Kategória: Egyéb kategória

Az események a gyorsvonat kilencedik kocsijában úgyszólván érzékelhetetlenek voltak. A megszokottnál sokkal durvább és hirtelenebb zökkenéssel állt meg a szerelvény a nyílt pályán, de ez a fülkében tulajdonképpen senkinek sem tűnt föl: csak egy jó néhány perc múlva, amikor a veszteglés már kezdett unalmassá válni, húzta le valaki az ablakot. Bejelentése, miszerint a mozdony előtt egy tartályszerű valami fekszik, általános megrökönyödést keltett. Gázolt a vonatunk? Gázoltunk? Vonatszerencsétlenség részesei vagyunk?

Veszem a kabátom, és a fülke szaunamelegéből kiugrok a dél-alföldi zimankóba. Kistelek előtt áll a vonat, az eleje már bent van az állomási raktárak vonalában, a vége még kint. Kora reggeli tompaság. Mintha az éjszaka még nem szívódott volna föl rendesen, és felhígult foszlányai terjengenének a világosodni akarásban. A karambol története egy pillanat alatt áttekinthető: a lezárt sorompó előtt, azaz a pálya és a sorompó között egy nyerges vontató áll. Sértetlenül. Messze elöl, a mozdony előtt a vontatmánya, a páros hengerű tartály, összegyűrve. Akik már visszafelé igyekeznek a melegbe, azok újságolják, hogy senki nem sérült meg. Ez nemcsak megkönnyebbülés, hanem az esemény kibontásában is fontos adalék: nyilvánvaló, hogy a nyerges vontató beszorult a két sorompó közé, s a vonat letépte róla a tartálykocsit.

Köpcös, tokás, hetes borostás cigány férfiak futnak el mellettem, nyomukban tarka rongyokba bugyolált asszonyaikkal. Kevert beszédjüket nem nagyon értem, de annyit azért kihámozok belőle, hogy nem hisznek a szemüknek. Képtelenségnek tartják, hogy a sorompónál pöfögő vontató és a mozdony előtt fekvő tartály valamikor összetartozott; hogy azt a vonat ilyen hosszan tolta maga előtt. Ez így túlontúl egyszerű számukra, hiányzik belőle a csodás elem.

Hajlok rá, amint haladok előre a töltésen, hogy magamévá tegyem feliben-harmadában begyűjtött nézeteiket, odaérve azonban a mozdonyhoz és a döghöz, az orrfacsaró olajszag lehetetlenné teszi számomra a történtek meseként való átélését. Ez itt már nem mese és nem romantika. Gyűrt vasak és horpadt felületek és kificamodott acélszerkezetek. Szemléltető ábra a fizika törvényeihez. A mozgási energia mindenhatósága. Mekkora ez a tartály, micsoda roppant vasakból van az alváza! Micsoda súly, s még csak egy icipici zökkenést sem éreztünk, amikor a mozdony a két páncélütközőjére kapta, és csikorogva tolta maga előtt.

Az előretódult utasnép, a környékről összesereglett munkások és pályamunkások, valamint a vasutasok egybehangzó vélekedése szerint az a szerencse a szerencsétlenségben, hogy a tartály üres volt. Az örömbe, hogy megúsztuk robbanás, tűz, kisiklás és személyi sérülés nélkül, icipici csalódás is vegyül: ha már lúd, miért nem kövér?

Keresem a főszereplőket. Az egyik, a mozdonyvezető könnyen fellelhető. Sérült mozdonyán tevékenykedik. A bordó Diesel üzemképtelen, noha most is jár benne valami. A mozdonyvezető sápadt. Értelmes, zárt pókerarccal mászik le s föl a gépen, papírokat és jegyzőkönyveket vesz át vasutasoktól, s közben még véletlenül sem néz a közönségre. Maga van, mint ahogy végtelenül magában volt huszonöt perccel ezelőtt, amikor rádöbbent, hogy a tartálykocsi nem húz el az útjából, s az ütközés elkerülhetetlen. Ha a tartályban történetesen benzin van és felrobban, akkor ő most már nem él. Ez az élmény, ez a számvetés még most is meglátszik kimért, pontos mozdulatain, sápadtságán, senkire nem nézésén.

És a másik? A bűnös? Hiába kérdezgetem, nem nagyon tudják. “Egy kis alacsony fiatalember” – ez a leginkább használható felvilágosítás. A most érkező tagbaszakadt, kerek képű rendőrnek is ezt mondják, de ő nem elégszik meg ennyivel, felkutatja. Óvatosan a nyomába szegődöm. A sofőr persze itt van köztünk, néhány lépésnyire. Valóban olyan, amilyennek leírták: alacsony termetű, sima arcú fiatalember. Remeg. Tulajdonképpen nincs is magánál. A szeme vibrál, hangja oly gyér, hogy az ember attól fél, mindjárt elcsuklik. Amikor a rendőr indulatok nélkül, de mégis a hatóság közömbös tárgyilagosságának minden súlyával megáll előtte, a kis sofőr váratlan tettre ragadtatja magát: kezet nyújt a rendőrnek. A rendőr egy pillanatra meghökken, de aztán jó lélektani érzékkel felfogja a kéznyújtás zavartság-cselekmény voltát, és egy pillanatra átteszi a baljába a rádió adó-vevőt, és leparolázik a fiatalemberrel. Miközben elkéri az okmányait, felteszi neki az első kérdéseket, s a remegő hangon elmondott válaszokból kiderül, hogy a fiatalember, amikor rádöbbent a sorompó közé szorultság tényére, leugrott a kormánykerék mellől, és elkezdett az állomás felé futni, hogy a sorompót felnyittassa. A vonat gyorsabb volt.

Ekkor döbbenek rá, hogy ennek a karambolnak az igazi főszereplője a sorompó. A vacogó fiatalember önmardosó tekintete is erről beszél. Hányszor megkérdezték már tőle, és most a rendőr is azt kérdezi tőle: miért nem törte át a sorompót?

Valóban, hát miért nem törte át a sorompót? Pusztán az ijedtséggel, a lélekjelenlét hiányával nem lehet ezt megmagyarázni. A vasúti átjáró a sorompóval idestova ötszáz méterre van a kisteleki állomástól. Ha félútról már meghallják és megértik a kiabálást, és felnyitják neki a sorompót (egyébként, azt hiszem, nem nyitják fel…), akkor sem valószínű, hogy idejében visszaér, és le tudja húzni a vontatmányát a pályatestről. Miért választotta mégis ezt a céltalan és körülményes megoldást?

