legalább három-négy esztendő várt. a Citadella csupán megjelénésének évét (1948) tekintve későbbi mű, mint a regényei; alakulását tekintve egyidős a legtöbb regényével, sőt – legalább részleteiben – bizonnyal régebbi némelyiknél. Vagyis az a bizonyos fejlődés, amelynek állítólagos betetőződése, az egyre moralizálóbb regények után a nagy elmélkedő, erkölcsi és életelveket nyújtó, szinte minden cselekménytől mentes mű lenne a Citadella, a valóságban párhuzamos a regényeivel, mondhatnánk kíséretéül szolgál e regények sorának.

És valóban: ha jól olvassuk Saint-Exupéry regényeit, azt látjuk, hogy a morális érdeklődés, a moralizáló, gyakran didaktikus szándék elejétől végig fellelhető minden művében. Első kritikusainak egyike, Gide már nagyon korán észrevette, hogy itt valami új felfogásról van szó, a cselekvés előtérbe állításáról, arról, hogy “nekünk főképp arra van szükségünk, hogy megmutassák: mint vagyunk képesek arra, hogy önmagunkat is felülmúljük a megfeszített akarat segítségével.” Az író minden hőse végeredményben az élet értelmét keresi, Gide szerint azt bizonyítja, hogy “az ember nem a szabadságban, hanem egy feladat elfogadásában találja meg a boldogságát.” Ez a feladat végül is a métier, a mesterség fogalmába sűrítődik: legyen bármilyen szerény vagy fontos ez a mesterség, benne teljesedik ki az ember, nyeri el teljes szabadságát. Ez a felfogása regényei közül a Terre des Hommes-ban (Az ember földje, 1939) fogalmazódik meg a legtisztábban; de ha a Citadella számtalan, erről szóló fejezetét olvassuk, akkor itt is, mint a rengeteg egyéb, ismétlődő motívumban és gondolatban, félreismerhetetlen az időbeli párhuzam. Mi azt hisszük, hogy valóban lehetetlen egymástól elválasztani Saint-Exupéry regényírói és moralista-esszéírói működését, legalábbis ami a Citadellát illeti; csak a későbbi, posztumusz megjelenése mondathatta számtalan kritikusával azt, hogy a Citadella mintegy betetőzése, végső konklúziója regényírói működésének. Mi szinte azt mernénk kimondani, hogy a regények a Citadella gondolatainak az illusztrációja. Egy kis túlzással a posztumusz mű amolyan “vezérkönyv”, amely megoldja, megmagyarázza, didaktikus módszerrel érthetővé teszi ennek a mélyenszántó és mélyen etikus műnek a végső mondanivalóját.

Ez az időbeli párhuzamosság lépten-nyomon szemébe tűnik a regényeket már ismerő olvasónak, amikor belemélyed a Citadella olvasásába. Megtalálja benne az író minden nagy témáját, amelyeket már ismer a regényekből. Persze, az újszerűség eleinte meglepő, sőt talán félrevezető, a mű koncepciója és hangneme ugyanis erősen eltér az előzőktől, didaktikussá válik, minduntalan bibliai rezonanciák ütik meg a fülünket, cselekmény nincs, csak példázatok és elmélkedések. De az alapgondolat és a cél ugyanaz: megkeresni az emberi élet értelmét a családban, az igazságban, az otthonban, a mesterségben, a szeretetben, a boldogságban, a testvériségben, a szabadságban, az emberi közösségben s mindezek túlhaladásában egy náluk is magasabb rendű nagyságba emelő erőfeszítés segítségével. Ez az erőfeszítés, ez az igyekezet azonban nem feltétlenül a legnagyobb dolgokban nyilvánul meg. A lényeg: veszendő létünk elcserélése valamire, aminek értelme van. A hímzőrámájuk felett vakoskodó asszonyok gyonyörű, Isten házát ékesítő hímzett terítőkre cserélik el magukat, a gyermekét ápoló anya egy édes mosolyra, a szegkovács meg a deszkát fűrészelő asztalos hajóra, az építész templomra, az uralkodó népe boldogságára. Mindenkinek megadatik a csere lehetősége: az élet elpusztulhat, de amit másokért alkottunk, az megmarad, mint a hímzőnők elpusztíthatatlan remeke vagy az építész évszázadokkal dacoló temploma. Az elcserélődés a mesterségben, mások, a közösség szolgálatában: minduntalan visszatérő témája a Citadellának, de egyúttal alapgondolata Saint-Exupéry egész írói működésének is.

