Kategória: Egyéb kategória

embereknek néha pörgős napjai vannak olyanok

történek életébe amire  ember nem is számítana.

itthon  vártuk    egyik beteg társunkat mikor jön

nem tudtuk meg  oldani  máskép   hogy  más

fogadja  öt mert fia  épen dolgozott minket kért

fel  fogadjuk anyukáját kórházból  mikor hozzák

haza  vártuk is   öt  egésznap mikor  érkezik meg

ere vártuk meg is jött  úgy hogy körbe

telefonáltuk betegszálitokat tik  hozzátok

keresztanyámat  mondja  ő  nem másik munka

társunk hozza   de  még  pontos  mikor  jön nem

tudjuk szolok neked Sanyi  eltelik kis  idő

délután3óra  van  akkor szolnak hozzák beteget

meg is  hozták délután  fél5kor beteg nem is merte

fel aki ápolta  be engedtük lefeküdt telik múlik idő

mi nem vigyázni rá  ottmaradt de  fia jön haza

hozzá  amíg fia  meg nem érkezet beteg magára

hívta  mentőt  elszállította magát  nekünk kelt

át menni  újból hozzá  várni mentőt meg is jött

újból be  vitték most hatvanba   nem  volt sok idő

újból csörög  este 9kor   telefonom hozzák beteget

haza  2óra telt korházba  betegnek újból  haza  jött.

este fél 10kor

Most visszagondolunk az elmúlt vasárnapok írásaira. Azok az egyházi emberek, akik összeállították, ahhoz igazították ezeket az olvasmányokat, hogy most nyáron érik a gabona, most takarítják be a termést.

Ezért volt négy vasárnappal ezelőtt a magvető példabeszéde. Majd jött a jó magról szóló példabeszéd után a konkoly példabeszéde, a rossz mag, a gonoszság fiai a földön. Aztán jött az a gyönyörű ima, Salamon imája, hogy „Adj nekem bölcs és értő szívet, hogy meg tudjam különböztetni a jót a rossztól!”. Akkor volt az igazgyöngy meg a kincs példabeszéde. Hogy föl tudjam ismerni a nagy kincset, a drágagyöngyöt, Isten országát.

Most meg, ezen a vasárnapon, ennek az egész sorozatnak, a magról szóló sorozatnak az alapvető titkát tárja föl Isten igéje. Egyrészt azt, hogy Isten az, aki ezeken a magvakon keresztül termést akar érlelni, gabonát, de végső fokon kenyeret akar adni gyermekeinek, övéinek, másrészt, hogy Ő maga ez a kenyér.

Az etető Isten, a bennünket szeretetből önmagával etető Istenünk arcvonásai bontakoznak ki ezen a mai vasárnapon előttünk.

Ugye, milyen megindító dolog minden élőnél valahogy a táplálkozás! Olyan intim, meghitt dolog, szinte rejteni akarná az ember. És milyen sokféle módja van a földön az élőknél az evésnek, a táplálék fölvételének!

Az egysejtűeknél, az amőbáknál, hogy körülzárják egész testükkel azt az ennivalót, és magukba veszik. Majd a növényvilágnál, rejtett módon, ahogy fölveszik és maguk is átalakítják azt a fölvett táplálékot magukká, önmagukká. Aztán az állatvilágban: a fiókáikat tápláló fecskék. Az emlősök osztályánál, az önmagukkal, önmagukból táplálékot alakító édesanyák: önmagukkal táplálják a kicsiket.

Milyen megindító minden mozzanat! Azok az éhes kis szájak. Azok a pici kezek, amelyek úgy nyúlnak a táplálék után, és beléjük van adva, ősi ösztönként, hogy megtalálják, hol keressék a táplálékot, az elsőt.

A táplálkozás és a táplálék adása kétféle szeretettel van összekötve. Az egyik a vágyó szeretetet: szeretném, ha enyém lenne a táplálékon keresztül mindaz, ami hiányzik belőlem, az egész világ, maga Isten. A másik pedig – a táplálékot adón keresztül – az adó szeretet: a jóakaró szeretet.

A szeretet titka a táplálkozás. A szellemi lényeknél vagy a félig szellemi, félig testi lényeknél, nálunk a táplálkozás összetett, a szellemünkkel is kell, hogy táplálkozzunk. Ha elöregszik az ember, akkor is vigyázni kell, hogy a szellemünk nyitva legyen, az érdeklődésünk az egész világra nyitva legyen. Különben leszűkül az ember. Az eltorzítja az embert, elszegényíti az embert.

Hogy az angyalok táplálkozása hogyan megy, azt mi nem tudjuk, de azt tudjuk, hogy Istennél, a Szentháromságnál, az Atya kenyere a Fiú, a Fiú kenyere pedig az Atya akarata. A Szentlélek mindkettőjüknek a tápláléka, a szeretettápláléka. A Szentlélek tápláléka pedig együtt az Atya és a Fiú. Így egymásban él Isten három személye és ez a boldogságuk. Személyeknek személy az igazi tápláléka.

Embervilágunkban a másikban nem azt keressük, hogy mit ad, vagy milyen értékes az, hanem hogy mi van mögötte. Őt nézzük. És hogy hogyan adja. És hogy önmagát adja-e azon keresztül.

Mindezeken a tápláló vagy táplálkozási formákon keresztül Isten lénye bontakozik ki előttünk. Végső fokon először a teremtő, a mindent titokzatos módon adó, tápláló Isten, hisz „mink van, amit nem kapunk?” Istenből való a gondolat, Istenből való az ember megvalósítása. Isten tart fönn minket minden pillanatban. Mindenestül. Még a szabad akarati képességünket is.

Milyen szeretet jele ez?

De még nagyobb szeretet jele, hogy Isten gyermeki lényünket hogy adja, és hogy tartja fönn, és hogy mibe került ez Neki. A Megváltó, ahogy táplált minket. „Ez az én Értetek odaadott testem. Értetek ömlő vérem.” Ugye fölismerjük, érezzük, hogy mindennél nagyobb szeretet van e mögött?

A szeretetből minket tápláló Urunk, Istenünk Igéjével is táplál, és Szentlelkével is, aki megtanít minket mindenre, amit az Urunk mond. Isten mindenét odaadja. Saját táplálékát adja nekünk. Igéjét és Szentlelkét.

