Kategória: Egyéb kategória

Hogyan használjuk ezt a listát

Ahelyett, hogy ezeket a csodálatos idézeteket magamnak tartanám, úgy döntöttem, hogy nagyszerű lenne megosztani azokat veled. Remélem, hogy ezek az idézetek inspirálnak és motiválnak. Arra bátorítom, hogy mentse el ezt az erőforrást, hogy visszatérjen, amikor bármire szüksége van egy motivációs lendületre, és mindannyian tudjuk, hogy időről időre szükségünk van lendületre.

Ezt a listát kezdetben saját forrásként készítettem, és megjelöltem ezt az oldalt könyvjelzővel, így rendszeresen újraolvastam. Remélem, hogy ezt nem gyors elolvasható cikknek fogja tekinteni, hanem inkább forrásként, hogy visszatérjen, amikor valamilyen inspirációra van szüksége. Tehát kérjük, mentse el ezt az erőforrást arra az esetre, amikor szüksége van rá a jövőben, és adja át azokat, akiknek véleménye szerint előnyei lesznek.

1. A tehetség megadva, a nagyság megszerzett.

2. Ne hagyja, hogy valaki másnak az ön véleménye váljon a valósággá.

3. Hallgassa meg, mosolyogjon, fogadja el egyet, majd tegye meg, amit akarsz.

4. Soha ne hagyja, hogy egy rossz nap úgy érzi, hogy rossz élete van.

5. Az a személy, aki azt mondja, hogy valami lehetetlen, nem szakíthatja meg azt, aki ezt csinálja.

6. Soha nem késő lenni olyannak lenni, mint amilyen lehetett.

7. A nagy elmék megvitatják az ötleteket. Az átlagos elmék megbeszélik az eseményeket. A kis elmék megvitatják az embereket.

8. Ha a lehetőség nem kopogtat, építsen egy ajtót.

9. Minél magasabbra mész, annál jobb a kilátás.

10. Türelemmel akár egy követ is főzhet. (Az egyik legjobb idézet, amelyben élni lehet)

11. Ne mondd, hogy az égnek a határa van, amikor lábnyomok vannak a Holdon.

12. Az életet nem a bevitt lélegzetmennyiséggel mérik, hanem azok a pillanatok, amelyek elfújják a lélegzetet.

13. Fontos, hogy valaki boldog legyen, és fontos, hogy önmagával kezdje el.

14. Ha csak bármiért elrendez, soha nem fogja tudni, hogy mire vagy igazán méltó.

15. Az életben megkapod azt, amit betettek. Minden visszajön.

16. A halál nem a legnagyobb veszteség az életben; a legnagyobb veszteség az, ami belül meghal, miközben még élsz.

17. Ha nem tetszik valami, cserélje ki. Ha nem tudja megváltoztatni, változtassa meg a gondolkodásmódját.

18. Az élet nem a vihar elhárításának várakozásáról szól, hanem arról, hogy megtanuljuk táncolni az esőben. – Vivian Greene

19. Tudom, hová megyek, és tudom az igazságot, és nem kell, hogy legyen, amire azt akarod, hogy legyen. Szabad vagyok lenni, amit akarok.

20. Álmodj, ahogy örökké élsz, élj úgy, mint ma meghalsz.

21. Ha olyan oldalt akar, amelyben még soha nem volt, akkor tennie kell valamit, amit még soha nem tett.

22. Bármit is gondol az ember elméje, és azt hitte, hogy elérheti. – Napóleon-hegy

23. Egyesek azt akarják, hogy megtörténjen, mások azt akarják, hogy megtörténjen, mások megteszik. – Michael Jordan

24. Az élet egy színpad, és csak egy előadást kapsz. Legyen jó.

25. Amíg csak gondolsz, gondolkodj nagyszerűen.

26. Semmi sem lehetetlen, a szó, amit önmagában mond, hogy lehetséges vagyok.

27. Nevetnek rám, mert más vagyok, nevettek rájuk, mert mindannyian azonosak.

28. Ne félj feladni a jót, hogy a nagyokért járjon.

29. Az élet rövid, élje meg. A szerelem ritka, ragadd meg. Rossz a harag, dobja el. Szörnyű félelem, szembe kell nézni. Az emlékek kedvesek, ápolják.

30. Az élet a legritkább dolog a világon. A legtöbb ember létezik, ennyi.

31. A teljes életet élje meg, mert csak egyszer élheti meg.

Biztos volt embernél olyan helyzetek amikor úgy

mondva másik illető igen csak nehéz helyzetbe

kerül úgy mondva keresi azt bizonyos ki utat

másik felé ami igazán nehéz de meg oldjuk

keressük azt bizonyos ki utat ember társunknak

egyszer nagy bajba kerül keresni azt ki utat

neki könnyebb legyen de úgy alakul helyzet

hogy nehéz helyzetbe kerül egyik ember illető

nagyon szeretné hogy könnyű helyzetbe kerüljön

úgy igazgatja dolgokat neki úgy mondva könnyebb

helyzetbe kerüljön egyik igazítja dolgokat neki

könnyebb legyen egyszer csak be üt nehéz helyzet

és nem igazán tudunk ki jönni a-ból nehéz helyzetből

ugye volt embereknél musály hívta nehéz

helyztbe kerül keresi azt bizonyos ki útatt neki

könyebb legyen ki kerüljön nehéz helyztből ami

nagyon fontos ez

Még emlékszik ugye tavalyi nyári dologra

milyen sok helyen meg fordult az alapítvány

így nyár alatt idén aki emlékszik voltak június

vége felé lovas udvarba ami nagyon jó sikerült

utána követe július eljén 5én ökofaluba látogatunk

el nagyon jó sikerült voltunk ezzen helyen pársor

de vissza látogatunk erre helyekre jó éreztük

magunkat ökofalu látogatás után július 11én

ismét lovasudvarba látogatunk el jó éreztük

magunkat július 25 én Horváth Zoli ifjoncnak

tartottuk szülinapját jól éreztük magunkat utána

meg ismerkedtünk disznóval azzal ismerkedtünk

meg jól éreztük magunkat utána augusztus eleje

felé strandos kirándulást szerveztünk ami jó

sikerült jól éreztük magunkat gusztus 21étől

3napos táborba indul az alapítvány Balatonra

sok ifjonc várja pár éve voltunk ilyen kiránduláson

ami jó sikerült jó éreztük magunkat ebbe táborba

idei tábor most jól érezzük magunkat erről be

fogok számolni tartsanak velem érdemes .

