Szerző: Lukács Sándor

hányszor úgy az ember életébe ő úgy van vele
ő már az illető le dolgozott egy bizonyos időt
úgy van vele ő már szemit nem akar tenni
életbe úgy van vele ami ez ügybe nagy gond
nem jó fel fogász ez ügybe .van olyan ember
életbe ő is bizonyos időt le dolgozott ,de ő még
folytatja dolgokat amit kel ő egy kicsikét úgy
mondva ő is meg adja bizonyos dolgokba benne
van teszi dolgát amit úgy mondva ilyenkor
nem is úgy mit egyszeri aki le dolgozott egy
időt és nem akar úgy mondva semmivel törődni
úgy van vele ő élni akar életét más nem érdekli
úgy van mégis kéne csinálni legyen az életbe
főzni kéne egyen az bizonyos illető úgy van vele
ő kényelembe él más nem érdekli főzőn meg
nekem más elvárom mástól csinálja meg ami
nagybaj ilyen hozzá állással van az ember ez
hozzá egy fajta kényelem magának illető
szemivel nem akar törődni ami úgy mondva
nem fog jó hoz vezetni életünkbe kel annyi
mozgás ne kényelmesedjen el ez nem jó hoz
vezetni életbe.

Egy oszlop tetején, magasan a város fölött állt a Boldog Herceg szobra. Tetőtől talpig arany borította, vékony, finom levelekben, két ragyogó zafír volt a szeme, s hatalmas rubin piroslott a kardja markolatán.

Nemhiába csodálta mindenki.

– Legalább olyan szép, mint egy szélkakas – jegyezte meg az egyik városi tanácsos, aki szerette volna, ha híre megy művészi ízlésének –, csakhogy nincs annyi haszna – tette hozzá, nehogy az emberek még azt higgyék, hiányzik belőle a gyakorlati érzék, mert az aztán nem hiányzott.

– Bár olyan lennél, mint a Boldog Herceg! – sóhajtott fel a józan anya, mert kisfia nyafogott, hogy hozza le neki a csillagokat. – A Boldog Hercegnek még álmában sem jut eszébe, hogy nyafogjon valamiért.

– Örülök, hogy akad legalább egy lény a világon, aki tökéletesen boldog – dünnyögte a csalódott férfi, amint a csodálatos szobrot bámulta.

– Olyan, mint egy angyal – mondták az árva gyerekek, amikor kiléptek a székesegyházból ragyogó skarlátvörös kabátban és tiszta, fehér kötényben.

– Honnan tudjátok? – kérdezte a számtantanár. – Sose láttatok angyalt.

– Dehogynem, álmunkban – válaszolták a gyerekek, és a számtantanár összeráncolta a homlokát, és nagyon szigorú arcot vágott, mert nem helyeselte, ha a gyerekek álmodnak.

Egy éjszaka elszállt a város fölött egy kis fecske. Társai már hat hete útnak indultak Egyiptomba, de ő hátramaradt, mert szerelemes volt a legszebb nádszálba. Még a kora tavaszon ismerkedett meg vele, amint egy nagy, sárga pillét kergetett a folyó mentén, és a nádszál karcsú alakja úgy elbűvölte, hogy megállt és megszólította:

– Szeresselek? – kérdezte a fecske, mert kedvelte az egyenes beszédet, mire a nádszál mélyen meghajolt. Így aztán a fecske újra meg újra körülrepülte a nádszálat, a szárnya meg-megérintette és ezüstösen fodrozta a vizet. Ez volt a vallomása, és így udvarolt egész nyáron át.

– Micsoda nevetséges kapcsolat – csivitelte a többi fecske –, nincs a menyasszonynak pénze, és túlságos sok a rokona. – És csakugyan, a folyót szinte elborította a nád. Azután beköszöntött az ősz, és a fecskék elrepültek. Távozásuk után a kis fecske nagyon egyedül maradt, és unni kezdte kedvesét.

– Örökké csak hallgat – mondta –, és félek, hogy ingatag természet, mert szüntelenül kacérkodik a széllel. – És valóban, a nádszál a legkisebb szélre is a lehető legkecsesebben hajladozott. – Elismerem ugyan, hogy otthon ülő teremtés – folytatta a fecske –, én viszont szeretek utazni, szeressen hát utazni a feleségem is! – Eljössz-e velem? – kérdezte végül a nádszáltól; de az csak a fejét rázta, annyira ragaszkodott az otthonához. – Hitegettél csak! – kiáltotta a fecske. – Indulok a piramisokhoz. Isten veled! – És elrepült.

Szállt, szállt egész nap, és estére megérkezett a városba.

– Hol töltsem az éjszakát? – kérdezte. – Remélem, felkészültek a fogadásomra.

Ekkor megpillantotta a szobrot az oszlop tetején.

– Itt fogok megszállni – kiáltott fel –, pompás ez a hely, járja a friss levegő is! – És leereszkedett, egyenesen a Boldog Herceg lába elé. – Arany a hálószobám – mondta magának halkan, amint körülpillantott, és aludni készült; de alig dugta a fejecskéjét a szárnya alá, rápottyant egy nagy vízcsepp. – Milyen különös! – kiáltott fel. – Egyetlen felhő sincs az égen, tisztán ragyognak a csillagok, és mégis esik. Bizony szörnyű az éghajlat itt Észak-Európában. A nádszál ugyan szerette az esőt, de csak puszta önzésből.

Akkor ismét ráhullott egy csepp.

– Mi haszna van egy ilyen szobornak, ha még az esőtől sem véd meg? – kérdezte. – Keresnem kell egy jó, fedeles kéményt. – És elhatározta, hogy továbbszáll.

De mielőtt szétnyitotta volna szárnyait, ráhullott a harmadik csepp. Ekkor felnézett és látta – de jaj, mit is látott?

A Boldog Herceg szeme könnyben úszott, és a könnyek végigcsorogtak aranyorcáján. És a holdfényben olyan gyönyörű volt az arca, hogy a kis fecskét elöntötte a szánalom.

– Ki vagy te? – kérdezte.

– Én vagyok a Boldog Herceg.

– Miért sírsz akkor? – kérdezte a fecske. – Teljesen átáztattak a könnyeid.

– Míg éltem, és emberi szívem volt – felelte a szobor –, azt se tudtam, mi a könny, mert a Gondtalanság Palotájában laktam, ahova nem léphet be a Szomorúság. Nappal a kertben játszottam társaimmal, este pedig a Nagy Teremben én nyitottam meg a táncot. A kertet magas fal vette körül, de nekem eszembe se jutott megkérdezni, hogy mi van a falon túl, olyan szép volt odabent minden. Az udvaroncaim Boldog Hercegnek neveztek, és én csakugyan boldog voltam, ha a gyönyör boldogság. Így éltem, és így haltam meg. És most, hogy holt vagyok, ide állítottak, olyan magasra, hogy látnom kell a város minden szörnyűségét és nyomorúságát, és bár a szívem ólomból van, mást sem csinálok, csak sírok.

„Úgy, hát belül nem is arany?” – jegyezte meg magában a fecske. De udvariasabb volt annál, semhogy kimondjon egy ilyen személyes természetű megjegyzést.

– Messze innen – folytatta mély, zengő hangon a szobor –, jó messze, valamelyik kis utcában áll egy szomorú házacska. Ablaka éppen nyitva, és én egy asszonyt látok odabent, amint az asztal mellett ül. Arca keskeny és megviselt, keze durva és vörös, telis-tele tűszúrással, mert az asszony varrónő. Golgotavirágokat hímez éppen egy atlaszruhára, amelyet a királyné legkedvesebb udvarhölgye visel majd a legközelebbi udvari bálon. A szoba sarkában, az ágyon betegen fekszik a kisfia. Lázas, és narancsot kér. De az édesanyja nem tud mást adni neki, csak vizet, s így a kisfiú sír. Fecském, fecském, kicsi fecském, nem vinnéd-e el neki a rubint a kardom markolatáról? Lábamat ehhez a talapzathoz erősítették, magam nem tudok mozdulni.

– Engem várnak már Egyiptomban – mondta a fecske. – Társaim föl-le cikáznak a Nílus fölött, és beszélgetnek a nagy lótuszvirágokkal. Hamarosan elpihennek a nagy király piramisában. Ott fekszik a király is festett koporsóban. Sárga vászonba burkolták, és bebalzsamozták fűszerekkel. A nyakában halványzöld jadelánc van, és a keze, mint a száraz levél.

– Fecském, fecském, kicsi fecském – mondta a Herceg –, várhatnál-e még egy éjszakát, lennél-e a követem? A kisfiú olyan szomjas, és az édesanyja olyan szomorú.

– Ha meggondolom, én nem is szeretem a fiúkat – felelte a fecske. – Múlt nyáron, amikor a folyó mellett tanyáztam, volt ott két durva kölyök, a molnár fiai, akik unos-untalan kővel hajigáltak. Persze, nem találtak el, mi fecskék sebesebben repülünk annál, és az én famíliám különösen híres a gyorsaságáról, hanem azért ez tiszteletlenség volt.

De a Boldog Herceg úgy elszomorodott, hogy a kis fecske megsajnálta.

– Bár nagyon hideg van – mondta –, egy éjszakára mégis maradok, és a követed leszek.

– Köszönöm kicsi fecske – mondta a Herceg.

Így aztán a fecske kicsípte a nagy rubint a Herceg kardjából, és a csőrébe fogva, a tetők fölé emelkedett.

Elszállt a székesegyház tornya mellett, ahol az angyalok fehér márványszobrai állnak. Elsuhant a palota fölött, és hallotta a tánc dobogását. Egy szép fiatal lány épp akkor lépett ki az erkélyre szerelmesével.

– Milyen csodálatosak a csillagok – mondta a férfi –, és milyen csodálatos a szerelem hatalma!

– Remélem, hogy idejében elkészül a ruhám az udvari bálra – felelte a lány –, golgotavirág-hímzést rendeltem rá, de a varrónők olyan lusták.