Megkockáztatom: a túlságos sorompótisztelet miatt. Lehetetlennek tartotta, hogy ő, a közlekedő ember, vállalatának hű dolgozója, annyi tanfolyam, iskola és annyi támogatás után, amennyiben részesült, most áttörjön egy lehajtott sorompót. Az elébe csapódó sorompó nagyobb félelmet keltett benne, mint a távoli gyorsvonat végzetes robogása. A sorompó máris valóságos fenyegetés volt. Egyszerűen lehetetlennek tartotta, hogy ő a saját vontatójával belehajtson egy sorompóba. Szántszándékkal!

A legvalószínűbb pedig az, hogy mindez föl sem ötlött benne. Ebből a szánalomra méltó, jóarcú, remegő fiatalemberből, aki most itt várja a sorsát a hozzá képest toronymagas rendőr előtt, minden bizonnyal hiányzik egy reflex: a sorompó áttörhetésének a reflexe.

Igen-igen sajnálom szegényt. Ha vétkes is, ha felelnie kell is: a túlságos, istenségszerű, megbénító sorompótiszteletért és az áttörhetőség reflexének a hiányáért nem ő a felelős.

Nagy sóhajjal megyek vissza a helyemre a kilences kocsiba, miközben a sofőrt már szondáztatják. Amikor odaérek a sorompóhoz, látom, hogy az árván hagyott vontató motorja egykedvűen jár. Égve hagyott lámpái arasznyira izzanak a sorompórácstól. Tisztelettudóan, de izzó szemmel áll a nagy állat a sorompó előtt. Lassan világosodik. Várjuk a mentő mozdonyt.

felvetünk még egy kapcsolatot otthonnal meg

látogattuk őket  otthonba  Gödöllőn eltöltünk

egy bizonyos kis időt velük körülnéztünk 

otthonukba náluk nagyon jó programokat töltők

el egy mással május28án szerdán velük jól

éreztük magukat ,Gödöllőn az napközi otthon

lakóival meg ismerkedünk jó napot töltöttünk

velük  és  jól éreztük magunkat velük.

nagyon jó  idő  volt május30án pénteken úgy

voltunk  foglalkozás keretébe majd kicsit kis

keretet rendbe  rakjuk .Bagó  Zoli   elpakolta

tányérokat  edényeket  kanalakat. Bagó Zoli

Edina ,Jenei Erzsike .szilágyi Erzsike kis kereten

folytatták szövéseket .Lenke gombolyítót .

Jenei  Erzsike lila szőnyegbe kezdett .Gabi meg

locsolta virágot .Lenke leszedte citromfű levelét

teát  fűztünk belőle . tízóraira almát kekszet

ettünk .Kati kínálta süteményt  ebédre sajtos

tésztát készítetünk   nagyon jó sikerült el is

fogyott összes . . Edina és Szilágyi Erzsike tálalt az ebédhez.

május 30pénteki foglalkozáson voltak .

Bagó Zoltán, Szilágyi Erzsébet, Jenei Erzsébet, Jenei Attila, Puskás Gabriella, Sára Edina, Gerhát Lenke, Benke Veronika,

pedagógus Juditnak segítetek foglalkozásba

Benke Olga, Csörgi Katalin, Darázs Krisztina,

• 30 dkg tészta
• só ízlés szerint
• 350 g tejföl
• 20 dkg sajt

1. A tésztát a forrásban lévő sós vízbe öntjük és megfőzzük.
2. Igény szerinti mennyiségű sajtot lereszelünk.
3. Mikor megfőtt a tészta, leszűrjük és kiszedjük tányérokra.
4. Rárakjuk a tejfölt, megszórjuk sajttal, esetleg egy kis sóval. Jó étvágyat!

A keleti országokban, Babilonban és Egyiptomban a királyságot úgy gondolták el, szorosan Istennel összefüggésben, hogy az a királyság a földön, földre hozza az isteni értékeket. A király személye tehát összekötőféle volt. Istenhez tartozónak fogták föl a királyt, és mégis magukhoz tartozónak. A király személyén át áradt az Istentől minden, a termékenység, jó idő, áldás, győzelem a háborúban és így tovább.

Izrael idegenkedett attól, hogy királya legyen, mert ő külön, egyenesen Istenhez tartozó népnek tudta magát. Mégis mikor Sámuel tán királyt választott, vagy jelölt ki, akkor náluk is Isten akarataként választott ki a próféta valakit királlyá. Tán rossz tapasztalataik lettek a királlyal. Nagyon kevés király volt, akiben Istennek kedve telt, és azt tette, ami jó, ami kedves az Úr előtt. A király is alá volt rendelve Izraelben a törvénynek. Csak Dávidnál látjuk, hogy Isten aztán ígéretet tesz, hogy majd az ő utódai közül lesz valaki, aki az ő uralmát és trónját örökkévalóvá teszi. Igazi király lesz. És ez lett az Úr Jézus. Nem tudták elgondolni, hogy hogyan lesz majd, hogyan teszi Dávid uralmát, királyságát örökkévalóvá.

Az Úr Jézus aztán valósággal úgy jött a földre, mint egy-egy mesében fordul elő. Mint egy idegen országnak, egy messze országnak a hallatlanul bátor királya: egyszer csak ott van az ellenséges ország közepén egyedül, és megy a személyes bátorságával, hősiességével, bölcsességével, megy ott azt a népet meghódítani, megy ott forradalmat kelteni. Megy ott azt az egész népet megmozdítani, áttüzesíteni, mert az a nép az Ő Atyjához tartozik, azt igazságtalanul az Atyjától hódították el, és az Ő teljes személyes bátorságán, odaadásán múlik minden. És tudja, hogy meg fogja szerezni ezt az országot. És tudja, hogy győzelemre viszi, le fogja győzni ezt a világot, és az Atyjához visszavezeti.

Az Ő királysága örök királyság, nem e világról való, amint meg is mondja. Ez a jellege az Úr Jézus egész királyságának. Ő nagyon vigyáz arra, hogy nehogy félreértsék valahogyan az Ő királyságát.

