Szerző: Lukács Sándor

szeretjük úgy mondva ki díszíteni  termet éve óta

tartjuk terem díszítészt minden időbe ezt nagyon

szoktuk tartani terem ablak díszítészt ki szoktuk

minden időbe dekorálni meg lehet csodálni aki

erre jár  meg nézheti Turán Tabán út44be  meg

csodálhatják ablak dekorációt .sikerült Május vége

Felé idő pontot  ki  tűzni az tanévzáró ünnepség

idő pontja meg tudunk egyezni és juniús18án

szerdán lenne  tanévzárok iskolákba június 20

pénteken lenne nekünk pont akkor időpont nem

jó  mert  akkor  egyik segítő pedagógusnak

Katikának azon napon dolga juniús20án azért nem

nem tudjuk azon napon meg rendezni azért  

döntünk úgy  hogy juníús18án szerdán tartjuk 

meg idei tanévzáró bulinkat bent plébánia

udvarba  rendezzük meg  .május26án hétfőn

Bagó Zoli elpakolta tányérokat kanalakat .

tízóraira Erzsike szeletelte banánt .

szilágyi  Erzsike ,Edina folytatták  szövést.

folytattuk ablak dekorációt most ablakba

pillangókat készítetünk közösen papírból.

hajtogatunk   a  konyhában segítek.

Bagó Zoli segített krumplit és hagymát pucolni. Jenei Erzsike a mosdót takarította. Edina tálalt az ebédhez. Lenke gombolyított. A többiek madarakat készítettek.

május 26ai hétfői foglalkozáson voltak.

Bagó Zoltán, Sára Edina, Jenei Attila, Jenei Erzsébet, Benke Veronika, Puskás Gabriella, Gerhát Lenke,

pedagógus Juditnak segítetek foglakozásba.

Benke Olga, Csörgi Katalin,

Hitem szerint – és ezt sok teológus vallja természetesen, nem én találtam ki – Jézus számára nem Mózes volt az Ótestamentum középpontja, hanem Ézsaiás, éspedig az Ézsaiás 53. fejezete. Az Úr „szenvedő Szolgájáról” szóló tanítás. Ez szinte valami titokzatos „betét” az Ótestamentumban, ez az Úr szenvedő Szolgájáról szóló ének, amelyben arról van szó, hogy a mi bűneinket hordozta. Mi azt hittük, hogy az Isten verése van rajta, pedig érettünk szenvedett. Az a meggyőződése a teológusoknak, és ezt én is hittel vallom, hogy ez a rész sokkal inkább Jézus ószövetségi bibliatudományának a középpontjában volt, mint a mózesi törvények. Jézus nem szembehelyezkedett az Ószövetséggel, hanem föléje emelkedett. Az Ószövetség vonalvezetésében megértette, hogy miként jutottak el Isten különös vezetéséből némelyek erre a „búvópatakra”. A harsogó nagy kijelentések során oda, hogy egy „szenvedő Szolga” váltja meg a világot és nem azok a hangos próféciák, amelyek vérről szólnak, földindulásról, Isten bosszújáról. Kialakult a zsidó népben az a diadalinas messiási elvárás, amit rá akartak ruházni Jézusra, hogy valósítsa meg; de Ő nem fogadta el. Nem véletlen, hogy kialakultak azok a másfajta messiási elvárások, mert azoknak is megvolt a bibliai alapjuk. De Jézus számára az Ézsaiás 53 fontosabb, elkötelezőbb volt, mint az összes többi prófécia. És ebből adódik az a nagy befejezetlen és befejezhetetlen vita, hogy vajon Jézus minek tartotta magát? Messiásnak tartotta-e magát vagy sem? Egyre inkább afelé tart a bibliakutatás, hogy nem tartotta magát Messiásnak, inkább ennek a szenvedő Szolgának tartotta magát. De annyira izzott, égett a népben a másfajta vágy még a tizenkettőben is, hogy reá ruházták a messiási titulust, és húsvét után Messiásként tisztelték. Lassan-lassan tisztázódott az, hogy igen, Ő Istennek a Fölkentje (mert hiszen ezt jelenti magyarul ez a szó), de nem abban az értelemben, ahogyan a népi váradalmak ezt igényelték.

A Márk evangéliuma 10. részében van ez a nagyszeru vers, hogy „az embernek Fia nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem, hogy ő szolgáljon!” A szolgálat birodalmát állította fel Jézus. Szolgáló Messiás volt Jézus odáig, hogy az életét adta oda a népért. Szolgálatának a csúcsa, a teljessége a kereszthalál volt! Már sokszor beszéltem arról, hogy ez a golgotai kereszthalál nem a haragos Istennek a megbékítésére, kibékítésére szolgált. „Én és az Atya egy vagyunk!” – és amikor Jézus szenved, az Isten szenved Ővele! De ezt az utat végig kellett járnia, hogy az Isten szeretetének a mélységét, elképzelhetetlen gazdagságát megmutassa. Tehát a golgotai kereszt az Isten szeretetéről beszél, nem Jézus szeretetéről az Isten haragjával szemben. Isten szeretetéről beszél, Aki azonosítja Magát az emberiséggel. Akármilyen mélyen van az ember, az Isten még mélyebbre alászáll, hogy felemelje az embert. Ez volt Jézus megváltástana: belemerülni az Isten szeretetébe; és az Isten szeretetét leginkább éppen a golgotai kereszten lehet látni. Ott lehet meglátni, hogy kicsoda az Isten. És persze: ott lehet meglátni, hogy kicsoda vagyok én! Milyenek a vallásosak, milyenek a nem vallásosak, milyen az ember. Ott, a kereszten lehetett leginkább meglátni és ott lehetett átélni. Ott lehet belemerülni igazán az Isten szeretetébe.