A fecske átsuhant a folyó felett, és látta a hajóárbocokon lengő lámpásokat. Elszállt a gettó fölött, és látta, amint az alkudozó öreg zsidók rézserpenyőben méregetik a pénzt. Végül elérkezett ahhoz a szomorú házhoz, és benézett. A kisfiú lázasan köhögött az ágyban, anyját pedig a fáradságtól elnyomta az álom. Beröpült hát a szobába, és letette az asztalra, az asszony gyűszűje mellé a nagy rubint. Aztán gyengéden körülrepülte az ágyat, és szárnyával legyezgette a kisfiú homlokát.

– Milyen jó hűvös van – mondta a kisfiú –, most már meg fogok gyógyulni! – És édes álomba merült.

Akkor a fecske visszaszállt a Boldog Herceghez, és elmondta, mit végzett.

– Furcsa – jegyezte meg –, csöppet se fázom, pedig meglehetősen hideg van.

– Mert jót cselekedtél, azért – mondta a Herceg.

A kis fecske elgondolkozott ezen, s azután elaludt. A gondolkozás ugyanis mindig elálmosította.

Hajnalban elszállt a folyóhoz, és megfürdött.

– Milyen rendkívüli jelenség – mondta a madártan professzora, amikor áthaladt a hídon. – Fecske télen! – És hosszú levelet írt az esetről a helybeli újságnak. Nagy feltűnést keltett vele, mivel teletűzdelte olyan szavakkal, amelyeket senki sem értett.

– Ma este indulok Egyiptomba – mondta a fecske, és előre örült az elkövetkezőknek. Meglátogatta sorra a műemlékeket, és sokáig elüldögélt a templomtorony csúcsán.

Amerre csak megfordult, a verebek felcsiripeltek.

– Nicsak, egy előkelő idegen! – mondogatták egymásnak. S így aztán a fecske nagyon jól érezte magát.

Amikor felkelt a hold, visszarepült a Boldog Herceghez.

– Nem üzensz semmit Egyiptomba? – kiáltotta. – Nyomban indulok.

– Fecském, fecském, kicsi fecském – mondta a Herceg –, maradj velem még egy éjszakára.

– Várnak már Egyiptomban – felelte a fecske. – Társaim holnap továbbrepülnek a második vízeséshez. Víziló hűsöl ott a sás között, és hatalmas gránittrónuson ül Memnon isten. Egész álló éjszaka a csillagokat bámulja, s amikor a hajnalcsillag feltűnik az égen, kiszakad belőle az örömkiáltás, és aztán megint elnémul. Délben sárga oroszlánok járnak inni a vízpartra. Szemük zöld, mint a legzöldebb berill, és ordításuk túlharsogja a vízesés zuhogását.

– Fecském, fecském, kicsi fecském – mondta a Herceg –, messze-messze, a város túlsó szélén látok egy fiatalembert egy padlásszobában. Asztala tele van kéziratlapokkal, föléjük hajlik, és mellette, egy talpas pohárban hervadozó ibolyák. Haja barna és hullámos, az ajka piros, mint a gránátalma, a szeme nagy és álmodozó. A darabját szeretné befejezni a színházigazgató számára, de nem tud írni, mert nagyon fázik. Kandallójában nincsen tűz, és az éhség elgyengítette.

– Itt maradok még egy éjszakára – mondta a fecske, mert igazán jó szíve volt. – Vigyek neki is egy rubint?

– Sajnos, nincs több rubinom – mondta a Herceg –, nincs egyebem már, csak a két szemem. Ritka zafírból valók, ezer évvel ezelőtt hozták őket Indiából. Vájd ki az egyiket, s vidd el neki. Majd eladja az ékszerésznek, eleséget és tüzelőt vesz érte, és befejezi a darabját.

– Drága herceg – mondta a fecske –, én ezt nem tudom megtenni! – És sírva fakadt.

– Fecském, fecském, kicsi fecském – mondta a Herceg –, tedd, ahogy parancsoltam!

A fecske hát kivájta a herceg fél szemét, és repült a diákhoz a padlásszobába.

sikerült  meg egyezni június el elejére  létre hozni

mikor  tudjuk  meg ütni bent  tanévzáró  ünnepséget

ez   tanévzáró ünnepség  nálunk  az alapítványba 

hagyományvált ez   tannév  záró buli idén úgy jött össze

idei  tanévzáró ünnepséget idén június18án szerdán

lesz meg  rendezve  ez azért  alakult így helyzet  mert

június 20án pénteken sok  helyen  balagások mentek

minálunk is  egyik  pedagógus segítő is  hivatalos az

ballagás bulira máshova  azért  voltunk úgy tanévzárót

plébánia udvarba rendezzük meg  június 18án azon

napon mindenki rá ért  tudunk tanévzárót ünnepséget

meg rendezni. azon napon Kriszti   elpakolta 

tányérokat  kanalakat  Jenei Erzsike meg locsolta

virágokat .ha már június 4e szerda és első  szerda

is  ilyenkor  hagyomány vált jó  pár  ével  ezelőtt ki

megyünk vásárba körül nézni.

Elmentünk a vásárba szétnézni. Lenke gombolyított. Színes ceruzákat kaptunk. Lenke és Gabi csoportosították össze. Ebédre túrós kakaós és lekváros palacsinta készült. Laci sütötte a palacsintát és Gabi segített neki. Puskás Gabi tálalt az ebédhez és Kriszti segített.

június 4szerdai foglalkozáson  részt vettek

. Bagó Zoltán, Szilágyi Erzsébet, Jenei Erzsébet, Jenei Attila, Puskás Gabriella, Sára Edina, Gerhát Lenke, Benke Veronika   pedagógus Juditnak segítetek

Benke Olga, Csörgi Katalin, Darázs Krisztina,

Lukács gyönyörű görög szójátékot használ. Engüzontesz azt jelenti, ‘közeledni’. A farizeusokra és az írástudókra pedig azt használja: gonguzontesz, vagyis ‘botránkozni’, ‘távolodni’.

A farizeusok távolodtak Jézustól, visszahúzódtak tőle, megbotránkoztak benne, és őt is megvetették, hogy pártfogásába veszi a bűnösöket és a vámosokat – akik pedig közeledtek hozzá, mert érezték, hogy itt az üdvösség ideje. Megérezték Jézusból Isten hívását.

Erre felel az Úr Jézus ezzel a három példabeszéddel.

Az első kifogásra – hogy gondjába veszi a bűnösöket – felel a két első példabeszéd. Az elveszett juhról, a jó pásztorról, meg a gondos asszonyról. Arra a vádra pedig, hogy együtt eszik velük, felel a harmadik példabeszéd a tékozló fiúról: külön lakomát készít az Atya a bűnösöknek. Nézzük meg egy kicsit mind a hármat, mert látni belőlük, hogy az Úr Jézus hogyan közvetíti felénk Isten viselkedését a bűnösökkel, mindnyájunkkal szemben.

A két első példabeszéd azt mutatja meg, mi van Istenben. A harmadik példabeszéd pedig azt mutatja meg, hogy mi zajlik a bűnösben, mikor megtér.

Mi van Istenben, mikor megtalálja a bűnöst, és mi van Istenben, amikor a bűnös ember megtér? Az Ószövetségben Isten sokszor szerepel pásztorként. Minden egyes bárányára gondja van. Tudni kell, hogy amikor eltéved egy bárány, akkor különösen viselkedik: tanácstalanná válik, és nem keresi a nyájat, hanem letelepszik egy bokor aljába és csöndben van. Mintha megbénulna. Úgyhogy nagy gond egy ilyen eltévedt bárányt megkeresni. Nagyon kell figyelni, mert még el is bújik.

Isten így viselkedik a bűnössel szemben. A farizeusok azt tanították, hogy a megtérőket Isten már elfogadja, a prófétáknál is az áll, hogy nem akarja a bűnös halálát – de ameddig meg nem tér, addig Isten gyűlöli a bűnöst. Az Úr Jézus pedig épp azt mutatja meg, hogy még a megtalálás – a megtalálás a megtérés – előtt már megy Isten a bűnösök után. Már akkor szereti őket. És a megtalálás pillanata! Mennyi gondot, mennyi utánjárást, mennyi figyelmet igényelt a megtalálás! Ez tulajdonképpen kölcsönös egymásra találás: maga a megtérés. Ez nagyon nagy pillanat!

A szentgyónásainknak is ilyennek kellene lenniük: igazi bűnbánatnak, megtérésnek – és egymásra találásnak. Új és új egymásra találásnak Istennel.

Az Ószövetségben azt tartották, hogy két ember tanúságát már el kell fogadni. Az Úr Jézus is kétszer, két példabeszédben bontja ki Isten bűnösök iránti szeretetét. A zsidóknál nem az asszonyok kezelték a pénzt. A pénz a férfiaknál volt, ők is vásároltak be. Tehát nagy eset volt, ha egy asszonynak volt egy drachmája: az egy munkás egynapi bére. És ez az asszony éppen ezt vesztette el! Nagy gonddal kisöpört, kitakarított mindent: Isten is ilyen nagy gonddal van irántunk. Ritka, drága tulajdonának tekint bennünket – hiszen a gyönyörű szép álma valósulhat meg bennünk. És Isten megtalál. Az ember elveszett, eltávolodott Istentől, messze vidékre ment – és most megtalálják. Ez akkora öröm, hogy nem fér se a pásztorba, se az asszonyba. Összehívja a barátait, mondja fűnek-fának, hogy elvesztettem, de meglett. Ez a nagy öröm van Istenben is: nagyobb, mint az összes többin, akik már megvannak. Bár mi is tudnánk így örülni egy megtérő bűnösnek! Bár mi is át tudnánk venni Istentől ezt a kereső magatartást a bűnösökkel, meg nem tértekkel szemben! És bár átéreznénk annak a boldogságát, hogy mi magunk is megtaláltak vagyunk – és megtaláltuk Istent!

