Categories
Egyéb kategória

a szeretet

Hogyan betűzöd azt, hogy szeretet?
– Azt nem betűzik, azt érzik.

Jó vagy azokhoz, akiket szeretsz. Jó akarsz lenni azokhoz, akiket szeretsz, mert tudod, hogy akármilyen sok időt töltesz is valakivel, a végén úgy érzed majd, hogy nem voltál eleget vele

Ha a problémáidat nem osztod meg azzal, aki szeret, nem adsz neki alkalmat arra, hogy eléggé szeressen téged.

A szeretet türelmes, minden más türelmetlen. És amint egyszer megérted, hogy türelmesnek lenni annyi, mint szeretni, és türelmesnek lenni annyi, mint imádságban lenni, akkor mindent megértettél. Meg kell tanulnod várni.

Nincs nagyobb boldogság, mint ha szeretnek bennünket embertársaink és úgy találjuk: jelenlétünk hozzájárul ahhoz, hogy jól érezzék magukat.

Ha szeretet van az életünkben, az pótol ezernyi dolgot, ami hiányzik. Ha nincs szeretet, mindegy, mink van, az sosem lesz elég.

Az a szeretet, amely véget ér, sohasem volt igazi.

Nagy dolgokat tenni nem tudunk, csak kicsiket, nagy szeretettel.

Categories
Egyéb kategória

a bizalom milyen fontos

Bizalom másik ember felé milyen fontos .életbe

te mondjuk nagyon nehezen bízol meg abba illetőbe

mondjuk sok sor kérdi jel van abba az emberbe

hogy meg bízón benne én nálam egyik illetőt akit

ide helyzetek úgy voltam sokáig másik emberbe

bíztam ugye sok éves másik ember felé többet

ér úgy van vele az ember nálam úgy volt aki

többint sok éve ismertük egymást de abba illető

jobban aki nincsen mese köztünk mint aki mondjuk

közelembe és úgy mondva jót akarna neked

tanácsilag de még te nem igazán bizalom meg

benne idő kel afelé ember bizalmat adol nálam

elmondom egyik illető aki több mint 13évig kevés

bizalmat adtam meg neki útána tudtam meg

bízni biztos van ilyen embereknél bizalom milyen

fontos másik ember felé aki eljátssza nehezen

szerezed vissza .

Categories
Egyéb kategória

a szeretet

A szeretetet mindig el kell fogadni, ha felajánlják, és mindig adni kell belőle, ha szükség van rá. Talán soha nem kapsz második esélyt egyikre sem. Azt is tudom, hogy csak azután ismered meg a szerelmet teljes szépségében, miután egyszer már összetört a szíved.. Ha hallgatsz, hallgass szeretetből. Ha beszélsz, beszélj szeretetből. Ha figyelmeztetsz, figyelmeztess szeretetből. Ha megbocsátasz, bocsáss meg szeretetből. Csak a másokért élt élet érdemes arra, hogy leéljük.. Ha nem érzel magadban szeretetet embertársaid iránt, akkor ülj csendesen, foglalkozzál a magad dolgával, amivel akarsz, csak az emberekkel ne.

. Szeretet. Egy szó, amit a gyűlölködők lemosolyognak, egy szó, amit az álszentek szólamszerűen lejárattak, egy szó, amit a gőgösek kisajátítanak, egy szó, melyet a romantikusok összetévesztenek a szirupos érzelgősséggel, egy szó, amelyet a kényelmesek igyekeznek visszaszorítani a vérségi kapcsolatokba. Egy szó, amit magánketrecünkbe zártunk, s csak ünneptájt eresztjük néhány órára szabadon. Egy fogalom, amelyről azt hisszük, tudjuk, mit jelent; pedig még csak a felszínét ismerjük egy mélyebb jelentésnek.. Megérezzük, ha valaki szeret bennünket. Az érzés mindenen áthatol, és bejárja a végtelenséget.. Minden hely templom, ahol szeretet van.

Categories
Egyéb kategória

a szerelem

A házasság küzdelem, amely előtt Isten áldását kérik, mert az örökké tartó szeretet a legmerészebb vállalkozás.

10. Nem a szépség, hanem az erények teszik a boldog házasságot.

11. Boldog házasság az, ahol a férfi a fej és a nő a szív.

12. Nem angyalhoz mész feleségül. Az angyalok nem keresnek maguknak feleséget. Te olyat keress, aki szeret, megbocsát és megért.