Arról, azt hiszem, nem kell sokat szólni, hogy a megváltás gyümölcse megintcsak a szeretet. Aminthogy a megváltás az, hogy én belemerülök az Isten szeretetébe, a megváltás gyümölcse az, hogy bennem azután az Isten szeretete gyümölcsözik. Erre nézve is vannak Jézusnak figyelmeztető példázatai tanításai. Talán a legmegrendítőbb a két adósról szóló példázat. Az egyik tízezer talentummal tartozik, fizetésképtelen, adósok börtöne vár rá, de irgalmas a király, elengedi néki. És akkor jönne az elköteleződés. Belemerült az Isten szeretetébe, a bűnbocsánatot megkapta. Akkor következnék az, hogy o továbbadja a szeretetet, és a példázat szerint ehelyett elkezdi fojtogatni az adóstársat, aki nevetségesen csekély összeggel tartozik neki. Jézus adott ilyen figyelmeztetéseket, hogy veszélyeztethetjük az Isten szeretetét a mi szeretetlenségünkkel. Tehát a megváltás gyümölcse a szeretet a mi felebarátaink, atyánkfiai iránt.

Még ezt az utolsó gondolatot, hogy Jézus szerint a megváltáshoz vezető út nem egy szépen fölfelé ívelő vonal, hanem törésen át vezet. Megtörés, megtérés ugyanazt mondja. Ennek egyik nagyon szép kifejezése a Márk evangéliumában a 8. fejezetben ez a rész: „Aki utánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel a keresztjét, és kövessen engem. Mert aki meg akarja menteni az életét, elveszti azt, aki pedig elveszti az életét énértem és az evangéliumért, az megmenti azt. Mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri, lelkében azonban kárt vall. Mit adhat az ember váltságdíjul lelkéért?” Tagadja meg magát! Törés az emberi életben.

Erről megint hosszan kellene szólni, de a lényeg az, hogy nem az Én önmagában a bűnös, nem az Én-t kell megsemmisíteni! Az Én-nek eltorzult, bűnbemerült, megkötözött volta az, amit meg kell tagadni, hogy az Istentől gondolt igazi személységem és életem kibontakozzék.

„Kövess engem!” Ez Jézus öröksége számunkra. Kövess engem! Ne a betűimet, ne a Bibliát! Engem kövess! Engem, aki meghaltam és föltámadtam, aki élek! Kövess engem! Ez Jézusnak a megváltástana.

jó idő van ilyenkor szoktunk sétálni egyes helyekre

vagy épen olyan  idő van tervekbe ejtünk ilyenkor

jó időbe környék  belli helyeken elmegyünk

kirándulni most jó idő volt itthon maradtunk és

nem  tartottunk se  hova egészségügyi sétát ha

nem itthon maradtunk foglalkozást tartani. meg

jó idő volt  engedte idő járás is neki állunk kicsit

a  keret rendezni .Május23péntek  reggel Bagó

Zoli tányérokat  kanalakat elpakolta ,Bagó Zoli

szilágyi  Erzsike  ,Edina kis szövőkerten dolgoztak

Kriszti színes papírból dekorációt  készített az

ablakra  mindenki segítet dekoráció készítésében.

konyhában  készül  a palacsinta  ami nagyon jó

sikerült el is fogyott összes . Edina    tálalt

Kriszti mosogatott .Május23ai pénteki

foglalkozáson  részt vettek Bagó Zoltán, Szilágyi Erzsébet, Jenei Attila, Jenei Erzsébet, Benke Veronika, Gerhát Lenke, Horváth Zoltán, Sára Edina, Puskás Gabriella, Pántlik Richárd,

pedagógus Juditnak  segítetek , Benke Olga, Darázs Krisztina, Csörgi Katalin,

• 3 db tojás
• 2 ek cukor
• 1 csomag vaníliás cukor
• 240 g finomliszt
• 2.5 dl tej
• 2.5 dl szódavíz
• 0.5 dl napraforgó olaj

1. Egy tálba ütjük a tojásokat, majd a cukrokkal együtt kikeverjük.
2. Folyamatos keverés mellett hozzáadjuk a tojásos keverékhez a lisztet, majd a tejet és a szódát, végül az olajat, és csomómentesre keverjük.
3. Egy serpenyőt vagy palacsintasütőt egy ecsettel vékonyan megkenünk olajjal, majd megsütjük a palacsintákat.

A botod felezésével kapcsolatban persze könnyen mondhatod, hogy ha túl kicsi, nem tudod már kettétörni, de ha, mondjuk, valami fűrésszel el is tudnád vágni, akkor is lenne annyi „anyagveszteség”, hogy elforgácsolódna a fa, ha pedig egy ideális szerszámot elképzelve ettől is eltekinthetnénk, akkor is csak véges sok időd van. Egy mai matematikus azonban már az ideális szerszámot és a végtelenül rendelkezésedre álló időt feltételezve sem mondja, hogy eljuthatsz a végtelenül kicsi fadarabhoz. Csak annyit állít, hogy akármilyen kicsi hosszt adunk meg előre, ha kellően pontos szerszám létezését feltételezzük, véges időn belül eljuthatsz egy ennél rövidebb botig. Például egy milliméternél rövidebb botot kapsz, ha a felezési procedúrát tízszer megismétled, hiszen egy milliméter 1/(Abba az itt logikusan felmerülő és szintén mélyreható kérdésbe most ne menjünk bele, hogy az anyagi részecskék mennyire bonthatók szét.)

Mindenesetre ilyen megközelítéssel, vagyis tulajdonképpen a már emlegetett határérték fogalmának segítségével elképzelhető, hogy értelmezni tudjuk végtelen sok szám összegét is. Ez ugyan nem mindig tehető meg, de bizonyos esetekben igen. Megadható tehát végtelen sok (hangsúlyozom, ha nyilvánvalónak tűnik is, hogy ezen azt értjük: nem véges sok) szám, amelyek összege mégis véges. Ha például képezzük az 1/2+1/4+1/8+1/16+… összeget, eredményül 1-et kapunk. Ezen lényegében azt értjük, hogy kellően sok tagot véve ebből az összegből az 1-et akármilyen előre megadott határnál jobban megközelíthetjük, de sosem lépünk túl rajta. A botra visszagondolva ez azt jelenti, hogy a „felezések után” kapott végtelen sok darabot ideális ragasztóval összeragasztva újra 1 méter hosszú botod lesz.