A harmadik példabeszéd azt mutatja meg, hogy mi zajlik a bűnösben – hogy feleljen a farizeusoknak: ez együtt eszik és iszik a bűnösökkel… Ez a történet csodálatos! Az Isten szemével nézett ember! Az örökség kikérése, a távolodás, a messzeség, az álom, az elképzelés, a hamis kép, hogy majd messze, ott lesz az ő boldogsága… És megy ellenállhatatlanul, ameddig csak meg nem tapasztalja, hogy valójában mi van ott messze. Ez a gyerekek magatartása: mennek, mennek az orruk után, viszi őket a kíváncsiság. Így látja Isten a bűnöst.

És aztán a fordulat: a megtérés. Nekünk is a gyónásainkban mindig ezt a fordulatot kell megélni, akkor igazi a bűnbánatunk. És akkor Isten is, mihelyt észreveszi ezt a fordulatot – amelyet az ő hiánya idézett elő bennünk, az éhínség –, már közeledik ő is. Hogy a találkozás létrejöjjön.

És ez a találkozás elválaszthatatlan a lakomától. A lakoma minden jónak és szépnek az összefoglalása. Az ünnepi ruha a megkülönböztetett vendégnek jár. A pecsétgyűrű visszaadta a rendelkezési jogot a fiúnak mint fiúnak. A saru a méltóságot.

És különös, hogy Istennek kell megvédeni az emberrel szemben ezt az eljárást. A szent Istennek – akitől távol van minden bűn – kell védekezni a bűnös emberrel szemben, hogy a másik bűnöst le ne nézze.

Az első keresztényeknél is létezett ez a probléma: fogadjátok be a bűnösöket mint testvért. Megint csak nekünk szól: tűnjön el belőlünk a bűnösökkel szemben az idősebb fiú, az ószövetségi ember tartózkodása. Az Ószövetségben a törvény azzal akarta megvédeni a népet, hogy „irtsd ki a népből”. Így akarta a népet egységben tartani, egyisten-hitben tartani.

Óriási változás, hogy ne irtsd ki, hanem: egy asztalhoz telepszik velünk. Hát illik vigadni minden szentmisében!

Függelék – a szentmise olvasmányai

Kiv 32,7–11.13–14
Az Úr így szólt Mózeshez: „Siess, menj le, mert vétkezett a nép, amelyet kihoztál Egyiptomból.
Hamar letértek az útról, amelyet előírtam nekik. Öntött borjút csináltak maguknak, azt imádták, áldozatot mutattak be előtte, és így beszéltek: Izrael, ez a te istened, aki kihozott Egyiptomból.”
Az Úr még ezt mondta Mózesnek: „Látom jól, hogy keménynyakú nép ez,
engedd, hadd gyúljon fel ellenük haragom, hadd töröljem el őket, és téged teszlek nagy néppé.”
Mózes igyekezett kiengesztelni az Urat, az Istent, s így szólt: „Uram, miért lobbannál haragra néped ellen, amelyet nagy hatalommal és erős kézzel hoztál ki Egyiptomból?
Gondolj Ábrahámra, Izsákra és Jákobra, a szolgáidra, akiknek megesküdtél magadra, és akiknek megígérted: utódaitokat úgy megsokasítom, mint az ég csillagait, s azt az egész földet, amelyről beszéltem, utódaitoknak adom, hogy az övék legyen örökre.”
Erre az Úr visszavonta a csapást, amellyel népét megfenyegette.

1Tim 1,12–17
Hálát adok Urunknak, Jézus Krisztusnak, aki erőt adott nekem, megbízhatónak tartott és meghívott a szolgálatára, engem,
aki azelőtt káromoltam s üldöztem és erőszakos ember voltam. De megkönyörült rajtam, mivel hitetlenségemben tudatlanul cselekedtem.
Sőt valósággal elárasztott az Úr kegyelme a Krisztus Jézusban való hittel és az iránta való szeretettel.
Igaz beszéd ez, és teljes hitelt érdemel: Krisztus Jézus azért jött a világba, hogy üdvözítse a bűnösöket, s közöttük én vagyok az első.
De éppen azért nyertem irgalmat, hogy Jézus Krisztus először is rajtam mutassa meg végtelen türelmét, példaképül azoknak, akik a jövőben hisznek majd benne, és így eljutnak az örök életre.
Az örökkévalóság királyának, a halhatatlan és láthatatlan, egyedülvaló Istennek tisztelet és dicsőség mindörökkön örökké! Amen.

Abban az időben a vámosok a bűnösök mind jöttek, hogy hallgassák.
A farizeusok és az írástudók méltatlankodtak miatta. „Ez bűnösökkel áll szóba, sőt eszik is velük” – mondták.
Erre mondott nekik egy példabeszédet:
„Ha közületek valakinek van száz juha, és egy elvész belőlük, nem hagyja-e ott a pusztában a kilencvenkilencet, hogy keresse az egy elveszettet, amíg meg nem találja?
Ha megtalálja, örömében vállára veszi,
hazasiet vele, összehívja barátait és szomszédait: Örüljetek ti is – mondja –, mert megtaláltam elveszett bárányomat!
Mondom nektek, éppen így nagyobb öröm lesz a mennyek országában egy megtérő bűnösön, mint kilencvenkilenc igazon, akinek nincs szüksége rá, hogy megtérjen.
Vagy ha egy asszonynak van tíz drachmája, és egyet elveszít, nem gyújt-e világot, nem sepri-e ki a házát, nem keresi-e gondosan, amíg meg nem találja?
És ha megtalálja, összehívja barátnőit meg a szomszédasszonyokat: Örüljetek ti is – mondja –, mert megtaláltam elveszett drachmámat! –
Mondom nektek, az Isten angyalai is éppígy örülnek majd egy megtérő bűnösnek.”
Majd így folytatta: „Egy embernek volt két fia.
A fiatalabbik egyszer így szólt apjához: Apám, add ki nekem az örökség rám eső részét! Erre szétosztotta köztük vagyonát.
Nem sokkal ezután a fiatalabbik összeszedte mindenét és elment egy távoli országba. Ott léha életet élve eltékozolta vagyonát.
Amikor már mindenét elpazarolta, az országban nagy éhínség támadt, s nélkülözni kezdett.
Erre elment és elszegődött egy ottani gazdához. Az kiküldte a tanyájára a sertéseket őrizni.
Örült volna, ha éhségét azzal az eledellel csillapíthatta volna, amit a sertések ettek, de még abból sem adtak neki.
Ekkor magába szállt: Apám házában a sok napszámos bővelkedik kenyérben – mondta –, én meg éhen halok itt.
Útra kelek, hazamegyek apámhoz és megvallom: Apám, vétkeztem az ég ellen és teellened.
Arra, hogy fiadnak nevezz, már nem vagyok méltó, csak béreseid közé fogadj be.
Csakugyan útra kelt és visszatért apjához. Apja már messziről meglátta és megesett rajta a szíve. Eléje sietett, a nyakába borult és megcsókolta.
Erre a fiú megszólalt: Apám, vétkeztem az ég ellen és teellened. Már nem vagyok méltó arra, hogy fiadnak nevezz.
Az apa odaszólt a szolgáknak: Hozzátok hamar a legdrágább ruhát és adjátok rá. Az ujjára húzzatok gyűrűt, és a lábára sarut.
Vezessétek elő a hizlalt borjút, és vágjátok le. Együnk és vigadjunk,
hisz fiam halott volt és életre kelt, elveszett és megkerült. Erre vigadozni kezdtek.
Az idősebbik fiú kint volt a mezőn. Amikor hazatérőben közeledett a házhoz, meghallotta a zeneszót és a táncot.
Szólt az egyik szolgának és megkérdezte, mi történt.
Megjött az öcséd, és apád levágta a hizlalt borjút, hogy egészségben előkerült – felelte.
Erre ő megharagudott, és nem akart bemenni. Ezért az apja kijött és kérlelte.
De ő szemére vetette apjának: Látod, én annyi éve szolgálok neked és egyszer sem szegtem meg parancsodat. És nekem még egy gödölyét sem adtál soha, hogy egyet mulathassak a barátaimmal.
Most meg, hogy ez a fiad megjött, aki vagyonodat rossz nőkre pazarolta, hizlalt borjút vágattál le neki. –
Az mondta neki: Fiam, te mindig itt vagy velem, és mindenem a tied.
S illett vigadnunk és örülnünk, mert ez az öcséd halott volt és életre kelt, elveszett meg került

Mindent megpróbáltunk már: kilestük egymás hadállásait, melyikünk bukkan fel előbb, fedetlenül hagyva a szívét, vagy a homlokát, hogy egy szempillantásnyi idővel gyorsabbak lehessünk a másiknál. Mindketten sebet kaptunk.