Mindez nagyon szép és emberi. Ám az olvasó joggal teheti fel a kérdést: miért kellett ezt a művet katolikus kiadónak kiadnia? Hiszen úgyszólván egyetlen sorában sem lelhetünk közvetlen hivatkozást az író katolikus felfogására. Már maga a keret is – egy berber fejedelem beszélgetése fiával, majd a fefedelemmé cseperedett s lassan az öregség felé haladó utód elmélkedései – egészen mást enged sejtetni. Ám a keretül szolgáló sivatag, sivatagi erkölcsök, szokások légköre meglepő. Bibliai levegő lengi át ezt a hosszú elmélkedést, az író stílusa helyenként ószövetségi, ódon erővel telített, máshol mintha az Újszövetség, a Hegyi Beszéd visszhangoznék a líraian szép részletekben. Hogyan lehetséges, hogy ez az aktív, harcos életet élt és katona-halált halt író ilyen bibliai hangú művet írt, helyesebben, ilyen mű megírására készült (hiszen a Citadella tulajdonképpen nem készült el!), holott egész életében úgyszólván semmi nyomát nem leljük annak, hogy vallásos, katolikus módon élt volna? Azt tudjuk, hogy mélyen katolikus környezetben nevelkedett, katolikus iskolában végezte tanulmányait, de felnőtt élete folyamán eltávolodott ettől a környezettől, egészen más világban és világfelfogásban élt (?!). Hogy a Biblia rendkívül nagy hatással volt rá, azt egy percig sem lehet tagadni: ezt bizonyítják veretes mondatai, stílusreminiszcenciái, példázatai, a mű egész atmoszférája. De ismerjük egy ifjúkori mondását is: “Helyettesíteni a vallást: nem haszontalan beszéd.” Aki ilyet mond, az bizonnyal nem hívő katolikus. Vagy tévedünk, s mégis az? Talán csak túl sok keserűség gyűlt benne össze, vagy saját gyengeségei elől menekült bele egy új morál keresésébe, amely végül mégis azonos lett – ezt a következtetést nyugodtan levonhatjuk a Citadella végső kicsengéséből – a keresztény morállal, annak legtisztább megfogalmazásával? Már említettük, hogy Saint-Exupéry hosszú időn át a francia szellemi élet egyik irányítója volt, Camus és Sartre oldalán. Hivatkozzunk hát Camus-re, aki megkérdezte, lehet-e, és hogyan lehet szent egy ateista? Saint-Exupéry, úgy érezzük, erre a kérdésre kíván feleletet adni. Eltávolodott a keresztény hittől, élte kora emberének izgalmas, tevékeny életét, de mintha folyton ez a kérdés nyugtalanítaná: lehet-e szent, hogyan tudhat szentté lenni egy ateista? S akit ez a kérdés nem hagy nyugton, aki erre keresi a választ, s nemcsak írásaiban, hanem azzal is, ahogyan életében számtalanszor vállalta a veszélyt, az áldozatot s a végén – önszántából – a halált másokért, egy eszméért, a közösségért, az élet értelméért, azért, amit akkor a legnagyobbnak érzett, az az ember elszakíthatatlanul kötődik a keresztény morálhoz. Tudjuk, hogy amikor ő élt, Franciaország már jó évszázada a dekrisztianizálódás állapotában volt, ám ez mit sem jelent: a kereszténység eszmevilága, vagy ahogyan ma szokták mondani: a zsidó-keresztény életforma, eltörölhetetlen nyomokat hagyott az európai s így a francia gondolkodásban is. A keresztény etika a levegőben volt és maradt, és az irjúkorban magába szívott erkölcsi ideálok tovább éltek, dolgoztak Saint-Exupéryben is, mint e kor annyi más fiában. A Bibliát mindig csodálta, s úgy látszik, alaposan ismerte is. Az erkölcsnek, az erkölcsi törvényeknek gyönyörű foglalatát látta benne. Már említettük, hogy kritikusai folyamatos, megszakítatlan felfelé haladást látnak művében az első regényektől a Citadelláig. Nos, valami effélét láthatunk morális fejlődésében is. Aki jól olvassa a Citadellát, észre fogja venni, hogyan fejlődik – és érdekes módon a Bibliával párhuzamosan – az író etikai rendszere az Ószövetség zordonabb, keményebb, majdnem kíméletlen erkölcsi világától az Újszövetség enyhültebb, megértőbb és az emberi gyengeségeket szeretettel gyomlálgató, javítgató, hozzánk közelebb álló, megértőbb világa felé. Elég csak az első fejezetekre gondolnunk, a megtévedt és sivatagba kitett asszony halálára, s vele kapcsolatban a szigorú fejedelem fejtegetéseire, vagy az alvó őrrel szemben tanúsított igazságos, de kegyetlen szigorra, s aztán az élete végén palotájában sétálgató utódnak hasonló szituációban, az ugyancsak elbóbiskoló őrökkel szemben mutatott elnézésére, szelíd megértésére, vagy a befejező kertész-történet már-már Hegyi Beszéd-szerű, szeretettől átforrósodott hangjára, amely mintha azt mondaná: boldogok az együgyűek… Valóban van fejlődés Saint-Exupéry írói művében, de nem a regénytől a moralizáló esszé felé, hanem a cselekvő embertől a cselekvés értelmét a szeretetben, az emberiség szolgálatában meglelő szabad ember felé, s ez párhuzamosan, egyszerre nyilatkozik meg mind regényeiben, mind esszéiben. De ennek a keresztény etikának tragikus nagyságot kölcsönöz Saint-Exupéry kitartó, makacs Isten-keresése, amelynek láttán az ember kénytelen Pascalra gondolni, s Pascalon túl az arcát elrejtő Istent állhatatosan kereső prófétára, aki tudja, hogy Isten nem mutatja meg magát – vere tu es Deus absconditus -, de mégsem mond le a megtalálásáról. A francia irodalomnak kevés oly megrázó passzusát ismerjük, mint a Citadellának az a fejezete, amelyben a berber fejedelem felhág a hegyre, hogy kérdéseire feleletet kapjon Istentől, ám a sötét éjszakában csupán hallgatag, fekete gránitszikla meredezik előtte, amelyet nem képes szóra bírni. Még a fákon ülő holló sem szólal meg – pedig ő már ennek a szavával is beérné -, s ekkor érti meg, hogy ha szólna hozzá, akkor nem Isten szólna. Tragikus magára hagyatottságának az érzésével szívében száll le a városba, de tudja, hogy a feleletet mégis keresnie kell, s egyszer majd meg is találja, amikor élete eljut a beteljesedéshet, a halálban, amikor már nem lesz többé kérdés…

