Szerző: Lukács Sándor

Új volt minden a világban, mert gyerek voltam. A fazék fényesre súrolva állta tűzhelyen, a sámlira fellépve pirosában magamat láttam tükröződni. Borulni kezdett a sámli. Elestem. Felálltam. Körbejártam a lakásban, amit nemrég rám zártak a felnőttek, hogy elfussanak a dolguk után. És bent a szobában megint csak a saját képembe ütköztem a padlóig ereszkedő tükörben. Hosszan összenéztem vele. Akkor kezdődött. Az arcom egyszer csak pirosra változott, a szemem nagy lett és ragyogó. Ez tetszett nekem. Majd idegen erők jelentkeztek. Öklendeznem kellett, hajlonganom, és amikor fel-feltudtam egyenesedni, ugató köhögés tört rám, és legörnyedtem, rohanni kezdett felém a padló. Puhán estem el. Rábíztam magam.

Különböző helyekről felnőttek bukkantak elő, aggódva futkároztak körülöttem. Értettem a szavakat. Azt, hogy a beteg gyerekük vagyok. Semmin sem csodálkoztam.

Mondták egymásnak, kórházba visznek, amikor elnyelt minket egy nagy épület, majd elgurítottak engem kisebb és piros kőházak között, egy fehér ágyon. Sikerült félrefordítanom a fejemet, oldalt úsztak el a képek. Jól rájuk bíztam magamat. Tovább ismerkedtem a világgal. Sötétség ereszkedett rám akadozva, neki is engedelmeskedtem. Még az történt velem, hogy feltettek valahová, ami magasan volt. Valami egyenes polcra. Sokáig lehettem ott a sötétség mélyén, mert csontsoványan ébredtem magamra.

Amikor már fehér ágynemű vett körül, vaságyban voltam, szűk szobában, a felnőttek az ajtóba illesztett üveglap mögül néztek be rám. Négyen szorongtak ott, mindegyik sírt, nem tudták, hogy értem a szavaikat. Azt mondták egymásnak, már nem ismerem meg őket, és ebben igazuk volt. Azt is mondták, már biztosan meg fogok halni. Rámozdítottam a szememet a takaróra. Egyedül a kezemről tudtam, hogy az enyém. Annyira vékony lett a kezem, fel sem emelhettem a pokrócról, csak a hüvelykujjamat tudtam félrehúzni valamennyire, egészen addig, hogy a tövében kifeszüljön egy bőrredő, ami átlátszó volt és lila. Ezután a másik kezem irányába fordítottam a szememet. Azt a tenyeremet feljebb tudtam húzni. Volt benne valami. Rövidesen elaludtam.

Felébredtem valamikor máskor. Volt valami a kezemben, amit előzőleg beletett valaki. Felhúztam a lábamat, a két térdem felemelkedett, egy kép került a szemem elé, ami a kezemben volt. Világos színű ember nézett a szemembe, lelógó haja körül fényes körtányér. Addig figyeltük egymást, míg haza nem vittek a kórházból, vissza abba a szobába, ahol előzőleg életben voltam. Ott is ágyban feküdtem. Egy asszony magasodott fölém, vizsgálgatott, közben fekete fejkendőt csomózott az álla alá. Azt mondta, hogy ő a nagyanyám, és sírva fakadt, mikor mindkettőnk számára kiderült, hogy elfelejtettem beszélni. Ezután gondjaiba vett engem az az asszony. Velem maradt nappal, mellettem aludt éjszaka. A fülembe sugdosott, hogy nézzem csak a kezemben lévő képet. Azt mondta, lám csak, erősödöm, és ezt Jézusnak köszönhetem, ő az, aki visszanéz ránk. Az asszony őhozzá imádkozott, adjon erőt nekem, és ő meghallgatta őt. Mert, nézzem csak, erő sugárzik Jézusból és fényesség. Egyik este közös takaró alatt egy példát is mondott erre a sötétségben az asszony. Hogy volt egyszer réges-régen egy nagybeteg nő. Es gyógyulást remélve Jézustól belement a rajongók tömegébe, a közelébe furakodott, de nem merte megszólítani őt. Csak nézte, hogy a gyógyítója előtte elhalad, és hátul a köntöséről négy kék színű bojt csügg alá. És az a nagybeteg vérzéses asszony félelmében csak futólag merte megérinteni a libegő bojtok egyikét. De Jézusnak ez is elég volt. Megtorpant, és hangos szóval azt kérdezte, ki nyúlt hozzá. Ugyanis megérezte, hogy valami kiszállt belőle, mert neki még a köntöse bojtjai is erővel voltak tele. Gyógyító erővel, aminek én az életemet köszönhetem, mondta az ágyban mellettem az asszony.

Nyár volt, nyitva állt ablak, konyhaajtó. Nagyanyám kenyérért ment. Az ágyban vártam valamire, nagyon világos volt. A konyhán keresztül bejött a szobába egy ember, fehér inget viselt, kék nadrágot, aminek az egyik szárán a szerelőzsebből egy összehajtott újság állt ki. Nagyanyámat kereste. Azonnal tudtam, hogy ő az.

Beszélni kezdtem őhozzá. Mondtam, nagyanyám kenyérért van, mindjárt jön. Ekkor ő leült egy székre azzal, hogy megvárja, vette az újságot, zörögve szétrántotta, olvasni kezdte. Az erejét érezve beszélni akartam hozzá, de nem találtam szavakat. A nyakán hátul világosszőke hosszú pihék meredeztek. Időnként rám nézett az újság fölött. Azt mondta, motorral jött Jászberényből, és hamarosan vissza kell térnie oda. Szemének hatására én felültem az ágyban, aztán a padlóra léptem. Odamentem a közelébe. Összecsapta, eltette az újságot. Felállt. Lenézett rám. Én egyre csak gyógyultam, erősödtem az ő erejének közelében, még az ágy támláját is elengedte a kezem. Neki most már mennie kell. Nagyanyámnak üzeni, örül, hogy életben talált engem. Elment.

