Szerző: Lukács Sándor

Azután ebben a fejezetben mondja az Úr Jézus az egész nemzedéknek, hogy olyanok, mint a piacon a gyerekek, akik dirigálni akarják a többieket, hogy ahogy ők furulyáznak, úgy táncoljanak, vagy úgy szomorkodjanak, mert ennek a nemzedéknek sem Keresztelő János nem tetszett, aki megtagadottan élt, sem Jézus, aki evett és ivott. És itt teszi a szemrehányást az Úr Jézus a városoknak, Korozainnak, Betszaidának, Kafarnaumnak, hogy jaj nekik, mert ha Tiruszban, Szidonban történtek volna azok a csodák, amiket ott tett, akkor azok megtértek volna, de ezek nem tértek meg. Keményszívűek maradtak, nem kellett nekik igazán az Úr Jézus. A gyógyítások kellettek volna nekik, mert azt akarták, hogy megszabaduljanak minden bajtól. De Jézus maga nem kellett nekik. És ebben fejezetben jönnek aztán a farizeusok a szombat kérdésével. Itt mondják azt, hogy Belzebub erejével űzik ki az ördögöket és itt határozzák el, hogy megölik.

És ez az ellenkezés nyitja meg előttünk az Úr Jézusnak a legbensőbb lelkületét, a szívét. Mint ahogy mink is akkor vagyunk a legérzékenyebbek, ha támadnak bennünket, ha ellenkezés ébred velünk szemben.

És itt ennek köszönhetjük, hogy az Úr Jézus ilyen végtelen őszintén föltárja előttünk magát. Az Úr Jézusban most megjelenik a szemünk előtt az az egyedülálló valaki, aki olyan öntudattal jár itt köztünk, emberek között, hogy egyedül ő ismeri csak az összes emberek közt az Atyát és senki, de senki kívüle más. És az Atya is: csakis ő ismeri a fiút, és kívüle senki-senki más, még az édesanyja se, a tanítványok se. Ezzel az öntudattal jár itt Jézus, hogy az Atya és őközte semmi, de semmi zavaró dolog nincs, hogy ők tökéletesen megértik egymást.

Ez a titka Jézusnak, ez a kapcsolat, ez a belső kapcsolat. És ezt ő tudja, ezt ő éli, ebben ő boldog, ebben ő békés – minden ellenkezés ellenére, ami ébred vele szemben.

Ezt tárja föl az Úr Jézus és ez azért van az Atya részéről, mert az Atyának olyan az ízlése, hogy magát a legkisebbeknek jelenti ki. És Jézus a legkisebb: mint a mustármag, olyan picike. Mert őnála kisebb az emberiség körében már nem lehet, mert ő vette magára az egész emberiség szennyesét, bűneit. Ennél utolsóbb már senki sem lehet. És ennek az egész kicsinek, aki magát az összesnél is utolsóbbnak tette meg, ennek mutatja meg az Atya egész lényében önmagát: ilyen az Atya ízlése. És azokat is hívja az Atya, hogy beavassa őket Jézusnak, a fiának az igazi ismeretébe, aki ilyen kicsik tudnak maradni. Ez a döbbenetes föladat számunkra, hogy ilyen kicsivé kell lennünk nekünk is.

Viszont Jézusnak is ez az ízlése, mert Jézuson kívül az Atyát se ismeri senki de senki más a világon, a végtelen titkát, mindennek a forrását, mindennek az atyját, akitől minden való, a virágok, a kis bogarak, a napfény, minden. Azt az Atyát se ismeri senki más, csak a fiú. És akinek a fiú ki akarja ezt nyilvánítani, és a fiú is csak a kicsiknek akarja kinyilvánítani, azoknak, akiket itten hív magához, hogy gyertek mind az egész világról hozzám Ti, akik nem a gazdagok, a hatalmasok vagytok, akik magukat valami nagynak képzelik, mert sok vagyon környékezi őket, meg csipke, meg szép ruha, meg előkelőség, meg nem tudom, micsoda, tudás meg fakszni. Ne azok jöjjenek hozzá, azok nem is bírnak hozzá közelíteni sem, se a hatalmasok, az erőszakosok, mint Heródes.

Meg az se tud hozzá jönni, aki úgy képzeli el őt, mint Keresztelő Jánost, valami félelmetes, nagy Prófétát akinek a kezében a szűrőlapát és megtisztítja az Úr szőlőjét és kidobál mindenkit, aki nem olyan, mint aki az elképzelés keretébe beférne.

Nem ilyen Jézus: helyreigazítja Keresztelő János elképzelését is. És ne a szombatoskodó farizeusok, meg a szőrszálhasogatók, meg a gőgősök, az ellenkezők, a magukat a többi fölé tevő emberek, ne azok jöjjenek hozzá, azok nem is értenék, hanem jöjjenek hozzá azok, akik fáradtak, magukra vették az emberi élet fáradtságát, terheit, még a többiekét is. Ezek jöjjenek. De ezek is úgy jöjjenek, hogy tanulják meg még tovább Jézustól azt, ami az ő igája, amit ő visz, hogy ő szelíd és alázatos, vagyis ő nem ellenkezik az Atyával a legcsekélyebb pontban sem. Ő elszelídült az Atya előtt, ő az életet, halált, mindent, szenvedést, mindent magára vesz, a vérverejtékezést is. Semmi ellenlábaskodás, lázadozás, engedetlenség közte és az Atya között nincs. Ezt az igát, ezt az önmagunk teljes megadását, ezt az alázatot kell magunkra venni, akkor békülünk el mi is. Mint Jézus, aki a béke fejedelme.

Már az Ószövetségben Zakariás – ugye olvastuk az első olvasmányban – megjövendölte róla, hogy Jézus így jön, ilyen szelíden és alázatosan…

az etető Isten, a bennünket szeretetből önmagával etető Istenünk arcvonásai bontakoznak ki ezen a mai vasárnapon előttünk.

Ugye, milyen megindító dolog minden élőnél valahogy a táplálkozás! Olyan intim, meghitt dolog, szinte rejteni akarná az ember. És milyen sokféle módja van a földön az élőknél az evésnek, a táplálék fölvételének!

Az egysejtűeknél, az amőbáknál, hogy körülzárják egész testükkel azt az ennivalót, és magukba veszik. Majd a növényvilágnál, rejtett módon, ahogy fölveszik és maguk is átalakítják azt a fölvett táplálékot magukká, önmagukká. Aztán az állatvilágban: a fiókáikat tápláló fecskék. Az emlősök osztályánál, az önmagukkal, önmagukból táplálékot alakító édesanyák: önmagukkal táplálják a kicsiket.

Milyen megindító minden mozzanat! Azok az éhes kis szájak. Azok a pici kezek, amelyek úgy nyúlnak a táplálék után, és beléjük van adva, ősi ösztönként, hogy megtalálják, hol keressék a táplálékot, az elsőt.

A táplálkozás és a táplálék adása kétféle szeretettel van összekötve. Az egyik a vágyó szeretetet: szeretném, ha enyém lenne a táplálékon keresztül mindaz, ami hiányzik belőlem, az egész világ, maga Isten. A másik pedig – a táplálékot adón keresztül – az adó szeretet: a jóakaró szeretet.

A szeretet titka a táplálkozás. A szellemi lényeknél vagy a félig szellemi, félig testi lényeknél, nálunk a táplálkozás összetett, a szellemünkkel is kell, hogy táplálkozzunk. Ha elöregszik az ember, akkor is vigyázni kell, hogy a szellemünk nyitva legyen, az érdeklődésünk az egész világra nyitva legyen. Különben leszűkül az ember. Az eltorzítja az embert, elszegényíti az embert.

Hogy az angyalok táplálkozása hogyan megy, azt mi nem tudjuk, de azt tudjuk, hogy Istennél, a Szentháromságnál, az Atya kenyere a Fiú, a Fiú kenyere pedig az Atya akarata. A Szentlélek mindkettőjüknek a tápláléka, a szeretettápláléka. A Szentlélek tápláléka pedig együtt az Atya és a Fiú. Így egymásban él Isten három személye és ez a boldogságuk. Személyeknek személy az igazi tápláléka.