Milyen jó ezt szemünk előtt tartanunk! Egyrészt, hogy ne bizakodjunk el, hogy nekünk valamink magunktól volna. A mi létünknek egyik leggyakoribb, állandó kísértése ez a hazugság. Az önmagunk valóságán, valahogy fölül akarunk jutni, valahogy el akarunk rugaszkodni a valóságtól, kicsit mindig hazudni akarunk, mintha mi önálló, magunk urai lennénk.

A táplálék először alázatot ad mindnyájunknak. Az kell a táplálkozáshoz: alázat. Kapok. Szükségem van minden sejtemmel arra, hogy etessenek.

Aztán gondolunk arra, hogy nem mindig könnyű a táplálékot megszerezni, előteremteni. Hálásnak kell lennünk mindazok iránt, akik ebben közreműködnek.

Aztán, hogy mink is ne legyünk szűkmarkúak, hogy szívesen adjunk, hogy közreműködjünk, hogy ne zárjuk el magunkat a többiek elől, mert az ellentétben áll a mindnyájunkat etető Istennel. Lám, a szeretet az, amikor magunkból adunk. A végső önmagunkból mindenféle nagyzolás, fölfuvalkodás, fölemelkedés nélkül; alázattal, egyszerűen.

Valamilyen formában nemcsak az édesanyák adnak magukból, mikor a gyermekeiket táplálják, hanem az édesapák is, amikor megszerzik azt a táplálékot. Mindnyájan közreműködünk abban, hogy Isten általunk hasson.

A mi táplálékaink előkészítésében nemcsak a Mennyei Atya örök Igéje van benne. A Boldogságos Szűznek köszönhetjük Urunk Testét, Vérét, így Ő is közreműködik, hogy legyen kenyerünk, édesanyai szeretetével.

Eleve kérdés természetesen: tekinthető-e az agresszivitás személyiségünk és viselkedésünk elítélhető, de nem nélkülözhető részének? Ehhez elsősorban önmagunkat kell tanulmányoznunk. Szinte mindannyian elvárjuk a bűncselekmények elkövetőinek megbüntetését, még ha a büntetés módját és jellegét illetően különbözőek is a vélemények. Közben mindannyian tudjuk – vagy tudnunk kellene –, hogy a büntetésvégre hajtás jelenlegi elmélete és gyakorlati a bűnelkövetők számára izoláló, stigmatizáló, predesztináló hatású, tehát újabb bűncselekmény(ek) elkövetésére tesz hajlamossá. Mégis elképzelhetetlen olyan védekezési forma megvalósítása, amely az agresszív viselkedést nem viszontagresszióval próbálja fékezni. Elképzelhetetlen, de nem azért, mert ilyen védekezési forma létezik vagy létezhet, hanem sokkal inkább azért, mert annyira erős bennünk a berögződött agresszív reakció: a bűnt büntetni kell.

Van azonban a „természetes agresszivitásnak” pozitív oldala is. Céljaink elérése, személyiségünk, identitásunk kifejlesztése és védelme bizonyos fokú agresszivitást is igényel tőlünk. Egyetlen példa: a függet lenségéért és önállóságáért „küzdő” kamasz viselkedését sok esetben a környezet agresszívnek minősíti.

Adható-e az agresszivitásnak definíció-szerű meghatározása, amely talán a kérdés tisztázásában segít? Van vélekedés, mely a másik ember bármilyen szintű és jellegű befolyásolását agressziónak minősíti. (E szerint a nevelés is agresszív viselkedés? Megfontolandó kérdés.) Lexikonok meghatározásainak közös tartalma: olyan szándékos viselkedés, melynek célja kár vagy szenvedés előidézése. Ez a megközelítés azonban csak az agresszív viselkedést tanúsító személy szándéka felől közelít, pedig van egy másik oldal is, az „áldozaté”, akinek véleménye és érzékenysége döntő fontosságú annak megítélésében, hogy mi minősül agressziónak. Példa: a simogatás nem agresszív cselekedet, sőt gyengédségnek minősül. Mégis ha a buszmegállóban odalépek egy vadidegen emberhez, és gyengéden megsimogatom az arcát, ő teljes joggal agresszióként fogja cselekedetemet nyugtázni, és a re akciója is megjósolható. (Ne nagyon kísérletezzünk!) Én személy szerint agresszió áldozatának érzem magam a különböző reklámok szorításában, utcai „misszionáriusokkal” való találkozásaimban, de gyakran sajnos még evangélikus szószékek alatt ülve is. Ehhez jön még, hogy az agresszív viselkedés nemcsak aktív, de lehet passzív jellegű is. Aktív viselkedés, ha valamit teszek, okozok, előidézek – jelen esetben valami károst, fájdalmast. Passzív agressziónak pedig az minősül, ha a másik ember számára szükséges, nélkülözhetetlen cselekedetemet késleltetem, illetve nem gyakorlom. Ez lehet élelem, érzelem, pénz, stb.) Ráadásul ez a fajta agresszió kevésbé feltűnő, nehezen számonkérhető, vagyis alattomos.

Honnan jön, honnan származik az agresszió mint viselkedésünk, személyiségünk része? Két tábor áll egy mással szemben, és vívja a mai napig el nem döntött csatáját. Az egyikük zászlajára ez van felírva: az agresszív viselkedés tanult viselkedés; míg a másikéra ez: velünk született. Rousseau a Társadalmi szerződésben úgy véli, hogy az ember alapvetően békés természetű, de a társadalom ellentmondásai és igazságtalanságai megrontják békés természetét, vagyis az ember megtanul agresszív módon viselkedni. Ezzel szemben Freud ösztönösnek, tehát velünk születettnek tartja az agressziót, amelynek egyik oka az – életösztön mellett fellelhető – ún. halálösztön, melynek lényege, hogy minden létező titkon vágyik vissza a nemlét békés nyugalmába. Konrad Lorenz az agresszió evolúciós jelentőségét hangsúlyozza a párválasztás, a tovább örökíteti gének, az egyed és a faj életben maradása vonatkozásában.

Hava teszi a voksot a Biblia? A Genezis minden rossz okát és eredetét a bűnesetben látja. A Paradicsomból való kiűzetést követő történetek mindegyikében megjelenik az emberi agresszivitás is (Káin és Ábel, Bábel tornya, Noé). Ez a szerkesztés is a Biblia szemléletét tükrözi: a bűnesetet követően a bűn az ember természetének születésétől fogva része, ennek egyik következménye az ember agresszív viselkedése.