És a végére néhány humorosabb gondolat:

13. A halak, amelyek a hálón kívül vannak, befelé sietnek, azok pedig, amelyek benne vannak, kifelé igyekeznek. (Szókratész azoknak a fiataloknak, akik a házassággal kapcsolatban tanácsot kértek tőle)

14. A házasság akkor lenne csöndes és nyugalmas, ha a feleség vak, a férj pedig süket volna.

15. Ádámnak első nyugodt álma egyben az utolsó is volt. Mire fölébredt, ott volt mellette az asszony.

16. A házas állapot azért szent, mert sok vértanút számlál.

Categories
Egyéb kategória

az ember formula

Az egyházi iskolák személyiségfejlesztő tevékenységének lehetőségei és korlátai

Talán Napóleonnak tulajdonítják azt a mondást, amely szerint a gyermekek nem annyira szüleikre, mint inkább korukra hasonlítanak. Ezért örülök, hogy a cím végén a korlátokról is szó esik, hiszen helyesbíti azt az idealisztikus elvárást, amely az egyházi iskolától mindazt reméli, amit sem a család, sem a társadalom nem képes megoldani: a boldog, kiegyensúlyozott, kiművelt ifjúság nevelését. Kétségtelen, hogy az egyházi iskolák iránt megnőtt igényeket nagyrészt a hiányérzet magyarázza, de éppen ez szüli azt a nyomasztó érzést is, hogy vajon az egyházi iskola képes-e egyedül megfelelni a vele szemben támasztott követelményeknek. Különösen, ha a napóleoni mondást úgy fordítjuk most a magunk nyelvére, hogy nemcsak az egyházi iskola nevel, hanem a korszellem, az utca, a média, a kortárs csoport is, hogy az ellenőrizhetetlenebb destruktív hatásokat már ne is említsem. Nem azt kellene inkább szerényen kérdeznünk, hogy az egyházi iskolának milyen szerep marad még – esetleg épp az említett hatások ellensúlyozására?

Lehet természetesen bírálni ezt a megközelítést, mondván, hogy a védekező, oppozícióra épülő nevelés eleve elhibázott, és az egyházi iskolák gettó jellegét erősíti. Ez a veszély kétségkívül fennáll, és lehet vitatkozni arról, hogy üvegházként működjenek-e iskoláink, ahol bizonyos mikroklíma védettségében biztosítjuk a növekedést, vagy éppen az akklimatizációra készítsünk-e fel. Nem gondolom, hogy ezt a kérdést vagy- vagy alapon kellene megválaszolni.

A fenti cím mégis azt sugallja, hogy valami többletet, valami sajátságosat kell feltételeznünk a felekezeti iskolákban, amivel csak ezek rendelkeznek. Vajon mi ez a másság, ahol a korlátok és a lehetetlenség ellenére mégiscsak lehetségessé válik a csoda, azaz egy növekvő ember eljut lehetőségeinek kibontakoztatására, a nagykorúságra, tehát érett személyiség lesz? Úgy gondolom – ezt mindjárt elöljáróban érdemes leszögeznünk -, hogy a személyiségfejlesztést nem valami csodamódszerként kell értenünk, hanem a szókratészi bábáskodás értelmében. Azaz segíthetünk a növekedésben, de a növekedést nem mi adjuk. Ez megintcsak arra emlékeztet bennünket, hogy nem az iskola a mindenható, és egyáltalán, közös tradíciónk szerint: embervoltunknak egyik ismérve, hogy a teremtményi léthez korlátaink felismerése is hozzátartozik. Időben is, térben is korlátok között élünk. Sőt, éppen a személyiség egyik definíciója szerint, a határok felismeréséről van szó. Az „Én” elhatárolja magát a „nem Én”-től. Bármennyit vitatkoztak is a teológusok a szabad akarat kérdéséről, abban mindenki egyetértett, hogy teljes és korlátlan szabadsága az embernek sohasem volt, mert ilyennel csak a mindenható Isten rendelkezik. Az ember döntési, választási szabadsága lehet, lehetett csupán a kérdés. Ám visszatérve a lehetőséghez, próbáljuk meg felfedezni egyházi iskoláink sajátos arculatát. Még mindig elvi síkon kezelve a kérdést, két közös örökségünkre utalnánk.

