Szerző: Lukács Sándor

Beesteledett, mire Sumiswaldba ért. Müneberg felől fekete felhők száguldottak, kövér esőcseppek potyogtak, s beivódtak a porba… A kis harang tompa kongással figyelmeztette a népeket: gondoljanak Istenre, s kérjék fordítsa el tőlük haragját, ne ítélje meg őket. A pap már kinn állt a háza előtt útra készen, mindenre készen, bárhová küldi őt a feje felett viharzó Úr, haldoklóhoz, vagy tűzesethez, vagy akárhová… Ahogy meglátta Hansot, tudta, hogy nehéz útra hívják, felövezte magát, megüzente az éppen harangozó sekrestyésnek: hagyja másra a harangozást, és kísérje el őt útjára. Közben frissítő italt tett Hans elé, mert jól esik a frissítő annak, aki rekkenő hőségben loholva érkezik valahonnan, de Hansnak nem volt szüksége rá. A pap nem is sejtette, mire képes az emberi alattomosság. Hans csak ímmel-ámmal ivott. Nemsokára megjött a sekrestyés, az szívesen fölhajtotta az itókát Hans kínálgatására. Fegyvereivel felövezve állt előttük a pap; megvetvén az italt – mikor harcba indult, nem volt szüksége rá. Nem szívesen hívta el embereit, hisz maga tette a kannát elébük, nem szívesen sértette meg a vendégjogot, de muszáj volt, mert ismert egy törvényt, ami előbbre való a vendégszeretetnél… Ingerelte is azok kényelmes iszogatása. Végre megszólalt: ő kész van; bajban levő asszony vár rá, borzalmas gaztett fenyegeti… A szent fegyverekkel az asszony és a gaztett közé kell állnia, ezért ne késlekedjenek, hanem jöjjenek vele, odafenn biztos kárpótolják őket, ha itt lenn nem csillapíthatták szomjukat.

Nem sietős az ügy – mondta Hans, a várandós asszony férje; feleségénél minden olyan kínosan lassan megy.

Ebben a pillanatban éles villámfény cikázott át a szobán, mindhármukat elvakította, s iszonyút csattant az ég; a ház minden pillére, darabja megremegett.

A sekrestyés nagyot fohászkodott, majd így szólt:

– Hallga, mi van odakinn! Maga az Ég is azt igazolja, amit Hans mondott: várni kell. Mit érnénk vele, ha el is indulnánk? Élve úgyse jutunk el a hegyre, s Hans már mondta, hogy a felesége dolga nem olyan sürgős.

Ekkor olyan zivatar kerekedett, amilyet emberemlékezet óta nem láttak. Mintha a föld szakadékaiból hasadékaiból tört volna elő, mintha minden szélirányból Sumiswald felé csapott volna össze: minden felhő egy hadsereg volt, mindegyik felhő a másikára torlódott iszonyú élethalál-harcban, megkezdődött a felhők csatája, bömbölt az orkán, villám villámra született, villám villám után csapott a földbe, mintha utat akarna törni magának a föld közepén át a föld túlsó felére. Szakadatlanul zengett az ég, dühösen bömbölt a vihar, meghasadozott a felhők öle, patakokban ömlött az eső, – a pap még habozott társai miatt. De amikor hatalmasan kitört a felhők csatája, nem felelt a sekrestyésnek, nem ült le, egyre fokozódó szorongás fogta el, valami belső erő húzta, hogy belevesse magát az elemek tusakodásába… És ekkor, mintha a mennydörgés iszonyú dörején át egy asszony velőt hasító sikolyát hallotta volna… A mennydörgésben megértette Isten feddő szavát késlekedése miatt – már nem törődött társaival, elindult. Mindenre elszántan lépett a tűz örvénybe, az orkán kavargásába, a felhők ömlésébe. Társai lassan, vonakodva követték.

Zengett-bongott, tombolt a vihar – hangjai mintha eggyé. olvadva az utolsó ítélet harsonáiként hirdetnék világok pusztulását – tüzes kévék hulltak a falura, hogy sorra gyújtogassák a házakat. De aki Annak szolgája, kinek szava: a mennydörgés, kinek fullajtárja: a villám – az Úr szolgájának nincs mit félnie szolgatársaitól – s aki Isten útján jár, az nyugodtan rábízhatja ügyét Isten viharaira, villámaira. A pap tehát félelem nélkül ment a viharban Kilchstalden felé. Társai bezzeg más indulatokkal követték, mert szívük egész másfelé húzott; dehogy akartak lemenni Kilchstaldenbe ilyen rossz időben, ilyen késő éjszaka, és Hansnak különös oka is volt a késlekedésre.

Könyörögtek a papnak; forduljon meg, menjenek másfelé. Hans rövidebb, a sekrestyés jobb utat tudott, s mindketten intve-intették, a megduzzadt Grüne-patak most elárasztja a völgyet. De a pap nem ügyelt rájuk, óvásukat semmibe vette, csodálatos ösztöntől űzve, az ima szárnyán igyekezett Kilchstalden felé, nem botlott meg a kőbe, szemét se vakította el a villám. Hans és a sekrestyés messze mögötte botladozva követte, bízván, hogy a szentség a pap kezében megvédi őket.