Mik lehetnek az agresszív viselkedéshez vezető, annak valószínűségét növelő tényezők? Elsőként kell említenünk azt a bizonyos versenyhelyzetet, amelybe kicsiny gyermekkorunktól belekerülünk, amelynek lényege a kiválasztás és a mellőzés elve. Példa: Az iskolai osztályközösségek egyre kevésbé működnek mint kooperációs közösségek egy-egy közös cél elérésére, sokkal inkább érvényesül a jó képességűek kiválasztása és a gyengébbek mellőzése. Ennek a tendenciának negatív hatása többszörös. Egyfelől a jó képességű gyermekekben gyengíti a mások iránti felelősség és az empátia érzésének kialakulását, illetve erősíti a felsőbbrendűség tudatát. A gyengébb képességűnek bélyegzett gyermekek esetében pedig negatív önérté keléshez, frusztráció kialakulásához vezet. Az így létrejött helyzet belső feszültsége (a két pólus közötti ellentét) illetve az egyes személyekben kialakult negatív attitűdök (felelősség, empátia hiánya, felsőbbrendűség tudata, negatív önértékelés, frusztráció) az agresszív viselkedés megjelenését valószínűsítik. Ha egy közösségben agresszív indulatokat akarunk gerjeszteni, elég éreztetnünk a közösség néhány tagjával kiválasztott voltukat, másokkal pedig mellőzöttségüket. Az itt felvázolt és egyetlen példával illusztrált versenyállapot a mai közösségi élet minden területén jellemző (az egyházban is, gondoljunk a lelkészek ennek következményeképp megjelenő feszültségre a gyülekezeteken belül és a lelkészek között).

Az agresszív viselkedést valószínűsítő másik tényező az emberek gondolkodásába erősen bevésődött igény a bűnösök megbüntetésére: a bosszú. (Itt nem csak az igazságszolgáltatásra gondolok, hanem a hét köznapok „apró” megtorlásaira is.) A bosszúval mindig az baj, hogy általában nagyobb, mint maga a sérelem, amely kiváltotta. Ha bosszút állok valakin valamiért, elkövetett cselekedetemet önmagam számára i gazolnom kell, ezért elméleteket gyártok tettem igazolása, miért is érdemelte meg a másik, amit vele tettem. Ezt követően már nem a másik által elkövetett vétek lesz a meghatározó, hanem az általam gyártott önigazoló ideológ1via. Megfigyelhető egymással szembenálló emberek, népek, népcsoportok között, hogy már senki sem emlékszik az első sérelemre, csak mindkét fél saját önigazoló elméletét, ideológiáját dédelgeti, színezgeti. Ezáltal a konfliktus állandósul, a feszültség szüntelenül nő, és ez egy újabb agresszív viselkedéshez vezet. Az egymással nem beszélő szomszédok; munkatársak, családtagok esetén kívül rengeteg értelmetlen és embertelen népirtásnak, fajgyűlöletnek hátterében is ott találjuk ezt a jelenséget. A közhely, miszerint az erőszak erőszakot szül, az agresszivitás esetében teljesen igaz. Nemcsak azért, mert az áldozatot visszavágásra készteti, hanem azért is, mert minden elkövetett agresszív cselekedet önigazoló ideológia gyártásához vezet, mely újabb erőszakos cselekedetlek) forrásává és motorjává válik.

Növelik az agresszív attitűdöket a televízió és általában a médiák által közvetített agresszív cselekmények. Nem pusztán azért, mert mintaként szolgálnak, hanem azért is, mert csökkentik az agresszivitással szembeni érzékenységünket azáltal, hogy az ember lelki egyensúlyának védelme érdekében kénytelen egyfajta lelki immunitást, közömbösséget kialakítani a rengeteg erőszak és szenvedés láttán. A közömbösség pedig az agresszivitás legkedvesebb segítőtársa. Figyeljük meg magunkat, milyen közömbösséggel nézünk végig emberek haláláról szóló híradásokat a képernyőn! Az itt elsajátított közömbösség könnyen uralkodik el rajtunk akkor is, ha közvetlen környezetünkben észlelünk hasonló eseményeket.

Mit tehetünk az agresszivitás megfékezése érdekében? A katarzis elmélet hívei szerint az indulatokat nem szabad elfojtani, mivel csak felgyülemlenek és befelé (lelki vagy testi betegség formájában), illetve kifelé (erőszak, harag, stb. formájában) robbannak, ezért ki kell élni őket: sportban, fantáziában vagy direkt agresszív cselekedet végrehajtásban. A sport és a fantázia valóban feszültség-levezető hatású lehet, de nem minden esetben és nem hosszútávon. A sportot illetően a probléma ott jelentkezik, ahol a mozgás örömét megelőzi a verseny és ehhez kapcsolódóan a győzelem megszerzésében, illetve a vereség elkerülésében való érdekeltség. Ebben az esetben a sport szurkoló és sportoló számára egyaránt inkább feszültséget gerjesztő, mintsem levezető. (Mai sportélet?) A fantáziával pedig az a baj, hogy könnyebben viszi véghez az ember azt a cselekedetet, amit magában már százszor végiggondolt és elképzelt, mint azt, amelynek a versenyeztetésére egyes lelkészi állásokért, illetve az megvalósítására irányuló vágya először jelenik meg gondolatai között. A direkt módon kiélt agresszív viselkedésről pedig már tudjuk, hogy megtorlásra, ön igazoló ideológia gyártására ösztönöz, tehát ha pillanatnyilag meg is könnyebbülünk, a következmények hosszútávon újabb agresszív viselkedést valószínűsítnek.

békeség életbe milyen fontos mai világba
belenézünk egy kicsi kit mai világ megy
bizonyos széthúzás világba meg bizonyos
szertelenség mai világba kicsikét kinézünk
nagy világba olyan szertelenség él világba
ami igazán nagy gond mert ezt olyan emberek
ébresztik fel világba akik nagy emberek és
egymás felé azt bizonyos szertelenség meg
bizonyos harc egymás iránt ami mai világba
igazán nem vezet jó útra békébe meg lehet
dolgokat intézni úgy gondolom azzal jobban
eltudjuk intézni dolgokat békébe oldjuk meg.
most bele nézünk kicsikét világba élnek
bizonyos nagy emberek nem békébe oldják
dolgokat egymás felé bizonyos harc meg
bizonyos szertelenséget látunk így ezt látják
emberek világba ami egy kicsikét igen csak
nem szép dolog ilyet lát világba .pedig mai
világba béke hiányzik meg szeretet ezekkel
mindet meg lehet oldani béke meg szeretet
létezik emberek szívébe nem szertelenség amit
nagy emberek mutatnak világba ne így éljünk

Igen-igen önző óriás volt.