A zsidó-keresztyén tradíció emberképének sajátos kincse éppen az emberi személyiségnek, mint páratlan, megismételhetetlen értéknek a hangsúlyozása. Az Isten képére és hasonlatosságára teremtett ember éppen ezáltal különbözik minden más teremtménytől. S ahogy a Biblia Istene nem absztrakt eszme, hanem személyes hangjában, tetteiben, olykor egészen antropomorf megnyilvánulásaiban egyedüli, úgy egyedüli a képmását viselő ember is. A személyiségnek egészen a perszonalista filozófiáig nyúló íve ebből a tradícióból táplálkozik. Martin Buber „I and Thou” (Ich und Du) filozófiája ennek a bibliai tradíciónak keresztyén teológusokat is magával ragadó kifejtése. Hiszen a személyiségnek ebben a felfogásában az emberség nem az elszigetelt individuum, akinek meg kell valósítania önmagát, de nem is az arcnélküli tömeg, hanem alapformája szerint a kapcsolatra, személyes kapcsolatra kész ember, az embertárs, aki tudja, hogy az Én csak a Te-vel szemben lehet azzá, akinek lennie kell.

Nem árt emlékeztetni magunkat, hogy a személyiségnek, személyességnek a nyugateurópai gondolkodásban való meghonosodása az óegyházi krisztológiai és trinitológiai vitákra vezethető vissza, és hogy Szent Ágoston lélekelemző önmegfigyelése és az ugyancsak nála felbukkanó későbbi filioque klauzúra körül ringott az újkori személyiségfogalom bölcsője.

Ebből aztán egyenesen következik, hogy nem az egyházi iskola, mint sajátos intézmény nevel elsősorban, hanem a benne élő személyiségek. És jó esetben ez nemcsak egyirányú, amely a tanár felől sugárzik a diák felé, hanem kölcsönös is. Az edukáció egészében ez azt jelenti egy mai közkeletű angol kifejezéssel élve, hogy a nevelés person centered learning process – azaz személyközpontú tanulási folyamat. Itt tehát nem azon van a hangsúly, hogy a tanár tanít, pláne nem leadja az anyagot – honnan hová? -, hanem azon, hogy a tanulás folyamata megindult, s ebben benne van nemcsak az értelmi képességek fejlődése, hanem, amint a harmincas években már Piaget hangsúlyozta, az erkölcsi döntésekre képes ember normális fejlődése is. A keresztyén iskola többlete – ha szabad ezt a kifejezést használni – az lehet, hogy hátterében a keresztyén teológia évszázadokon át csiszolódott emberképe áll, amelynek kiindulópontja, hogy nem a teljesítményeim miatt vagyok elfogadott, hanem a magam egyetlenszerűségében vagyok érték az Isten szemében. Az egyházi iskolában tudatosulhat, hogy számos modern személyiség-elmélet archetípusa már az Ószövetségben megtalálható. Amikor pl. Pál apostol a keresztyén élet fejlődéséről beszél, pedagógiai képeket használ. A kiskorúságból az érett férfiúságra kell eljutni. A tejnek italától a keményebb eledelig.

Azután az egyházi iskolák egészen markáns módon képviselnek egy közösségi önazonosságot is. Ha a személyiség legalapvetőbb kérdése az, hogy ki vagyok én, akkor a közösségi identitástudat is ugyanerre a kérdésre felel: kik vagyunk mi? Ha Erich Eriksont, az identitásfogalom atyját idézve most már az egyén identifikációjáról beszélünk, akkor azt kell mondanunk, hogy ez a korporatív identitás meg kell, hogy előzze az egyén azonosságtudatát. Esetünkben ez a keresztyén egyházhoz tartozás, a felekezeti identitás, a népi, nemzeti identitás, sőt az iskola hagyományával való azonosulás kategóriáiban jelenik meg. Ezek pedig valamennyien megelőzik – márcsak történelmileg is – a gyermek öneszmélődését. Ahogyan kezdetben egy család tagjaként értelmezi önmagát, később a rész-szerintiségnek megfelelően azonosul azzal a köz4sséggel, amelyiknek tagja. Minél teljesebb ez az azonosulás, annál inkább annak értékrendje, szokásai, nyelve, nyelvezete lesz jellemző rá is, mint ahogy egy tájegység tájszólása még ma is árulkodik egy-egy népcsoporthoz tartozásról. Hiszen az identitástudat egyfelő1 összeköt, másfelől megkülönböztet. Az egyházi iskola jellegénél fogva képvisel ilyen jegyeket. Aki itt tanul, annak még akkor is részben vállalnia kell ezt a szellemi meghatározottságot, ha valami okból teljesen nem tud azonosulni a szellemiségével. Távoli példaként említhetném: a magyar iskolákban tanuló afrikai diáknak is meg kell tanulnia magyarul, meg kell ismernie egy bizonyos szinten a magyar kultúrát, még ha az nem is várható el tőle, hogy mondjuk Kölcsey Himnuszával érzelmileg azonosulni tudjon.

