Szerző: Lukács Sándor

Az ember nem porszem. Istennek annyira nem, hogy köréje teremt egy egész univerzumot, születésének pillanatát Paradicsommal ünnepli, bukásakor arca elborul, s vérét ontja érte; teheti-e mindezt egy porszemért?

Jézus Krisztus nem homokba testesült, hanem a föltámadásra kijelölt emberi testbe. A szent írások másról sem szólnak, mint Isten s ember súlyos szerelméről, az ember szabadságáról, erejéről, tragikus, de elkerülhetetlen meneküléséről és végletes értetlenségéről. (,,Hisz minden a tiétek: Pál, Apolló, Kéfás, a világ, az élet, a halál, a jelenvalók, az eljövendők: minden a tiétek…” – mondja Szent Pál.)

Akit egyszer megrázott Isten áldozatának nagysága, annak az emberről alkotott képe megnő, kiteljesedik s ezentúl mindig a dráma ,,tétje” lesz. Nem Isten, hanem az ember léte kérdéses! Az embernek vannak szomjúságai, amiket csak emberen túli források oltanak. Van olyan világosság igénye, amit nem tud szolgálni sem az értelem, sem a társ, sem a látás szenvedélye. Embert leminősíteni annyit tesz, mint Istent lefokozni.

Az ember annyira nem porszem, hogy elfúvására atombombák orkánjára és égető kemencék százainak kéményeire volt szükség; pokolbéli ellentétként azzal a szélfúvással, amely Jézus föltámadása után bejárta az apostolok utcáit. Ez a szél nem döntött romba városokat, nem villant föl elviselhetetlen fénnyel és hővel. Összekeverte ugyan az örömükben dadogó apostolok nyelvét, de utána minden kitisztult egy másfajta eszméleten. Talán sohasem volt nagyobb az ember eszköztelen esetlenségében, mint a Lélek fogadásakor. Erre porszem nem alkalmas. És hívatlan.

Az alázatos figyelem éles figyelem; olyannak ismeri meg az embert, amilyen. Megismeri! A szeretet azonban az elronthatatlan öröm pluszával fölismeri: mintha Isten háta mögött ,,drukkolna” a másikért, aki ott áll Ura előtt leplek nélkül. Isten azonban hallgat. Látja az átvilágított embert, s benne a szeretetet, ami az emberi lét fonás-iránya.

Az embernek a szeretetben maga mögött kellene hagynia minden részleges ítéletet, hogy a másikat egészen érinthesse; szeretete tulajdonképpen az, hogy megbocsátásból megbocsátásba lép. Az emberi egzisztencia azonban túlságosan is tapad a sokféléhez a szeretet egysége helyett, ami ugyan egy, de szétsugárzó; ezért csak Isten képes éppen ott ,,átvenni” tőlünk az embert, ahol mi már oly reménytelennek ítéltük, mint a bolondot vagy a haldoklót.

Micsoda reményre jogosít, hogy számunkra titok marad minden ember, még ha feltártnak gondoljuk is. Ebben a titokban őrzi az Isten ember iránti végtelen hűségét.

Ezért az embert bármiféle hűtlenségre biztatni, a hűtlenségre, mint nagyszerű ,,kalandra” hívni: vakság, naiv hit a káprázatokban. Az tán a bajunk, hogy olyan megrögzötten hűségesek vagyunk? Emberhez, eszméhez, hivatáshoz, öregekhez, hazához, adott szavunkhoz, beteghez, tisztességes közlekedéshez, hagyományhoz? Talán ujjonganiuk kellene az anyáknak, mert gyermekeik apja végre kikapcsolódott a ,,legkonzervatívabb emberi tulajdonságból”, a hűségből?

A hűség alapja az emberi lét. Aki hűségre törekszik, úgy tesz, mint a kazalrakó paraszt: tudja, hogy csak alapon áll meg a kazal s formában; az építésnek rakási rendje van, nem mindegy, hová, hogyan s mennyi szalmát rak, lapítgat, egyenget, oszt, míg kijön a kúp, amit a szél sem tud szétcibálni; bíztassuk, hogy rángassa ki az alját? Nem tudnók-e, hogy ez a szó, emberi, majdnem azt jelenti: vízre lépni? Mert az ember maga a változékonyság, váratlan apadás a sokból a semmire, ahogy nagyúrian szétszórja szavát, idejét, életerejét, s megingása idején oly hirtelenül esik kétségbe. Van-e igazán hűséges közöttünk? Az igazi hűség az embert sarkon fordítja, szemközt érdekeivel, vágyaival, önmagával. A másiké lenni, testestül-lelkestül; ki meri erre felnyújtani a kezét? Elillanna, mint napközelben a pára; jézusinak kell lenni ahhoz, hogy kimeríthetetlen legyen. Nem igaz, hogy minket a ,,feltétlen ragaszkodásról” lehet megismerni, inkább csak ragaszkodó indulatainkról. Nincs bennünk ,,töretlen kitartás”, legfeljebb kötelességtudás, legyűrt kétségek s kegyelemként megkapott türelem. S nem igaz, hogy a hűség ,,önként vállalt rabság”. Amit önként vállalok, azt akarom. Amit akarok, azt szeretem. Így szeretheti a lekoloncolt pálma a köveket.