A következő az volt, hogy mezítláb álltam a padlón, amikor a kendős asszony visszaérkezett. Magasan fölém jött, felkapott, az ágyba vitt.

Azóta is élek.

Van 1 % – od ?
Ajánld fel !
Ha nekünk, akkor ezt írd rá
Mint a többi ember Alapítvány – 18711516 1 13 – 1% nál

van úgy emberek minden nap remek alakalom

emberek  számára az aki életbe  úgy mondott

rossz  szót mondott   neked úgy mondva ő igazán

nem  akart téged úgy   mondva meg bántani ,de

te mégis  annak veted fel és s annak 1félnek igenis

bántás  érzi úgy mondva az ember nekem úgy

mondva  rosszat akarta  és úgy vagyok vele észre

vettem  menyi  rosszat  tett az illető  felém ,nem

is  állok úgy  mondva ki állok  felé  ép meg

béküljek felé  ami  igazán nagy gond ha aki

hibázott  életbe mindig  meg kel neki bocsátani

azt  remek alakalom úgy  gondolva valaki épen

családba ünnepli valamiét  egyik fél másikra meg

van haragudva mondják ma  van névnapja

legszebb  alkalom   életbe aki engem meg bántott

félre   teszem   magamba úgy  mondva azt meg

bántást   amit  az  illető okozott bennem kezdő

lökést   meg adom ki béküljek  vele béke legyen

mindig  köztünk  emberek  számára  életbe

legrosszabb  tanács adó  harag  sok ember

kapcsolatot  tönkre tett  harag és nem vezet jóra

az  harag másik felé .ezért mindig békébe leni

másik  ember felé.

Van 1 % – od ?
Ajánld fel !
Ha nekünk, akkor ezt írd rá
Mint a többi ember Alapítvány – 18711516 1 13 – 1% nál

folyamatosan zajlanak úgy  mondva munkáltok

bent  az alapítványba belső terem festés zajlik

folyamatoson hónap középén ál  menyezett

rendbe  rakása kezdőt meg  ara hétre kaptak

ígéretet  festők  azon héten valamikor jön meg

anyag  mennyezet rendbe tudják rakni .pár

hete értesültünk január 2hetébe Bagó Zoli

anyukája korházba  került de  azóta elvileg

jobban  van kicsit  múlt héten  terveztek pár

programokat  hétre mert hogy héten se lesz

készen  még  az alapítványba  .múlt hét  pénteken

késő délután volt színházi elő adás 

Jászfényszarun. ma  meg  Galgahévízen táska

készítő program pedagógus Judit  oda tart meg

nézi  azt elő adást ma délután lesz .héten

tervezték fel kirándulnak szép  ,művészeti

múzeumot  szeretnék meg nézni de melyik

nap  nem  tudják .felvették itteni cserkésekkel

kapcsolatot  szeretnék velük össze jönni találkozni

fel merült  egy nap de  kérdőbe került a találkozás

velük  mert  lehet  akkor  nem lesz kész termünk

és találkozunk a cserkészel ,így lehet tolni 

fogjuk találkozás napját  cserkésekel.

Van 1 % – od ?
Ajánld fel !
Ha nekünk, akkor ezt írd rá
Mint a többi ember Alapítvány – 18711516 1 13 – 1% nál

A valláspszichológusok különösen is meg vannak győződve erről. Ez persze elég értelmetlen kijelentésnek tűnik, tekintettel Nyugat-Európa és Észak-Amerika számtalan elvilágiasodott újpogányára. Csak akkor válik érthetővé, miért is nem bírja ki senki sem sokáig, hogy hit nélkül éljen, ha a nagy német-amerikai teológus, Paul Tillich meghatározására gondolunk, aki azt mondja: a hit nem más, mint a viszonyunk ahhoz, „ami feltétlenül érint minket”. Ezzel félretolja a hit túlságosan egyszerű azonosítását a vallással és a hittartalmakkal, és azt kívánja olvasóitól, kérdezzék meg önmaguktól, milyen értékek játszanak központi szerepet az életükben. Ezek meglehetően „világias” értékek lehetnek: munka, tekintély, hatalom, befolyás, gazdagság, szex, szerelem, művészet, egy bizonyos ember, a család, a nemzet vagy az egyház. Az ember szíve sok dolgon csünghet, s az ember tökéletesen átadhatja magát ezeknek. Ez óvja meg attól, hogy megbolonduljon a fenyegető értelmetlenségtől.

Ám sok minden abból, ami ily módon „feltétlenné” válik, végső soron bálványimádó módon a tiszta evilágisághoz (immanenciához) tapad. Nem rendelkezik azzal az erővel, hogy szabaddá tegye az embert önmaga számára, és elvegye tőle a félelmet a kudarctól, a szenvedéstől és a haláltól. Csak időlegesen enyhíti azt a félelmet, amely ott rejlik minden elkülönült lény legbelsejében, épp azért, mivel elkülönült, másoktól elválasztott lény, aki egyedül van. Mindazonáltal az emberek 95 %-a ilyen hatást tulajdonít a maga transzcendensbe mutató vallásának. Joggal?

Alapvetően azt mondhatjuk, hogy a vallás jelensége az emberrel együtt jelent meg a földön, és mindenütt sziklaszilárd a helye. Az ásatások bizonyítják, hogy már több tízezer évvel ezelőtt gyakoroltak vallási rítusokat, például rituális tárgyakat helyeztek a halottak mellé. Természetesen tudták, milyen hamar fölbomlik a holttest, az ősember lelkében minden látszat ellenére mégis ott élt a veleszületett gondolat: Nem lehetett ennyi az egész.