Az elmondottakkal csupán azt kívántam illusztrálni, hogy az egyházi iskola, ha igazán megtalálta a maga közösségi azonosságát, akkor már a puszta létével személyiséget formál. A genius loci, amely ritkán székel az ősi falakban, valahol azért mindig megjelenik. Néhol azonban maguk a falak is őriznek valamit a változásokkal dacoló önazonosságból. A nagy múltú iskolák e téren kétségtelenül előnyösebb helyzetben vannak. Hiszen itt a névben már a történelmi folytonosság is megszólal.

Hadd idézzek erre a történelmi közösségtudatra egy személyes kis családi példát. Legkisebb fiam egyszer beszélgetés közben azt mondta: „mikor Érdligeten laktunk…”. Testvérei nyomban kiigazították, hogy „te nem is laktál ott, hiszen akkor még nem is éltél” Csakugyan, tényszerűleg nem volt igaza, de: az előbbi logika alapján mégis igaza volt. Hiszen így’ voltak és vannak ott a pászkát ünneplő zsidók az exodusban. Nem megemlékeznek arról, ami történt, mint mi európaiak tesszük ezt ünnepien, hanem mintegy csatlakoztak a kivonulókhoz. Ilyen történeti, egyháztörténeti identifikáció mehet végbe a történelmi hagyományú egyházi iskolákban, ha ezt nem túlerőltetve képviseljük, vagy ha ez az igyekezet nem válik anakronisztikus múltba-fordulássá. A történeti mélység – a bibliai parancsolat szerint az atyák és anyák tisztelete – nyit távlatot a jövőnek, hogy hosszú ideig élhessünk az országban, amit Isten adott nekünk.

Ennek az anamnézisnek, emlékezésnek a reményben van igazán kitekintése. A személyiségfejlődésnek akkor van értelme, ha a jövő felé van kitekintése. Ha a sportoló nem látja értelmét a futásnak, miért feszítené meg az erejét?

Vajon a keresztyén remény és az ebből fakadó jövőkép mennyire tölti be iskolánkat? Mennyire érzik diákjaink, hogy fontos, amit csinálnak, hogy nem felesleges a tudás, és hogy nem reménytelen ennek az országnak a sorsa sem, ha nem is könnyű? Ha valaminek, akkor az egyházi iskoláknak kell a remény szigeteinek lenniük.

Megkockáztatok egy ünneprontó kérdést. Vajon nincs e néhol személyiségromboló hatása éppen az egyházi iskoláknak? Különösen a lázadó, kritikus életkorban, amikor felnagyítva jelennek meg a feszültségek az egyház által hirdetett evangéliumi események és annak gyarló emberi megvalósulásai között. Kérdés, mennyiben tud segíteni az egyházi iskola abban, hogy diákjaink elegendő hittel és nagyvonalúsággal, meghasonlások nélkül tudjanak felülemelkedni ezeken. Hogy ne az ideális mennyei egyházat szeressék csupán, hanem a valóságot, amely a kor sokféle betegségét is magán viseli.

És nem kísért-e ez fordítva is: hogy azt a diákot akarjuk szeretni, akit egyházi iskolához méltónak képzelünk el, ahelyett a fegyelmezetlen lázadó helyett, aki éppen ott van. Talán nem árt külön figyelmet fordítani arra is, hogy a fejlődő személyiséget olyan agresszió is érheti, amely Gyökössy Endre kifejezésével élve ekkléziogén neurózishoz vezethet. E ponton tehát nem haszontalan visszautalnunk a bevezetésben említett bibliai gondolatra, a személyiség és az istenképiség kapcsolatára. A Gen 9. fejezetében ez úgy is szerepel, mint az emberi élet isteni védjegye. Mindezt tovább gondolva azt is állíthatjuk, hogy az emberi személyiség bibliai megközelítésben olyan szent terület, amely előtt mindig csak levett sarukkal állhatunk meg.

Nemcsak a zseni, de minden gyermek külön isteni felségterület, ahova avatatlanul nem hatolhatunk be. Ez nem az újkori szabadelvű pedagógiának a felfedezése, hanem eredendően bibliai gondolat. A személyiség fejlesztése előtt jó tehát tisztáznunk ennek a tiszteletben tartását, hogy erőszakos határsértéseket ne kövessünk el.