Valóban újdonságszámba menne, hogy a nagy szándékok mindig követelően léptek fel az ember életével szemben? Minden jelentékeny mű vagy tett valósággal kiforgatta gazdája szellemi-erkölcsi zsebeit, alig hagyva benne mást ürességnél. A feltalálók, igazán nagy művészek, szentek, tudósok hűsége sem útjukba dőlt fa, amin át kell lépniük, hanem maga a lendület, amely egybeesik a céliránnyal vagy összeszedettségük derékszorító öve. A dolgok megismeréséhez szent idők kellenek. A felszínen soha sincs semmi lényeges, csak ami a fenéktől fodrozódik. Minden vagy semmi – a nagyra törő életeknek ez az alapkérdése. S a hűség itt nem ,,fej vagy írás” rátéte, hanem ,,feltétel, ami nélkül nincs”. Mi a hűség? Szabad választásom megerősítése. Őt, őket választottam, s ezentúl is választom. Holnap és holnapután is. Mert választásomat többre becsülöm az időnél ; nem a választásom káprázat, hanem az idő. Az egyetlen ,,idő, ami nem káprázat, az időtlenség”. Tehát amit választok, örökre választottam.

Mi a hűség? Ezt a dolgot kiragadom a sokaságból, mert tetszik. Kiragadtam, most figyelem. Meg akarom ismerni, hát alaposan figyelem. Még mélyebben. Folyton, holnap, holnapután is. Egyre többet látok belőle, de nem eleget. Örökre teljesen meg fogom ismerni.

Hol van itt hézag a hűtlenségre? Persze, elkalandozhatok, van unalom is, ásítozhatok, feladhatom, megrokkanhatok. De akkor szépen kisétálok a pályáról, hadd fusson a többi, akinek nincs sem ideje, sem fölös ereje, hogy a ,,mámorító függetlenség” maszlagját rágógumiként forgassa a szájában.

Mi a hűség? Koncentráció a lényegre. Aszkézis. Mint például Einsteiné. Vagy Vasarelyé. Vagy Keresztes Szent Jánosé. De a hatgyermekes G. Pista bácsié is. Az ember ,,beleépül” választottaiba. Személyekbe, dolgokba. S minél nagyobb személyiség épül bele a többiekbe, annál mélyebben egybenő velük. Jézus Krisztusnak, szeretete következményeként, vissza kellett jönnie.

Mindenki vesztet életébe olyan ember aki úgy

mondva igazán közel átt önhőz azt gyászolja az

életébe ma a hallotainkra emlékezünk meg róluk

tisztelet vagyunk feléjük amikor ezen hallotak

róla aki igazán közel állt mi hozánk most nem

lehet köztünk sajnos elkelt köztünk távózni élők

szorába most mai nap máskor amikor az ember

valahogy szíve meg emlékezik arról az emberel

aki nincsen köztünk olyan elő fordul egyik

elhunytról jóra emlékezik egyik illető másik felé.

Aki nincsen köztünk így is hallatunkra gondolunk

úgy emlékezkezhetünk hallotainkról imádkozunk

értük meg gyertyát gyújtunk temető imádkozunk

elhunyt szeretenkért aki nem lehet élő sorába .

Egy verset önöknek .halotainkról

Elbúcsúztunk

Álmomban találkoztam önmagammal.

Nem emlékszem, hogy alkony volt, vagy hajnal,
de úgy, úgy csodálkoztam magamon:
Fejemet gyönge fény övezte meg,
mankón jöttem és békét mosolyogtam,
kuszált szakállú, hófehér öreg.

Eltűnt a fény,
amint átölelte a másik én,
aki a dal,
a fiatal –
…könnyárban úsztunk… –

Álmomban találkoztam önmagammal
és – elbúcsúztunk.

Azt hiszem, mindnyájunknak van ilyen élménye: hosszú útról este hazaérni az ismerős, meghitt otthonba, házba, ahol a világosság az ablakokon kiárad, és az ember érzi, hogy kik vannak itt, és körülbelül mi van a lelkükben, mit csinálnak, és én is betérhetek. Hát még ha esik az eső, vagy hideg van, vagy vihar, szél dühöng. Akkor hazaérni.

Ez az élmény juthat eszünkbe mindenszentek ünnepén, amikor hitünknek azt a titkát ünnepeljük, hogy „hiszem a Szentek közösségét”, „hiszem az örök életet”. Mindenszentek és halottak napja ezt a két titkot egymás közvetlen közelében ünnepli.

Milyen fények, milyen világosság sugárzik ma hazulról felénk, a mi lelkünkbe ahogy itt vagyunk a Szentmise titkában együtt a mieinkkel, együtt az Isten országának, birodalmának minden tartományával, a hármas egyház: a küzdők, a szenvedők és megdicsőültek.