Szegény gyerekeknek most már nem volt hol játszaniuk. Próbáltak ugyan játszani az országúton, de az országút nagyon poros volt, tele éles kövekkel, sehogyan se tudták megszokni. Így aztán iskola után rendesen a magas falat kerülgették, és a túloldali szép kertről beszélgettek.

– Milyen jó is volt odabent – mondogatták.

Aztán megjött a tavasz, s az egész vidék telis-tele lett apró bimbókkal és kicsi madarakkal. Csupán az önző óriás kertjében maradt meg a tél. A madarak, nem lelvén a gyerekeket, nem énekeltek benne, és a fák is elfelejtettek virágozni. Egyszer egy szép virágszál kidugta mégis a fejét a fűből, de amikor megpillantotta a tiltó táblát, annyira megsajnálta a gyerekeket, hogy visszabújt a mélybe és aludt tovább. Nem érezte jól magát ott senki, csak a hó meg a fagy.

– A tavasz megfeledkezett erről a kertről! – kiáltották –, így hát itt élünk majd egész éven át.

A hó beborította a gyepet nagy, fehér köpönyegével, a fagy pedig beezüstözte a fákat. Aztán meghívták az északi szelet, hogy lakjék náluk, és az északi szél el is jött. Bundájába burkolózott és egész nap ott süvített a kertben és lefújta a kémények tetejét.

– Pompás egy zug ez – mondta –, hívjuk meg vendégül a jégesőt is. Így aztán eljött a jégeső is. Minden álló nap három óra hosszat dörömbölt a kastély fedelén, míg össze nem törte majd mind a cserepeket, aztán körbe-karikába szaladgált a kertben, sebesen, ahogy csak tőle telt. Ruhája szürke volt és lehelete akár a jég.

– Nem értem, miért késik olyan sokáig a tavasz – mondta az önző óriás, amint az ablakban ült és kitekintett a hideg, fehér kertre –, remélem, majd csak megváltozik az idő.

De a tavasz nem jött el, se a nyár. Az ősz arany gyümölcsökkel díszítette a kerteket, de az óriás kertjének nem adott semmi díszt. – Túlságosan önző – mondta az ősz. Így aztán tél volt a kertben szakadatlanul; északi szél és jégeső, fagy és hó járták táncukat a fák között.

Egy reggel az óriás ébren feküdt az ágyában, amikor egyszerre csak valami gyönyörűséges zenét hallott. Olyan édesen szólott, hogy azt gondolta, bizonyára a király zenészei vonulnak arra. Pedig valójában csak egy kis kenderike fütyörészett az ablak előtt, de az óriás olyan régen nem hallott a kertjében madárfüttyöt, hogy most úgy tetszett neki, ez a leggyönyörűbb muzsika a világon. És egyszerre csak a jégeső abbahagyta táncát a feje fölött, az északi szél se süvített többé, és a nyitott ablakon át gyönyörűséges illat szállt be hozzá.

– Azt hiszem, megjött végre a tavasz – mondta az óriás; és kiugrott az ágyból és körülnézett.

És ugyan mit látott?

Bizony csodálatos dolgokat. A fal egy kis hasadékán bemásztak a gyerekek, és most odafenn ültek a fák ágai között. Amerre csak nézett, mindegyik fán egy kisgyerek. És a fák, örömükben, hogy a gyerekek visszatértek, egyszeriben kivirultak és gyengéden lengették ágaikat a gyerekek feje fölött. Madarak repkedtek körülöttük és boldogan csicseregtek, és a virágok kidugták fejüket a zöld fűből és mosolyogtak. Bizony gyönyörűség volt nézni. Csupán az egyik sarokban volt még mindig tél. Legtávolabbi zuga volt ez a kertnek, és egy kisfiú állt benne. Olyan kicsi volt, hogy nem érte el a fa alsó ágait, és csak kerülgette, kerülgette és keservesen sírt. A szegény fát pedig még egyre jég és hó fedte és az északi szél zúgott, süvített körülötte. – Kapaszkodj fel, fiacskám – biztatta a fa és lehajtotta ágait, amilyen alacsonyra csak tudta; de a fiúcska nagyon is kicsi volt.

És az óriás szíve ellágyult, amint kitekintett.

– Mennyire önző voltam! – mondta. – Most már tudom, miért nem akart eljönni ide a tavasz. Fölteszem azt a szegény kisfiút a fa tetejére, és azután lerontom a falat, hadd játsszanak örökkön-örökké kertemben a gyerekek. – És bizony nagyon bánta, amit tett.

Lesurrant hát a lépcsőn, nagy óvatosan kinyitotta a főkaput, és kilépett a kertbe. De a gyerekek, mihelyt megpillantották, úgy megijedtek, hogy elszaladtak mind, és a kertben újra tél lett. Csak az az egy kisfiú nem szaladt el, mert a szeme tele volt könnyel, és nem látta, hogy az óriás közeledik. És az óriás odalopózott a háta mögé, gyengéden megfogta és föltette a fa tetejére. És a fa azon nyomban kivirágzott, madarak szálltak ágaira és fütyörésztek, és a kisfiú kinyújtotta a karját és átölelte az óriás nyakát és megcsókolta. És a gyerekek, amikor látták, hogy az óriás nem gonosz többé, visszaszaladtak, és velük együtt visszatért a tavasz is.

– Legyen a tiétek ez a kert, gyermekeim – mondta az óriás, és fogott egy hatalmas fejszét és lerontotta a falat. És amikor az emberek déli tizenkét órakor piacra mentek, ott lelték az óriást: játszadozott a gyerekekkel a leggyönyörűbb kertben, amelyet valaha is látott a világ.