A fejlesztés szóba ugyanis eleve visszacseng az újkor mechanikus lélekszemlélete és pedagógiája. Van területfejlesztés, gazdasági fejlesztés, miért ne lehetne éppen személyiségfejlesztés is. Ám, ha személyiségen az ember teljességét, létének valamennyi dimenzióját értjük, akkor eleve óvatosan kell bánnunk a külső beavatkozásokkal. Nem hiszem, hogy erre lenne sajátos pszichotechnikai program, vagy éppen gyakorlatrendszer Erre a folyamatra inkább a Márk evangéliumában található jézusi példázat képe illik: A magvető elveti a magot, azután lefekszik és fölkel, a mag pedig magától kihajt – automathé, mondja a görög szöveg. Persze nem automatikusan, de úgy, hogy a további külső beavatkozásoknak már nincs tere. Az eredményt nem lehet siettetni, befolyásolni, de türelemmel és reménységgel lehet várni. Ez a türelem és reménység nemcsak a nevelés hosszú távú programjával számol, hanem azzal is, hogy az eredmények és a sikerek itt alig mérhetők. A másik példázat szerint – amely szintén magvetésről szól, és ezért a pedagógia parabolája is lehet – egyenesen 25 %-os hatásfokról van szó az első ciklusban. Négy magból három nem hoz termést. Ám a lemondás, a türelmetlen számítgatás korainak bizonyul, mert idővel megsokszorozódik az eredmény. Mármost, ha a régi metafora szerint az iskolákat az egyház veteményes kertjének tekintjük, itt sincs ez másképp. A személyiségfejlesztésnek meggyőződésem szerint nem annyira eszközei vannak, mint inkább tere, klímája, amelyért sokminden megtehető, vagy amely méginkább a fagyos, ártó szándékoktól megvédendő.

Ám ha Jacques Ellul szava szerint „óvakodunk a technológiai blöfftől” a pedagógiában is, azért nem mondunk le néhány, éppen az egyházi iskolában adott lehetőségrő1. Az egyházi iskola az a sajátos tér, ahol a katekézis kitágul, mert az ismeretszerzés nem szorítkozik csupán a hitismeretre, hanem a való világ, a természet és társadalom felfedezése egy ugyanazon szempont alapján történik. E téren nem kell félnünk a világnézet szó használatától. Hiszen keresztyén világképről aligha beszélhetünk, de a világszemlélet egy jellegzetes nézőpontjáról igen. Ez a tér – ahol a szent és a profán nem egymás ellentéteként jelenik meg – különösen alkalmas lehet annak begyakorlására, hogy a gyermek személyisége integrálni tudja a két területet. A hitet és kultúrát. Az előbbi nem feltétlenül velejárója az egyházi iskola látogatásának, de a környezetnek mégis ezt az integrálást kell sugároznia minden tanuló felé: a hitnek nem a tudás az ellentéte, hanem a hitetlenség, mint ahogy a tudásnak a tudatlanság. A szentnek pedig nem a profán, hanem a tisztátalan és a bűnös.

Categories
Egyéb kategória

hol segítőkéség

Néha az emberekbe elveszik benne bizonyos

segítőkéség másik ember felé lehet hagyja azt

embert oldja meg ahogy tudja amit kel mondjuk

egyik ember fel szolgálna neked bizonyos dolgot

együtt meg igyuk ezt kávét mondjuk az illető fel

akarná szolgálni bizonyos kávét örömet akarna

szerezni így valakinek de mondjuk néha egészségi

állapota nem olyan mondjuk meg remeg keze de

ugye más így eltudja fogadni segítenek amikor

épen olyan helyzet ez egyhelyes dolog ma láttam

ép beteg ember meg remegett keze elvárta kávét

meg kapja tőle ugye ilyenkor fel kéne szólni

segítsek elvegyem .ő fogja tablet körül simogatja

dolgot ne legyen de nem csinál kárt az de akkor

fel szólni magától segítsek de nincs baj mondja

másik de simogatja mérgelődik mi történt semmi

nagy baj csak ember keze meg remegett ezzen

ilyen embereken kéne segíteni ilyen-bajba

szenved segíteni rajta és nem meg szólni ilyenét

látom hogy akarja jót és meg remeg keze

segítek elveszem tőle segítek.

Categories
Egyéb kategória

hol az igazság

Hány ember úgy életbe úgy fogadja dolgot ahogy

meg ismerte azt illetőt mondjuk egyik embert te

úgy ismerted meg rendesen volt egy helyen ugye ezt

te elfogadod ezt bizonyos döntését egyszer úgy van

egyik illetőbe találja rosszat úgy van ő most nem

megy abba helységbe ugye az ember kénytelen

elfogadni azt döntését amikor meg hozta ezt döntést

ugye kénytelen elfogadni ezt helyzetet amit ő

döntött ilyenkor vissza kel imádkozni hogy jó útra

térjen köztünk legyen bizonyos de ne úgy egy darabig

benne van bizonyos harag szívembe nem megyek

oda egyszer pár év-múlva meg jelenek egy nagy

emberel egy helyen ugye ezt takarja meg békültem

vele de ez kicsi harag szívembe azt le zárom

szívembe az ami történt utána meg jelenek az

illetővel aki ismeri ezt ugye ez egy kicsi fájdalom

keresi hol igaázáság egyszer rájön béke lesz a-dig

egy kicsike kép mutatásnak tűnik . Az emberek

felé egyszer meg találják azt bizonyos igazságot.