Embervilágunkban a másikban nem azt keressük, hogy mit ad, vagy milyen értékes az, hanem hogy mi van mögötte. Őt nézzük. És hogy hogyan adja. És hogy önmagát adja-e azon keresztül.

Mindezeken a tápláló vagy táplálkozási formákon keresztül Isten lénye bontakozik ki előttünk. Végső fokon először a teremtő, a mindent titokzatos módon adó, tápláló Isten, hisz „mink van, amit nem kapunk?” Istenből való a gondolat, Istenből való az ember megvalósítása. Isten tart fönn minket minden pillanatban. Mindenestül. Még a szabad akarati képességünket is.

Milyen szeretet jele ez?

De még nagyobb szeretet jele, hogy Isten gyermeki lényünket hogy adja, és hogy tartja fönn, és hogy mibe került ez Neki. A Megváltó, ahogy táplált minket. „Ez az én Értetek odaadott testem. Értetek ömlő vérem.” Ugye fölismerjük, érezzük, hogy mindennél nagyobb szeretet van e mögött?

A szeretetből minket tápláló Urunk, Istenünk Igéjével is táplál, és Szentlelkével is, aki megtanít minket mindenre, amit az Urunk mond. Isten mindenét odaadja. Saját táplálékát adja nekünk. Igéjét és Szentlelkét.

Milyen jó ezt szemünk előtt tartanunk! Egyrészt, hogy ne bizakodjunk el, hogy nekünk valamink magunktól volna. A mi létünknek egyik leggyakoribb, állandó kísértése ez a hazugság. Az önmagunk valóságán, valahogy fölül akarunk jutni, valahogy el akarunk rugaszkodni a valóságtól, kicsit mindig hazudni akarunk, mintha mi önálló, magunk urai lennénk.

A táplálék először alázatot ad mindnyájunknak. Az kell a táplálkozáshoz: alázat. Kapok. Szükségem van minden sejtemmel arra, hogy etessenek.

Aztán gondolunk arra, hogy nem mindig könnyű a táplálékot megszerezni, előteremteni. Hálásnak kell lennünk mindazok iránt, akik ebben közreműködnek.

Aztán, hogy mink is ne legyünk szűkmarkúak, hogy szívesen adjunk, hogy közreműködjünk, hogy ne zárjuk el magunkat a többiek elől, mert az ellentétben áll a mindnyájunkat etető Istennel. Lám, a szeretet az, amikor magunkból adunk. A végső önmagunkból mindenféle nagyzolás, fölfuvalkodás, fölemelkedés nélkül; alázattal, egyszerűen.

Valamilyen formában nemcsak az édesanyák adnak magukból, mikor a gyermekeiket táplálják, hanem az édesapák is, amikor megszerzik azt a táplálékot. Mindnyájan közreműködünk abban, hogy Isten általunk hasson.

A mi táplálékaink előkészítésében nemcsak a Mennyei Atya örök Igéje van benne. A Boldogságos Szűznek köszönhetjük Urunk Testét, Vérét, így Ő is közreműködik, hogy legyen kenyerünk, édesanyai szeretetével.

Azt se felejtsük el, hogy a táplálkozásnak is vannak betegségei. Mikor valakinek nincs étvágya, vagy valaki olyasmire vágyik, ami nem tápláló. Kérjük Urunkat, hogy igaz ételre és italra vágyjunk, Isten igéjére, és a mi Urunk, Jézus Krisztus testére és vérére, szeretetére, odaadó emberségére, hogy mink is átalakuljunk ilyenné.

Ne hagyjuk egymást éhezni. Szeretetre szomjas itt mindenki. Isten végső fokon ezt akarja nekünk adni egymáson keresztül is

van úgy az ember életébe ért dolgokhoz úgy
van vele életbe nem a ő bizonyos szakköréhez
tartozik úgy van vele nem igazán csinálja meg
nem oldja meg azt bajt ami van ha nem lehet
úgy lesz vele dolgokkal oldja meg másik
szakember aki szeret ilyennel foglalkozni
örömmel csinálja meg azt kis bajt ami épen van
azzal dologgal sok sor úgy értesz hozzá meg is
tudnád úgy érzed meg tudnád csinálni .de
közbe jön az embere egy kicsike bizonytalanság
úgy vagy vele nem nyúlsz bele nem igazán értesz
hozzá így úgy vagy vele én ki tapasztaltam mi
gondja ő gondolta meg tudtam oldani ,de az
mondjuk nem szép munkát végeztem volna
azzal dologgal azt dolgot és inkább úgy van
ember vele ő nem csinálja meg beszél egy
szakemberrel dolgokat ő mikor ér rá gyorsabban
rá jön gondjára se perc alatt meg oldja neked
bajt amit meg volna csinálni műszerrel sokkal
könnyebben meg oldani bajt ami épen hibás
az életbe neked

Egy hegyre szeretném felvinni az egész kedves jelenlévő társaságot.

Mindenkit szeretnék hívni egy összeesküvésre.

Megmondom, miért. Azért kérem és fel is tételezem, hogy aki itt van, mind nem fél. Látom az arcokról.

Az első, amit elmesélek, a legkönnyebb: hogy kerültem bele én egy összeesküvésbe? Egy úgynevezett világ-szolidaritás összeesküvésbe.

Úgy történt, hogy volt nekünk egy tehetséges filozófia tanárunk, Dombi Józsefnek hívták. Erdélyből származott – minden jó Erdélyből jön! Egyszerű mosónő volt az édesanyja. De a jó Isten megajándékozta őt az igazi nagy szellemmel. És 1948-ban még tartott az akkor felszentelt hat fiatal jezsuita pap részére – valószínűleg annak tudatában, hogy ha elkezdik a tevékenységüket, előbb-utóbb úgyis lekapcsolják őket – egy szemináriumot. Egy tanulmányi évet.

Miről? Később tudtam meg pontosan: arról, hogy az emberi együttléteinknek, a szentek közösségeinek mi a végső alapelve, rendező elve. Ugye furcsán hangzik ez? Az ember nem is nagyon gondol ilyenre. Ennek az együttlétnek, ennek az együtt várakozásnak is mi a végső szabályozója, hogy így együtt tudunk lenni? Izgalmas kérdés.

Szent Pál leveleit végigvették ilyen szempontból. A pápai szociális körleveleket végigvették, sőt a Jezsuita Rendalkotmányt és lelkigyakorlatot is. Mit találnak ebből a szempontból? És amire jutottak, azt szépen leírták. Gépelt írásokba; mindegyik kapott belőle. Mink csak azt vettük észre rajtuk, hogy ebben a hat fiatal jezsuitában valami növekszik. Valami szokatlan biztonságot mutat a gondolkodásuk, magatartásuk. Elneveztük őket próféta-iskolának. Mindegyik próféta valahogy úgy mutatkozott meg.

Én azonban akkor jöttem haza Rómából, az utolsó két esztendőmet ott töltöttem, tanári bienniumot végeztem és beosztottak mindjárt Szegedre, Sas Imre volt az elődöm. Ő kénytelen volt lelépni, mert az egyetemi hallgatókkal foglalkozott Szegeden és tudomására jutott, hogy le akarják kapcsolni. Eltűnt.

Én új emberként nem foglalkoztam még egyetemi hallgatókkal, odakerültem egyetemi tanárnak Szegedre. Nem nagyon vettem tudomást arról, hogy mit tanultak ezek a „próféta-iskolában”.

Két évet tanítottam, akkor jött a feloszlatásnak nevezett valami, a szerzeteseket szétszórták. Nagyon egyszerű eljárás volt. A legtöbb helyen éjjel 11 órakor megjelent az ÁVO, katonai teherautó. Tessék egy óra alatt összekészülni – még egy órát se kaptak –, mert el kell hagyni a házat. Elhagyták a házat és ezt nevezték államosításnak. „Működésmegvonás.” Jól hangzó, finom jogi kifejezés.

