Szerző: Lukács Sándor

Már harmadik hónapja éheztünk, s két hete csak egyszer ettünk egy nap. Anyám már marékkal mérte a puliszkát. Egy marék, két falás, másnapig semmi. Négyen gyerekek ágyban feküdtünk a nagy pokróc alatt. Ott melegedtünk, és láb alatt sem voltunk. Apám már nem járt napszámba, élet után. Eleget próbálta. Sok volt a szegény, kevés a gazda, neki nem jutott. Ült egész nap a kis vékán a kályha mellett. Nagynéha odajött hozzánk, és mesébe fogott. De amilyen hirtelen jött, olyan váratlanul abba is hagyta. Ilyenkor így szólt: „Majd holnap elmondom a többit.” – Azzal ment vissza a maga gondolatához. Sohasem mondta végig. Nem is bántuk. Akkorákat hallgatott mesemondás közben, hogy jobb volt, ha megül a helyén.

Nagy dolog az éhség. Aki nem volt benne, el sem gondolhatja. Mikor megkaptuk a marék puliszkát, és behabzsoltuk úgy forrójában, ahogyan volt, ugrottunk le az ágyról, ölbe vettük a nagy lapító deszkát, amin anyám szétvagdosta a porciókat, és ki ujjal, ki bicskával, lekapartuk róla, amit találtunk, és ettünk. Pedig több volt közötte a szálka, mint az étel. Ilyen éhségben minden száj számít. Minél több van belőle, annál nagyobb a baj. Mi pedig voltunk elegen.

Egy este történt, hogy nagyapám, aki már túl volt a hetven éven vagy már a hetvenötön is, nem ette meg a maga adagját, hanem odahozta az ágyunkhoz. Nagy, ráncos kezével szétszórta közöttünk, s mi kaptunk rajta, mint a csirkék. El sem gondolhattuk, s így szóval sem mondtuk, hogy mi lelte, hogy eladja a magáét. Néztünk nagy csodálkozó szemekkel; és ettünk. Csak apám szólalt meg. Felnézett beesett, szürke szemével nagyapámra. Aztán elfordította magát a kemence tüze felé, és azt mondta: – Azt bizony jól teszi. – Én gondoltam is, hogy igen, mert ha kevés is volt, jólesett a váratlan falat, de egyebet nem. Nagyapám tovább kapargatta tenyeréről a puliszkamorzsát, és mintha csak magának mondaná, csendesen odaszólt.

– Gondolod, Ferkó?

– Én igen! – válaszolta apám.

Anyám leejtette a nagy mosdótálat, és arra ráfigyeltünk. Nézett megijedt arccal a beszélőkre, hol apámra, hol nagyapámra, mintha maga nem is lett volna. Aztán találkozott apám szemével, és lassan elfordult, mint amikor nem asszonydologba üti a fejét. Nagyapám végigtörölte a kezét a nadrágján. Utána igazítani kezdte fejünk alatt a vánkost. De olyan gonddal és lassúsággal, mintha pesztra volna, vagy legalábbis asszony. A keze még a fejünk alatt volt, de már fordult, és indult apám felé. Mikor a kályhához ért, lehajolt, és elkezdte törni az ágat. Egyenként, szépen sorba rakosgatta őket, s hogy végzett vele, azt mondta apámnak.

– Jövőre próbáld meg a Kácsa András földjét negyedében. Másként úgysem adja. Jó föld a Fehér Martok, s addigra a Ferikét is használhatod.

Apám nem nézett rá, valamit vett a foga közé, és rágott.

– S amit a Tótos Jani mond, azt is gondold meg. Vigyétek a borvizet a városba. Három esztendő alatt lovatok lehet.

Apám csak hallgatott. Régi zsémbe ez már nagyapámnak. A borvíz meg a Fehér Martok. Máskor apám végig sem engedte mondani, de most hallgatta, és azt sem tudtuk, hogy hova legyünk a csodálkozástól. Nagyapám is gondolhatta, hogy hiába beszél, mert felállt, s rátette a kezét apám vállára.

– Hát akkor, ne késlekedjünk, Ferkó, hallod-e, fiam?

Apám felállott, megrázta magát egy kicsit, s mintha anyámnak mondta volna, odanézett.

– Hát készüljön. A többit majd én elrendezem.

Akkor láttam, hogy anyám már ott áll az ajtóban, és sírt, mintha temetésen volna, és hogy apám felállott, nyúlt az akasztóra, adta a kabátját meg a kucsmát. De mintha adta volna, nem is. Olyan volt, mint mikor tudja, megverik, ha nem úgy tesz. Apám csak vállára vetette a kabátját, pedig nem volt szokása, és vissza sem nézett, úgy ment ki az ajtón.

Én már nagyobbacska voltam, és néztem, mi ez a nagy szótlanság. Addig néztem, míg nagyapámat nem éreztem magam mellett.

– Aztán… hallod-e! Azt a fészket, amit mutattam a Bálványos oldalában, leszeded-e te?

Nézett rám, s olyan volt, mintha sírna.

– S azt a parittyának való szép bodzaágat levágod-e te?

Néztem, és nem tudtam, hogy hova gondoljak.

– Aztán tavaszon azt a szép, erős rókát, amit megmutattam, kifüstölöd-e? Te, Ferike, te?

Néztem, és nem tudtam, könnyezik-e. Anyámra pillantottam, de nem találtam a szemét. Odafordultam nagyapámhoz.

– Magának mi baja van, nagyapó?

De nem nézett már rám. A furulyát fogta, amit a párnám alól húzott ki, és annak lyukacskáit tapogatta, simogatta, mintha nem is ő csinálta volna. Szájához is emelte, de alighogy beléfújt, letette. Odament anyámhoz.

– Add azt a változót, te, Anna.

Eddig is furcsa volt minden, de most már nem tudtam sem apámat, sem anyámat, sem nagyapámat, hova tegyem. Mert anyám kinyitotta a nagyládát, és adta sorjában a tisztát. Gatyát, inget, harisnyát. S olyan szépen adta, nem mintha parancsolnák, hanem mint nekünk, gyerekeknek, ha templomba öltöztetett. Nagyapám felvette mind. Az arcát is megkente egy kicsinyke vízzel, és leült az asztalhoz. Olyan volt, mintha vendégségben volna. Nem nézett se le, se föl, csak ült ott magának, két kezét az ölébe engedte, szipákolt egyszer-kétszer, s csak olyankor mozdult, ha megtörölte az orrát a keze fejével. Még anyámra sem nézett, s még rám sem.

Anyám vizet tett fel a nagy fazékba, pedig már megvolt a puliszka, meg is ettük – s rakta alája a tüzet, hogy főjön. Csak azt, hogy minek, azt nem tudtam. Mert apám a szemét kiverte volna, ha csinál még a puliszkából. Így szokta mondani, ha anyám megsajnált minket, s lopva adni akart még.

Mikor apám megérkezett, még mindig azt csinálták, mind a ketten, anyám is meg nagyapám is. Az egyik vendégnek mutatta magát, a másik meg főzte neki a meleg vizet. Hogy apám nem jár egyenes úton, mindjárt láttam. Tyúk volt a hóna alatt, szép nagy kendermagos, a kezében pedig pálinka. Azt meg csak hitelbe kérhette, s nem tudom, ki lehetett az a bolond, aki adott neki. A tyúkot anyám kezébe adta, a pálinkát meg nagyapám elé. Levette kabátját, s úgy ült le az asztalhoz, mint aki éjszakától dolgozott. Pedig egész nap csak melegítette magát.