A falun túl, ahol az út Stalden felé, a völgybe ereszkedik, a pap hirtelen megáll, szemét elfödözi kezével. A kápolna alatt, a villámfényben egy vörös toll ragyog fel, s a pap éles szeme a zöld sövényből egy fekete fejet lát előbukkanni, azon imbolyog a vörös toll. Amint kémlel tovább, a túlsó hegyoldalon sebes futással a legvadabb szélrohamok sodrában, egy nekiszilajodott emberi alak repül a fekete fej irányába, amelyen zászlóként leng a vörös toll. Szent harci hév lángolt fel a papban – akik szívüket Istennek szentelték, azokban lángol fel így, ha érzik a Gonosz közeledtét… Fellángolt, mint magban a csírázó ösztön, ha az élet ösztökéli, mint a virág ösztöne, ha kibomlani készül, a hős hevülete, mikor ellenfele kardot emel reá. Mint a szomjúságtól lihegő a folyó hűs habjába, mint a hős a csatába: úgy rohan le a pap Staldenen, s veti bele magát a legvakmerőbb harcba: a zöldruhás és Christine közé áll, mielőtt ez a másik karjába tenné a kisdedet, s nagy fennszóval kiáltja a Három Legszentebb nevét. A Szentséget a zöldruhás arcába nyomja, szentelt vizet hint s gyerekre és Christinére. Erre a zöldruhás iszonyú vonítással eloldalog, mint vérvörös csík elvillan; elnyeli a föld. Christine a szentelt víztől iszonyú sistergéssel összezsugorodik, mint gyapjú a tűzben, mint mész a vízben, úgy zsugorodik össze sisteregve, lángokat szórva, míg csak a felpüffedt, borzalmas pók marad meg az arcán – abba zsugorodik össze, abba sistereg belé. A pók csak ül, mérgesen dacolva, ül a gyereken és dühös pillantásokat lövell a pap felé. Az szentelt vizet locsol rá, ami úgy sistereg a pókon, mint izzó kövön a közönséges víz: a féreg egyre puffad, fekete lábait szétterpeszti a gyereken, s mind mérgesebben dülleszti szemét a papra, de az lángoló szent haragjában merész kézzel megfogja. Mintha izzó tövisekbe nyúlna… De rendíthetetlenül szorongatja markában a férget, majd fogja a gyereket, s azonnal, viszi anyjához.

Mire véget ért a harc, a felhők harca is lecsendesedett: visszatértek sötét kamráikba… S nemsokára csendes csillagfény szikrázott a völgy felett, ahol még röviddel ezelőtt a legvadabb csata tombolt. Lélekszakadva ért a pap a házhoz, ahol a gyermekkel s az anyával a gaztettet elkövették.

Még ájultan feküdt az anya. Éles sikollyal szállt ki belőle az élet, mellette az öregasszony ült és imádkozott: még most is bízott Istenben, hogy hatalmasabb az ördög gonoszságánál. A pap a gyerekkel együtt visszaadta az asszony életét is, mikor magához tért, s meglátta a kicsit, olyan gyönyör áradt el benne, amilyet csak az Ég angyalai ismernek.

Anyja karjában keresztelte meg a pap a kisdedet: az Atya, Fiú, Szentlélek nevében. Most már megmenekült az ördög hatalmából örökre, ha csak önként nem adja át magát. De ettől megóvta az Isten, akinek hatalmába adatott át a lelke, jóllehet a testét már megmérgezte a pók.

Hamarosan kiadta a lelkét. Kicsi teste tele volt égési sebekkel. Szegény anyja siratta nagyon – de ha az ember részei oda térnek vissza, ahova tartoznak: a lélek az Istenhez, a test a földbe – ez előbb vagy utóbb megvigasztalja szeretteit.

Ahogy a pap elvégezte szent tisztét, különös viszketést érzett karján, kezén – éppen azon, amelyikkel elhajította a pókot. Kis fekete foltokat vett észre rajta, szemmel láthatóan nőttek és dagadtak: halálos borzongás nyilallt a szívébe. Megáldotta az asszonyokat és hazasietett: a szent fegyvereket – mint hűséges harcoshoz illik – visszatette a helyükre, hogy utódjának keze ügyében legyenek. Vastagra püffedt a karja, fekete tályogok duzzadoztak rajta, halálos fáradtsággal küzdött, de nem adta meg magát.

Mikor Kilchstaldenhez ért, észrevette, hogy az út közepén Hans fekszik a hátán, az Istentől elvetemült apa, kiről nem tudta senki, hova tűnt. Arca püffedt volt és üszögös, ott ült rajta az undok, nagy, fekete pók. Hogy közeledett a pap, a pók felfújta magát, szőre mérgesen meredezett a hátán, szikrázva meregette rá a szemét, úgy tett, mint a macska, amikor készül halálos ellensége arcába ugrani. Ekkor a pap egy Igét kiáltott, felemelte a szent fegyvereket, mire a pók összeborzadt, hosszú lábaival lemászott a fekete arcról, s eltűnt a sistergő fűben. A pap hazament, helyére tette a szentséget, s bár a testét vad fájdalmak gyötörték halálra, lelke édes békében várakozott Istenére, akiért megharcolt merész tusában. Isten nem sokat váratott magára.

Amint az Úr Jézus ott ül az Olajfák lejtőjén, tanítványaival együtt, s az ő kérdésükre, hogy mikor lesz mindez, felel, előtte Jeruzsálem, tudja róla, hogy kő kövön benne nem marad. Azt is tudja az Üdvözítő Úr Jézus, hogy ebből az előtte lévő világból mi múlik el, és mi marad. Őelőtte nemcsak az a város terül el ott, hanem ez az egész óriási vállalkozása Istennek, ez a világ.

Az Üdvözítő átéli ennek a vállalkozásnak az egyedüli voltát. Ő már a vállalkozás kezdeténél ott van, hisz kezdetben teremtette Isten az eget és a földet. Az Atya, a Fiú és a Szentlélek közös vállalkozása ez a hallatlanul izgalmas és érdekes valami.

Mindenkit – a művészeket is – az alkotásaikból ismerünk meg. Ennek a vasárnapnak az egyik mondanivalója, a legfőbb mondanivalója az, hogy belőle, az itt jelzett dolgokból igazán ráérezzünk, ráismerjünk Isten valójára, tulajdonságaira, mivoltára, szívére, lelkére, egyéniségére. Mert Isten óriási kezdeményezéséről van szó ebben a vasárnapban.

Elkezdődött ez az egész. A kezdetnél ott van az örök Ige. Minden általa lett és nála nélkül semmi sem lett, ami lett, tehát szép a kezdet, nagyszerű a kezdet. De a mi emberi érdeklődésünk, nagy kérdőjelünk az, hogy mi lett ebből a kezdetből.

Az izgalmas az, hogy a kezdetnél belépett ide egy furcsa, érthetetlen, különös hang, a kísértő, aki szintén Isten által lett és teremtmény. De arra használja föl minden erejét, hogy Istent megkísértse, megmérje, próbára tegye. És itt van ennek az egész világnak az izgalmas jellege, hogy mindjárt az elején, a kezdetnél belép egy tényező, egy szellem, valaki, aki szembeszegülve Istennel kísérti Istent, próbára teszi Istent, megméri Istent, és Isten megengedi, hogy őt megpróbálja az egyik teremtménye lemérni.