Én is utcára kerültem és próbáltam ezt is, azt is, amazt is. Gyári melós is voltam fél évig. Aztán átképeztem magamat kántornak. Kispesten, a régi templomunk mellett volt egy kis rendház, annak a templomnak lettem 1961-ben a kántora.

Jól berendezett szobám volt… Na, most elkérem ezektől a próféta-iskola résztvevőitől, hogy mire jutottak, az írásokat. Azt mondaná valaki, hogy vesztemre. Hát nem vesztemre. Csak az történt, hogy pár nap múlva, arról döntött „pártunk és kormányunk”, hogy több száz helyen egyszerre tartanak Pesten házkutatást. Meg országszerte is. Pont az ilyen írásokra mentek. Este 11-kor: „Rendőrség! Házkutatás!” Életemben először megéltem egy ilyen kedves dolgot. Mit csináljon az ember? Kinyitottuk. Elvették a próféta iskolának ezt az írását, amiben megvolt a válasz, hogy mi a végső rendező elve az emberi együttlétnek és közösségnek.

Elvették… hát nem tudom, mi az. Igen ám, másnap vagy harmadnap, a házkutatás után, mi lesz? Esetleg letartóztatás? Amennyire az ember teheti, inkább kerülje el az ilyen kellemetlen dolgokat. De aztán semmi se történt. Visszamentem. És hallottam a templomigazgató urat: egy vendégével beszélget és mondja, hogy az embernek nincs nyugta. Veszedelmes ember van a házban. Házkutatás volt. Hát, mondom magamban – akaratlanul hallottam ezt –, ne legyen veszedelmes ember a házban, akkor én keresek egy másik helyet.

Nézem az Új Embert – akkor is megjelent –, a hirdetésben volt, hogy Solymáron a plébános keres kántort és egyházközségi pénzbeszedőt. Nagyszerű! Solymár itt van Pest mellett. Jelentkeztem. Ez az ember rendíthetetlen, oszlopos, igazi papi lelkülettel élt. Mintaszerű valaki volt. Befogadott. Nem törődött az semmivel. Ott nyugodtan működhettem, az egész községben jártam, egyházközségi járandóságokat beszedtem. Vasárnaponként prédikáltam, gyóntattam, segítettem, szóval gyöngyéletem volt. A Hősök útján laktam. Érdekes, ugye?

1964-ben édesanyám is ott lakott velem együtt egy bérelt parasztházban, a volt iskolaigazgató özvegyének a házában. Örült neki, hogy lakja valaki.

Egy vasárnap este 11-kor megint az ismert – most már ismertem – durva dörömbölés, „Rendőrség, házkutatás!” Szegény édesanyám még nem élte meg ezt így. Kinyitom. Mutatja és mondja, hogy alapos gyanú merült fel arra, hogy Vácz Jenő vétkes a Dombi József és társai összeesküvésben. Édesanyám: „Összeesküvés? Az én fiam? Arról nekem is kellene tudnom! Lehetetlen!” Házkutatás. Nem találtak semmit, de ami volt, azt elvitték. Írógépet mind a két esetben.

A házkutatás után meghívót kaptam. Hát mit csinál az ember? Kezdtek kérdéseket feltenni. Ismerem-e Rózsa Elemért? Mit szoktunk csinálni? Összejövünk-e? Stb. Teljesen gyanútlanul: rendtársam. A Vogl Gazsi testvér szakács volt, vacsorára meghívott olykor bennünket a Rózsa atyához és nagyon jól éreztük magunkat. De hát: összeesküvés? Én? Eszem ágában se volt soha. „Mink azt jobban tudjuk!”

Elérkezett virágvasárnap előtti péntek. Már mint kántor tanítottam a Passiót. Szépen tudtuk énekelni. Harmath-féle Passió, nagyon szép. Kapok reggel, külön rendőr hozott nekem egy behívót. Hogy menjek el a Markó utcába bírósági tárgyalásra. Postán érkezett már egy másik meghívó, hogy a Pécsi Székesegyháznak az énekkara jön Pestre és előadják a János Passiót az Erkel Színházban. Akkor egyszerre megvan a kettő! Délelőtt megyek a Markó utcába, délután az Erkel Színházba, a Passiót meghallgatom. Unokahúgom is benne van az énekkarban.

Szegény gyerekeknek most már nem volt hol játszaniuk. Próbáltak ugyan játszani az országúton, de az országút nagyon poros volt, tele éles kövekkel, sehogyan se tudták megszokni. Így aztán iskola után rendesen a magas falat kerülgették, és a túloldali szép kertről beszélgettek.

– Milyen jó is volt odabent – mondogatták.

Aztán megjött a tavasz, s az egész vidék telis-tele lett apró bimbókkal és kicsi madarakkal. Csupán az önző óriás kertjében maradt meg a tél. A madarak, nem lelvén a gyerekeket, nem énekeltek benne, és a fák is elfelejtettek virágozni. Egyszer egy szép virágszál kidugta mégis a fejét a fűből, de amikor megpillantotta a tiltó táblát, annyira megsajnálta a gyerekeket, hogy visszabújt a mélybe és aludt tovább. Nem érezte jól magát ott senki, csak a hó meg a fagy.

– A tavasz megfeledkezett erről a kertről! – kiáltották –, így hát itt élünk majd egész éven át.

A hó beborította a gyepet nagy, fehér köpönyegével, a fagy pedig beezüstözte a fákat. Aztán meghívták az északi szelet, hogy lakjék náluk, és az északi szél el is jött. Bundájába burkolózott és egész nap ott süvített a kertben és lefújta a kémények tetejét.

– Pompás egy zug ez – mondta –, hívjuk meg vendégül a jégesőt is. Így aztán eljött a jégeső is. Minden álló nap három óra hosszat dörömbölt a kastély fedelén, míg össze nem törte majd mind a cserepeket, aztán körbe-karikába szaladgált a kertben, sebesen, ahogy csak tőle telt. Ruhája szürke volt és lehelete akár a jég.

– Nem értem, miért késik olyan sokáig a tavasz – mondta az önző óriás, amint az ablakban ült és kitekintett a hideg, fehér kertre –, remélem, majd csak megváltozik az idő.

De a tavasz nem jött el, se a nyár. Az ősz arany gyümölcsökkel díszítette a kerteket, de az óriás kertjének nem adott semmi díszt. – Túlságosan önző – mondta az ősz. Így aztán tél volt a kertben szakadatlanul; északi szél és jégeső, fagy és hó járták táncukat a fák között.

Egy reggel az óriás ébren feküdt az ágyában, amikor egyszerre csak valami gyönyörűséges zenét hallott. Olyan édesen szólott, hogy azt gondolta, bizonyára a király zenészei vonulnak arra. Pedig valójában csak egy kis kenderike fütyörészett az ablak előtt, de az óriás olyan régen nem hallott a kertjében madárfüttyöt, hogy most úgy tetszett neki, ez a leggyönyörűbb muzsika a világon. És egyszerre csak a jégeső abbahagyta táncát a feje fölött, az északi szél se süvített többé, és a nyitott ablakon át gyönyörűséges illat szállt be hozzá.

– Azt hiszem, megjött végre a tavasz – mondta az óriás; és kiugrott az ágyból és körülnézett.

És ugyan mit látott?

Bizony csodálatos dolgokat. A fal egy kis hasadékán bemásztak a gyerekek, és most odafenn ültek a fák ágai között. Amerre csak nézett, mindegyik fán egy kisgyerek. És a fák, örömükben, hogy a gyerekek visszatértek, egyszeriben kivirultak és gyengéden lengették ágaikat a gyerekek feje fölött. Madarak repkedtek körülöttük és boldogan csicseregtek, és a virágok kidugták fejüket a zöld fűből és mosolyogtak. Bizony gyönyörűség volt nézni. Csupán az egyik sarokban volt még mindig tél. Legtávolabbi zuga volt ez a kertnek, és egy kisfiú állt benne. Olyan kicsi volt, hogy nem érte el a fa alsó ágait, és csak kerülgette, kerülgette és keservesen sírt. A szegény fát pedig még egyre jég és hó fedte és az északi szél zúgott, süvített körülötte. – Kapaszkodj fel, fiacskám – biztatta a fa és lehajtotta ágait, amilyen alacsonyra csak tudta; de a fiúcska nagyon is kicsi volt.