Megpróbáltuk rendezett körülmények között elbuktatni a másikat. Látszólag békés csendben, könnyed taglejtésekkel, halk hangon és a figyelmét elterelve a hurokról. Vagy sikerült a cselvetés, vagy nem. Ha sikerült, az áldozat népének bosszújától kell félnünk, ha nem, a békét csak fegyverszünetnek hívtuk. Megpróbáltuk saját képünkre és hasonlatosságunkra átalakítani őt, a másikat, akit elneveztünk társnak, partnernak, szövetségesnek, rokonnak, csak éppen felebarátnak nem; faragtuk őt, hol gyöngéden, hol hevesebb módon, hogy felismerjük benne magunkat, vagy azt, akit fel akartunk benne ismerni; ő azonban ellenállt, Az akart lenni, ami – valójában. E perctől kezdve nem nevezzük társnak, rokonnak; ellenfelünk lett. Megpróbáltunk mindent, éjjel, amikor aludt, learattuk a gabonáját, nappal, amikor dolgozni ment, felégettük a házát és felmutattunk a fehéren izzó napra, barátjában megingattuk a hitet, beárultuk a felügyelőnél, hogy részeg, azért nem dolgozik, pedig tudtuk, hogy otthon fekszik, betegen. Virágot vittünk neki, hogy megtudjuk, meddig húzhatja még, vagy ha megdicsértük, mindjárt ecetet csepegtettünk ünnepi borába, mert nem bírtuk elviselni tiszta örömét. De idő előtt elfáradtunk e folytonos hadviselésben. Azután megpróbáltuk bebizonyítani neki, hogy helytelen úton jár, hogy téved, igen, téved, sőt, súlyos tévedésben van, s igyekezzék megváltoztatni gondolatait, vagyis kövesse azt, ami helyes, egyedül helyes. Eleinte őszintén és türelemmel szóltunk hozzá, de ő elhallgatott és lesütötte a szemét. Aztán erősebben kértük, figyelmeztettük a veszélyekre, ám ő konokul hallgatott. Majd heves kiáltásra fakadt, s kölcsönös türelmetlenségünk egymást állította fal mellé, és a máglyára. Mindent megpróbáltunk és akkor végre az Apostol kimondta az ultima rátiot: ,,Fogadjátok el egymást”, s hozzáfűzte, erre őt Mestere tanította. Fogadjátok el egymást: vagyis szabadítsátok ki egymást a gyűlölet cellájából, fogadjátok el egymást: vagyis adjatok helyet a valóságnak, mert a valóság mi vagyunk, mindannyian, akik vagyunk s úgy, ahogyan vagyunk. Elfogadni egymást csak fenntartás nélkül lehet. Ha én téged elfogadlak, elfogadom benned azt is, amit te kivetnél magadból. Ezt csak én tehetem meg veled, te magaddal nem. S így e kettőségben vagy te egy: egységed az én elfogadásom. Szükséged van tehát rám, hogy te egység lehess: az én szeretetem a te egységedhez elengedhetetlen. Bólintanom kell hát: azzal, hogy elfogadlak, egyben meg is oldalak téged, ha önmagadnak talán megoldhatatlan vagy. Ezért nem válogathatok benned: ezért nem mondhatom rád, hogy eddig kellesz, innen azonban már nem. Ha ezt teszem, jóváhagyom a kettéosztottságodat, ahelyett, hogy egységre segítenélek. S a legutolsó érv: hogyan utasíthatnálak, s hogyan utasíthatnál vissza, ha Mesterünk, akié vagyunk te és én, elfogad minket?

Nincs szükség nagy vallástörténeti jártasságra ahhoz, hogy tudjuk: itt elementáris és eredeti módon vallást gyakorolnak. Hogyan álljon helyt a keresztény hit, ha „toronymagasan” elkülönül az ilyen történésektől, és sem nem kész, sem nem képes arra, hogy párbeszédbe kezdjen az ilyen elementáris vallási megnyilatkozásokkal? Minden versenysportra érvényes az, amit Coubertin báró, az újkori olimpiai játékok megalapítója „mind a régi, mind az új olimpizmus első és leglényegesebb ismertetőjegyének” nevezett, ti. hogy az vallás. Aki valóban meg akarja érteni a stadionokon belüli és kívüli történéseket, annak nem szabad becsuknia szemét ama történelem előtt, amelyen minden életmegnyilvánulásunk, a modern sporttevékenység is nyugszik.

Az „ógörög áldozati rítusok és mítoszok értelmezéseit” tartalmazó könyvének, mely az olimpiai küzdősport eredetét is tárgyalja, Walter Burkert ezt a címet adta: Homo necans – Az ember mint gyilkos (Berlin-New York, 1972). Az olimpiai terepnek, amint leírja, két kultikus központja volt: a Pelopsz-szentély és a Zeusz-oltár. A kettő között feküdt a stadion. Pelopsz egy sötét istenség, aki az emberáldozatok gyakorlatára utal vissza. A monda szerint apja, Tantalosz leölte őt, ételül tálalta föl az isteneknek, amikor azok, Zeusszal az élükön, lakomára jöttek hozzá. A szentély egy kövekkel szegélyezett áldozati árokból áll, ahová a vért folyatták. Ez eredetileg embervér volt. A Zeusz-oltár, a másik kultikus hely, egy alsó részből állt, ahol leölték az állatokat, és egy magas hamurakásból, amelynek a tetejére helyezték az állati combdarabokat, hogy elégessék őket. Ez az oltár jelentette a célt a stadion futói számára. A vérnyelő Pelopsz-sírtól rohantak, a haláltól menekülve, a Zeusz-oltárhoz, és aki elsőként érkezett oda, meggyújthatta rajta a tüzet: részesült a fényes, olimposzi isten győzelmében a vér, a sötétség és a sír fölött. Burkert azt mondja: „A futás az átmenetet hangsúlyozza a vértől a megtisztító tűzhöz, a halállal való találkozástól a túlélés tudatához, ami a győzelem erejében nyilvánul meg.”

Az újvilágban végzett kutatások azt mutatják, hogy a labdával folytatott versenyjáték is az áldozatok leölésében gyökerezik. A gömbölyű és világos labda a napot szimbolizálja. Az ember, akit létrejötte óta elbűvöltek a harc és az ölés történései, a napnak – annak a hatalomnak, amely fényével és melegével lehetővé teszi számára az életet – a működését is az agón, a halálos harc kategóriáiban érzékeli. Amikor este, naplemente után az ég és a tenger vörösre színeződik, akkor az erőszak szimbolikájától meghatározott ember azt látja, hogy az a hatalom, amely az életét garantálja, most halálos harcba bocsátkozott az alvilági hatalmakkal. Az aztékoknál emberek ezreinek kellett – az áldozatbemutató papok által testükből élve kitépett – remegő-rángó szívük erejével támogatniuk a napot az alvilági erők ellen folytatott harcában, és így garantálniuk, hogy újból és újból fölkeljen. Az emberiség történetének eddigi legrégebbi labdajátékterét Mexikóban, a Yucatan-félszigeten fekvő ősi Maya-városban, Chichen-Itzában fedezték föl. A mintegy 36 méter széles teret 75 méter hosszú, masszív kockakövekből álló fal fogja körül. A szemben álló oldalfalak közepén, 7 méteres magasságban súlyos kőgyűrűt helyeztek el. Könyökkel vagy térddel kellett a naplabdát átdobni a kőgyűrűn, és ezáltal támogatni futásában a napot. A játékosoknak a papi kasztba kellett tartozniuk. A játék veszteseit a győztesek leölték, és remegő szívüket föláldozták a napnak (G. Becker, Die Ursymbole der Religionen, 1987).

Csak ennek az eredetnek az alapján lehet megérteni a játékosok és edzőik szinte halálos komolyságát, a stadionok pattanásig feszült légkörét és az egymás ellen harcoló férfiak végsőkig menő elszántságát. Tevékenységük bizonyára játék, játék a világos és gömbölyű bőrlabdával, de a „homo ludens”, a játékos ember egyúttal és éppen mint játékos ember „homo necans”, gyilkos ember is. A verseny-játékban, amelyben csak az egyik győzhet, és a másikat szükségképpen megverik, ősrégi, évmilliókra, az emberlét kezdetére visszanyúló élet- és magatartásminták támadnak föl: Azóta, hogy mintegy 1,7 millió évvel ezelőtt a „homo erectus”, a korai ember kilépett a gyűjtögető- és dögevő lét fülkéjéből, és a nagyvad-vadászattal a vadállatok versenytársa lett, magatartását és életérzését az agón, a halálos harc határozza meg. Ez mindenekelőtt a férfire érvényes. Már az állati viselkedésből is tudjuk, hogy a megmerevedett fallosz és a hágás az agresszivitás és a fenyegetés kifejeződése is lehet. A lándzsa, amellyel az ember fölébe emelkedett a vele élő nagy állatnak – mint Káin a testvérének, Ábelnek – és azt halálra döfte, fallikus erejének szimbóluma.

Ezek az őskori minták ott vannak bennünk. Végső okát adják annak a könny- és vérfolyamnak, melyet az emberiség történelme folyamán az emberek okoztak egymásnak. Az ember mind a magánélet, mind a politika területén mindig kész arra, hogy power-jét, ölési potenciáját fenyegetően megmutassa és kiélje. Még nem sokkal ez előttig csak azáltal tűnt lehetségesnek az emberiség fennmaradása, hogy a két ellenséges blokk, a keleti és a nyugati olyan gigantikus ölési potenciát állított egymással szembe, hogy az megbénította ennek az erőnek a kiélését.

Amikor a vb-döntőn két futballcsapat kifut a gyepre, a két térfél egy-egy világot jelenít meg. Tizenegy edzett, a legjobb éveiben járó férfi áll szemben egymással. Labdázni akarnak a füvön – egymással és egymás ellen. De miért ül sűrűn egymás mellett és nemzeti zászlókat lobogtatva 80.000 ember a stadion karéjában, és szerte a világon 1,2 milliárd ember a képernyők előtt, hogy megnézze ezt a labdajátékot a zöld füvön? Miért utazott ide külön ezért a határidők szorításában élő szövetségi kancellár és az államelnök? Az ember nemigen gondol ilyesmire, de ha belegondol, nyilvánvaló: Az emberlét ős-forgatókönyve, az agón, győzelemre vagy vereségre, diadalra vagy könnyekre, szimbolikusan életre vagy halálra menő harc ismétlődik meg.

Nem panaszra, hanem örömre és reményre ad okot, hogy ez ilyen módon történik. Hiszen a játékosok, és általában a nézők is egyetértenek azokkal a szabályokkal, amelyek ellenőrzik az erőszak kiélését a stadionban, és megakadályozzák az emberek komoly megsebesítését. Az, hogy emberek ölési erőszakuk kiélése közben alávetik magukat ilyen szabályoknak, azt mutatja, hogy az ember alapvetően képes arra, hogy kinőjön eredetileg messzemenően vak elbűvöltségéből, melyet a felágaskodó, férfi ölési erőszak váltott ki benne, más értékeket – az életet és a test sérthetetlenségét – elébe helyezzen ennek a bűvöletnek, és így korlátok közé szorítsa azt.