Volker Zuber, fürth-i plébános ezt így fogalmazta meg egyszer: „Vagy az evolúció legnagyobb tévedése zajlik itt, amely szemmel láthatóan egyfajta, genetikusan programozottnak tűnő vallási ösztönt ültet el az ember agyában, hiszen az ember szinte áhítatosan követ egy olyan dolgot, amely sem kívülről létrehozottnak, sem bizonyíthatónak nem látszik. Vagy pedig olyasmiről van itt szó, ami az évezredek során tudatosult a bolygó legfejlettebb lényében, egy magasabb valóság sejtését tükrözi és ezért értelmes. Sejtés ez, nem pedig tudás. Az ember aztán megtölti ezt a sejtést a maga tapasztalataival és elképzeléseivel. Hitet fejleszt ki.”

A kifejlett hitnek két összetevője van; ezeket legjobban a „belief” (hit, hiedelem) és a „faith” (hit, bizalom) angolszász megkülönböztetésével világíthatjuk meg. A „belief” a hittartalmakat jelenti, amelyek mítoszokban, tanokban, parancsokban, szimbólumokban és rituálékban nyilatkoznak meg. A „faith” a hit mélystruktúrájára utal, a bizalom és a kötődés mintájára, a spiritualitásra. Ez rögtön a vallási szocializáció kezdetén kialakul. Még jóval azelőtt, hogy a gyermek világosan fölismerhetné a szülők értékeit és hittartalmait, megérzi és magáévá teszi az azok alapjául szolgáló értelmi struktúrát. A „belief” és a „faith” együttesen adják meg az embernek az élet értelmét, igazoltságát és azt, hogy „mély-énje” azonosulni tudjon a maga értékmérőivel. „Az egész történelem során ez a funkció volt a legerősebb kötőanyag, amivel csak a rendelkeztek a kultúrák”, jegyzi meg ezzel kapcsolatban Ken Wilber amerikai buddhista valláspszichológus.

A „belief” és a „faith” kettőségében fennálló hitet azonban minden vallásban további elemi kettősség jellemzi: „tremens” és „fascinans” jellege, tehát egyfelől az Istenségtől való remegés, borzongás és félelem, másfelől a rajongóan boldogító lelkesültség, elbűvöltség közti feszültségmezőben ingázik. E két latin kifejezés, amelyeket Rudolf Otto alkalmazott így először 1936-os, A szent c. könyvében, az ember fölött hatalommal rendelkező Numinózum, a Szent előtti emberi viselkedés lelki alapmintáját írja le. A hívő ember spiritualitását bizonyos mértékig színezi, hogy a kettő közül melyik kap nagyobb súlyt a lelkében.

A különböző vallásokba vagy felekezetekbe tartozó hívő emberek közötti legnagyobb különbségeket a „belief”elemei, a hittartalmak, a tanok és dogmák határozzák meg. Ezek mentén fejti ki James W. Fowler amerikai teológus a maga egyetemes „lépcsőmodelljét” az egyén valláspszichológiai fejlődéséről. Fowler először is megállapítja: „Születésünktől fogva föl vagyunk szerelve a hit növekedésre alkalmas képességével. Hogy ez a képesség mennyire aktivizálódik és növekszik, nagyrészt attól függ, hogyan fogadnak minket a világban, és miféle környezetben növünk fel. A hit interaktív és társadalmi jelenség; közösséget, nyelvet, rítusokat és gondoskodást igényel.”

A hit „növekedési képességében” Fowler hat lépcsőfokot különböztet meg, amelyek spirálszerűen átfedik egymást. Ábrázolása szerint csak az kapcsolódhat bele értelmesen a vallások dialógusába, tekintheti egyenrangú partnernek a többieket és fedezhet föl mélyenfekvő közös vonásokat, aki elérte a két utolsó lépcsőfokot. Teljes mértékben pedig csak azokra a vallásos emberekre érvényes ez, akik elérték az „igen ritka” hatodik fokozatot, amelyet Fowler „egyetemességre hajló hitnek” nevez, ami messzemenően azonos a vallástudomány „misztika” fogalmával. Anthony de Mellot, az indiai jezsuita misztikust feltehetően ebbe a hatodik fokozatba sorolná Fowler.

A vallási fejlődés e végső fokát Ken Wilber „transzformatívnak”’ (átalakítónak) nevezi: „Egy igen kicsi kisebbség számára a vallás radikális átalakulást és felszabadulást eredményez. A vallás ekkor már nem a hit dolga, hanem a hívő halála, hogy a halál másik oldalán megtalálja a végtelenséget. Az „átalakító” spiritualitás számára nem az a fontos, hogy valamilyen mai világlátást védelmezzen és igazoljon, hanem azáltal akar valódi hitelességre vezetni, hogy megrendíti azt, amit a világ igazoltnak tart.” Gyakran oly paradox történeteiben pontosan erre vállalkozik Anthony de Mello.

van 1 % – od ?
Ajánld fel !
Ha nekünk, akkor ezt írd rá
Mint a többi ember Alapítvány – 18711516 1 13 – 1% nál

Az ember úgy gondolja, hogy védtelenül áll a világgal szemben, és ez a legfőbb baja. Pedig a legfőbb baja az, hogy önmagával szemben védtelen, amennyiben nincs hiteles lelki támasztéka. E támaszték híján korunk emberében legfeljebb sejtésként hat, kicsoda valójában. Elvesztette lelkével a természetes kapcsolatot, ezért pszichikai értelemben beteg vagy erkölcsileg kétséges személyként cselekszik. Eltévedt lény. A szabadság nevében meddő kísérleteket tesz, hogy felszámolja lelkiismeretét. Legszívesebben abban a tudatban élne, hogy önmagán kívül senkinek nem tartozik számadással, de közben folyvást ítélet alá adja magát.