Egész álló nap együtt játszottak, és amikor beesteledett, a gyerekek odamentek az óriáshoz, hogy elbúcsúzzanak tőle.

– De hát hol van az a kis társatok? – kérdezte az óriás. – Akit feltettem a fára.

Mindnyájuk közül ezt a kisfiút szerette a legjobban, mert az megcsókolta.

– Nem tudjuk, hova lett – felelték a gyerekek. – Elment már.

– Mondjátok meg neki, hogy jöjjön el holnap, de biztosan – mondta az óriás. De a gyerekek azt válaszolták, hogy nem tudják, hol lakik, és nem is látták azelőtt soha; és az óriás nagyon elszomorodott.

Minden délután, mihelyt vége volt az iskolának, a gyerekek eljöttek és játszottak az óriással. De az a kisfiú, akit az óriás úgy megszeretett, nem jött el soha többé. S bár az óriás nagyon kedves volt mindnyájukhoz, mégis majd elepedt első kis barátja után, és gyakran emlegette.

– Hogy szeretném látni! – mondogatta.

Teltek, múltak az évek, és az óriás megöregedett és elgyengült. Nem tudott már játszani se, csak egy nagy karosszékben üldögélt, s onnan figyelte a gyerekek ugrándozását és gyönyörködött a kertjében.

– Sok szép virágom van – mondta –, de mégis a gyerek a legszebb virág.

Egy téli reggel, öltözködés közben, kitekintett az ablakán. Már nem gyűlölte a telet, mert tudta, nem más az, mint az alvó tavasz, és csak pihennek ilyenkor a virágok.

Hirtelen ámulva dörzsölte meg a szemét és nézett, egyre csak nézett. Mert bizony csoda dolgot látott! A kert legtávolabbi sarkában gyönyörű fehér virágba borult az egyik fa. Ágai aranyosak voltak és ezüstgyümölcsök csüngtek róluk, és a fa alatt ott állt az a kisfiú, akit úgy szeretett.

Nagy-nagy örömében lefutott a lépcsőn az óriás, ki a kertbe. Keresztülvágott a gyepen, és közeledett a gyerekhez. És amikor odaért hozzá, elvörösödött haragjában és azt mondta:

– Ki merészelt sebet ütni rajtad?

Mert a kisfiú tenyerét két szög járta át és két szög járta át kicsi lábát.

– Ki merészelt sebet ütni rajtad? – kiáltotta az óriás. – Mondd meg nekem, hadd veszem legsúlyosabb kardomat, hadd vágom ketté!

– Megállj – felelte a gyerek –, mert az én sebeim a szeretet sebei.

– Ki vagy te? – kérdezte az óriás, és szívét megfoghatatlan félelem szorította össze, és térdre borult a gyerek előtt.

A gyerek pedig rámosolygott az óriásra és így szólt hozzá: – Egykor te játszani hagytál engem a te kertedben; de ma te jössz el velem az én kertembe, a Paradicsomba.

És amikor a gyerekek aznap délután beszaladtak a kertbe, holtan lelték az óriást a fa alatt, amely telis-tele volt fehér virággal.

Ajándékba kaptam Godfreed Danneels belga bíboros A bocsánat című könyvét, elmesélem, mit olvastam. Szándékaim hátsóak. A mű alcíme: A megbocsátás: emberi erőfeszítés + az Isten ajándéka, s e második föltételt most figyelmen kívül hagynám, nem mert báránybőrbe bújt – bujdokolt – farkas volnék, hanem épp azt szeretném megnézni, mi használható bárki számára egy katolikus tradícióból, gondolkodásból, elmélyültségből, csöndből, tudásból, vagyis istentelenítek egy olyan textust, amely épp Istenre „fut ki”. Eljárásom így kétséges, lehet, hogy nem is működik.

Egy kudarcot már abszolváltam ez ügyben. Kiírtam a könyvből azokat a mondatokat, melyek itt és most „mozogtak”, így létrejött egy tízoldalas jó kis szöveg, jó és olvashatatlan, tehát nem jó. Azt hiszem, két dolog vezetett ide. Részint a szöveg észrevette (kiszasszerolta), hogy csupáncsak másolom őtet, remélvén, hogy minden mást ő automatikusan megold, s erre, fölteszem, rátartiságból meg némi didaktikus célzattal, nem volt hajlandó (jó, jó, csak próbálkoztam, próbáltam ezt az „orcád-verítékével”-projektet kicselezni, megint nem ment, de majd a Tomatenban, ahogy hajdan egyik, akkor grundstufe ájnc gyermekem mondotta), részint a sűrítés elcsellózta a szöveg eredeti ritmusát, amely fontosabbnak mutatkozott, mint azt én gondoltam, mert például így az új hang prédikálósabb, kegyesebb hangvételű lett. Úgyhogy föl, föl új kudarcokra.

Testvéreim, ez az első szava a szövegnek (mely formailag egy húsvéti körlevél), tehát jól kezdődik, magasan, meg is torpanhatnánk rögtön, eltűnődvén, van-e olyan közösség, amely így szólítható meg. Mi volna a legtágasabb halmaz, amelyre ez áll? Mennyire létező erő, energia a testvériségé, egyáltalán mennyire létező forma (emberközi forma)? Már többször többen leírták, hogy a szabadság-egyenlőség-testvériségből hol a szabadság működött az egyenlőség rovására, hol az egyenlőség a szabadságéra, a testvériségről pedig mindig mindenütt viharosan megfeledkeztünk. Nem rossz házi feladat karácsonyra arról gondolkodni (mélázni), hogy ki is volna az én testvérem, kit tekintek testvéremnek.

A megbocsátás nem népszerű téma, folytatja a könyv, említeni is nehéz. Ha mégis, könnyen tekintik az embert naivnak, olyasvalakinek, akinek halvány fogalma sincs az erkölcsi normák hanyatlásáról. Még jó, ha nem gyanúsítják meg azzal, hogy titkon összejátszik azokkal, akiknek politikai érdeke az elhallgattatás. (Ismerős mondat…) Meg hogy ez csak érzékeny vagy hősi lelkek erénye. A pápa és Ali-Agca. Szóval hogy ez kivételes emberek kivételes tette volna. Legföljebb kis dolgokban lehet megbocsátani, ha komolyra fordul, még csak eszünkbe se juthat. Meg hova vezetne, ha furtonfurt megbocsátanánk.