Pascal nevét többször idéztük ebben a rövid bevezetésben. Nem véletlenül: a befejezetlen mű át nem dolgozott fejezetei határozottan Pascalt idézik emlékezetünkbe. Saint-Exupéry is ugyanúgy készítette jegyzeteit, mint nagy elődje, ő is egy nagyszabású mű megírását tervezte hasonló didaktikus céllal, s az ő művének is majdnem ugyanaz lett a sorsa, mint amazénak: nem jutott rá ideje, hogy befejezze, átdolgozza, végleges formába öntse. S alapgondolata, az Isten keresése, a megtalálás lehetetlenségének tragikus tudata is egyezik náluk.

Nem szívbajos embernek való! – mondták valaha a régi Magyarországon bizonyos gavalléros tréfákra, halálos kimenetelű párbajokra, mérgesebb szilvóriumokra, sőt harapósabb asszonyfélékre is.

– Nem szívbajos embernek való! – mondja most ugyancsak Hoch János, amint karonfogva sétálgat velem az Országháznak abban a táncterem nagyságú szobájában, ahová hosszas keresgélés, piros bársonyfüggönyös ajtók, régi vármegyei életre emlékeztető hajdúféléken át tudok eljutni. Az ajtókra valami vidéki nyomda készített kartonpapírosokat. A Nemzeti Tanács Elnöke – mondják a töredezett betűk. Beküldöm a névjegyemet: Itt van Krúdy Gyula és jóslatot kér Főtisztelendő úrtól.