És ott van a másik nagy, izgalmas mozzanat: minket, embereket, az emberiséget megnyerte a kísértő arra, hogy becsatlakozzunk, hogy megmérjük Istent, próbára tegyük Istent. Ki vagy Te tulajdonképpen? Milyen vagy? Ebből a Te vállalkozásodból most próbára teszünk: igazán az vagy, akinek lenned kell? Igazán szeretet van Benned és örök jóság? Hát lássuk!

Van a prófétáknál is egy ilyen megdöbbentő rész, hogy menjünk neki, tegyük próbára az igazat. Az ember is becsatlakozott ebbe a küzdelembe. Így lett az emberiség Izrael, azaz Istennel küzdő valaki. Azok vagyunk, akár akarjuk, akár nem.

Ez a kezdet után következő nagy része ennek az időnek, a mindenségre rendelkezésre álló időnek a dereka: folyik a küzdelem Istennel.

A másik nagy korszak ott következik be, amikor észrevétlenül, csöndben, mikor minden már nyugodott, az éjszaka kellős közepén, az istennel való sötét küzdelem közepén valami csodálatos dolog történik: Isten – mindnyájunk legnagyobb meglepetésére – eddig is belement a játékba, próbáljatok ki, küzdjetek meg velem. De most beereszkedik emberként a történelem harcába, és kiszolgáltatja magát a kísértésnek, az embernek.

Maga is ember fia lesz, és az a hallatlan dolog történik meg, hogy ez az Isten, akivel mi küzdünk, egyszer csak mellénk áll. Egyszer csak ott látjuk mellettünk a küzdelemben. Ő lesz az igazi Izrael, Ő az igazi Istennel küzdő, velünk küzdő.

Ez a nagy pillanata a történelemnek, ezt kell mindnyájunknak észrevenni itt ezen a vasárnapon is. Ez adja ennek a küzdelemnek a nagyszerű jellegét. Más korszak kezdődik.

Mi, testvéreim, a keresztségünkkel már átléptünk ebbe az új korszakba: fölismertük, hogy változott a világtörténelem jellege. Fölismertük a velünk küzdő Istent: íme, én veletek vagyok minden nap, Emmanuel, veletek vagyok a küzdelemben egész a halálig, a kereszthalálig. És ez változtat meg mindent, ez adja meg ezeknek a szavaknak, amit itt mond az Üdvözítő, az igazi jellegét, a szeretetjelleget. Mert ettől fogva, hogy mellénk áll, egyszer csak ezer és ezer alkalommal kinyílik előttünk a lehetőség, hogy megismerjük az Istent úgy, amint van. A szívén keresztül, hogy őszinte, hogy igaz, hogy építeni lehet rá, hogy végleges a szeretete, hogy nem vonja vissza soha a szeretetét.

Most itt az alkalom, hogy egészen melléálljunk Istennek, és elkezdjük magunk ellen fordítani a harcot, és magunkat győzzük le. Ő is biztat erre: aki követ engem, az maga ellen fordítsa a harcot, magát győzze le minden nap, és a keresztjét vegye föl.

Így lesz a történelem harca, Isten elleni harca, azok részéről, akik már látnak, és megismerték Istent, önmaguk ellen fordított harc és igazi fölszabadulási harc, szabadságharc, igazi forradalom. Mert ez aztán nagy forradalom, nagy fordulat a történelemben, mikor egy nép születik, amely ráismer Istenre, hogy együtt küzd velünk, hogy kicsoda igazán az Isten.

Az Úr Jézus szándéka azzal, hogy a szenvedése előtt erre rámutat ez: itt egy vállalkozásról van szó, amely egyszeri alkalom mindnyájunknak, el fog múlni az egész, most kell megragadni az alkalmat. Most kell mindnyájunknak belevetni magunkat ebbe a harcba, ebbe az egyszeri harcba úgy, ahogy már megismertük a helyünket.

Ezzel azt akarja az Úr Jézus, hogy fölébresszen bennünket az álomból, abból a sodrásból, amibe a világ bele akar bennünket vinni; hogy józanok legyünk, és virrasszunk, és ne múló dolgokat keressünk, hanem olyan kincseket, amik el nem múlnak, amik megmaradnak örökre. És ilyen csak egy van, tudjuk, Szent Pál megmondja: a szeretet. A szeretet harcává változtatta át az Úr Jézus a világtörténelmet.

Erre nyílt alkalom és nyílik alkalom ezer és millió minden nap mindnyájunknak. Ezt kell fölismernünk.

A mi vezérünk, aki ezt a harcot vezeti, az Úr Jézus, minden nap itt van köztünk, velünk van, egy lesz velünk. És így menthetjük meg ezt a világot, mert amit szeretettel érintünk benne, az már örök lesz, az már meg van mentve, átalakult, megmarad.

Az Úr Jézus ezen a vasárnapon, mielőtt a királyságát köszöntenénk, ünnepelnénk, föl akar bennünket ébreszteni erre az egyedülálló lehetőségre: nem jön vissza soha többé ez az alkalom, ez egyetlen alkalom! Egyetlen életetek van! Minden nap egyetlen, és azt minden nap meg kell ragadni!

Erre ad lehetőséget, a szeretet küzdelmét éljük, a szeretetnek kell győzni, a szeretet királysága Isten országa. Félreérthetetlenül a döntő főparancsa, törvénye ennek a különös vállalkozásnak Isten részéről a szeretet, más nem is lehet, mert Isten a szeretet maga.

Ha ezt fölismertük és elkezdtük a harcot magunk ellen fordítani – nem egymás ellen, mert a kísértő minden nap ezt akarja, hogy harcoljunk egymás ellen, mint a világ –, akkor az életünk jó vágányon halad.

Adja meg ezt nekünk a mi Üdvözítőnk, aki minden nap mondja nekünk, hogy én az odaadott ember vagyok köztetek. Odaadott test és kiöntött vér, és örök szeretetszövetség szerzője. Én egyesülök veletek a szentáldozásban, az égi ember a földi emberekkel. Jöjjetek velem, tartsatok velem!