✼

Az ítélet pedig önakaratának megtöretése. A lelkiismeret ugyanis a bűnére figyelmezteti az egyént, aki hiába nem szeretne és nem is óhajt tudomást venni a bűnösségéről. Minden tagadás a bűn állításaként jelentkezik. Mennél erősebb a tagadás, annál fenyegetőbb az állítás, amely alól senki nem vonhatja ki magát, még ha káprázatok felé törekszik is abban a feltevésben, hogy joga van bármit megtenni. Az öngyilkosság, az erőszak, a halmozott szexualitás többnyire menekülés egy téves szabadságba a valódi szabadság elől, mégpedig elsősorban nem a világ természetéből kifolyólag, hanem a lélekhez való megtérés elfojtása miatt. A világ tébolya az ember tébolya, aki nem a bűnösségébe pusztul bele, hanem abba, hogy tiltakozik bűnösségének tudata ellen. Lehet, sőt kétségtelen, hogy a személy önkivégzésének, amely nyílt és burkolt formában a szemünk előtt történik, genetikai, társadalmi és történelmi okai is vannak, de az önkivégzés mégiscsak az egyén bűne legkivált, kifejezve a lelkétől elfordult ember védtelenségét. Az önpusztító ember jobbik esetben neurózis, rosszabbik esetben az eszes üresség foglya. Az üresség erkölcsi közöny, „hőse” a saját állítólagos igazságát tartja egyedül igazságnak, és a szívében semmire sincs tekintettel. A neurotikus személy más: a lelke szerint élne, de nem találja a lelkét, eltévedvén léte labirintusában. Vergődésének mégis, éppen mert belső vergődés, mélyebb köze van a bűntudathoz, mint az üres személynek, aki gondolkodó gépként az intézményes világ jóindulatát élvezi, és bűntudata jobbára csak akkor tör elő, ha e jóindulat, amely mindig esetleges, váratlanul cserbenhagyja.

A bűntudatától szabadulni kívánó ember a magyarázat embere. A megmagyarázás idejét éljük, amelyben nincs olyan bűn, hogy az ész ne találna felmentést reá. Csak éppen ez a felmentés, mert emberi felmentés, jogtalansággal, hamissággal, képmutatással társul, ezért nemhogy értéke nincs, de valósága sem. Az ember sem önmagát, sem a másik embert nem mentheti fel a bűnössége alól. A felmentés nem az ember dolga. Az ember dolga a másik ember iránt a megbocsátás. A sértett ugyanis szintén sértő valakivel szemben. A megbocsátásban sem sértő, sem sértett nincs, több és más van, lelki sérthetetlenség, persze csak akkor, ha a megbocsátás nem hiúságból vagy az erkölcsi fölény képzetéből táplálkozik. Ennek pedig az a feltétele, hogy aki megbocsát, mindenekelőtt meghajoljon a saját vétkei előtt. Csak vétkessége belátásával képes a megbocsátást alázattal gyakorolni. Ha kevélységből sérthetetlen, bűnös módon az, mert többre tartja magát a másiknál, akit ezzel eltaszít ahelyett, hogy lelkébe fogadná. A bűnét igazolni kívánó ember helyzete tragikus. Még a megbocsátásban is nagyságra vágyik. Magamagát állítja istennek. Csakhogy istenként önléte függésében él, és ezt a függést az oktalansága miatt nem tudja elviselni. Sehogyan sem érzi jól magát, gazdának szolga, szolgának pedig gazda. Saját rabjaként nincs hova folyamodnia, és a bekerítettség érzése kiváltja lényéből a bűntudat kisebb vagy nagyobb, többnyire felületes, de olykor mély válságba, a lélek megrázkódtatásáig vezető tüneteit.

Pedig az ember mindent inkább akar, mint lelki megrázkódtatást. Ezért is igyekszik vétkeiért elhárítani magáról a felelősséget. Vagy egy személyre hárítja, vagy a személyek egy csoportjára (család, munkahely), vagy a társadalomra, aminél mi sem könnyebb, mivel a társadalom megnevezhetetlen. Valójában nincs is, abban az értelemben, hogy a társadalomra, mondjuk, a társadalom lelkiismeretére hivatkozni annyira, mint a semmire hivatkozni. Hivatkozni csak az emberre lehet, ha lehet egyáltalán. A világban ugyanis láthatólag szinte minden, közte az egyén is, jobbára a közös emberi érdek ellen dolgozik, vagy legalábbis megpróbál azon lenni, hogy kiüsse az örökkévaló értékeket, helyükbe viszonylagos igazságokat iktatva. A viszonylagos igazság viszont nem igazság, mert kiforgatható valamilyen érdek szerint. A viszonylagos erkölcs sem erkölcs, mert általa bármiféle cselekedet megengedhető. Az irányított lelkiismeret nem lelkiismeret, még ha az ember annak gondolja is, mert ítélete a lélekbe írt eredendő törvény helyett idegen parancsoknak engedelmeskedik. Az individuum szubjektív birodalmából tehát hiányzik az egységes vezérlő elv. Kitéve a zűrzavarnak, amelyben „elszabadulnak bennünk a démonok és csúfos kavarodást rendeznek” a tévest részben vagy egészen helyesnek, a helyest tévesnek tartja az egyén, vagy egyszerűen levetni próbálja magáról a bűnt, mást okolva a saját bűnéért. Pedig ha a törvény szellemében járna el, magát kellene okolnia más bűnéért is, mivel minden egyes ember bűnében mindenki bűne él és működik.