A fenti példa azt mutatta, hogy egy „véges mennyiségen belül” is eljuthatunk a végtelen fogalmához. Persze a másik irány is kézenfekvő, sőt a „végtelen kicsi” helyett talán gyakran előbb gondolunk a „végtelen nagy” fogalmára. Képzeljük el hogy a már emlegetett botból nem csak egy van, hanem hozzá tudunk ragasztani egy második, harmadik, negyedik stb. ugyanilyen hosszú botot. Vagyis a „végtelenségig meghosszabbítjuk”. S ha most az ideális eszközök helyett az ideillő ideális geometriai alakzatot, az egyenest képzeljük el, akkor eszünkbe juthat a köznyelvbe már közhelyként bevett szólás a végtelenben találkozó párhuzamosokról.

A matematikai analízis a végtelen kicsi és végtelen nagy fogalmát a maga számára a határértékkel tette megfoghatóvá, a geometria egyes fejezeteiben pedig dolgozni tudnak a végtelen távoli ponttal, végtelen távoli egyenessel. A matematika elérte azt, hogy többféle összefüggésben is értelmesen tudjon beszélni a végtelenről. Mindeközben alapvető fontosságú lett a „végtelen sok” problémájának vizsgálata is. Ezt talán könnyebben elintézhetőnek vélnénk, hiszen meg is említettük már, hogy a „véges sok” ellentétéről van szó. Ez azonban nem azt jelenti, hogy minden végtelen halmaznak (ugye a halmaz fogalmáról mindenkinek van valamilyen használható emléke?) „ugyanannyi” eleme van, vagyis hogy a „végtelen sok” egyértelműen meghatározott lenne. Két halmaznak akkor van „ugyanannyi eleme”, vagy másképp fogalmazva akkor mondjuk, hogy két halmaz számossága azonos, ha az egyik elemei összepárosíthatók a másik elemeivel úgy, hogy minden elem csak egyszer szerepel és semmi nem marad ki.

Megmutatható például, hogy a természetes (nemnegatív egész) számok halmaza és a valós számok halmaza, amit a számegyenessel szoktunk ábrázolni, különböző számosságú, tehát tényleg nem egyféle végtelen van, különböző „fokozat”-okról beszélhetünk! A halmazok számosságának fogalmával felépíthető a végtelenek egész rendszere. A végtelen halmazok világában azonban elsőre furcsának tűnő összefüggések is igazak. Például az, hogy a rész nem mindig kisebb az egésznél!

Próbáljuk belátni ezt az állítást, nem reménytelen! Gondoljunk a természetes és a pozitív egész számok halmazára! A második nyilván valódi része az elsőnek, hiszen úgy kapjuk, hogy kihagyjuk a természetes számok közül a 0-t. Ha meg akarjuk mutatni, hogy mégis ugyanakkora a számosságuk, akkor meg kell adni egy olyan párosítást a két halmaz elemei között, ami kielégíti a már megfogalmazott feltételeket. Ezt pedig most könnyen meg tudjuk tenni: minden természetes számot párosítsunk össze a nála eggyel nagyobb – pozitív egész – számmal! Így tényleg minden természetes számnak más lesz a pária, és valóban nem marad ki egy pozitív egész sem a párok második tagjai közül. Egyébként kicsit ötletesebb, de még mindig nem túl bonyolult bizonyítással az is megmutatható, hogy az egész számok halmazának, sőt az egészek hányadosaiként előállítható racionális számok „sűrű” halmazának is ugyanennyi a számossága.

Ezeket a halmazokat, amelyek tehát a természetes számok halmazával azonos számosságúak, megszámlálhatóan végtelen halmazoknak nevezzük. Ezek számossága a legkisebb a sokféle, pontosabban végtelen sokféle végtelen számosság között. Jelölésére hagyományosan a héber ábécé első betűjét, az alefet használják: ℵ Ez a jelölés a múlt század második felében alkotó hallei matematikustól, Georg Cantortól származik, akit a halmazelmélet megalkotójaként szoktak emlegetni. A századfordulóra kiderült azonban, hogy ez is olyan terület, ahol ellentmondásokra bukkanhatunk, ha például be akarjuk vezetni a „minden halmazok halmazának” fogalmát. Többek között ezek az ellentmondások tették szükségessé, hogy itt is megállapodjunk olyan bizonyítás nélkül elfogadott alapállításokban, axiómákban, amelyekből adott logikai szabályok szerint bizonyíthatóak a további állítások. A halmazelmélet ma általánosan elfogadott ún. Zermelo-Fraenkel-féle axiómarendszere viszont – nem-matemetikusoknak talán meglepő módon – tartalmazza a végtelen halmaz axiómáját is. Ez azt jelenti, hogy nem tudjuk bizonyítani végtelen számosságú halmaz „létezését”, ezt fel kell tételeznünk! És azzal hogy az elvont matematika tárgyainak, a halmazoknak, pontoknak, egyeneseknek, számoknak a létezésén kezdünk gondolkodni, eljutottunk a matematika és a filozófia határára.

Ha a matematika sokmindent tisztázott is a maga szempontjából a végtelenről, ez sem azt nem jelenti, hogy a már felvetett kérdései mind meg lennének válaszolva, sem azt, hogy nem merülnének fel újabb és újabb problémák. De ha ezeket sorra meg is tudnánk oldani, ami egyébként adott axiómarendszeren belül egyáltalán nem biztos, a matematika válaszai valószínűleg nem nyugtatnák meg a nem csak matematikai absztrakciókban gondolkodó embert. Biztosan mindenkit elfogott már nyugtalanság a csillagos eget nézve: van-e határ, meddig tart térben, mióta és meddig időben? A modern fizika tudja, hogy térről és időről csak az anyaghoz kapcsoltan beszélhet. A matematika szeretne az anyagtól függetlenül létezni, s bár nyilvánvalóan sem a filozófusok által a „határtalanság” és „korlátozottságnélküliség” fogalmaival leírni próbált végtelent, sem az általunk elérni vágyott Végtelent meg nem ragadhatja, a róluk való gondolkodásunkat mégis alakíthatja.