Mielőtt tovább mesélgetnék, kedves késői maradékom, el kell mondanom, hogy ez a kor sem különbözik a többi kortól, amelyeket az emberiség részére megalkottak hitújítók, királyok, Savonarolák, Husz Jánosok és zsurnaliszták: – ez a kor is telve volt jelszavakkal, amelyeket a tömegek részére találtak ki, hogy legyen nekik ebédrevalójuk. Pedig ez a korszak állítólag a fölszabadult, okos emberek korszaka volt, – nem lehetett volna elhinni, hogy a korszak eszméit az ablakokból a szobalányok, az udvarokról a házmesterek porolják a járókelők közé. Jelszavak járták ekkor is: a kocsmákban, ahova a polgár feledkezni betért; a piacon, ahova az emberek mondanivalóik megtanulása végett eljárogattak; a családi otthonba, ahol mindenki úrnak érzi magát, akinek joga van keresztjelet tenni a kenyérre, mielőtt azt felszegné… A háborús jelszavak már elmúltak, de itt voltak az úgynevezett béke jelszavai: „Álljunk meg egy szóra!” – „Mi mégis entente-barátok vagyunk!” – emlegetik a polgárok kocsmáikban és fészkeikben Lovászy Márton szavait. Nagy volt ez az ország: hetek is beleteltek, míg egy új pesti kiadás eljutott Kassáig vagy Fogarasig.

Ilyenféle általánossá válott tudás lett, hogy Hoch János főtisztelendő úr, józsefvárosi plébános korában a próféták könyveinek igénybevételével pontosan megjósolta a háború végét: bizonyos Da-Niel nevű férfiút, aki oroszlán-damptőr is volt, kevert bele a dologba a nyolcadik kerületi pap, hogy arra rákenhesse az elmúlt Világháború végének megállapítását. Hogyne hitték volna el az emberek az éveken át várt kedvező, a Szent Bibliával megerősített jóslatot, amikor már annak is jelentőséget tulajdonítottak, hogy a ház melyik oldalán akad meg ökörnyál, amely Rákos mezeje felől Pest felett elúszik! Ott haláleset történt, vagy az öreg póttartalékos váratlanul hazatért.

Éppen ennek a Dániel prófétának ügyében kerestem a főtisztelendő elnök urat egy kora tavaszi napon abban a gyönyörű, germán mesemondásokból való nagy házban, amelyet a vidéki emberek talán manapság is megbámulnak, mint az ország házát. (Minden valamire való építőnk német származású volt; úgy látszik a magyarok tudománya megrekedt a sátorcsinálásnál.)

---

Először a böjti szentbeszédekről teszek említést, amelyeket a béke boldog éveiben annyiszor volt alkalmam hallgatni az „aranyszájú pap” ajkairól, az üvegházi jácintokhoz hasonlatos, finom belvárosi hölgyek társaságában úgy a szerviták terén, mint a Ferencrendiek templomában.

– Nem voltunk még szívbajosok, – felelte a Nemzeti Tanács elnöke.

Majd a nógrádverőcei csónakázásra terelte a szót, mikor a kőbányai főúr izmainak olyan teljességében volt, hogy versenyevezősökkel küzdött együtt a Dunán, – amely itt még valóban kék a nagymarosi svábok miatt.

– Azt hiszem –, felelte a diktátor, aki Magyar

– Azt hiszem, – felelte a diktátor, aki Magyarország zászlósurának valamint egyéb nemességének hűségesküjét kezében tartotta –, azt hiszem, hogy Buddhának, az antikrisztusnak abban az egyben igaza van, hogy mindannyiunknak hétrétű utat kell megtennie az életben. A szenvedések útjait.

Most elérkeztünk ama tavalyi tavaszi estéhez, amikor a Vas-uccától a józsefvárosi plébániáig fejtegette előttem a nevezetes magyar politikus, hogy nem lehet bízni sem Tiszában, sem Károlyiban, csupán Da-Niel Prófétában, aki ilyen meg amolyan körülmények között jósolta meg a háború végét. (Én ezt annak idején megírtam egy Pesti Levelemben, de az emberek akkor még jobban hittek a csésze fenekén lévő tealevél maradványának, mint az én levelemnek.)

– Hát most mi lesz, elnök úr? – szólok. – Nincsenek már hívők, akik Hoch János imakönyvét keresnék az Atheneumnál; nincs már Konti József népszínházi karmester, akivel hosszadalmasan lehetne biliárdozni az Otthoni Körben; Dániel próféta is elvégezte a magáét. Most mit csinálunk?

– Várjuk, hogy mikor kergetnek el bennünket.