Elképzelhetik, mennyire megdöbbentünk, amikor leszálltunk, és elnéptelenedett városokat találtunk. Tíz évig utaztunk az űrben, a kényszerű tétlenség miatt egyre türelmetlenebbül és ingerültebben; és amikor végül leszálltunk a Földön, kiderült – amiről önök már kétségtelenül hallottak –, hogy minden élet kihalt ezen a bolygón.

Természetesen első teendőnk volt, hogy megtudjuk, miként következett be az esemény, és hogy kiderítsük, vajon az életet kiirtó hatóerő – bármi volt is – működik-e még, esetleg saját életünket is veszélyeztetve. Nem mintha túl sokat tehettünk volna önmagunk védelmére, de el kellett döntenünk, kérjük-e tovább expedíciók küldését erre a területre, vagy eltanácsoljuk őket.

Először azt hittük, megoldhatatlan rejtéllyel állunk szemben. Hogyan pusztíthatott el bármilyen vírus vagy baktérium minden növényt és minden állatot? Egy hét sem telt el, amikor egyik fizikusunk – teljesen véletlenül – a radioaktivitás enyhe nyomait fedezte fel a levegőben. Mivel nagyon gyenge volt, önmagában nem lett volna nagy jelentősége, de amikor analizálták, kiderült, hogy nagyszámú különböző radioaktív elem sajátságos keverékéből származik.

Ekkor Xram visszaemlékezett, hogy mintegy öt évvel ezelőtt különös villanásokat figyeltek meg a Földön, mindet egy hét leforgása alatt. Eszébe jutott, hogy ezek a villanások talán urániumrobbanások lehettek, és a jelenlegi radioaktivitás esetleg az öt évvel ezelőtti robbanásokból származik. Ez kezdetben elég erős lehetett ahhoz, hogy elpusztítsa az életet a bolygón.

Ez azonban elég valószínűtlenül hangzott, mert az uránium önmagától nem robban, és meglehetősen bonyolult eljárásra van szükség, hogy robbantható állapotba hozzák. Mivel a Föld-lakóknak, akik ezeket a városokat felépítették, értelmes lényeknek kellett lenniük, nehéz elhinni, hogy ennyi fáradsággal készítették volna elő az urániumot csak azért, hogy elpusztítsák önmagukat.

De a további vizsgálat bebizonyította, hogy a levegőben talált radioaktív elemek pontosan megegyeznek az uránium-robbanáskor keletkezettekkel, és olyan arányban keverednek, amely megfelel az öt évvel korábbi urániumrobbantás hasadástermékeinek. Ez már aligha lehet véletlen egyezés.

Amikor azonban továbbmegy, és azt igyekszik megmagyarázni, miért és hogyan jöhetett létre ilyen urániumrobbanás, már képtelen vagyok okoskodását követni. Xram úgy véli, hogy háború lehetett két kontinens lakói között, amelyben mindkét fél győzött. Tény, hogy a feljegyzések szerint az első húsz villanás Eurázsia területén következett be, és ezt követte öt – sokkal nagyobb – villanás az amerikai kontinensen ezért először hajlottam afelé, hogy komolyan, érdemben fon tolóra vegyem a háborúelméletet.

Arra gondoltam, talán két különböző Föld-lakó faj élt ezen a két kontinensen, akik nem tudták vagy nem akarták szabályozni a születések számát, s ez túlnépesedéshez, élelmiszer hiányhoz és a két faj közötti élethalálharchoz vezethetett. Ezt az elméletet azonban el kellett vetnem, mert két ténnyel találtam szemben magamat: 1./ az eurázsiai és az amerikai kontinensen talált Föld-lakók csontváza ugyanahhoz a fajhoz tartozik, és 2./ a csontváz-statisztikák tanúsága szerint egyik kontinensen sem volt túlnépesedés.

Ennek ellenére, úgy látszik, Xram ragaszkodik háborúelméletéhez. Az a legkellemetlenebb, hogy most minden érve egy meglehetősen rejtélyes, de valószínűleg teljesen érdektelen megfigyelésre alapozza, amelyet nemrég tettünk a Központi nagyállomás tanulmányozásakor.

Amikor leszálltunk, nem tudtuk, hol kezdjük kutatásainkat és így találomra a város egyik legnagyobb épületét szemeltük ki vizsgálatunk első tárgyául. Nem tudjuk, mit jelent neve: Központi nagyállomás, de alig férhet kétség az épület rendeltetéséhez. Az idétlen gépekre alapozott kezdetleges szállítási rendszerhez tartozott, amely síneken futott, és kerekekre épített kocsikat vontatott maga után.

Több mint tíz napig foglalkoztunk az épület tanulmányozásával, és egész csomó érdekes és különös részletet tártunk fel Szeretném egy megfigyeléssel kezdeni, amelyet sikerül tisztáznunk, legalábbis az én megelégedésemre. Ezen az állomáson tárolt kocsikon – amint felfedeztük – tábla lógott „Dohányzó” vagy „Nemdohányzó” felírással, világosan jelezve, hogy volt valamiféle elkülönülés az utasok között. Rögtön eszembe jutott, hogy a Föld-lakóknak két ága élhetett ebben a városban, egy pigmentáltabb változat, sötétebb, vagyis „füstös” arcszínnel, és egy kevésbé színezett változat – bár nem feltétlenül albínó –, világos, vagyis „nem füstös” arcszínnel.

A Föld-lakókból csak csontvázmaradványokat találtunk és ezekből semmit sem sikerült megtudnunk a színükről. Ezért először úgy látszott, nehéz lesz bizonyítékot szereznünk ehhez az elmélethez. Közben azonban néhány meglehetősen tágas épületet fedeztünk fel a városban, amelye valamilyen ismeretlen és eléggé rejtélyes célra szolgálhattak.

Ezeknek az épületeknek a belső falaira bekeretezett, festett vásznakat erősítettek – tájképeket és Föld-lakók képeit. És itt már látható, hogy a Föld-lakók két csoportba tartoztak: akiknek az arcszíne erősen pigmentált – füstösek –, és akiknek az arca alig színezett – a nem füstös változat. Ez pontosan megfelel elképzelésünknek.