Az első olvasmány nyitja az első sajátságos fényt, amely kiárad otthonról. Egy látomás. Érdemes belemélyedni ebbe a látomásba, ahogy Szent János megélhette: mi itt a földön az élő Isten pecsétjével vagyunk megjelölve. És úgy szeret bennünket Isten, hogy még azoknak az angyaloknak is, akiknek megadatott, hogy az ítéletet végrehajtják a földön, azoknak is kiadja: vigyázzatok azokra, akiket megjelöltem.

Ott így látnak bennünket. A mennyei Atya házából ez sugárzik felénk, ez a gondos, szerető oltalmazó vigyázás. Ezt kell átéreznünk mindenszentek napján. Mert ott büszkék ám miránk, akik még a küzdő egyházhoz tartozunk.

Ahogy Szent János szeme előtt föltárul az a mérhetetlen sokaság, és az egész angyali tábor Istent dicsőíti, hogy micsoda nagy dolgot művelt: ezek itt vannak, és kitörnek imában és hálaadásban, és dicsőítik Istent.

Amikor megkérdezi Jánost: „mit gondolsz, kik ezek?” Akkor mintha büszkén kérdezné: „Látod, milyen nagyszerű tábor? Mit gondolsz, kik ezek?” S akkor ő nem felel. Isten pedig büszkén mondja: „Ezek, akik nagy szorongatásból jöttek.” Tehát Isten látja a mi életünket.

Mi benne vagyunk a nagy szorongattatásban, testünk részéről. Azt érezzük most a legjobban, erőink fogytán. A világ részéről, a gonosz részéről. Benne vagyunk a nagy szorongattatásban: ebből születnek a szentek. Innen kerül ki, ebből a kohóból, innen kerül ki az a mérhetetlen sokaság. A legkülönfélébb szorongattatásokból. Hogy meg kell nekünk is becsülni a szorongattatásokat, a szenvedéseket, az öregedés szorongattatásait – testünk minden tájáról érkeznek, érezzük ezeket. Isten büszke arra, hogy a szorongattatásunk ellenére is szeretjük. Miénk lesz Isten országa… már a miénk. Már meg vagyunk jelölve az élő Isten pecsétjével.

Aztán a másik kiáradó fény hazulról a másik olvasmányban érződik. Szent János a levelében írja: Tudjátok, miféle, mekkora, milyen szeretetet áraszt ránk, ad nekünk az Isten? A gyermekeinek hívnak bennünket, és azok is vagyunk. Mindenszentek napján azok a mozzanatok jönnek elő, ahogy bennünket Isten lát. Bennünket, itt a földön küzdőket. Árasztja felénk és adja nekünk az Ő szeretetét. De ebben a szeretetben a legnagyobb az, hogy a gyermekei vagyunk. Ebben minden benne van.

Janika nézegette a kisfecskéket. Már két napja leste, mi történik a kicsi fészekben.

A fiafecskék repülni tanultak. Kíváncsian figyelte gyarló mozdulataikat, ahogy ingadozva ültek a fészek peremén és riadtan szemlélték az alattuk tátongó mélységet. Az anyjuk ott cikázott a fészek körül, hívogatóan csicsergett. Janika úgy vélte, a fiait bátorítja. A kisfecskék remegtek az izgalomtól, nekifeszültek, szárnyukat emelgették, de mégsem rúgták el magukat a fészek biztonságot nyújtó széléről. A kisfiú is biztatni szerette volna őket, megértetni velük, hogy nem lesz semmi baj, repüljenek bátran, vidáman – de nem tudta, hogyan mondja meg nekik. Mikor a kisfecskék neki-nekifeszültek a repülésnek, ő is önkéntelenül megmerevítette a lábujjait, szíve izgatottan vert.

Végre az egyik kisfecske elrúgta magát a fészek széléről. Apró szárnyacskájával riadtan csapkodott, rémülten imbolygott a levegőben, majd megtelepedett az istálló falából kiálló szögön. Összehúzódva, félénk büszkeséggel pislogott. Ekkor a másik kettő is kilendült a fészekből. Janika eltátotta a száját csodálkozásában. Nézte a fecskéket, anyát és fiait, majd a kiürült fészekre pillantott.

De az nem volt üres: még benne lapított egy kisfecske. Teste nem látszott, csak a farka meredt ki a fészekből, mozdulatlanul. A kisfiú nem értette a dolgot.

Az apja lépett be, szénát hozott a teheneknek.

– Édesapám, az a kisfecske miért nem röpül ki? Talán aluszik? – kérdezte.

Az apja szórakozottan fölnézett a fészekre.

– Gyönge lehet még – mondta és kiment.