Categories
Egyéb kategória

egy hagyomány őrzés másba is

Egy hagyományt rég óta mindenki szokta őrizni én

szoktam őrizni hagyományokat amit ki alakítottam

aki emlékszik ugye szoktam pár helyen meg

fordulni és idő után az dolog hagyománnyá válik

az ember amikor azt dolgot meg rendezik ugye

aki emlékszik arra én meg fordultam Nagymaroson

több helyen szeretem ilyen zarándoklatokon meg

fordulni így az idő után az hagyománnyá válik

az embernek de néha úgy mondva elfárad mondjuk

kénytelen fel adni régi hagyományt lélekbe

emlékezik régi hagyományon részt vet. Aki

emlékszik ugye pár é-vel amikor bent voltam

az alapítványba reggel én nyitottam meg amikor

reggeli foglalkozást mindig teázással kezdtük a


foglalkozásokat így alakult ez is hagyomány hogy

minden reggel teázgatnak ifjoncok foglakozás

elején én amikor úgy indítom kávéztam fel tudjak

pörögni de ez már abba marót ott de teázás meg

maradt foglakozások elején .május 18a szerdai

foglalkozást pedagógus Judit tartotta az ifjoncoknak

jól érezték magukat .2022.május.18.szerda. Bagó Zoltán, Szilágyi Erzsébet, Sára Edina, Gerhát Lenke, Barnáné Sümegi Judit. A reggeli teázás után, elpakolták Bagó Zoli és Erzsike a tiszta edényeket. Meglocsoltuk a virágokat az ablakban és a kiskertben. Folytattuk a kézimunkákat, a kötést Erzsike, a többiek a szövéseket. Egy új keretet vetettünk fel Edinával. Elsétáltunk a Kónya tóhoz, miután elkészítettük a kelkáposzta főzeléket. Ebéd után még volt időnk egy kicsit társasjátékozni.

1kgkelkáposzta1fejvöröshagyma2gerezdfokhagyma30dkgburgonya1mkőrölt köménymag4ekolaj4dkgliszt0.5mkpirospaprika1mkmajoránnabors

A kelkáposzta főzelék készítéséhez a káposzta torzsáját kivágjuk, a többi részét 2 cm vastag csíkokra szeljük. Bő vízben megmossuk, hagyjuk jól lecsepegni. A hagymát és a fokhagymát meghámozzuk, finomra vágjuk. A burgonyát megtisztítjuk, megmossuk, majd kb. 1,5 cm-es kockákra vágjuk. Egy nagyobb edényben felforralunk 1,5 l vizet, kissé megsózzuk és beledobjuk a kelkáposztát. 5 perc múlva a burgonyát és a köménymagot is hozzáadjuk. Félig lefedve, mérsékelt tűzön puhára főzzük kb. 15 perc alatt. Az olajban világosra pirítjuk a lisztet, hozzáadjuk a vöröshagymát, a fokhagymát, 2 percig fonnyasztjuk benne. Lehúzzuk a tűzről, meghintjük a pirospaprikával, simára keverjük 2 dl hideg vízzel, majd hozzáadunk 1-2 merőkanál főzőlét, és a kelkáposztához keverjük. A morzsolt majoránnát is hozzáadjuk, fedő nélkül, 10 percig szelíden forraljuk. Megsózzuk, és frissen őrölt borssal fűszerezzük a kelkáposzta főzeléket. Feltétként pörköltet, fokhagymás sült húst, fasírtot vagy grillezett krinolint, lecsókolbászt adhatunk hozzá. 