– Mackensen? Lukachieh? Károlyi király? – kérdeztem. Ő felel:

– Nem. Kun Béla.

mindenki várta  bizonyos karácsonyi ünnepeket

igen  sok  ember úgy van még  szent este  előtti

reggelen be   pörögnek minden gyorsan meg

legyen  csinálva  amit kel karácsonykor  van olyan

is sok  embernél   nem is  igazán gondolnak bele

emberek  épen  ünnep közeledik vagy épen azon

napon  karácsony van  sok ember utolsó

pillantókra  hagyja a  dolgot végezzen a

karácsonyra  amikor  épen csomagokat bontjuk

fel majd  akkor együtt  van az  bizonyos család

együtt  szeretnék meg  ünnepelni karácsonyt a

Jézus  születést azt  tegnap  meg ünnepeltük ma

Szent  István Királyunkról emlékezünk meg

karácsony 2napján ő életét adta az egész  országát

meg védje  hazát  de  szeretetből tette az ország

felé  meg  védje a nemezettet de ő életét

veszte  harcba ,de mai nap ő róla emlékezünk meg

karácsony másnapját .meg mindig legyen az

szemünk ellőt  karácsony az szeretet ünnepe is

és  mai világba  nagyon  fontos  szeret gyakoroljuk

életbe .de ne  úgy mint  egyik ember neki minden

nap  egyforma számára egyik  család tagja lelkesen

várja  karácsonyt fát  díszit  meg látja azt  nem

tetszik  az neki  mondják  neki  mondjuk kellemes

karácsonyi ünnepeket  semmi lelkesedés benne

abba épen ünnepet ülünk  mai nap az emberek

számára  milyen  ünnep rontás ez úgy gondolom

mert  ebből az emberből úgy mondva hiányzik

szeretet  életébe  meg kéne őt  is tanítani az

ember társát  szeretni  mert  karácsony erről is

szólna .igazábol

Lehet-e valóban egy vidám karácsonyod akkor is, ha ezeregy nyomás nehezedik rád? Igen, lehet – és ennek megvalósításához nem kell messzire menned. Függetlenül attól, hogy a problémák, amelyekkel szembenézel, mennyire erőteljesek, vagy esetleg mennyire jelentéktelenek, mégis ez a karácsony lehet a legcsodálatosabb, és leginkább gondmentes időszak, amely valaha is volt az életedben, és ezt már ma elkezdheted. 

Valószínűleg neked is, mint hívőnek már megszokottan hangzik az Igerész, amely kijelenti, hogy semmiért ne aggodalmaskodjatok. De vetted-e ezt már annyira komolyan, hogy működésbe, gyakorlatba is helyezted? Valószínűleg azért nem vetted komolyan, mert nem értetted meg, hogy az aggodalmaskodás mennyire veszélyes lehet. Talán nem fogtad fel, hogy az aggodalom, az ördög ellened irányuló halálos fegyvereinek fontos összetevője.

Ez így igaz. Az aggódás az egyik fő fegyvere az ördög hadviselésének. Ha nálad el tudja érni, hogy aggodalmaskodj, akkor az anyagi feszültségeket, családi feszültségeket és az ütemezett problémákat fogja felhasználni, – melyek csupán a mindennapi élet “természetes” velejárói, – hogy téged lenyomjon, és olyan sok gondba rángasson bele, amennyit el sem tudsz képzelni, hogy lehetséges. 

Az orvostudomány állítja, hogy az Egyesült Államokban a kórházi ellátásra szorult emberek magas százaléka az aggódás- és feszültség okozta betegségektől szenvednek. Mindennek ellenére sok hívő aggódik anélkül, hogy ebbe belegondolna. Azért aggódnak, hogy túl alacsonyak, vagy túl soványak. Izgulnak emiatt, és fel sem fogják, hogy bűnt követnek el.

“Micsoda, ez bűn lenne, Copeland testvér?”

Igen! Egy újjászületett, Szellemmel betöltött hívőnek, akinek van egy Bibliája – az aggódás bűn. Tehát, még akkor se aggodalmaskodj, ha a karácsonyi üdvözlőlapok elkéstek, és 45 ember fog hozzád jönni karácsonyi vacsorára.

Ehelyett tedd azt, amit a Biblia mond, hogy tenned kell. Imádkozz, és a kérésedet tárd Isten elé… ezután dicsérd Őt a feleletért! Békességed lesz. 

Most gyerünk, és legyen egy igazi vidám karácsonyod, te gondok nélküli ember!