Először a nép nagy lelkesen egészen úgy fogadja, mint valami földi nagyságot. Gondoljunk a kenyérszaporításra, hogy ez kell nekünk. S akkor elmenekül, elrejtőzik. Még az apostolok is hányszor értik félre. És mikor valami nagyszerű élményük van, gyógyított: ne mondjátok senkinek. Nem akar hozzájárulni semmivel, hogy félreértsék a királyságát. Nem ilyen értelemben vett király: mint kísértő gondolatot elutasítja a Sátánt. Pétert is: te Sátán vagy, nem azt gondolod, ami az Isten gondolata. Hogy nézne ki, ha Ő, a mennyek országa királya átállna ide az ellenséghez – így fogja ő ezt föl.

A legélesebben az Ő királyságát akkor engedi előtérbe lépni, mikor már a szenvedés ideje elérkezik. Nem tiltakozik, hogy a keresztre kiírják, hogy a názáreti Jézus, a zsidók királya. Megvallja Pilátus előtt, igen király vagyok, de az országom nem erről a világról való. A királyságát hozza az egyházba is, mikor egyházát megalapítja, az Ő egyházát.

Az egyháza nem azonos még az Ő királyságával, országával. Csak rábízza az egyházra az Ő országát. És amikor az ellenséges király, a világ fejedelme, aki ellen Ő jött, azt hiszi, hogy na, most már győzött, mikor ennek a világnak a hatalmasai megijedve, megrendülve attól a hangtól, attól a különös működéstől, az Ő szavaitól, beszédétől, szereplésétől, innen el akarják távolítani, meg akarják semmisíteni. És minden összefog ellene a kereszten: ennek a világnak valóban minden ijesztő hatalma, terrora – Isten bölcsessége akkor hajtja végre a nagy győzelmet, akkor győzi le Krisztus ezt a világot, és a világ fejedelmét. Akkor lesz hallatlan erejű királysága nyilvánvalóvá, hogy az erősebb ennek a világnak minden hatalmánál.

Ott győz a kereszten, azért ünnepeljük mi húsvétkor a keresztet. Csodálatos, ahogy ott, éppen ott, amikor megsemmisülni látszik emberi értelemben vagy világi értelemben, akkor ide a világba, erre a földre, az emberiség világába beárad Isten irgalma, igazsága, szentsége, szeretete, jósága, békéje a kereszten át, az Ő szívén át. Akkor árad ki a szívéből az a titok, amit hozott ide: az Isten országának a kincsei, ahogy a Krisztus király prefációban majd mondjuk: igazság és élet, szentség és kegyelem ajándékok, az igaz-volt, a megigazultság kincse, a szeretet és a béke.

Akik megértették Krisztus királyságát, mint Keresztes Szent János, Szent Ignác, de az összes szentek – Assisi Szent Ferenc –, azok mind nagyon világosan, pontosan tudták, hogy nekik ezt a világot le kell győzni. Minden csábítását, gazdagságát, tiszteletét, pompáját, hazugságait, blöffjeit, hogy ezt élesen és világosan le kell győzni. És minél jobban legyőzik, annál inkább Krisztuséi és annál hősiesebb, bátrabb harcosai Isten országának.

Ezt nagyon világosan tudnunk kell, hogy ezt minden nap szem előtt tartsuk: nekünk ebből a világból – mint a választott népnek Egyiptomból – csak olyan kincseket kell, szabad, lehet magunkkal vinni, amik már az örök életnek szólnak. Gyűjtsetek magatoknak kincseket, amiket rozsda nem emészt meg, moly nem rág meg. Jó cselekedeteket.

Nekünk tudnunk kell, hogy ezt a világot böjttel, imával, önmegtagadással lehet legyőzni, amiben az Úr Jézus nekünk példát adott, és mindig figyelmeztetett. Azt mondja, virrasszatok, imádkozzatok, legyetek éberen, ne hagyjátok megtéveszteni magatokat a világtól, ne engedjétek, hogy behatoljon közétek, a házaitokba, rendházaitokba, rendjeitekbe, közösségeitekbe a világias szellem. Vagy megtévesszen benneteket ennek a világnak a szórakozása, amit kínálgat, amit hazugul próbál hozzátok közel vinni. Akkor a só elveszti az ízét, akkor ki lesztek lúgozva, akkor nem értek az Isten királysága szempontjából semmit.

Krisztus királyságának a tudata köll, hogy itt legyen bennünk és a harcra készség, hogy mi valóban forradalmasított nép legyünk itt a világban, olyan nép, amelyet az Úr Jézus vezet innen ki. Olyan nép, amely tudja, hogy a halálon át is győzni fog, mert az Úr Jézus úgy jelenik meg aztán a királysága teljességében már, mint föltámadott: nekünk is oda kell jutni. És az a szenvedésen, halálon keresztül vezet, a kiüresítésen keresztül. Ahogy Keresztes Szent János mondja: semmivé kell válnia előttünk a világnak, és bennünk a világnak.

És minden öntömjénezésnek és minden hatalomkeresésnek, hatalmi mániának, ami ezerféle formában kiütközik rajtunk naponta, mikor mások fölé tesszük magunkat, még öntudatlanul is. Világi értelemben akarunk hatalmasak lenni. S hogyha tudjuk ezt világosan, hogy Krisztus királysága milyen, hogy az Atyától jövő királyság, hogy a szeretet királysága, hogy a béke, az igazságosság, az öröm királysága, hogy Ő, királyunk minden nap jön, és hozza ezeket a kincseket, és adja bőkezűen, és mi Vele egyesülünk a szentáldozásban, akkor nem győz le bennünket a világ. Akkor nem engedünk a világ szomorúságának. Ha szomorkodunk is, akkor is olyan az a szomorúság, mint a vajúdóé, aki világra hozza az újszülöttet, a föltámadó embert.

Ezért tör ki a mai napon az anyaszentegyházból egész különös erővel az alleluja, az örvendezés, a dicséret a királyunknak, hogy milyen nagyszerű vagy Te, Urunk, milyen hős vagy Te, ahogy elindulsz, és megharcolod a harcot értünk, és kiszabadítod népedet, és legyőzöd az ellenséget! Milyen bölcsesség a kereszt bölcsessége! Okosabb Isten oktalansága a világ minden bölcsességénél! Áldott vagy, Jézusunk, és milyen jó együtt lenni, egymást erősíteni ebben a harcban, és milyen nagyszerű lesz a győzelemben részt venni!

Úgy veszünk részt a győzelemben, ahogy kivettük részünket a harcban, az önmegtagadásban, az imában, a virrasztásban, az Úr Jézusnak és egymásnak a szeretetében, szolgálatában.