Categories
Egyéb kategória

aki nincs

Chan Chu soha életében nem volt színházban. Nem is lehetett volna, mert szerzetesi fogadalma ezt kizárta volna, de azért sem volt, mert gyermekkora vidéke még hírből sem ismerte a színházat, vándorcirkusz se jutott el soha a falujuk közelébe, s a városok, melyekben akkoriban megfordult, törvényekkel tiltották a színházak működését – és akkoriban Chan Chu feltűnően törvénytisztelő fiatalember volt, vasszorgalommal készült a hivatalnoki pályára, több ízben fölhívta magára már a figyelmet, bejáratos lett a főbíró házába is, ahol kisebb feladatokat bíztak rá, melyeket mind ragyogóan megoldott, részben természetes intelligenciája, részben a fent említett vasszorgalma révén, és, habár a ház uráról lehetett tudni, hogy nagy színházbolond és titokban eljár a város határán kívüli színházba, ahol ilyenkor, zárt ajtók mögött, fáklyafény mellett, csak neki játszanak, sőt, egy ízben meg is hívta Chan Chut, tartson vele az egyik ilyen „portyán”, Chan Chu úgy döntött, hogy ő tartja magát az érvényes törvényekhez, még ha maga a főbíró biztatja is azok megszegésére, és nem megy el vele.

Ezzel a döntésével nagyot nőtt a ház urának szemében, aki mindazonáltal attól fogva némileg óvatosabban bánt vele, később el is hidegült tőle, ugyanis joggal, bár minden alap nélkül föltételezte róla, ami persze egyáltalán nem volt igaz, hogy a fiatalember egy törtető spion. Ekkoriban terjedt el róla az a hosszú időn keresztül ráragadt név, hogy „angyalarcú kígyó”, ahogy a főbíró egyik bizalmasa, aki a gazdája kegyében akart járni, elnevezte.

A főbíró egy idő után nemcsak hogy elhidegült tőle, hanem titokban mindent meg is tett az ambiciózus ifjú hivatalnoki pályájának derékba törésére. Miközben szembedicsérte és munkával halmozta el, magyarán: úgy dolgoztatta, mint egy riksahúzó kulit, a döntő pillanatban egy másik fiatal gyakornokot javasolt helyette a fővárosi szolgálati utazásra – és ezzel akaratlanul is nagy szolgálatot tett magának Buddhának, mert kora egyik legfényesebb szellemét térítette le egy olyan pályáról, amelyen az bizonyára nagy sikereket ért volna el, és egészen bizonyosan a Keleti Császár személyes tanácsadója lehetett volna belőle –, ám ha így történik, akkor a világ sohasem ismeri meg a nagy gondolkodót, akinek élete később sok-sok ezer szerzetes és laikus számára lett irányadó.

Tény, hogy ezek után Chan Chu bizonyos fokú rejtett viszolygást érzett a színház iránt, ám ennek nem tulajdonított jelentőséget, és amikor egy híres színészt dicsértek előtte, aki különösen egy kolostori szerzetes alakításával tüntette ki magát – úgy is hívta a közönség, hogy a „Szerzetes” –, csak annyit jegyzett meg, halkan, minden hátsó gondolat nélkül:

– Jó tudni, hogy azt is lehet utánozni, ami nem létezik. Egyik kotnyeles tanítványa közbekérdezett:

– A szerzetes, mint olyan, nem létezik?

Minden jelenlevő szerzetes dühödten mormogni kezdett erre a közbevetésre, mert azon az egyen kívül mindenki érteni vélte Chan Chu szavait, ő azonban türelmesen válaszolt a tanítványnak:

– Amit utánozni lehet, az nem létezik.

Aznap éjjel három tanítványa is megszökött a kolostorból, mert így értelmezte a Mester szavait, és fölcsapott vándorszínésznek.

Categories
Egyéb kategória

aki meg akart gyógyulni

Pár kilométerre a várostól, a dombon, a nagy lepratelepet magas kőfal vette körül, s tetején az őrszemek fel-alá járkáltak. Akadt köztük fennhéjázó, goromba, de többnyire megértőek voltak. Szürkületkor a leprások összeverődtek a bástya aljánál, és kérdezgették a barátságosabb katonákat.

– Gaspare – mondták például –, mit látsz ma este? Van valami az úton? Azt mondod, szekér? És milyen az a szekér? És a királyi palota ki van világítva? Meggyújtották a fáklyákat a toronyban? A herceg visszajött? – Ez így ment órákig, soha nem fáradtak bele, s bár a szabályzat tiltotta, a jólelkű örök válaszoltak, gyakran nem létező dolgokat találtak ki, elhaladó embereket, ünnepi kivilágítást, tüzeket, még az Ermac vulkán kitörését is, mert tudták, hogy minden hír kellemes szórakozást jelent ezeknek a bezártságra ítélt embereknek. A súlyos betegek, a haldoklók is részt vettek az ilyen összejöveteleken, a még jó erőben levő leprások hozták ide őket hordágyon.