“Ezért mondom nektek: ne aggódjatok életetekért, hogy mit egyetek, és mit igyatok, se testetekért, hogy mivel ruházkodjatok. Nem több-e az élet a tápláléknál, és a test a ruházatnál?Nézzétek meg az égi madarakat: nem vetnek, nem is aratnak, csűrbe sem takarnak, és mennyei Atyátok eltartja őket. Nem vagytok-e ti sokkal értékesebbek náluk?Aggódásával pedig ki tudná közületek meghosszabbítani életét csak egy arasznyival is?Mit aggódtok a ruházatért is? Figyeljétek meg a mezei liliomokat, hogyan növekednek: nem fáradoznak, és nem fonnak,de mondom nektek, hogy Salamon teljes dicsőségében sem öltözködött úgy, mint ezek közül akár csak egy is.Ha pedig a mező füvét, amely ma van, és holnap a kemencébe vetik, így öltözteti az Isten, nem sokkal inkább titeket, kicsinyhitűek?””Ne aggódjatok tehát, és ne mondjátok: Mit együnk? – vagy: Mit igyunk? – vagy: Mit öltsünk magunkra?Mindezt a pogányok kérdezgetik; a ti mennyei Atyátok pedig tudja, hogy szükségetek van minderre.De keressétek először az ő országát és igazságát, és ezek is mind ráadásul megadatnak nektek.Ne aggódjatok tehát a holnapért, mert a holnap majd aggódik magáért: elég minden napnak a maga baja

karácsony kor embereknek igazán meg kéne úgy

mondva  születni  Jézusnak szívükbe de  az abból

ál igazán ugye emberek adventi  időkbe lelkesen

készülődtek karácsony ünnepére az emberek

szíve  tán már mindenütt tiszta úgy várják azt

bizonyos karácsony  ünnepét ezt ünnepet úgy

mondva  szeretetről kéne szóljon az  bizonyos

karácsony ünnepe de  sokan úgy vannak meg

veszik méreg drága ajándékokat másik felé főleg

karácsonykor  utána úgy  van vele  le tudtam

azt  bizonyos karácsonyt  elment úgy van vele

nem kel  másikat szeretni pedig  mindig kéne

szeretni   másikat  életünkbe  mindig legyen

kedves szó másik felé hogy meg mutassuk

igazából szeretem a  karácsony  amikor be

fogadjuk Jézust szívünkbe  kérjük majd  tőle

tanítson meg minket szeretni ember társunkat

mindig életbe ne  csak karácsonykor ez ünnep

remek alkalom meg tanuljuk igazi szeretet .

ismerek olyan életbe karácsonykor meg mutatja

milyen kedves  szeretet tud  akkor  adni másik

felé amikor  elmúlik az karácsony ünnepe máris

nem szeretet költözik abba szívébe .a szeretetnek

mindig kéljen emberek szívébe legyen nem

csak karácsonykor azért  emberért ilyen imádkozni

kel meg  tanuljon mindig  szeretni ember  társát .

már az emberek nagy lelkesedve várják azt
bizonyos karácsonyt Urunk Jézus születése
napját nálunk törekedjünk azon mi is be
tudjuk fogadni Urunk Jézust mi szívünkbe
ne csak karácsonykor engedjük öt szívünkbe
mindig helyet kel neki adni ha van szívünkbe
neki hely az ember úgy mondva máskép
látja az ember karácsony értelmét ami igencsak
fontos karácsony értelmét .van úgy emberek
sokan úgy vannak karácsony ünnepével egy
bizonyos pörgős napok ilyenkor az emberek
úgy vannak akit úgy mondva szeretnének valamit
ilyenkor úgy mondva meg lepi azt embert úgy
van vele így le tudta bizonyos karácsony ünnepét
a karácsony úgy mondva szeretetről kéne hogy
szóljon az ember azt kapja másik embertől ahoz
úgy mondva nem kéne méreg drága ajándékot
meg venni és azzal le akarja tudni karácsonyt
utána úgy van vele fújok másikra ilyen olyan
bajaim vannak vele .így karácsony előtt
tisztázzuk le szeresük másik embert karácsony
a szeretetről szóljon .ismerek olyat már aki meg
hallja ez ünnep van szeret ünnepe egyből semmi
nem jó karácsony világítás se jó az zavarja dolgot.
be ezzel így úgy mondva rontja bizonyos
karácsony hangulatát annak embernek aki épen
szeretettel várja karácsony ünnepét.