És az óriás szíve ellágyult, amint kitekintett.

– Mennyire önző voltam! – mondta. – Most már tudom, miért nem akart eljönni ide a tavasz. Fölteszem azt a szegény kisfiút a fa tetejére, és azután lerontom a falat, hadd játsszanak örökkön-örökké kertemben a gyerekek. – És bizony nagyon bánta, amit tett.

Lesurrant hát a lépcsőn, nagy óvatosan kinyitotta a főkaput, és kilépett a kertbe. De a gyerekek, mihelyt megpillantották, úgy megijedtek, hogy elszaladtak mind, és a kertben újra tél lett. Csak az az egy kisfiú nem szaladt el, mert a szeme tele volt könnyel, és nem látta, hogy az óriás közeledik. És az óriás odalopózott a háta mögé, gyengéden megfogta és föltette a fa tetejére. És a fa azon nyomban kivirágzott, madarak szálltak ágaira és fütyörésztek, és a kisfiú kinyújtotta a karját és átölelte az óriás nyakát és megcsókolta. És a gyerekek, amikor látták, hogy az óriás nem gonosz többé, visszaszaladtak, és velük együtt visszatért a tavasz is.

– Legyen a tiétek ez a kert, gyermekeim – mondta az óriás, és fogott egy hatalmas fejszét és lerontotta a falat. És amikor az emberek déli tizenkét órakor piacra mentek, ott lelték az óriást: játszadozott a gyerekekkel a leggyönyörűbb kertben, amelyet valaha is látott a világ.

Egész álló nap együtt játszottak, és amikor beesteledett, a gyerekek odamentek az óriáshoz, hogy elbúcsúzzanak tőle.

– De hát hol van az a kis társatok? – kérdezte az óriás. – Akit feltettem a fára.

Mindnyájuk közül ezt a kisfiút szerette a legjobban, mert az megcsókolta.

– Nem tudjuk, hova lett – felelték a gyerekek. – Elment már.

– Mondjátok meg neki, hogy jöjjön el holnap, de biztosan – mondta az óriás. De a gyerekek azt válaszolták, hogy nem tudják, hol lakik, és nem is látták azelőtt soha; és az óriás nagyon elszomorodott.

Minden délután, mihelyt vége volt az iskolának, a gyerekek eljöttek és játszottak az óriással. De az a kisfiú, akit az óriás úgy megszeretett, nem jött el soha többé. S bár az óriás nagyon kedves volt mindnyájukhoz, mégis majd elepedt első kis barátja után, és gyakran emlegette.

– Hogy szeretném látni! – mondogatta.

Teltek, múltak az évek, és az óriás megöregedett és elgyengült. Nem tudott már játszani se, csak egy nagy karosszékben üldögélt, s onnan figyelte a gyerekek ugrándozását és gyönyörködött a kertjében.

– Sok szép virágom van – mondta –, de mégis a gyerek a legszebb virág.

Egy téli reggel, öltözködés közben, kitekintett az ablakán. Már nem gyűlölte a telet, mert tudta, nem más az, mint az alvó tavasz, és csak pihennek ilyenkor a virágok.

Hirtelen ámulva dörzsölte meg a szemét és nézett, egyre csak nézett. Mert bizony csoda dolgot látott! A kert legtávolabbi sarkában gyönyörű fehér virágba borult az egyik fa. Ágai aranyosak voltak és ezüstgyümölcsök csüngtek róluk, és a fa alatt ott állt az a kisfiú, akit úgy szeretett.

Nagy-nagy örömében lefutott a lépcsőn az óriás, ki a kertbe. Keresztülvágott a gyepen, és közeledett a gyerekhez. És amikor odaért hozzá, elvörösödött haragjában és azt mondta:

– Ki merészelt sebet ütni rajtad?

Mert a kisfiú tenyerét két szög járta át és két szög járta át kicsi lábát.

– Ki merészelt sebet ütni rajtad? – kiáltotta az óriás. – Mondd meg nekem, hadd veszem legsúlyosabb kardomat, hadd vágom ketté!

– Megállj – felelte a gyerek –, mert az én sebeim a szeretet sebei.

– Ki vagy te? – kérdezte az óriás, és szívét megfoghatatlan félelem szorította össze, és térdre borult a gyerek előtt.

A gyerek pedig rámosolygott az óriásra és így szólt hozzá: – Egykor te játszani hagytál engem a te kertedben; de ma te jössz el velem az én kertembe, a Paradicsomba.

És amikor a gyerekek aznap délután beszaladtak a kertbe, holtan lelték az óriást a fa alatt, amely telis-tele volt fehér virággal.

Kugler, a többszörös elfogatóparanccsal körözött, és egy egész csendőr- és detektívhadsereg elől menekülő sokszoros gyilkos kijelentette, hogy nem kapják el, és nem is kapták el, legalábbis élve nem. Az utolsó, azaz sorrendben kilencedik gyilkos tette az volt, hogy lelőtte a csendőrt, aki el akarta fogni. A csendőrt leterítette ugyan, de ő maga is kapott hét golyót, és a hét közül három halálos volt. Ezzel Kugler megmenekült a földi igazságszolgáltatás elől.

Halála olyan gyorsan jött, hogy nem is volt ideje különösebb fájdalmat érezni. Mikor a lelke elhagyta testét, alkalma lett volna a másvilág, a téren kívüli, homályos és végtelenül puszta világ furcsaságai láttán megdöbbenni, de nem döbbent meg. Az olyan ember, aki megjárta a börtönt és Amerikát, a másvilágot egyszerűen új környezetnek tartja, amelyben egy kis bátorsággal ugyanúgy lehet érvényesülni, mint bárhol másutt.

Végre elérkezett Kugler számára is az elkerülhetetlen utolsó ítélet órája. Mivel az égben állandóan kivételes állapot van, Kugler a tanács elé került, és nem az esküdtszék elé, mint ahogy azt tettei alapján talán elvárta volna. A tárgyalóterem berendezése egyszerű volt, akárcsak a földön; csak – bizonyos könnyen érthető okokból – hiányzott belőle a kereszt, amely előtt a tanúkat esketni szokták. A bírák négyen voltak, csupa öreg, szigorú és unott arcú, érdemdús tanácsos. A formaságok kissé unalmasan folytak le: Ferdinand Kugler, foglalkozásnélküli, született ekkor és ekkor, meghalt… S ekkor kiderült, hogy Kugler nem ismeri halála dátumát; mindjárt látta, hogy ez a mulasztás kedvezőtlen színben tünteti fel őt a bíróság szemében, és ezért megcsökönyösödött.

– Miben érzi magát bűnösnek? – kérdezte az elnök.

– Semmiben – felelte Kugler dacosan.

– Hát akkor vezessék be a tanút – sóhajtott az elnök.

A terembe, aranycsillagokkal teliszórt kék palástba burkolózva, egy jól megtermett, sőt egyenesen óriás aggastyán lépett be. A bírák mind felálltak, s akarata ellenére, szinte megbűvölten felállt Kugler is. A bírák csak akkor ültek le megint, amikor az aggastyán helyet foglalt Kuglerral szemben.

– Mindentudó Isten – kezdte az elnök –, az Utolsó Tanács önt tanúként idézte meg, hogy vallomást tegyen Ferdinand Kugler ügyében. Lévén ön a Legigazmondóbb, a bíróság eltekint megesketésétől. A tárgyalás gyors lefolytatása érdekében csupán arra kérjük, hogy a tárgyhoz tartsa magát, és ne térjen ki olyan részletekre, amelyek nem törvényellenes jellegűek. És maga, Kugler, ne szakítsa félbe a tanú vallomását. Mindent tud, tehát fölösleges bármit is tagadni. Kérem a tanú urat, tegye meg vallomását.