De a sportversenynek ez a fölbecsülhetetlenül pozitív értéke csak akkor juthat valóban érvényre, ha minden közvetlenül vagy közvetve érintett személy tisztában van azzal, végső soron mit játszanak a futballpályán: olyan játékot, amelyet férfiak rúgásokkal játszanak. A játék tisztességesebbé és erősebb gyógyító hatásúvá válik, ha minden résztvevő bevallja magának, hogy a szabály az, ami megköveteli, hogy a rúgás a labdára irányuljon, és ne az ellenfélre. Csak így lehet aztán azt is megérteni, hogy a rúgás – sajnos – viszonylag még mindig gyakran elkerüli a labdát, és az ellenfél sípcsontját éri. Érthetővé válik egészében a power is, az az agresszív erő, amely az emberlét följegyzett kezdetei óta tulajdonképpen az ellenfél halálra taposására van programozva. Ha egy játékos leköpi az ellenfelét, vagy röviddel a lefújás előtt a másik torkának ugrik, akkor ez ugyan durva áthágása a szabályoknak és szükségképpen kiállítást von maga után, de a felvázolt perspektívák alapján morálisan megérthető ez a magatartás: a tehetetlenség gesztusa, tekintettel a fenyegető vereségre, amely szimbolikájában a halált és a pusztulást hordozza.

Az ölési hatalom power-je mindenekelőtt a büntetőrúgásban válik érezhetővé. A tizenegyes előtt a lövő és a kapus úgy méregetik egymást, mint a párbajozók, akik halálos párviadalba kezdenek. A kapus félelme a tizenegyestől – Peter Handke egyik elbeszélésének a címe – magában foglalja a halálfélelmet. És amint Boris Becker sikereinek idején azt lehetett olvasni a sporthírekben, hogy „a Becker-power elsöpri Ivan Lendl-t”, az 1990-es német-argentin vb-döntő kimenetele alapján azt lehetne mondani a megsemmisítő tizenegyessel kapcsolatban: Brehme power-je elsöpörte az argentin kapust – és vele Maradonát és minden argentin játékost.

Ideje lenne, hogy végre az ilyen játékok szervezői is fölismerjék ezeket az összefüggéseket. Klaus Steffenhagen, a német rendőrszakszervezet szóvivője az ún. huligánok okozta zavargások kapcsán joggal panaszkodott, hogy a Német Futballszövetség felelőtlenül magára hagyja a rendőrséget abban a harcban, amelyet a futball kapcsán fellépő erőszakosságok ellen folytat: „Nekünk, rendőröknek hétről hétre be kell vetnünk a gumibotot a Német Futballszövetségért, miközben a szövetség urai ülve maradnak páholyaikban, és pezsgőjüket isszák.”

Aki megszervez egy ilyen játékot, annak tudnia kell, mire vállalkozik: nevezetesen arra a kísérletre, hogy az emberben keletkezése óta meglévő elbűvöltséget a power-től, az ölési erőszaktól, korlátozott térben és meghatározott szabályok között életi ki, úgy, hogy közben az emberek ne szenvedjenek komoly sérüléseket. Ez a kísérlet szelepet teremt az emberbe beleíródott őseredeti erőszakosságnak, és ezért jó; de nézők és rajongók is vannak azok között az emberek között, akiket meg kell óvni a sebesülésektől. Ezért e játékok felelőseinek gondoskodniuk kell arról, hogy a stadionban kiélt ölési erőszak ne csapjon ki a futballpályán és a stadionon túlra, és ne ragadja el az utcán is az embereket, ahol már nincs bíró, aki fölmutatja a piros lapot, hanem csak rendőrök és gumibotok állnak rendelkezésre. Központi jelentőségű lenne a széles körű felvilágosító munka mindazok számára, akik aktív vagy passzív részesei a versenysportnak. Csak aki tudja, mit csinál, az tűzheti ki a maga számára annak határait, amit szándékában áll tenni, és amit nem. Elképzelhető lenne például, hogy a nagy mérkőzések előtt és után rövid felhívást intéznek a közönséghez, és talán megfelelő zene sugárzása is gátat vethetne a megélénkülő agressziónak.

Teológiailag és valláspedagógiailag persze azon kell dolgozni, hogy megváltsuk az embert a power, az ölési erőszak bűvöletétől, „megváltsuk a Bikaistentől” (G. Baudler, Erlösung vom Stiergott, 1989). Erre elvileg nagyobb esélyünk van, mióta Jézus az Ószövetség erőszakos vonásokat is hordozó Jahve Istenében azt az Abbát ismerte föl, aki végtelenül szeret minden embert. Aki magáévá teszi az ő útját, abban átalakul az ölési erőszak által meghatározott emberi világ megtapasztalása: a bőrgolyóval űzött játékot többé nem olyan alkalomnak látja, amikor kiélheti a veszélyes, elbűvölő ölési erőszakot, hanem ez a power ugyan szükséges, de korlátozott és szervesen beépült eleme lesz a játéknak, amely önmagában

A „semmi” a lét tagadása. Hogy ez a tagadás létrejöhessen, máris kell valami: legalábbis valaki, aki tagadni tud. Ezzel azután a semmi többé nincs is, mindaddig, amíg valami van. A valami értékesebb a semminél, legalábbis amíg más szempont nincs. Ilyen értelemben, tehát lélektanilag: minden jó, ami van. Ens et bonum convertuntur. De ez még nem minden. A teljesség a minden. Legjobb, sőt maga a „jó” az Abszolút Létteljesség, az Isten.^[2] Operari sequitui esse. Amit az Isten tesz, az minden jó.^[3] Ő az actus purus. Nemcsak abban az értelemben, hogy tevékenységébe nem keveredik semmilyen kihasználatlan lehetőség (potencialitás), hanem abban az értelemben is, hogy tevékenysége tiszta marad mindenféle szélsőségtől is.

Az Abszolútum teljessége abszolút, „de” ill. „és” éppen ezért nem záija ki, sőt produkálja egyéb létezők létét. Így jönnek létre relatív létezők: a teremtmények. Ezekre azonban, nemcsak Isten hathat, hanem egymással is számtalan kölcsönhatásban állhatnak és számos kölcsönhatásban állnak is. Kialakulásuk és átalakulásuk, vagyis keletkezésük és elmúlásuk két szélső pontja között belső törvényszerűségeik, hozott és szerzett tulajdonságaik erejében jutnak el teljességükre, többé-kevésbé. E relatív teljességnek megfelelő működése vagy legalábbis működhetősége alapján nevezhető egy teremtmény jónak, vagy rossznak, kevésbé jónak, vagy kevésbé rossznak, nagyszerűnek vagy igen hitványnak.

A környezet, a körülmények többé-kevésbé befolyásolják azt, hogy a teremtmény eljut-e relatív tökéletességére vagy sem, s hogy milyen formában. Amennyiben ez a befolyás egyértelműen meghatározó, szükségszerű, úgy az a dolog, vagy lény nem tehet róla, nem felelős érte. Ilyen esetben se bűnről, se erényről nem beszélhetünk. A platánlevélnek nem érdeme, hogy ép maradt, de nem is bűne, hogy ronggyá lyuggatták a levéltetvek: nem etikus lény.

Ezzel szemben a váltóőrt holtáig furdalhatja a lelkiismerete, ha felelőtlensége miatt egymásnak szaladt két vonat és meghalt egy sereg embertársa.. Viszont jóleső örömmel veheti át a jutalmat nyugdíjba vonulásakor, amit hűséges szolgálatáért kap. Tetteink, főleg ismételt tetteink vagy szokásaink nyomot hagynak személyiségünkön, jónak, vagy rossznak mutatják azt. Ezek nagy részéről az ember tehet. Az is az ember működése (actus hominis), ha álmában horkol, de az igazán emberi működéshez (actus humanus), akár egyszeri, akár begyakorolt, a tudatos döntés hátterére van szükség.

Istent a rá jellemző zsenialitás „ragadta” arra, hogy olyan lényt is teremtsen, aki Isten munkatársává tud válni önmaga tökéletességének kialakításában.

Ennek a méltóságnak azonban nagy ára van. Mivel Isten komolyan akaija, hogy az ember szabadon akarja azt, amit Ő akar, azt is akarnia kell, hogy az ember szabadon akarhassa azt is, amit Ő nem akar. Az erényes élet lehetőségének akarása nem lehetséges a bűnös élet akarásának lehetősége nélkül. Az erénynek a két szélsőség Scillája és Charybdise között kell átevickélnie, hogy a tökéletesség tengerébe juthasson. Ezt a törvényszerűséget Aquinói Szt. Tamás megtalálta már Arisztotelésznél. A „virtus in media” felismerést annyira lényegesnek tartom, hogy az erény és bűn meghatározásába is beleveszem.

Az erény erkölcsbölcsészeti meghatározása tehát így hangoznék: Az erény a személy kiegyensúlyozott magatartását biztosító készség. Ezzel szemben: A bűn a személy kiegyensúlyozott magatartását aláásó készség.

A keresztény ember számára a kiegyensúlyozottság mércéje és egyben csúcsa: maga Jézus Krisztus. Az erkölcsteológiai meghatározások tehát így alakulnak: Az erény a Krisztusba öltözött ember kiegyensúlyozott magatartását biztosító készség.^[4] A bűn pedig: a Krisztusba öltözött ember kiegyensúlyozott magatartását aláásó készség.

Az erény az etimológiai szótár szerint nyelvújítási származékszó: az „erő” önkényesen kikövetkeztetett er-tövéből alkották -ény képzővel. A szóalkotás alapja a téves szófejtés volt, amely szerint a latin „virtus” (férfiasság, erő, bátorság, erény, erkölcsi erő, hősi tett, érdem) a latin „vis” (erő) származéka. Dr.. Boda László az „emberi jótulajdonság”, „személyi érték”, „az erkölcsi érzék” kifejezéseket ajánlja.^[5] A magyar nyelvben – írja viszont másutt – a „bűn” mellett használatos a „vétek” szó is (vétkezni, bűnt elkövetni); azután a „gonosz tett” (rosszat tenni), az „erkölcsi rossz”, a „hiba” (az előbbiek súlyosabb, az utóbbi enyhébb jelentéssel)^[6].