Öten voltunk. Épp az asztal mellett ültünk, és vártunk. Eleinte kacagtunk, csevegtünk, majd dominóztunk, s a végén, amikor eluntuk magunkat, elhallgattunk.

A legidősebb nővérem tizenhárom éves volt, a legkisebb öcsém meg öt. Szívünkben azonban öregek voltunk: ismertük a gondot és az örökös félelmet.

Amikor kintről lépések hallatszottak, tekintetünk az ajtóra szegeződött. Tágra nyílt szemmel és tátott szájjal meredtünk az ajtóra, s még a lélegzetünk is elállt.

– Jön már!

A lépések zaja elhalt, s mi némán összenéztünk; könny szökött a szemünkbe és ajkunk meg-megremegett.

Éhesek voltunk. Már alkonyodott, de édesanyánk csak nem jött meg. Már jó órája elment, az ég tudja, hová. Tudtuk: ha megjön, kenyeret hoz nekünk. Ebben egy cseppet sem kételkedtünk. Hisz esteledett, este pedig vacsorázni kell.

Rendíthetetlen és megdöbbentő a gyermek reménye. Este vacsora kell. És még könyörtelenebb a hite. Anyám, estére vacsora kell, menj, teremtsd elő, ásd ki a földből, hozd le az égből!

Amikor édesanyánk elment hazulról, feltűnően apró termetűnek és töpörödöttnek látszott; mély ránc húzódott a homlokán.

– Hamarosan visszajövök! – mondta. Azt hittük, hogy csak a száz lépésnyire lévő pékhez megy. Egy perc oda, egy perc vissza, számolgattunk; mondjuk, hogy néhány röpke percet elbeszélget a pékkel, de öt vagy legfeljebb tíz percnél többet nem késhet. Az órát figyeltük, amely ott függött a falon a kályha mellett. Lassan mozgott rajta a nagymutató; s noha nem volt sietős az útja, mégis végigvándorolta már az egész fekete számkört.

– Hisz nem a pékhez ment! – mondta Hanca.

– A boltoshoz ment! – vágott közbe Francka.

– S ha nem adnak neki? – kérdeztem.

Úgy néztek rám, mintha valami érthetetlen és rendkívül furcsa szót mondtam volna.

– Miért ne adnának? – meresztette ki a szemét Hanca.

– Hisz estére vacsora kell! – mondta Francka.

Kint még pislákolt a félhomály, de a szobában már koromsötét volt. Éles, fiatal szemünk megszokta a sötétséget. Egymás arcába néztünk – s öregebbek voltunk, mint egy órával azelőtt.

Sem a haláltól, sem a szellemektől, sem a gonosz tündérektől nem féltünk. Legkisebb húgommal egyszer egy magányos szénakazal mellett mentünk el; azt rebesgették róla, hogy kísértet van a közelében. A kazal előtt korhadt, furcsán fénylő fatönk állt ki a földből – égő, fehér lepedőbe burkolt óriási termetű ember. De mi ketten, egymás kezét fogva, elhaladtunk a kazal mellett, s nem féltünk.

Most mégis félelmet éreztünk korán megöregedett, meggyötört szívünkben. Ott távol a messzeségben valami hatalmas dolog magasodott az égig és amint felénk közeledett, mind magasabbnak és hatalmasabbnak, feketébbnek és szörnyűbbnek rémlett; már csaknem eltakarta az egész látóhatárt. Láttuk az életet, s féltünk tőle…

Sírni szerettünk volna, de meg sem mukkantunk. Amikor az idegen léptek megzavartak, aztán mind a szobában, mind pedig kint az ajtók előtt ismét minden elcsendesedett, szívünkben elhatalmasodott a dermesztő, végső kétségbeesés, amelyet csak az erőtlen érez, akit az élet könyörtelenül megtépázott.

– Hisz ennek sohasem lesz vége! Sohasem lesz másként! Édesanyánk nem jön haza, nem hoz kenyeret. Meghalunk.

Nagyon kétségbeestünk. De ezenkívül valami még sötétebb, borzalmasabb érzés vett rajtunk erőt. Nemcsak én, hanem mind az öten – amint a sötétben az asztal körül ültünk – hirtelen keserű, gonosz gyűlöletet éreztünk édesanyánk iránt.

– Hisz megtehetné, ha akarná! Tegnap este is hozott kenyeret, tehát miért ne hozna ma is, amikor ugyanolyan éhesek vagyunk, mint tegnap? Valahol álldogál, traccsol, és jókat kacag, velünk pedig nem törődik! Azonnal visszajövök, mondta; azóta pedig már egy óra is elmúlt vagy talán másfél óra is… Szándékosan késik, ott ácsorog az utcán, és beszélget a szomszédasszonyokkal; ő már valószínűleg vacsorázott, a mi kenyerünkkel pedig nem törődik!

A nyomasztó csendben egymás szívébe láttunk: pontosan tudtuk, hogy ki mit gondol. „Te is így gondolod, húgom! Te is Így vélekedsz, öcsém!” S abban a pillanatban már egymás iránt sem éreztünk többé szeretetet.

Késő este volt, de még láttuk egymás szemét. A szemek beszéltek:

„Ismerlek, kis húgom; pontosan tudom, miért hallgatsz. A gondolatod halálos bűn, amely sohasem nyer bocsánatot!”