Talán itt említeném meg, hogy a képek néhány százaléka a Föld-lakóknak egy harmadik ágát mutatja be. Ennek az ágnak egy pár szárnya is van, és nyilvánvalóan mindegyikük a kevésbé pigmentált változathoz tartozott, Az eddig megvizsgált nagyszámú csontváz közül szemmel láthatóan egyik sem tartozott a szárnyas csoporthoz, ezért arra a következtetésre jutottam, hogy egy kihalt változat képeivel állunk itt szemben. Hogy ez az elképzelésem helyes, ahhoz már nem is férhet kétség, mert megállapítottuk, hogy a szárnyas formák sokkal gyakrabban jelentkeznek a régebbi festményeken, mint az újabbakon.

Természetesen nem írhatom le önöknek mindazokat a rejtélyes felfedezéseket, amelyeket a Központi nagyállomás helyiségeiben tettünk, de szeretném legalább a legfurcsábbat elmondani, annál is inkább, mert Xram erre alapozza háború-elméletét.

A felfedezés egy jelentéktelen részletvizsgálatból következett. A Központi nagyállomás hatalmas területén eljutottunk két kisebb terembe, amelyek eléggé elrejtett helyen feküdtek. Mindkét teremben – „Férfiak”, illetve „Nők” felírással egy csomó kis fülkét találtunk, amelyek a Föld-lakók rejtekhelyéül szolgáltak, mialatt túladtak ürülékükön. Észrevettük, a lerakodóhelyen minden egyes fülke ajtaja fortélyos szerkezettel van bezárva. A szerkezetek megvizsgálása után kiderült, hogy egy csomó kerek fémérme van bennük. Ma már tudjuk, hogy ezek az ügyes kis szerkezetek megakadályozták a fülkébe belépést mindaddig, míg újabb érmét nem dobtak be egy nyíláson keresztül; abban a pillanatban az ajtó kinyílt, és lehetővé tette a belépést a fülkébe. Az érméken különböző ábrák és feliratok is vannak, azonban mindegyiken előfordul az a szó, hogy „Szabadság”. Mit jelentenek ezek a szerkezetek, bennük az érmék és az érméken a „Szabadság”?

Bár több elméletet terjesztettek elő, az általános vélemény a felé a magyarázat felé hajlik, hogy itt a lerakodás műveletét kísérő ünnepélyes aktusról van szó, talán a Sigma-25 és a Sigma-43 bolygókról jelentett furcsa ünnepi aktusokhoz hasonlókra. E nézet szerint a „Szabadság” szó valami a Földlakók vagy őseik által nagy becsben tartott erényt jelenthet. Ily módon eléggé megnyugtató magyarázatot kapunk az érmék feláldozására közvetlenül a lerakodás műveletét megelőzően.

De miért volt szükség annak biztosítására – vagy mint Xram mondja, a kényszerre –, hogy egy trükkös szerkezet révén minden egyes esetben valóban feláldozzák az érmét? Ezt is megmagyarázhatjuk, ha feltételezzük, hogy a fülkék felé közelítő Föld-lakókat bizonyos szorongás érzete hajtotta, a szerkezet nélkül időnként megfeledkeztek volna az érmeáldozatról, és ennek következtében lelkiismereti gyötrelmek törtek volna rájuk.

Azt gondolom, ez a legjobb magyarázat, amelyet jelenleg adhatunk, és valószínű, hogy a további kutatások ezt a nézetet fogják megerősíteni. Xramnak azonban, mint már említettem, van egy külön elmélete, amelyről azt hiszi, mindent megmagyaráz: az érméket a szerkezetben éppúgy, mint az életet elpusztító urániumrobbanást.

Úgy képzeli, hogy a Föld-lakók ezeket az érméket szolgálatok viszonzásaként kapták. Azt mondja, a Föld-lakók nem voltak értelmes lények, és nem dolgoztak volna közös vállalkozásokban valami különleges ösztönzés nélkül.

Szerinte azáltal, hogy megakadályozták a Föld-lakókat ürülékük lerakásában, amíg minden alkalommal fel nem áldozták az érmét, mohón kellett igyekezniük, hogy szert tegyenek ilyen érmékre, és az érmeszerzési vágy tette lehetővé számukra az együttes erőfeszítésekben való részvételt, amely szükséges volt társadalmuk működtetésére.

Úgy véli, a lerakodóhelyeken talált érmék egy általánosabb elv egyik megnyilvánulását jelentik csak, és a Föld-lakóknak feltehetően nemcsak a lerakodóba való belépés előtt kellett ilyen érméket leadniuk, hanem akkor is, ha élelmiszerhez stb. akartak hozzájutni.

Néhány nappal ezelőtt Xram meglátogatott, hogy mindezt elmondja nekem. Nem vagyok biztos, hogy mindent megértettem a mondanivalójából, mert nagyon gyorsan beszélt, ahogy szokta, ha valamelyik elméletétől lázba jön. De általános elképzelését nagyjából megértettem, és nem tartom valami logikusnak.

Úgy látszik, valami bonyolult számítást végzett, és eszerint a javaknak érmecsere-rendszeren alapuló termelése és elosztása nem lehetett stabil, szükségszerűen nagy ingadozásoknak volt kitéve, amelyek nagyjából emlékeztetnek az őrültek mániás-depressziós ciklusaira. Sőt odáig megy következtetéseiben, hogy ilyen depressziós szakaszban pszichológiailag lehetségesnek tartja a háborút, még azonos fajon belül is.

Senki sem ismeri el nálam készségesebben, hogy Xram ragyogó szellem. Bár elméletei mindig tévesnek bizonyultak, de addig mindig tartalmaztak egy szemernyi igazságot. A jelenlegi elmélet esetében ez a szemernyi valóban csak mákszemnyi lehet, sőt mi több, ezúttal bizonyítani tudom, hogy téved.

Az utóbbi néhány napban ugyanis szúrópróbaszerűen megvizsgáltunk a helyszínen tíz különböző lakóházat a városban. Egy csomó lerakodóhelyet találtunk ezekben is, de egyetlenegyen sem volt érméket tartalmazó szerkezet egyetlenegy eddig megvizsgált házban sem. Most már biztosnak látszik, hogy a Központi nagyállomáson talált érméket szertartás során helyezték oda. Nyilvánvaló: az ilyen szertartások a nyilvános helyen, illetve csakis a nyilvános helyen elvégzett lerakással kapcsolatosak.