mondtam életembe sok sor embereknek egy

része szeret  hallgatni bizonyos tanácsokra úgy

van hallgat bizonyos  tanácsokra nem tesz mérleget

életbe mit  mondnak az embereknek  van úgy ember

meg mondnak ő  azért megy  feje után és  úgy  van

vele ő  azért  se hallgatom meg nem érdekel mit  is

mond úgy van vele nem foglalkozik ő megy feje után

és úgy  van magának igazat és mással nem is akar

foglakozni   neki senki nem mondjon semmit neki

eltelik bizonyos sok idő embernek eszébe jutott

mit mondtak  neki egyik ember beszélt vele akkor

tárgyalt  vele újra mondta amit kel meg mondta életbe

embernek legrosszabb tanács adója  a bizonyos harag

amikor emberek úgy  vannak másikkal bántásnak

érzet  valamit ő azt bántást úgy mondva nem is akarja

félre  tenni idő után jön rá   mondja egyik illető

beszéljünk mert  harag ember  legrosszabb tanácsadója

ezt   nagyon sok sor  elmondom egyik  embernek most

jutott  mit mondtam igaza van tényleg harag ember

legrosszabb tanács adója embernek azért nem

szabad haragudni másikra .

Az Üdvözítő átéli ennek a vállalkozásnak az egyedüli voltát. Ő már a vállalkozás kezdeténél ott van, hisz kezdetben teremtette Isten az eget és a földet. Az Atya, a Fiú és a Szentlélek közös vállalkozása ez a hallatlanul izgalmas és érdekes valami.

Mindenkit – a művészeket is – az alkotásaikból ismerünk meg. Ennek a vasárnapnak az egyik mondanivalója, a legfőbb mondanivalója az, hogy belőle, az itt jelzett dolgokból igazán ráérezzünk, ráismerjünk Isten valójára, tulajdonságaira, mivoltára, szívére, lelkére, egyéniségére. Mert Isten óriási kezdeményezéséről van szó ebben a vasárnapban.

Elkezdődött ez az egész. A kezdetnél ott van az örök Ige. Minden általa lett és nála nélkül semmi sem lett, ami lett, tehát szép a kezdet, nagyszerű a kezdet. De a mi emberi érdeklődésünk, nagy kérdőjelünk az, hogy mi lett ebből a kezdetből.

Az izgalmas az, hogy a kezdetnél belépett ide egy furcsa, érthetetlen, különös hang, a kísértő, aki szintén Isten által lett és teremtmény. De arra használja föl minden erejét, hogy Istent megkísértse, megmérje, próbára tegye. És itt van ennek az egész világnak az izgalmas jellege, hogy mindjárt az elején, a kezdetnél belép egy tényező, egy szellem, valaki, aki szembeszegülve Istennel kísérti Istent, próbára teszi Istent, megméri Istent, és Isten megengedi, hogy őt megpróbálja az egyik teremtménye lemérni.

És ott van a másik nagy, izgalmas mozzanat: minket, embereket, az emberiséget megnyerte a kísértő arra, hogy becsatlakozzunk, hogy megmérjük Istent, próbára tegyük Istent. Ki vagy Te tulajdonképpen? Milyen vagy? Ebből a Te vállalkozásodból most próbára teszünk: igazán az vagy, akinek lenned kell? Igazán szeretet van Benned és örök jóság? Hát lássuk!

Van a prófétáknál is egy ilyen megdöbbentő rész, hogy menjünk neki, tegyük próbára az igazat. Az ember is becsatlakozott ebbe a küzdelembe. Így lett az emberiség Izrael, azaz Istennel küzdő valaki. Azok vagyunk, akár akarjuk, akár nem.

Ez a kezdet után következő nagy része ennek az időnek, a mindenségre rendelkezésre álló időnek a dereka: folyik a küzdelem Istennel.

A másik nagy korszak ott következik be, amikor észrevétlenül, csöndben, mikor minden már nyugodott, az éjszaka kellős közepén, az istennel való sötét küzdelem közepén valami csodálatos dolog történik: Isten – mindnyájunk legnagyobb meglepetésére – eddig is belement a játékba, próbáljatok ki, küzdjetek meg velem. De most beereszkedik emberként a történelem harcába, és kiszolgáltatja magát a kísértésnek, az embernek.

Maga is ember fia lesz, és az a hallatlan dolog történik meg, hogy ez az Isten, akivel mi küzdünk, egyszer csak mellénk áll. Egyszer csak ott látjuk mellettünk a küzdelemben. Ő lesz az igazi Izrael, Ő az igazi Istennel küzdő, velünk küzdő.

Ez a nagy pillanata a történelemnek, ezt kell mindnyájunknak észrevenni itt ezen a vasárnapon is. Ez adja ennek a küzdelemnek a nagyszerű jellegét. Más korszak kezdődik.

Mi, testvéreim, a keresztségünkkel már átléptünk ebbe az új korszakba: fölismertük, hogy változott a világtörténelem jellege. Fölismertük a velünk küzdő Istent: íme, én veletek vagyok minden nap, Emmanuel, veletek vagyok a küzdelemben egész a halálig, a kereszthalálig. És ez változtat meg mindent, ez adja meg ezeknek a szavaknak, amit itt mond az Üdvözítő, az igazi jellegét, a szeretetjelleget. Mert ettől fogva, hogy mellénk áll, egyszer csak ezer és ezer alkalommal kinyílik előttünk a lehetőség, hogy megismerjük az Istent úgy, amint van. A szívén keresztül, hogy őszinte, hogy igaz, hogy építeni lehet rá, hogy végleges a szeretete, hogy nem vonja vissza soha a szeretetét.

Most itt az alkalom, hogy egészen melléálljunk Istennek, és elkezdjük magunk ellen fordítani a harcot, és magunkat győzzük le. Ő is biztat erre: aki követ engem, az maga ellen fordítsa a harcot, magát győzze le minden nap, és a keresztjét vegye föl.