Mindezt elmondván, az elnök kényelmesen az asztalra könyökölt, nyilván felkészülve arra, hogy a tanú sokáig fog beszélni. A legöregebb szavazóbíró alvásra rendezkedett be, a jegyzőkönyvvezető angyal pedig kinyitotta az élet könyvét.

Isten tanú enyhén köhintett, és beszélni kezdett:

– Igen, Ferdinand Kugler. Ferdinand Kugler egy gyári tisztviselő fia, elrontott gyerek volt; hej, fiú, de sokat rosszalkodtál! Édesanyját nagyon szerette, de szégyellte kimutatni szeretetét, és ezért dacos és szófogadatlan volt. Emlékszel, hogy beleharaptál édesapád ujjába, amikor meg akart verni, mert rózsát loptál a jegyzőék kertjéből?

– Az adótiszték Irmájának loptam – emlékezett Kugler.

– Tudom – mondta Isten. – Irma hétéves volt akkor. Azt persze nem tudod, mi történt vele később?

– Nem.

– Férjhez ment; Oszkár, a gyáros fia vette el; megfertőzte, és Irma koraszülés után meghalt. Emlékszel Rudo Zárubovra?

– Mi történt vele?

– Tengerész lett, barátom, és Bombayban halt meg. Ti ketten voltatok a legrosszabb gyerekek az egész városban. Ferdinand Kugler tízéves korában már lopott, és minden szava hazugság volt; rossz hírű emberekkel barátkozott, például Dlabolával, a részeges koldussal, akivel ételét is megosztotta.

A bíró intett, hogy ez talán nem tartozik ide, de Kugler szégyenlősen megkérdezte:

– És… mi történt az öreg lányával?

– Mařkával? – kérdezte Isten. – Teljesen elzüllött. Tizennégy éves korában már a testét árulta, húszéves korában meghalt, és amikor agonizált, rád emlékezett. Te meg tizennégy éves korodban már részegeskedtél, és elszöktél hazulról. Apád belepusztult a bánatba, anyád kisírta a szemét, kishúgod Martička nem kapott férjet, mert senki sem akarta elvenni egy tolvaj testvérét. Martička most is magányosan és szegénységben él, és agyondolgozza magát azokért a fillérekért, amiket kegyes szívű emberek juttatnak neki.

– Most éppen mit csinál?

– Cérnát vásárol Vlčekék boltjában, hogy vakulásig varrjon. Emlékszel arra a boltra? Egyszer, hatéves voltál akkor, egy üveggolyót vettél ott; mindjárt az első nap elvesztetted, és sehogy se tudtad megtalálni. Emlékszel, hogy bőgtél dühödben és fájdalmadban?

– Hová lett az a golyó? – kérdezte Kugler mohón.

– Az ereszcsatorna lefolyócsövébe gurult. Még most is ott van, barátom, harminc éve már. A földön most éppen esik az eső, és a golyócska ott ugrál a hűvös, csörgedező vízben.

Kugler lenyűgözve hajtotta le fejét. De az elnök feltette a szemüvegét, és udvariasan megszólalt:

– Tanú úr, szíveskedjék a tárgyra térni. Gyilkolt a vádlott?

Isten tanú a fejét ingatta.

– Kilenc embert ölt meg. Az elsőt verekedés közben. Ezért börtönbe csukták, és ott egészen elromlott. Másodiknak hűtlen szeretőjét ölte meg. Ezért halálra ítélték, de megszökött a börtönből. Harmadik áldozata egy öregember volt, akit kirabolt, a negyedik egy éjjeliőr, az ötödik és hatodik egy öreg házaspár; baltával verte őket agyon, és csak tizenhat koronát talált náluk, pedig húszezer koronájuk volt elrejtve.

Kugler felugrott:

– Kérem szépen, hol volt elrejtve?

– A szalmazsák alatt – felelte Isten –, egy vászonzacskóban. Ott tartották az öregek a pénzüket, amit uzsorával és zsugorisággal szereztek. A hetedik embert Amerikában ölte meg; honfitársa volt, új bevándorló, és tanácstalan, mint egy gyermek.

– Hát a szalmazsákba dugták – suttogta Kugler elképedve.

– Igen – mondta a tanú. – A nyolcadik embert, egy járókelőt, azért lőtte le, mert véletlenül az útjába került, amikor üldözték. Akkor éppen csonthártyagyulladása volt, és valósággal őrjöngött a fájdalomtól. Sokat szenvedtél te, barátom! Utolsó áldozatát, egy csendőrt, néhány perccel a halála előtt terített le.

– Miért gyilkolt? – kérdezte az elnök.

– Azért, amiért mások – felelte Isten –: haragból, pénzsóvárságból, megfontoltan és ötletszerűen, néha élvezettel, néha szükségből. Nagylelkű volt, és néha segített az embereken. Jó volt a nőkhöz, szerette az állatokat, és megtartotta a szavát. Adjam elő a jótetteit?

– Köszönöm – felelte az elnök –, nem szükséges. Vádlott, óhajt valamit felhozni a védelmére?

– Nem – felelte Kugler közönyösen, mert most már minden mindegy volt neki.

– A bíróság tanácskozásra vonul vissza – jelentette be az elnök, és a négy tanácsos eltávozott. Isten és Kugler a tárgyalóteremben maradt.

– Kik ezek? – kérdezte Kugler, s fejével a távozók után intett.

– Emberek, mint te – mondta Isten. – A földön bírák voltak, hát itt is ítélkeznek.

Kugler a körmét rágta.

– Azt hittem… vagyis, hát hiszen nem nagyon törődtem vele, de… azt vártam volna, hogy ön fog ítélkezni, ön, mint… mint…

– Mint Isten – fejezte be a hatalmas öreg. – De hát látod, éppen ez az… Mivel mindent tudok, nem ítélkezhetek. Ez lehetetlen volna. Ugye nem tudod, ki jelentett fel akkor?

– Nem tudom – mondta Kugler meglepetten.

– Lucka, a pincérlány; féltékenységből.

– Bocsásson meg – bátorodott fel Kugler –, de ön elfelejtette megmondani, hogy Chicagóban agyonlőttem azt a nyavalyás Teddyt.

– Á, dehogy lőtted agyon – magyarázta Isten –, Teddy felépült a sebéből, és ma is él. Én tudom, hogy besúgó, de egyébként jó ember az, barátom, és nagyon szereti a gyerekeket. Ne hidd, hogy valaki minden ízében aljas lehet.

– Tulajdonképpen miért nem ön… miért nem te magad ítélkezel, Isten? – kérdezte Kugler elgondolkozva.

– Azért, mert mindent tudok. Ha a bírák igazán minden, de minden körülményt ismernének, akkor ők se tudnának ítélkezni; csak mindent megértenének, de úgy, hogy belefájdulna a szívük. Hogy is ítélkezhetnék én fölötted? A bíró csak a gonosztetteidről tud; de én mindent tudok rólad. Mindent, Kugler. És ezért nem ítélkezhetek fölötted.

– Akkor miért ítélkeznek… ezek az emberek… az égben is?

: „Ki az ember?” közvetlenül a probléma lényegéhez vezet. Ha az ember valami dolog lenne, akkor kérdezhetnénk, hogy mi az ember, annak érdekében, hogy meghatározzuk, ahogyan egy természeti tárgyat vagy egy ipari terméket határozunk meg. Az ember azonban nem dolog, és nem is lehet úgy meghatározni, mint egy dolgot. Mégis igen gyakran dolognak tekintik az embert: Azt mondják róla, hogy munkás, gyárigazgató, orvos és így tovább, de ezzel csupán társadalmi szerepét jelölik meg, vagyis társadalmi állása alapján határozzák meg.

Az ember nem dolog, hanem élőlény, aki a folyamatos fejlődés folyamatában leledzik. Életének egyetlen pontján sem az még, ami lehet, és ami esetleg lesz is.

