volt a pályakezdő pszichiáter számára, mivel a hatalom elnézőbb volt a nyugati társadalomlélektani eszmék beáramlásával szemben, mint korábban. Ennek hatására megmozdult a pszichiátriai szakma. Valóságos információrobbanás következett be. Rengeteg szociálpszichológiai és szociálpszichiátriai tárgyú cikket olvastam. Nem a pszichiátria hivatalos lapjának számító Ideggyógyászati Szemlében, hanem a szakmai értelemben szamizdatnak számító Alkohológia című folyóiratban. A pszichiátria függetlenedni akart az ideggyógyászattól, ám berkein belül új törésvonal keletkezett, mivel önállóságra törekedett a pszichoterápia is. Ennek jegyében szervezték a pszichoterápiás hétvégeket. Újra hallatta hangját a pszichoanalízis híres budapesti iskolája. Egyre gyorsuló tempóban haladt a pszichoterápiás módszerek képzése, egyelőre hivatalos elismerés nélkül. Egy–egy vezető szakember már külföldi kongresszusra vagy tanulmányútra mehetett. Mintha a 60-as évek nyugati társadalmi–politikai forrongásának utórezgései érték volna el a magyar kulturális szférát, olyan volt a pezsgés, a sokféle kezdeményezés.
A hagyományos neurológiai szemléleten és német betegségtani rendszeren alapuló pszichiátria képviselői féltek befolyásuk elvesztésétől, mivel úgy vélték, hogy hatalmuk meggyengül a “nagy testvér”, az ideggyógyászat kiválásával. Kapóra jött az idegrendszeri anyagcsere- és gyógyszerkutatások látványos sikere, amely évtizedekre lecövekelte a hagyományos pszichiátria gondolkodásmódját a biológia térfelén. Ennek következtében a másik oldalra került mindaz, ami társas és lelki, azaz szocio- és pszicho- előtaggal kezdődött. Ádáz küzdelem indult meg a két fél között, amely napjainkban is tart. Rá voltunk kényszerülve a színvallásra, nem lehettünk semlegesek. Vagy ez, vagy az. Én például hiába gyógyszereltem a legmodernebb elvek szerint, csak azért, mert pszichoterápiás képzésre jártam, és ezt nem csak afféle divatos időtöltésnek tekintettem, hanem a napi munkámban is hasznosítottam, egyből antipszichiáterré váltam a biológiai pszichiáter kollégák szemében. Ez a bélyeg akkor azt jelentette, hogy Thomas Szasz, az USA-ban élő magyar származású pszichiáter 1961-ben kiadott, Az elmebetegség mítosza című könyvének a hatása alá kerülve tagadom az elmebetegség létezését, és pusztán szociális címkének tartom azt (Szasz, 1974). Pedig Szasz azt mondta, hogy nem az elme beteg, hanem az agy, és ezzel igen modern felfogást képviselt. Amikor a 70-es évek végén nálunk is megjelent Jankowski Pszichiátria és humánum című műve (Jankowski, 1979), Ken Kesey Száll a kakukk fészkére című regénye, majd a 80-as években Bakonyi Péter Téboly, terápia, stigma című szociográfiai tanulmánya a magyar elmeügy helyzetéről (Bakonyi, 1983), a biológiai tábor riadót fújt. Emlékszem azokra a pszichiáter főorvosokra, akik mondvacsinált politikai ürüggyel be akarták tiltatni mindegyiket.