Janika tovább figyelte az egyedül maradt fecskét. A többiek már kiszálltak anyjukkal a diófára, ott kavarogtak, csicseregtek az ágak fölött: megkapták teljes szabadságukat. Már nem törődött velük, csak a fészekben lapuló kisfecske izgatta. Tudni akarta mindenáron, hogy miért nem repül ki, de hiába leste, az meg sem mozdult. Sokáig állt a fészek alatt már fájt a nyaka a fölfelé nézéstől. Végül megunta. Kiszaladt az udvarra, lekuporodott, játszani kezdett a porban, de a kisfecske minduntalan eszébe jutott. Nem volt kedvére a játék, mindegyre a fészekből kimeredő fecskefarkat látta. Újra beszaladt az istállóba. A kisfecske éppen abban a helyzetben volt, mint az előbb.

Visszaült a porba. Egy kis kupacot kotort össze, közepébe mélyedést vájt, hogy olyan legyen, mint a fecskefészek. Igazgatta, elegyengette, majd fölállt, s távolabbról vette szemügyre alkotását. Egy kis fadarabot helyezett belé, az volt a kisfecske. De nem tetszett neki. Akárhogyan forgatta, rakta ide-oda, mégsem hasonlított rá. Kedvetlenül fölállt, s szétrúgta a porfészket a fadarabkával együtt.

Ismét bement az istállóba, és első pillantását a fészekre szegezte. Semmi. A kis, fekete farok éppolyan mereven nyúlt ki a fészekből, mint az imént.

Valami elszorította a kisfiú torkát. Nagyot nyelt. Düh, keserűség, türelmetlenség tombolt benne, majdnem szétvetették mellét a háborgó indulatok. Végre elsírta magát, s egy kicsit megkönnyebbedett.

Sokáig állt ott bódultan, míg odatoppant az apja. Fölemelte könnyes arcát az apjára, szemét vádlóan szegezte rá, majd kirobbant belőle a düh:

– Miért nem röpül ki hát az a fecske? – Apja védekezően vonogatta a vállát.

– Mit tudom én… Talán gyönge, mondtam. Vagy pedig… – Nem fejezte be a mondatot. Elfordult, a sarokban fölvett egy vödröt, s kiment vizet merni az állatoknak. Janika megint egyedül maradt. Kínozta a bizonytalanság, s fülébe csengett az apja tétovázó szava: vagy pedig… sejtett valamit, valami retteneteset, megmagyarázhatatlant, de nem akart gondolni sem rá. Harag támadt benne az apja iránt, mert nem tudja megmondani, miért nem repül ki az utolsó fecske. Vagy… talán nem is akarja megmondani?

Az apja újra bejött az istállóba. Bosszúsan nézte a csökönyösen fölfelé bámuló fiút s ráripakodott:

– Minek állsz itt? Mit bámulsz azon a nyavalyás fészken? Menj innen, kihajtom a marhákat itatni. Útban vagy.

Janika ránézett könnyes, esengő szemével. Az apja megszánta:

– Na, a rosseb egye meg hát! Felemellek, aztán megnézheted.

Odavitt egy ládát, leborította, hogy a feneke volt fölül. Ráállt, majd lehajolt a kisfiúért, s a karjára vette. Janika hálásan szorongatta karjával az apja nyakát, amint megkapaszkodott benne. Az apja egyre följebb emelte.

A tengerparton szegényesen öltözött ember fekszik egy halászbárkában és szunyókál. Mellette áll egy elegánsan öltözött turista, és éppen színes filmet fűz a fényképezőgépébe, hogy megörökítse az idilli képet, a kék eget, a békésen tarajozó, fehér hullámokkal barázdált zöld tengert, a fekete bárkát, a halász piros sapkáját. Katt! Még egy kattanás, és – mivel az Isten a hármasságot szereti – biztonság kedvéért harmadszor is: katt! Az idegen, csattanó zajra a halász felriad, feltápászkodik, álmosan cigarettát keres, az udvarias jóindulattal eltelt turista azonban megelőzi, és maga nyújt feléje egy csomag cigarettát. Szemlátomást beszélgetésbe akar elegyedni vele.

– Ma gazdag fogás várja, ugye?

A halász a fejét rázza.

– De azt hallottam, hogy ilyen időben jó a kapás!

A halász bólint.

– No, és nem fut ki a tengerre?

A halász a fejét csóválja. A turista levertnek látszik.

– Talán rosszul érzi magát?

A halász a taglejtések nyelvéről végül áttér a normális beszédre.

– Nagyszerűen érzem magam – mondja. – Soha életemben nem éreztem magam ilyen jól.

Feláll és kinyújtózik, mintha atlétaszerű testalkatáról szeretne bizonyságot tenni.

– Egyszerűen fantasztikusan jól érzem magam!

A turista arca egyre szomorúbb lesz, és már nem tudja elfojtani kérdését, amely úgyszólván a szívéből fakad:

– De akkor miért nem megy ki a tengerre?

– Mert ma reggel már kint jártam.

– És jó fogás volt?