Van 1 % – od ?
Ajánld fel !
Ha nekünk, akkor ezt írd rá
Mint a többi ember Alapítvány – 18711516 1 13 – 1% nál

hány ember úgy életbe mindennél okosabbnak

tartja  magát úgy mondva ami igazán nem gond

van olyan ember másik véleményére hallgat és

úgy mondva meg fogadja azt tanácsot amit épen

mondott neki .de olyan is  van akinek úgy

mondva  tanácsot  mondnak okosabb dolgot lehet

meg hallgatja  amit épen mondnak de nem váltja

tettekre  úgy  van  vele  inkább ő cselekedte után

megy  ő   szerinte  az jó úgy van vele ,de szívből

tanácsot  okos  döntéseit meg hallgatta őt de,

úgy volt  vele nem fog be válni nem érdekli ,

hidegen hagyja  azt  tanácsot amit mondnak az

olyan lett  volna okoskodik  meg mondja ,ő

okoskodást  amit épen ki gondol  az ember van

olyan ember  ilyenekre hallgat vagy úgy csinál

meg hallgatja az illető de  úgy mondva ő  igenis

saját  gondolatai  szeret  menni azok váltak be

úgy van vele de még egyszer ki kéri tanácsot

illető  meg mondja dolgokat de akkor látja akkor

se  ad  bizonyos  szavamra minek mondjam úgy

van de  mi akkor mondjuk  igazad volt . amit

mondtál  életbe .milyen  lenne  elmenne valaki

aludni  ő  meg szokott  módon tud el helyesedni

úgy  majd úgy van el alszik  valaki meg látja nem

jó  hogy ágy szélén alszol de  ha ember így szokta

meg  így jó neki biztos ember ezen nem fog

módosítani más okoskodásra hallgatni úgy van

vele az ember utána  azt mondja ágy szélén

alvó embernek jó lenne  le esnél ágyról biztos

meg hallgatnád tanácsot ,akkor se kívánom

másiknak rossz  dolgot ha  nem hallgatja meg

okoskodást töle.

Van 1 % – od ?
Ajánld fel !
Ha nekünk, akkor ezt írd rá
Mint a többi ember Alapítvány – 18711516 1 13 – 1% nál

hányszor úgy életbe ragaszkodunk valamihez

életbe úgy  vagyunk vele azt bármi is  van azt

úgy  mondja  meg akarja  venni ,vagy olyan dolog

akkor  azt   mondjuk  meg nézi azt tévébe  azt

érdekes dolgot  amit az ember  úgy mondva

szeretné olyankor  ember ilyen érdekes film

vagy  bármi tévébe  sok ember úgy van ezzel

időt  nem  sajnálja  meg nézi azt  bizonyos filmet

amit  érdekesnek tartja  úgy mondva ragaszkodik

elméjébe  azt  szeretné meg nézni bármi legyen

vagyunk  úgy  esténkét  amikor  mindent  meg

csinálunk  este  sok  ember úgy van vele meg

érdemelt  pihenést  tölti   ő valamikor úgy  volt

ragaszkodik  napi  szinten  meg nézi híreket mik

is  történt  az nap világba ha meg figyelték hírek

egy része  krimire irányul meg nagy emberek

dolgaira  mit  is hogy  csinál és sok ember csak

úgy van meg  nézi  ,és amikor tényleg törné

tényleg érdekes meg  ható hír  amit  biztos

minden  ember érdekelné le is  adják legvégére

ami   nagy baj érdekes  híreket kéne elő venni

sok  embert jobban meg érintene  ilyen például

10éves  gyerek hogy mentje meg édes  apját

komoly betegségből amíg  segítség oda nem

ér  ez  igazán hír érdekes elgondolkoztató hír

minden ember  számára  úgy gondolom.

Van 1 % – od ?
Ajánld fel !
Ha nekünk, akkor ezt írd rá
Mint a többi ember Alapítvány – 18711516 1 13 – 1% nál

Ott voltam már a Világ őskezdetén. Még el sem kezdődtek a századok, már megszülettem Isten kezéből, – pirinyó pont voltam, de arra szántan, hogy egyre ebbé váljak az idők során, munkatársa legyek isten művének.

A Világban egyesülve és termékenyülve jön létre minden – találkoznak, egyesülnek az egymást kereső elemek, kettő-kettő egymásba olvad és megszületik egy harmadik.

Engem Isten lehelt az ős-Sokféleségbe, sűrítő és központosító erőként.

Én vagyok a létezők összekötője, – illat vagyok, mely hajtja őket, hogy egymás felé fussanak; szabadon, szenvedélyesen sodrom őket egymás felé, egyesülésük útjain.

Én mozgatok és rendezek egybe mindent.

Én vagyok a Világba lehelt szépség, hogy szerveződni késztessem a Mindenséget, – Eszmény vagyok a Világ fölött hogy emelhessem fölfelé magasba.

Én vagyok a Női, a lényeges erő.^[3]

Kezdetben csak hullámzó pára voltam, alig-tudatos vonzódásba rejtve, laza és még gyönge mágnességnek alján, hogy a pólus felé indítsak mindent.

Pedig már léteztem akkor is! –

A kozmikus szubsztancia szintjein, melyek szer Világ ígéretét hordják születő fodraikban, árjaik ölén már rajzolni kezdték arcom első vonásait.

Még félig alvó; de valóban létező Lélekként kavartam az őseredeti, csaknem alaktalan Masszába, s mágneses vonzási körömbe futott az őstömeg; – még az atomokba, ezekbe a parányi mélységekbe is homályos, de konok és nyugtalan vágyat loptam, hogy lépjenek ki semmit sem érő magányukból, s valami rajtuk kívülihez kötődjenek.

Így szilárdultak a Világ alapjai. Én voltam kötőcementjük.

Mert még a legparányibb monádka moccanása is – ha valóban aktív központot alkot – annak a szemernyi szerelemnek enged, amely felém vonzza, – az egyetemes Nőihez.^[4]

Pirkadt az Élet, – már olyan létezőkben kezdtem testet ölteni, melyeknek hivatása lett, hogy maguk módján tükrözzék arcomat…

Fokról-fokra váltam egyénivé.