Amíg kész lett a tyúk, hallgattak. Apám a körmeit vagdosta a bicskával, nagyapám meg ivott.

vagyunk úgy életünkbe örömmel és   gyorsan

szeretnék túl  lenni  dolgokon úgy vagyunk  vele 

így  gyorsan  neki állunk  úgy  vagyunk  vele így

úgy  vagyunk  vele   akkor  azzal  dologgal gyorsan

meg  van az dolog el van végezve  dolog csak néha

egyesek  úgy  vannak    meg  csinálják  amit kel 

pörgősen oldják meg  mondjuk  amit  kel egyszer

úgy  alakul  helyzet jönnek sorba  munka,és  úgy

alakul helyzet nem úgy  lett  elvégezve ,mondjuk

lehet  hogy  nem  szolnak   érte úgy vannak  vele

elviselem  ő   így  végezte el  dolgát de itt   az  baj

aki rá  hagyja  dolgokat  így  oldja  meg  egyből

úgy  alakul ki  ő  rá így  számolhatunk  de  így

másik embernek plusz  munkát  okozunk így

annak  az ember nem örül másik  embernek plusz

munkának  lehet egyik  ember  lenyeli de  másik

embernek ott plusz  munka amit elkel végezni

másik ember után ez olyan valaki  neki ál gyorsan

főzni gyorsan meg legyen vele neki is  ált főzni

úgy  van   vele oda  ér  mondjuk  sárga borsot  meg

csinálni de  gyorsan túl  akar leni rajta leni  nem

vár  meg valamit főzeléken egyből plusz munka

másiknak  meg kel oldani azt sárgaborsót jó legyen

örömmel egye meg mindenki   ez nagyon fontos

Estefelé József tovább akart menni övéivel. Fogta a szamarát és előlépett egy domb mögül, hogy tudakozódjék az út felől. „Már nem lehet nagyon messze Egyiptom” – gondolta.

Ezalatt az Istenanya a gyermekkel az ölében a cserje alatt ült. Ekkor történt, hogy egy bizonyos Horrifikusz nevű rabló erre vette útját. Úgy ismerték őt mindenütt, mint a sivatag legfélelmetesebb rablóját. A fű földig hajolt előtte, a pálmák remegtek, datolyáikat épp kalapjába ejtették. Még a legerősebb oroszlán is behúzta a farkát, ha a rabló vörös nadrágját messziről meglátta. Hét tőr volt az övébe dugva: mindegyik olyan éles, hogy szét tudta velük szabdalni a levegőt. Balján kard lógott, melyet „görbe halálnak” nevezett. Vállán pedig olyan bunkót vitt, amely skorpiófarkokkal volt megtűzdelve.

– Hah! – kiáltotta a rabló, és kirántotta a kardját hüvelyéből.

– Jó estét! – szólt Mária. – Ne légy oly hangos, még alszik.

A Félelmetesnek még a lélegzete is elállt ettől a megszólítástól: sújtani készült, és lefejezett a „görbe halállal” – egy bogáncsot.

– Én vagyok Horrifikusz, a rabló – suttogta, – ezer embert eltettem már láb alól.

– Isten bocsásson meg neked! – mondta Mária.

– Hagyd, hogy végigmondjam! – sziszegte foga között a rabló. – És olyan kisgyermekeket nyársaltam föl, mint a tiéd.

– Gonosz! – mondta Mária. – De még gonoszabb vagy, mert hazudsz.

Ekkor valami vihogni kezdett a cserjében. A rabló meglepetésében hirtelen a levegőbe ugrott: még senki sem merészelt közelében nevetni. De csak a kis angyalok viháncoltak. Első ijedségükben szétrebbentek mind, most azonban újra az ágakon ültek.

– Hát nem féltek tőlem? – kérdezte a rabló bátortalanul.

– Ó, Horrifikusz testvér! – szólt Mária. – Milyen vidám és tréfás kedvű ember vagy.

Ez szíven találta a rablót és arra késztette, hogy elmondja az igazságot. Olyan lágy volt ugyanis a szíve, mint a viasz. Amikor pólyában feküdt, már akkor megborzadtak tőle az emberek. „Jaj nekünk! – mondták. – Nem olyan, mint egy rabló?” Később már senki sem jött hozzá: aki pedig véletlenül meglátta, az is mindent hátrahagyva elfutott. Így tehát egészen jól élt Horrifikusz, pedig egy csepp vért sem látott, s még egy tyúkot sem tudott volna fölnyársalni.

Ezért örült a félelmetesnek a lelke, hogy végre talált valakit, aki nem félt tőle.

– Szeretnék ajándékozni valamit a fiadnak – mondta a rabló, – sajnos azonban csak lopott holmi van a zsákomban. De ha tetszik neked, akkor táncolok előtte.

És Horrifikusz, a rabló táncolt a gyermek előtt. Egy teremtett lélek sem látott még ehhez hasonlót. A „görbe halált” maga fölé emelte a hold ezüst sarlójához hasonlóan, és ezalatt egy antilop kecsességével emelgette lábait, olyan sebesen, hogy már meg számlálni sem lehetett. Mind a hét tőrt a levegőbe röpítette és úgy ugrált keresztül a szétszabdalt levegőn, mint ahogy a lángnyelvek táncolnak. Olyan mesterien ropta a táncot a rabló, olyan pompás látványt nyújtott fülkarikáival, hímzett övével és a kalapjába tűzött tollal, hogy Szűz Máriának könny szökött a szemébe. Még a puszta állatai is odalopakodtak; körbeálltak és farkukkal verték az ütemet a homokban.

Végül a rabló kimerülten Mária lábához ereszkedett és ott rögtön el is aludt. Józsefék már messze jártak, amikor végre felébredt és újra útnak indult. Ekkor észrevette, hogy már nem félnek tőle. „Hiszen puha szíve van” – mesélte az ugróegér mindenütt. „Táncolt a gyermek előtt” – sziszegte a kígyó.

Horrifikusz a pusztában maradt, lemondott a „Félelmetes” névről. Öreg korára derék szent vált belőle, de annak titoknak kell maradnia, hogy miként nevezik a kalendáriumban.

Ha egyikőtök talán eltitkol vagy rejteget magában valamit, de a szíve puha maradt, akkor nyugodt lehet, mert Isten ugyanúgy megbocsát neki a gyermek kedvéért, mint Horrifikusznak, a rablónak.

---

alán Napóleonnak tulajdonítják azt a mondást, amely szerint a gyermekek nem annyira szüleikre, mint inkább korukra hasonlítanak. Ezért örülök, hogy a cím végén a korlátokról is szó esik, hiszen helyesbíti azt az idealisztikus elvárást, amely az egyházi iskolától mindazt reméli, amit sem a család, sem a társadalom nem képes megoldani: a boldog, kiegyensúlyozott, kiművelt ifjúság nevelését. Kétségtelen, hogy az egyházi iskolák iránt megnőtt igényeket nagyrészt a hiányérzet magyarázza, de éppen ez szüli azt a nyomasztó érzést is, hogy vajon az egyházi iskola képes-e egyedül megfelelni a vele szemben támasztott követelményeknek. Különösen, ha a napóleoni mondást úgy fordítjuk most a magunk nyelvére, hogy nemcsak az egyházi iskola nevel, hanem a korszellem, az utca, a média, a kortárs csoport is, hogy az ellenőrizhetetlenebb destruktív hatásokat már ne is említsem. Nem azt kellene inkább szerényen kérdeznünk, hogy az egyházi iskolának milyen szerep marad még – esetleg épp az említett hatások ellensúlyozására?

Lehet természetesen bírálni ezt a megközelítést, mondván, hogy a védekező, oppozícióra épülő nevelés eleve elhibázott, és az egyházi iskolák gettó jellegét erősíti. Ez a veszély kétségkívül fennáll, és lehet vitatkozni arról, hogy üvegházként működjenek-e iskoláink, ahol bizonyos mikroklíma védettségében biztosítjuk a növekedést, vagy éppen az akklimatizációra készítsünk-e fel. Nem gondolom, hogy ezt a kérdést vagy- vagy alapon kellene megválaszolni.