Ez mozgósítja Isten népét: Krisztus királyságának a tudata.

van úgy  ember életébe  eltervezi vagy  munkáit

vagy amit ő  meg szeretne csinálni  van úgy ember

életébe eltervezet dolgok nem igazán jönnek össze

mert mindig  valami közbe jön életbe ami  miatt

az ember nem tudja meg csinálni azt amit  az ember

szeretet  volna  éltbe  én elterveztem 2000évbe nagyon

szeretem volna látni pápát itt is  volt az pápa  magyar

földön   minden meg is volt egyszer mégis  közbe jött

valami mégse   tudtam  részt venni azon pápa

látogatáson  részt   venni  de  nem keseredtem el tán

valamikor el jutok így kel hozzá állni dolgokhoz azóta

sok sor terveztem  tévébe meg nézek valamit de hogy

kicsit   igen  csak olyan idő pontba  van amikor

embernek lehet hogy nem jó épen elfáradt el készülne

aludni az ember  így ilyenkor eltervezi agyába   meg

nézi azt  műsort  tévébe  és  lehet hogy  nem sikerül

az neki  meg nézni tervébe  be mert elaludt illető

ilyenkor ember nem tervezi el pontonba jön embernek

meg fogja tudni egyszer azt amit szeretne meg

nézet volna így van néha tervekkel az ember életbe

néha kel tervezni spotnál jönni dolgoknak

 szenteket mindig bűnösnek kellene tekinteni, amíg ártatlanságuk be nem bizonyosodik, bár természetesen nem lehet minden esetben úgy a mércével mérni őket. Gandhi esetében a következő kérdéseket tennénk föl szívesen: milyen mértékben sarkallta a hiúság – annak tudata, hogy szerény, meztelen öregemberként ül az imagyékényén, és merő szellemi erejével birodalmakat rázkódtat meg –, s mennyit engedett az elveiből, amikor foglalkozni kezdett a politikával, holott az természeténél fogva elválaszthatatlan az erőszaktól és a csalástól? Hogy biztos választ adhassunk, roppant tüzetesen meg kellene vizsgálnunk Gandhi tetteit és írásait, mert egész élete valamifajta zarándokút volt, amelynek során jelentőséget kapott miden cselekedet. De ez a húszas évekkel záruló, félbemaradt Önéletrajz olyan bizonyíték, amely erősen Gandhi javára szól, főképp, hogy életének ahogy ő mondaná – meg nem tisztult szakaszát tárgyalja, s emlékezetünkbe idézi, hogy a szentben vagy a majdnem szentben fölöttébb eszes, rátermett ember lakott, aki, ha úgy dönt, ragyogó pályát futhatott volna be mint ügyvéd, hivatalnok, esetleg mint üzletember is.

Emlékszem, hogy az idő tájt, amikor az Önéletrajz (Az igazsággal való próbálkozásaim története) először napvilágot látott, én egy indiai újság egy nyomott lapjain olvastam a bevezető fejezeteket. Kedvező benyomást tettek rám, Gandhi személye viszont, legalábbis akkor, nem. A nevéhez társuló dolgok – a háziszőttes ruha, „a lélek erői”, a vegetarianizmus – nem vonzottak, és középkorias programja nyilvánvalóan nem volt életképes egy elmaradott, éhező, túlnépesedett országban. Szemet szúrt az is, ahogy az angolok kihasználták, illetve azt hitték, hogy kihasználják. Szigorú értelemben, mint nacionalista, ellenségük volt, de minthogy válságról válságra az erőszak megakadályozásáért lépett föl – márpedig ez, brit szemszögből nézve, azonos volt mindennemű hathatós cselekvés megakadályozásával –, nyugodtan tekinthettek rá úgy, mint „a mi emberünkre”. Magánbeszélgetésekben ezt néha cinikusan be is vallották. Hasonlóan gondolkodtak róla az indiai milliomosok is. Gandhi bűnbánatra szólította fel őket, s így természetesen jobban kedvelték, mint a szocialistákat és a kommunistákat, akik alkalomadtán a pénzüket is elvették volna. Kétséges, hogy hosszabb távon mennyire megbízhatóak az efféle számítgatások; Gandhi maga mondja, hogy „a megtévesztők végül is saját magukat tévesztik meg”; mindenesetre azt, hogy majdnem mindig szelíden bántak vele, részben annak is köszönhette, hogy hasznosnak vélték. Igazából csupán olyankor dühödtek meg rá a brit konzervatívok, amikor, mint 1942-ben, voltaképp egy másik hódító ellen akarta fordítani az erőszakmentesség politikáját.

De még ekkor is tanúja voltam, hogy a brit tisztségviselők, akik félig mulatva, félig rosszallóan emlegetik Gandhit, őszintén kedvelik és csodálják is a maguk módján. Soha senki nem állította róla, hogy korrupt vagy közönségesen becsvágyó, vagy hogy bármely cselekedetére a félelem vagy a rossz szándék indította volna. A Gandhi-szabású emberek megítélésében ösztönösen is magasabb mércét alkalmazunk, így aztán egyik-másik erénye szinte észrevétlen marad. Például még önéletrajzából is kiderül, hogy természet adta fizikai bátorsága egészen kivételes volt; halálának körülményei később ugyanerre világítottak rá, hiszen minden olyan közéleti embert, aki valamennyire is félti a bőrét, gondosabban őriztek volna. Ugyancsak hiányzott belőle az a mániákus gyanakvás, amelyről E. M. Forster joggal mondja Út Indiába című regényében, hogy éppolyan megrögzött bűne az indiaiaknak, mint az angoloknak a képmutatás. Bár kétségtelenül éles szemmel fedezte föl az őszintétlenség jeleit, úgy látszik, ha csak lehetett, hitt a másik ember cselekedeteinek jóhiszeműségében, s abban, hogy mindenkinek van egy jobbik énje, melyen át hozzá lehet férni. Noha szegény középosztálybeli családból jött, és eléggé hátrányos helyzetből indult pályáján, külső megjelenése pedig alighanem jelentéktelen volt, mindig mentes maradt az irígységtől és a kisebbrendűségi érzéstől. Amikor Dél-Afrikában először találkozott a bőrszín szerinti megkülönböztetéssel, annak is a legrosszabb formájával, inkább csak elképedt. Még akkor is, amikor lényegében a bőrszínek háborúját vívta, képtelen volt faj vagy státus szerint besorolni az embereket. A tartományi kormányzó, a gyapotmilliomos, az éhhalál szélén tengődő dravida kuli, a brit közkatona mind egyenlő ember volt a szemében, akihez nagyjából ugyanúgy kell közeledni. Feltűnő, hogy még a lehető legrosszabb viszonyok között is, mint Dél-Afrikában, amikor sokak szemében ellenszenvessé vált mint az indiai közösség védelmezője, megmaradtak mellette az európai barátok.