Először csak ködös árny voltam én, tovafutón, mintha haboztam volna, hogy fogható formát öltsek a dolgok szíve mélyén…

– de amint a lelkek már gazdagabb, mélyebb, lelkibb egyesülésre lettek képesek, én is többféle formát öltöttem magamra.

Így lassan-lassan titokban alakult az élettárs és az anya típusa…

Az átalakulások során nem dobtam el az alsóbbrendű vonzások egyikét sem, amelyek felvillantak születésem egymást követő állomásain, ahogy az olajfa is mélyíti törzse bensejét minden új tavasszal.

Csak egybefogtam ős-vonzásokat és rendeztem őket, hogy növekvő tudatot hordjanak, így aztán – amint az élőlények tökéletesedtek a Földön – vágyaik egymásra gyűrűző zónáiban mindenütt én vetettem mag lábamat: körről-körre, de mindig megelőzve növésüket, – így lettem boldogságuk, mely nekik megfelelt.

Nézzétek, micsoda óriási vibrálás fut végig a horizont egyik végétől a másikig, városokon, erdőkön át.

Tekintsetek végig az Életen, föntről lefelé: ahogy nyüzsögnek az emberek és bennük erjed a Világ, – figyeljetek a madarak dalára és; tollaik szivárványára, eszeveszetten zsongnak a rovarok, – új és új virágok tárják szét kelyhüket, szívós szorgalommal dolgoznak a sejtek, – s a csirák szüntelen vajúdva szülnek…

Én vagyok az egyetlen fénysugár, ahol mindez fakad és amelynek ölén vibrál minden.

Az Ember, a Természet szintézise, sok mindent csinál a szívében égő tűzzel: magasra fokozza Erőit, fut a Dicsőség után, Szépséget alkot, a Tudománynak szenteli életéi. S mégis sokszor nem számol azzal, hogy a sokféle forma mélyén mindig ugyanaz a szenvedély dobog, – tisztultan, átformáltan, de folyton élőn, – a Női vonzás.^[5]

Az Életben kezdtem feltárni énemet

De először az Ember ismert fel engem: abban a pezsgő zavarban, amibe jelenlétem vetette őt. Ha a férfi szeret egy nőt, kezdetben azt hiszi, hogy szerelme csak hozzá hasonló személyre irányul, akit átölel hatalmával és akivel szabadon társul.

Jól látja, hogy arcomat fény borítja el, őrá is átfut a sugárzás, érzelmi mozgásba hozza szívét és ragyogni kezd tőle mindes dolog.

De lényem sugárzó fényét csak saját elbűvölt szelleme egyéni fokának véli, vagy egyszerűen azt hiszi, hogy szépségem tükröződik a Természet ezer kis ékkövén.

Ám nemsokára ámulva tapasztalja azt a heves nagy erőt, mely benne tör fel, amint közelebb megyek; s remeg, ha felismeri, hogy velem csak úgy egyesülhet, hogy ő is feltétlenül a teremtés egyetemes művének szolgája lesz.

Azt vélte: élettársat talált maga mellett. De már látja, hogy bennem a titkos nagy Erőt érinti meg, a fátyolarcú Rejtőzködőt, aki most így jön feléje, hogy magával ragadja,

Aki már rám talált, az ott áll minden dolognak kapujában. Nemcsak az ember saját érzelmi életén át, de a magam természete fizikai kapcsával is, folytatódom a Világ lelkében, – vagy méginkább: én vagyok az egyetemes jelenlét mágneses vonzása, s a számtalan mosoly.^[6]

Kapu vagyok a teremtés teljes szívéhez, – a Földnek Kapuja, a nagy Beavatás… Aki engem ölel, átadja magát nekem és a Világmindenség foglya tesz

Van 1 % – od ?
Ajánld fel !
Ha nekünk, akkor ezt írd rá
Mint a többi ember Alapítvány – 18711516 1 13 – 1% nál

Istentől talán a legfontosabb útravalóul ezt a feladatot kaptuk: „Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat!”

A mondatnak mindkét része ugyanolyan hangsúlyos, ugyanolyan fontos. Ha csak magamat szeretném, önző ember volnék, nem kapcsolódnék bele Isten szeretetének körforgásába. Ha viszont csak másokat akarnék szeretni, nem tudnám sokáig fenntartani saját egyensúlyomat. Isten nem azt kéri, hogy szeresd jobban felebarátodat, mint magadat. „Csak” annyit kér, hogy ugyanannyira szeresd. Ha kérésének minden ember eleget tudna tenni, megvalósulhatna itt a földön Isten szeretet-országa.

Azzal – úgy gondolom – elég sokat foglalkoztunk már, hogy mit jelent a másikat szeretni, mit jelent a másikat észrevenni, igényeit, szükségleteit tekintetbe venni. De talán nem bántok meg senkit, ha kimondom: ennek ellenére a legtöbbünknek máig gondot jelent, hogy önzetlenül, napról-napra adjunk szeretetet, figyelmet, megértést felebarátainknak. Gyakran hívjuk segítségül a hétköznapok Szentlelkét, hogy amikor nem látja senki, akkor is kedvesek és szeretőek tudjunk lenni a hozzánk közel állókkal, akikkel nap mint nap sokat kell foglalkoznunk.

Miért van ez így?

Azt gondolom, azért, mert kevésbé tartjuk hangsúlyosnak az én-szeretetet. Az én-szeretettel valahogy mindig hadilábon állunk. A mai világ leginkább önmagunk kényeztetésére, üres szeretet-tankjaink pótszerekkel, pótcselekvésekkel való feltöltésére buzdít. Ebben a környezetben elég nehezen valósítható meg a helyes Cinszeretet. Mivel nem akarunk az önzés és az önkényeztetés csapdájába esni, esetleg mások szemében önimádóknak tűnni, inkább háttérbe szorítjuk az én-szeretet gondolatát.