Látszik, nem megbocsátani szinte mindig lehetséges, adja magát. A mulasztással való hibázás mintha egyre aktuálisabb volna. „Rest valék a jóra.” A megbocsátás az emberi társadalomban, olvashatjuk, éppen olyan nélkülözhetetlen, mint az oxigén a levegőben. Dönthetünk, vagy magunk is részesei leszünk a megtorlás őrült láncreakciójának, vagy erőt véve magunkon, elindulunk a megbocsátás útján.

Erőt venni magunkon: ez fontos mozzanat. Aki megbocsát, az egyszersmind úgy dönt, hogy lemond valamiről. Ha azon sopánkodunk, mondja a könyv, hogy „milyen rossz idők járnak”, jusson eszünkbe, hogy az „idők” mi vagyunk, sőt a „bűnös emberek” is mi vagyunk. – Általában ez a másik szokott lenni, a szemét moszkovita bérence. A diktatúra a szív legrejtettebb zugaiba is beszivárog. Hol szivárgás van, ott szivárgás van. De már nincs diktatúra. Csak szivárgás.

vagyunk  úgy életünkbe  nem szeretünk 

magunkba  nézni  úgy vagyunk  vele  így  vagyunk

tökéletesek életbe  magamba  nem találok   

semmi    olyan  meg  vetni valót   úgy van vele az

ember  ami kicsit  gond ,és így   neki állunk

másokba bele  kötni  milyen hibája van meg  

másikember  nem jó csinálja  ö teszi tönkre aki

meg  jól  tudja  dolgokat lehet  nem igaz az  dolog

és   így  az nem szép  dolog így  meg szólni olyat

mondani  másikra  ami nem igaz  minden igaságra

fény derül világba  azért  nem illik másikra rosszat

állítani   mondani   életünk az fény derül .meg ha

magunkba találjuk az  só  ha se  igaz mert   minden

emberbe  van hiba   illettbe csak  nem vagyunk

úgy hogy be  ismerjük  másik   hibáját neki állunk

annak lelki  ismerte szerint  másik emberbe

hibáját nézni úgy   mondva  bele néznék egy

kicsikét  saját  tükrünkbe biztos találnák hibát

azokat kéne helyre hozogatni életbe nem  másik

emberbe  keresni  hibát  ha  így tetszem nem jó

tetszem minden  embernek van hibája életbe

helyre hozni életünkbe  nem másikba kel keresni

hibát az nem szép dolog

Az Úr Jézus fölhasználja ezt a megjegyzést: nézd a gyönyörű köveket, amikből a templom épül. A templomot 24-ben kezdték építeni és csak 63-ban fejezték be. Amikor tehát az Úr Jézus ott volt, még nagyban épült, korántsem volt kész. Jézus fölhasználja ezt az alkalmat és betekintést ad, milyen idők jönnek majd az ő vetésére, amíg megérik. Egyúttal megadja az övéinek a figyelmeztetéseket, útbaigazításokat is: hogyan tartsanak ki.

Elgondolhatjuk azt a megjegyzést: nézd Mester, melyen gyönyörű kövek. Fehér márványkövek voltak ott, azokkal borították a templomot. Mi emberek úgy vagyunk, hogy a szemünk megakad annál, ami ott van. Az Úr Jézus azonban nem a közvetlen közelit látja. És nem is akarja, hogy az övéinek a szeme megakadjon a világ építőkövein. Messze áttekinti az egész időt, ami rendelkezésre áll, hogy az ő vetése megérjen. Hogy majd milyen időjárás jön. És amikor ebbe tekint bele, akkor azt mondja először az övéinek: olyan idők jönnek, amelyekben majd vigyáznotok kell, hogy félre ne vezessenek benneteket! Ne bolyongjatok! Azt mondja: planéte. Mi is használjuk ezt a szót: planéta, vagyis bolygó, amelyik körös-körül bolyong az űrben, össze- vissza megy, de sosem a középpontban van. Ti se bolyongjatok, tévedezzetek a dolgok körül a fölszínen!

Ha a magunk életéből, tapasztalatainkból leszűrjük: mennyi minden próbálja az Úr Jézus tanítványait félrevezetni, hogy tévedezzünk. Minden korszakban ez a helyzet. Az Úr Jézus tanítványainak ezen kell átmenni. Ez az érlelő idő. Ahogy őt is minden megpróbálta félrevezetni. A kísértő, a tömeg, az írástudók, a vezetők megfélemlíteni, félre vinni, még Péter is, meg a tanítványok várakozása is. De az Atya akaratát nézte, és nem engedte magát se jobbra, se balra, semerre félrevinni. Ezt mondja övéinek is: ne tévedezzetek!

Lukács korában is nehéz volt a keresztényeknek megtalálni az igazi utat, hiszen micsoda problémák álltak eléjük! A zsidóság felé próbáltak volna tájékozódni a zsidó keresztények. A pogány szokások felé a pogányságból megtért keresztények. És ugyanakkor kitört az üldözés. A zsidóság részéről is, meg már Róma részéről is. Borzasztó nehéz volt az első keresztényeknek! És közülük is támadtak, akik hamis tanításokat mondtak. Félreértették még azt is, amit az Úr Jézus az eljöveteléről mondott.

Lukács a Boldogságos Szűz meg az apostolok tanításából ezeket kiragadja. Egészen kiemelkedik ez a felszólítás az egész részletből: Ne tévedezzetek! Az ember értelmének ad támpontot. Mert mi lenne, ha akár csak egy-egy részegyház magára volna hagyva! Például a magyar egyház: amikor megfélemlítik, amikor ránehezedik az állam hatalmas nyomása, és mindenféle divat hatása. Hogy el tudna az igazság útjáról térni!

Aztán más országokban: a missziós országokban. Afrika. Japán. Kína. Az Egyesült Államok technikai haladása mennyi hatással próbálja a keresztényeket a divat szerint elterelni az Úr Jézustól. Ne tévedezzetek!

Mi is érzékeljük: a napok apró-cseprő, kisebb-nagyobb dolga hogy elterelne a lényegestől, az Úr Jézustól, hogy bolyongjunk mindenfelé körös-körül. Nála kell kikötnünk! Ne tévedezzünk!