Bár az embert nem lehet úgy meghatározni, mint egy asztalt vagy egy órát, de az ember nem is egészen meghatározhatatlan. Többet is el lehet mondani róla annál, hogy nem dolog, hanem élőlény. Az ember meghatározásának legfontosabb mozzanata az, hogy gondolkodásával az ember túl tud nyúlni szükségletei kielégítésén. Számára a gondolkodás – az állattal ellentétben – nem csupán eszköz ahhoz, hogy a kívánt javakat elérje, hanem annak eszköze is, hogy felfedezze saját létének és környezetének valóságát, függetlenül vonzódásaitól és ellenszenveitől. Más szavakkal: az embernek nemcsak intelligenciája van, mint az állatnak, hanem értelemmel is fel van ruházva, s azzal képes igazságokat felismerni. Ha az ember hagyja, hogy értelme vezérelje, akkor mind testi, mint szellemi lényként saját legigazabb javát mozdítja elő.

A tapasztalat azonban azt bizonyítja, hogy magánéletében sok ember – elvakítva a bírvágytól és a hiúságtól – nem cselekszik ésszerűen. S ami még rosszabb: a nemzetek még kevésbé cselekszenek az értelem szerint tájékozódva, mivel demagógok túlságosan könnyen elfeledtetik a polgárral, hogy romlásba dönti városát és a világot, ha az ő tanácsukat követi. Sok nép pusztult már el amiatt, hogy képtelen volt megszabadulni azoktól az irracionális szenvedélyektől, amelyek meghatározták cselekvését, és nem volt képes elérni, hogy az értelem vezérelje. Ebben állt az ószövetségi próféták fontos feladata: nem a jövőt mondták meg előre, ahogyan általában feltételezik a prófétákról, hanem az igazságot hirdették, és ezzel közvetve a nép jelenbeli cselekvésének jövőbeli következményeire mutattak rá.

Mivel az ember nem dolog, amelyet bizonyos mértékig le lehet írni kívülről, ezért csak magának az emberlétnek a személyes tapasztalatából kiindulva lehet meghatározni. így az a kérdés, hogy „Ki az ember?”, ahhoz a kérdéshez vezet: „Ki vagyok én?” Ha nem akarunk abba a tévedésbe esni, hogy dologként kezeljük az embert, akkor a „Ki vagyok én?” kérdésre adott válasz nem hangozhat másképp, csak így: „egy ember”.

A legtöbb ember persze még soha nem élte át ezt az azonosságot; mindenféle lehetséges illuzórikus képet alkotnak Önmagukról, tulajdonságaikról és azonosságukról. A helyzetnek megfelelően azt mondják: „tanár vagyok”, „munkás vagyok”, „orvos vagyok” – de ez a felvilágosítás egy ember tevékenységéről semmit nem mond nekünk róla magáról, és nem tartalmaz választ arra a kérdésre: „Ki ő?”, „Ki vagyok én?”

Itt jelentkezik egy további nehézség. Mindenkinek van valamilyen társadalmi, morális, pszichológiai stb. iránya. Mikor és honnan tudhatom, hogy a másik által megcélzott irány az ő végleges tájékozódása, vagy hogy bizonyos meghatározó tapasztalatok hatására képes-e, és meg fogja-e változtatni ezt az irányt? Létezik-e olyan pont, ahol az ember már annyira rögzült, hogy joggal jelenthetjük ki: ő az, aki, és soha nem lesz más? Statisztikailag nézve talán lehetséges, hogy ezt sok emberről elmondjuk. De mindenkiről el lehet-e mondani halála napja előtt, és még azon a napon is el lehet-e mondani, ha meggondoljuk, hogy mássá válhatott volna, ha tovább élt volna?

Az embert még más módon is meg lehet határozni, ugyanis kétfajta szenvedély és ösztön határozza meg. Az egyik fajta biológiai eredetű, és lényegileg minden ember esetében azonos: a fennmaradás szükségletét tartalmazza, s ebbe beletartozik az éhség és a szomjúság csillapításának szükséglete, a védelem szükséglete, a társadalmi struktúra valamilyen formájának szükséglete és – sokkal kevésbé kényszerítő mértékben – a szexualitás szükséglete. A másik fajtába tartozó szenvedélyek nem biológiai gyökerűek, és nem minden ember esetében ugyanazok: ezek különféle társadalmi struktúrákból származnak. Ilyen szenvedély a szeretet, az öröm, a szolidaritás, az irigység, a gyűlölet, a féltékenység, a versengés szelleme, a mohó vágy és így tovább. Ami a gyűlöletet illeti, különbséget kell tennünk reaktív és endogén gyűlölet között. E fogalmakat itt ugyanúgy használjuk, mint a reaktív depresszió és az endogén depresszió szembeállításakor. A reaktív gyűlölet reakció a saját személyünket vagy csoportunkat ért támadásra vagy fenyegetésre, s többnyire szertefoszlik, ha elmúlt a veszély. Az endogén gyűlölet karaktervonás; az ilyen gyűlölettel eltelt ember folyton új lehetőséget keres arra, hogy kiélje gyűlöletét.

A biológiailag megalapozott szenvedélyekkel ellentétben az említett társadalmi gyökerű szenvedélyek a mindenkori társadalmi struktúra termékei. Abban a társadalomban, amelyben egy kizsákmányoló kisebbség uralkodik a védtelen, szegény többségen, mindkét oldalon megtalálható a gyűlölet. A kizsákmányoltak gyűlölete nem igényel magyarázatot. Az uralkodó kisebbség viszont azért gyűlöl, mert fél az elnyomottak bosszújától, de azért is, mivel gyűlölnie kell a tömeget ahhoz, hogy elfojthassa saját bűntudatát, és bizonyíthassa kizsákmányoló magatartásának helyességét. A gyűlölet nem tűnhet el, amíg hiányzik az igazságosság és az egyenlőség. Éppígy nem létezhet semmiféle igazság, amíg az embernek hazudnia kell ahhoz, hogy igazolhassa az egyenlőség és az igazságosság elvének megsértéseit.

Egyesek azt állítják ugyan, hogy az olyan elvek, mint az egyenlőség és az igazságosság csak ideológiák, amelyek a történelem során alakultak ki, és nem tartoznak az ember természetes alapalkatához. Ezt a nézetet itt nem tudjuk részletesen cáfolni, egy valamit azonban emeljünk ki: Hogy az emberek a szívük legmélyén hordozzák az egyenlőség és az igazságosság iránti érzéket, ez abból következik, hogy érzékenyek arra, ha egy ellenséges csoport megsérti az egyenlőség és az igazságosság elvét. Az emberi lelkiismeret érzékenysége sehol sem mutatkozik meg világosabban, mint abban, ahogyan a legtöbb ember reagál az igazságosság és az egyenlőség elleni mégoly csekély vétségekre, feltéve persze, hogy nem őket magukat vádolják ilyen vétségekkel. így jut erőteljesen szóhoz a lelkiismeret valamely nemzeti csoportnak az ellenségeivel szemben emelt vádjaiban. Ha az embereknek nem lenne természetes erkölcsi érzékük, akkor miért ingerelné őket azonnali heves szenvedélyekre az, ha okkal vagy ok nélkül olyan rémtettekről tájékoztatják őket, amelyeket az ellenség állítólag művelt?

Az ember egyik további meghatározása azt közli, hogy ő az az élőlény, akiben a cselekvés ösztönös irányítása minimálisra csökkent. Nyilvánvalóan megtalálhatóak az emberben is az ösztönös motivációk maradványai, például az éhség és a szexualitás, de az ember csak akkor vezérelteti magát nagymértékben ezektől az ösztönöktől, ha veszélyben van az egyén vagy a – kisebb-nagyobb – csoport fennmaradása. Az embert motiváló legtöbb szenvedély, például a becsvágy, az irigység, a féltékenység, a bosszúvágy, bizonyos társadalmi konstellációkból ered és táplálkozik. E szenvedélyek erejét azon lehet lemérni, hogy még az életben maradás ösztönénél is hatalmasabbak tudnak lenni. Az emberek készek életüket adni a gyűlöletért és a becsvágyért, de szeretetükért és lojalitásukért is.

