Már megszoktam, hogy a ruhám sokakban indulatokat kelt… valószínű pozitívokat is, de akik ennek hangot adnak, azok zömmel a keserűség és a gúny megnyilvánulásai.
Így volt ez alkalommal is, nagyszombat délutánján. Egy kedves látogatásból indultam haza, s lélekben készülődtem már az esti feltámadási szertartás hangulatára.
Mikor felszálltam, ő a hátam mögött ült, egyedül – nem vettem észre. Nekitámaszkodtam a jegylyukasztónak és úgy zötykölődtem gondolataimba merülten. Majd meghallottam a hangját: egy mondat közepén volt, tehát már egy elkezdett monológjának foszlányai jutottak hozzám. Nem értettem még a szavait, de éreztem a vádló hangnemet. Nem volt újdonság… majd csak abbahagyja – gondoltam. Ám egyre hangosabban rákezdett, biztosra véve, hogy meghallom szitkait. S a végén már az egész villamoson hallható volt fájdalmas kifakadása:
– … mert a papok, meg az apácák beburkolóznak ruhájukba, hogy meg ne lássák a fájdalmat, meg ne hallják azok kiáltását, akik szenvednek, hogy ne kelljen rajtuk segíteniük. Mert nem segítenek. Fogalmuk sincs a fájdalomról, a hidegről, mikor az erdőben kell éjszakázni. Fogalmuk sincs a szenvedésről…”
Nem mertem megfordulni. Fájtak a szavai… egyszerre fájt az igazság és az igazságtalan vád. Furcsa érzés volt. Szégyelltem magam… Miért is?
Egyre kínosabbá vált a helyzet, és menekültem volna. Már terveztem, hogy inkább leszállok, a végállomás még messze volt…
S ekkor érdekes ötletem támadt: Miért vagy ilyen gyáva? Miért nem mész oda? Talán mégis igaza van? Nem akarod meglátni a fájdalmát? Na és ha pofon vág? És akkor mi van? Legalább részesülök benne valamennyire. Ha folytatja, legalább a szemedbe folytathatja. Legalább meghallgathatod az Egyház nevében, a papok nevében, az apácák nevében! Nézz már rá!!! Ki ez az ember?
S akkor megfordultam, ránéztem és rámosolyogtam.
Szemmel láthatóan megdöbbent. Elhallgatott. Ez a kis szünete annyira felbátorított, hogy leültem vele szembe, s mosolyogtam rá, mint egy jó barátra. Szerintem nem értette a helyzetet, nem erre számított. Egy nyugodtabb hangnemben belekezdett újra:
– Jegyre gyűjtök, hogy kimehessek Ausztriába. Munka nélkül vagyok, itt nem kapok munkát. Nem rég szabadultam a börtönből.
Értettem az utalást, de nem rendelkezünk saját pénzzel, nem tudtam neki adni. Ám kezemben volt a vendégségből hozott kedves ajándékcsomag, tele finomságokkal. Hát, most ennyim van, és az imám, csak ennyit tudok neki adni. Legfeljebb hozzám vágja. Megpróbálom. Elfogadta, és megenyhült a szíve. Nagydarab, keménykötésű férfi volt, baseball sapkában, melynek sültője szinte egész arcát eltakarta, de ekkor felnézett, és láttam könnybe lábadt két szemét. Sírt, és ekkor történt életem legszebb húsvéti hitvallása. Egyre hangosabban beszélt, de már nem a szitok jött ki száján, hanem az egész villamos előtt megvallotta azt, ami éltette, és ami reményt adott:
– Én hiszek az Atyában, és tudom, hogy ő megbocsát. Mert ő olyan Atya, ki még a Fiát is odaadta, csak azért, hogy megtudja mindenki, hogy mennyire szeret, Ő irgalmas Atya! Ő teremtett engem is! És tudom, hogy Ő megbocsát nekem! Hiszen ezt ünnepeljük ma! Ez a húsvéti üzenet, hogy van feltámadás a bűnből! Én hiszek Jézusban! Mert nagy az ő szeretete! Mert Ő itt lakik bennem! Én viszem magammal mindenhová!
S mellét verve, könnyeit törölgetve ült ott előttem, s én úgy éreztem, ez volt életem legszebb húsvéti vigíliája. Lehet, hogy nem liturgikus a hely, a stílus, a szöveg – de ennek az embernek a szívében valóban a Feltámadás reménye élt!