Így lesz a történelem harca, Isten elleni harca, azok részéről, akik már látnak, és megismerték Istent, önmaguk ellen fordított harc és igazi fölszabadulási harc, szabadságharc, igazi forradalom. Mert ez aztán nagy forradalom, nagy fordulat a történelemben, mikor egy nép születik, amely ráismer Istenre, hogy együtt küzd velünk, hogy kicsoda igazán az Isten

Az Úr Jézus szándéka azzal, hogy a szenvedése előtt erre rámutat ez: itt egy vállalkozásról van szó, amely egyszeri alkalom mindnyájunknak, el fog múlni az egész, most kell megragadni az alkalmat. Most kell mindnyájunknak belevetni magunkat ebbe a harcba, ebbe az egyszeri harcba úgy, ahogy már megismertük a helyünket.

Ezzel azt akarja az Úr Jézus, hogy fölébresszen bennünket az álomból, abból a sodrásból, amibe a világ bele akar bennünket vinni; hogy józanok legyünk, és virrasszunk, és ne múló dolgokat keressünk, hanem olyan kincseket, amik el nem múlnak, amik megmaradnak örökre. És ilyen csak egy van, tudjuk, Szent Pál megmondja: a szeretet. A szeretet harcává változtatta át az Úr Jézus a világtörténelmet.

Erre nyílt alkalom és nyílik alkalom ezer és millió minden nap mindnyájunknak. Ezt kell fölismernünk.

A mi vezérünk, aki ezt a harcot vezeti, az Úr Jézus, minden nap itt van köztünk, velünk van, egy lesz velünk. És így menthetjük meg ezt a világot, mert amit szeretettel érintünk benne, az már örök lesz, az már meg van mentve, átalakult, megmarad.

Az Úr Jézus ezen a vasárnapon, mielőtt a királyságát köszöntenénk, ünnepelnénk, föl akar bennünket ébreszteni erre az egyedülálló lehetőségre: nem jön vissza soha többé ez az alkalom, ez egyetlen alkalom! Egyetlen életetek van! Minden nap egyetlen, és azt minden nap meg kell ragadni!

Erre ad lehetőséget, a szeretet küzdelmét éljük, a szeretetnek kell győzni, a szeretet királysága Isten országa. Félreérthetetlenül a döntő főparancsa, törvénye ennek a különös vállalkozásnak Isten részéről a szeretet, más nem is lehet, mert Isten a szeretet maga.

Ha ezt fölismertük és elkezdtük a harcot magunk ellen fordítani – nem egymás ellen, mert a kísértő minden nap ezt akarja, hogy harcoljunk egymás ellen, mint a világ –, akkor az életünk jó vágányon halad.

Adja meg ezt nekünk a mi Üdvözítőnk, aki minden nap mondja nekünk, hogy én az odaadott ember vagyok köztetek. Odaadott test és kiöntött vér, és örök szeretetszövetség szerzője. Én egyesülök veletek a szentáldozásban, az égi ember a földi emberekkel. Jöjjetek velem, tartsatok velem!

Igen-igen önző óriás volt.

Szegény gyerekeknek most már nem volt hol játszaniuk. Próbáltak ugyan játszani az országúton, de az országút nagyon poros volt, tele éles kövekkel, sehogyan se tudták megszokni. Így aztán iskola után rendesen a magas falat kerülgették, és a túloldali szép kertről beszélgettek.

– Milyen jó is volt odabent – mondogatták.

Aztán megjött a tavasz, s az egész vidék telis-tele lett apró bimbókkal és kicsi madarakkal. Csupán az önző óriás kertjében maradt meg a tél. A madarak, nem lelvén a gyerekeket, nem énekeltek benne, és a fák is elfelejtettek virágozni. Egyszer egy szép virágszál kidugta mégis a fejét a fűből, de amikor megpillantotta a tiltó táblát, annyira megsajnálta a gyerekeket, hogy visszabújt a mélybe és aludt tovább. Nem érezte jól magát ott senki, csak a hó meg a fagy.

– A tavasz megfeledkezett erről a kertről! – kiáltották –, így hát itt élünk majd egész éven át.

A hó beborította a gyepet nagy, fehér köpönyegével, a fagy pedig beezüstözte a fákat. Aztán meghívták az északi szelet, hogy lakjék náluk, és az északi szél el is jött. Bundájába burkolózott és egész nap ott süvített a kertben és lefújta a kémények tetejét.

– Pompás egy zug ez – mondta –, hívjuk meg vendégül a jégesőt is. Így aztán eljött a jégeső is. Minden álló nap három óra hosszat dörömbölt a kastély fedelén, míg össze nem törte majd mind a cserepeket, aztán körbe-karikába szaladgált a kertben, sebesen, ahogy csak tőle telt. Ruhája szürke volt és lehelete akár a jég.

– Nem értem, miért késik olyan sokáig a tavasz – mondta az önző óriás, amint az ablakban ült és kitekintett a hideg, fehér kertre –, remélem, majd csak megváltozik az idő.

De a tavasz nem jött el, se a nyár. Az ősz arany gyümölcsökkel díszítette a kerteket, de az óriás kertjének nem adott semmi díszt. – Túlságosan önző – mondta az ősz. Így aztán tél volt a kertben szakadatlanul; északi szél és jégeső, fagy és hó járták táncukat a fák között.

Egy reggel az óriás ébren feküdt az ágyában, amikor egyszerre csak valami gyönyörűséges zenét hallott. Olyan édesen szólott, hogy azt gondolta, bizonyára a király zenészei vonulnak arra. Pedig valójában csak egy kis kenderike fütyörészett az ablak előtt, de az óriás olyan régen nem hallott a kertjében madárfüttyöt, hogy most úgy tetszett neki, ez a leggyönyörűbb muzsika a világon. És egyszerre csak a jégeső abbahagyta táncát a feje fölött, az északi szél se süvített többé, és a nyitott ablakon át gyönyörűséges illat szállt be hozzá.

– Azt hiszem, megjött végre a tavasz – mondta az óriás; és kiugrott az ágyból és körülnézett.

És ugyan mit látott?