Minden emberi szenvedély közül a legrettenetesebb az a hajlam, hogy saját hatalmi fölényünk alapján önző céljainkra használjunk egy másik embert, s ez aligha valami más, mint a kannibalizmus kifinomult formája. A neolitikus társadalmakban még nem létezett ez a szenvedély, hogy saját céljaink érdekében kizsákmányoljunk másokat. Szinte minden mai ember számára igen furcsa és csaknem felfoghatatlan gondolat, hogy létezett olyan történelmi korszak, amelyben az ember nem akart kizsákmányolni másokat, és őt sem zsákmányolták ki. És mégis így volt! A földművelők és vadászok korai kultúráiban mindenkinek elég tápláléka volt, és értelmetlen lett volna dolgokat felhalmozni, A magántulajdont még nem lehetett tőkeként befektetni, és az senkit nem ruházott fel hatalommal. A gondolkodásnak ez a szakasza tükröződik legendaszerűen az Ószövetségben (2Móz 16,16-21): A pusztában manna táplálta Izrael, gyermekeit; volt belőle elég, és mindenki annyit ehetett belőle, amennyit bírt, de a mannát nem lehetett felhalmozni; amit nem ettek meg az adott napon, az tönkrement és eltűnt. Jövőbeli mannaszállítmányokra spekulálni teljesen értelmetlen lett volna. Az olyan javak azonban, mint a gabona vagy bizonyos eszközök, nem olyanok, mint a manna, fel lehet halmozni őket, és végül hatalommal ruházzák fel azokat, akik a legtöbbet birtokolják belőlük. Csak a fölösleg bizonyos mértékének meghaladásával vált értelmessé hatalmat gyakorolni más embereken – annak érdekében, hogy kényszerítsék őket: a hatalmat gyakorló osztály javára dolgozzanak, a maguk részeként pedig elégedjenek meg a létminimummal. A patriarchális állam győzelme után a rabszolgák, a munkások és a nők voltak a kizsákmányolás legfőbb tárgyai.

Kannibáli előtörténetünk csak akkor érhet véget, s a valóban emberi történelem csak akkor kezdődhet meg, ha az ember többé nem jelent fogyasztási cikket erősebb embertársai számára. Ez a változás előzetesen megköveteli, hogy teljesen tudatossá váljon bennünk, mennyire bűnösek kannibáli erkölcseink és szokásaink. Ennek világos tudata azonban hatástalan, ha nem jár együtt átfogó bűnbánattal.

elkezdtük  idei tanév  záró   foglalkozást  .előtte nap

juniús11én szerdán Gödöllőiekkel  nefelejcs otthoni

tagokkal  A Moon a panda című filmet néztük.   nagyon  tetszet

mindenkinek  film moziba  néztük meg

nagyon jó  éreztük  magunkat  a moziba

előadáson .meg mi idei  tanévzáró utolsó

napunkat a   foglalkozásba  juniús13pénteken

volt  idei év utolsó tanítása .Bagó Zoli

elpakolta   edényeket  jeni  Erzsike ,Szilágyi

Erzsike,Bagó Zoli  kis  szövő kereten 

folytatatták   szövést  .kati Olga néni

lesöpörték járdát  ,Lenke leszedte virágokat.

lepréselte  ebédre körözött  Zsiros kenyér

készült Jenei Erzsike és Kriszti tálalt az ebédhez. Kati és Olgi mosogatta el a tányérokat és az evőeszközöket.

juniús13án foglakozáson voltak

Bagó Zoltán, Jenei Erzsébet, Jenei Attila, Szilágyi Erzsébet, Benke Veronika, Sára Edina, Gerhát Lenke, Bagó Zoltán, Jenei Erzsébet, Jenei Attila, Szilágyi Erzsébet, Benke Veronika, Sára Edina, Gerhát Lenke,

pedagógus Juditnak   segítek Benke Olga, Csörgi Katalin, Darázs Krisztina

Tanév záró bulink juniús18án volt reggel

óta  készülődtek erre tanévzáró bulira

plébániára nagyon jó sikerült paprikás

krumpli   amit főztünk jó  éreztünk  magunkat

délutánig buliztunk jó érzetük magunkat

Nem vagyok sem szociológus, sem bölcs öregember. Hogy mennyire jellemző az általam leírt társadalomkép, nem tudom, jóllehet én úgy érzem, igen általános. A dac társadalma – adtam volna címnek, ha nem félnék, hogy rám sütik: a komoly gondot, problémát elcsomagolom, s csupán provokálok. Kérem tehát mindazokat, akik nem értenek egyet velem, illetve a cikk lényegével, tekintsék vitaindító írásnak.