Pedig feladatunknak ez is része, úgyhogy foglalkoznunk kell vele. Foglalkoznunk kell magunkkal is! Szeretnünk kell magunkat is!

Ismételjük meg újra az útravalót! „Szeresd felebarátodat, MINT tenmagadat!” Mit is jelent ez pontosan? Ha nem szereted magad eléggé – és elég jól –, akkor mást sem tudsz igazán szeretni!

De hogyan tudom helyesen szeretni önmagamat? A majomszeretet, a felelőtlen, pótszeres önkényeztetés sehová sem vezet. Akkor tudom magamat helyesen szeretni, ha ismerem magamat, tudom, ki vagyok én. Tudom, hogy ki az az egyedüli és megismételhetetlen lény, akivé Isten teremtett. Ezért gondolom azt, hogy világbeli ténykedésünknek kulcsfontosságú alapja az önismeret.

Énképünket – azaz, hogy milyennek látjuk magunkat – önismeretünk határozza meg. Ha ezt az önmagunkról alkotott képet elfogadjuk, és szeretni is megtanuljuk, akkor eljutunk az önbecsülésig, az én-szeretetig. Az önbecsülést nem szabad összetéveszteni az önbizalommal. Az önbecsülés azáltal több az önbizalomnál, hogy önmagunk értékeinek, értékességének meglátásán túl tartalmazza hiányosságaink ismeretét is. Azokkal együtt fogadjuk el teljes lényünket.

Ha valakinek nagy az önbizalma, még egyáltalán nem biztos, hogy helyes az önbecsülése, önmaga értékelése is. Sőt! Valószínű, hogy a túlzott önbizalom mögött – általában tudattalanul – ott lapul az, hogy az illető nem tudja elfogadni gyengeségeit, hibáit. Éppen ezért nem is akarja látni azokat, nem akar tudomást venni énjének esendő részéről. Viszont a túl gyenge önbizalom is azt mutatja, hogy nem jutottunk el a helyes önbecsülésig: még nem tudjuk meglátni önmagunkban az értékeket, lehetőségeket. Jó és kiegyensúlyozott működésünkhöz viszont szert kell tennünk az önbecsülésre, és ennek következményeként kialakul helyes önbizalmunk.

Önbecsülésünk befolyásolja magabiztosságunkat és önérvényesítő képességünket, vagyis azt a módot, ahogyan másokkal viselkedünk. Sokan talán visszariadnak, amikor a mai világban oly gyakran használt, divatos kifelezést hallják: önérvényesítés. Mit is értünk ezen?

Tévesen azt gondolhatnánk, hogy az önérvényesítés erőszakos, törtető, másuk érdekeit sárba tipró cselekedet. Pedig korántsem az. Önérvényesítő képességünk is gyerekkorunkban alakul ki, ha pedig nem, később is megtanulhatjuk kifejleszteni magunkban. Életben maradásunk elengedhetetlen feltétele. Ez a tulajdonság teszi lehetővé, hogy kifejezésre juttassuk szükségleteinket, vágyainkat, igényeinket. Az önérvényesítés képessége arra adatott, hogy nyíltan környezetünk, embertársaink tudtára hozhassuk, mit szeretnénk éppen, mire van szükségünk, mik a vágyaink. Ha nem vállalom nyíltan a szükségleteimet, nagy valószínűséggel akkor is érvényt akarok szerezni nekik, csak lehet, hogy ezt a másikat bántva fogom megtenni. Önérvényesítő képességünk helyes használatával lehetőségünk van arra, hogy a másik sárba tiprása, megalázása nélkül szerezzünk érvényt érdekeinknek.

Itt térek vissza egy gondolat erejéig ahhoz, hogy miért is olyan nehéz néha elviselni szeretteinket, azokat, akik közel állnak hozzánk. Hadd idézzem egy kedves barátom gondolatát: „Amikor már nagyon nehezen viselem a családom jelenlétét, úgy érzem, túl sok tükör szaladgál körülöttem a lakásban.” Ez a tükör-hasonlat nagyon találóan fejezi ki azt, hogy önmagunk kivetülése a másik emberen tükröződik.

Mi az oka, hogy némely ember szimpatikus számunkra, néhányan meg ellenszenvesek?

Amilyen viszonyban vagyunk önmagunkkal, tulajdonságainkkal, olyan érzésekkel viszonyulunk a másik emberben észrevett hasonló tulajdonságokhoz. Ezek a tulajdonságok lehetnek pozitívak vagy negatívak, és a hasonlóság lehet szembetűnő vagy éppen rejtett is. Kicsit egyszerűbben megfogalmazva: ha „OK vagyok” magammal, nagyobb eséllyel „OK lesz” számomra a másik ember is, „OK leszek” a világgal.

Az önismeret tehát ilyen szoros összefüggésben van azzal, hogy miképpen állunk a világhoz, embertársainkhoz. (Tehát még egyszer: önismeretünktől függ az önbecsülésünk, önbecsülésünk hat önérvényesítő képességünkre, önérvényesítő képességünk pedig a világhoz való viszonyunkat határozza meg.)

Önmagunk megismerése nemcsak ezért létfontosságú. Találkozásom az énemmel ráébreszt arra, hogy én vagyok felelős az életemért. Jövőm, boldogságom, életem –jó értelemben vett – sikeressége saját magamon múlik. Persze csak akkor, ha tisztában vagyok magammal. Értékeimmel, hibáimmal, lehetőségeimmel és korlátaimmal együtt. Az énkép ugyanis nemcsak azt tartalmazza, „ami vagyok”, hanem azt is, „ami lenni akarok, ami lehetnék”. Meglévő, ismert értékeimen és gyengeségeimen túl a lehetőségeimet és korlátaimat is magában foglalja.