Ez az írás is arról szól inkább, hogy én mit gondolok a szeretetről, mit értek a szeretet alatt, és milyen sok – sok aspektusát éltem meg a mögöttem lévő évtizedek alatt. Egy csekélyke részlet talán a teljesség egészéből… Egy gondolatindító, egy cselekvésre késztető szösszenet…. Hogy Te is tedd hozzá a magadét, mert biztos vagyok benne, hogy sokkal – sokkal többet takar a szeretet, mint amit én itt képes vagyok leírni. Mint amit akárhány gondolkodó, író, költő is megfogalmazott.

Amikor a szeretet nem a szívedből szól és cselekszik, hanem egóból, az nem szeretet. Bármennyire is azt gondolod, hogy csak jót akarsz, szeretetből cselekszel – ha nem a szíved irányít, az nem szeretet.

A szeretet nem csak egy ünnep, egy nap az évben, sokkal inkább a mindennapokban jelen lévő cselekvés. Igen, nem érzés, hanem inkább cselekvés! Pontosabban talán: a tiszta, magasabb szellemi éned által felkarolt lélekből induló cselekvés.

A szeretet az a táplálék, amely nélkül nincsen élet. Ahogy írni szoktam: a Szer-etet az a szer, ami etet bennünket. Nélküle mindannyian éhen halnánk.

A szeretet a legtöbb esetben csendes, soha nem harsog és kiabál. A szeretetnek nincsen szüksége hangerőre, látványos megjelenésre. A szeretet olyan csendes, mint a mély folyók, melyek csendesen folynak – míg a sekélyek sokszor hangosak…

A szeretet nem csak a másik szeretete. A legalapvetőbb szeretet az önmagunk iránti szeretet, ami soha nem keverendő össze az önzéssel, énközpontúsággal. Aki önmagát képes szeretni a legmélyebb szinteken, jóval – rosszal együtt elfogadni, még tisztán látva önmagát is becsülni, tisztelni – csakis az képes ugyanerre a másik emberrel kapcsolatban. Aki elutasítja magában az árnyékot, az a másik emberben is elutasítja. Aki válogat abban, hogy mit szeret magában, és mit nem, az a másikban is válogatni fog. És az már nem szeretet – mert a szeretet feltétel nélküli.

A szeretet soha nem minősít. Pontosabban: soha nem az embert minősíti, maximum egy cselekedetet. De azt sem bántóan, csak szeretettel…

A szeretet nem csak néz, hanem lát! Mögé lát a dolgoknak, a történéseknek. Mindig meglátja a cselekvések mögött az embert. Mert bizony, sokszor van, hogy amit valaki tesz Veled, az nem éppen szerethető… De a mögötte lévő ember, ha lehámozod róla ezt a cselekvést, és meglátod az esetleg szenvedő, sérült lelket, igenis képes vagy őt szeretni…

A szeretet egy belső erő. Hogy akkor is képes vagy kedvesnek lenni, odafordulni, ha éppen nagyon megtörtél…

A szeretet figyelem. Őszinte, odaforduló, cselekvő figyelem. Amikor nem csak azért figyelek, hogy végre elmondhassam a magamét, nem csak a „végszóra” várok, hogy mondhassam. Csak figyelek: a másikra, és nem a saját következő mondatomra. Figyelek, arra, hogy ő mit szeretne, ha szükséges, visszakérdezek, hogy biztosan megértsem (nem pedig a saját szótáram szerint értelmezzem!), és utána cselekszek. Azt, amit ő szeretne – és nem azt, amit én jónak gondolok…

Szeretet az, amikor már nem azt nézed, hogy mit szerezhetnék, hanem az, hogy mit adhatnék, hogyan szolgálhatnék…

Szeretet az, amikor már nem mindig magadra figyelsz, a saját kényelmedre, anyagi gyarapodásodra, nem hasznot és viszonzást vársz, csak adsz számolatlanul, úgy, hogy még eszedbe sem jut, hogy te most tulajdonképpen adsz… És ha ezt éled, tudd, vissza is fogod kapni: mert az egyensúly törvénye működik. Persze csakis akkor, ha adás közben fel sem merül benned az egyensúly törvénye…

Szeretet az, amikor a benned lévő zenét hagyod megszólalni, és hagyod ezt másoknak is, miközben azt hallod, az ő muzsikája is szép, nem csak a tied…. Mert ebből születnek meg az igazán csodálatos szimfóniák…

A szeretet az, amikor megérzed, hogy nem vagyunk elkülönültek, amikor megérted, hogy csakis az ego választ el bennünket egymástól. Amikor képes vagy lélektől – lélekig kapcsolódni, nagy szavak és nagy érzések nélkül. Csendben, nyugalomban, de rendkívül mélyen.