„Ismerlek, öcsém, jól tudom, hogy titokban mit vetsz a szememre. A te bűnöd sem nyer soha bocsánatot…”

Kint, úgy gondolom, a szomszédunk háza előtt, felvonított a kutya; szomorú és elnyújtott volt a hangja.

– Éhes, azért vonít! – mondta a húgom.

Ekkor legkisebb öcsém hirtelen felzokogott; zokogása nagyon hasonlított az iménti vonításhoz.

– Csend legyen! – fortyant fel a nővérem, de hangjában is sírás reszketett; az asztalra néztünk és remegtünk.

– Kinézek az utcára! – mondtam.

– Miért néznél ki? Akkor sem jön előbb haza… ha egyáltalában valaha is hazajön!…

Lassan és csöndesen kinyílt az ajtó. A küszöbön ott állt édesanyánk.

Mintha világos nappal lett volna, olyan tisztán láttuk. Amint ránk nézett, láttuk sápadt, áttetsző arcát, könnyező szemét és félénk tekintetét; így néz a bűnös keményszívű bíráira.

Édesanyánk félt tőlünk…

– Sokáig vártatok? – mondta halk, könyörgő hangon. – Nem jöhettem előbb… nem akartak adni…

Az ellentársadalom-tudat egyes megnyilvánulása ma már helyenként talán számunkra is túlzónak tűnik. Ezt főleg vádakból lehet jól alátámasztani. Minuciusz Félix az Octavius-ban így ír: „Minden szórakozástól távol tartjátok magatokat, még a legilledelmesebbektől is. Nem vesztek részt az ünnepségeken, nem látogatjátok a színházakat, megvetitek a hivatalos lakomákat… Fejeteket nem díszítitek virágokkal, nem ápoljátok testeteket illatos olajokkal. Fűszerekkel csak halottaitokat kenitek meg.”

Ha meggondoljuk, hogy a kor szórakozásait állatharcok, gladiátorjátékok jelentették, a lakomákat a féktelen evés-ivás – gyakran szexuális szabadosság – jellemezte, nem csodálkozhatunk a keresztények távolmaradásán. Akik pedig – mint láttuk – nem egyszer böjt árán teremtik elő a szegények megetetéséhez szükségeseket. Nem csoda, hogy nem illatos olajakra és virágos fejdíszekre költik kevéske pénzüket…

A platonista Celzusz szemére hányja a keresztényeknek, hogy nem esküdtek fel a császárra és így kimaradnak az állam irányításából: „Ha ugyanis mindenki így cselekedne, akkor semmi sem állna útjába annak, hogy a császár egyedül maradjon. A földi uralom pedig a köztörvényesekre és a legvadabb barbárokra szállna át, úgyhogy a ti istentiszteleteitekből és az emberek igazi bölcsességéből hírmondó sem maradna.”

Akkor ez a kifogás az ellenség ajkáról hangzott el. Ma – sajnos – saját keresztény testvéreink szegeznek nekünk hasonló kérdést… Akkor Origenész a kontraszttársadalom élő öntudatával így válaszolt: „Ha mindenki úgy cselekedne mint mi…, akkor természetesen a barbárok is Isten szavára hallgatnának, egészen megtartanák a törvényt és erkölcsösek lennének. Akkor minden más istentisztelet megszűnne és egyedül a kereszténység uralkodna.”

Origenész a hatalom, az uralkodás és az állami hivatalok kérdésében is tisztán lát: „Buzdítjuk mindazokat, akik beszédtehetségük és erkölcsös életük miatt képesek lennének az uralkodásra, hogy inkább közösséget vezessenek. Az uralkodásra vágyóknak viszont nem engedjük ezt meg. Ellenben kényszerítünk olyanokat, akik szerények és az Isten országának közös gondja mellett nem a saját hasznukat keresik, hogy egyházi hivatalt vállaljanak. Ha pedig… az Isten akarata szerinti szülővárost (= az egyházat) pompásan vezetik, akkor Isten törvényei szerint uralkodnak anélkül, hogy a fennálló (állami) törvényekből valamit is megsértsenek.”

A fentiekből világos, hogy Isten új társadalmában nem szabad előfordulnia emberek uralkodásának embereken… Sőt a kereszténynek kell megélnie és felmutatnia az isteni szabadság miliőjét! Ez indokolja az origenészi szöveg folytatását: „Ha tehát a keresztények az állami hivatalokat visszautasítják, akkor ezt nem azért teszik, hogy a hivatalos szolgálatok alól kivonják magukat, hanem hogy Isten Egyházában az emberek üdvösségéért az istenibb és fontosabb szolgálatra megőrződjenek.” (i.m.)

Az eddigi vizsgálódások alapján leszögezhetjük, hogy a korabeli egyházkontraszt-öntudata szerint a társadalomnak azzal kívánták a legnagyobb szolgálatot tenni, hogy igazi egyházként élik és mutatják fel az Evangéliumot.

Hányszor úgy világba az ember nem igazán kíván

semmit az illető amikor épen az ember nehéz

helyzetbe van ugye ilyenkor az ember nem igazán

kíván szemit örül ilyenkor ember él semmit nem

akar 1egyik illető épen bele eszik járványba ami

at embernek mondjuk menne bizonyos hasa ugye

ilyenkor ember örül él meg csinálja dolgokat nem

igazán szeretne mást ember ilyenkor csak azt

alapot alása túl legyen bizonyos nehéz napon

milyen érzés embernek nehéz napok vannak

minden lépés ami épen közel vannak illetőnek

kőnyű ne keljen hosszú útra indulni nehéz helyzetbe

a-kor ember nem igazán örül az ember kívánja

közel legyen nehéz helyzetbe közel legyen a-kor

ember örül dolgoknak nehéz helyzetbe közel van

öröm az embernek –

Kezdetben volt egy barlang. Ebben a barlangban élt Káin és Ábel.

