Szerző: Lukács Sándor

Körülnézett szigorúan és újból elkiáltotta magát: Mindenki tegyen fel barna sapkát! A gyerekek hazaszaladtak és a legtöbbjük barna sapkásan tért vissza. De voltak, akik sárga sapkában jöttek. A Barnasapkás toporzékolt: Ellenségszagot érzek! A gyerekek ijedten néztek össze. A Barnasapkás a sárgákra mutatott: Vigyétek őket a zuhanyozóba! Akkor a Barnasapkás messzebbre nézett, és a távolban megpillantott egy vörössapkást. Újból elkiáltotta magát: Ellenségszagot érzek! Gyorsan kiküldött egy gyereket a másik homokozóba. A gyerek egy fa mögül figyelte a Vörössapkást.

A homokozóban gyerekek játszottak. Megállt felettük a Vörössapkás gyerek. Építek nektek egy csodaszép várat, akarjátok? Akarjuk. Jó akkor szerezzetek nekem pénzt, paripát, fegyvert! A gyerekek szereztek neki. Akkor a Vörössapkás beállt a homokozó közepére. Felült a lóra, a vállán lógott a puska, zsebe tele volt a begyűjtött pénzzel. Felkiáltott: Enyém a vár! Az egyik gyerek halkan megjegyezte: Dehogy testvér, a miénk! A Vörössapkás feldühödött, és kiadta a parancsot: Vigyétek a pincébe!

Körülnézett szigorúan, és újból elkiáltotta magát: Mindenki tegyen fel vörös sapkát! A gyerekek gyorsan hazaszaladtak, és a legtöbbjük vörös sapkában tért vissza. De voltak, akik fehér sapkában jöttek. A Vörössapkás toporzékolt: Ellenségszagot érzek! A gyerekek ijedten néztek össze. A Vörössapkás a fehérekre mutatott: Vigyétek a gúlákra! Akkor a Vörössapkás észrevette a fa mögött a barna sapkás fiút és így kiáltott: Ellenségszagot érzek. Ott egy barna sapkás. Fogjátok el! El is fogták.

Lett is ebből akkora háború, hogy csak no. A Barnasapkás fegyverbe szólította az összes fiúgyereket, aztán a paripáján megindult a vörössapkások ellen. Közben legázolta az összes útba eső homokozót, és kényszerítette az ottani fiúkat is a vörössapkások megtámadására. Ez volt a barna diktatúra. Csakhogy beállt a tél és fordult a kocka. A Vörössapkás is felült a lovára, és megindult az ő megszámlálhatatlan vörössapkásaival a Barnasapkás ellen. Tavaszra saját homokozójában verte halomra a Barnasapkást és csatlósait.

Útközben felszabadította az összes homokozót és kényszerítette a gyerekeket, hogy vörös nyakkendőt kössenek. Ez volt a vörös diktatúra. Volt egy gyerek, aki azt mondta, hogy ő jobban szereti a piros-fehér-zöld nyakkendőt. A Vörössapkás ki is tekerte a nyakát. Volt olyan is, aki azt mondta, hogy ő nem tesz fel semmilyen sapkát, és nem viszi a Vörössapkás után a puskát. A Vörössapkás paprikavörösen üvöltött: Vigyétek a pincébe! Alighogy elvitték, jött a második, a harmadik, hogy ő sem viszi a puskát, és hogy ő nem ilyen lovat akar. Ezek egyre többen és többen lettek, és a homokozó melletti bokorban boldogan éltek.

Történt aztán, hogy a Vörössapkásnak is leáldozott a napja. Elfogyott alóla a pénz, paripa fegyver. Át is vették a hatalmat azok, akiknek volt sok pénzük, paripájuk, fegyverük. És volt nekik a barna- és vörössapkásoknál is ravaszabb rendszerük: úgy hívták, hogy több-párti demokrácia. Csillagos lobogóba csomagolva el is küldték azt a felszabadult homokozókba. Azok mind ujjongva fogadták, mert ugye ennél jobb rendszer nincsen!

Egy egészen kis homokozóban is nagyon megváltozott az élet. A gyerekek fellélegeztek, és összeültek, hogy most már ők szabják meg, hogy mit játszanak, hogyan játszanak, milyen sapkában járnak. Csakhogy a csillagos lobogó tartalmával nem számoltak. Mert bizony akkor valami különös dolog történt.

Négy gyerek, aki véletlenül a fején felejtette régi sapkáját, a közeli WC-be sietett. Ott megegyeztek, hogy mind nemzeti színben fog tündökölni, és ők megváltják a kis homokozót. Közben mindegyik arra gondolt, hogy egy választás nevű csellel bevonják az összes gyereket abba a játékba, aminek az a célja, hogy megnyerjék maguknak a pénzt, paripát, fegyvert.

Mind a négy gyerek kicserélte a sapkáját. A Vörössapkás begyűrte az ingébe a vörös sapkát, és kitűzött a mellére egy piros-fehér-zöld kokárdát. A Sárgasapkás is begyűrte a nadrágjába a sárga sapkáját, és ő is kitűzött a mellére egy piros-fehér-zöld kokárdát. A Fehérsapkás begyűrte a zsebébe a fehér sapkát és kitűzött a mellére egy piros-fehér-zöld kokárdát. A Barnasapkás is előkerült, ő is eltűntette a barna sapkát a bakancsában, és kitűzött a mellére egy óriási nemzeti kokárdát. Aztán a WC-ből mind a négyen a homokozó gyerekek elé álltak. Így szólt az egyik: Építek nektek egy csodaszép várat, akarjátok? S a másik: Építek nektek egy csodaszép várat, akarjátok? S a harmadik: Építek nektek egy csodaszép várat, akarjátok? S a negyedik is: Építek nektek egy csodaszép várat, akarjátok?

A gyerekek kapkodták a fejüket és ugráltak: Akarjuk, akarjuk, akarjuk, akarjuk – hangzott a kiáltás. Akkor – mondta az első – szavazzátok meg nekem a pénzt, paripát, fegyvert! Nem – mondta a második – szavazzátok meg nekem a pénzt, paripát fegyvert! Nem – mondta a harmadik – szavazzátok meg nekem a pénzt, paripát, fegyvert! Nem – mondta a negyedik – nekem szavazzátok meg a pénzt, paripát, fegyvert!

A gyerekek szája tátva maradt, bambán néztek egymásra, mikor az egyik elkiáltotta magát: Nézzétek, ennek az inge alatt vörös sapka van! A másik is kiáltott: Nézzétek, ennek a nadrágjában sárga sapka van! A harmadik is kiáltott: Nézzétek, ennek a zsebében fehér sapka van! A negyedik is kiáltott: Nézzétek, ennek a bakancsából barna sapka lóg ki!