A fenti cím mégis azt sugallja, hogy valami többletet, valami sajátságosat kell feltételeznünk a felekezeti iskolákban, amivel csak ezek rendelkeznek. Vajon mi ez a másság, ahol a korlátok és a lehetetlenség ellenére mégiscsak lehetségessé válik a csoda, azaz egy növekvő ember eljut lehetőségeinek kibontakoztatására, a nagykorúságra, tehát érett személyiség lesz? Úgy gondolom – ezt mindjárt elöljáróban érdemes leszögeznünk -, hogy a személyiségfejlesztést nem valami csodamódszerként kell értenünk, hanem a szókratészi bábáskodás értelmében. Azaz segíthetünk a növekedésben, de a növekedést nem mi adjuk. Ez megintcsak arra emlékeztet bennünket, hogy nem az iskola a mindenható, és egyáltalán, közös tradíciónk szerint: embervoltunknak egyik ismérve, hogy a teremtményi léthez korlátaink felismerése is hozzátartozik. Időben is, térben is korlátok között élünk. Sőt, éppen a személyiség egyik definíciója szerint, a határok felismeréséről van szó. Az „Én” elhatárolja magát a „nem Én”-től. Bármennyit vitatkoztak is a teológusok a szabad akarat kérdéséről, abban mindenki egyetértett, hogy teljes és korlátlan szabadsága az embernek sohasem volt, mert ilyennel csak a mindenható Isten rendelkezik. Az ember döntési, választási szabadsága lehet, lehetett csupán a kérdés. Ám visszatérve a lehetőséghez, próbáljuk meg felfedezni egyházi iskoláink sajátos arculatát. Még mindig elvi síkon kezelve a kérdést, két közös örökségünkre utalnánk.

A zsidó-keresztyén tradíció emberképének sajátos kincse éppen az emberi személyiségnek, mint páratlan, megismételhetetlen értéknek a hangsúlyozása. Az Isten képére és hasonlatosságára teremtett ember éppen ezáltal különbözik minden más teremtménytől. S ahogy a Biblia Istene nem absztrakt eszme, hanem személyes hangjában, tetteiben, olykor egészen antropomorf megnyilvánulásaiban egyedüli, úgy egyedüli a képmását viselő ember is. A személyiségnek egészen a perszonalista filozófiáig nyúló íve ebből a tradícióból táplálkozik. Martin Buber „I and Thou” (Ich und Du) filozófiája ennek a bibliai tradíciónak keresztyén teológusokat is magával ragadó kifejtése. Hiszen a személyiségnek ebben a felfogásában az emberség nem az elszigetelt individuum, akinek meg kell valósítania önmagát, de nem is az arcnélküli tömeg, hanem alapformája szerint a kapcsolatra, személyes kapcsolatra kész ember, az embertárs, aki tudja, hogy az Én csak a Te-vel szemben lehet azzá, akinek lennie kell.

Nem árt emlékeztetni magunkat, hogy a személyiségnek, személyességnek a nyugateurópai gondolkodásban való meghonosodása az óegyházi krisztológiai és trinitológiai vitákra vezethető vissza, és hogy Szent Ágoston lélekelemző önmegfigyelése és az ugyancsak nála felbukkanó későbbi filioque klauzúra körül ringott az újkori személyiségfogalom bölcsője.

Ebből aztán egyenesen következik, hogy nem az egyházi iskola, mint sajátos intézmény nevel elsősorban, hanem a benne élő személyiségek. És jó esetben ez nemcsak egyirányú, amely a tanár felől sugárzik a diák felé, hanem kölcsönös is. Az edukáció egészében ez azt jelenti egy mai közkeletű angol kifejezéssel élve, hogy a nevelés person centered learning process – azaz személyközpontú tanulási folyamat. Itt tehát nem azon van a hangsúly, hogy a tanár tanít, pláne nem leadja az anyagot – honnan hová? -, hanem azon, hogy a tanulás folyamata megindult, s ebben benne van nemcsak az értelmi képességek fejlődése, hanem, amint a harmincas években már Piaget hangsúlyozta, az erkölcsi döntésekre képes ember normális fejlődése is. A keresztyén iskola többlete – ha szabad ezt a kifejezést használni – az lehet, hogy hátterében a keresztyén teológia évszázadokon át csiszolódott emberképe áll, amelynek kiindulópontja, hogy nem a teljesítményeim miatt vagyok elfogadott, hanem a magam egyetlenszerűségében vagyok érték az Isten szemében. Az egyházi iskolában tudatosulhat, hogy számos modern személyiség-elmélet archetípusa már az Ószövetségben megtalálható. Amikor pl. Pál apostol a keresztyén élet fejlődéséről beszél, pedagógiai képeket használ. A kiskorúságból az érett férfiúságra kell eljutni. A tejnek italától a keményebb eledelig.

Azután az egyházi iskolák egészen markáns módon képviselnek egy közösségi önazonosságot is. Ha a személyiség legalapvetőbb kérdése az, hogy ki vagyok én, akkor a közösségi identitástudat is ugyanerre a kérdésre felel: kik vagyunk mi? Ha Erich Eriksont, az identitásfogalom atyját idézve most már az egyén identifikációjáról beszélünk, akkor azt kell mondanunk, hogy ez a korporatív identitás meg kell, hogy előzze az egyén azonosságtudatát. Esetünkben ez a keresztyén egyházhoz tartozás, a felekezeti identitás, a népi, nemzeti identitás, sőt az iskola hagyományával való azonosulás kategóriáiban jelenik meg. Ezek pedig valamennyien megelőzik – márcsak történelmileg is – a gyermek öneszmélődését. Ahogyan kezdetben egy család tagjaként értelmezi önmagát, később a rész-szerintiségnek megfelelően azonosul azzal a köz4sséggel, amelyiknek tagja. Minél teljesebb ez az azonosulás, annál inkább annak értékrendje, szokásai, nyelve, nyelvezete lesz jellemző rá is, mint ahogy egy tájegység tájszólása még ma is árulkodik egy-egy népcsoporthoz tartozásról. Hiszen az identitástudat egyfelő1 összeköt, másfelől megkülönböztet. Az egyházi iskola jellegénél fogva képvisel ilyen jegyeket. Aki itt tanul, annak még akkor is részben vállalnia kell ezt a szellemi meghatározottságot, ha valami okból teljesen nem tud azonosulni a szellemiségével. Távoli példaként említhetném: a magyar iskolákban tanuló afrikai diáknak is meg kell tanulnia magyarul, meg kell ismernie egy bizonyos szinten a magyar kultúrát, még ha az nem is várható el tőle, hogy mondjuk Kölcsey Himnuszával érzelmileg azonosulni tudjon.

Az elmondottakkal csupán azt kívántam illusztrálni, hogy az egyházi iskola, ha igazán megtalálta a maga közösségi azonosságát, akkor már a puszta létével személyiséget formál. A genius loci, amely ritkán székel az ősi falakban, valahol azért mindig megjelenik. Néhol azonban maguk a falak is őriznek valamit a változásokkal dacoló önazonosságból. A nagy múltú iskolák e téren kétségtelenül előnyösebb helyzetben vannak. Hiszen itt a névben már a történelmi folytonosság is megszólal.

Hadd idézzek erre a történelmi közösségtudatra egy személyes kis családi példát. Legkisebb fiam egyszer beszélgetés közben azt mondta: „mikor Érdligeten laktunk…”. Testvérei nyomban kiigazították, hogy „te nem is laktál ott, hiszen akkor még nem is éltél” Csakugyan, tényszerűleg nem volt igaza, de: az előbbi logika alapján mégis igaza volt. Hiszen így’ voltak és vannak ott a pászkát ünneplő zsidók az exodusban. Nem megemlékeznek arról, ami történt, mint mi európaiak tesszük ezt ünnepien, hanem mintegy csatlakoztak a kivonulókhoz. Ilyen történeti, egyháztörténeti identifikáció mehet végbe a történelmi hagyományú egyházi iskolákban, ha ezt nem túlerőltetve képviseljük, vagy ha ez az igyekezet nem válik anakronisztikus múltba-fordulássá. A történeti mélység – a bibliai parancsolat szerint az atyák és anyák tisztelete – nyit távlatot a jövőnek, hogy hosszú ideig élhessünk az országban, amit Isten adott nekünk.