A másik, amit az Úr Jézus fölvillant: a félelmetes dolgok. A megfélemlítő, ami nem az értelmünket zavarja meg, hanem a félelmen keresztül kishitűségre, csüggetegségre visz bennünket: hallotok majd lázadásról, háborúkról, pestisről, járványról. Jelek lesznek az égen, mint Lukács korában, Jeruzsálem ostromát megelőzően a zsidó hagyomány mondja: egy kard alakú csillagkép volt egy esztendőn keresztül a város fölött. Egy üstökös állt ott, és láthatták. Jelezte az eseményeket.

Mink is minden eseményben, amiről hallunk, tudhatjuk: ezek jelei egy roppant nagy dolognak, az Úr Jézus végső eljövetelének, amely titokzatosan fog lezajlani. Ember azt elképzelni előre nem tudja.

És az akaratunk számára azt mondja: ne aggodalmaskodjatok előre, hogy majd mit hogy csináltok, mit mondotok! Én adok majd nektek szájat és bele bölcsességet. Milyen kijelentés ez az Úr Jézus részéről akkor! Ott áll Jeruzsálemben a szenvedése, kínszenvedése, a kereszthalála előtt, és a messze korba tekint előre… én majd adok nektek erőt és bölcsességet.

Tehát tudja azt, hogy Ő átfog minden időt. Ő ott lesz az övéi mellett. Ezt mondja nekünk is. De nem csak mondja: minden nap tapasztaljuk. Ad nekünk szájat és bele bölcsességet, hogy mit mondjunk, és mit gondoljunk. És ad a szívünkbe reményt és bele bátorságot, hogy hogy várjuk őt.

Mert a végén a harmadik, amit mond, ez: kitartó türelemben fogjátok megnyerni a lelketeket. Állhatatosságban. Az állhatatosság, a remény, a kitartás valamihez kapcsolódik. Olyan lelkület, ami valamibe kapaszkodik, és onnan merít erőt. Az Úr Jézus is arra gondol, hogy virrasszunk, hogy legyünk állhatatosak – mint a násznép! Mint a menyasszony: abba kapaszkodik, aki őt megkérte, aki őt már kiválasztotta, lefoglalta.

A mi türelmünk, állhatatosságunk is az Úr Jézusba kapaszkodik, aki eljön értünk megváltani bennünket. Milyen jó ezt minden nap megélni! Milyen jó, hogy a mi Urunk minden nap, titokzatosan, a szentmisében közeledik hozzánk! És a föltámadt állapotából a papot is szinte megragadja, fölragadja megdicsőült állapotába, és vele együtt hajtja végre ezt a csodát: a kenyér átlényegítését. Már isteni cselekvésbe ragad bennünket!

De a papon keresztül az Egyházát is összeköti a végső, örök idővel, ami elkezdődött már. Összeköti, összefoglalja és ezzel a közeledésével erőt ad nekünk arra, hogy kitartsunk, és semmi félre ne vigyen, és meg ne félemlítsen bennünket, hanem örvendezéssel várjuk az Ő napját.

Az Úr Jézus eljövetelét abban a korban tesszalonikiek például arra használták föl, hogy ha vége lesz a világnak, akkor minek dolgozzunk. És nem dolgoztak. Tévedtek. Szent Pál a maga példájával mondja: ez az idő arra való, hogy szorgalmasan, minden nap, mint a méhek, hangyák dolgozzunk, mert ez az egész világ nem arra való, hogy félrevezessen vagy megfélemlítsen bennünket, hanem hogy eszköz legyen: gyűjtjük a szeretet mézét az örök életre, mert az megmarad. Ámen.

–Mondd, mit teszel, ha nem lesz holnap, hogy elmondd, amit el kell mondanod? Mondd, mit teszel, ha nem lesz holnap, hogy megtedd, amit meg kellett volna tenned? Mondd, mondd, mit teszel, ha hibázol, újra és újra, és nem lesz rá lehetőséged, hogy jóvá tedd? Mondd el, mire vársz, hogy lépj, hogy boldog légy? Miért élsz tovább úgy, ahogy soha nem akartál? Mondd, mit ér az élet, ha a boldogság messze jár? Mit érnek az évek, ha nem hiányzik, aki vár? Mondd el, mit kellett volna tenned, és mondanod, ha lett volna még egy holnapod?

–Az álom valami,amire igazán vágysz,ami igazán fontos neked.Az álom valami,amit elképzeltél,és amiről nem szabad lemondanod.Mindegy, hogy nem érti senki,mindegy, hogy mit gondolnak róla.Ez a Te álmod,és mindet meg kell tenned érte,hogy valóra váltsd!Mindent.Nem szabad, hogy érdekeljen,mit gondolnak róla az emberek,nem szabad, hogy hagyd elrabolni álmaid.Ha a szíved szólít, követned kell szavát.

–Inkább megéri merészen dönteni, és vállalni a hibázás kockázatát, mint hosszasan habozni, és túl későn megtalálni a jó megoldást.

–Inkább vállalkozzak valami nagyra és valljak kudarcot, mint vállalkozzak a semmire és legyek sikeres. Rendkívüli emberek olyan átlagemberekből lesznek, akikben az elkötelezettségnek egy rendkívüli mértéke van meg.

–Egy mondás szerint, onnan tudhatod, hogy fontos dolog történt az életedben, hogy utána már nem tudsz úgy élni, mint azelőtt. Kaptál valakit, vagy éppen elveszítetted, nagyon megbántottak, vagy te tetted, aztán pár pillanatra kívülről láthatod az életed. Érzed, valami végérvényesen megváltozott. Mélységeid kékje, magasságaid zöldje egymásra borul a távolból, apró pontok az emberek. Aztán belekortyolsz a kávédba, visszarepülsz a földi reggeledbe. Érzed a szemetelő esőt, de ma valahogy még ennek is örülsz. Mert változol.

 –A sors akkor állít minket nagy döntések elé, amikor a legkevésbé sem számítunk rá. Ilyenkor derül ki, elég bátrak vagyunk-e, hogy megváltoztassuk az életünket. Ilyenkor nem tehetünk úgy, mintha mi sem történt volna, és nem hivatkozhatunk arra, hogy még nem vagyunk felkészülve a döntésre. A próba nem vár. Az élet nem néz hátra.

–Néha elég egy perc, ahhoz hogy az egész életed megváltozzon.