Mire mind a négyen kokárdás mellükre tették a kezüket, magasba emelték két ujjukat és együtt szavalták: Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában, hiszek Magyarország feltámadásában!

És akkor egymás ellen ordítottak – a négyek. Mind ugyanazt mondta: Akarjátok Magyarország feltámadását? Akkor rám szavazzatok! Bűnös, aki nem szavaz (rám)! Szavazzatok! A gyerekek közt meghasonlás támadt. Az egyik vörös párti bokán rúgta a fehéret, a fehér a barnát, a barna a sárgát. Rövidesen az összes gyerek fogta a bokáját, kivéve néhányat. Ők a homokozó melletti bokorban ültek és nézték a „csodálatos” emberi színjátékot, az Ember komédiáját. Ők tudták, hogy nekik mi a dolguk a kis és nagy homokozóban, hogy mi az ő egyéni felelősségük, a lelkiismeretük szava.

De mintha ott sem lett volna egyetértés. A csillagos lobogóba csomagolt csali bevált. Az egyik gyereknek eszébe jutott, hogy a fehéreket és a sárgákat bántották a vörösök és barnák, talán őket kellene választani. Mások meg azt mondták, ezek mind piros-fehér-zöldek, és már nem vörösek és barnák. Ismét mások azt kiabálták, hogy ezek hisznek a hazában, ezek hisznek a föltámadásban. Az egyik gyerek a bokorból gyorsan a homokozó közepére tett egy szemetes kukát, amiből kiöntötte a szemetet és felkiáltott: Szavazzunk!

Csakhogy kire? És mire? Egyik így, a másik úgy magyarázta, hogy az ő lelkiismerete, meg a kisebb rossz, meg a nagyobb rossz, meg bűnös, aki nem szavaz. Lett is akkora felbolydulás, hogy csak úgy zengett a bokor. Úgy tűnt, mintha mindenki elfelejtette volna, hogy a csillagos lobogó csalija milyen veszélyes; és hogy nekik egyes-egyedül mi a dolguk.

És akkor a bokorból a kuka után futott egy ici-pici kisgyerek, hogy kidobja a csokis papírját. Közben azt kérdezte: Építsek nektek egy csodaszép várat? Meg sem várta a választ, kis kezeivel lapátolni kezdte a homokot. Nem volt nála sem pénz, sem paripa, sem fegyver.

És akkor csoda történt. Az égből szózat hallatszott, ami imígyen szólt: Ha nem lesztek olyanok, mint ez a gyermek, nem mentek be az Isten Országába… Az én országom nem evilágból való… Ti építsétek az Isten Országát és hirdessétek annak igazságát, a többi mindet hozzá kapjátok…

hányszor ember lelki ismertébe kéne csinálni

dolgokat mondjuk olyan betegeket felkeresni

életünkbe aki igen csak rászorulna életbe,  de

mi úgy vagyunk vele lehet ugyan már rá érünk

elkezdjük halazgatni  azt  úgy  mondva  beteg

felkeresést ami  igen csak  nagy  gond egy darabig

meg  tudja  csinálni  halasztja  épen dolga van

azért halasztja el  azt bizonyos beteg felkeresést

de ez   tényleg dolga azért  halasztotta beteg

felkereset  ez egy lelki  ismertes meg mondta ezért

nem  tudott téged  felkeresni amikor beteg voltál

életbe az aki beteg otthon mondjuk  hamar  

kifárad úgy van így ezzel nem útnak beteget 

felkeresni  ő  vele is baj  lehet azért nem indul

útnak ő is lelki ismertes   de érdeklődik iránta

ez egy lelki  ismertes  hallgat lelki ismertére

mit van az beteg na ez lelki ismertes ember

ilyet lépet  beteg   társa  felé hány olyan van

beteg ember  társa  életbe  nem lép egy lépést

se úgy   van vele el hallgatja azt  bizonyos hangot

lelkéből úgy van vele  nem  megy  mondja ő  az

illető is cserbe  hagyott  mindig amikor kértek tőle

valamit én minek megyek őt  fel keresni amikor

én hozzám ilyen volt  azért kelet  volna neked

jónak leni felé fel keresni amikor beteg volt

ember így  illő

Most még csak az Úr látja őket és Ő dolgozik a Szentlelkével a lelkükben, hogy a hit megszülessen, erősödjön, teremjen. Mert Ő nem akar ám a feltámadással elmenni innen, nem azért támadt fel, hogy elhagyja ezt a világot örökre, nem azért testesült meg, hanem azért, hogy velünk maradjon. S azért nézi a hitünket, mert a hitünkön keresztül nyílik mindegyikünk lelkében egy új világ, amelyet Ő betölt, amelyen keresztül Ő jelen van. „Íme, én veletek vagyok minden nap a világ végezetéig.”

A hitünkön keresztül nyílik ez a világ, és tágul és erősödik, és rajtunk keresztül akar az Úr Jézus továbbra itt maradni, körüljárni, jót tenni, hívni mindenkit az Atyához, hirdetni az örömhírt, amely itt a húsvét hajnalon lett teljes. Igazi öröm, hogy legyőzte a halált – mint az a csodálatos húsvéti szekvencia is mondja: „Élet és halál párbajban, összecsapott nagy harcban. Élet holt vezére trónol élve.”

Hihetetlen jelentőségű az egész emberiségnek ez a húsvéti titok. A halál és a feltámadás titka.

Valahogy ahhoz hasonlítanám, ahogy itt a Földön az első élő sejt létrejött. Ha akkor tudata lett volna ennek a Földnek, látta volna, hogy mi történik ezen a kis sejten keresztül: hogy az ő egész anyaga elindul fölfelé, a sejten át az életbe torkollik, és az élet ki fog bontakozni, és eljut egészen Istenig, a feltámadt Krisztus testébe.

Vagy ahhoz hasonlítanám ezt a húsvéti napot, ahogy az első ember megjelenik itt a Földön, fölvillan a tudata, észreveszi, kitágul a tudatának birodalma is, önmaga felé tud fordulni. Nemcsak van, nemcsak érez, hanem tudja, hogy van, tudja, hogy él. És a gondolat elindul benne, és föltárul ez a világ, amely eddig csak volt, most „gondolva is van”, „tudva is van” ez a világ, ahogy Isten akarta az emberben. Belezúdul ez a világ az emberi gondolatba, az emberi megismerésbe, az emberi tudásba. És akkor megy majd tovább, emelkedik vissza Istenhez.

Valami hasonló, de még végtelenül nagyobb jelentőségű ez a húsvét. Az Úr Jézus nézi, érzi, Benne van az új világ. Benne érkezett meg az Atyához a teremtés. Az Ő testében, vérében új világ nyílt. Föltámadott testében az első beérkezett az Atyához, a Szentháromság körébe.