Csak egyvalaki nem jött, egy fiatalember, nemes lovag, aki két hónapja került a leprakórházba. Nagyon szép férfi lehetett, már amennyire ki lehetett venni, mert a lepra elképesztő gyorsasággal fertőzte meg, rövid idő alatt teljesen elcsúfította az arcát. Mseridonnak hívták. – Miért nem jössz? – kérdezték, mikor elmentek a kunyhója előtt.

– Miért nem jössz te is hallgatni a híreket? Ma este biztosan tűzijáték lesz, és Gaspare megígérte, hogy leírja nekünk. Nagyon szép lesz, meglátod.

– Barátaim – válaszolta szelíden, egy fehér ruhával eltakarta oroszlánarcát, és kihajolt az ajtón –, megértem, hogy nektek vigasztalást jelentenek az őr hírei. Ez az egyetlen szál maradt számotokra, ami a külvilághoz, az élők birodalmához fűz benneteket. Igaz, vagy nem?

– Hát persze hogy igaz.

– Ez azt jelenti, ti már beletörődtetek, hogy soha nem kerültök ki innét. Én pedig…

– Te?

– Én pedig meg fogok gyógyulni, nem mondtam le, én olyan… értsétek meg, olyan akarok lenni, mint régen.

Ott ment el a többiekkel együtt Mseridon kunyhója előtt a bölcs, öreg Giacomo, a telep patriarchája. Legalább száztíz éves volt, és majdnem egy évszázada emésztette a lepra. Nem volt már felismerhető testrésze, nem lehetett megkülönböztetni rajta sem a fejet, sem a karokat, sem a lábakat, a teste egy három-négy centiméter átmérőjű póznává alakult, amit nem lehet tudni, hogyan egyensúlyozott; a tetején levő fehér hajcsomóval olyan volt nagyban, mint azok a légycsapók, amiket az abesszin nemesek használnak. Talány, hogy hogyan látott, beszélt, táplálkozott, mert az arca teljesen szétmállott, nyílások sem látszottak a fehér, nyírfakéreghez hasonló varon, ami borította. De ezek a leprások rejtélyei. Ami a járását illeti, mivel ízületei sem voltak, egyetlen lábon ugrálva vonszolta magát, az is olyan volt, mint egy bot, aminek lekopott a vége. De nemhogy borzalmas nem volt, hanem egészében véve kedves jelenség volt. Tulajdonképpen növénnyé változott ember. És jóságáért, okosságáért mindenki tisztelte.

Mikor az öreg Giacomo meghallotta Mseridon szavait, megállt, s ezt mondta:

– Mseridon, szegény fiú, én már majdnem száz év óta vagyok itt, és azok közül, akiket itt találtam, vagy később jöttek ide, senki sem került ki soha. Ilyen a mi betegségünk. De meglátod, itt is lehet élni. Van, aki dolgozik, van, aki szeret, van, aki verset ír, van szabónk, van borbélyunk. Boldog is lehet az ember, legalábbis nem sokkal boldogtalanabb, mint a kint élők. Minden azon múlik, hogy beletörődjünk. De jaj akkor, Mseridon, ha a lélek lázadozik, és nem nyugszik bele sorsába, ha a lehetetlen gyógyulásra vágyik, akkor az megmérgezi a szívet. – Mikor ezt elmondta az öreg, megrázta szép fehér bóbitáját.

– De nekem – vágta rá Mseridon –, nekem meg kell gyógyulnom, én gazdag vagyok, ha felmásznál a falakra, láthatnád a palotámat, két csillogó ezüsttornya van. Lent várnak rám a lovaim, a kutyáim, a vadászaim, és a fiatal kis rabszolgalányok is várják visszatérésemet. Érted, kedves bölcs pózna, én meg akarok gyógyulni.

– Ha a gyógyulás csak az akaráson múlna, nagyon egyszerű lenne a dolog – nevette el magát jóságosan Giacomo –, többé-kevésbé mindenki meggyógyult volna.

– De én ismerem a gyógyulás módját, amit a többiek nem – makacskodott a fiatalember.

– Ó, gondolom – mondta Giacomo –, mindig akad egykét csirkefogó, aki drága pénzért titkos és csodálatos kenőcsöket ajánl az újonnan érkezőknek. Én is beleestem a csapdába, mikor fiatal voltam.

– Nem, én semmiféle kenőcsöt nem használok, csupán imádkozom.

– Te Istenhez könyörögsz, hogy gyógyítson meg? És meg vagy győződve, hogy meg fogsz gyógyulni? De mit képzelsz? Mi mindannyian imádkozunk; nem múlik el egyetlen este sem anélkül, hogy ne fohászkodnánk Istenhez. Mégis, aki…