A szeretet kedvesség, jóindulat, tiszta szándék… És ezek megnyilvánulása a hétköznapokban: nem nagy dolgok, óriási cselekedetek, szalagcímek az újságokban. Csap apró, de annál értékesebb cselekedetek: egy őszinte mosoly, egy kedves szó, értő hallgatás, egy szívből készített kedvenc étel, egy talpmasszázs a párodnak a fárasztó nap végén, egy meleg ölelés, egy kézsimogatás, a fontos feladataid azonnali felfüggesztése, ha a gyermeked / párod / barátod / szülőd beszél veled, hozzád fordul…. A szeretet jelenlét: magadnak és másoknak.

így ünnepek  előtt az ember úgy  mondva igen

csak  nagy  lázba vannak és úgy mondva fel is

vannak emberek  kicsikét pörögve hogy  amit

másiknak  szeretne örömöt szerezni másiknak

meg legyen időbe  meg vegye  úgy mondva be

is időre csomagolva karácsonyra meg lepetés

legyen  karácsonyra ő  mit kap  karácsonyra majd.

de vannak úgy így karácsony ellőt nagy hajtásba

fel is pörög igen csak pedig igen csak ilyenkor

kicsikét lassítani magunkba elmélkedünk nekünk

karácsonyra lehet elég is  lenne egy kedves szó

másik  felé  egyből  jobb lesz úgy mondva neki

majd  az bizonyos  karácsonyi ünnepek sok helyen

folyik  bizonyos  szeretetlenség még karácsony

ünnepek előtt  durva szóval  mondok neki annak

embernek valamit  utána  meg amikor úgy

mondva  elérkezne bizonyos  karácsony ünnep

annak  embernek azt bizonyos méreg  drága

ajándékot  meg veszem pedig nem is szeretem

de  ki mutatom fogam fehérjét azt embert

szeretem  karácsony  igazából arról szólna

szeresük ember társunkat ne csak akkor minden

nap  van olyan ember meg veszi méreg drága

ajándékot oda adja  másiknak lása rajta az

amit  kapott nem szeretetből kapta ami úgy

mondva igen csak  nagy gond szeretetből adjunk

valamit karácsonykor legyen az kedves  só

másiknak  az jó fog esni majd annak embernek

karácsonykor .hány ember úgy mondva lelkesen

várja  valaki  ki mutatja ő nem is szereti úgy

mondva  karácsony van itt ennél igen csak nagy

gond  van .mindig   szertetel várni karácsony

ünnepét  az nagyon  szép ünnep .

van egy  hagyomány itt ahol vagyok Turán

ilyenkor adventi  időszakokba vagy házhoz

megyünk  egy kicsike imádkozás lelkileg így

készülünk fel  bizonyos karácsonyi ünnepre

de  pár éve  indult így  adventi időszakokba

amikor  várjuk  bizonyos  karácsonyt  ablakok

meg vannak  számozva hol is  várják azokat

vendégek  ez  itt  Turán vagyok nagy hagyománya

lett  ennek   és ennek ahol meg tudják hol  van

adventi  ablak nyitó  gyorsan hírül  megy oda

elszoktak menni oda  ott  úgy  mondva

vendégségül  látják pár éve  mi alapítványunk

is  csatlakozott ehhez ablak nyitogatáshoz ilyenkor

van olyan ember  aki csak kívülről néz be hozzánk

most ott  van  ablak nyitogató be megy kőrül néz

nálunk egy évig csak úgy mondva rendes  ablak

nyitogatás  volt  meg  nézhették  dolgokat mi

van  bent  tavaly  december be  úgy  voltam

akkor  volt adventi ablak nyitotta ne legyen

külön  karácsonyi buli  bent  alapítványba

rendezzük meg akkor  nagy sikere volt annak

úgy  idén úgy  rendeztük  meg tegnap  volt

az  ablak nyitogatásba  szoros mi alapítványukba

ez  jó  sikerült  most  volt  karácsonyi buli bent

este 8ig buliztunk