Nézi testvéreit, minket, hogyan áll bennünk a föltámadás ügye. Mert Ő már a keresztséggel belénk oltotta azt az életet, azt az új életet, amely Benne ott rejlik: a húsvéti titkot. Még meg kell halnunk, még nekünk is össze kell csapni a halállal.
És meg kell mérkőzzön az élet is bennünk a halállal. És kell, hogy győzzön! De tudja, hogy amint Ő győzött, úgy mi is győzni fogunk a hitnek az erejében.

Mert a mi oldalunkról nézve a hittel csodálatos erők ébredeznek bennünk. Ahogy az a hit megfogant, elültetődött bennünk, nőtt, erősödött, úgy bontakozott ki a hitből a legszebb erő, az öröm. A hallatlan öröm, hogy nem vagyunk bezárva itt a Földön, hanem kinyílt ez a teremtett világ, mint egy bimbó, mint egy rózsa, ki az Isten felé és illatot küld az örök életbe már, az élet illatát. Az öröm jár együtt a hittel. És különböző erők, a remény, hogy mi is odaérünk, és a szeretet, és ennek a háromnak az erejében emelkednek belőlünk a gondolatok, a szavak, az ima az Istenhez, hogy: „Atyánk!” És a Fiúhoz, hogy: „Urunk, Testvérünk!” És a Szentlélekhez, hogy: „Jöjj, töltsd be híveid szívét!” És emelkedik lelkünkből – mint ahogy az Úr Jézus megjövendölte – hogy akik hisznek Benne, azokban az Örök Életre szökellő forrás fog fakadni. Ez a forrás elindul és minden nap termi a cselekedeteket. Termi a szeretet gyümölcseit.

Ezt erősíti az Úr Jézus bennünk. Minden nap itt áll Ő a sírnál, ahogy az asszonyokat nézhette, az övéit nézhette, itt áll Ő, és néz bennünket és megjelenik köztünk az Eucharisztiában. És együtt – Ő és mi együtt – járjuk tovább az utat, amit Ő bejárt. Segít, hogy mi is ott legyünk, ahol Ő. „Atyám! Azt akarom, hogy ahol én vagyok, ott legyenek ők is.”

Ez az Igéje Istennek ma, az olvasmányokból. Ezt az Igét hordjuk magunkban, bontakoztassuk tovább.

Hogy mi volt a sorsa eddig bennünk Isten Igéjének és a hitnek, és mindannak, amit az Úr Jézus belénk ültetett? Csak Isten tudja és mi magunk, ha befelé nézünk, az életünkbe. Hogy milyen viharokon, küzdelmeken, fagyon és melegen és napsütésen kellett átmenni annak a belénk ültetett Igének. De itt van. Valamilyen állapotban itt van.

Kérjük a minket néző feltámadt üdvözítőt, hogy erősítse ezt az ültetést, erősítse Szent Lelkével ezt a húsvéti hitet, hogy mi is győzzünk, nemcsak a testi halálon, hanem győzzünk a bűneinken, a tökéletlenségeinken, az önzésünkön, a szeretetlenségünkön, mert ki kell lépni nekünk is az önzésünkből, meg kell halni magunknak az önzésünknek, hogy tudjunk szeretni és tudjunk Neki élni. Kérjük, vigyázzon a bennünk elültetett életre, segítse azt kegyelmeivel, szentségeivel termésre és kibontakozásra, a végső föltámadásra.

Isten így viselkedik a bűnössel szemben. A farizeusok azt tanították, hogy a megtérőket Isten már elfogadja, a prófétáknál is az áll, hogy nem akarja a bűnös halálát – de ameddig meg nem tér, addig Isten gyűlöli a bűnöst. Az Úr Jézus pedig épp azt mutatja meg, hogy még a megtalálás – a megtalálás a megtérés – előtt már megy Isten a bűnösök után. Már akkor szereti őket. És a megtalálás pillanata! Mennyi gondot, mennyi utánjárást, mennyi figyelmet igényelt a megtalálás! Ez tulajdonképpen kölcsönös egymásra találás: maga a megtérés. Ez nagyon nagy pillanat!

A szentgyónásainknak is ilyennek kellene lenniük: igazi bűnbánatnak, megtérésnek – és egymásra találásnak. Új és új egymásra találásnak Istennel.

Az Ószövetségben azt tartották, hogy két ember tanúságát már el kell fogadni. Az Úr Jézus is kétszer, két példabeszédben bontja ki Isten bűnösök iránti szeretetét. A zsidóknál nem az asszonyok kezelték a pénzt. A pénz a férfiaknál volt, ők is vásároltak be. Tehát nagy eset volt, ha egy asszonynak volt egy drachmája: az egy munkás egynapi bére. És ez az asszony éppen ezt vesztette el! Nagy gonddal kisöpört, kitakarított mindent: Isten is ilyen nagy gonddal van irántunk. Ritka, drága tulajdonának tekint bennünket – hiszen a gyönyörű szép álma valósulhat meg bennünk. És Isten megtalál. Az ember elveszett, eltávolodott Istentől, messze vidékre ment – és most megtalálják. Ez akkora öröm, hogy nem fér se a pásztorba, se az asszonyba. Összehívja a barátait, mondja fűnek-fának, hogy elvesztettem, de meglett. Ez a nagy öröm van Istenben is: nagyobb, mint az összes többin, akik már megvannak. Bár mi is tudnánk így örülni egy megtérő bűnösnek! Bár mi is át tudnánk venni Istentől ezt a kereső magatartást a bűnösökkel, meg nem tértekkel szemben! És bár átéreznénk annak a boldogságát, hogy mi magunk is megtaláltak vagyunk – és megtaláltuk Istent!

A harmadik példabeszéd azt mutatja meg, hogy mi zajlik a bűnösben – hogy feleljen a farizeusoknak: ez együtt eszik és iszik a bűnösökkel… Ez a történet csodálatos! Az Isten szemével nézett ember! Az örökség kikérése, a távolodás, a messzeség, az álom, az elképzelés, a hamis kép, hogy majd messze, ott lesz az ő boldogsága… És megy ellenállhatatlanul, ameddig csak meg nem tapasztalja, hogy valójában mi van ott messze. Ez a gyerekek magatartása: mennek, mennek az orruk után, viszi őket a kíváncsiság. Így látja Isten a bűnöst.

És aztán a fordulat: a megtérés. Nekünk is a gyónásainkban mindig ezt a fordulatot kell megélni, akkor igazi a bűnbánatunk. És akkor Isten is, mihelyt észreveszi ezt a fordulatot – amelyet az ő hiánya idézett elő bennünk, az éhínség –, már közeledik ő is. Hogy a találkozás létrejöjjön.