A meghatározásokban a „legközelebbi nem”-fogalom a készség. A cselekvő készség (habitus operativus) a képesség tudatos kibontakozása gyakorlatozás által (exensitas), vagy különleges élmények által jön létre… szemben a nem tudatosan ismételt szokásokkal, a velünk született hajlamokkal, személyi készültségekkel (habitus entitativus). Az egyes cselekedetek gyakorlása által építőkövei a készségeknek, ugyanakkor termékeny nyomot mégis a készségen keresztül hagynak a személyiségen, mely integrálja őket.^[7]

A meghatározások fajalkotó jegy (differencia specifica) részében használom a személyiség és az ember megjelölést. Használhatnám ugyan a személyiség viszonylag állandó megnyilvánulásait összefogó jellem, ill. karakter szót is; de egyfelől az a bűn esetében bizarr hangzású volna, bármennyire pszichológiai vonatkozásban használnám is, másfelől az etikai értelmű jellem pedig semmiképpen sem szerepelhetne benne. A személyiség minden lelki tevékenységünk rendező elve amellett, hogy összes testi-lelki tulajdonságunk bizonyos rendezettségű összefogója.^[8] Ilyen értelemben használom a meghatározások ember szavát is. Csupán a biblikus környezet miatt cserélem fel vele a személyiség szót.

A „magatartás” is a személyiséget hangsúlyozza a kevésbé egyértelmű „viselkedéssel” szemben; illetőleg az állandóságot hangsúlyozza az egyes cselekedeteknek a karaktertől esetenként el is ütő jellegével szemben. A magatartás, úgy érzem jobb szó itt, mint a tevékenység, különösen az un. passzív erények vonatkozásában.

Eddigelé azokat a mozzanatokat láttuk, melyek mind a négy definícióban azonosak. A kiegyensúlyozottság viszont csupán nyelvtanilag azonos. Éppen itt tér el egymástól a bűn és az erény.

A zsinat a megtérői Szent Pállal új embernek nevezi, a keresztény erény- ill. bűnfogalom tehát ennek az új, mert Krisztusba öltözködő embernek a jellemvonásait fogalmazza meg, mégpedig abban a szellemben, hogy aki többet kapott, attól többet is lehet elvárni^[9], ill. abban a szellemben, hogy „destructio optimi pessima”. Az erény és bűn általában valamely erkölcsi normához viszonyítva az, ami. A keresztény morálteológiában pedig Jézus Krisztus élő személye a központi norma.^[10]

Utoljára hagytam a definícióknak azt a mozzanatát, amely a kiegyensúlyozottság biztosítását ill. aláásását említi. Dolgozatomnak ez a tulajdonképpeni tárgya, ezért most új fejezetbe kezdek.

Arisztotelész írja: „Mindenben, ami folyamatos és osztható található túlzás és hiány és közép, és ezek vagy a dolgok egymáshoz való viszonyában, vagyis a dolgok hozzánk való viszonyában ilyenek… Minden dologban a magunkhoz viszonyított közép a legjobb, mert ez úgy van, ahogyan a tudás és az értelem tanácsolja”.^[11]

„Az erény tehát olyan lelki alkat, amely az akarati elhatározásra vonatkozik; abban a hozzánk viszonyított középben áll, amely egy szabálynak megfelelően határozható meg. Mégpedig azon szabálynak megfelelően, amely szerint az okos ember határozható meg. Középhatár két rossz között, melyek közül az egyik túlzásból, a másik hiányosságból ered. Középhatár azért is, mert amíg az egyik rossz a kellő mértéket túllépi, a másik pedig azon alulmarad. Az érzelmekben csakúgy, mint a cselekvésekben, addig az erény a középet találja meg és azt is választja. Ezért az erény létezését és mibenlétét kifejlesztő meghatározás szerint az erény közép, de abból a szempontból nézve, hogy mi a legjobb és a helyes; az erény a legfőbb csúcs”^[12].

„Háromféle állapot van, éspedig két rosszaság: az, amely a túlzásban van, s az, amely a hiányosságban nyilvánul meg, továbbá egy erény, ti. a középhatár; ezek egymással bizonyos tekintetben mind ellentétben vannak. Éspedig a végletek a középpel és egymással is ellentétesek, viszont a közép a végletekkel ellentétes; mert miképpen az egyenlő a kisebbhez viszonyítva nagyobb, a nagyobbhoz viszonyítva pedig kisebb, éppúgy a középhatárt megtartó lelki alkat is a hiányossághoz mérve túloz, a túlzáshoz képest pedig hiányosságot mutat, az érzelmekben éppúgy, mint a cselekvésekben. A bátor ember például a gyávához viszonyítva vakmerőnek, a vakmerőhöz viszonyítva pedig gyávának tűnik fel… S ezért a végletekbe eső ember azt, aki a középhez tartja magát, szeretné mindig magától a másik véglet felé eltolni, úgyhogy például a gyáva ember a bátort rendszerint vakmerőnek, a vakmerő viszont gyávának nevezi, és így tovább.^[13]

Aquinói Szent Tamás különbséget tesz isteni és erkölcsi erények között, amellett, hogy tud az Arisztotelész által is felsorolt értelmi erényekről.^[14]

A hitről, reményről és szeretetről azt íija, hogy ezeket azért mondjuk „istenieseknek”, mert egyedül Isten a tárgyuk, amennyiben megadják a helyes odaigazodást Isten felé; de azért is, mert egyedül Istentől kapjuk; meg azért is, mert egyedül Isten kinyilatkoztatása, a Szentírás alapján van ismeretünk az erényekről.^[15]

Szent Tamás különbséget tesz a közép szempontjából is isteni és erkölcsi erények között: „Vajon az isteni erények a középszerben vannak-e? Feleletül ezt kell mondani… az erény a jóra igazítja az embert. Nevezetesen az erkölcsi törvény rendeltetése az, hogy az ember a vágyódó világban teremtsen rendet. Ami után szabad az embernek vággyal nyúlni, annak mértéke és szabálya az értelmesség. Mármost ami értékhez és szabályhoz igazodik, akkor jó, ha a maga szabályával azonosul, amint pl. minden mestermű akkor jó, ha teljesen alkalmazkodik a mesterség szabályaihoz. Következésképp ezen a téren rossz lesz valami, ha eltér a mértékről avagy szabálytól. Túllépi a mértéket vagy lemarad róla, amint nyomban kitűnik, ha szemügyre veszünk akármit, ami szabályozva vagy mértékelve van. Ebből látszik, hogy az erkölcsi erény akkor helyes, ha teljesen azonosul az értelmesség mértékével. Az is kézzelfogható, hogy a kelleténél több vagy kevesebb között a „kell” ill. a mértékkel való azonosulás a középhelyet foglalja el. Ebből nyilvánvaló, hogy az erkölcsi erény abban áll, hogy középen van.”^[16]

Ezzel szemben: „Az istenies erényeknél kétféle mértékre lehet gondolni” – mondja ugyanitt Szent Tamás. Az egyik magából az erény mivoltából érthető. Ebben a vonatkozásban az istenies erények mértéke és szabálya maga Isten: mégpedig a hitnek igazsága, jósága a szeretetnek, mindenhatósága és hűsége a reménynek. De ez a mérték nyilvánvalóan mindenestül meghaladja az ember képességét. Sohasem szeretheti az ember Istent annyira, amennyire szeretni való… Itt tehát nincs helye a túlzásnak. Ezért ezeknek az erényeknek helyessége nem is abban áll, hogy középutat járnak. Itt minden annál jobb, minél közelebb áll a legfelsőhöz. Viszont az istenies erény másik mértéke bennünk van. Hiszen ha nem is tudunk Isten felé hitben, reményben, szeretetben annyira törtetni, amennyire kellene, mégis kötelességünk annyira törekedni, amennyire telik tőlünk. Itt aztán már megeshetik, hogy tekintetbe jön a közép és a szélsőség.^[17] Az értelmi erényekről viszont szintén állítja, hogy alkotó mozzanatuk a közép: consistant in medio.^[18]

Látható, hogy Szent Tamás nem minden fajta erényre tudja mindenestül alkalmazni az „in medio virtus” tant, de nehézségekbe ütközik már Arisztotelész is.

sok  sor mondtam a mai világba  milyen fontos

az  bizonyos  béke anélkül semmire nem fogunk

célt érni ha mai világba ha  nem a  béke uralkodik

ha nem az bizonyos  vita többi harcódzkodás 

egymás  közt vagy  épen legyen közösségbe ki

alakítani harcosok világát ezzel  nem teszünk jót

mai világbak   békétlenség   mai   világba

békétlenséget  fog szülni ha  így állunk  hozzá

dolgokhoz ezért kel küzdeni mai világba béke

legyen ez fontos .ne   az hogy pár okos  nagy 

ember  kitalálja  az okos fejével mi  is kel ebbe

világba létre hozni  lehet hogy nem azt kéne  a

mai világba létre hozni  nem az fog előre  vezetni

mai világba   most hányszor mondják mai világba

nagyon kel 2okos ember találta  ki meg alakítani

békétlenség harcosok klubját ezzel  nem fogunk

életbe előre lépni ilyet hozunk létre ez   világba

békétlenséget fog egymás közt szülni  nem  fogunk

jó példát szülni mai világba  ez mai világba békét

kel teremteni az béke lesz egyszer földön így.

Egy oszlop tetején, magasan a város fölött állt a Boldog Herceg szobra. Tetőtől talpig arany borította, vékony, finom levelekben, két ragyogó zafír volt a szeme, s hatalmas rubin piroslott a kardja markolatán.

Nemhiába csodálta mindenki.