A folytatásos közlés kedvéért rövid részletekben megírt önéletrajz nem irodalmi mestermű, de éppen azért hatásos, mert gyakran szól hétköznapi dolgokról. Nem árt, ha felidézzük; hogy Gandhiban indulásakor a fiatal indiai diákok normális becsvágya dolgozott, és csak fokozatosan, olykor nem is egészen a saját jószántából tett szert szélsőséges nézeteire. Érdekes megtudnunk, hogy egy időben keménykalapot viselt, táncórákat vett, franciául és latinul tanult, fölment az Eiffel-toronyba, s még a hegedűtanulással is megpróbálkozott – mindezt azzal a szándékkal, hogy olyan alaposan sajátítsa el az európai kultúrát, ahogy csak lehet. Nem tartozott ama szentek közé, akiket gyermekkoruktól fogva megkülönböztet másoktól hihetetlen jámborságuk, de azok közé sem, akik az érzéki züllés évei után fordulnak el a világtól. Mindenestül meggyónja ifjúkori vétkeiket de igazából nincs sok, amit meggyónhatna. A könyv címoldalán fénykép látható mindazokról a tárgyakról, amelyek Gandhinak halálakor a tulajdonában voltak. Az egész holmit be lehetne szerezni öt fontért, és Gandhi bűnei, legalábbis testi bűnei, körülbelül ugyanígy festenének egy halomban. Néhány szál cigaretta, néhány falat hús, néhány anna, amit gyerekkorában csent el a szolgálótól, két látogatás egy bordélyban (mindkétszer sikerült úgy távoznia, hogy „nem csinált semmit”), egy alig-alig elkerült botlás plymouthi szállásadónőjével, egy dühroham – körülbelül ennyi az egész kollekció. Szinte már gyermekkorától megvolt benne a mélységes komolyság, az inkább etikai, mint vallásos szemlélet, de körülbelül harmincéves koráig nemigen tudta pontosan, merre tartson. A vegetarianizmus volt első olyan megnyilvánulása, mely nagyjából közéletinek mondható. Kevésbé hétköznapi jellemvonásai mögött is ott érezzük őseinek sorát, a megállapodott, középosztálybeli kereskedőembereket. Sejthetően még az után is, hogy fölhagyott személyes becsvágyával, találékony és energikus ügyvéd maradt, aki mindig vigyáz, nehogy elszaladjanak a költségek, ért a bizottságosdihoz, és fáradhatatlanul hajszolja az előfizetőket. Hallatlanul összetett személyiségében mégse találni szinte semmit, amire biztonsággal rámondhatnánk, hogy rossz, és meggyőződésem szerint még Gandhi legelszántabb ellenségei sem tagadnák, hogy érdekes és szokatlan ember volt, aki gazdagabbá tette a világot azzal, hogy élt. Hogy mindezen túl szeretetre méltó ember volt-e – s hogy tanításaival sokat érnek-e azok, akik nem fogadják el tételeinek alapját, a vallásos hitet –, abban sohasem voltam egészen biztos.

Ott voltam már a Világ őskezdetén. Még el sem kezdődtek a századok, már megszülettem Isten kezéből, – pirinyó pont voltam, de arra szántan, hogy egyre ebbé váljak az idők során, munkatársa legyek isten művének.

A Világban egyesülve és termékenyülve jön létre minden – találkoznak, egyesülnek az egymást kereső elemek, kettő-kettő egymásba olvad és megszületik egy harmadik.

Engem Isten lehelt az ős-Sokféleségbe, sűrítő és központosító erőként.

Én vagyok a létezők összekötője, – illat vagyok, mely hajtja őket, hogy egymás felé fussanak; szabadon, szenvedélyesen sodrom őket egymás felé, egyesülésük útjain.

Én mozgatok és rendezek egybe mindent.

Én vagyok a Világba lehelt szépség, hogy szerveződni késztessem a Mindenséget, – Eszmény vagyok a Világ fölött hogy emelhessem fölfelé magasba.

Én vagyok a Női, a lényeges erő.^[3]

Kezdetben csak hullámzó pára voltam, alig-tudatos vonzódásba rejtve, laza és még gyönge mágnességnek alján, hogy a pólus felé indítsak mindent.

Pedig már léteztem akkor is! –

A kozmikus szubsztancia szintjein, melyek szer Világ ígéretét hordják születő fodraikban, árjaik ölén már rajzolni kezdték arcom első vonásait.

Még félig alvó; de valóban létező Lélekként kavartam az őseredeti, csaknem alaktalan Masszába, s mágneses vonzási körömbe futott az őstömeg; – még az atomokba, ezekbe a parányi mélységekbe is homályos, de konok és nyugtalan vágyat loptam, hogy lépjenek ki semmit sem érő magányukból, s valami rajtuk kívülihez kötődjenek.

Így szilárdultak a Világ alapjai. Én voltam kötőcementjük.

Mert még a legparányibb monádka moccanása is – ha valóban aktív központot alkot – annak a szemernyi szerelemnek enged, amely felém vonzza, – az egyetemes Nőihez.^[4]

Pirkadt az Élet, – már olyan létezőkben kezdtem testet ölteni, melyeknek hivatása lett, hogy maguk módján tükrözzék arcomat…

Fokról-fokra váltam egyénivé.

Először csak ködös árny voltam én, tovafutón, mintha haboztam volna, hogy fogható formát öltsek a dolgok szíve mélyén…

– de amint a lelkek már gazdagabb, mélyebb, lelkibb egyesülésre lettek képesek, én is többféle formát öltöttem magamra.

Így lassan-lassan titokban alakult az élettárs és az anya típusa…

Az átalakulások során nem dobtam el az alsóbbrendű vonzások egyikét sem, amelyek felvillantak születésem egymást követő állomásain, ahogy az olajfa is mélyíti törzse bensejét minden új tavasszal.