Örülök, hogy sikerült ezt idejében tisztáznunk, mert sajnáltam volna, ha Xram bohócot csinál magából, és az elméletét beleveszi a jelentésébe. Tehetséges fiatal, és a pillanatok alatt összehordott, lehetetlen elméletei ellenére meglehetősen kedvelem.

ember  elszokta tervezni  hogyan  szeretné úgy

mondva csinálni úgy szeretné ütemezve dolgait

elvégezni  úgy  van vele.  be is  ütemezi ember

dolgait  folyamatosan el is  szeretné,úgy  van

vele  már  mondjuk be  is  van tervezve dolgok

embernek hogy  is szeretné dolgait végezni úgy

van vele egyszer egy másik  dologba kérték  fel

embert csinálja  meg amíg   ő fel fog öltözni  erre

ember  elkezdi  elvégezni amire  akkor felkérték

és történik  valami meg adja magát redőny és

ember  nem tudta felhúzni ilyenkor  vagy mérges

kezd leni mert  nem  így  szerette volna   napját

tölteni máskép ütemezte be  egyből lehet fel borul

bizonyos menetrend  ami be  volt ütemezve

elkezdi meg oldani ember első munkáját  meg

oldja után az  ember kénytelen kicsit  mondjuk

el tolni dolgait és váratlan dolgát meg csinálni

kezdi és  az is idő kérdése  mikor lesz meg oldott

egyből tud az ember haladni dolgaival  és váratlan

dolog is  meg   oldott és ember fel légezhet örül

dolgaival végzet

sok embernek szeretet hiánya  van életbe és

úgy mondja  keresi  azt bizonyos szeretet az

életbe hol is  kapja  meg  azt  bizonyos  szeretet

de nehezen találja meg azt  szeretet  földön 

amire   ember  kivan éhezve .hányszor  van úgy

embereknél keressük  azt bizonyos szeretet de

se hol nem igazán kapjuk   meg mert  van úgy

várjuk  valakitől  azt   a  szeretetet úgy vagy  vele

attól illettől  közeli  ember meg  ismer is tán meg

kapom  tőle   azt  bizonyos szeretet  tőle  amire

épen kivagyok  éhezve eltelik  idő  várta  azt

bizonyos  szeretet tőle   attól illettől és kap tőle

egy  szeretetlen durva sót mert  ember  manapság

tévébe azt bizonyos szeretetlenséget lát ami nagy

gond  több  szeretetre vágyik ember manapság

most  így november  kezd egyik műsor kezd  a

szeretetre őz pontosítani mert  egyre több 

szeretet  műsort adnak le amire ember  vágyódik

nem  csak  így  karácsony előtt egy hónappal

tanuljunk  meg szeretni mindig  szeresünk adjunk

mindig fele  barátomnak azt  szeretet amire

vágyódik életbe.

szépségét és az életben rejlő lehetséges csodákat. Az élet egy állandó tanulási folyamat, amelyben a helyes út megtalálása érdekében inspirációra van szükségünk.

Az életünk tele van izgalmas kalandokkal, nehézségekkel és örömökkel. Mindannyian tapasztaljuk a felfelé és lefelé ívelő pillanatokat, a változások hullámait és az új lehetőségeket. Az életnek ez az elképesztő utazása néha kihívásokat hoz, de inspirációra és motivációra van szükségünk ahhoz, hogy továbbra is lelkesedéssel és érdeklődéssel nézzünk szembe minden napunkkal.

Az inspiráló idézetek az életről rendkívül erőteljes eszközök, amelyek képesek megszólítani a szívünket és megérinteni a lelkünket. Azok a gondolatok és bölcsességek, amelyeket híres emberek hagynak ránk, képesek átformálni gondolkodásunkat, és új perspektívába helyezni az életünket. Az idézetek olyan pillanatok, amikor az elme megáll, és elmerengünk azon az egyetlen mondaton, amely megragad bennünk valamit.

Az inspiráló idézetek az életről nemcsak lelki támaszt nyújtanak nekünk, hanem átjárják a mindennapjainkat a szépség, a motiváció és a céltudatosság érzésével. nemzetek határain ívelnek át, és minden kultúrában megtalálhatók, minden nyelven megfogalmazva. A magyar nyelv sem marad el az inspirációtól, és lenyűgöző idézetekkel rendelkezik, amelyek segítenek nekünk új szemmel tekinteni az életre.

nézőpontot nyitnak a világ iránti szeretetünkhöz. Ezek az idézetek arra ösztönöznek bennünket, hogy gondolkodjunk el az élet alapvető jelentésén, és ébredjünk rá az értékes pillanatokra, amelyekkel találkozunk nap mint nap.

Az idézetek ereje abban rejlik, hogy egyszerűen kifejezik a bölcsességet és az élet alapvető igazságait.

kicsit  elmélkedjünk azon el hogy néha  van

úgy  az  emberek életébe  nem igazán tudnak

dolgok nélkül leni meg  sok  ember valamit

azzal  ideig vele  szeret mondjuk vele   dolgozni

azzal  szerszámmal úgy  van vele már  nem is

tud nélküle lenni  annyira meg szokja történik

az elromlik adnak egy másikat az  nem igazán jó

mert  másikat jobban szeretem idő után   amikor

vissza kapta  azt  dolgot   nem  igazán tud nélküle

leni úgy  van vele szinte függök rajta ami   nagy

gond  de szerszámnál nem gond  az egy eszköz van

úgy ember jó eszközzel ember  szeret vele

dolgozni  öröm ilyen dolgozni úgy van vele inkább

függök rajta  nehezen  tudom le rakni  olyan jó.

hány  olyan   ember van  meg   sok  egy rossz

dolgát  először azt energia italt kosztolás képen

isi idő után  annyira meg szokja ember 

szervezetét  nem tudja  elhagyni függője lesz

ami nagy gond nem jó hoz vezet ,vannak emberek

így rossz dolgot  sokunk meg nem is  akarjuk le

tenni  az függőséget okozott embernek  csak nem

jött rá függ rajta ,de erről erős akarttal függőséget

le tudja  tenni ember életbe.