– Legalább olyan szép, mint egy szélkakas – jegyezte meg az egyik városi tanácsos, aki szerette volna, ha híre megy művészi ízlésének –, csakhogy nincs annyi haszna – tette hozzá, nehogy az emberek még azt higgyék, hiányzik belőle a gyakorlati érzék, mert az aztán nem hiányzott.

– Bár olyan lennél, mint a Boldog Herceg! – sóhajtott fel a józan anya, mert kisfia nyafogott, hogy hozza le neki a csillagokat. – A Boldog Hercegnek még álmában sem jut eszébe, hogy nyafogjon valamiért.

– Örülök, hogy akad legalább egy lény a világon, aki tökéletesen boldog – dünnyögte a csalódott férfi, amint a csodálatos szobrot bámulta.

– Olyan, mint egy angyal – mondták az árva gyerekek, amikor kiléptek a székesegyházból ragyogó skarlátvörös kabátban és tiszta, fehér kötényben.

– Honnan tudjátok? – kérdezte a számtantanár. – Sose láttatok angyalt.

– Dehogynem, álmunkban – válaszolták a gyerekek, és a számtantanár összeráncolta a homlokát, és nagyon szigorú arcot vágott, mert nem helyeselte, ha a gyerekek álmodnak.

Egy éjszaka elszállt a város fölött egy kis fecske. Társai már hat hete útnak indultak Egyiptomba, de ő hátramaradt, mert szerelemes volt a legszebb nádszálba. Még a kora tavaszon ismerkedett meg vele, amint egy nagy, sárga pillét kergetett a folyó mentén, és a nádszál karcsú alakja úgy elbűvölte, hogy megállt és megszólította:

– Szeresselek? – kérdezte a fecske, mert kedvelte az egyenes beszédet, mire a nádszál mélyen meghajolt. Így aztán a fecske újra meg újra körülrepülte a nádszálat, a szárnya meg-megérintette és ezüstösen fodrozta a vizet. Ez volt a vallomása, és így udvarolt egész nyáron át.

– Micsoda nevetséges kapcsolat – csivitelte a többi fecske –, nincs a menyasszonynak pénze, és túlságos sok a rokona. – És csakugyan, a folyót szinte elborította a nád. Azután beköszöntött az ősz, és a fecskék elrepültek. Távozásuk után a kis fecske nagyon egyedül maradt, és unni kezdte kedvesét.

– Örökké csak hallgat – mondta –, és félek, hogy ingatag természet, mert szüntelenül kacérkodik a széllel. – És valóban, a nádszál a legkisebb szélre is a lehető legkecsesebben hajladozott. – Elismerem ugyan, hogy otthon ülő teremtés – folytatta a fecske –, én viszont szeretek utazni, szeressen hát utazni a feleségem is! – Eljössz-e velem? – kérdezte végül a nádszáltól; de az csak a fejét rázta, annyira ragaszkodott az otthonához. – Hitegettél csak! – kiáltotta a fecske. – Indulok a piramisokhoz. Isten veled! – És elrepült.

Szállt, szállt egész nap, és estére megérkezett a városba.

– Hol töltsem az éjszakát? – kérdezte. – Remélem, felkészültek a fogadásomra.

Ekkor megpillantotta a szobrot az oszlop tetején.

– Itt fogok megszállni – kiáltott fel –, pompás ez a hely, járja a friss levegő is! – És leereszkedett, egyenesen a Boldog Herceg lába elé. – Arany a hálószobám – mondta magának halkan, amint körülpillantott, és aludni készült; de alig dugta a fejecskéjét a szárnya alá, rápottyant egy nagy vízcsepp. – Milyen különös! – kiáltott fel. – Egyetlen felhő sincs az égen, tisztán ragyognak a csillagok, és mégis esik. Bizony szörnyű az éghajlat itt Észak-Európában. A nádszál ugyan szerette az esőt, de csak puszta önzésből.

Akkor ismét ráhullott egy csepp.

– Mi haszna van egy ilyen szobornak, ha még az esőtől sem véd meg? – kérdezte. – Keresnem kell egy jó, fedeles kéményt. – És elhatározta, hogy továbbszáll.

De mielőtt szétnyitotta volna szárnyait, ráhullott a harmadik csepp. Ekkor felnézett és látta – de jaj, mit is látott?

A Boldog Herceg szeme könnyben úszott, és a könnyek végigcsorogtak aranyorcáján. És a holdfényben olyan gyönyörű volt az arca, hogy a kis fecskét elöntötte a szánalom.

– Ki vagy te? – kérdezte.

– Én vagyok a Boldog Herceg.

– Miért sírsz akkor? – kérdezte a fecske. – Teljesen átáztattak a könnyeid.

– Míg éltem, és emberi szívem volt – felelte a szobor –, azt se tudtam, mi a könny, mert a Gondtalanság Palotájában laktam, ahova nem léphet be a Szomorúság. Nappal a kertben játszottam társaimmal, este pedig a Nagy Teremben én nyitottam meg a táncot. A kertet magas fal vette körül, de nekem eszembe se jutott megkérdezni, hogy mi van a falon túl, olyan szép volt odabent minden. Az udvaroncaim Boldog Hercegnek neveztek, és én csakugyan boldog voltam, ha a gyönyör boldogság. Így éltem, és így haltam meg. És most, hogy holt vagyok, ide állítottak, olyan magasra, hogy látnom kell a város minden szörnyűségét és nyomorúságát, és bár a szívem ólomból van, mást sem csinálok, csak sírok.

„Úgy, hát belül nem is arany?” – jegyezte meg magában a fecske. De udvariasabb volt annál, semhogy kimondjon egy ilyen személyes természetű megjegyzést.

– Messze innen – folytatta mély, zengő hangon a szobor –, jó messze, valamelyik kis utcában áll egy szomorú házacska. Ablaka éppen nyitva, és én egy asszonyt látok odabent, amint az asztal mellett ül. Arca keskeny és megviselt, keze durva és vörös, telis-tele tűszúrással, mert az asszony varrónő. Golgotavirágokat hímez éppen egy atlaszruhára, amelyet a királyné legkedvesebb udvarhölgye visel majd a legközelebbi udvari bálon. A szoba sarkában, az ágyon betegen fekszik a kisfia. Lázas, és narancsot kér. De az édesanyja nem tud mást adni neki, csak vizet, s így a kisfiú sír. Fecském, fecském, kicsi fecském, nem vinnéd-e el neki a rubint a kardom markolatáról? Lábamat ehhez a talapzathoz erősítették, magam nem tudok mozdulni.

– Engem várnak már Egyiptomban – mondta a fecske. – Társaim föl-le cikáznak a Nílus fölött, és beszélgetnek a nagy lótuszvirágokkal. Hamarosan elpihennek a nagy király piramisában. Ott fekszik a király is festett koporsóban. Sárga vászonba burkolták, és bebalzsamozták fűszerekkel. A nyakában halványzöld jadelánc van, és a keze, mint a száraz levél.

– Fecském, fecském, kicsi fecském – mondta a Herceg –, várhatnál-e még egy éjszakát, lennél-e a követem? A kisfiú olyan szomjas, és az édesanyja olyan szomorú.

– Ha meggondolom, én nem is szeretem a fiúkat – felelte a fecske. – Múlt nyáron, amikor a folyó mellett tanyáztam, volt ott két durva kölyök, a molnár fiai, akik unos-untalan kővel hajigáltak. Persze, nem találtak el, mi fecskék sebesebben repülünk annál, és az én famíliám különösen híres a gyorsaságáról, hanem azért ez tiszteletlenség volt.

De a Boldog Herceg úgy elszomorodott, hogy a kis fecske megsajnálta.

– Bár nagyon hideg van – mondta –, egy éjszakára mégis maradok, és a követed leszek.

– Köszönöm kicsi fecske – mondta a Herceg.

Így aztán a fecske kicsípte a nagy rubint a Herceg kardjából, és a csőrébe fogva, a tetők fölé emelkedett.

Elszállt a székesegyház tornya mellett, ahol az angyalok fehér márványszobrai állnak. Elsuhant a palota fölött, és hallotta a tánc dobogását. Egy szép fiatal lány épp akkor lépett ki az erkélyre szerelmesével.

– Milyen csodálatosak a csillagok – mondta a férfi –, és milyen csodálatos a szerelem hatalma!

– Remélem, hogy idejében elkészül a ruhám az udvari bálra – felelte a lány –, golgotavirág-hímzést rendeltem rá, de a varrónők olyan lusták.

A fecske átsuhant a folyó felett, és látta a hajóárbocokon lengő lámpásokat. Elszállt a gettó fölött, és látta, amint az alkudozó öreg zsidók rézserpenyőben méregetik a pénzt. Végül elérkezett ahhoz a szomorú házhoz, és benézett. A kisfiú lázasan köhögött az ágyban, anyját pedig a fáradságtól elnyomta az álom. Beröpült hát a szobába, és letette az asztalra, az asszony gyűszűje mellé a nagy rubint. Aztán gyengéden körülrepülte az ágyat, és szárnyával legyezgette a kisfiú homlokát.

– Milyen jó hűvös van – mondta a kisfiú –, most már meg fogok gyógyulni! – És édes álomba merült.

Akkor a fecske visszaszállt a Boldog Herceghez, és elmondta, mit végzett.

– Furcsa – jegyezte meg –, csöppet se fázom, pedig meglehetősen hideg van.

– Mert jót cselekedtél, azért – mondta a Herceg.

A kis fecske elgondolkozott ezen, s azután elaludt. A gondolkozás ugyanis mindig elálmosította.

Hajnalban elszállt a folyóhoz, és megfürdött.

– Milyen rendkívüli jelenség – mondta a madártan professzora, amikor áthaladt a hídon. – Fecske télen! – És hosszú levelet írt az esetről a helybeli újságnak. Nagy feltűnést keltett vele, mivel teletűzdelte olyan szavakkal, amelyeket senki sem értett.