–Mondd, mit teszel, ha nem lesz holnap, hogy elmondd, amit el kell mondanod? Mondd, mit teszel, ha nem lesz holnap, hogy megtedd, amit meg kellett volna tenned? Mondd, mit teszel, ha hibázol, újra és újra, és nem lesz rá lehetőséged, hogy jóvá tedd? Mondd el, mire vársz, hogy lépj, hogy boldog légy? Miért élsz tovább úgy, ahogy soha nem akartál? Mondd, mit ér az élet, ha a boldogság messze jár? Mit érnek az évek, ha nem hiányzik, aki vár? Mondd el, mit kellett volna tenned, és mondanod, ha lett volna még egy holnapod?

Amikor az embereket szellemi predikátumokkal jellemezzük, akkor nem ellenőrizhetetlen következetéseket vonunk le számunkra hozzáférhetetlen tudatfolyamatokra nézve, hanem azt a módot írjuk le, ahogy az emberek túlnyomórészt nyilvános viselkedésük egy részét lefolytatják. Igaz, túlmegyünk azon, amit tapasztalunk abban az értelemben, hogy azokat a képességeket, hajlandóságokat vesszük figyelembe, amelyeknek az adott cselekedet a kifejtése. Aki ismeri a sakk szabályait, és aki nem, az is meg tudja figyelni, ahogyan két játékos játszik, de az egyik meg tudja ítélni a játékosok okosságát, míg a másik nem. A hivatalos doktrína szerint az egyik megfigyelő tehát tud következtetni a rejtett szellemi tudatfolyamatokra, mint ahogy a vasúti jelzőberendezés mozgásából tudunk a jelzőbódéban végbemenő mozgásokra. Az analógia több szempontból hibás: soha nem tudjuk ellenőrizni a tudatfolyamatokat, mert észlelhetetlenek; csak a sajátunkból következtetnénk mindenkiére, ami jogosulatlan, mert lehet, hogy nem mindenkinek ugyanolyan a „jelzőbódéja’; a szeljem nem mechanikus, mint a jelzőbódé; nem tudjuk, hogyan kapcsolódik a szellem és a test, de a vasúti analógiánál ismerjük a mechanikai kapcsolatot. Az analógia hasznavehetetlenségéből pedig következik, hogy eddig senki nem értett meg semmit és senkit. Ez nyilván abszurd, mivel hosszas pszichológiai előképzettség nélkül is megértjük egymást., de az analógia a megértéshez előfeltételez egy bonyolult pszichológiai elméletet. Az elmélet nehézségein az se segít, hogy mások megértésében segítségünkre vannak azok a kapcsolatok, amelyeket megfigyelhetünk saját privát élményeink és nyilvános cselekedeteink között. Mellesleg Ryle szerint a saját cselekedeteinket is a diszpozicionális módszerrel értékeljük, és nem a kísértetessel. Továbbá Ryle egyelőre nem azt akarja bizonyítani, hogy nincsenek rejtett szellemi folyamatok, hanem hogy ezeknek semmi közük a megértéshez. A megértés a ‘tudni, hogyan” része. Csak az tudja megítélni egy sakkozó teljesítményét, aki maga is tud sakkozni. Persze nézőnek lenni egy kicsit más, mert a cselekvő maga hoz létre valamit, így egy Platón kommentátornak nem kell eredeti filozófusnak lennie. De a két tevékenység hasonló, hisz ugyanazokat a kritériumokat tartják szem előtti, és a megfigyelő is mérlegeli a lehetőségeket, igyekszik észrevenni a hibákat, melyek a cselekvő igyekszik elkerülni, tehát a megfigyelő ugyanúgy tanul a tevékenységből. Ezért a tanár tanul mikor tanít valamit, mert kritikusan szemléli tanítványai tevékenységét (szép is lenne, az én gyerekem Ryle-hoz fog járni :)) Tehát a tevékenység helyes megítélésének képessége ugyanolyan jellegű, mint egy tevékenység helyes végrehajtásának képessége, ez is mutatja azt, hogy az értelmes képességek nem egyvágányú diszpozíciók, hanem különböző tevékenységekben nyilvánulnak meg (megértés, megítélés, végrehajtás). Természetesen az, hogy valaki meg tudja ítélni, és végre tudja hajtani a cselekedetet, nem jelenti azt, hogy szavakba tudja önteni (matróz a csomók megkötését, vagy hogy miért rossz az adott csomó).

Arra, hogy valaki hogyan értheti meg Platónt, kidolgoztak egy másik elméletet is, mely szerint el kell játszanom a másik ember nyilvános cselekedeteit, hogy újraélhessem, és ezáltal megtudhassam, megérthessem a másik ember privát élményeit. De ugye ez nem lehet tökéletes, mert nekem mások a korábbi élményeim, mint Platónnak, ezért az elmélet kidolgozói elismerik, hogy tökéletes megértés csak akkor lenne, ha én lennék Platón, de is jobb, mint a semmi (mármint a nem tökéletes megértés). További probléma, hogy a megértés ezen elmélete azon az igazolhatatlan feltételezésen alapul, hogy hasonló külső tetteknek mindig hasonló belső folyamatok felelnek meg. Az elmélet kiinduló pontja annyiban jó, hogy feltételezik, hogy az emberek cselekedeteiben, szavaiban tükröződnek vissza a szellemi képességeik, csak nem tudják leküzdeni a test és szellem között tátongó szakadékot, mert nem vették észre, hogy a tevékenység módja maga szellem működése.

A tudni, hogy mi és a tudni hogyan között az is egy különbség, hogy egy igazságot nem lehet részlegesen tudni, viszont egy képesség folyamatosan fejlődik. Mivel a megértés is a tudni, hogyan-hoz tartozik különbség van aközött, ahogyan egy átlagos sakkozó, egy versenysakkozó és az épp játszó versenysakkozó megérti a cselekedeteit. A félreértés pedig a megértés képességének aktuálisan rossz használata, de csak az érthet félre egy orosz mondatot, aki valamennyire tud oroszul. Néha egy rosszindulatú cselekvőnek tulajdonítható a félreértés, de van olyan helyzet, hogy az addigi cselekedetekből, premisszákból többféle folytatás és konklúzió is következhet, ilyenkor nem félreértés, hanem elhamarkodott ítélés történik.