– Olyan jó, hogy most már nincs miért még egyszer kimennem. Négy homárt, két tucat makrélát fogtam…

A halász végre teljesen felébred, beszédesebb lesz és megnyugtatólag veregeti a turista vállát, akinek gondterhelt arckifejezését az alaptalan, de megható bánat jelének tartja.

– Még holnapra és holnaputánra is futja – jelenti ki, hogy végképp levegye a terhet az idegen válláról. – Nem akar rágyújtani az én cigarettámra?

– Köszönöm.

A cigaretta a szájban, megint katt! A turista fejét csóválva letelepszik a csónak szélére, fényképezőgépét maga mellé teszi – most szüksége van arra, hogy mindkét keze szabad legyen, mert kellő nyomatékot akar adni beszédének.

– Nem szeretnék beavatkozni személyes ügyeibe – kezdi –, csak hát képzelje el, hogy ma másodszor, harmadszor, sőt talán negyedszer is kifut a tengerre, és akkor három, négy, öt, sőt talán tíz tucat makrélát fogna… Képzelje csak el!

Abban a nehéz órában, amikor Szent József megtudta, hogy családjával menekülnie kell Heródes gonoszsága elől, az angyal a szamarat is felébresztette az istállóban. „Kelj föl! – mondta neki a magasból az angyal –, Szűz Máriát urával most Egyiptomba fogod vinni!”

A szamárnak ez egyáltalán nem tetszett. Nem volt valami jámbor szamár, sőt egy kissé inkább csökönyös. „Nem tudsz erről magad gondoskodni? – kérdezte bosszúsan. – Neked szárnyaid vannak, nekem meg mindent a hátamon kell cipelnem. És miért éppen Egyiptomba, mért nem jó egy közelebbi hely?”

„Biztos, ami biztos!” – válaszolta az angyal. Ez egy olyan felelet volt, amire egy szamár csak azt mondhatja, hogy most már értem.

Kiballagott az istállóból és látja ám, hogy mennyi terhet gyűjtött össze számára Szent József: ágyneműt Máriának, egy csomag pelenkát a gyermeknek, egy láda aranyat, a király ajándékát, két tömjénnel és mirhával teli zsákot, egy egész cipót, sajtot és egy oldal füstölt húst a pásztoroktól, a víztömlőt és mindennek tetejébe még ott van Mária a gyermekkel! Ennek láttára a szamár újból megmakacsolta magát. És nem értette meg őt senki a gyermek Jézuson kívül. „Mindig ugyanaz történik. Ezek a koldusok úgy jöttek ide, hogy semmijük sem volt, most meg már annyi mindenük van, hogy két pár ökör sem tudná elvinni. Én azonban nem vagyok szénás szekér!” – mondta a szamár. Pedig úgy nézett ki, amikor Szent József mindent fölpakolt rá, még a patái is alig látszottak.

A szamár kidomborította a hátát, hogy helyreigazítsa a terhet, majd megkockáztatott egy lépést, óvatosan, mert azt hitte, hogy összedől a rajta levő torony, mihelyt egyik lábát a másik elé teszi. De különös módon, csodálatosan könnyűnek érezte terhét, mintha lábai csak saját testét vitték volna, valósággal táncolni kezdett a sötétben a tuskók és a kövek között. Persze, nem sokáig, mert újból elkezdett bosszankodni: „Miért kell belőlem gúnyt űzni? – mormogta. – Talán bizony nem én vagyok az egyetlen szamár Betlehemben, aki egyszerre négy zsák árpát is el tud vinni?” – Haragjában nekifeszítette lábát a fövenynek, és egyetlen lépést sem ment tovább arról a helyről. „Ha most még meg is üt engem – gondolta elkeseredve –, egész cókmókja az árokba repül!” József azonban nem bántotta. Egyik kezét a hátára tette, a másikkal a szamár fülei felé nyúlt, hogy megsimogassa. „Menj még egy keveset! – bíztatta szelíden –, hamarosan pihenni fogunk!” Erre a szamár felsóhajtott és újból baktatni kezdett, s közben így gondolkodott magában: „Ez valóban szent ember, még azt sem tudja, hogyan kell egy szamarat sietésre ösztökélni”.

Közben megvirradt, és a nap melegen kezdett sütni. József egy cserjésre bukkant, amely azonban nagyon száraz és tüskés volt, hiszen a sivatagban jártak. Ennek gyér árnyékában akarta megpihentetni Máriát. Lepakolt tehát és tüzet gyújtott, hogy levest főzzön. A szamár ezt nagyon bizalmatlanul nézte. Ő saját takarmányadagját várta, de csak azért, hogy megvetően mondhassa: „Inkább megeszem a farkamat, mint a ti poros szénátokat!”