Ennek az anamnézisnek, emlékezésnek a reményben van igazán kitekintése. A személyiségfejlődésnek akkor van értelme, ha a jövő felé van kitekintése. Ha a sportoló nem látja értelmét a futásnak, miért feszítené meg az erejét?

Vajon a keresztyén remény és az ebből fakadó jövőkép mennyire tölti be iskolánkat? Mennyire érzik diákjaink, hogy fontos, amit csinálnak, hogy nem felesleges a tudás, és hogy nem reménytelen ennek az országnak a sorsa sem, ha nem is könnyű? Ha valaminek, akkor az egyházi iskoláknak kell a remény szigeteinek lenniük.

Megkockáztatok egy ünneprontó kérdést. Vajon nincs e néhol személyiségromboló hatása éppen az egyházi iskoláknak? Különösen a lázadó, kritikus életkorban, amikor felnagyítva jelennek meg a feszültségek az egyház által hirdetett evangéliumi események és annak gyarló emberi megvalósulásai között. Kérdés, mennyiben tud segíteni az egyházi iskola abban, hogy diákjaink elegendő hittel és nagyvonalúsággal, meghasonlások nélkül tudjanak felülemelkedni ezeken. Hogy ne az ideális mennyei egyházat szeressék csupán, hanem a valóságot, amely a kor sokféle betegségét is magán viseli.

És nem kísért-e ez fordítva is: hogy azt a diákot akarjuk szeretni, akit egyházi iskolához méltónak képzelünk el, ahelyett a fegyelmezetlen lázadó helyett, aki éppen ott van. Talán nem árt külön figyelmet fordítani arra is, hogy a fejlődő személyiséget olyan agresszió is érheti, amely Gyökössy Endre kifejezésével élve ekkléziogén neurózishoz vezethet. E ponton tehát nem haszontalan visszautalnunk a bevezetésben említett bibliai gondolatra, a személyiség és az istenképiség kapcsolatára. A Gen 9. fejezetében ez úgy is szerepel, mint az emberi élet isteni védjegye. Mindezt tovább gondolva azt is állíthatjuk, hogy az emberi személyiség bibliai megközelítésben olyan szent terület, amely előtt mindig csak levett sarukkal állhatunk meg.

elközelget  az adventi  idő  itt az   idő egy kicsikét

Elcsöndesedni  és  készülődni a  karácsonyra

nagyon  fontos  lélekbe  meg  tehetted készülődj

a  karácsonyi időre előtte  adventi  idő a 

várakozás  ideje  egybe  ami embernek fontos 

várakozunk  így  tudunk karácsonyra ,és  Urunk

Jézus  születését  meg  várni .sok  sor úgy  vagyunk

nem  akarunk magunkba  csöndesedni pedig el

csöndesedés életünkbe  nagyon fontos ilyenkor

félre kel tenni  dolgokat  adventi időbe  le

mondani  róla  dolgokról ha  lemondjuk a  tévét

ki kapcsoljuk ki húzzuk   félre  tesszük  lemondunk

róla  adventi  időbe  meg  tudok nélküle  leni 

lemondtam róla egyből egy kicsike csendet

tudtam magam körül tenni így  fel tudok készülni

karácsony ünnepére .

Különös ez a puszta. A nyáron hallhattuk, hogy sivatagi konferenciát tartottak, mert sivatagosodik a Föld. A szárazföld egyharmad része sivatag. Benne van Isten titokzatos terveiben a sivatag is. Az embereknek minden tudományukat össze kell szedni, hogy azzal a sivataggal mit tudnak kezdeni. De egész más, amit a konferencián a sivatagról kisütöttek, és egész más a sivatag értelme a Szentírásban. Ott a sivatag Isten üdvösségtervéhez szorosan hozzátartozik. Az a hely, az az állapot, amelybe az ember bekerül, amelyen Isten átviszi népét. Olyan állapot, amelyben az ember kiszolgáltatott. Ahol nincs víz, nincs kenyér. Ahol félelem, ellenség, halál leselkedik a választott népre. Nincsenek kutak. Ahol kiszolgáltatva megy az ember abban a reményben, hogy majd oázist talál. Vagy ha végigjárta a sivatagot, akkor lakható országot talál, mert a sivatag nem lakható.

Ha a lelkünkbe nézünk, akkor magunkban is sivatagot találunk. Nem vagyunk még végleges állapotban, hogy lakható földnek mondhassuk magunkat. Jó lenne magunkban lenni? Valaki azt mondta, hogy a pokol az, ha az ember maga marad, magába bezárva. Ha megnézzük az ösztöneink, szenvedélyeink, hibáink, vétkeink dzsungelét, látjuk, hogy borzalmas lenne ebben a sivatagban magunkra maradva élni. A legrosszabb társaság lennénk önmagunknak. A pszichológusok szerint egy ember idegbetegségének az a biztos jele, ha bezárkózik önmagába, ha monomániás lesz. Elviselhetetlenek az ilyen emberek. A Jóisten mentsen meg bennünket attól, hogy ilyen idegbeteg bolondok legyünk!

A sivatagban jön felszínre, hogy mi van bennünk, emberekben. Mik vagyunk mi? A választott népről is a sivatagban tűnt ki, hogy milyen állhatatlan, nyakas, hűtlenül lázadozó nép. Amelyik végül mégsem hisz, sohasem hisz igazán Istennek. Visszakívánkozik még a rabszolgaságba is, csak meglegyen a hús, a húsos fazeka. Nem valami eszményi kép az emberről.

A mai embervilágot is lehetne sivatagnak mondani, amelyet az ember kialakított magának a maga borzasztó okos tudományával és technikájával. Hiszen megmérgezzük a világot. A fegyverkezésről sem akar az ember letenni. Vadállatok ebben a sivatagban is fölbukkannak váratlanul: terroristák, belháborúk, amiket az ember csinál. Éhhalál fenyeget egész földrészeket, vagy egész hatalmas területeket, ha nem sietünk egymás segítségére. Önző, kegyetlen emberek laknak a sivatagban. Isten ments, hogy ebben maradjunk. Isten ki akar mindenkit vezetni; át akar vezetni.

A sivatagnak az a rendeltetése, hogy rájöjjünk, mi magunkban mit érünk. Rájöjjünk, hogy magunkban tarthatatlan ez az állapot. Amikor rájövünk, akkor meghalljuk azt a hangot, a sivatagban kiáltó hangot. Mert az a hang egyet mond: tartsatok bűnbánatot! Vagyis ne tévelyegjünk a sivatagunkban. Ott emberi út nincs – de az Úrnak ott is vannak ösvényei, amelyeken ő jár a maga csodálatos önállóságában és szabadságában. Ezekre az ösvényekre bukkanjunk rá mi is! Vegyük észre életünkben az Úr ösvényeit, mert azokon vele találkozunk!

Ha vele találkozunk, hallgatunk rá, akkor egész biztosan megjelenik az a Jessze törzsén sarjadó hajtás, kinyíló, kivirágzó ág, a mi Urunk, Jézus Krisztus. Akin az Úr lelke megnyugszik, a bölcsesség, tudomány, értelem, tanács lelke, istenfélelem, erősség, jámborság lelke. Nem a látszat szerint ítél. Nem a szóbeszéd után megy, hanem az Isten lelke vezeti őt, és mindazokat, akik rá hallgatnak. Az ő vezetése nyomán, Isten Szentlelke nyomán a paradicsom jelenik meg.