Együtt laktak és együtt jártak vadászni: tucatszám vonszolták haza az elejtett antilopokat. A sípcsontjukból késeket csináltak: ezekkel a késekkel osztották meg egymás között testvériesen a hatalmas húshegyeket; ezekkel tisztították a bőrt, amelyet azután bekentek csontvelővel, hogy sima legyen: Így nem volt gond az öltözködéssel sem.

Igen ám; csakhogy az asszonyokat is az Úr áldása kísérte: a kis család nagycsaláddá gyarapodott. A barlang egyre szűkebbnek bizonyult. De sebaj: volt a közelben egy másik is.

Ennek a szomszéd barlangnak azonban volt már egy lakója: itt élt a rettegett kardfogú tigris. Ezért aztán egy szép napon a Káin-család és az Ábel-família apraja-nagyja fölkerekedett. A bátrabbak a barlang nyílásához kúsztak és hatalmas tüzet gyújtottak előtte. Amikor pedig a tigris riadtan felugrott a vackáról, fergeteges kő- és lándzsazápor fogadta. Ebben az egyenlőtlen küzdelemben ott is hagyta a kardfogát. Így aztán a megüresedett odúba beköltözhetett Káin és népes családja.

E sikeres akcióból megtanulták, hogy eredményesebben fognak vadászni, ha a jövőben is összedolgoznak. Hiszen például a két nemzetség együttesen már körülállhatott egy vadlóménest, fölkergethette a hegyre, ott aztán a megrémült őslovak egymás után vetették magukat a szakadékba. Káin és Ábel testvériesen megosztozott a zsákmányon. Később már a mamutot is megtámadták.

Arra is rájöttek, hogy a gyapjas teve zsírjával, melyet a púpjában találtak, meg lehet világítani a barlangot. De hogy az odúk még otthonosabbak legyenek, az ügyesebbek pattintott tűzkővel csodálatos vadászjeleneteket véstek a rideg barlangfalakra. Egy szó mint száz: az élet napról napra kellemesebbé vált. Áldották is érte az Úr nevét: hogy megadta azt a testvéri egyetértést, azt a békét, amelynek mindezt köszönhetik.

Ebben az időben történt, hogy a Sátán elunta magányos életét az elnéptelenedett Paradicsomban. Fölkerekedett hát, hogy megkeresse az embereket. Így bukkant rá Káin barlangjára.

– Mondd, Káin – szólította meg a patriarchát –, nem félsz te Ábeltől?

– Ugyan, miért félnék az én atyámfiától?

– Hát… te tudod… de napról napra növekszik a kőhegyűdárda-készlete… A nyílhegyeit meg szarvasagancsból készíti, és olyan erősek, hogy akár a hegyi elefánt bőrét is átlyukasztják.

– Ez csak természetes? Hisz nem lehet akármilyen nyílvesszővel elefántra vadászni!

– Igazad van – válaszolta a Kígyó –, csak úgy eszembe jutott. Aztán az Ábel-barlang felé vette az útját és elmondta ugyanezt Káinról.

Káinnak és Ábelnek aznap éjjel nehezen jött álom a szemére. Másnap reggel Káin összehívta fiait, és e szavakat intézte hozzájuk:

– Gyermekeim! Nincs a világon átkozottabb dolog, mint a széthúzás és pártoskodás. És nincs nagyobb kincs annál, mint amikor az emberek között egyetértés és béke uralkodik. Aki nem a békét szolgálja, az ellensége az életnek, ellensége az emberi boldogságnak.

– Úgy van! Jól beszélsz! – helyeselt a családi tanács.

– Mert képzeljétek csak – folytatta –, mi történne, ha az emberek háborúzni kezdenének. Ha munkájuk jelentős részét arra kellene fordítaniuk, hogy a másik nemzetséggel szemben nyilakkal és lándzsákkal fegyverkezzenek fel? Egyeseknek éjjel-nappal talpon kellene lenniük, hogy az esetleges támadások ellen őrizzék a barlangot. Nem is szólva arról, hogy ha két pártra szakadnánk és külön-külön járnánk vadászni, tetemes hátvédet kellene hagynunk, hogy az ellenség hadműveleteit is figyelemmel kísérhessük. llyen körülmények között bizony alaposan megcsappanna a zsákmány.

– Éhen pusztulnánk – tette hozzá az egyik fiú.

– És közben kiirtana bennünket a kardfogú tigris – tódította a másik.

– Nos – folytatta Káin –, sajnálatos értesüléseket szereztem arról, hogy Ábelék ilyesmiben sántikálnak. Úgy hírlik, nagy mennyiségű fegyvert halmoztak fel…

– Micsoda? – hördült fel a család, – Tűrhetetlen! Nem hagyhatjuk, hogy lábbal tiporják a békét! Akár az életünk árán is megvédjük!

– Én is így gondoltam – vette át ismét Káin a szót. Ez minden békeszerető család kötelessége. Mi azonban semmi esetre sem fogunk háborút kezdeményezni, sőt azon leszünk, hogy családunk egyetlen tagja se keveredjék ellenséges viszályba Ábel fiaival. Nagyon sajnálnám, ha Ábelék ennek ellenére megtámadnának bennünket, mert ebben az esetben csak fegyverrel tudnánk helyreállítani a békét. Az ilyen eljárás pedig már a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető békének. De bárhogy töröm is a fejem, ennél jobb módszert nem tudok kitalálni. Si vis pacem, para bellum: aki komolyan békét akar, időnként kénytelen keményebb eszközökhöz nyúlni, hogy az izgágákat megrendszabályozza. Mindenesetre nagyon elszomorítana, kedveseim, ha a dolog idáig fajulna.