Szénát azonban nem kapott, sőt még egy harapás szalmát sem, mert Szent József – Máriáról és a gyermekről való gondoskodása közben – teljesen megfeledkezett róla. A szamarat óriási éhség fogta el. Olyat kordult a gyomra, hogy József ijedten nézett föl. Azt hitte, hogy egy oroszlán telepedett a bokorba, és az bődült ilyen nagyot. Időközben megfőtt a leves is, mindnyájan ettek belőle. Előbb Mária evett, majd utána József kikanalazta a maradékot. A gyermeket is megszoptatta anyja, csak éppen a szamár állt ott éhesen. Nem volt egyetlen fűszál sem, amit rágcsálhatott volna. Nem termett itt a kősivatagban semmi – néhány bogáncson kívül. „Kegyelmes Uram!” – mondta a szamár haragosan és egy hosszú beszédbe kezdett a gyermek Jézus előtt. Csak egy szamár-beszéd volt ez, de nagyon ravaszul volt kieszelve. Rendkívül éles ésszel és világosan mondott el mindent, amit csak egy szenvedő teremtmény Isten előtt elpanaszolhat. „I-Á” – kiáltotta végül, ami annyit jelent, hogy „Így igaz, én szamár vagyok!”

A gyermek mindent figyelmesen végighallgatott, s amint a szamár befejezte mondókáját, lehajolt, fölvett egy bogáncsot és átnyújtotta neki.

„Jó! – mondta a szamár, miközben szíve mélyéig megsértődött. – Nem bánom, megeszek egy bogáncsot. De te bölcs vagy, és előre láthatod, hogy mi fog történni. A tüskék úgy összeszurkálják a hasamat, hogy meg kell halnom, s azután nézhetitek, hogyan mentek Egyiptomba!”

Dühösen harapott a kemény kóróba, de rögtön tátva maradt a szája, mert a bogáncs nem úgy ízlett neki, ahogy várta, hanem úgy, mint a mézédes lucerna, vagy az illatos káposztalevél. Senki sem tudja elképzelni, csak egy szamár, hogy milyen finom dolog is a bogáncs!

Elmúlt erre a csacsinak minden bosszúsága. Áhítatosan egymás mellé rakta füleit, ami egy szamár esetében annyit jelent, mintha mi összekulcsolnánk a kezünket.

Szemptemberbe soktak közpe fele meni szokásos

állatkerti kírándulást tervezni ilyenkor az állatkertbe

ingyenes a belépés mert ilyenkor szokot leni

beteg napja ilyenkor igyen tekintheted meg az

állatkertet mi a alapítványunk minden évbe elszokot

látogatni de tavaly meg idén úgy alakult helyzet

járvány helyzet miat nem mentünk az állatkertbe

idén úgy voltunk szeptember közepén idén 3madsor

voltak odát lovas parkba mindenki jól érezte

magát szeptember22 szerdai foglakozást pedagógus

judit tartota az ifjoncoknak jól érezték magukat .

2021.szeptember.22.szerda. Bagó Zoltán, Szilágyi Erzsébet, Gerhát Lenke, Barnáné Sümegi Judit. Elsőként takarítottunk a teremben, majd mindenki folytatta a már megkezdett munkáját. Erzsike a kötést, a többiek a szőnyegek szövését. Lenke leírta a receptet a füzetbe. Ma ebédre paradicsomos spagettit készítettünk virslivel és sajttal. Erzsike elmosogatott ebéd után.

• 400gspagetti
• só
• 1fejlila hagyma
• 2ekolívaolaj
• 40dkghámozott darabolt paradicsom
• 3dbvirsli
• 10dkgkoktélparadicsom
• őrölt rozmaring
• rukola a tálaláshoz

1. A tésztát a csonagoláson található előírás szerint, forrásban lévő sós vízben kifőzzük. Egy kevés főzőlét félreteszünk, majd a tésztát leszűrjük.
2. A lila hagymát meghámozzuk, hosszában félbevágjuk, felkarikázzuk, és gyűrűkre bontjuk. Az olajat felforrósítjuk, megfonnyasszuk rajta a hagymát. Hozzáadjuk a konzervparadicsomot a levével együtt.
3. A virslit felkarikázzuk, a mártásba forgatjuk a megmosott, cikkekre vágott koktélparadicsommal együtt. Megsózzuk, íegy nagy csipet őrölt rozmaringgal ízesítjük. Felöntjük a félretett főzőlével, forraljuk kb. 5 percig, majd a mártásba forgatjuk a leszűrt tésztát. Néhány rukolalevéllel tálaljuk. 

2021.szeptember.27.hétfő. Szilágyi Erzsébet, Sára Edina, Gerhát Lenke, Barnáné Sümegi Judit. A mai napon átvittük a Tabán utcai iskola udvarára az összegyűjtött papírt, így kapcsolódtunk az iskolai papírgyűjtéshez. Lenke gyöngyöt fűzött, Edina szőtt, Erzsike pedig a kötött mamuszt folytatta. Ebédre brokkoli krémlevest főztünk reszelt sajttal és pirított hagymával. Nagyon finom lett.