És ez a találkozás elválaszthatatlan a lakomától. A lakoma minden jónak és szépnek az összefoglalása. Az ünnepi ruha a megkülönböztetett vendégnek jár. A pecsétgyűrű visszaadta a rendelkezési jogot a fiúnak mint fiúnak. A saru a méltóságot.

És különös, hogy Istennek kell megvédeni az emberrel szemben ezt az eljárást. A szent Istennek – akitől távol van minden bűn – kell védekezni a bűnös emberrel szemben, hogy a másik bűnöst le ne nézze.

Az első keresztényeknél is létezett ez a probléma: fogadjátok be a bűnösöket mint testvért. Megint csak nekünk szól: tűnjön el belőlünk a bűnösökkel szemben az idősebb fiú, az ószövetségi ember tartózkodása. Az Ószövetségben a törvény azzal akarta megvédeni a népet, hogy „irtsd ki a népből”. Így akarta a népet egységben tartani, egyisten-hitben tartani.

Önkényesen próbál az ember úgy boldogulni, hogy azt hiszi, boldogulása az Isten törvényén túl van: ha azt áttöri, ott vár rá a boldogság. Lesztek, mint az Isten…

Azt hiszem, mivel mind emberek vagyunk, valamilyen formában, mind belekóstoltunk a sötétségnek ebbe a titokzatos birodalmába a bűneinkkel. Mindnyájan megkóstoltuk, hogy micsoda szörnyű valami rejtőzködik itten, micsoda keserű. Hogy az élet értelmét mérgezi, ami ott rejlik a bűn mögött. Az értelmetlenség, a sötétség, az elmagányosodás.

Krisztus Király ünnepén azt ünnepeljük, hogy a sötétség országába belépett Krisztus, az Isten Fia. Elküldte az Atya egyszülött Fiát. Aki olyasmit művelt, amit egy király sem. Egyedül, fegyvertelenül behatolt az ellenséges világ közepébe. És ott maga vívja ki a győzelmet, kezdi meghódítani a világot. Ehhez hasonlíthatjuk azt, amit Krisztus Király művelt a teremtésben, amelyet az ember elsötétített a bűneivel.

Leírhatatlan, nagyszerű, amit a mi Urunk, Jézus Krisztus művelt. És tette mindezt csodálatos egyszerűséggel, alázattal, amit ismerünk az evangéliumból. Elment a kereszthalálig, a Golgotáig. A trónját így állította föl, onnan uralkodik.

A teremtésen belül Jézus Krisztusnak prófétai, királyi és főpapi méltósága van. Az ősi, régi, emberi hagyományban mindhárom szerepet a király töltötte be. A király mutatta be a népéért az áldozatot, a király volt, aki megkérdezte Istent az akaratáról: fölment a torony harmadik vagy negyedik szintjére – ott volt a kis szentély –, hogy megtudja Isten akaratát.

Isten háza és a mennyország kapuja: a kapu a torony alján volt, ott hirdette ki a népnek, hogy mit akar az Isten.
Az Úr Jézus királyságában is, hogy a teremtésbe belépett, szerepel mind a három. Szorosan kapcsolódik a királyságához.

A prófétai tisztje szerint hirdeti meg Isten országát és a kibékülést Isten és az emberiség között. Az evangéliumot, az örömhírt meghirdeti.

Főpapként a legnagyobb tiszteletet tanúsítja Isten iránt az egész emberiség nevében; és dicsérő, magasztaló, engesztelő, könyörgő áldozatot mutat be.

Királyként pedig uralkodik mindenen. Legyőzi a bűnt, legyőzi az ellenséget, a sötétséget. Föltámadásával megmutatja, hogy a győzelem mit jelent mindnyájunknak.

De mikor a teremtés által sokasodva, a sok-sok kis megcsillanó változat megjelenik, egyszerre a problémák is megjelennek. Mert mihelyt többen vagyunk, akkor már megjelenik a különbözőség, az ütközés, a változás; minden létező a maga külön útját kezdi járni, mindegyikünknek más a gondolata, más az ízlése, érzése, célja, erőviszonyai, ahol a belátás szintjén áll, az mind más és más: és adódik a probléma.

Megéljük a családban, mi történik, ha a szülők nincsenek otthon, csak a négy-öt gyerek. Ha elszabadul a gyerekekben a sokaság ösztöne, akkor csatatérré változik minden. Az emberiségen belül is időnként elszabadul a sokaság törvénye, és akkor a sokaság problémájának borzalmas csatatere lesz egy világháború. Mindenki egymásnak megy; és a legborzasztóbb, mikor a gyűlölet szabadul el. Foggal, körömmel, minden eszközzel a tudásnak azon a szintjén, ahol vagyunk, egymásnak megy az emberiség.

A sokaság problémája ott lappang a mi korunkban is. Pedig létkérdés: meg kell oldani az egység kérdését. Ha Isten igéjére figyelünk: a sokasággá vált emberiség életében igazi probléma a sokaságból akkor lett, mikor az ember meglett, de Isten szavára nem figyelt, nem hallgatott, nem engedelmeskedett neki. Ősszüleink elnéztek fölötte, hogy mit mondott nekik Isten. Már ketten voltak. És rendkívül finoman érzékelteti a Szentírás: a kettő már sok. Már kettőnek is eltér a véleményük Istenétől. És ha nem figyelnek, hogy mit mond Isten, akiben még egyek vagyunk, akkor szétszakadunk és egymásnak ütközünk. Isten szétszórt gyermekei lettünk. Igen. Ez titok: Isten ezt is beletervezte a teremtésbe.

Amikor a Szentírás bemutatja, miért van így szétszórva az emberiség – az engedetlenség miatt, nem hallgattunk Isten szavára, az örök Igére, akiben minden teremtve van –, akkor lassan kezdi odavinni a Szentírás a figyelmünket, hogy Isten Igéje végre megjelent. Itt beszél az evangéliumban, s figyelnek Rá mind.

Aztán később persze bekövetkezik a változás: eszébe jut valakinek, hogy „ez csak egy ács fia, hogy beszél ez?!” És megsértődnek, és egyszerre csatatér lesz az egész, egyszerre szétválnak. Ütközés, veszekedés, kitaszítása az örök Igének.

A Szentírás viszont megmutatja, hogy Isten elküldte már a közénk az Ő örök Igéjét. Ő az egység titka: Jézus. Akin az Isten lelke nyugszik, és ebben a Lélekben érkezik az örök Isten Ige Igéje, hogy örömhírt vigyen Isten szétszórt gyermekeinek.