Bizony, ezek a kilátások nemcsak Káin patriarchát, hanem egész házanépét is lehangolták. Néhányan építő ötlettel álltak elő: mi lenne, ha összejönnének Ábelékkal, hogy békésen elrendezzék az ügyet? Mások viszont kételkedtek az effajta tárgyalások sikerében:

– Mivel – úgymond – ha Ábelék tényleg ellenünk fegyverkeznek, ez esetben okvetlenül tagadni fogják. Azt mondják majd, hogy a kardfogú tigris ellen készülődnek. És ha mi arra kérnénk őket, hogy ne tegyék ezt, azt gondolnák, hogy biztosan épp azért kérünk ilyesmit, mert mi magunk akarjuk őket megtámadni; tehát annál inkább készülnének a háborúra, még ha eddig eszük ágában sem lett vgolna erre gondolni. Alighanem az lesz tehát a leghelyesebb, ha senkinek sem kszólunk a dologról, titokban azonban mennyiségileg is, minőségileg is bővítjük az arzenált, hogy népünk békéjét minden eshetőségre készen biztosítsuk.

Ebben aztán megállapodtak.

Ez idő tájt az egyik fiú fölfedezte a sisakvirág mérgét. Ha ezzel a méreggel bekeni az ember a nyilhegyét, a legjelentéktelenebb sebtől is perceken belül elpusztul akármelyik vadállat. Micsoda nagyszerű fegyver: ezentúl már nem kell tartani a kardfogú tigristől!

Az első pillanatban nagy volt az öröm: annyi bunda lesz ezentúl, hogy akár az egész barlangot kibélelhetik vele, a mécsesből pedig soha nem fogy ki az olaj! Káin azonban az öregek bölcsességével rögtön átlátta a helyzetet és következményeit.

Elrendelte, hogy a dolgot szigorúan titokban kell tartani. A közös vadászatokon tilos a mérget használni, nehogy Ábelék és is megismerjék. Viszont a barlangnak egy félreeső zugában mindig legyen egy fazék, amelyet megtöltenek vele, hogy szükség esetén kéznél legyen: ez a legjobb biztosíték arra, hogy mindenféle jogtalan támadásnak elejét vegyék.

A rendeletet mindenki helyeselte, csupán az egyik fiú, Hénoch csóválta a fejét:

– Hogy mi lesz ennek a vége? Egyre aggasztóbbá válik ez az egész ügy.

Addig-addig, hogy éppen erre a nagy biztonságosdira fázunk rá. A sisakvirág titka természetesen előbb-utóbb kiszivárgott. Ábelnek szöget ütött a fejébe. Egyszer aztán négyszemközt is megkérdezte Káintól, miért halmoznak fel ennyi veszélyes mérget.

– Jól tudod – felelte Káin –, hogy valamikor ebben a barlangban lakott a kardfogú. Ki tudja, hátha egyszer visszatér a fajtája.

Ábel mélyen elszomorodott: mégis igaza lenne a Kígyónak? Pedig annak idején rá se hederített!

József úton volt Máriával, hogy Betlehemben közölje: Dávid családjából származik. Ezt a hatóságok ugyanúgy tudhatták volna, mint a magunkfajta emberek tudják, hiszen oly régóta benn van ez az Írásban. Ekkoriban jött le Gábor arkangyal – ismét titokban – az égből, hogy utánanézzen az istállónak, amelyben a Szent Család fog lakni. Még ennek a tisztán látó arkangyalnak is nehéz volt fölfognia, hogy miért a legszánalomraméltóbb istállóban kell az Úrnak világra jönnie, és miért csak egy jászol a bölcsője. Legalább a szeleknek akart parancsolni, hogy ne süvítsenek olyan gorombán a réseken, a felhők pedig nehogy meghatódjanak és nehogy elárasszák könnyeikkel a gyermeket. Amikor végre fény gyúlt koponyájában, figyelmeztetni kellett még egyszer, hogy csak szerényen világítson és ne olyan fényesen kápráztasson és ragyogjon, mint a karácsonyi csillag.

Az arkangyal kiugrasztott az istállóból minden állatot: a hangyákat, a pókokat, az egereket. Elképzelhetetlen, mi történhetett volna, ha egy egér idő előtt megijeszti Máriát. Csak a szamár és az ökör maradhatott benn. A szamár, mert később szükség volt rá az Egyiptomba való meneküléshez; és az ökör, mert olyan óriási nagy volt, hogy az összes mennyei seregek sem tudták volna elvinni a helyéről.

Végül egy sereg angyalkát helyezett el sorban a tető peremén. Valami kisfajtájú angyalkák voltak, olyanok, melyek csak fejből és szárnyból állnak. Csendben kellett ülniük, figyelniük, s rögtön jelt kellett adniuk, mihelyt valami gonosz megtámadta a gyermeket meztelen szegénységében. Még egyet pillantott az angyalok körére, aztán megemelte szárnyait és elsuhogott onnan.

Jó volt így. Jaj, de mégsem egészen, mivel a jászol alján a szalmában egy bolha aludt. Ez a parányi szörny megmenekült Gábor angyal elől. Persze, ez érthető is. Hisz mikor volt dolga egy arkangyalnak bolhával!

És amikor a csoda megtörtént és a gyermek testet öltve feküdt a szalmán oly vonzó és megható szegénységben, az angyalok egészen oda voltak az elragadtatástól, s galamb módjára körülrepkedték a jászolt. Némelyik balzsamillatot legyezgetett a gyermekre; a többiek megigazgatták a szalmát, hogy egy szál se nyomhassa vagy szúrhassa meg.

Az ezzel járó zizegésre azonban felébredt az álomban alvó bolha. Halálra rémült, mivel azt hitte, kergetik, mint ahogy ez vele gyakran megesik. Körbeugrált gyorsan a jászolban, kipróbálta minden tudományát, azután a végső szükségtől hajtva belebújt a Kisjézus fülébe.