Ezt mondja az első olvasmány ma. Ezt a paradicsomi állapotot írja le, hogy együtt lakik az őzgida az oroszlánnal. A kecskegida a medvével és a farkassal. Parányi gyermek tereli az egykori vadakat. Viperafészekbe lehet nyúlni, és nem kell félni semmitől. Istennek átadott embereknél már nincs félnivaló. A mai első olvasmányban a prófétai látomás a sivatagba behozza a paradicsom képét; amikor az Isten újra együtt van az emberrel. Hiszen ez a paradicsom! Emmánuel: velünk az Isten! Ezt jelenti nekünk az Úr Jézus.

Akkor, ha vele vagyunk, és hallgatunk rá, mint Szent Pál a római levélben mondja, ha igazán rá hallgatunk, akkor már nem kell meghasonlottan, egymással veszekedve élnünk. Akkor éljünk egymással egyetértésben! Ha rá hallgatunk, kölcsönösségben élünk egymással. Nem mint a vadak, támadva, harapva egymást. Nem hatalmaskodva egymás fölött, ahogy az emberi természet szeretne a másik fölé kerekedni. Kiállhatatlankodik a másikkal szemben. Ne így, ne úgy! Parancsolgatni akar a másiknak.

Az Isten szava egészen másra segít. Megjelenik előttünk tulajdonképpen az a kép, amit az Oltáriszentségnek kell kialakítania a mi házunkból is. A titokban jelen lévő Jessze hajtásának, az Úr Jézusnak; hisz miatta paradicsom a mi házunk. Ha ő itt van, a puszta már nem puszta többé. Ha őrá hallgatunk itt, akkor bármi történik is köztünk, bárhogy botladozunk vagy hibázunk, bármilyen nyomorúság vagy testi gyöngeség szakadjon is ránk, az ember odamegy hozzá, és nem marad meg a maga nyavalygásaiban, szomorúságaiban bezárkózva, hanem Ő kiszabadít minket a pusztánkból. Elvezet az Ő ígérete földjére. Megnyugtat: jöjjetek hozzám! Víz fakad ott nekünk, élő vízforrás. Mennyei kenyér minden nap. A Mennyei Atyától érkező kenyér a pusztában vándorlóknak. Nem kell a haláltól sem félnünk. Azon is átvezet bennünket, és legyőzi minden ellenségünket. Elég egy látogatás nála, és fölkelünk bátran, újra. Hibáinktól megtisztulva megyünk tovább. Áldjuk, magasztaljuk, mint Szent Pál is mondja: legyetek egyetértők, és magasztaljátok Istent!

Igen, merjük jobban magasztalni Istent! Magasztaló imába csapjunk sokszor, sokszor! Ne mindig kérő, nyafogó imákba. Mert a pusztában Isten is megnyilatkozik ám, nem csak az ember jön felszínre. Ott talál rá a nép, a választott nép az ő Istenére. Ott közel van. Ott fedezheti fel, hogy irgalmas, gondviselésével vezetni tud bennünket mindenen keresztül. A sziklából is tud vizet fakasztani. Az ellenségtől megvéd, égből kenyeret ad. Ott tapasztaljuk meg a megérkezést is majd, hogy átvezet a pusztán. Az ő közeli jóságát, irgalmát, szeretetét kell észrevenni a pusztában. Azért van az a puszta. Azért mondja a Szentírás, hogy a pusztába viszem őt, az én választottamat a sok tévelygése után, és lelkére beszélek ott.
(…)
Isten nem Egyiptom miatt, egyiptomi életre teremtett bennünket. Egyiptom az idegen istenek, a bálványok és a rabszolgaság földje. Azon átmegyünk, és megtapasztaljuk azt is. Aztán megtapasztaljuk a kiszabadítottságot – már a pusztában is. Mert a puszta a szabadságnak, a felszabadulásnak az időszaka. De erre sem teremtett Isten, hogy a földön legyünk szabadok, hanem az ígéret földjéért teremtett. Szem nem látta, fül nem hallotta, amit készít végtelen szeretetében – amiről fogalmunk sincs. Használjunk föl minden időszakot! A pusztában kiáltó szót halljuk meg most!

Azt is vegyük észre, hogy a farizeusok is megjelennek Keresztelő Jánosnál. Nehogy azt higgyük, hogy a farizeus, vagyis az az ember, aki ki akar térni az Üdvözítő elől, belőlünk hiányzik! Aki a törvénybe, saját hagyományaiba akar menekülni. Ezek a „viperák fajzatai” is ott vannak. Ezeknek mondja Keresztelő János: „A fejsze már a fák gyökerén fekszik. Minden fát, amely nem terem jó gyümölcsöt, kivágnak, és tűzre vetnek.”

Kinyíló virág az Úr Jézus. Nálunk is így van ez: csak akkor tud kisarjadni az Úr Jézus, ha minket már egészen kivágott az a balta. Ha már nem a mi énünkkel, önmagunkkal vagyunk tele, akkor egyszer csak kisarjad az a vessző, akin a Szentlélek nyugszik. Akkor a Szentlélekkel vagyunk megkeresztelve.

Édes, kék szemhéjú, enyhén rúzsos szájú, miniszoknyás kicsi lányom, ott a szegedi színház sivár öltözőjében, kérlek, olvasd be a mikrofonba, amelyet olyan fölszabadult riporteri könnyedséggel tartottál gátlásos magam elé, hogy csak dadogni tudtam, ezt az üzenetféle levelet.

Három éve, mióta bezáródtam Budakeszire, mozgási területem hónapról hónapra szűkül. Napi egyórás sétám a börtönudvaron: a Boldogságosztó Színházat körülölelő kis erdőn, amelyet börtönőröm, 15 éves Péter kutyám felügyelete alatt végzek, lassan fél órára fogy. A színházhoz vezető árnyékos, bozontos erdei út napról napra meredekebb. Kis lázaim sokszor napokig ágyban tartanak, mint mikor hozzátok készültem indulni. Nagyon féltem a terheléstől – a fizikai kudarctól. De nagy erő van a szegedi levegőben s az akaratos alföldi lélekben.

Amire nem volt példa sokat utazó életemben, a föllépést megelőző este étterembe mentem, és milyen jól tettem. A Tiszában varázshalászlevet ettem, mert – fiatal lettem. Alig aludtam, mégis friss maradtam. A színpadhoz vezető kétemelet lépcsőn könnyedén mentem, s a várakozást a túlfűtött öltözőben semmibe vettem…

Aztán a színpadon elborított szeretetetek tapsa… Nem a gyöngeségtől; az örömtől kezdtem remegni és sírni. Elzárt és kiürült akkumulátorom feltöltöttétek; azóta is a ti erőtökből élek, s köszönöm, hogy fénylek.

Este itthon már igazgatótok köszönő távirata várt. Aztán jött ő maga, s pirospozsgás táskájából ajándékaitokat elébem rakta…

Ó, ez a kis szőnyeg! Pontos méretét ugyan ki súgta meg nektek? Agyam mellett csúnyáskodó suszterszékemet keleti szépségével eltakarja, de felidézi annak a régi, tizenhat évesen és mellékesen apámnak szőtt kis szőnyegnek emlékét, amelyet szegény, csődbe jutott ügyvédsége segítőjéül, a 20-as évek végén kínkeservvel vásárolt szövőszékünkön, szorgos kezű, kicsi mostohaanyám és nővérem között közönyösen, úgy félkézzel, ajándékba csomóztam. Engedjétek, hadd lássam ezt az általatok szőttet most már, amíg élek, bölcs apám megbocsátó szeretete jókedvű jelének.

