Vannak olyanok is, akik azt állítják, hogy ez a levél nélkülözi az igazi tekintélyt. Ami személy szerint engem illet, semmilyen jogos okot nem találok a kárhoztatásra, szívesen és vita nélkül használom.”
Ezzel a Kálvin Jánostól vett, 1550-es Jakab-kommentárjából származó idézettel arra szeretnék emlékeztetni, hogy a Jakab-levél elfogadását illetően a reformátorok igen különböző álláspontokat foglaltak el.
Egyfelől különböztetni kell itt Luther és a többi reformátor között (Karlstadt, Zwingli, Kálvin, Bullinger, Illyricus, Ambrosius Reuden), másfelől a Jakab-levél Luther általi, 1519 előtti és Luther reformátori fordulata utáni magyarázata és értelmezése között.
Luther Márton folytonosan idézett ítéletét, miszerint a levél „igazi szalmalevél” (Előszó az 1522-es Szeptemberi Bibliához), amely semmi másra nem alkalmas, mint hogy „begyújtsanak vele a kályhába” (így Luther az egyik 1542-es asztali beszélgetésében), nem utolsósorban Karlstadtnak a levéllel kapcsolatos eljárása váltotta ki, azután természetesen Luther alapvető hitbeli döntése is, amelynek értelmében minden teológia mércéjének Pál apostolnak kell lennie, ill. annak a krisztológiai[0] értelmezésnek, amelyet Pál adott Jézus Krisztus halála és feltámadása üdvközvetítői jelentőségének.
A Jakab-levél kétségtelenül tartalmaz jellegzetes krisztológiát (1,1 és 2,1 mellett vö. különösen 5,7-15), ha kereszt-teológiát nem is. Jakab mindenekelőtt a megdicsőült Urat és az eljövendő Bírót látja Jézus Krisztusban. Ez világossá teszi, hogy amint Pált nem Jakabbal kell mérni, ugyanúgy Jakabot sem Pállal. Az Újszövetség szempontjából mindkettő nélkülözhetetlen. Luthernek a hitvitázó helyzetből fakadó ítéletét a maga konkrét élettörténete alapján kellene értelmezni. Életrajzi összefüggése, egyházpolitikai helyzete teszi érthetővé megnyilatkozásait.
Ebben az összefüggésben aztán rá kell mutatni arra, hogy 1519 után is találhatók Luthernél olyan helyek, ahol pozitívan nyilatkozik a Jakab levélről. A hitet Luther szerint is követniük kell „külső cselekedeteknek” (WA 30 II, 664, 24 skk). A cselekedeteknek a hithez való viszonyát úgy értelmezi mint „dicsőítést, igazolást, jelet, pecsétet, következményt, gyümölcsöt és bizonyítékot” (WA 10 III, 225,18-226,8). Luther még 1522-es prédikációiban is teljesen megfelelően értelmezi Jak 2,14-26 ökumenikusan mindmáig vitatott szövegét a hit és a cselekedetek viszonyáról, amikor az üdvösséget eredményező hit és az üdvösséget tanúsító cselekedetek viszonyát így írja körül: „Erre gondol Szent Jakab a levelében, amikor azt írja: A hit cselekedetek nélkül halott. Azaz: ha nem követik cselekedetek, ez annak a jele, hogy nem hitró1 van szó, hanem halott gondolatról és álomról, amelyet hamisan neveznek hitnek”
Luther különbségtevése halott és eleven hit között igen hasznos. Megfelel Jakab különbségtevésének a 2,14-26-ban. Nem úgy hangzik, mint aminek a hangsúlyozását sokan – felekezetileg megterhelten – mindmáig szükségesnek vélik: a hit szemben a cselekedetekkel, hanem „a hit egyedül” (17a.b.20b.24b.26b versek) szemben azzal, hogy „a hit cselekedetekkel” (22a). Az „egyedül cselekedetek által” jelszó nem található meg Jakabnál. Számára kizárólag a tettek nélküli, ill. tetterős hit, a cselekedetek nélküli, ill. cselekedetek által hatékony hit szembeállítása a fontos. Jakab szerint a hitnek „tettlegesen”, ténylegesen konkréttá kell válnia, cselekedetekben kimutathatónak kell lennie az egyének életében és a gyülekezet életében. A cselekedetek nélküli hit, mivel hatástalan marad (2,20), nemcsak antiszolidáris, hanem hatástalan is Isten előtt, mivel az ilyen hit nem képes megmenteni (2,14).
De éppen ez az, amiről a korai zsidóság és kereszténység minden tóra-vitájában szó volt. Ebben a vitában Jakab igen határozott tételt képvisel: „A szabadság tökéletes törvénye” (1,25) szabadságra