A leveshez

• 4 közepes fej brokkoli
• 3 dl főzőtejszín
• 1 evőkanál finomliszt
• 1 l csirke alaplé (vagy 2 leveskocka)
• 2 ek margarin
• só ízlés szerint
• fehér bors ízlés szerint (őrölt)

A tálaláshoz

• 5 dkg mandula (pirítva)

1. A brokkoli fejeket szétszedjük, a vastag szárakat levágjuk.
2. Egy kevés margarinon megdinszteljük. Sóval, őrölt fehérborssal fűszerezzük.
3. Húsleves alaplével felöntjük, ( vagy vízzel és 2 leveskockával) és puhára főzzük.
4. Rúdmixerrel pépesítjük.
5. 3 dl tejszínben csomómentesre elkeverünk 1 evőkanál lisztet és a forrásban lévő leveshez öntjük.
6. Pirított mandulával tálaljuk.

Hány ember úgy hogy kicsikét úgy van őt nem

igazán érdekli semi csak ő úgy van vele ő gépezni

akkar meg tévé legyen annak embernek csak azt

találja értelmét így jó úgy így lehet élni csak egy

ser milyen az embernek történe anyira kényelmes

volt illető edig mondjuk valaki tiszta szívjóságból

segítenek egyszer mondjuk valakinek kényelmes

dolognak másiknak meg mondaná te neked van

időd hagyd abba azt bízonyos netezést egész nap

mondjuk ezt egy kicsikét ebből egyből lenne annak

illetőnek kicsike tőbb ideje úgy gondolom milyen

lenne az emeber él hal érte mindent egyből tudjon

fris forásból . Egyszer mondjuk segít ez űgybe az

illető elege lene mondja anak embernek mondja

emled fel magad megy ki érte ami ért akkarod

kimenjek nekem dolog úgye lehet kicsike őröm

van 3emberbe nem segítenek azon illetőn mert

tudja ő ilyen típuszu lehet helyesnek találja

másik ember nem segít rajta de úgy mondva

nem szép kár öröm másik ember az nagyon csonya

azért másikat segíteni nem örülni másik kárján

olyan ő lustaságból nem teszi meg másik ember

úgye kényelem másik úgye ennek meg egyik

meg őrölne egyből kár örömnek de könyen

visza nyalhat fagyi egyből nekünk vége térhet

kár öröm másik ember felé ezért nem szabad

kár örvendező leni másik ember felé nem szép dolog.

A hűség hiánya valójában a lelki éretlenség jele. Az érzelmi éretlenség egyik jele a felelősség vállalásának visszautasítása. Egy fiatal a felnőttség minden kiváltságát magának akarná, de visszautasítja a felelősség vállalását. Ez lelkileg is így igaz. Isten ránkszabott – mint érett keresztyénekre -, bizonyos kötelezettségeket is. Amikor engedetlenkedünk és visszautasítjuk ezeket a kötelezettségeket, hűtlenek vagyunk. Másrészt amikor hűségesek vagyunk, az azt jelenti, hogy elfogadtuk az Istentől nekünk adott kötelezettségeket. Ez a lelki érettség jele, és az egyik fontos gyümölcs, amit a Lélek hoz az életünkbe.

Legtöbbünk bizonyára lassabban fejlődik, mint kellene, mert nem engedi, hogy a Szentlélek irányítsa élete minden területét. Inkább hűséges engedelmességgel engedjük, hogy a Szentlélek Isten minden rossz szokást és káros befolyást azonnal eltávolíthasson belőlünk. Türelmetlenné válhatunk, mikor felfedezzük, hogy oly hosszú időbe telik, míg olyanok leszünk, mint ő. De mégis türelmeseknek és hűségeseknek kell lennünk, mert azt, hogy hasonlók legyünk őhozzá, megéri kivárni. Viszont ha sikerülne is teljesen érett keresztyénné válnunk, nemigen hiszem, hogy ennek tudatában lennénk. Ki állíthatná azt magáról ebben az életben. hogy teljesen tökéletes? Azt azonban tudjuk, hogy mikor majd előtte fogunk állni az örökkévalóságban, vele együtt megdicsőülünk. A Szentlélek Isten tervének egyre mélyülő munkáját kezdi véghezvinni az életünkben, mihelyt készek vagyunk hűségesen “igen”-t mondani az ő akaratára.

A Szentírásban bőven van olyan történet, mint az Ábrahámé (Zsid 11,8- 10), aki hűséges volt az Isten előtt járásban. Az egész 11. fejezetet végig kellene tanulmányoznunk, amint felsorolja azokat a férfiakat és nőket, akiket Isten hűségeseknek nevez.

Veszélyes dolog Istent kísérteni, ahogy Ámós napjaiban tették a “hűtlenkedők”. Azokra nézve jelentette ki Isten: “Jön majd idő… amikor éhséget bocsátok a földre. Nem kenyérre fognak éhezni, és nem vízre fognak szomjazni, hanem az ÚR igéjének hallgutására” (Ám 8,11).