Ámulva forgatom nyomdátok gyönyörű köntösbe öltöztetett termékeit. Hát honnan tudtátok, hogy érettségi tételem: Dugonics és a magyarosok iskolája volt? Ez az aranyos mini Dugonics milyen szép minicsodája az én véletlent el nem ismerő nagy-nagy hitemnek.^[2] Életem első csodáját: latin érettségim történetét rég elfogyott Névjegy című könyvecskémben olvashatnátok, ha könyvemet kinyomtathatnátok. Hiszen úgyis nektek készült, mint én magam.

De vajon, ti látjátok-e, értitek, s valaha meghálálni igyekeztek-e mai iskolánk csodával határos lehetőségeit?

Ti szobrász, zenész, festő, grafikus tehetségű lányok és fiúk, fölméritek-e a tökéletes fölkészülési alkalom jelentőségét? Az egyforintos ebédtől az iskolaújságig mennyi áldozat, pénz, figyelem, szeretet, lemondás feszül. Bizony, az egész országé! Ugye, nem hagyjátok cserben!

Találkoztam kinn a világban szanaszét futott, hálátlan magyarokkal. Ha hazalátogatnak, hazudnak. Hozzám kinn őszinték voltak: boldogtalanok. Ha nem azok, se nem emberek, se nem magyarok. A boldogság, kedveseim, a magunkfelejtő szeretettől hajtott, egy nyelvet beszélő és egy nyelvet valló közösségért végzett sikeres munka öröme.

Riasztó fogalmazású tétel ez, de micsoda fénylő bizonyíték akár ez az én nálatok tett látogatásom is és eredménye: mai boldogságom. Köszönöm nektek!

---

S most tedd félre a mikrofont, miniszoknyás, mosolygó szemű kislányom. Neked külön, halkan és dadogva megköszönöm, hogy életem legszörnyűbb bűnének terhét lesimította rólam puha kezed, mikor a búcsúzáskor átöleltelek.

– Ne tessék sírni azért, hogy nincs gyereke, hiszen aki egyszer szavalni hallotta, úgy is örökre a gyerekévé lett.

Világos, tiszta hangod fényes pengéje fölhasította a lelkem mélyén rejtőző iszonyú titkom mérgező gennyes kelését…

Annyi idős lehettem, mint te most, s már túl voltam a nyolcadikos osztályvizsgán, amikor apám tilalmát kijátszó, szédült szerelmem kábulatából s felelőtlen ostobaságomból föleszmélve, a rettegve fölkeresett orvostól megtudtam, hogy Chopin és Schumann kis sovány álmodója, lelkiismeretlen, 22 éves joghallgató szerelmem, Tibor könnyelműségének ajándékaként öthónapos terhes vagyok.

Nem tudhatod, hogy 1928-ban mit jelentett ez!

Halált. Nekem, vagy apámnak, vagy a gyereknek. Három hetem volt a döntésig és az érettségi vizsgáig.

Hároméves koromtól zaklattam apámat, színésznő akarok lenni! Hallani sem akart róla. Most szánta rá magát, mégiscsak felvisz Hevesi Sándorhoz, döntse el ő: színésznő vagy tanárnő legyen belőlem. Bő matrózblúzomban, 65 kilósan, Ady Dalok a labdatéren című versét mondtam, s a halálra gondoltam…

Hevesi villájának halljában, a félhomályban, Olümposzi íróasztala mögül fölállt s megforgatott:

– Fogyjon le tíz kilót, s ősszel jelentkezzen az akadémián.

Szép, büszke apám boldogan hajlongott, de hazafelé a vonaton értetlenül szidott, miért nem örülök, hiszen régi nagy vágyam, úgy látszik, mégis teljesült.

Két hétig bezárkózva a kisszobába, anyám árvabarna ágyán heverve vagy záros kis íróasztalának dőlve, a nyitott ablaknál a becsukott könyvekre könyökölve, a gyilkosságra készülődtem. Az ezer emlékkel benőtt, meséktől zajos nagy, udvaron, az ottfelejtett útépítő bazaltkockákból összedobált kőrakás – boldog gyermekkorom varázsos színpada – félelmesen tornyosulni kezdett, s fenyegetőn meglódult felém…

Jeles érett lettem, s jutalmul – mert kértem egy hónapra Kecskemétre mentem.

Vendéglátóm – apámék barátja, a fehér szakállas, kék szemű, pasztell színű és hangú, esténként borocskát iszogató, halkan Bachot hegedülő jogakadémiai tanár volt. De csak felesége, a modern, okos, örökké nevetős a száz cigarettától örökké köhögő Margit volt a cinkosom.

Nem talált vállalkozót Kecskeméten az életveszélyes és börtönnel fenyegető műtétre.

Özvegy édesanyján élősködő szerelmem titokban eladta nyaralójuk zongoráját, s „biztos pesti címet” szerzett.

Aljas kálváriám hat napig tartott.

Reggel jókedvűen elköszöntem Sándor bácsitól, hogy megyek a széktói strandra, és fölültem Tibor mellé a Szeged felől érkező gyorsra.

Az ismeretlen és félelmes Pesten gyalog botorkáltunk mindennap a Kőfaragó utcáig, hiszen az orvos ezer pengét kért a gyilkosságért. Riadtan és némán ültünk a lefüggönyözött, sötét, jódszagú váróban, míg a szőrös, feltűrt ingujjú kar be nem intett naponta – előkezelésre. Sötétedés előtt, mindennap, jókedvűen, ahogy illik a strandról, haza is érkeztem Sándor bácsiékhoz.

Az ötödik napon, kifeszítve a vizsgáló padon, iszonyú szúró fájdalom! Hallom, ahogy vérem kopogva-csobogva csorog…

– Így. A víz elfolyt, a magzat elhal. Holnap pontos legyen, a műtét halaszthatatlan!

Kecskeméten apám távirata várt:

Marsi azonnal jöjjön hazai

Reggel Margit Szegedre, én Tiborral az ölembe fojtott gyermekkel Pestre utaztam.

A rendelő üres volt. Leszíjazott.

– Nem érzésteleníthetem, csak a fájdalom fokozati különbségei után igazodhatom. Figyeljen és jelezzen! Nem akarok börtönbe kerülni!

Az idő megállt.

Figyeltem, jeleztem…

Mikor a két szőrös kar leemelt, megláttam a vödörben a véres húscsomót, cafattá tépett kis lábakat, s egy csöpp kis kéz utánam nyúlt…

– Fiú volt. Most itt a díványon pihenjen egy órát.

Tibor fiákert hozott.

A második emeletre alig tudtam felmenni. Margit nyitott ajtót. Lefektetett.

– Meglátott valaki Tiborral a pesti vonaton, mindent el kellett mondanom apádnak. Követeli: azonnal menj feleségül Tiborhoz, s ősszel iratkozz be a bölcsészetre. Nem akar többet látni.

Szememből a könny, mellemből a tej megeredt, s elfolyt haszontalanul, mint az életem.

Soha többet nem lehetett gyerekem.

---

Vigyázzatok! Mondd meg mindenkinek, kiáltsd mindenkinek: Vigyázzatok! Szép szabadságotokat–önkéntes fegyelemmel őrizzétek. Ne csúnyuljon szabadossággá!

A szerelmeskedés szennyes öröm.

A kíváncsiság, nyugtalanság, szánalom; ajándékozási vágy – nem szerelem! A **szerelem egyszeri és szent Titok. Lényege a Szeretet. Ha Ő vezet, előbb- utóbb rátalálsz arra, aki keres…

Én 22 évvel ezelőtt Alcsúton ismertem föl, és pár hét múlva Máriraremetén bíztam rá magam teljesen, s kijelölt társam szinte azonnal-megtalált. Igen, ő, aki nálatok is mindig mellettem állt, a kétméteres, őszülő, kicsit már kopaszodó, enyhén pocakosodó János – a Pásztor. Tizenhét éve apám vigyázó, szigorú szeretetével vesz körül, és olyan jó hozzám, s pontosan annyi idős, mint a fiam volna, ha élne…

Furcsa rend van világban, kedveseim.