„Bocsáss meg! – suttogta izgatottan –, de nem tehettem mást; megölnek, ha elcsípnek. Rögtön eltűnök újra, isteni felség, csak hadd nézzek körül, hogyan tehetném ezt meg.”

Körülnézett tehát és már meg is volt a terve. „Hallgass ide, – mondta. – Ha minden erőmet összeszedem és te csöndben maradsz, akkor talán el tudnám érni Szent József feje búbját. Onnan pedig az ablak-keresztet vagy az ajtót.”

„Ugorj csak! – mondta a gyermek, úgy, hogy csak a bolha érthette meg. – Csendben maradok.” A bolha ekkor ugrott, de nem tudta elkerülni, hogy meg ne csiklandozza közben egy kicsit a gyermeket.

Ebben a pillanatban az Istenanya fölrázta álmából jegyesét:

„Ó, nézd csak! – mondta Mária lelkendezve – már nevet.”

---

Az egyházi iskolák személyiségfejlesztő tevékenységének lehetőségei és korlátai

Talán Napóleonnak tulajdonítják azt a mondást, amely szerint a gyermekek nem annyira szüleikre, mint inkább korukra hasonlítanak. Ezért örülök, hogy a cím végén a korlátokról is szó esik, hiszen helyesbíti azt az idealisztikus elvárást, amely az egyházi iskolától mindazt reméli, amit sem a család, sem a társadalom nem képes megoldani: a boldog, kiegyensúlyozott, kiművelt ifjúság nevelését. Kétségtelen, hogy az egyházi iskolák iránt megnőtt igényeket nagyrészt a hiányérzet magyarázza, de éppen ez szüli azt a nyomasztó érzést is, hogy vajon az egyházi iskola képes-e egyedül megfelelni a vele szemben támasztott követelményeknek. Különösen, ha a napóleoni mondást úgy fordítjuk most a magunk nyelvére, hogy nemcsak az egyházi iskola nevel, hanem a korszellem, az utca, a média, a kortárs csoport is, hogy az ellenőrizhetetlenebb destruktív hatásokat már ne is említsem. Nem azt kellene inkább szerényen kérdeznünk, hogy az egyházi iskolának milyen szerep marad még – esetleg épp az említett hatások ellensúlyozására?

Lehet természetesen bírálni ezt a megközelítést, mondván, hogy a védekező, oppozícióra épülő nevelés eleve elhibázott, és az egyházi iskolák gettó jellegét erősíti. Ez a veszély kétségkívül fennáll, és lehet vitatkozni arról, hogy üvegházként működjenek-e iskoláink, ahol bizonyos mikroklíma védettségében biztosítjuk a növekedést, vagy éppen az akklimatizációra készítsünk-e fel. Nem gondolom, hogy ezt a kérdést vagy- vagy alapon kellene megválaszolni.

A fenti cím mégis azt sugallja, hogy valami többletet, valami sajátságosat kell feltételeznünk a felekezeti iskolákban, amivel csak ezek rendelkeznek. Vajon mi ez a másság, ahol a korlátok és a lehetetlenség ellenére mégiscsak lehetségessé válik a csoda, azaz egy növekvő ember eljut lehetőségeinek kibontakoztatására, a nagykorúságra, tehát érett személyiség lesz? Úgy gondolom – ezt mindjárt elöljáróban érdemes leszögeznünk -, hogy a személyiségfejlesztést nem valami csodamódszerként kell értenünk, hanem a szókratészi bábáskodás értelmében. Azaz segíthetünk a növekedésben, de a növekedést nem mi adjuk. Ez megintcsak arra emlékeztet bennünket, hogy nem az iskola a mindenható, és egyáltalán, közös tradíciónk szerint: embervoltunknak egyik ismérve, hogy a teremtményi léthez korlátaink felismerése is hozzátartozik. Időben is, térben is korlátok között élünk. Sőt, éppen a személyiség egyik definíciója szerint, a határok felismeréséről van szó. Az „Én” elhatárolja magát a „nem Én”-től. Bármennyit vitatkoztak is a teológusok a szabad akarat kérdéséről, abban mindenki egyetértett, hogy teljes és korlátlan szabadsága az embernek sohasem volt, mert ilyennel csak a mindenható Isten rendelkezik. Az ember döntési, választási szabadsága lehet, lehetett csupán a kérdés. Ám visszatérve a lehetőséghez, próbáljuk meg felfedezni egyházi iskoláink sajátos arculatát. Még mindig elvi síkon kezelve a kérdést, két közös örökségünkre utalnánk.

A zsidó-keresztyén tradíció emberképének sajátos kincse éppen az emberi személyiségnek, mint páratlan, megismételhetetlen értéknek a hangsúlyozása. Az Isten képére és hasonlatosságára teremtett ember éppen ezáltal különbözik minden más teremtménytől. S ahogy a Biblia Istene nem absztrakt eszme, hanem személyes hangjában, tetteiben, olykor egészen antropomorf megnyilvánulásaiban egyedüli, úgy egyedüli a képmását viselő ember is. A személyiségnek egészen a perszonalista filozófiáig nyúló íve ebből a tradícióból táplálkozik. Martin Buber „I and Thou” (Ich und Du) filozófiája ennek a bibliai tradíciónak keresztyén teológusokat is magával ragadó kifejtése. Hiszen a személyiségnek ebben a felfogásában az emberség nem az elszigetelt individuum, akinek meg kell valósítania önmagát, de nem is az arcnélküli tömeg, hanem alapformája szerint a kapcsolatra, személyes kapcsolatra kész ember, az embertárs, aki tudja, hogy az Én csak a Te-vel szemben lehet azzá, akinek lennie kell.

Nem árt emlékeztetni magunkat, hogy a személyiségnek, személyességnek a nyugateurópai gondolkodásban való meghonosodása az óegyházi krisztológiai és trinitológiai vitákra vezethető vissza, és hogy Szent Ágoston lélekelemző önmegfigyelése és az ugyancsak nála felbukkanó későbbi filioque klauzúra körül ringott az újkori személyiségfogalom bölcsője.