A mai magyar társadalom azon része, amelyik nem él tudatos lelki életet, a kamaszkorában megtanult meg nem értettség, viszálykodás, vetélkedés, énkeresés, célkeresés, felbuzdulás és elkeseredés, hangulati-érzelmi irányítottság, vészes énkiemelés és erős melankólia áldozata. Hogy sok-e a számuk azoknak, akik így élnek, arra azt felelhetem, nyugodt szívvel: igen, sok. Mert a tudatos lelki életet élők kategóriájába, vagy – mivel itt nem szentségtörés e kifejezés – kiválasztott csoportjába nem elég jelentkezni, nem elég arról nyilatkozatot kitölteni, hogy „mi mindig nyugodtak vagyunk”, vagy hogy „mi mindig szembenézünk az ellenséggel, vagy a veszekedést provokáló problémával”, még kevésbé elég egyszerűen azt állítani: „én hiszek”. Mindezen állítások akár igazak, akár csak szeretnénk, hogy igazak legyenek, csupán azt mutatják, hogy vannak még szilárd erkölcsi világképpel rendelkező honfitársaim. A tudatos lelki életet élő személy távol van a hangulatoktól; érzelemmel és véleménnyel rendelkezik, s azokat nem értékeli állandóan újra és újra az első kis látszat alapján. Ami pedig ezt biztosítja: bízik. Ami pedig a fő: nem alap nélkül. Legfőbb jellemzője, hogy nem határozza meg őt egy probléma sem, mint hazánk társadalmának nagy részét! A legfőbb tulajdonsága a rugalmassága, lendülete és bátorsága a félelmekkel, gyengeséggel, tévedéssel szemben. Rugalmassága nagyfokú alkalmazkodóképességet, kompromisszumkészséget rejt magába, mégis hajlandó anyagi körülményeit feláldozni a szellemiekért, lelkiekért. Emlékezzünk vissza, mennyien vállalták kereszténységük az elmúlt időszakban, és voltak hajlandóak vállalni a hátrányos megkülönböztetést. Ez az áldozathozatal igen fontos eleme a lelki öntudatnak. Mert mi, a többség mindeme tettünket kérdések és válaszok hálójában cselekedjük, ha adunk, kapni akarunk, ha kérünk, bőkezűséget várunk el. Ők nem tévedhetetlenek, nem legyőzhetetlenek, bár igaz, hogy sokkal inkább ellenállóbbak a fizikai, biológiai, lélektani, társadalmi nyomással, betegséggel szemben. Mi azt hisszük, mindent tudunk, jobban tudunk, a másik véleményének elfogadásából presztízskérdést csinálunk, s nem hajlunk a jobb, enyhítő szóra sem. S elértem a központi ragályhoz: a düh, harag, dac, makacsság, sértődékenység, érzékenység kérdéséhez. Bárhol, bármikor, bármire képesek vagyunk negatívan nézni, haragudni, keresztbe tenni. Magából a rosszul kialakított függő függetlenségből következik ez. A magyar fiatalság fejébe egyszerre verték az egyéniség jeleit, azok paramétereit és az egyéniség kárhoztatását, az alkalmazkodás, egyöntetűség törvényeit. Mivel egész iskolarendszerünk (nagy része) a tekintélyelvűségre, a katedrai kinyilatkoztatásra (nem Aquinói Tamás értelmében), s az öncélú fegyelemre épít, nem csoda, hogy az ember személyiségében az „egyéniség” nem képes normálisan kialakulni. Nemcsak az önálló kezdeményezés, a kérdezés marad így ki, de a tehetséges emberekkel való együttélés problémája is lesöprődik a színről. Holott egyrészt: minden ember tehetséges valamiben (ezt már Hadrianus is mondogatta…), és ezért ennek nem a csoportot bontó, hanem az egyéni felelősség oldalát kellene bemutatni. Másrészt a toleranciát – ma ez talán szintén tévútra vezetett mozgalom –, mint viselkedésmódot kellene elsajátíttatni a tanulókkal. Amikor a tudás érték, amikor az emberélet érték, akkor ezt tanítani is kell. Nem lenne szabad a tudomány halott arca mögé szorítani a diákot, hanem hagyni kellene, hogy mint élő az élővel, az alakulóval, változóval, a „játékkal” kerüljön kapcsolatba. Fontos lenne tehát, hogy személyiségünkbe beépítsük azokat az elemeket, amelyek képesek az indulati-érzelmi válaszoktól mentesíteni a tudat tiszta észjárását. Jó lenne, ha automatizálódott társadalmunk egyetlen szilárd és még megbízható elemét érzelmeink nem univerzális rendező elvként használnánk, hanem helyreállítanánk az összhangot az elme és lélek között. Ez a folyamat világméretű, mégis nálunk dívik nagyon az egypólusú személyiség, amikor a tudat és érzelem harcában mindig az érzelemkitörés nyer. Az oktatás, nevelés feladata lenne bemutatni, hogy a másik is gondolkodik, érez, szenved, és teszi ezt minden pillanatban! Fontosabb ez, mint hinnénk. Mert véleményünk mint a hangulatunk fordul jóból rosszba, pirosból zöldbe. A mindenkori magyar ember képe a XX. század végén: egyedül van és vív, küzd az ármány ellen, heroikus szenvedés áldozata. Mindnyájan óriási kereszteket hordunk, sokkal gyakrabban kívül, mint belül. És büszkék vagyunk erre, hogy ekkora a terhünk. Minden megoldási javaslat „a pszichológus hozzá nem értő okoskodása, aki csak mert a pálmaházban megterem, azért a sarkvidéken is ültetésre javasolja a kakaócserjét”. Az „én más vagyok, mint a többi” „rajtam nem lehet segíteni”; „máshogy kell”; sőt!: „egyáltalán ne segítsen senki, nem szorulok rá!” elvet, énképet minden magyar magán viseli. S eközben a halandósági, öngyilkossági, válási statisztikánk az égben. Az intelligenciahányadosunk és a tehetségmutatónk (ha lenne ilyen) társaságában. Nem véletlen, hogy pesszimizmusunk, gyakori váteszségünk, sziszifusziságunk ide vezet. Küzdésünk természetesen nem céltalan, nem eredménytelen. De talán máshogy is menne. A magyarság lelki térképe szerencsére még mindig nem írható le mechanikusan: a magyarságról alkotott következő kép: „jellemtelen, hátrányos, hiányos lelkű többség és klasszifikálódott hősök szűk köre” – szép hazugság, bárki állítja, szemfényvesztő s valami gyanúsat akar. Igaz viszont, hogy a legtöbb hazámbéli lelki fejlődését akadályozzuk: együtt mindenkiét. Korlátozunk, kirekesztünk, kizárólagosan ítélünk, beszélünk, cselekszünk. Nagy akadály, hogy a másik tudását igen ritkán fogadjuk el, hogy a gondolati szabadságot az „én gondolatom szabad és jó, a többiét felesleges meghallgatni”-ra fordítjuk le. Problematikus ez azért is, mert ahol meg a ló túlfelén ülnek, ott gyakran visszaélnek vele: vitázás, szócséplés lesz a megbeszélés helyén, a ki nem élt közléskényszer kiadásába torkollik a véleményezés. A Krisztus-imitáció és az egyéniség-elfogadás modell hiánya szüli az állandó és hangsúlyos „én”-kiemelést! Erre azért van szükség, mivel az én nem szilárd és rugalmas, tehát nem tökéletes – de jó lenne annak tekinteni, ezért az én hinni kezd saját tökéletességében, de hogy ki ne derüljön, hogy ez nem igaz, sérthetetlenné teszi. Ebből származik a szüntelen sértődés, félreértés, dac, vagy a másik véglet, a hűvösség, a távolság túlzott tartása; s mindkettőből az elidegenedés, a kapcsolatok elfelszínesedésének folyamata. Ami persze visszahat, és lehet, hogy valós oka az egésznek; lehet, hogy ennek a kialakulását kellene megvizsgálni? De a dacnak másik fontos hatása az erőszak. Akit nem lehet meggyőzni szóval, azt csak erővel lehet kényszeríteni. A sértettség agressziót szül (és a magyarságnak úgyis van egy űzöttség-hagyománya), akár mi vagyunk sértettek, akár mi sértünk másokat, az erőszak jó eszköz, s ezzel azután élünk is! Mi magyarok nagyon is gyakran élünk vele. De, és ez a civilizáció érdeme, igen ritkán vállaljuk, hogy nyíltan használjuk, mindenféle álca nélkül. Sokkal gyakoribb, amikor valamire hivatkozunk. (Jóság, a te érdekedben…), vagy amikor nem saját magunkat ruházzuk fel a hatalommal, hanem a saját funkciónkat! És láss csodát: tanárt, pedellust játszunk nálunk idősbekkel, jobbakkal, vagy akárkivel, aki útban van. Gyengeségünket, tudatlanságunkat, tévedéseinket, gátlásainkat tagadjuk mind az emberi kapcsolatok, mind a lelki folyamatok szintjén. Gyakori hit- és bizalomnélküliségünk miatt sokszor választunk „egy igaz útnak” egy személyt, akitől függünk (nyilvánvalóan vagy burkoltan); egy témát, egy hobbit, amiért meg is betegszünk, vagy nem találunk ilyet, és ez keseríti meg életünk. Panaszkodunk úton-útfélen, a felszínes tettek sajnos jellemzőek… Akik tudatos lelki életet élnek – mert ne felejtsük el őket se, hisz itt járnak közöttünk –, nem vetélkednek, de segítik egymást, nem civódnak, hanem megbeszélik az ügyet; pontosak, elismerik a másik idejének fontosságát; válaszolnak a levelekre, távlatokban gondolkodnak, összefüggéseket keresnek – de nem mindenáron, képesek bármikor ellazulni, nem a lelkin és a testin spórolnak, hanem szellemi igényeik tárgyi kielégítésén, mert képesek a szellemüket olyan frissen tartani, hogy az bármikor képes legyen kipótolni hiányzó könyveket! S mindennek csak az a feltétele, hogy elhiggyük: a lelki folyamatokat megváltoztathatjuk, rajtunk múlik, hogy dühünk előrevisz, vagy mást rombol, hogy észrevegyük és irányítsuk saját világbirodalmunkat!

biztos   van dolgoktól  az  ember  meg van ijedve

dolgoktól  ilyenkor az illető amikor  az  illető  meg

van ijedve  nem  tudja  mit  csináljon ijedtjébe  ami

épen hibát  gondolja  azt   gyorsan  meg nézi mi lehet

a  bizonyos hiba amitől az  illető meg ilyet .ilyenkor

az  ember  amitől az   ember  meg  ilyet gyorsan meg

nézi mi is  hiba   és  amitől   meg   ilyet   gyorsan

elkezdet  cselekedni   ki zárni  azt  bajt amitől illető

meg  ilyet nálam  volt  ilyen estem be  dugtam  egy

hossza bitóba amit kel  akkor jött egy   kis  szikra attól

meg  ijedtem  ettől  kezdtem gondolkozni mi  lehet

gond végig  néztem mik lehetnek baj  és  kiderült

minden rendbe  működik nincsen   semmi  gond   csak

fázist  csapta le   gyorsan meg  csináltam ezt  kis

gondot  és  nagyobb ijedelem  volt   a kis gondol tol

ki  derül   mondta  apám fiam lehet egy  kis nagy

feszültség  volt  az okozott lecsapást az gond volt

ha  minden jó   csak meg ijedtem egy  kicsit etől.