Vezető nélkül eltévedünk, bujdosunk, bizony, el is veszhetünk.

Szeretettel ölel mindnyájotokat, ha nem is anyátok, de bizonyosan iskolatársatok, ezen a szép, ugye-ugye lassan hajnalodó fényű “Földön.

 Az olimpiai terepnek, amint leírja, két kultikus központja volt: a Pelopsz-szentély és a Zeusz-oltár. A kettő között feküdt a stadion. Pelopsz egy sötét istenség, aki az emberáldozatok gyakorlatára utal vissza. A monda szerint apja, Tantalosz leölte őt, ételül tálalta föl az isteneknek, amikor azok, Zeusszal az élükön, lakomára jöttek hozzá. A szentély egy kövekkel szegélyezett áldozati árokból áll, ahová a vért folyatták. Ez eredetileg embervér volt. A Zeusz-oltár, a másik kultikus hely, egy alsó részből állt, ahol leölték az állatokat, és egy magas hamurakásból, amelynek a tetejére helyezték az állati combdarabokat, hogy elégessék őket. Ez az oltár jelentette a célt a stadion futói számára. A vérnyelő Pelopsz-sírtól rohantak, a haláltól menekülve, a Zeusz-oltárhoz, és aki elsőként érkezett oda, meggyújthatta rajta a tüzet: részesült a fényes, olimposzi isten győzelmében a vér, a sötétség és a sír fölött. Burkert azt mondja: „A futás az átmenetet hangsúlyozza a vértől a megtisztító tűzhöz, a halállal való találkozástól a túlélés tudatához, ami a győzelem erejében nyilvánul meg.”

Az újvilágban végzett kutatások azt mutatják, hogy a labdával folytatott versenyjáték is az áldozatok leölésében gyökerezik. A gömbölyű és világos labda a napot szimbolizálja. Az ember, akit létrejötte óta elbűvöltek a harc és az ölés történései, a napnak – annak a hatalomnak, amely fényével és melegével lehetővé teszi számára az életet – a működését is az agón, a halálos harc kategóriáiban érzékeli. Amikor este, naplemente után az ég és a tenger vörösre színeződik, akkor az erőszak szimbolikájától meghatározott ember azt látja, hogy az a hatalom, amely az életét garantálja, most halálos harcba bocsátkozott az alvilági hatalmakkal. Az aztékoknál emberek ezreinek kellett – az áldozatbemutató papok által testükből élve kitépett – remegő-rángó szívük erejével támogatniuk a napot az alvilági erők ellen folytatott harcában, és így garantálniuk, hogy újból és újból fölkeljen. Az emberiség történetének eddigi legrégebbi labdajátékterét Mexikóban, a Yucatan-félszigeten fekvő ősi Maya-városban, Chichen-Itzában fedezték föl. A mintegy 36 méter széles teret 75 méter hosszú, masszív kockakövekből álló fal fogja körül. A szemben álló oldalfalak közepén, 7 méteres magasságban súlyos kőgyűrűt helyeztek el. Könyökkel vagy térddel kellett a naplabdát átdobni a kőgyűrűn, és ezáltal támogatni futásában a napot. A játékosoknak a papi kasztba kellett tartozniuk. A játék veszteseit a győztesek leölték, és remegő szívüket föláldozták a napnak (G. Becker, Die Ursymbole der Religionen, 1987).

Csak ennek az eredetnek az alapján lehet megérteni a játékosok és edzőik szinte halálos komolyságát, a stadionok pattanásig feszült légkörét és az egymás ellen harcoló férfiak végsőkig menő elszántságát. Tevékenységük bizonyára játék, játék a világos és gömbölyű bőrlabdával, de a „homo ludens”, a játékos ember egyúttal és éppen mint játékos ember „homo necans”, gyilkos ember is. A verseny-játékban, amelyben csak az egyik győzhet, és a másikat szükségképpen megverik, ősrégi, évmilliókra, az emberlét kezdetére visszanyúló élet- és magatartásminták támadnak föl: Azóta, hogy mintegy 1,7 millió évvel ezelőtt a „homo erectus”, a korai ember kilépett a gyűjtögető- és dögevő lét fülkéjéből, és a nagyvad-vadászattal a vadállatok versenytársa lett, magatartását és életérzését az agón, a halálos harc határozza meg. Ez mindenekelőtt a férfire érvényes. Már az állati viselkedésből is tudjuk, hogy a megmerevedett fallosz és a hágás az agresszivitás és a fenyegetés kifejeződése is lehet. A lándzsa, amellyel az ember fölébe emelkedett a vele élő nagy állatnak – mint Káin a testvérének, Ábelnek – és azt halálra döfte, fallikus erejének szimbóluma.

Ezek az őskori minták ott vannak bennünk. Végső okát adják annak a könny- és vérfolyamnak, melyet az emberiség történelme folyamán az emberek okoztak egymásnak. Az ember mind a magánélet, mind a politika területén mindig kész arra, hogy power-jét, ölési potenciáját fenyegetően megmutassa és kiélje. Még nem sokkal ez előttig csak azáltal tűnt lehetségesnek az emberiség fennmaradása, hogy a két ellenséges blokk, a keleti és a nyugati olyan gigantikus ölési potenciát állított egymással szembe, hogy az megbénította ennek az erőnek a kiélését.

Amikor a vb-döntőn két futballcsapat kifut a gyepre, a két térfél egy-egy világot jelenít meg. Tizenegy edzett, a legjobb éveiben járó férfi áll szemben egymással. Labdázni akarnak a füvön – egymással és egymás ellen. De miért ül sűrűn egymás mellett és nemzeti zászlókat lobogtatva 80.000 ember a stadion karéjában, és szerte a világon 1,2 milliárd ember a képernyők előtt, hogy megnézze ezt a labdajátékot a zöld füvön? Miért utazott ide külön ezért a határidők szorításában élő szövetségi kancellár és az államelnök? Az ember nemigen gondol ilyesmire, de ha belegondol, nyilvánvaló: Az emberlét ős-forgatókönyve, az agón, győzelemre vagy vereségre, diadalra vagy könnyekre, szimbolikusan életre vagy halálra menő harc ismétlődik meg.

Nem panaszra, hanem örömre és reményre ad okot, hogy ez ilyen módon történik. Hiszen a játékosok, és általában a nézők is egyetértenek azokkal a szabályokkal, amelyek ellenőrzik az erőszak kiélését a stadionban, és megakadályozzák az emberek komoly megsebesítését. Az, hogy emberek ölési erőszakuk kiélése közben alávetik magukat ilyen szabályoknak, azt mutatja, hogy az ember alapvetően képes arra, hogy kinőjön eredetileg messzemenően vak elbűvöltségéből, melyet a felágaskodó, férfi ölési erőszak váltott ki benne, más értékeket – az életet és a test sérthetetlenségét – elébe helyezzen ennek a bűvöletnek, és így korlátok közé szorítsa azt.

De a sportversenynek ez a fölbecsülhetetlenül pozitív értéke csak akkor juthat valóban érvényre, ha minden közvetlenül vagy közvetve érintett személy tisztában van azzal, végső soron mit játszanak a futballpályán: olyan játékot, amelyet férfiak rúgásokkal játszanak. A játék tisztességesebbé és erősebb gyógyító hatásúvá válik, ha minden résztvevő bevallja magának, hogy a szabály az, ami megköveteli, hogy a rúgás a labdára irányuljon, és ne az ellenfélre. Csak így lehet aztán azt is megérteni, hogy a rúgás – sajnos – viszonylag még mindig gyakran elkerüli a labdát, és az ellenfél sípcsontját éri. Érthetővé válik egészében a power is, az az agresszív erő, amely az emberlét följegyzett kezdetei óta tulajdonképpen az ellenfél halálra taposására van programozva. Ha egy játékos leköpi az ellenfelét, vagy röviddel a lefújás előtt a másik torkának ugrik, akkor ez ugyan durva áthágása a szabályoknak és szükségképpen kiállítást von maga után, de a felvázolt perspektívák alapján morálisan megérthető ez a magatartás: a tehetetlenség gesztusa, tekintettel a fenyegető vereségre, amely szimbolikájában a halált és a pusztulást hordozza.