Inkább Jakab tanácsát kell megfogadnunk: “Boldog ember az, aki a kísértés idején kitart, mert miután kiállta a próbát, elnyeri az élet koronáját, amelyet az Úr megígért az őt szeretőknek” (Jak 1,12). Aztán azt mondja: “De aki a szabadság tökéletes törvényébe tekint bele, és megmarad mellette, úgyhogy nem feledékeny hallgatója, hanem tevékeny, megvalósítója: azt boldoggá teszi cselekedete” (Jak 1,25).

Újból és újból hangzik a figyelmeztetés, hogy legyünk hűségesek. Mint már korábban láttuk, a Bibliában számos, e korszak végére vonatkozó ítéletről olvasunk. Köztük az egyiket a Krisztus ítélőszékének hívják. Egy napon valamennyi keresztyén ott fog állni Krisztus előtt, hogy számot adjon arról a munkáról, amit megtérése óta véghezvitt. Mi nem a világ szemében elért sikerek alapján leszünk megítélve, hanem, hogy milyen hűségesek voltunk azon a helyen, ahova Isten állított minket. Pál apostol 1Kor 3,9- 16-ban arra utal, hogy Isten a hűség alapján fog megítélni minket.

Valamikor hűségünknek az a legnagyobb próbája, hogy mennyi időt töltünk el Biblia-olvasással, imádkozással, és megmaradunk-e az igazságosság elve mellett, amikor jóléttel áldatunk meg. Meglepett, amikor nemrég egy keresztyén ezt mondta: “Hűséges keresztyénnek lenni a modern Amerikában nehéz”. Olyan könnyű elfelejteni és elhagyni a mi Istenünket a jólét közepette, főleg az anyagiasság burjánzása idején. Ez az oka annak, amiért Jézus elmondta nekünk, hogy nehéz a gazdagnak bejutni az Isten országába. Üdvözülhet a gazdag is, de a Biblia szól a “gazdagság csábításá”-ról (Mt 13,22). E világ gondjai és terhei sokszor megzavarnak minket abban, hogy az Úr előtt hűségesen járjunk. A virágzó anyagiasság közepette vigyáznunk kell, nehogy mi is ugyanabba a kelepcébe essünk, mint a laodiceaiak. Ők Isten haragját és nemtetszését vonták magukra, mivel úgy érezték, hogy nekik nincs szükségük semmire, mert anyagilag gazdagok (Jel 3,17). “Akik pedig meg akarnak gazdagodni, kísértésbe meg csapdába, sok esztelen és káros kívánságba esnek, amelyek az embereket pusztulásba és romlásba döntik. Mert minden rossznak gyökere a pénz szeretete, amely, után sóvárogva egyesek eltévelyednek a hittől és sok fájdalmat okoznak önmaguknak” (1Tim 6,9-10).

Sok iskolákba úgy folynak a szeptemberi

készülődésel hogy takarítást kezdnek el tantermekbe

nálunk évekota úgy működik pár hónapig nem

igazán megyünkbe foglalkoztató terembe így úgy

vagyunk vele lehet épen kírándulás előtt be térnek

az ifjoncok terembe de az egy kicsike röpke idő

az alat semit nem érünk el .minden év tanév

kezdetén épen kezdődnek iskolák előte pár hétel

úgy vannak takarítok rendet raknak tantermbe ahol

majd oktatás lesz ifjoncoknak csak nálunk nem

szünetkbe tartanak takarítást termekbe ösze

fognak pedagógus meg ifjoncok és egy foglalkozás

ideje allat kitakarítják foglalkoztatói termet idén

így volt szeptember 20ai hétfői foglalkozást

pedagógus judit tartota az ifjoncoknak.2021.szeptember. 20.hétfő. Bagó Zoltán, Szilágyi Erzsébet, Sára Edina, Gerhát Lenke, Barnáné Sümegi Judit. A reggeli teázás után, feltettük a tiszta függönyöket a terem ablakára. A konyha ablakot, pedig őszi dekorációval díszítettük. Kicsit odaültünk a szövőkeretekhez is dolgozni, majd kivonultunk a konyhába dolgozni. Cukkinis tócsnit készítettünk. A munkából mindenki kivette a részét.

• 1 közepes db cukkini
• 3 közepes db burgonya
• 2 gerezd fokhagyma
• só ízlés szerint
• bors ízlés szerint
• kakukkfű ízlés szerint
• 1 db tojás
• 1 evőkanál finomliszt (amennyit felvesz)
• 0.5 dl napraforgó olaj

1.  cukkinit megmossuk, végeit levágjuk, és nagylyukú reszelőn lereszeljük.
2. A burgonyát meghámozzuk, megmossuk, lereszeljük, összekeverjük a cukkinivel, és megsózzuk.
3. Pár perc után kinyomkodjuk, és hozzátesszük a fűszereket, fokhagymát préselve, tojást, lisztet, fakanállal összekeverjük.
4. Serpenyőbe kevés olajat teszünk, felforrósítjuk, majd kb. 1 ek masszát teszünk a serpenyőbe, a kanállal laposra nyomjuk kb. egy fél tenyérnyire, majd mindkét oldalát pirosra sütjük.