Ebből aztán egyenesen következik, hogy nem az egyházi iskola, mint sajátos intézmény nevel elsősorban, hanem a benne élő személyiségek. És jó esetben ez nemcsak egyirányú, amely a tanár felől sugárzik a diák felé, hanem kölcsönös is. Az edukáció egészében ez azt jelenti egy mai közkeletű angol kifejezéssel élve, hogy a nevelés person centered learning process – azaz személyközpontú tanulási folyamat. Itt tehát nem azon van a hangsúly, hogy a tanár tanít, pláne nem leadja az anyagot – honnan hová? -, hanem azon, hogy a tanulás folyamata megindult, s ebben benne van nemcsak az értelmi képességek fejlődése, hanem, amint a harmincas években már Piaget hangsúlyozta, az erkölcsi döntésekre képes ember normális fejlődése is. A keresztyén iskola többlete – ha szabad ezt a kifejezést használni – az lehet, hogy hátterében a keresztyén teológia évszázadokon át csiszolódott emberképe áll, amelynek kiindulópontja, hogy nem a teljesítményeim miatt vagyok elfogadott, hanem a magam egyetlenszerűségében vagyok érték az Isten szemében. Az egyházi iskolában tudatosulhat, hogy számos modern személyiség-elmélet archetípusa már az Ószövetségben megtalálható. Amikor pl. Pál apostol a keresztyén élet fejlődéséről beszél, pedagógiai képeket használ. A kiskorúságból az érett férfiúságra kell eljutni. A tejnek italától a keményebb eledelig.

Azután az egyházi iskolák egészen markáns módon képviselnek egy közösségi önazonosságot is. Ha a személyiség legalapvetőbb kérdése az, hogy ki vagyok én, akkor a közösségi identitástudat is ugyanerre a kérdésre felel: kik vagyunk mi? Ha Erich Eriksont, az identitásfogalom atyját idézve most már az egyén identifikációjáról beszélünk, akkor azt kell mondanunk, hogy ez a korporatív identitás meg kell, hogy előzze az egyén azonosságtudatát. Esetünkben ez a keresztyén egyházhoz tartozás, a felekezeti identitás, a népi, nemzeti identitás, sőt az iskola hagyományával való azonosulás kategóriáiban jelenik meg. Ezek pedig valamennyien megelőzik – márcsak történelmileg is – a gyermek öneszmélődését. Ahogyan kezdetben egy család tagjaként értelmezi önmagát, később a rész-szerintiségnek megfelelően azonosul azzal a köz4sséggel, amelyiknek tagja. Minél teljesebb ez az azonosulás, annál inkább annak értékrendje, szokásai, nyelve, nyelvezete lesz jellemző rá is, mint ahogy egy tájegység tájszólása még ma is árulkodik egy-egy népcsoporthoz tartozásról. Hiszen az identitástudat egyfelő1 összeköt, másfelől megkülönböztet. Az egyházi iskola jellegénél fogva képvisel ilyen jegyeket. Aki itt tanul, annak még akkor is részben vállalnia kell ezt a szellemi meghatározottságot, ha valami okból teljesen nem tud azonosulni a szellemiségével. Távoli példaként említhetném: a magyar iskolákban tanuló afrikai diáknak is meg kell tanulnia magyarul, meg kell ismernie egy bizonyos szinten a magyar kultúrát, még ha az nem is várható el tőle, hogy mondjuk Kölcsey Himnuszával érzelmileg azonosulni tudjon.

az események a gyorsvonat kilencedik kocsijában úgyszólván érzékelhetetlenek voltak. A megszokottnál sokkal durvább és hirtelenebb zökkenéssel állt meg a szerelvény a nyílt pályán, de ez a fülkében tulajdonképpen senkinek sem tűnt föl: csak egy jó néhány perc múlva, amikor a veszteglés már kezdett unalmassá válni, húzta le valaki az ablakot. Bejelentése, miszerint a mozdony előtt egy tartályszerű valami fekszik, általános megrökönyödést keltett. Gázolt a vonatunk? Gázoltunk? Vonatszerencsétlenség részesei vagyunk?

Veszem a kabátom, és a fülke szaunamelegéből kiugrok a dél-alföldi zimankóba. Kistelek előtt áll a vonat, az eleje már bent van az állomási raktárak vonalában, a vége még kint. Kora reggeli tompaság. Mintha az éjszaka még nem szívódott volna föl rendesen, és felhígult foszlányai terjengenének a világosodni akarásban. A karambol története egy pillanat alatt áttekinthető: a lezárt sorompó előtt, azaz a pálya és a sorompó között egy nyerges vontató áll. Sértetlenül. Messze elöl, a mozdony előtt a vontatmánya, a páros hengerű tartály, összegyűrve. Akik már visszafelé igyekeznek a melegbe, azok újságolják, hogy senki nem sérült meg. Ez nemcsak megkönnyebbülés, hanem az esemény kibontásában is fontos adalék: nyilvánvaló, hogy a nyerges vontató beszorult a két sorompó közé, s a vonat letépte róla a tartálykocsit.

Köpcös, tokás, hetes borostás cigány férfiak futnak el mellettem, nyomukban tarka rongyokba bugyolált asszonyaikkal. Kevert beszédjüket nem nagyon értem, de annyit azért kihámozok belőle, hogy nem hisznek a szemüknek. Képtelenségnek tartják, hogy a sorompónál pöfögő vontató és a mozdony előtt fekvő tartály valamikor összetartozott; hogy azt a vonat ilyen hosszan tolta maga előtt. Ez így túlontúl egyszerű számukra, hiányzik belőle a csodás elem.