Az ölési hatalom power-je mindenekelőtt a büntetőrúgásban válik érezhetővé. A tizenegyes előtt a lövő és a kapus úgy méregetik egymást, mint a párbajozók, akik halálos párviadalba kezdenek. A kapus félelme a tizenegyestől – Peter Handke egyik elbeszélésének a címe – magában foglalja a halálfélelmet. És amint Boris Becker sikereinek idején azt lehetett olvasni a sporthírekben, hogy „a Becker-power elsöpri Ivan Lendl-t”, az 1990-es német-argentin vb-döntő kimenetele alapján azt lehetne mondani a megsemmisítő tizenegyessel kapcsolatban: Brehme power-je elsöpörte az argentin kapust – és vele Maradonát és minden argentin játékost.

Ideje lenne, hogy végre az ilyen játékok szervezői is fölismerjék ezeket az összefüggéseket. Klaus Steffenhagen, a német rendőrszakszervezet szóvivője az ún. huligánok okozta zavargások kapcsán joggal panaszkodott, hogy a Német Futballszövetség felelőtlenül magára hagyja a rendőrséget abban a harcban, amelyet a futball kapcsán fellépő erőszakosságok ellen folytat: „Nekünk, rendőröknek hétről hétre be kell vetnünk a gumibotot a Német Futballszövetségért, miközben a szövetség urai ülve maradnak páholyaikban, és pezsgőjüket isszák.”

Aki megszervez egy ilyen játékot, annak tudnia kell, mire vállalkozik: nevezetesen arra a kísérletre, hogy az emberben keletkezése óta meglévő elbűvöltséget a power-től, az ölési erőszaktól, korlátozott térben és meghatározott szabályok között életi ki, úgy, hogy közben az emberek ne szenvedjenek komoly sérüléseket. Ez a kísérlet szelepet teremt az emberbe beleíródott őseredeti erőszakosságnak, és ezért jó; de nézők és rajongók is vannak azok között az emberek között, akiket meg kell óvni a sebesülésektől. Ezért e játékok felelőseinek gondoskodniuk kell arról, hogy a stadionban kiélt ölési erőszak ne csapjon ki a futballpályán és a stadionon túlra, és ne ragadja el az utcán is az embereket, ahol már nincs bíró, aki fölmutatja a piros lapot, hanem csak rendőrök és gumibotok állnak rendelkezésre. Központi jelentőségű lenne a széles körű felvilágosító munka mindazok számára, akik aktív vagy passzív részesei a versenysportnak. Csak aki tudja, mit csinál, az tűzheti ki a maga számára annak határait, amit szándékában áll tenni, és amit nem. Elképzelhető lenne például, hogy a nagy mérkőzések előtt és után rövid felhívást intéznek a közönséghez, és talán megfelelő zene sugárzása is gátat vethetne a megélénkülő agressziónak.

Teológiailag és valláspedagógiailag persze azon kell dolgozni, hogy megváltsuk az embert a power, az ölési erőszak bűvöletétől, „megváltsuk a Bikaistentől” (G. Baudler, Erlösung vom Stiergott, 1989). Erre elvileg nagyobb esélyünk van, mióta Jézus az Ószövetség erőszakos vonásokat is hordozó Jahve Istenében azt az Abbát ismerte föl, aki végtelenül szeret minden embert. Aki magáévá teszi az ő útját, abban átalakul az ölési erőszak által meghatározott emberi világ megtapasztalása: a bőrgolyóval űzött játékot többé nem olyan alkalomnak látja, amikor kiélheti a veszélyes, elbűvölő ölési erőszakot, hanem ez a power ugyan szükséges, de korlátozott és szervesen beépült eleme lesz a játéknak, amely önmagában okoz örömet neki – persze nagyobb örömet akkor, ha (jól-rosszul) ő maga játszik, mint ha csak nézi.

szeptember  mindenütt  elkezdték a tanításokat

sok  ifjonc nem  nagyon várták bizonyos

tanításokat de  elérkezet  tanítások ideje mi

alapítványunk kicsit később tudtuk  meg  kezdeni

a  foglalkozást ahogy  olvashatták szeptember

8napal kezdték meg tanításokat mert  nálunk

szülök   meg  pedagógus  neki álltak kicsikét 

rendbe rakni  termet és  így tudtuk meg kezdeni

idei  évi  foglalkozásunkat itteni ifjoncok nagyon

várták már  mikor  kezdik  már foglalkozásokat

meg kezdték szeptember 8ával olvashatták azon

nap  nagyon jó  sikerült ünnepeltünk  szőttünk

meg beszéltük szeptember 10én  kirándulunk

Gödöllőre  egyik fele csapta másik  fele

foglalkozáson  lesz  ez nap  jó sikerült aki

kirándultak azok  páran érembe részültek olyan

olyan eredményt mutattak  fel  nagyon jó sikerült

az nap is következő szeptember 12én volt

foglalkozás pár létszámra csökkent fő sajnos

mert Erzsike nyár  folyamán elment dolgozni

így kevesemben lett a  foglakozás létszáma,de

így is jó érezzük magunkat.

2025. szeptember. 12. péntek. Jenei Erzsébet, Jenei Attila, Gerhát Lenke, Bagó Zoltán, Benke Veronika, Puskás Gabriella, Benkéné Olga, Darázs Krisztina, Csörgi Marika, Csörgi Katalin. A reggelt beszélgetéssel kezdtük és még mindig volt mit rendezni és a helyére tenni. Közösen elkészítettük a tízórait. A gyerekek segítettek zöldségeket pucolni, darabolni és megkenni a kenyereket, amit aztán jó étvággyal el is fogyasztottak. Később megnéztük az Olimpián készült fotókat, Gabi és Bagó Zoli mesélt az élményeiről és elhozták nekünk az érmeiket. Később sétáltunk és séta közben Csörgi Marika a művelődési háznál lévő keresztnél megmutatta, milyen évelő virágokat ültetett. Beszélt a növényekről hasznukról.

sok  ember  van úgy életbe szeret valamit  életbe

űz valami  szakmát éltbe úgy van  vele gyakorolja

életébe  azt  dolgot  amit  épen  tanult van úgy 

hogy valaki  meg tanult  valamit  úgy  alakult 

helyzet   nála  életbe  szívesen gyakorolja életébe

azt amit  eltanult életbe azt  úgy  van     vele

elkezdi  gyakorolni amit  életbe  tettekre  vágyott

gyakorolni  kezdi életbe sikerüljön amit életbe

meg tanult van úgy  hogy illető  csak azt  szakmát

úgy  van  vele  eleste azt  szakmát  úgy  van vele

gyakorolja azt dolgot  amit  tanult  valahol eljött

idő tettekre tudja  váltani amit tanult  vagy el lest

valahonnan úgy  van vele  most   ebbe  időbe meg

tudom mutatni mit is tanultam utána 

végeredménye az jó sirült  az mondjuk,  ami kelet

de  az is  lehet  nem jó tanultad  meg amit kelet 

de  nem jó  sikerült valahogy így csiszolni kelet

volna  azon dolgon amit tanult lehet meg mondták

neki másoktól tudta  meg de akkor meg tudta

igaságot valami hiba  volt de  úgy  van vele

gyakorolja  tovább hátha  sikerül egyszer így kel

hozzá állni dolgokhoz tanulni ami  egyszer jó

sikerül amit szeretnék jó sikerüljön