Hogy hallottuk az első olvasmány végén? Isten öröme a mi erősségünk. Örömhírt vigyen: szabadulást minden sebtől, haragtól, gyűlölettől, ösztönös erőtől, ami ráz, mar, tép bennünket. Szabadulást a foglyoknak. Látást a vakoknak. És minden problémánkra megoldást.

Az Úr Jézushoz kapcsolódik ez. Benne kaptuk meg azt a természetfölötti, az emberi teremtett világon túli, titkot, Isten egységének a titkát, hogy az átjárjon bennünket – noha sokaság vagyunk.

A hindu gondolkodók is látják, hogy minden probléma a sokaságból ered. Azt gondolják, hogy az volt valami eredeti ősbűn, hogy sokan lettünk és kiszakadtunk az Isten egységéből. Ez téves fölfogás. Nem látják, hogy a művészben hiába egy még a látás, ha nem kap külön létet a sokaság, nem válik valósággá. Tehát nem az a baj, hogy Isten tökéletes örök egységéből kilépett a teremtésbe a világ, hanem az Isten iránti engedetlenség a baj.

És az Úr Jézus, az örök Ige elhozta a megoldást: rá hallgassunk, és akkor rendeződünk. Elhozta Isten országának a javait, igazságát, békéjét, szeretetét. Elhozta a kegyelmet, a bűnök bocsánatának titkát. Egy titokzatos testté tett bennünket. A sokaság ellenére eggyé.

Itt a mi föladatunk, mindnyájunk föladata: hallgatni Isten Igéjét. Figyelni Isten szavára. Figyelni Jézusra, Akiben Isten ki van már mondva. Belépni ebbe a közösségbe, ebbe az Isteni közösségbe.

Hatalmat adott nekünk, hogy Isten gyermekei legyünk. Amikor a gyermekek összevesznek, akkor ellenséggé válnak. Az emberiség is összegabalyodik ellenséggé. De itt a hatalom. Isten Egyszülötte elhozta, hogy gyermekekké váljunk. És, ha igazán gyermekekké válunk, akkor megtaláljuk Istennel is az egységet. De ez minden nap föladat: a súrlódásokat, ütközéseket, éles, bántó szavakat, az indulatok összecsattanását, összegabalyodását kikerülni.

És ez a gyermekeknek a hatalma. A szeretet erejében, a Szentlélek erejében. Ezért könyörgünk: hogy gyermekekké váljunk, hogy fölszabaduljon köztünk a gyermekség hatalma, amit kaptunk. És úgy tanúskodjunk ugyanarról az Atyáról és egy Fiáról és egy Szentlelkéről. És ne szégyenére, hanem dicsőségére váljunk a Szentháromság egy Istennek.

Ugye: szívből szakad föl ezen a szentmisén belőlünk a könyörgés, hogy mindnyájan egy legyünk? De látjuk a föladatot is: nem pottyan az égből az egység ajándéka, hanem mindnyájunk közreműködésével születhet csak meg. Ha a Szentlélek ereje rávezet bennünket. Ezt kérjük mindnyájan. 

Egy oszlop tetején, magasan a város fölött állt a Boldog Herceg szobra. Tetőtől talpig arany borította, vékony, finom levelekben, két ragyogó zafír volt a szeme, s hatalmas rubin piroslott a kardja markolatán.

Nemhiába csodálta mindenki.

– Legalább olyan szép, mint egy szélkakas – jegyezte meg az egyik városi tanácsos, aki szerette volna, ha híre megy művészi ízlésének –, csakhogy nincs annyi haszna – tette hozzá, nehogy az emberek még azt higgyék, hiányzik belőle a gyakorlati érzék, mert az aztán nem hiányzott.

– Bár olyan lennél, mint a Boldog Herceg! – sóhajtott fel a józan anya, mert kisfia nyafogott, hogy hozza le neki a csillagokat. – A Boldog Hercegnek még álmában sem jut eszébe, hogy nyafogjon valamiért.

– Örülök, hogy akad legalább egy lény a világon, aki tökéletesen boldog – dünnyögte a csalódott férfi, amint a csodálatos szobrot bámulta.

– Olyan, mint egy angyal – mondták az árva gyerekek, amikor kiléptek a székesegyházból ragyogó skarlátvörös kabátban és tiszta, fehér kötényben.

– Honnan tudjátok? – kérdezte a számtantanár. – Sose láttatok angyalt.

– Dehogynem, álmunkban – válaszolták a gyerekek, és a számtantanár összeráncolta a homlokát, és nagyon szigorú arcot vágott, mert nem helyeselte, ha a gyerekek álmodnak.

Egy éjszaka elszállt a város fölött egy kis fecske. Társai már hat hete útnak indultak Egyiptomba, de ő hátramaradt, mert szerelemes volt a legszebb nádszálba. Még a kora tavaszon ismerkedett meg vele, amint egy nagy, sárga pillét kergetett a folyó mentén, és a nádszál karcsú alakja úgy elbűvölte, hogy megállt és megszólította:

– Szeresselek? – kérdezte a fecske, mert kedvelte az egyenes beszédet, mire a nádszál mélyen meghajolt. Így aztán a fecske újra meg újra körülrepülte a nádszálat, a szárnya meg-megérintette és ezüstösen fodrozta a vizet. Ez volt a vallomása, és így udvarolt egész nyáron át.

– Micsoda nevetséges kapcsolat – csivitelte a többi fecske –, nincs a menyasszonynak pénze, és túlságos sok a rokona. – És csakugyan, a folyót szinte elborította a nád. Azután beköszöntött az ősz, és a fecskék elrepültek. Távozásuk után a kis fecske nagyon egyedül maradt, és unni kezdte kedvesét.

– Örökké csak hallgat – mondta –, és félek, hogy ingatag természet, mert szüntelenül kacérkodik a széllel. – És valóban, a nádszál a legkisebb szélre is a lehető legkecsesebben hajladozott. – Elismerem ugyan, hogy otthon ülő teremtés – folytatta a fecske –, én viszont szeretek utazni, szeressen hát utazni a feleségem is! – Eljössz-e velem? – kérdezte végül a nádszáltól; de az csak a fejét rázta, annyira ragaszkodott az otthonához. – Hitegettél csak! – kiáltotta a fecske. – Indulok a piramisokhoz. Isten veled! – És elrepült.

Szállt, szállt egész nap, és estére megérkezett a városba.

– Hol töltsem az éjszakát? – kérdezte. – Remélem, felkészültek a fogadásomra.

Ekkor megpillantotta a szobrot az oszlop tetején.