Az önismeret tehát nem azt jelenti: „Ilyen vagyok és kész, nem tudok megváltozni.” Hiszen ahogy az élet, úgy mi is állandóan változunk, változhatunk. Tanulhatunk és fejlődhetünk, ha tudjuk, milyen lehetőségek rejtőznek bennünk. Csak akkor nem merevedünk bele a magunkról alkotott képbe, ha hiszünk magunkban, és adunk esélyt a változásnak. Ha elfogadjuk, hogy énünknek nemcsak értékei és hibái, hanem ezeken túlmutató lehetőségei és korlátai is vannak.

Hadd éljek egy hasonlattal. Ahogy nekünk, úgy az almafának is vannak jobb és gyengébb tulajdonságai. Ezek annak alapján alakultak ki, hogy hogyan szaporították, milyen talajba ültették, beoltották-e, mennyi esőt és napsütést kapott, voltak-e kártevők rajta, permetezték-e valamivel? Mindezek szerepet játszottak abban, hogy ez a bizonyos almafa most ilyen. De az almafa több a múltjánál és a jelenénél, több a rá ható dolgok összességénél. Benne van az alma termésének lehetősége is. A gondozástól függ, hogy milyen almákat fog teremni, és mikor. Tudnunk kell azonban azt, hogy az almafától nem várhatunk körtét!

Keressük azt, ami bennünk értékes, fedezzük fel, miben vagyunk tehetségesek, mi az, amit szívesen és jól csinálunk. Ne gyengéinket ostorozzuk! Gyengéinknek felismerése csak azért fontos, hogy tisztában legyünk azzal, miben lehet fejlődnünk. Korlátainkat pedig tartsuk tiszteletben, akárcsak mások korlátait. Ne várjunk magunktól lehetetlent. A nem reális elvárásoknak úgysem tudunk megfelelni, és csak önbecsülésünk romlik tőlük.

És ne hasonlítgassuk össze magunkat másokkal sem. Akár pozitív, akár negatív az összehasonlítás eredménye, mindenképpen ártalmas. Ha negatív, önbecsülésünk látja kárát. Ha pozitív, hajlamosak leszünk lenézni, lekezelni másokat, és csökken motivációnk az önfejlesztésre, önmagunk jobbítására. Éppen ezért mindig csak tegnapi önmagunkkal álljunk versenyben, eredményeinket önmagunkhoz mérjük.

Ezzel eljutottunk odáig, hogy nemcsak arra van szükség, hogy ismerjük, hanem arra is, hogy elfogadjuk, vállaljuk önmagunkat. Bátran fogadjuk el magunkat olyannak, amilyenek vagyunk. Ha vállaljuk tökéletlenségünket, másoknak is könnyebben elnézzük eme tulajdonságát. Minél sikeresebbek vagyunk az elfogadásban, minél inkább harmóniában élünk majd önmagunkkal, annál sikeresebbek leszünk önmagunk átalakításában, lehetőségeink megvalósításában is – mert az elfogadás nem egyenlő a belenyugvással, de nélkülözhetetlen a továbblépéshez, a fejlődéshez.

Van 1 % – od ?
Ajánld fel !
Ha nekünk, akkor ezt írd rá
Mint a többi ember Alapítvány – 18711516 1 13 – 1% nál

sok ember úgy van életbe minden erejéből ami

úgy  mondva ki telik és  úgy  mondva  meg küzd

azért  munka ért örüljön neki annak meg hozott

gyümölcsért azt  munkát  úgy  el tudtam végezni

abból tudtam otthonra venni magamnak valamit

az engem  ki fog  meg mást is  ki fog szolgálni ha

az  valami úgy  mondva meg van becsülve életbe

az  nagyon  is  fontos az ami életünkbe valaki úgy

mondva meg becsülte  máshoz   kerül ő  neki úgy

mondva becsülje  meg azt  valamit ,milyen lenne

életbe  valaki meg vesz valamit másik tudja sokáig

ki fog   tartani  az mosogató  ha  úgy mondva ha

az meg van  becsülve úgy  volt  egyszer egyik

ember  úgy van  vele  magán úgy  mondva  nem is

igazán veszi észre  rajta   milyen hibája van  csak

család tag   veszi észre  más dologért ami úgy

mondva   meg küzd és úgy mondva meg is becsüli

azt  hogy sokáig  eltartson az valami neki úgy

mondva  figyelik rá ne törtéjen semmi vele egyszer

egyik ember  aki éli életét kényelmest úgy mondva

ő igazán  semmivel  nem is foglalkozik de  ezt

magán   úgy mondva  nem veszi észre  ezt nagy

hibát  rajta  magán észre ami  nagy baj életbe,és

másik oda  szólna ez hibád nem  foglakozol

semmivel  nem érdekled ha épen van valami

életbe könnyítésre valami  ara figyel nem érdekli

úgy van  majd meg csináltja .nem így kéne hozzá

állni dolgokhoz  ami életbe  igenis meg kéne úgy

mondva becsülni mindennel foglakozni ,kéne így

másik ember okozok kellemetlenséget ilyennel

ha  nem foglalkozok dolgokkal ,és baj van szak

ember meg jön meg nézni egyből meg lesz a

véleménye róla  és  ismeri másik embert meg

tudja hírt  mi is baj szegény ember égni fog

szégyenedtől az ember  semmire nem figyelt

nem érdekelte  semmi ami igazán nagy baj ,

igenis figyeljünk dolgokra ne  az legyen az

emberbe ő nem érdekli semmi .ez nagy baj

ember természetbe ez nem jóhoz vezet .másik

ember fogja  meg inni annak levét az illető

szemivel nem foglakozott életbe szemivel.

Van 1 % – od ?
Ajánld fel !
Ha nekünk, akkor ezt írd rá
Mint a többi ember Alapítvány – 18711516 1 13 – 1% nál