Csak egybefogtam ős-vonzásokat és rendeztem őket, hogy növekvő tudatot hordjanak, így aztán – amint az élőlények tökéletesedtek a Földön – vágyaik egymásra gyűrűző zónáiban mindenütt én vetettem mag lábamat: körről-körre, de mindig megelőzve növésüket, – így lettem boldogságuk, mely nekik megfelelt.

Nézzétek, micsoda óriási vibrálás fut végig a horizont egyik végétől a másikig, városokon, erdőkön át.

Tekintsetek végig az Életen, föntről lefelé: ahogy nyüzsögnek az emberek és bennük erjed a Világ, – figyeljetek a madarak dalára és; tollaik szivárványára, eszeveszetten zsongnak a rovarok, – új és új virágok tárják szét kelyhüket, szívós szorgalommal dolgoznak a sejtek, – s a csirák szüntelen vajúdva szülnek…

Én vagyok az egyetlen fénysugár, ahol mindez fakad és amelynek ölén vibrál minden.

Az Ember, a Természet szintézise, sok mindent csinál a szívében égő tűzzel: magasra fokozza Erőit, fut a Dicsőség után, Szépséget alkot, a Tudománynak szenteli életéi. S mégis sokszor nem számol azzal, hogy a sokféle forma mélyén mindig ugyanaz a szenvedély dobog, – tisztultan, átformáltan, de folyton élőn, – a Női vonzás.^[5]

Az Életben kezdtem feltárni énemet

De először az Ember ismert fel engem: abban a pezsgő zavarban, amibe jelenlétem vetette őt. Ha a férfi szeret egy nőt, kezdetben azt hiszi, hogy szerelme csak hozzá hasonló személyre irányul, akit átölel hatalmával és akivel szabadon társul.

Jól látja, hogy arcomat fény borítja el, őrá is átfut a sugárzás, érzelmi mozgásba hozza szívét és ragyogni kezd tőle mindes dolog.

De lényem sugárzó fényét csak saját elbűvölt szelleme egyéni fokának véli, vagy egyszerűen azt hiszi, hogy szépségem tükröződik a Természet ezer kis ékkövén.

Ám nemsokára ámulva tapasztalja azt a heves nagy erőt, mely benne tör fel, amint közelebb megyek; s remeg, ha felismeri, hogy velem csak úgy egyesülhet, hogy ő is feltétlenül a teremtés egyetemes művének szolgája lesz.

Azt vélte: élettársat talált maga mellett. De már látja, hogy bennem a titkos nagy Erőt érinti meg, a fátyolarcú Rejtőzködőt, aki most így jön feléje, hogy magával ragadja,

Aki már rám talált, az ott áll minden dolognak kapujában. Nemcsak az ember saját érzelmi életén át, de a magam természete fizikai kapcsával is, folytatódom a Világ lelkében, – vagy méginkább: én vagyok az egyetemes jelenlét mágneses vonzása, s a számtalan mosoly.^[6]

Kapu vagyok a teremtés teljes szívéhez, – a Földnek Kapuja, a nagy Beavatás… Aki engem ölel, átadja magát nekem és a Világmindenség foglya tesz.^[7]

De – jaj! – tudásom: Jó és Rossz tudása…

A titoktól az Ember megrészegült…

Amikor látta, hogy számára én vagyok a Minden, azt vélte, hogy karjába, zárhat.

Velem együtt lezárt világba akart becsukódni, kettesben. S azt hitte, hagy kielégítjük egymást, elég leszünk kettesben önmagunknak.

Abban a pillanatban máris égbe foszlottam ujjai között…

S akkor talán úgy tűnhet, hogy én vagyok az Emberiség veszte, – a nagy Kísértés!

Ó, Emberek, miért álltok meg a fáradságos tisztulás munkája közben, amire szépségem akar hívni titeket?

A lényem az, hogy termékeny vagyok, – vagyis a Jövő és az Eszmény felé tartok.

Tehát megfojtotok egy másodperc alatt, amikor meg akartok merevítem és már kész formában birtokolni engem…

Ekkor meg is rontjátok, visszájára fordítjátok természetemet.

Mivel az Élet egyensúlya arra szorít titeket, hogy egyre magasabbra jussatok, ezért, ha Bálvány képemhez ragaszkodtok, azonnal hátrabuktok: anyagivá teszitek önmagatokat, pedig istenekké lehettek velem.

Ha körém zárjátok szárnyatok, az Anyaggal együtt estek vissza; mert az Anyagot az elemi terméketlen és semlegesítő egyesülése visszaveti lefelé.

Csak Anyagot öleltek át. Mert az Anyag csak út, irány valahová, – a szellem arca – a fonákjára fordítottan.

S bukásotok őrült sebesre gyorsul, egyre vaduló fergeteggé, amint mindjobban növekszik a szakadék – valódi vágyatok és az egyre ocsmányabb formái között, ahová tovább hajszoltok engem.

S erőlködéstek végén: a por. Csak hamut öleltek át.

Emberek, minél inkább a gyönyör útján kerestek engem, annál inkább távolodtok el igazi Valómtól…

Bizony a test ficánkol és becsap titeket, mint a Rossz mágneskarja – köztetek és az alsórendű sokféle között (ami az Isten képe, visszájára fordítottan), a test csak tetszetős fonákom: taszító örvény felett lebeg, vagyis a romlás határtalan mélységű bugyra.

Az Ember sokáig nem tudta: féljen vagy imádjon engem, mert képtelen volt látni: melyik a délibáb és mi az igazság.

Szépségemért és erős karomért szeretett. De félt a számára idegen hatalmam miatt, és azért is, mert nem tudta megfejteni szédült örvényeimet.

Ereje voltam – és Törékeny Gyöngesége, – Reménye és Próbatétele. Miattam vált külön a jók és a gonoszak csoportja.

Lehet, hogy az Ember végleg gonosszá tett volna engem, ha nem jött volna Krisztus.^[8]

---

Szükség van az egész szemléletünkben mindig javításra, változtatásra, hogy ez belénk ivódjék. Semmiféle más mentség nincsen: ne csapjuk be magunkat semmi csecsebecsével, vicik-vacakkal, ügyes-bajos dolgokba ne merüljünk bele. Nekünk egy ügyünk van ezen a földön: hogy az Emberfia eljöjjön értünk és arra fölkészüljünk. Ez a mi igazi imánk.

A példabeszédben az Úr Jézus megmutatja, hogy Istenen nem múlik, hogy igazságot szolgáltasson nekünk. Ha a földi igazságtalan bíró is megunja a zaklatást, akkor mennyivel inkább Ő! Óriási az ellentét az igazságtalan bíró és Isten között!