– Itt fogok megszállni – kiáltott fel –, pompás ez a hely, járja a friss levegő is! – És leereszkedett, egyenesen a Boldog Herceg lába elé. – Arany a hálószobám – mondta magának halkan, amint körülpillantott, és aludni készült; de alig dugta a fejecskéjét a szárnya alá, rápottyant egy nagy vízcsepp. – Milyen különös! – kiáltott fel. – Egyetlen felhő sincs az égen, tisztán ragyognak a csillagok, és mégis esik. Bizony szörnyű az éghajlat itt Észak-Európában. A nádszál ugyan szerette az esőt, de csak puszta önzésből.

Akkor ismét ráhullott egy csepp.

– Mi haszna van egy ilyen szobornak, ha még az esőtől sem véd meg? – kérdezte. – Keresnem kell egy jó, fedeles kéményt. – És elhatározta, hogy továbbszáll.

De mielőtt szétnyitotta volna szárnyait, ráhullott a harmadik csepp. Ekkor felnézett és látta – de jaj, mit is látott?

A Boldog Herceg szeme könnyben úszott, és a könnyek végigcsorogtak aranyorcáján. És a holdfényben olyan gyönyörű volt az arca, hogy a kis fecskét elöntötte a szánalom.

– Ki vagy te? – kérdezte.

– Én vagyok a Boldog Herceg.

– Miért sírsz akkor? – kérdezte a fecske. – Teljesen átáztattak a könnyeid.

– Míg éltem, és emberi szívem volt – felelte a szobor –, azt se tudtam, mi a könny, mert a Gondtalanság Palotájában laktam, ahova nem léphet be a Szomorúság. Nappal a kertben játszottam társaimmal, este pedig a Nagy Teremben én nyitottam meg a táncot. A kertet magas fal vette körül, de nekem eszembe se jutott megkérdezni, hogy mi van a falon túl, olyan szép volt odabent minden. Az udvaroncaim Boldog Hercegnek neveztek, és én csakugyan boldog voltam, ha a gyönyör boldogság. Így éltem, és így haltam meg. És most, hogy holt vagyok, ide állítottak, olyan magasra, hogy látnom kell a város minden szörnyűségét és nyomorúságát, és bár a szívem ólomból van, mást sem csinálok, csak sírok.

„Úgy, hát belül nem is arany?” – jegyezte meg magában a fecske. De udvariasabb volt annál, semhogy kimondjon egy ilyen személyes természetű megjegyzést.

– Messze innen – folytatta mély, zengő hangon a szobor –, jó messze, valamelyik kis utcában áll egy szomorú házacska. Ablaka éppen nyitva, és én egy asszonyt látok odabent, amint az asztal mellett ül. Arca keskeny és megviselt, keze durva és vörös, telis-tele tűszúrással, mert az asszony varrónő. Golgotavirágokat hímez éppen egy atlaszruhára, amelyet a királyné legkedvesebb udvarhölgye visel majd a legközelebbi udvari bálon. A szoba sarkában, az ágyon betegen fekszik a kisfia. Lázas, és narancsot kér. De az édesanyja nem tud mást adni neki, csak vizet, s így a kisfiú sír. Fecském, fecském, kicsi fecském, nem vinnéd-e el neki a rubint a kardom markolatáról? Lábamat ehhez a talapzathoz erősítették, magam nem tudok mozdulni.

– Engem várnak már Egyiptomban – mondta a fecske. – Társaim föl-le cikáznak a Nílus fölött, és beszélgetnek a nagy lótuszvirágokkal. Hamarosan elpihennek a nagy király piramisában. Ott fekszik a király is festett koporsóban. Sárga vászonba burkolták, és bebalzsamozták fűszerekkel. A nyakában halványzöld jadelánc van, és a keze, mint a száraz levél.

– Fecském, fecském, kicsi fecském – mondta a Herceg –, várhatnál-e még egy éjszakát, lennél-e a követem? A kisfiú olyan szomjas, és az édesanyja olyan szomorú.

– Ha meggondolom, én nem is szeretem a fiúkat – felelte a fecske. – Múlt nyáron, amikor a folyó mellett tanyáztam, volt ott két durva kölyök, a molnár fiai, akik unos-untalan kővel hajigáltak. Persze, nem találtak el, mi fecskék sebesebben repülünk annál, és az én famíliám különösen híres a gyorsaságáról, hanem azért ez tiszteletlenség volt.

De a Boldog Herceg úgy elszomorodott, hogy a kis fecske megsajnálta.

– Bár nagyon hideg van – mondta –, egy éjszakára mégis maradok, és a követed leszek.

– Köszönöm kicsi fecske – mondta a Herceg.

Így aztán a fecske kicsípte a nagy rubint a Herceg kardjából, és a csőrébe fogva, a tetők fölé emelkedett.

Elszállt a székesegyház tornya mellett, ahol az angyalok fehér márványszobrai állnak. Elsuhant a palota fölött, és hallotta a tánc dobogását. Egy szép fiatal lány épp akkor lépett ki az erkélyre szerelmesével.

– Milyen csodálatosak a csillagok – mondta a férfi –, és milyen csodálatos a szerelem hatalma!

– Remélem, hogy idejében elkészül a ruhám az udvari bálra – felelte a lány –, golgotavirág-hímzést rendeltem rá, de a varrónők olyan lusták.

A fecske átsuhant a folyó felett, és látta a hajóárbocokon lengő lámpásokat. Elszállt a gettó fölött, és látta, amint az alkudozó öreg zsidók rézserpenyőben méregetik a pénzt. Végül elérkezett ahhoz a szomorú házhoz, és benézett. A kisfiú lázasan köhögött az ágyban, anyját pedig a fáradságtól elnyomta az álom. Beröpült hát a szobába, és letette az asztalra, az asszony gyűszűje mellé a nagy rubint. Aztán gyengéden körülrepülte az ágyat, és szárnyával legyezgette a kisfiú homlokát.

– Milyen jó hűvös van – mondta a kisfiú –, most már meg fogok gyógyulni! – És édes álomba merült.

Akkor a fecske visszaszállt a Boldog Herceghez, és elmondta, mit végzett.

– Furcsa – jegyezte meg –, csöppet se fázom, pedig meglehetősen hideg van.

– Mert jót cselekedtél, azért – mondta a Herceg.

A kis fecske elgondolkozott ezen, s azután elaludt. A gondolkozás ugyanis mindig elálmosította.

Hajnalban elszállt a folyóhoz, és megfürdött.

– Milyen rendkívüli jelenség – mondta a madártan professzora, amikor áthaladt a hídon. – Fecske télen! – És hosszú levelet írt az esetről a helybeli újságnak. Nagy feltűnést keltett vele, mivel teletűzdelte olyan szavakkal, amelyeket senki sem értett.

– Ma este indulok Egyiptomba – mondta a fecske, és előre örült az elkövetkezőknek. Meglátogatta sorra a műemlékeket, és sokáig elüldögélt a templomtorony csúcsán.

Amerre csak megfordult, a verebek felcsiripeltek.