A szeretet benned van, csak az a kérdés, hogy mennyire engeded kinyitni, azt a kiskaput, amin keresztül eljuthat másokhoz is.
Amikor feltárul a szíved, akkor a szívcsakrád is gyógyul. Hirtelen úgy érzed, hogy mindent kiadnál magadból, és semmit sem kell megtartanod, mert úgy is visszakapod. Sőt még többet is, mint amint vártál.
Ha engeded a szeretetet áramolni, vagyis nem csak kiadsz magadból, hanem be is engeded a szívedbe, akkor a szeretet áramlásán keresztül gyógyul a lelked is.

Ugyan olyan fontos, a szeretet befogadását megtanulni, mint a kiadását.
Sokan panaszkodnak, hogy úgy érzik, őket nem szereti senki. Pedig ez biztosan nincs így, csak valamiért nem merik elfogadni a szeretetet másoktól. Talán félnek attól, hogy akkor nekik is viszonozni kell a szeretetet. A szeretetet soha nem kell viszonozni, ez nem egy kötelező műfaj! Ezt mindenki magában érzi. Soha nem szabad, hogy rutinná váljon, mert az már nem az önzetlen szeretet. Akkor már nem tiszta a szándék mögötte.

Az önzetlen, tiszta szándékú szeretettel gyógyítod önmagad, és azt akinek adod. Hiszen a szeretet ,,minden”.
A szeretet mindenben benne van. Fűben, fában, a galambok turbékolásában, a hajnali napfelkeltében, és az esti naplementében, az ételben – melyet szeretettel készítenek….
Aki képes felismerni ezeket az ,,apróságokat”, az felismeri a jót is. A jó, pedig pozitív energiát gerjeszt, ami kitisztítja a negatív beidegződéseket, és ezáltal a gyógyító folyamatok beindulnak.

És, hogy honnan tudod, hogy tiszta szeretetet adtál?
Utána nem gondolsz arra, hogy mégse kellett volna!
Nincs olyan érzés benned, hogy: Túl sokat adtam! És alig kaptam valamit.
Nem vársz érte cserébe semmit, és legközelebb is megtennéd.
És minden körülmények között örülsz annak, hogy így tettél.

. És mindaz, ami ezzel összefügg. Hogy ki legyen az én édesapám, édesanyám, én nem választhattam meg, a rokonaimat nem választhattam meg, szülőföldemet, hazámat, a kort, amelyben telik az életem, hogy legyen egy két világháború, egymás után; az egyiknek az elején születtem, a másikat megéltem, fölfordulásokat… ezekről nem tehetünk. És rengeteg ilyen van. Milyen emberek kerülnek az én körömbe? A kor hol tart a kutatásaiban, színvonalán? Történik-e baleset például, mikor hazamegyek? Nem tehetünk róla, tőlem függetlenül így van.

De vajon hogy találom meg ezekben Isten akaratát? Talán azt mondhatom, hogy elméletileg ez a legkönnyebb számomra: mindaz, amiről nem tehetek. De azért jól meg kell vizsgálnom: igazán nem tehetek? Igazán nem változtathatok valamin? Ha nem tehetek róla, nem változtathatok rajta, akkor ez Isten akarata az én számomra. És akkor én azt bizalommal, az Ő végtelen bölcsességére, mindentudására számítva elfogadom. Nem mindig könnyű: most halt meg egy 30 éves fiatal pap, az egyházmegyénk egyik legderekabb, legszentebb életű papja. Két fiatalember előzés közben nekirohant, vége.

Ezekben fölfedezni: Isten akarata előtt meghajlok, „a Te titkod, Uram, Te végtelenül bölcs vagy, szeretsz minket, ismersz minket…” Ide tartoznak a betegségeink, a halálesetek, még a háború is. Óriási segítség, ha erre valaki rátalál; ha az életem egy óriási területén megtaláltam Isten akaratát, az a föladatom, hogy megküzdjek vele, és teljesen elfogadjam: igen, nekem ez az üdvösség útja, Isten ezt bekombinálta az életembe, rendben van.

Érdemes az Úr Jézusra vetni egy pillantást: az Ő életében is ott van ez. Elfogadta azt a megváltoztathatatlanul ott levő világot: farizeusok, írástudók, Annás, Kaifás, Heródes, Pilátus, római megszállás, és így tovább. Nem ágált, nem lázított, nem lázadt, nem elégedetlenkedett. Találunk olyan embereket is, akik egész életükön keresztül elégedetlenek. Volt egy barátom, rendtársam, egész életében azt mondta: „ha én akkor…! Ha engem akkor a tanárom megértett volna! Az egész életem más irányba ment volna…” Hiába mondtam neki, hogy ez most már megváltozhatatlan. Vagyis Isten akarata. Fogadd el! Menj tovább!

A második kör a bennünket körülvevő emberi világnak a második rétege, amibe mindazok a dolgok és területek tartoznak, amikre nézve már nem mondhatom azt, hogy megváltoztathatatlanok. Lehet így is, lehet úgy is.

De hozzám érkezett el a kinyilatkoztatás csatornáin keresztül Isten kifejezett parancsa. Utasítást, parancsot kaptunk az élet legfontosabb, legkényesebb dolgaira. Éppen ezért óriási jelentőségű a második kör, mert az emberi életnek az ütőerei itt mennek. Ezeken a pontokon múlik, hogy az emberi világban rend van-e, hogy egészséges módon fejlődnek-e a családok, a társadalmak, államok. Isten ezekre a dolgokra vonatkozólag kifejezett parancsolatokat adott.

Ha mi magunk dönthetnénk el, hogy Istent hogyan tiszteljük, hogy szenteljünk-e egy napot az Ő tiszteletének, vagy nem, vajon mikor jutnánk dűlőre? A rengeteg okos ember mennyi vélekedést kockáztatna? Minden tíz évben megváltoztatnák.

Isten ennyire ismer bennünket: kimondta szépen, hogy szenteljünk hetenként egy napot. Elérkezett ez az utasítás hozzánk: egy napot az Ő napjának tartsunk meg. S milyen atyai szeretet van abban, hogy ezt az Ő tiszteletére szentelt napot egyúttal pihenőnapnak adta! És így van a többi is: a szülők védelme. Isten védelmébe veszi a szülőket a gyermekeikkel szemben is, még ha azok a szülők eljátszották is a tiszteletre méltóságukat. S Isten mégis védelmébe veszi őket: „Tiszteld atyádat, anyádat!”