Bizony csodálatos dolgokat. A fal egy kis hasadékán bemásztak a gyerekek, és most odafenn ültek a fák ágai között. Amerre csak nézett, mindegyik fán egy kisgyerek. És a fák, örömükben, hogy a gyerekek visszatértek, egyszeriben kivirultak és gyengéden lengették ágaikat a gyerekek feje fölött. Madarak repkedtek körülöttük és boldogan csicseregtek, és a virágok kidugták fejüket a zöld fűből és mosolyogtak. Bizony gyönyörűség volt nézni. Csupán az egyik sarokban volt még mindig tél. Legtávolabbi zuga volt ez a kertnek, és egy kisfiú állt benne. Olyan kicsi volt, hogy nem érte el a fa alsó ágait, és csak kerülgette, kerülgette és keservesen sírt. A szegény fát pedig még egyre jég és hó fedte és az északi szél zúgott, süvített körülötte. – Kapaszkodj fel, fiacskám – biztatta a fa és lehajtotta ágait, amilyen alacsonyra csak tudta; de a fiúcska nagyon is kicsi volt.

És az óriás szíve ellágyult, amint kitekintett.

– Mennyire önző voltam! – mondta. – Most már tudom, miért nem akart eljönni ide a tavasz. Fölteszem azt a szegény kisfiút a fa tetejére, és azután lerontom a falat, hadd játsszanak örökkön-örökké kertemben a gyerekek. – És bizony nagyon bánta, amit tett.

Lesurrant hát a lépcsőn, nagy óvatosan kinyitotta a főkaput, és kilépett a kertbe. De a gyerekek, mihelyt megpillantották, úgy megijedtek, hogy elszaladtak mind, és a kertben újra tél lett. Csak az az egy kisfiú nem szaladt el, mert a szeme tele volt könnyel, és nem látta, hogy az óriás közeledik. És az óriás odalopózott a háta mögé, gyengéden megfogta és föltette a fa tetejére. És a fa azon nyomban kivirágzott, madarak szálltak ágaira és fütyörésztek, és a kisfiú kinyújtotta a karját és átölelte az óriás nyakát és megcsókolta. És a gyerekek, amikor látták, hogy az óriás nem gonosz többé, visszaszaladtak, és velük együtt visszatért a tavasz is.

– Legyen a tiétek ez a kert, gyermekeim – mondta az óriás, és fogott egy hatalmas fejszét és lerontotta a falat. És amikor az emberek déli tizenkét órakor piacra mentek, ott lelték az óriást: játszadozott a gyerekekkel a leggyönyörűbb kertben, amelyet valaha is látott a világ.

Egész álló nap együtt játszottak, és amikor beesteledett, a gyerekek odamentek az óriáshoz, hogy elbúcsúzzanak tőle.

– De hát hol van az a kis társatok? – kérdezte az óriás. – Akit feltettem a fára.

Mindnyájuk közül ezt a kisfiút szerette a legjobban, mert az megcsókolta.

– Nem tudjuk, hova lett – felelték a gyerekek. – Elment már.

– Mondjátok meg neki, hogy jöjjön el holnap, de biztosan – mondta az óriás. De a gyerekek azt válaszolták, hogy nem tudják, hol lakik, és nem is látták azelőtt soha; és az óriás nagyon elszomorodott.

Minden délután, mihelyt vége volt az iskolának, a gyerekek eljöttek és játszottak az óriással. De az a kisfiú, akit az óriás úgy megszeretett, nem jött el soha többé. S bár az óriás nagyon kedves volt mindnyájukhoz, mégis majd elepedt első kis barátja után, és gyakran emlegette.

– Hogy szeretném látni! – mondogatta.

Teltek, múltak az évek, és az óriás megöregedett és elgyengült. Nem tudott már játszani se, csak egy nagy karosszékben üldögélt, s onnan figyelte a gyerekek ugrándozását és gyönyörködött a kertjében.

– Sok szép virágom van – mondta –, de mégis a gyerek a legszebb virág.

Egy téli reggel, öltözködés közben, kitekintett az ablakán. Már nem gyűlölte a telet, mert tudta, nem más az, mint az alvó tavasz, és csak pihennek ilyenkor a virágok.

Hirtelen ámulva dörzsölte meg a szemét és nézett, egyre csak nézett. Mert bizony csoda dolgot látott! A kert legtávolabbi sarkában gyönyörű fehér virágba borult az egyik fa. Ágai aranyosak voltak és ezüstgyümölcsök csüngtek róluk, és a fa alatt ott állt az a kisfiú, akit úgy szeretett.

Nagy-nagy örömében lefutott a lépcsőn az óriás, ki a kertbe. Keresztülvágott a gyepen, és közeledett a gyerekhez. És amikor odaért hozzá, elvörösödött haragjában és azt mondta:

– Ki merészelt sebet ütni rajtad?

Mert a kisfiú tenyerét két szög járta át és két szög járta át kicsi lábát.

– Ki merészelt sebet ütni rajtad? – kiáltotta az óriás. – Mondd meg nekem, hadd veszem legsúlyosabb kardomat, hadd vágom ketté!

– Megállj – felelte a gyerek –, mert az én sebeim a szeretet sebei.

– Ki vagy te? – kérdezte az óriás, és szívét megfoghatatlan félelem szorította össze, és térdre borult a gyerek előtt.

A gyerek pedig rámosolygott az óriásra és így szólt hozzá: – Egykor te játszani hagytál engem a te kertedben; de ma te jössz el velem az én kertembe, a Paradicsomba.

És amikor a gyerekek aznap délután beszaladtak a kertbe, holtan lelték az óriást a fa alatt, amely telis-tele volt fehér virággal.

Elérkeztünk az ellenösztönzés speciális módszereihez. Némelyik több-kevesebb tevőlegességet is igényel, így az aktív és a passzív technikák közti határvonal gyakran homályos. Először az aktív módszereket vesszük szemügyre.