– Nicsak, egy előkelő idegen! – mondogatták egymásnak. S így aztán a fecske nagyon jól érezte magát.

Amikor felkelt a hold, visszarepült a Boldog Herceghez.

– Nem üzensz semmit Egyiptomba? – kiáltotta. – Nyomban indulok.

– Fecském, fecském, kicsi fecském – mondta a Herceg –, maradj velem még egy éjszakára.

– Várnak már Egyiptomban – felelte a fecske. – Társaim holnap továbbrepülnek a második vízeséshez. Víziló hűsöl ott a sás között, és hatalmas gránittrónuson ül Memnon isten. Egész álló éjszaka a csillagokat bámulja, s amikor a hajnalcsillag feltűnik az égen, kiszakad belőle az örömkiáltás, és aztán megint elnémul. Délben sárga oroszlánok járnak inni a vízpartra. Szemük zöld, mint a legzöldebb berill, és ordításuk túlharsogja a vízesés zuhogását.

– Fecském, fecském, kicsi fecském – mondta a Herceg –, messze-messze, a város túlsó szélén látok egy fiatalembert egy padlásszobában. Asztala tele van kéziratlapokkal, föléjük hajlik, és mellette, egy talpas pohárban hervadozó ibolyák. Haja barna és hullámos, az ajka piros, mint a gránátalma, a szeme nagy és álmodozó. A darabját szeretné befejezni a színházigazgató számára, de nem tud írni, mert nagyon fázik. Kandallójában nincsen tűz, és az éhség elgyengítette.

– Itt maradok még egy éjszakára – mondta a fecske, mert igazán jó szíve volt. – Vigyek neki is egy rubint?

– Sajnos, nincs több rubinom – mondta a Herceg –, nincs egyebem már, csak a két szemem. Ritka zafírból valók, ezer évvel ezelőtt hozták őket Indiából. Vájd ki az egyiket, s vidd el neki. Majd eladja az ékszerésznek, eleséget és tüzelőt vesz érte, és befejezi a darabját.

– Drága herceg – mondta a fecske –, én ezt nem tudom megtenni! – És sírva fakadt.

– Fecském, fecském, kicsi fecském – mondta a Herceg –, tedd, ahogy parancsoltam!

A fecske hát kivájta a herceg fél szemét, és repült a diákhoz a padlásszobába.

Nem is volt nehéz bejutnia, mert a háztetőn lyuk tátongott, s azon besurranhatott egyenest a szobába. A fiatalember éppen tenyerébe temette az arcát, s meg sem hallotta a szárnyak suhogását; de amikor feltekintett, ott találta a gyönyörű zafírt a hervadt ibolyákon.

– Mégiscsak megbecsülnek – kiáltott fel –, ezt valamelyik tisztelőm küldte! Most már befejezhetem a darabomat! – És sugárzott a boldogságtól.

Másnap a fecske elrepült a kikötőbe. Megült egy nagy hajóárboc csúcsán, és elnézte, hogyan emelik ki a tengerészek köteleken a hatalmas ládákat a hajó gyomrából.

– Húzd meg! – kiáltották, valahányszor egy-egy láda előbukkant.

– Megyek Egyiptomba! – kiáltotta a fecske, de senki sem törődött vele, s így aztán amikor felkelt a hold, visszaszállt a Boldog Herceghez.

– Búcsúzni jöttem – szólt fel hozzá.

hányszor  úgy   az ember életbe tűri  dolgokat

amíg  bírja  annak tűrésnek úgy  mondva van

határa mondjuk valaki életbe  másiknak olyan

dolgot  mondja amivel kicsit olyan fájdalmat

okoz  annak embernek  amivel rossz dologra

kéri ugye egy kicsikét ember ilyenkor  mérlegel

úgy hogy  amit szeretet volna  nem teszi őt

mondjuk azzal ember társamnak rosszat szeretet

volna  az  ember  meg hallgatta   milyen  rosszat

szeretet  volna úgy  volt  akkor  az ember mondott

eltűrte neki amit szeret  volna  mondjuk úgy  volt

vele életbe  ilyet  csináltál  mondjuk  nekem

rosszra  bíztál és  illetőnek eddig  volt türelme

mondja ő  eddig tűrt  a  felé ember felé ott hagyja

úgy  volt  akkor  ember felé elfogyott  az bizonyos

türelmem feléd old meg ahogy  tudod innentől

én türelmem véges  nem játszol türelmemmel

végig .hány  olyan is  van  ember  dolgozik

mondjuk  türelmesen  másik illető azt  nem

nézi  csak  bizonyos érdekét ő mennyit  tűr

a felé azzal foglalkozik  más türelme nem

érdekli  úgy van az  illető ami  nagy gond

előbb utóbb az ember kibukik másik türelmével

játszott  kibukott ott  nagy  baj

Ami pontosan be is következett. Egy évvel előbb, mint várta.

S ismét eltelt – azzal az ijesztő gyorsasággal, amely mindannyiunknak ismerős – jó néhány esztendő. Celestino atya már olyan vén volt, olyan elaggott, hogy reggelenként karjukban vitték a hívek a gyóntatószékig, este meg vissza, az odújába.

El kell-e most mesélnünk, töviről-hegyire, mint jelentkezett újra egy szép napon a papocska? S hogy megöregedett ő is, sápadtabb, szikkadtabb és görnyedtebb volt, mint valaha? S hogy még mindig ugyanaz a lelkifurdalás kínozta? Nem, erre nyilván semmi szükség.

– Szegény, szegény papocskám – üdvözölte őt szeretettel az agg remete -, itt vagy hát megint, hogy meggyónd a régi bűnödet, azt a bizonyos gőgöt?

– A lelkembe látsz, atyám.

– S most mivel hízelegnek neked az emberek? Gondolom, „őszentségé”-nek szólítanak immár.

– Így van, pontosan így – ismerte el a pap, a lehető legszenvedőbb hangon.

– S valahányszor így szólítanak, valamiféle kellemes érzés tölt el, öröm, már-már boldogság?

– Sajnos, sajnos. Meg tud-e vajon bocsájtani nékem az Isten?

Celestino atya csak somolygott magában. Meghatotta ez a kitartó naivság, csökönyös ártatlanság. Egy pillanatra elképzelte a szegény, alázatos, nem túl okos papocska sivár életét valami Isten háta mögötti parókián, a hegyekben, tompaeszű, rosszindulatú emberek között. Szomorú egyhangúságban telnek a napok, hónapok, évszakok, esztendők, ő mind mélabúsabb, környezete pedig mind kegyetlenebb. Monsignore… kegyelmes úr… eminenciás úr… most meg már őszentsége. Gátlástalanul űznek csúfot belőle immár, alpári, otromba tréfálkozásuk nem ismer határt. S lám, ő nem sértődik meg, sőt, a megszólítások, ezek a tündöklő, nagy szavak valamiféle gyermeki boldogsággal töltik el a szívét. Boldogok a lelki szegények, állapította meg magában végül a remete… Ego te absolvo.