A bírónak az özvegy kicsoda? Ott lakik a városban, de idegen. Csak zaklatja. De Istennek mi választottjai vagyunk! Tehát a földi bíró és Isten között, az igazságtalan bíró és az igazságos bíró között is óriási különbség van.

És nagy különbség van aközött is, ahogyan a választottak viszonyulnak Istenhez, illetve az özvegy viszonyul a bíróhoz.

Biztos, hogy Istenen nem múlik: az övéinek igazságot szolgáltat, jön az övéit kimenteni. Jön az Emberfia. Nem az Emberfián múlik.

Meglepő a példabeszéd vége. Rajtunk múlik, hogy van-e hitünk, kitartunk, virrasztunk-e az ügyünk igazában makacsul, szívósan, utánajárunk-e, imádkozunk-e. Az imádság jelzi a belső beállítottságunkat, hogy nem tágítunk a dolgoktól. Az ima egybe van forrva az életünkkel. A másik két olvasmányban is szerepel az ima: nem szabad csüggedni.

Megindító, ahogy egymást segíti a három ember a dombon, miközben lent folyik a harc. Most itt vagyunk a dombon. Egymással összeforrva imádkozunk és ez nagyon megnyugtató érzés. És örvendetes, hogy egymást is látjuk imádkozni, és egymást is segítjük imádkozni.

Timoteusnak Szent Pál odateszi az ima forrását is: a Szentírást. „Gyerekkorodtól kezdve ismered a szent írásokat, az imának kimeríthetetlen forrását…”

A dombtetőn folyik az ima. Az Anyaszentegyházban közvetlenül nem látni valami nagy harcot. A harc szanaszét folyik az egész földön. De mi itt a dombtetőn imádkozunk és összefügg a dombtetőn végzett ima azzal a küzdelemmel, amely mindenfelé zajlik: családokban, társadalmakban, országokban, elmaradt afrikai meg ázsiai vidékeken. És közös lesz majd a győzelem. Amikor eljön értünk az Emberfia.

Egy élményem jut eszembe. Felejthetetlen, mikor az ember börtönben a szabadulása napját várja. Bizonyos szempontból olyan szépek azok a napok, amikor már közeledik a szabadulás…

Az Úr Jézus valahogy így gondolja el övéinek a lelkületét: úgy várják az Emberfia jövetelét, mint a szabadulás napját a börtönbe csukott rab. Felejthetetlen, egyedülálló, amikor az ember kiszabadul. Egy napfényes, gyönyörű szép tavaszi napon szabadultam ki. Ragyogott minden, majdnem súlytalannak éreztem magam. A szabadság teljesen átjárta testemet-lelkemet, szinte csodálkoztam, hogy miért is nem emelkedek fölfelé, és szűnik meg minden, ami megkötöz.
Valahogy így kell várnunk a szabadulásunk napját, és így kell rá készülnünk boldogan. Nem a külső az érdekes, hogy ott majd elgyöngülünk, elfáradunk, megöregszünk, elhagynak az erőink, és így tovább. A szabadulásunk napjára készüljünk mindnyájan – együtt a mi szabadítónkkal, aki minden nap eljön értünk, az Emberfiával.

Minden nap közel jön a szentáldozásban, biztat és serkent az evangéliumban: csak imádkozzunk, csak tartsunk ki, csak találjon bennünk hitet. Mint a hites vőlegény a menyasszonyában azt keresi, hogy hisz-e és kitartott-e. Akkor következik a lakodalom napja. 

kicsit folytassunk arról elmélkedésünket A lustaság

ami egyes emberekbe meg fordul nem igazán

vezet előre nagyon csak a  másik embernek hozol

egy kicsikekényelmetlenséget okozol másik

emberel azt hogy te  aki  minden kényelmet meg

adsz  magadnak   te  jól  érezed magad másnak

ami kel  úgy van vele az illető nem érdekli semmi .

ami igazából nagy gond ha már így áll az ember

hozzá semmi nem érdekli életbe élni akarja életét

pedig  kicsit  figyelnék életbe törődnék amivel

kéne ez így  lenne  helyes dolog életbe .mert csak

azzal bizonyos lustasággal  éli ember életét ,és

mindig csak  azzal jön csak szórakozásnak akar

élni ő  mással nem akar törődni ami igazából nagy

gond  mert életünkbe többet  kéne foglalkozni

és amit kel meg kel tenni életbe amit kel  ne úgy

halasszuk jobbra balra előre  dolgainkat az nem

vezet jóra egy darabig úgy van nem ér rá azért

teszi idő  után úgy van bele fárad bele lustul

dolgokba  és  nem  akar foglalkozni ami nagy

gond ember csinálja dolgit amíg tudja .

szeretjük úgy mondva ki díszíteni  termet éve óta

tartjuk terem díszítészt minden időbe ezt nagyon

szoktuk tartani terem ablak díszítészt ki szoktuk

minden időbe dekorálni meg lehet csodálni aki

erre jár  meg nézheti Turán Tabán út44be  meg

csodálhatják ablak dekorációt .sikerült Május vége

Felé idő pontot  ki  tűzni az tanévzáró ünnepség

idő pontja meg tudunk egyezni és juniús18án

szerdán lenne  tanévzárok iskolákba június 20

pénteken lenne nekünk pont akkor időpont nem

jó  mert  akkor  egyik segítő pedagógusnak

Katikának azon napon dolga juniús20án azért nem

nem tudjuk azon napon meg rendezni azért  

döntünk úgy  hogy juníús18án szerdán tartjuk 

meg idei tanévzáró bulinkat bent plébánia

udvarba  rendezzük meg  .május26án hétfőn

Bagó Zoli elpakolta tányérokat kanalakat .

tízóraira Erzsike szeletelte banánt .

szilágyi  Erzsike ,Edina folytatták  szövést.

folytattuk ablak dekorációt most ablakba

pillangókat készítetünk közösen papírból.

hajtogatunk   a  konyhában segítek.

Bagó Zoli segített krumplit és hagymát pucolni. Jenei Erzsike a mosdót takarította. Edina tálalt az ebédhez. Lenke gombolyított. A többiek madarakat készítettek.

május 26ai hétfői foglalkozáson voltak.

Bagó Zoltán, Sára Edina, Jenei Attila, Jenei Erzsébet, Benke Veronika, Puskás Gabriella, Gerhát Lenke,

pedagógus Juditnak segítetek foglakozásba.