Viszont ebben a parancsban a szülőknek is üzen: gyerekeiteket is annyira tiszteljétek, hogy ne rontsátok el előttük a becsületeteket. Az emberi természetet és értékeket adjátok át nekik. Óriási jelentőségű parancsa Istennek!

Aztán ahogy vigyáz az életünkre: „Ne ölj!”. Még így is mi van a világban… A testi-lelki épségünkre is vigyáz ebben a „Ne ölj!” parancsban.

Az életadásra szolgáló berendezéseinkre külön gondja van, mert az rettentő kényes, és ezt is szabályozza paranccsal.

Aztán a vagyonunkra vigyáz. Tulajdonjogra. Becsületünkre. A vágyainkra.

Ki kérdezett?

Tréfálva szólt rám valaki, mikor beszélni kezdtem – idejövet, az utcán láttam valamit, és eszembe jutott, hányszor volt ez már így és mindig hiába… pedig milyen egyszerű a dolog! Nekem mindig az volt az érzésem, hogy csak akkor kellene…

– Ki kérdezett?

Így szakított félbe tréfából valaki: de én meghökkentem, és komolyan elhallgattam, és nem tudtam folytatni. Mi történt velem? Aztán nógattak, hogy hát mit akartam mondani, hiába… egyszerre nevetségessé és értelmetlen ostobasággá vált az egész.

Sokszor vagyunk így mondásokkal Évtizedeken át mondjuk „jó napot!” és „ajánlom magamat” és „egészségére” és „van szerencsém” – és egyszer, évtizedek múlva, odafigyelünk, hogy mit jelent a szó – s hirtelen, mint most is, szakadék nyílik meg a szó alatt – s a szakadékon át a köd és káosz – egy pillanatra az élet szörnyű értelmetlensége.

– Ki kérdezett?

Igaz is – ki kérdezett engem? Hogy van az, hogy erre még sohase gondoltam? Soha senki se kérdezett. Írtam és beszéltem és ágáltam s hadakoztam – véleményem volt erről, meg amarról – szóltam életről, halálról, szerelemről, költészetről, magamról, gyerekről és asszonyról és cserebogárról… ügyeltem alanyra és állítmányra, lenge jelzőre és komoly főnévre, rideg számnévre, igekötőre és névutóra – ütemre és rímre –, hogy érthető és világos legyen, amit mondok: egyetlen helyes formája a gondolatnak, hogy könnyen fogja fel s el ne veszítse többé, akit megajándékozok vele. Feladványokat oldottam, csomókat vágtam ketté, erőlködtem, hogy közelebb jöjjek kezdethez és véghez, a két pólushoz, hol még nem járt sarkutazó…

De ki kérdezett?

Nem mondom, jártak nálam is körkérdésekkel, ankétokkal, hogy mi a véleményem a divatról és hol ebédeltem legjobban. De ezeket elhárítottam, kitérő választ adtam, nem volt mit mondanom.

Legtalálóbb válaszaim – most veszem észre – el nem hangzott kérdésekre zengtek fel: miért csodálkozom hát a süket csöndben, hogy senki nem siet el vele – legjobb tanácsaim annak szóltak, aki már elpusztult tulajdon hibájából – miért csodálkozom hát, hogy senki nem követte?

Ki kérdezett?

Én megmondtam mindent előre – én láttam a fenyegető veszedelmet –, láttam a sötét felhőt, s tudtam a villámról, ami lecsap. Láttam őket születni s rohanni haláluk felé – láttam a bűnt, s megmondtam előre: ne így, ne ezt, átok és gyalázat lesz belőle. Nevén neveztem a vackort s az ízes gyümölcsöt – megmondtam, mi van belül –, miért nem válogattak hát, ahogy mutattam? Voltam helyettük a csatorna szennyében nyakig – és csattogott légcsavarom a tiszta felhők közt, helyettük –, és elmondtam, mit láttam amott, mit gyötrődtem emitt, milyen a bűzös aljasság íze s milyen az illatos napsugáré – hát akkor miért hemzseg még mindig a pocsolya boldogtalanok lelkétől s miért magányosak a havas hegyormok? Én szóltam, hogy arra ne tessék menni – én szóltam, hogy erre van az út –, hát akkor miért vannak telve a gödrök? Én táblát állítottam szabad úszók és lubickoló gyerekek közé – miért puffadnak hát hullák a víz fenekén?

Én minderre megfeleltem – de ki kérdezett?

Senki se kérdezett, igazad van, közbeszóló. Nem is értek rá kérdezni. Mert megkérdezték a miniszterelnököt, hogy mi lesz a haza sorsa – és megkérdezték a kereskedőt, hogy mennyiért adja –, és megkérdezték a kalóriát, hogy fog-e sikerülni? Megkérdezték a cápát, helyes dolog-e a vegetarianizmus, megkérdezték a betegséget, hogy érzi magát, megkérdezték a poloskát, hogy lehetne a vérontást elkerülni? Megkérdezték a tüzet, egészséges dolog-e a jeges zuhany – megkérdezték a vizet, mitől szokott tűzbe jönni? Megkérdezték a madarat, hová repül, a napot, merre szállt?

De ki kérdezte az embert? Ki kérdezett, Homérosz? Ki kérdezett, Szókratész? Ki kérdezett, Gautama Buddha? Ki kérdezett, Názáreti?

Shakespeare, Goethe, Madách, Dante, Beethoven, Kant… ki kérdezett?

Ember, aki tudod – ember, aki láttad –, ember, aki nézted, figyelted, élted – tudtad, mielőtt volt, tudtad, mielőtt lett –, ordítottál, hogy közeledik – ki kérdezett?

Megváltó Atyaisten – aki tudod, hogy lehetne elkerülni, mit kellene tenni, hová kellene fordulni, hogy kellene csinálni –, ki kérdezett?

Ki kérdezett? Ne kérdezd – ordíts, ahogy a torkodon kifér, mert különben csönd lenne körülötted –, ordítsd magad a kérdést, s hidd el a visszhangnak, hogy ő volt, s felelj a visszhangnak, hogy legalább a magad szavát halld.