Míg egy nap, halálát érezvén közeledni, a vénségesen vén Celestino atya életében először a maga számára kért valamit. Vigyék el Rómába valamiképpen. Mielőtt örökre lehunyja a szemét, szeretné látni, ha csak egy pillanatra is, a Szent Péter bazilikát, a Vatikánt, a Szentatyát.

Megtagadhatták-e a kérését? Hordágyra fektették, s elzarándokoltak vele a kereszténység fővárosába. S mivel Celestino órái immáron meg voltak számlálva, rögtön föl is cipelték a Vatikán lépesőin, s bevitték egy terembe, ahol máz vagy ezer zarándok tartózkodott. Itt lerakták egy sarokba, hadd várjon ő is.

Vár, vár Celestino atya, végre látja, hogy oszlik a tömeg, utat csinál, az óriás terem túlsó végiben kissé hajlott hátú, vékony fehér alak tűnt fel. A Pápa!

Hogy néz ki vajon? Milyen az arca? Celestino atya világéletében vaksi volt, akár a vakondok, s most kimondhatatlan borzalommal állapította meg, hogy otthon felejtette a szemüvegét.

De szerencsére közeledett a fehér alak, egyre nagyobb lett, míg végre ott állt előtte, igen, pontosan az ő hordágya előtt. Celestino megtörölte keze fejével könnyben úszó, rövidlátó szemét, s lassan felült. Ekkor megpillantotta a pápa arcát. És fölismerte.

– Ó, te vagy az, szegény papocskám, szegény, szegény kis papocskám! – kiáltotta az öreg, nem bírván úrrá lenni felindultságán.

S a Vatikán ódon fenséggel átitatott falai közt íme a következő jelenet játszódott le – először a történelemben: a Szentatya s egy Isten tudja, honnan idezarándokolt vénségesen vén, ismeretlen barát, egymás kezét fogva együtt zokogott.

Lukács a Boldogságos Szűz meg az apostolok tanításából ezeket kiragadja. Egészen kiemelkedik ez a felszólítás az egész részletből: Ne tévedezzetek! Az ember értelmének ad támpontot. Mert mi lenne, ha akár csak egy-egy részegyház magára volna hagyva! Például a magyar egyház: amikor megfélemlítik, amikor ránehezedik az állam hatalmas nyomása, és mindenféle divat hatása. Hogy el tudna az igazság útjáról térni!

Aztán más országokban: a missziós országokban. Afrika. Japán. Kína. Az Egyesült Államok technikai haladása mennyi hatással próbálja a keresztényeket a divat szerint elterelni az Úr Jézustól. Ne tévedezzetek!

Mi is érzékeljük: a napok apró-cseprő, kisebb-nagyobb dolga hogy elterelne a lényegestől, az Úr Jézustól, hogy bolyongjunk mindenfelé körös-körül. Nála kell kikötnünk! Ne tévedezzünk!

A másik, amit az Úr Jézus fölvillant: a félelmetes dolgok. A megfélemlítő, ami nem az értelmünket zavarja meg, hanem a félelmen keresztül kishitűségre, csüggetegségre visz bennünket: hallotok majd lázadásról, háborúkról, pestisről, járványról. Jelek lesznek az égen, mint Lukács korában, Jeruzsálem ostromát megelőzően a zsidó hagyomány mondja: egy kard alakú csillagkép volt egy esztendőn keresztül a város fölött. Egy üstökös állt ott, és láthatták. Jelezte az eseményeket.

Mink is minden eseményben, amiről hallunk, tudhatjuk: ezek jelei egy roppant nagy dolognak, az Úr Jézus végső eljövetelének, amely titokzatosan fog lezajlani. Ember azt elképzelni előre nem tudja.

És az akaratunk számára azt mondja: ne aggodalmaskodjatok előre, hogy majd mit hogy csináltok, mit mondotok! Én adok majd nektek szájat és bele bölcsességet. Milyen kijelentés ez az Úr Jézus részéről akkor! Ott áll Jeruzsálemben a szenvedése, kínszenvedése, a kereszthalála előtt, és a messze korba tekint előre… én majd adok nektek erőt és bölcsességet.

Tehát tudja azt, hogy Ő átfog minden időt. Ő ott lesz az övéi mellett. Ezt mondja nekünk is. De nem csak mondja: minden nap tapasztaljuk. Ad nekünk szájat és bele bölcsességet, hogy mit mondjunk, és mit gondoljunk. És ad a szívünkbe reményt és bele bátorságot, hogy hogy várjuk őt.

Mert a végén a harmadik, amit mond, ez: kitartó türelemben fogjátok megnyerni a lelketeket. Állhatatosságban. Az állhatatosság, a remény, a kitartás valamihez kapcsolódik. Olyan lelkület, ami valamibe kapaszkodik, és onnan merít erőt. Az Úr Jézus is arra gondol, hogy virrasszunk, hogy legyünk állhatatosak – mint a násznép! Mint a menyasszony: abba kapaszkodik, aki őt megkérte, aki őt már kiválasztotta, lefoglalta.

A mi türelmünk, állhatatosságunk is az Úr Jézusba kapaszkodik, aki eljön értünk megváltani bennünket. Milyen jó ezt minden nap megélni! Milyen jó, hogy a mi Urunk minden nap, titokzatosan, a szentmisében közeledik hozzánk! És a föltámadt állapotából a papot is szinte megragadja, fölragadja megdicsőült állapotába, és vele együtt hajtja végre ezt a csodát: a kenyér átlényegítését. Már isteni cselekvésbe ragad bennünket!

De a papon keresztül az Egyházát is összeköti a végső, örök idővel, ami elkezdődött már. Összeköti, összefoglalja és ezzel a közeledésével erőt ad nekünk arra, hogy kitartsunk, és semmi félre ne vigyen, és meg ne félemlítsen bennünket, hanem örvendezéssel várjuk az Ő napját.

Az Úr Jézus eljövetelét abban a korban tesszalonikiek például arra használták föl, hogy ha vége lesz a világnak, akkor minek dolgozzunk. És nem dolgoztak. Tévedtek. Szent Pál a maga példájával mondja: ez az idő arra való, hogy szorgalmasan, minden nap, mint a méhek, hangyák dolgozzunk, mert ez az egész világ nem arra való, hogy félrevezessen vagy megfélemlítsen bennünket, hanem hogy eszköz legyen: gyűjtjük a szeretet mézét az örök életre, mert az megmarad.