Benke Olga, Csörgi Katalin,

Hitem szerint – és ezt sok teológus vallja természetesen, nem én találtam ki – Jézus számára nem Mózes volt az Ótestamentum középpontja, hanem Ézsaiás, éspedig az Ézsaiás 53. fejezete. Az Úr „szenvedő Szolgájáról” szóló tanítás. Ez szinte valami titokzatos „betét” az Ótestamentumban, ez az Úr szenvedő Szolgájáról szóló ének, amelyben arról van szó, hogy a mi bűneinket hordozta. Mi azt hittük, hogy az Isten verése van rajta, pedig érettünk szenvedett. Az a meggyőződése a teológusoknak, és ezt én is hittel vallom, hogy ez a rész sokkal inkább Jézus ószövetségi bibliatudományának a középpontjában volt, mint a mózesi törvények. Jézus nem szembehelyezkedett az Ószövetséggel, hanem föléje emelkedett. Az Ószövetség vonalvezetésében megértette, hogy miként jutottak el Isten különös vezetéséből némelyek erre a „búvópatakra”. A harsogó nagy kijelentések során oda, hogy egy „szenvedő Szolga” váltja meg a világot és nem azok a hangos próféciák, amelyek vérről szólnak, földindulásról, Isten bosszújáról. Kialakult a zsidó népben az a diadalinas messiási elvárás, amit rá akartak ruházni Jézusra, hogy valósítsa meg; de Ő nem fogadta el. Nem véletlen, hogy kialakultak azok a másfajta messiási elvárások, mert azoknak is megvolt a bibliai alapjuk. De Jézus számára az Ézsaiás 53 fontosabb, elkötelezőbb volt, mint az összes többi prófécia. És ebből adódik az a nagy befejezetlen és befejezhetetlen vita, hogy vajon Jézus minek tartotta magát? Messiásnak tartotta-e magát vagy sem? Egyre inkább afelé tart a bibliakutatás, hogy nem tartotta magát Messiásnak, inkább ennek a szenvedő Szolgának tartotta magát. De annyira izzott, égett a népben a másfajta vágy még a tizenkettőben is, hogy reá ruházták a messiási titulust, és húsvét után Messiásként tisztelték. Lassan-lassan tisztázódott az, hogy igen, Ő Istennek a Fölkentje (mert hiszen ezt jelenti magyarul ez a szó), de nem abban az értelemben, ahogyan a népi váradalmak ezt igényelték.

A Márk evangéliuma 10. részében van ez a nagyszeru vers, hogy „az embernek Fia nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem, hogy ő szolgáljon!” A szolgálat birodalmát állította fel Jézus. Szolgáló Messiás volt Jézus odáig, hogy az életét adta oda a népért. Szolgálatának a csúcsa, a teljessége a kereszthalál volt! Már sokszor beszéltem arról, hogy ez a golgotai kereszthalál nem a haragos Istennek a megbékítésére, kibékítésére szolgált. „Én és az Atya egy vagyunk!” – és amikor Jézus szenved, az Isten szenved Ővele! De ezt az utat végig kellett járnia, hogy az Isten szeretetének a mélységét, elképzelhetetlen gazdagságát megmutassa. Tehát a golgotai kereszt az Isten szeretetéről beszél, nem Jézus szeretetéről az Isten haragjával szemben. Isten szeretetéről beszél, Aki azonosítja Magát az emberiséggel. Akármilyen mélyen van az ember, az Isten még mélyebbre alászáll, hogy felemelje az embert. Ez volt Jézus megváltástana: belemerülni az Isten szeretetébe; és az Isten szeretetét leginkább éppen a golgotai kereszten lehet látni. Ott lehet meglátni, hogy kicsoda az Isten. És persze: ott lehet meglátni, hogy kicsoda vagyok én! Milyenek a vallásosak, milyenek a nem vallásosak, milyen az ember. Ott, a kereszten lehetett leginkább meglátni és ott lehetett átélni. Ott lehet belemerülni igazán az Isten szeretetébe.

Arról, azt hiszem, nem kell sokat szólni, hogy a megváltás gyümölcse megintcsak a szeretet. Aminthogy a megváltás az, hogy én belemerülök az Isten szeretetébe, a megváltás gyümölcse az, hogy bennem azután az Isten szeretete gyümölcsözik. Erre nézve is vannak Jézusnak figyelmeztető példázatai tanításai. Talán a legmegrendítőbb a két adósról szóló példázat. Az egyik tízezer talentummal tartozik, fizetésképtelen, adósok börtöne vár rá, de irgalmas a király, elengedi néki. És akkor jönne az elköteleződés. Belemerült az Isten szeretetébe, a bűnbocsánatot megkapta. Akkor következnék az, hogy o továbbadja a szeretetet, és a példázat szerint ehelyett elkezdi fojtogatni az adóstársat, aki nevetségesen csekély összeggel tartozik neki. Jézus adott ilyen figyelmeztetéseket, hogy veszélyeztethetjük az Isten szeretetét a mi szeretetlenségünkkel. Tehát a megváltás gyümölcse a szeretet a mi felebarátaink, atyánkfiai iránt.

Még ezt az utolsó gondolatot, hogy Jézus szerint a megváltáshoz vezető út nem egy szépen fölfelé ívelő vonal, hanem törésen át vezet. Megtörés, megtérés ugyanazt mondja. Ennek egyik nagyon szép kifejezése a Márk evangéliumában a 8. fejezetben ez a rész: „Aki utánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel a keresztjét, és kövessen engem. Mert aki meg akarja menteni az életét, elveszti azt, aki pedig elveszti az életét énértem és az evangéliumért, az megmenti azt. Mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri, lelkében azonban kárt vall. Mit adhat az ember váltságdíjul lelkéért?” Tagadja meg magát! Törés az emberi életben.

Erről megint hosszan kellene szólni, de a lényeg az, hogy nem az Én önmagában a bűnös, nem az Én-t kell megsemmisíteni! Az Én-nek eltorzult, bűnbemerült, megkötözött volta az, amit meg kell tagadni, hogy az Istentől gondolt igazi személységem és életem kibontakozzék.

„Kövess engem!” Ez Jézus öröksége számunkra. Kövess engem! Ne a betűimet, ne a Bibliát! Engem kövess! Engem, aki meghaltam és föltámadtam, aki élek! Kövess engem! Ez Jézusnak a megváltástana.