Nagyon fontos az, hogy a munkatársakat lehetőség szerint úgy, ahogy vannak, semmibe vegyük. Például, ha reggel meglátjuk őket, akkor folytassuk úgy munkánkat, mintha be sem jöttek volna. Ha pedig már ott vannak, akkor le kell ülni, és úgy kell elkezdeni dolgozni, mintha ott sem lennének. Ha folyosón találkozunk beosztottunkkal, akkor úgy menjünk el mellette, mintha bútordarab volna – Leginkább olyan bútor, amelyik utunkat torlaszolja. (Ismerek egy olyan intézetet, ahol ez a főnök szokása.) Az effektust, amely szerint úgy viselkedünk, mintha beosztottunk nem lenne élőlény, a siker érdekében több héten keresztül kell alkalmazni. Így idővel a munkatársak alávetik magukat ennek a szerepnek, és egyre inkább robotokra kezdenek hasonlítani; élethossziglan csak beprogramozott utasításokat végrehajtva nem is mutatnak majd más életjelet.

Ehhez hasonló módszer, hogy elismerjük ugyan beosztottunk emberi lény mivoltát, de úgy viselkedünk vele, mintha nem tartozna a munkatársak körébe. Ez a könyvtárakban nem is nehéz, hiszen sok olyan olvasó van, akivel össze lehet keverni. Ha megkérdezzük az évek óta ottdolgozó munkatársat, hogy új olvasó-e, és milyennek találja a szolgáltatást, akkor garantálható, hogy – még ha a leghiggadtabb is –, zavarba jön és dühös lesz, különösen akkor, ha a kérdést nagyon udvariasan tesszük fel.

Hasonlóan jó eljárás az, hogy elfelejtjük, vagy egyáltalán nem tanuljuk meg a beosztottain nevét. Rendkívüli hatása van például, ha néhány évi munkaviszony után Mária helyett következetesen, vagy csak úgy találomra Aliznak szólítunk valakit. Értékes vonása ennek a módszernek, hogy – akár az előző – bárki által bevethető. Az igazgató is használhatja, bár az ő esetében megbocsáthatóbb, ha egy nevet rosszul tud, minthogy egyáltalán nem ismer; nagyobb cég esetén az utóbbi még megbocsátható.

Negyedik demotiváló eszköz, hogy úgy reagálunk egy ötletre vagy javaslatra, hogy kapásból elutasítjuk: ezt már kétszer (vagy háromszor, de legjobb: számtalanszor) megbeszéltük.

Semmi esetre se mondjuk, hogy kivel beszéltük meg, vagy hogy elutasíttatott-e és miért, vagy ha elfogadták, akkor miért nem érezteti hatását. A beosztottat kétségek közt kell hagyni. Egy-két hét múlva láthatjuk, hogy az észrevételek száma egyre kisebb lesz, és egy hónap múlva már egy sem fordul majd elő. Arról azonban sajnos nem győződhetünk meg, hogy valóban nincs-e észrevételük a munkatársaknak.

Ha esetleg az egyik beosztottnak jó ötlete támad, és mondjuk véletlenül meghalljuk, akkor kidolgozzuk, és az egész saját hasznunkra felhasználjuk. Mindig ki kell használni ugyanis a munkatársak által kitalált hasznos dolgokat, ugyanakkor őket kell hibáztatni minden baklövésükért. Ez elég elterjedt módszer, aminek következménye – akár a többi hasonlónak – hogy jókora bosszúságot és motivációcsökenést okoz.

Egyszer egy igazgató helyetteseként dolgoztam, aki évek óta vezetette (pontosabban félrevezetette) a könyvtárat. A rendetlenség miatti alig leplezett rosszallásomra elmondta, hogy alkalmatlan beosztottai miatt reménytelen a helyzete, annak ellenére, hogy mindenkit ő nevezett ki, és többségük már tíz évnél régebben dolgozott ott. Nem is olyan nehéz tehát saját vezetési gyengeségünkért beosztottak gyenge képességeire hivatkozni.

Nagyon elterjedt módszer, hogy teljes érdektelenséget mutatunk valakivel, mint emberrel szemben. Nem feltétlenül annyira, hogy ne ismernénk el létezését, hanem egyszerűen csak nem veszünk tudomást róla és gondjairól. Például ha egy kolleganő egyhetes távollét után újra megjelenik, és azt mondja, hogy meghalt a férje, (valószínűleg feltűnik neki, ha még nem tudunk az esetről), akkor egyből mondhatjuk azt, hogy igen elfoglalt vagyok, és éppen azért, mert az ő elmaradt munkáját kell pótlólag elvégeznem. Ezelőtt azonban mondhatjuk azt is: „Hol az ördögbe volt eddig?”. Ügyeljünk arra, hogy egy udvariassági forma se keveredjen mondandónkba.

A mindennapok szintjén lehet például különösen aprólékos munkát kívánó feladatot adni a munkatársaknak, ha szemmel láthatóan szenvednek a hidegtől, vagy nehéz könyveket cipeltetni az emeletre olyannak, akinek éppen most szedték le a gipszet a karjáról… de ezeken túl még rengeteg a lehetőség.

Nem csupán általános udvariasság szabályait kell elhagyni; a dicséretet is mellőzni kell. Kritikánk egyébként nyomatékos legyen és kemény. Kevés olyan demotiváló tényező van, mint a folyamatosan áradó kritika, különösen azokért a hibákért, melyeket részben mi követtünk el. A kiemelkedő eredmények miatt sem szabad dicsérni. Ha azonban a valóban nagy teljesítmény, és nem lehet eltussolni (például, ha egy másik vezető már dicsérte), akkor azt kell mondani, hogy annak a munkának már egy hete készen kellett volna lennie, vagy későbbre kellett volna időzíteni, vagy hasonlót. (Egyszer volt egy főnököm, aki a három variánst folyamatosan alkalmazta.) Gyorsan észre fogjuk venni, hogy nem lesz mit dicsérni, mert egyáltalán nem lesz jó munka, amit elvileg elismerni lehetne. Ez a technika nemcsak demotiváló, hanem demoralizáló is: akin ezt gyakoroljuk, az alkalmatlan lesz a tisztességes munkára, elveszti önbizalmát, olyannyira, hogy akár el is bocsátható. Ebben a szélsőséges esetben rövidesen alkalmunk lesz arra, hogy új kollegán gyakoroljunk.