– Ma este indulok Egyiptomba – mondta a fecske, és előre örült az elkövetkezőknek. Meglátogatta sorra a műemlékeket, és sokáig elüldögélt a templomtorony csúcsán.

Amerre csak megfordult, a verebek felcsiripeltek.

– Nicsak, egy előkelő idegen! – mondogatták egymásnak. S így aztán a fecske nagyon jól érezte magát.

Amikor felkelt a hold, visszarepült a Boldog Herceghez.

– Nem üzensz semmit Egyiptomba? – kiáltotta. – Nyomban indulok.

– Fecském, fecském, kicsi fecském – mondta a Herceg –, maradj velem még egy éjszakára.

– Várnak már Egyiptomban – felelte a fecske. – Társaim holnap továbbrepülnek a második vízeséshez. Víziló hűsöl ott a sás között, és hatalmas gránittrónuson ül Memnon isten. Egész álló éjszaka a csillagokat bámulja, s amikor a hajnalcsillag feltűnik az égen, kiszakad belőle az örömkiáltás, és aztán megint elnémul. Délben sárga oroszlánok járnak inni a vízpartra. Szemük zöld, mint a legzöldebb berill, és ordításuk túlharsogja a vízesés zuhogását.

– Fecském, fecském, kicsi fecském – mondta a Herceg –, messze-messze, a város túlsó szélén látok egy fiatalembert egy padlásszobában. Asztala tele van kéziratlapokkal, föléjük hajlik, és mellette, egy talpas pohárban hervadozó ibolyák. Haja barna és hullámos, az ajka piros, mint a gránátalma, a szeme nagy és álmodozó. A darabját szeretné befejezni a színházigazgató számára, de nem tud írni, mert nagyon fázik. Kandallójában nincsen tűz, és az éhség elgyengítette.

– Itt maradok még egy éjszakára – mondta a fecske, mert igazán jó szíve volt. – Vigyek neki is egy rubint?

– Sajnos, nincs több rubinom – mondta a Herceg –, nincs egyebem már, csak a két szemem. Ritka zafírból valók, ezer évvel ezelőtt hozták őket Indiából. Vájd ki az egyiket, s vidd el neki. Majd eladja az ékszerésznek, eleséget és tüzelőt vesz érte, és befejezi a darabját.

– Drága herceg – mondta a fecske –, én ezt nem tudom megtenni! – És sírva fakadt.

– Fecském, fecském, kicsi fecském – mondta a Herceg –, tedd, ahogy parancsoltam!

A fecske hát kivájta a herceg fél szemét, és repült a diákhoz a padlásszobába.

Nem is volt nehéz bejutnia, mert a háztetőn lyuk tátongott, s azon besurranhatott egyenest a szobába. A fiatalember éppen tenyerébe temette az arcát, s meg sem hallotta a szárnyak suhogását; de amikor feltekintett, ott találta a gyönyörű zafírt a hervadt ibolyákon.

– Mégiscsak megbecsülnek – kiáltott fel –, ezt valamelyik tisztelőm küldte! Most már befejezhetem a darabomat! – És sugárzott a boldogságtól.

Másnap a fecske elrepült a kikötőbe. Megült egy nagy hajóárboc csúcsán, és elnézte, hogyan emelik ki a tengerészek köteleken a hatalmas ládákat a hajó gyomrából.

– Húzd meg! – kiáltották, valahányszor egy-egy láda előbukkant.

– Megyek Egyiptomba! – kiáltotta a fecske, de senki sem törődött vele, s így aztán amikor felkelt a hold, visszaszállt a Boldog Herceghez.

– Búcsúzni jöttem – szólt fel hozzá.

– Fecském, fecském, kicsi fecském – mondta a Herceg –, maradj velem még egy éjszakára!

– Tél van – felelte a fecske –, nemsokára itt a fagy, lehull a hó. Egyiptomban a zöld pálmafákra melegen tűz a nap, az iszapban krokodilusok feküsznek, és bután bámulnak a világba. Társaim fészket raknak Baalbek templomában, és turbékolva figyelik őket a rózsaszín és fehér galambok. Drága Herceg, elhagylak, de sohasem foglak elfelejteni, és tavasszal, visszafelé szállva majd hozok neked két szép drágakövet azok helyett, amelyeket elajándékoztál. A rubin pirosabb lesz, mint a piros rózsa, és a zafír kék lesz, akár az óceán.

– Odalent a téren – mondta a Boldog Herceg – álldogál egy gyufaárus kislány. A gyufát beleejtette a csatornába, s tönkrementek az utolsó szálig. Az apja megveri, ha nem visz haza pénzt, és most sírdogál szegény. Nincs se cipője, se harisnyája, és a feje is fedetlen. Vájd ki a másik szememet, add oda neki, és nem veri meg az édesapja.

– Itt maradok még egy éjszakára – mondta a fecske –, de nem vájhatom ki a szemedet, mert akkor megvakulsz.

– Fecském, fecském, kicsi fecském – mondta a Herceg –, tedd, ahogy parancsoltam.

Kivájta hát a fecske a Herceg másik szemét, és elrepült vele. Elsuhant a gyufaárus kislány mellet, és beleejtette a követ a tenyerébe.

– De gyönyörű üvegcserép! – kiáltott fel a kislány, és nevetve hazafutott.

A fecske pedig visszaszállt a Herceghez.

– Most már vak vagy – mondta –, így hát veled maradok örökre.

– Nem, kicsi fecském – mondta a szegény Herceg –, menned kell Egyiptomba.

– Örökre veled maradok – mondta a fecske, és elaludt a herceg lábánál.

Másnap pedig a vállára telepedett, és arról mesélt neki, mi mindent látott ő idegen országokban. Mesélt a piros ibiszekről, amelyek hosszú-hosszú sorokban álldogálnak a Nílus partján, és csőrükbe kapják az aranyhalakat; mesélt a szfinxről, amely olyan öreg, mint maga a világ, a sivatagban él, és tud mindent; mesélt a kalmárokról, akik lassan lépkednek a tevék mellett, és borostyánszemeket szorongatnak a kezükben; mesélt a holdhegyek királyáról, aki fekete, akár az ébenfa, és egy nagy kristály az istene; mesélt az óriás, zöld kígyóról, amely egy pálmafán alszik, és húsz papja mézeskaláccsal eteti; mesélt a törpékről, akik a nagy tavon óriás leveleken hajóznak, és örökös háborút vívnak a lepkékkel.

– Drága kicsi fecském – mondta a Herceg –, csodálatos dolgokat beszélsz nekem, de nincs csodálatosabb az emberi szenvedésnél. Nincs nagyobb titokzatosság, mint a nyomorúság. Repülj végig a város felett, kicsi fecske, és meséld majd el nekem, mit láttál.

Így a fecske végigrepült a város felett, és látta, hogy a gazdagok szép házaikban boldogan vigadoznak, míg a koldusok a kapuk előtt üldögélnek. Berepült a sötét sikátorokba, és belenézett az éhező gyermekek fehér arcába, amint közömbösen bámulták a fekete utcát. Egy híd boltíve alatt két kisfiú feküdt, szorosan egymás karjában, hogy meg ne dermessze őket a hideg.

– Jaj de éhesek vagyunk! – mondták.

– Itt nem alhattok! – kiáltott rájuk az őr, s a két kisfiú nekivágott az esőnek.

pár  éve  elkezdtünk madár odút csinálni abba  úgy

mondva rendesen kivették szülők részt bennünk

volt pár önkéntes szülök   és ifjonc akik sürögtek

forogtak barkácsolás közbe  amikor készítették

a odút Madarnak nagyon  sok ügyes kezek voltak

odú készítésébe .annyira  Kapos  volt odú készítés

meg  rendelésre  is kelet  készítetnünk odút annyira

Kapos volt odú készítése  alapítványunknak készítetünk

odút mai nap is használjuk mert alapítványunkba

vannak madarak  odúba rendesen bele szálnak

madaraknak napi szinten    vizet  adunk nekik.juniús2án

hétfőn  Bagó   Zoli  elpakolta  tányérokat   kanalakat.

Horváth Zoli  madaraknak friss vizet adtak  inni.

Edina ,Jenei Erzsike ,Jenei  Attila,  Szilágyi Erzsike 

kis kereten  folytatták  szövést. puskás  Gabi

konyhába  segítet  borsó leves elkészítésében Krisztinek

Kati  tisztította   répát  zöldséget  limonádét készíttetet

Edina ,Gabi   tálaltak  .Katival   pipacsos  képet

készítetünk .június 2ai foglalkozáson részt vettek

Horváth Zoltán, Bagó Zoltán, Szilágyi Erzsébet, Jenei Erzsébet, Jenei Attila, Puskás Gabriella, Sára Edina, Gerhát Lenke, Benke Veronika,

pedagógus Juditnak  segítetek foglalkozásba

a, Benke Olga, Csörgi Katalin, Darázs Krisztina,

• 1 közepes db vöröshagyma
• 3 gerezd fokhagyma
• 2 közepes db fehérrépa
• 3 közepes db sárgarépa
• 1 közepes db piros kaliforniai paprika
• 450 g zöldborsó
• 1 közepes szár halványító zeller
• 1 csokor petrezselyem
• 1 db leveskocka (marhahúsleves)
• bors ízlés szerint (őrölt)
• só ízlés szerint
• 1.6 l víz
• 4 ek napraforgó olaj
• 1 ek finomliszt

1. Egy fazékban napraforgó olajat öntünk A hagymát egészben beletesszük, majd a fokhagymagerezdeket és a tetszőlegesen földarabolt fehérrépát, sárgarépát, kaliforniai paprikát is, és kb. 7-8 percig folyamatosan kevergetve pároljuk.
2. Majd megszórjuk liszttel, jól összekeverjük, és fölöntjük vízzel. A többi hozzávalót is beletesszük, és puhára főzzük. Forrástól számítva, kb. 25-30 perc.
3. Gazdagíthatjuk még levesbetéttel, én egy tojásból készítettem daragaluskát.
4. jó étvágyat