Hajlok rá, amint haladok előre a töltésen, hogy magamévá tegyem feliben-harmadában begyűjtött nézeteiket, odaérve azonban a mozdonyhoz és a döghöz, az orrfacsaró olajszag lehetetlenné teszi számomra a történtek meseként való átélését. Ez itt már nem mese és nem romantika. Gyűrt vasak és horpadt felületek és kificamodott acélszerkezetek. Szemléltető ábra a fizika törvényeihez. A mozgási energia mindenhatósága. Mekkora ez a tartály, micsoda roppant vasakból van az alváza! Micsoda súly, s még csak egy icipici zökkenést sem éreztünk, amikor a mozdony a két páncélütközőjére kapta, és csikorogva tolta maga előtt.

Az előretódult utasnép, a környékről összesereglett munkások és pályamunkások, valamint a vasutasok egybehangzó vélekedése szerint az a szerencse a szerencsétlenségben, hogy a tartály üres volt. Az örömbe, hogy megúsztuk robbanás, tűz, kisiklás és személyi sérülés nélkül, icipici csalódás is vegyül: ha már lúd, miért nem kövér?

Keresem a főszereplőket. Az egyik, a mozdonyvezető könnyen fellelhető. Sérült mozdonyán tevékenykedik. A bordó Diesel üzemképtelen, noha most is jár benne valami. A mozdonyvezető sápadt. Értelmes, zárt pókerarccal mászik le s föl a gépen, papírokat és jegyzőkönyveket vesz át vasutasoktól, s közben még véletlenül sem néz a közönségre. Maga van, mint ahogy végtelenül magában volt huszonöt perccel ezelőtt, amikor rádöbbent, hogy a tartálykocsi nem húz el az útjából, s az ütközés elkerülhetetlen. Ha a tartályban történetesen benzin van és felrobban, akkor ő most már nem él. Ez az élmény, ez a számvetés még most is meglátszik kimért, pontos mozdulatain, sápadtságán, senkire nem nézésén.

És a másik? A bűnös? Hiába kérdezgetem, nem nagyon tudják. “Egy kis alacsony fiatalember” – ez a leginkább használható felvilágosítás. A most érkező tagbaszakadt, kerek képű rendőrnek is ezt mondják, de ő nem elégszik meg ennyivel, felkutatja. Óvatosan a nyomába szegődöm. A sofőr persze itt van köztünk, néhány lépésnyire. Valóban olyan, amilyennek leírták: alacsony termetű, sima arcú fiatalember. Remeg. Tulajdonképpen nincs is magánál. A szeme vibrál, hangja oly gyér, hogy az ember attól fél, mindjárt elcsuklik. Amikor a rendőr indulatok nélkül, de mégis a hatóság közömbös tárgyilagosságának minden súlyával megáll előtte, a kis sofőr váratlan tettre ragadtatja magát: kezet nyújt a rendőrnek. A rendőr egy pillanatra meghökken, de aztán jó lélektani érzékkel felfogja a kéznyújtás zavartság-cselekmény voltát, és egy pillanatra átteszi a baljába a rádió adó-vevőt, és leparolázik a fiatalemberrel. Miközben elkéri az okmányait, felteszi neki az első kérdéseket, s a remegő hangon elmondott válaszokból kiderül, hogy a fiatalember, amikor rádöbbent a sorompó közé szorultság tényére, leugrott a kormánykerék mellől, és elkezdett az állomás felé futni, hogy a sorompót felnyittassa. A vonat gyorsabb volt.

Ekkor döbbenek rá, hogy ennek a karambolnak az igazi főszereplője a sorompó. A vacogó fiatalember önmardosó tekintete is erről beszél. Hányszor megkérdezték már tőle, és most a rendőr is azt kérdezi tőle: miért nem törte át a sorompót?

Valóban, hát miért nem törte át a sorompót? Pusztán az ijedtséggel, a lélekjelenlét hiányával nem lehet ezt megmagyarázni. A vasúti átjáró a sorompóval idestova ötszáz méterre van a kisteleki állomástól. Ha félútról már meghallják és megértik a kiabálást, és felnyitják neki a sorompót (egyébként, azt hiszem, nem nyitják fel…), akkor sem valószínű, hogy idejében visszaér, és le tudja húzni a vontatmányát a pályatestről. Miért választotta mégis ezt a céltalan és körülményes megoldást?

Megkockáztatom: a túlságos sorompótisztelet miatt. Lehetetlennek tartotta, hogy ő, a közlekedő ember, vállalatának hű dolgozója, annyi tanfolyam, iskola és annyi támogatás után, amennyiben részesült, most áttörjön egy lehajtott sorompót. Az elébe csapódó sorompó nagyobb félelmet keltett benne, mint a távoli gyorsvonat végzetes robogása. A sorompó máris valóságos fenyegetés volt. Egyszerűen lehetetlennek tartotta, hogy ő a saját vontatójával belehajtson egy sorompóba. Szántszándékkal!

A legvalószínűbb pedig az, hogy mindez föl sem ötlött benne. Ebből a szánalomra méltó, jóarcú, remegő fiatalemberből, aki most itt várja a sorsát a hozzá képest toronymagas rendőr előtt, minden bizonnyal hiányzik egy reflex: a sorompó áttörhetésének a reflexe.

Igen-igen sajnálom szegényt. Ha vétkes is, ha felelnie kell is: a túlságos, istenségszerű, megbénító sorompótiszteletért és az áttörhetőség reflexének a hiányáért nem ő a felelős.

Nagy sóhajjal megyek vissza a helyemre a kilences kocsiba, miközben a sofőrt már szondáztatják. Amikor odaérek a sorompóhoz, látom, hogy az árván hagyott vontató motorja egykedvűen jár. Égve hagyott lámpái arasznyira izzanak a sorompórácstól. Tisztelettudóan, de izzó szemmel áll a nagy állat a sorompó előtt. Lassan világosodik. Várjuk a mentő mozdonyt