Ha szidunk egy munkatársat, azt mindig mások jelenlétében tegyük (lehetőség szerint fiatalabb előtt, aki még nem ismeri egészen a kritikát, vagy olvasók előtt), no és hangosan, hogy minél többen legyenek tanúi a megalázásnak. Ezzel elérhetjük, hogy az illető idegességében más hibát is elkövet, további alapot szolgáltatva a kritikához.

Kevésbé eredményes, de szintén értékes módszer a munkatársak összezavarása. Sok variációja lehetséges. Például egyazon személynek egymásnak ellentmondó utasításokat adunk, vagy két személynek ugyanazt a feladatot; de lehet a kettőt kombinálni is. (A korábban említett vezető naponta megtette ezt.) Ha jól sikerül az összezavarás, akkor elég sok alapot szolgáltat a későbbi számonkéréshez, mivel senki sem tudja (mi sem), hogy mi lenne valóban a helyes. A módszer egyik változata, hogy homályos vagy félreérthető utasításokat adunk. További hasznos fortély, hogy magas követelményeket állítunk fel egy ismertetett feladat kapcsán, s közöljük, hogy gyorsan kell elvégezni, ugyanakkor a konkrét időhatárt homályban tartjuk. Arra is van lehetőség, hogy a beosztottakat időről időre cserélgessük; ezt a természetes mozgáson túl mi is előidézhetjük. Egy cégen belül tervezett változással kapcsolatban sohasem szabad a munkatársakkal előzetesen konzultálni. Meg kell próbálnunk kitalálni, hogy ez vagy az mit nem szeret tenni, vagy képtelen elvégezni; s ha sikerült, akkor megbízzuk azzal a feladattal. Ezt bármely szinten meg lehet tenni: különösen hatásos, ha ezt az igazgató teszi, mert akkor ketten érintettek az ügyben: egyik az áthelyezett, másik pedig a közvetlen felettese.

A demotiválás másik nagy segítője a nem következetes viselkedésmód. Korábban emlegetett néhai főnököm gyakran érkezett útjairól a korábban általa említett érkezési idő előtt. Megmondhatta volna ugyan, hogy ténylegesen mikor jön vissza, de nem tette. Módszere nagyon hatásos volt atekintetben, hogy megelőzte távollétéből adódó esetleges semmittevésünket és a könyvtárnak okozott károkat.

Még körmönfontabb demotivációs technika a beosztott udvarias és kíméletes helyettesítése, mindez azonban olyan módon, mintha gyerek lenne, vagy mintha most jött volna a Pápua új-Guinea dzsungeléből. Eszerint mindent aprólékosan és többször egymás után magyarázzunk el. Előnye a technikának, hogy barátságos és segítőkész színben tűnhetünk fel, miközben felruházzuk a munkatársat veleszületett és jóvátehetetlen alsóbbrendűséggel. Egyszerűbb, ha mi vagyunk idősebbek, feltűnőbb azonban, ha fiatalabbként állunk szemben kioktatandó személynél. Még érdekesebb, ha újak vagyunk a könyvtárban, a kollega pedig már régóta ott dolgozik. Szabályosan használva ez a fajta patronálás haragot szül, és végül elég nagy dühöt. Olyan szempontból is demotiváljuk, hogy beosztottunk nem élheti ki ezeket velünk szemben. Az elnyomott düh pedig nagy romboló hatású erő.

hány ember úgy életbe kivan éhezve bizonyos

szeretetre várja meg kapja azt bizonyos

szeretetet valakitől várja azt kapjon  valakitől

azt szeretet de nagyon nehézen kapja meg azt

szeretet mert van kis akadály más meg kapja

azt bizonyos szeretet .ember várja  azt  bizonyos

szeretetet és  nem  kapja meg sok embertől van

úgy belenézzük egy tévébe  az embernek igazán

szeretetről arról nem is igazán  kapnak ott azon

helyen példát a szeretetről ember belenéz meg

hallgatja híreket nagy emberek  mit tesznek épen

másik ember  társukkal kicsit elgondolkoznák arról

nincsen bene egy más felé az   bizonyos szeretet

ami nagy gond  nem agyuk meg egymásnak a 

szeretet  mert rossz példa van tévé néha rosszat

tanulunk ilyenkor el kapcsolni tévét máshova

kapcsolni ahol  úgy mondva ember szeretetről

kap  valahol többet arra emberek ki vannak

éhezve de ezt össze fogás  nélkül nem kapja

meg az ember  szeretet  .

hányszor úgy életbe  az ember  kényelemet az

ember mindent  meg tesz maga  felé az illető

jól érezze magát  ha  az ember úgy mondva

kényelembe érzi magát  az ember meg kel adni

magának jól érezze  magát ahhoz mérték kel

úgy mondva kényelembe ne úgy  mint egyszeri

ember úgy  van ki  adja bizonyos parancsokat

úgy mondva másiknak ő úgy mondva  így az

illető meg van jó kényelem ki adta bizonyos

parancsokat  amit  kel  mástól elvárom csinálja

meg  amíg  én úgy mondva kényelembe  vagyok

tévézek szórakozok jól érzem magam elvárom

csinálja meg és  ha  mégse  úgy  van meg csinálva

akkor  meg szolom érte ordítok érte  mért nem

tette  úgy ahogy  kértem ez  se szép  dolog

másik embertől mert közösen azt mondja gyere

be segítek neked sokall jobban fog az embernek

esni az  segítek nem ordítok érte  magam

kényelmét nézni azt kel .pici pihenőből elveszem

és másiknak be segítek előbb végezzen nem

szolom  meg hogy végzete el dolgát .nem így kéne.

segíteni kel másikon .nem úgy  mint  egyszer

akinek mondjuk  nincsen valakinek kedve főzni

úgy  van vele rendel magam kényelmébe él úgy

van vele mértékkel eszik be osztom 2sere ebédi

adagot  kényelembe legyek .pedig főzés nagyon jó

dolog és  embernek jó dolog ha az ember saját

főz tét esi és az embernek jó esik mert idejét

rá áldozta kicsit pihenésből le mondott amit ő

nem bánta finomat esik ember .és munka után

jöhet bizonyos pihenés embernek .